|
2016-07-02 04:34:36, szombat
|
| |
| |
Szemben a laktanyával - hatvan évvel később - 1956-2016
'56 őszén szüleimmel és kishúgommal a mosonmagyaróvári Ipartelepen, szemben a határőr laktanyával laktunk egy albérletben. Nemrég költöztünk ebbe a városba az Alföldről. Apám a telepen működő egyik gyárban dolgozott. Anyám nemrég szülte meg húgomat, én ekkor kezdtem az ipari iskolát.
1956. október 26-án reggel apám dolgozni ment, én iskolába, anyám meg otthon a kicsivel, ígérve a finom ebédet a családnak. Mire én gyalog beértem az iskolába, már fordulhattam is vissza, mert a tanárok azt mondták, hogy a városban készülődő felvonulás miatt tanítás sem lesz, mehetünk haza.
Néhány sráccal mi vissza is indultunk az Ipartelepre. Közben meg-megálltunk egyikünknél-másikunknál. Már jól bent járt az idő a délelőttben, mikor én, a házunk közelébe érve észre- vettem a rengeteg embert a laktanya körüli téren. Zászlókat lengettek és énekeltek. Azt gondoltam, hogy talán apám is köztük lehet. Meg kéne keresnem. De alighogy kigondoltam ezt, hirtelen iszonyú zaj némította el a torkokat. Lőni kezdték az embereket. Akinek nem volt ideje hasra vágódni vagy fedezékbe bújni, az ott rögtön meghalt.
Én rohanni kezdtem a házunk felé. Mire odaértem a kapuhoz, már robbanásokat is hallottam. Belökve a kaput, kettesével vettem a lépcsőfokokat, hogy mielőbb felérjek az emeletre. Lakásunkhoz érve dörömbölni kezdtem az ajtón, hogy anyám biztosan meghallja. De nem nyílt az ajtó. Ekkor kintről újabb fegyverropogás hallatszott. Visszhangzott tőle az egész lépcsőház. Én még jobban vertem az ajtót, de ekkor sem történt semmi. Nem tudtam mit tegyek. A tér felől már nem a lövöldözések -, hanem a síró, jajgató, segítséget kérő emberek hangját, kiáltásait hallottam. Leindulok. - határoztam el magamban, mikor nagyot döngött a kapu. A korláton kihajolva látom, apám az. Munkásruhája csupa vér és szakadás. Arca eltorzulva.
- Befelé! - ordítja föl az emeletre.
- Nem tudok. Zárva az ajtó. - felelem.
Mire felér, kezében a kulcsa, s már nyitja is az ajtót. Anyám nevét kiabálja, s rohan a konyhába. Én utána. Leírhatatlan a látvány. Szegény anyám a kövön, üvegszilánkok közt elterülve. Mellette kishúgom mozdulatlan teste. Apám hozzájuk térdelve szólongatja őket. De hiába. Ott haltak meg mindketten a konyhaablakon keresztül belőtt golyóktól.
Apám, ma sem tudom, hogyan, de már délután a gyárból hozott egy fémkoporsót. Abba fektette anyámat, reá kistestvéremet. Összeszedte azt a kevés holminkat, ami volt, és az este a ház elé állt teherautóra rakodott fel mindent. A végén engem is felültetett a ponyvával letakart platóra a koporsó mellé. Így indultunk haza az alföldi falunkba.
Anyámék a nagy családi sírba lettek eltemetve, nevük sem lett kiírva.Apám onnantól élete végéig ki sem ejtette nevüket a száján, ahogy a városét sem. Kubikusnak állt, s ritkán járt haza. A rövid boldogság, s a még nagyobb fájdalom, ami kiszabatott neki, az az egész életét is megrövidítette. Korán felesége után halt. Én befejeztem az ipari iskolát és a szakmámban helyezkedtem el. Meg nem nősültem, családom sincs.Sokáig csak arra spóroltam, hogy szüleimnek és tragikus sorsú húgomnak méltó emléket állíthassak a temetőben nevükkel és haláluk pontos helyével, dátumával.
Most, hogy hatvan év után először eljöttem Mosonmagyaróvárra és álltam szemben a laktanyával, újra felelevenedett bennem az az őszi nap. Anyám merev tekintete, kishúgom véres arcocskája jelent meg a szemem előtt.
Azt szeretném, hogy az ő emlékük is megőrződjék itt az 56-os emlékparkban! Azt kérném, hogy a már meglévő ötvennégy kopjafa mellé kerüljön ki anyám és húgom névre faragott kopjafája is, hisz ők szintén a sortűz áldozatai voltak!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
