|
 1/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 22
|
|
|
|
|
|
2009-12-21 23:40:11, hétfő
|
| |
| |
Nagy dolog a szeretet.
Valóban nagy jó, mely egyedül könnyít minden terhet, és egyaránt elvisel minden egyenetlent. A szeretet futván fut, örül, szalad és fel nem tartóztatható. Mindent elhagy, hogy mindent elnyerjen. A szeretet nem ismer határt, hanem minden módfelett buzgón lángol. A szeretet terhet nem érez, fáradságot nem szenved, többre vállalkozik, mintsem elbírná. A szeretet lehetetlenséget nem ismer, mert azt állítja, hogy mindenhez van ereje. A szeretet vigyáz. Szunnyadván nem alszik, elfáradván meg nem bágyad, szorongattatván meg nem szorul, félvén nem retteg, hanem mint a sebes láng és égő fáklya felverődik és bátran átmegy mindenen.
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: SZERETET |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-12-21 23:31:04, hétfő
|
| |
| |
Távol vagy tőlem és mégis oly közel, minden
mozdulatomban, gondolatomban, kimondott
szavaimban és féltve őrzött kincseimben
ott rejtőzöl. Felbukkansz minden átálmodott
éjszakán, s velem vagy. A hajnali józanság
azonban mindig elér. Felébredek, de Te
már nem vagy mellettem. Képzeletem tovább száll
hozzád, hogy újra Veled lehessek, egyetlen
rövid másodpercig, mintha valóság lennél,
újra hús-vér, test és lélek, nem ábránd, álom,
képzelgés, emlék. Bárcsak lenne még egy esély,
bár ne kellene minden hajnal visszaadnom
Téged a kegyetlen képzelet szárnyainak,
mely elerepít és nem hoz többé vissza. Soha.
De ha létezne valahol egy varázsital,
melytől újra igaz lennél, nem csak gondolat.
Többé nem félnék a pirkadattól, nem tűnnél
el hirtelen, ha csak egyszer láthatnálak újra,
akkor is. Lehet az messzebb a világűrnél,
óceán fenekén, lehet hatalmas fának
legtetején. Bárhol is legyen: megtalálom,
ha csak egyszer hallhatom újra hangod, akár
a halállal kelljen is ezért szembeszállnom:
Megteszem! Csak látnám arcod minden vonását
egyetlen percre. Talán nem igaz, ámítás,
önmagam újabb, apró hazugságtengere,
hol tovább ringatózom. Könnyebb bármi más:
könnyebb puszta kézzel megmozgatni hegyeket,
óceánt átszelve küzdeni a semmiért,
az igazság elől gyáván futva, harcolni
a legvégső, reménytelen ál-reményért,
vagy az éjszakát várva, ébren is álmodni,
mint meghallani az igazságot. Az álom
elnyomta a hangját, pedig ordít: NE KERESD!
Nem kell az óceánig mennem. Rád találok.
Nem is voltál messze, itt feküdtél mellettem.
Most már felébredtem. Látlak könnyes szemekkel,
fölötted sírkőbe vésett drága neveddel
és a felirat: Nyugodj békében. Szeretlek....
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: ÉDESAPÁM EMLÉKÉRE |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-12-21 23:00:56, hétfő
|
| |
| |
Gyere Angyal
Gyere Angyal, mert szükségem van rád.
Érezni szeretném a kezed bársonyát:
Ahogy lágyan fáradt arcomhoz ér,
Oly szelíden, ahogy egy sóhaj útra kél.
Gyere és hozd el a szívembe a Fényt,
Meggyötört lelkemnek adj újabb reményt!
Gyere és suttogj nyugtató szavakat,
Míg bennem a bánat végleg elapad!
Gyere, hogy láthassam szelíd mosolyod,
Melyből a szeretet fénye rám ragyog!
Gyere és maradj itt addig velem,
Míg lelkem megnyugszik és visszatér a hitem!
Míg végre én is elhiszem,
Hogy az Élet még szép lehet,-
S hogy a Szeretet győzelmet arathat,
A rút Halál felett.
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: ELMÚLÁS |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-12-21 22:57:36, hétfő
|
| |
| |
Mese egy lányról-akinek összetörték a szívét..
... Csodálatos érzés volt. Hát mégse volt hiábavaló a sok küzdelem. Mégse hullottak feleslegesen fájdalomkönnyei. Szereti őt!
A lányban hevesen kavarognak az érzések, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen...
Vasárnapot írunk. Újabb unalmas napnak néz elébe.
Egy nap, mikor újra SMS-ezhet szerelmével. Boldog volt, de mégis... a keserűség ott lapult, szíve legmélyén. Tudta, hogy nincs remény... Vagy mégis!?!
Dél körül jár az idő. Elküldi, mai első, "Jó reggelt!"SMS-ét a fiúnak. A válasz máris megérkezik:"Neked is!". Fura beszélgetésbe gabalyodik a két fiatal.
Bizonytalan, hogy szerelemnek nevezhető-e.
Lehet. A nap sugara vidáman szökik be az ablakon, mosolyt varázsolva ezzel a lány arcára. Alig várja, szerelme válaszát. Madarak csicsergését hozza a friss szellő. Talán a szerelem szele?
A számítógép zúg, zene hallatszik a tv-ből, és friss illatárad a konyhából. Kész az ebéd. Gyűlik a család... A lány még mindig a szobában ülve, izgatottan várja a választ, majd egy telefoncsörgés kíséretében az is megérkezik. Persze... Szerelmétől érkezett. Ellenőrzés, majd egy örömsikoly, és kerek szemek.
Örömében felugrott, aztán újra rendezetten helyet foglalt. Tudta, erre a kérdésre válaszolnia kell.
Persze, hogy szeretne járni a fiúval. Hiszen szerelmes.
Máris küldi a szöveget. A válasz perceken belül megérkezik:"Majd kedden megbeszéljük!".
Tényleg! Hétfőn nincs iskola. Legalább átgondolhatja ezt az egész történetet.
Hétfő.
- Nehéz napnak indul, könnyen végződik. Boldog. Szerelmes...
Kedd reggel van.
- Rohanva kel, és - megtartva sebességét - siet az iskolába. Lehet, hogy ma lesz élete nagy napja? Nagyon izgatott. Remeg keze-lába, sírás szélén áll.
Itt van. Végre. Legszívesebben a nyakába ugrana... mégsem teszi.
Békésen kisétál a terem ajtajába, várva a kiválasztottra. Összeszedi magát. Nem kéne zavarban lennie.
Egy-két perc elteltével, a fiú is megjelenik. Mosolyog. "Az a helyzet, hogy én... . ". Kínos csönd ez mindkettőjük számára. Pirulnak. "... Nem akarom!".
Átkozott szavak. A lány nem tudja, mit tegyen, visszafojtja könnyeit.
Mégsem szereti. A fiú arcára egy utolsó mosoly kerül, majd bemegy a folyosó másik végében található terembe. A lány nem tud megmozdulni, egy világ összetört benne.
Erőt vesz magán, majd ő is bemegy saját termébe.
Benn viruló arcok várják, kérdezgetik.
A lány mit sem foglalkozva velük, odalép padjához, majd leül a székre. Lassan telik a nap... .
Utolsó óra...
Végre... Nemsokára hazamehet. Boldognak akar tűnni, de senki nem hisz neki.
Végre kicsöngettek. Megvárja a lányokat, majd elidulnak hazafelé. "Nevetnek". "Boldogok".
Mikor lekanyarodnak, a lány szeme könnyek szöknek, majd azok a földre hullva egyre sokasodnak. A szerelem könnyei. Vagy a fájdaloméi?
Rég nem zokogott ennyire. Egy újabb fiú, egy újabb csalódás, egy újabb törött szív. Darab.
Ezer sebből vérzik. Reménytelen az élete... Soha nem lehet már boldog azzal, akit igazán szeret...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: MEGHATÓ és SZÉP TÖRTÉNETEK |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-12-21 22:44:21, hétfő
|
| |
| |
Lev Tolsztoj - Pánov bácsi karácsonya
Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester. Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak, vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov cipésznek sem...
Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov bácsinak szólította. Pánov bácsi nem volt túl gazdag. Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket.
Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voltak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket. Így aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez.
Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit.
Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Pánov bácsi szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket. Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe.
,,Istenem, Istenem" - mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov bácsi.
,,Istenem, Istenem" - ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény.
Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, oda-sétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet.
Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.
A történet karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban.
"Lám, lám" - dünnyögte Pánov bácsi a bajszát pödörgetve. "Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele."
Pánov bácsi fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz.
Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat - aranyat és illatos fűszereket - a kisded Jézusnak.
,,Édes Istenem... - tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!" Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bújkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával át-kötözött, poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája.
,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba" - mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé.
Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov bácsi csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett. Álomtündér szállt a szemére.
Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző ár-nyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan hortyogva aludt székében.
Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: ,,Pánov bácsi!" Az öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?" Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában.
,,Pánov bácsi" - szólt ismét a hang. ,,Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni. Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell felismerned engem!"
Ismét csend telepedett a szobára. Pánov bácsi a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit. A f*szén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a karácsony.
,,Ez csak Ő lehetett" - dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester. ,,Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor is... Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Férfi lett belőle, király. Azt mondják, Isten volt."
Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: ,,Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észre-vétlenül elmenjen mellettem!".
Pánov bácsi nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült, szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal.
Lassan megjelentek az első nap-sugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macska-köves utcát. Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között.
,,Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez" - gondolta jókedvűen Pánov bácsi. Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.
Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén. Pánov bácsi dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével.
Pánov bácsi rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek. Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utca-seprő elhaladt a ház előtt. De az öregember még mindig ott volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Pánov bácsi hirtelen megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia.
Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította:
,,Hé! Barátom!" Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét - az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt -, ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov bácsi arcán a széles mosolyt.
,,Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!" - invitálta barátságosan a cipészmester. ,,Úgy látom, csontig átjárt a hideg."
Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. ,,Köszönöm" - mondta. ,,Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves."
Pánov bácsi megkeverte a tűz-helyen levő edényben a kávét.
,,Ez a legkevesebb, amit tehetek" - mondta anélkül, hogy megfordult volna. ,,Utóvégre karácsony van."
Az utcaseprő szipákolva válaszolta: ,,Ez minden, amit én a karácsonytól kaptam." Átvette Pánov bácsitól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel.
Pánov bácsi visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta.
,,Vendéget vársz?" - kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok."
Pánov bácsi lehajtotta fejét: ,,Hát... Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?" - kérdezte.
,,Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?"
,,Nos, Őt várom ma" - mondta Pánov bácsi.
Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába.
Pánov bácsi ekkor elmondta neki az egész történetet.
,,Ezért lesem állandóan az utcát" - fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik meg." Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávés-csészéjét. ,,Hát akkor, sok szerencsét" - mondta, és már indult is az ajtó felé. ,,Egyébként... köszönöm a kávét" - fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és tovább indulva folytatta munkáját.
Pánov bácsi addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség.
A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.
Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására. Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov bácsinak, aki cipészműhelye ajtajában állt.
,,Boldog karácsonyt, Pánov bácsi!" - mondták neki. Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas, karjaiban kisgyermeket tartott.
Már-már elhaladt a cipészmű-hely előtt, amikor Pánov bácsi megszólította:
,,Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!" Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov bácsi szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt.
,,Köszönöm, nagyon kedves magától" - mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe.
Pánov bácsi azonban csak vállat vont. ,,Semmiség" - felelte. ,,Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?"
,,A szomszédos faluba" - válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem elhagyott."
Pánov bácsi közelebb lépett hozzá. ,,Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?" Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét.
,,Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet" - mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édes-anyja kezéből. ,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!" - tette hozzá csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében.
,,Ni csak!" - kiáltott fel Pánov bácsi. ,,Hát nincs neki cipője!"
,,Nem volt miből venni neki" - tört fel a keserűség a fiatalasszonyból.
És Pánov bácsi agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat. Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét - a két kis gyermekcipőt - tartotta. Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki.
,,Hát akkor, használja őket egészséggel!" - mondta gyengéden. A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. ,,Hogyan hálálhatnám meg jóságát?" - kérdezte örömtől reszkető hangon.
Pánov bácsi azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem.
,,Történt valami?" - kérdezte a fiatalasszony.
,,Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?" - fordult vissza hozzá az öreg cipészmester.
A fiatalasszony bólintott.
,,Őt várom" - mondta Pánov bácsi. ,,Megígérte, hogy ma meg fog látogatni."
És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele.
A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: ,,Remélem, az álom valóra fog válni! Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez."
És ezzel ő is folytatta útját.
Pánov bácsi becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz.
Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov bácsi figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük.
Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé.
Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Pánov bácsi rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott.
De Jézus csak nem érkezett meg.
Amikor beesteledett, Pánov bácsi elveszítette minden reményét. Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.
Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát. Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon.
"Csak álom volt az egész" - motyogta bánatosan. "Pedig nagyon akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!"
Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét. Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Pánov bácsi menetelő ember-áradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében. Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött. S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: "Hát nem láttál engem? Tényleg nem láttál engem, Pánov bácsi?"
"Kik vagytok?" - kiáltott az öreg cipészmester. "Mondjátok meg, kik vagytok!"
Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov bácsi most sem tudta megfejteni.
"Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél."
És megint csend telepedett Pánov bácsi szobácskájára. Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott.
"Lám, lám" - szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. "Szóval mégis itt volt."
Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: MEGHATÓ és SZÉP TÖRTÉNETEK |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-12-21 22:31:37, hétfő
|
| |
| |
A piros üveggolyók
A nagy gazdasági válság évei alatt egy dél-idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.
- Hello Barry, hogy vagy?
- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot... nagyon jól néz ki.
- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
- Erősödik, napról-napra erősödik.
- Az jó. Segíthetek valamiben?
- Nem uram. Csak csodálom a babot.
- Szeretnél belőle hazavinni?
- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
- Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot?
- Csak egy üveggolyóm van.
- Tényleg? Hadd nézzem csak.
- Tessék, itt van. Nagyon szép.
- Igen, azt látom. Hmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
- Nem egészen... de majdnem.
- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot, és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
- Rendben van. Köszönöm Miller úr.
Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt:
- Van még két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.
Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado Államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a "csere" üzletét. Aztán eltelt jó néhány év... Nemrégiben látogatóban jártam Idaho Államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk, a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan voltak felöltözve... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézett rájuk, férje koporsója mellől.
Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.
- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően... eljöttek, hogy kifizessék tartozásukat...
Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.
Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen újjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.
A történet arról szól, hogy a szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de kedves cselekedeteinkre annál inkább.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: MEGHATÓ és SZÉP TÖRTÉNETEK |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 22
|
|
|
|
2009. December
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
884 db bejegyzés |
| e év: |
1150 db bejegyzés |
| Összes: |
18977 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1824
- e Hét: 8565
- e Hónap: 18918
- e Év: 78171
|
|
|
Offline
