Történetek - Midőn Orpheusz,Egyszer Orpheuszt,Arisztaiosz Küréné,Futott Eurüdiké,Román József, - kirscha Blogja

Továbbiak »

Belépés

			kirscha.blog.xfree.hu
Az ember úgy változtathatja meg életét, hogy megváltoztatja gondolkodását.			Kirsch Attila 1954.12.26 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Történetek

2015-01-13 20:11:16, kedd

	Orpheusz és Eurüdiké Ógörög mitológiai történet Az aranyívű Apollón égő szerelemmel közeledett a szép hangú Múzsa, Kalliopé felé, és boldog nászban egyesültek a Helikon szent ligetének fái alatt. És Kalliopé szelíd tekintetű fiúgyermeket szült, Orpheuszt, aki a Parnasszosz tövében, a kilenc örökifjú Múzsa gondoskodása közepette növekedett ifjúvá. Orpheuszt apja, az isteni Apollón már gyermekkorában kilenchúrú lanttal ajándékozta meg, s a bűvös hangszer oly ékesen szólt, mint a Helikon leányainak isteneket kedvre derítő hangja. Midőn az édes hangú Orpheusz férfikorba ért, a hegyes-erdős trák föld királya lett. A zengő lantú ifjú király egy napon megpillantotta az erdei fák isteneinek, a Drüaszoknak gyöngyháztekintetű leányát, Eurüdikét, s oly nagy szerelem ébredt benne iránta, hogy soha többé nem vált el tőle. És e naptól fogva Orpheusz lantja a Khariszok dalánál is szebben szólt, nem hallott ilyen zengzetet sem föld, sem ég. Midőn Orpheusz lantjának húrja pendült, a tenger vad hullámai lecsendesültek, a halak feljöttek a mélyből, hogy hallják az égi hangot. A vérengző vadak előbújtak a vadonból, a szelíd őzgidák mellé telepedve gyönyörködtek Orpheusz dalában. A fák lehajtották koronáikat, s a sziklák is megindultak, és könnyedén lebegtek a légben. Eurüdiké pedig ura lábához heveredett, s fejét Orpheusz térdére hajtva, ámultan hallgatta a lant bűvös szavát. Egyszer Orpheuszt távolba szólították királyi kötelességei. Eurüdikét társnőire, a Drüaszokra, a fák kecses istennőire bízta. Eurüdiké pedig nem búslakodott, hanem gondtalanul játszadozott a szép lábú erdei nimfákkal a virágba borult réteken. Arisztaiosz Küréné nimfa és Apollón természetismerő fia volt. Arisztaiosz sok bölcs tudományát a nimfáktól tanulta, s szívesen ajándékozta tudását a halandóknak; legfőképpen a szorgos méhek tenyésztését s a kerek kaptár készítését. Arisztaiosznak pompás méhese volt, s emellett örömmel kergette a nimfákat az erdei patakok mentén. Így történt, hogy Apollón fia a szép lábú Eurüdikére vetette szemét, amíg az ifjú asszony a Drüaszokkal játszadozott. Eurüdiké rémülten menekült az íjas vadász elől, Orpheusz nevét kiáltozva. De a szép szavú lantos távol járt, nem hallhatta asszonya segélyhívását. Futott Eurüdiké meredek patak mentén, sűrű bozótokon át, sziklákra kapaszkodva, és futás közben vigyázatlanul fullánkos kígyóra hágott. És a kígyó mérges foggal Orpheusz asszonyának gyenge bokájába mart, halálos mérget fröccsentve vérébe. Eurüdiké nagy kínnal vánszorgott vissza társnőihez, s az illatos gyepre roskadt. Eurüdiké végzete betelt; eljött lelkéért a könyörtelen Thanatosz, hogy levigye a bolyongó árnyak közé. Még a hatalmas olümposzi istenek is felindultak a szép Eurüdiké halálán. A könnyelmű üldözőt azzal büntették, hogy ragályos kórt bocsátottak kedvenc méheire, s Arisztaiosz búsan látta méhei pusztulását. Végül felkereste anyját, Kürénét pompás kristálypalotájában, s az ő tanácsait követve szerzett újabb méhrajokat, hogy a méz tovább édesítse a halandók életét. Orpheusz szívét gyász borította asszonya halálának hírére. Búsan üldögélt a kövön, amely mellé oly gyakran települt Eurüdiké, hogy a lant zengésében gyönyörködjék. Most elnémult a hangszer, hiába szálltak Orpheusz vállára a madarak, csivitelve és követelve az imádott hangot, hiába jöttek vadul és morcosan az erdők állatai... Orpheusz lelkében nem csendült dal többé, keze erőtlenül pihent az elefántcsont hangszer faragásain. És a bánat sötét felleggel takarta a dalnok lelkét; immár élni sem akart tovább. Elhatározta hát, felkeresi az Alvilág uralkodóját, és visszahozza szeretett asszonya lelkét az árnyak közül. És a lant, amely eddig hallgatott, újra zendült. Hangjára megnyílt a ködös föld nehéz kapuja, amelynek küszöbét csak testetlen árnyak léphették át. És a Sztüx bús révésze, Kharón sem tartotta tenyerét az obulusért, hanem a híres lant hangját kérte díjul. Az örökké csaholó Kerberosz is elcsendesült, némán tátotta három vicsorgó száját, bűvölten figyelve a bús égi zengzetet. És csikordulva nyílt Hádész komor palotájának súlyos ajtaja. Ott benn, csiszolt fekete oszlopok között, trónusán ülve várta a dalnokot a sötét fátylú úrnő. Orpheusz eléje járult, s szavát lantján kísérve kezdte beszédét: - Alvilág hatalmas istenei! Ti uralkodtok a sötét földön, ahová mindannyian leszállunk, földi halandók. Engedjétek, hogy mellőzzem a cifra kerülőket, s elmondjam: nem azért jöttem e vészes mezőkre, hogy hadba szálljak e föld szörnyeivel, s szorosra kössem torkukat. Szép hitvesemért merészkedtem elétek, kinek testébe eltaposott vipera mérge hatolt, s oktalanul elorozta virágzó éveit. Megpróbáltam viselni gyászom, hosszan tűrtem odafenn, de Erósz győzedelmeskedett. Kérlek benneteket, rettentő istenek, könyörgök a hely iszonyú csöndjére, a nagy Khaoszra, Aphrodité hatalmára, fűzzétek vissza a léthez Eurüdiké életének fonalát! Hiszen ha megtér a napvilágra, s lefutja évei számát, újra tiétek! Teste csak kölcsön, ajándék. S ha nem ajándékoztok meg e keggyel, én sem térek vissza, örüljetek két holtnak ezentúl! És amíg Orpheusz gyászos dalát zengte, dús könnyeket ontottak a vértelen lelkek. Tantalosz nem kapkodott a tűnő víz után, Sziszüphosz megpihent kemény szikláján, Ixión kereke megállt, a bűnös árnyakat kerülte a fájdalom. És így szólt Hádész, a láthatatlan úr: - Legyen hát tiéd asszonyod újra! Vezesd vissza őt a meredek lejtőn a nagy kapuig, amelyet Héliosz ostromol fényes sugarával. De jól vigyázz, Eurüdiké csak addig követhet, amíg vissza nem tekintesz rá! Menj hát, szép hitvesed követni fog, de maradjon rejtve pillantásod elől! És Orpheusz elindult a vészes ösvényen, az árnyborította, sűrű homállyal teli, meredek lejtőn. Némán haladt a föld felé, mögötte asszonyának csendes léptű árnya. És midőn a föld pereméhez értek, a nagy kapaszkodón Orpheusz megrettent, hogy elillan a hőn áhított árnyasszony, mohón megfordult, és Eurüdiké bájos arcára tekintett. Erős kezét nyújtotta, hogy lépteit segítse, de a szép árny máris tovatűnt, s a dalnok csak a szétfutó sötét levegőt ölelte. S a távolból halk hangot hallott: - Légy boldog! Orpheusz döbbenten állt, mintha moccanatlan szirtté változott volna. Elindult újra, s könyörgött Kharónnak, hogy ismét átszelhesse az örvénylő árt, de hasztalan, Eurüdiké mindörökre elenyészett. Háromszor fordult meg az év a halandók feje felett, amióta a trák dalnok visszatért az árnyak földjéről, Orpheusz pedig menekült a szerelemtől, mert fogadalma és szíve kötötte, s a bajt asszony szerelme hozta rá. Orpheusz elfordult az emberektől, a napkerülte erdők homályába rejtőzve pengette lantját úgy, hogy a lélek nélküli szirt is könnyet ejtett. De a szép koszorús Aphrodité nem kedvelte a társtalan magányt és a lélek sirató dalait. Őrjöngő szerelmet lopott hát a szép tekintetű trák asszonyok szívébe, és a vágyakozók meglesték a lantost, s titkon követték rejtekébe. Orpheusz menekült. Követték őt a szelíd kövek, a megbékélt vadak s a dalt csendben hallgató madársereg. A trák asszonyok pedig Orpheusz után lopóztak, s midőn felfedezték búvóhelyét, egyikük felvetette dús, lengő haját, és felkiáltott: - Lám, ott van! Az enyém lesz! És máris vetette a dalnok felé gerelyét, de nem halálhozó, érchegyű fegyvert, hanem illatot hozó virágos ágat. A lant kegyelemért könyörgött, s nem a szerelem, hanem a halál és a magány dalát zengte. Ám az asszonyok szíve felindult, más dalra vágytak, vad és őrjítő dalokra, amelyek mámort hoznak a testnek. A bomlott nők vad sivalkodással közeledtek. Orpheusz menekült, ám követte a tébolyult zene, a sípok, dobok, taps, zűrzavar, elnyomva a lant békéltető szavát. Egy trák asszony már követ hajított, Orpheusz vére kiserkent. És zúdultak a kövek az őrjöngő szerelmet és halált ünneplő bakkhánsnők kezéből, s elsőnek vadat, madarat, csúszómászót szaggatott szét kezük. Orpheusz kísértete már holtan hevert; a vértől részegült nők most a dalnokra törtek, s mint ragadozók a napfényben kóválygó bagolyra, csaptak zsákmányukra. Így ölték meg dühödt szerelmükkel az asszonyok a bűvös szavú lantost. Sírtak a bús madarak Orpheusz halálán, jajgatták a berkek, gyászolta a fa lombját hullatva, zokogtak a nimfák és a Drüaszok, és meddővé vált a mező, elapadt a patak, nem hajtott az ág. Orpheusz pedig alászállt az árnyak közé, s fellelte végre Eurüdikét. Immár kedvesére tekinthetett, sétálhatott vele a boldog mezőkön, kezében tartva kezét. Román József feldolgozása

0 komment , kategória: Történetek

Címkék: természetismerő, arisztaiosznak, gyermekkorában, megpillantotta, lecsendesültek, gyönyörködjék, segélyhívását, sivalkodással, vigyázatlanul, árnyborította, gyönyörködtek, kötelességei, merészkedtem, fiúgyermeket, elefántcsont, elcsendesült, játszadozott, csúszómászót, ajándékoztok, tenyésztését, megpróbáltam, feldolgozása, zsákmányukra, szerelmükkel, átszelhesse, láthatatlan, moccanatlan, vánszorgott, hitvesemért, szörnyeivel, drüaszoknak, mindannyian, fröccsentve, sziszüphosz, bakkhánsnők, lehajtották, aranyívű Apollón, szép hangú, kilenc örökifjú, isteni Apollón, bűvös hangszer, édes hangú, hegyes-erdős trák, zengő lantú, napon megpillantotta, halak feljöttek, vérengző vadak, szelíd őzgidák, lant bűvös, szép lábú, virágba borult, nimfáktól tanulta, Midőn Orpheusz, Egyszer Orpheuszt, Arisztaiosz Küréné, Futott Eurüdiké, Román József,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]