|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
|
|
2015-01-27 10:23:13, kedd
|
| |
| |
Igaz történet: Rajta kívül sosem leszek képes mást szeretni
Akkor már hónapok óta tudtam, hogy el fogok válni. De sokáig halogattam a beszélgetést. Féltem. Okom volt rá. A férjem akkor már minden héten elvert, ha volt rá oka, ha nem. Tudtam, hogy iszonyú botrány lesz abból, ha megmondom. Elég.
Pontosan emlékszem a jelenetre. Amikor megmondtam neki, hogy elhagyom, szokása szerint ordított, ütött, majd elment. De úgy ment el a kocsmába, hogy bevágta maga mögött a veranda ajtaját. A rázkódástól kihullott a maradék gitt is a keretből, s az üveg csörömpölve hullott a kövezetre. Közben mindvégig cifrán káromkodott, s két durvaság között még hátraszólt nekem, ha válni akarok, elmehetek, de a közös otthonunkból egy szöget nem vihetek ki. És jobb, ha a fiamról is lemondok örökre.
Amikor elment, ölembe vettem szipogó, hároméves fiam. Csend borult a házra. A kutya kidugta fejét a nyári konyha oldalába túrt gödörből, megvárta, míg a férjem mögött becsapódott kertkapu, s farkát csóválva előmászott, hogy megvigasztaljon. Ő is félt a gazdájától, nemcsak én, nemcsak a gyerek.
Kisbálint - megérezvén, hogy elvonult a vihar - zokogni kezdett. Tapasztalatból tudta, hogy amíg apja őrjöngése el nem halt a kert végében, nem szabad hangosan sírnia. Miután megvigasztaltam, összesöpörtem a kőre hullott üveget, vizet tettem fel forrni a vasárnapi nokedlihoz, és tovább pucoltam a csirkét. A belsőséget a macska tányérjába dobtam, és arra gondoltam, milyen békességben élhetnénk itt a férjem nélkül, egyedül.
Sokáig mégsem mertem beadni a válókeresetet
Féltem a férjem bosszújától, mocskos szájától, durvaságától. A pofonoktól, attól, hogy a falu szájára vesz, kiközösít, hogy nem lesz majd miből megélnünk a gyerekkel. Hiszen akkor már évek óta nem dolgoztam. Aztán egy hétfőn reggel mégis elhatároztam, beadom a válókeresetet. Nem csinálom ezt a szörnyű életet tovább.
Nem különbözött ez a hétköznap reggel semmiben sem a többi hétköznap reggeltől. Bálint a szomszédos faluba indult egy építkezésre. Előző vasárnap éppúgy leitta magát, mint minden vasárnapon addig is. Mielőtt elaludt, részegen rám feküdt, amikor végzett, a hátára fordulva horkolt hajnalig. Reggel kiszámolta a heti bevásárlásokra való pénzt, tiszta inget vett, a cipőjét is letörölte.
De akkor, valahogy abban a pillanatban elhatároztam, hogy pontot teszek a házasságunk végére. Néztem őszülő halántékát, és arra gondoltam, még mindig milyen jóképű, s hogy én vagyok a hibás, amiért ez a házasság zátonyra futott. Mert nem szerettem a férjemet igazi, odaadó szerelemmel.
Azért mentem hozzá, mert az első szerelmem elhagyott. A fiú, akiért mindenemet odaadtam volna, egy nap minden előzmény nélkül közölte, vége. Mást szeret. Bosszúból mentem férjhez. Ő tudta ezt, mégis elvett. Élhettünk volna mégis megértő szeretetben, hiszen én Bálintot nagyon sokra tartottam, dolgos, erős, becsületes embernek ismertem, s mint férfi is tetszett nekem.
Leköltöztem hozzá falura, otthagytam a várost, a főiskolát, egész addigi életemet. Megtanultam csirkét pucolni, veteményt kapálni, fával tüzelni, lavórban mosakodni. Abban bíztam, hogy dolgozunk, közösen felújítjuk és eladjuk a nagyszülei házát, s idővel visszaköltözünk a városba. Arra gondoltam, gyes alatt befejezem a főiskolát.
Egyetlen tervem sem sikerült. Bálint nem engedett dolgozni. Azt mondta, az asszonynak otthon a helye, s hogy ő el tud tartani. Nem engedett vissza a főiskolára. Azt ordítozta, hogy a gyomlálást meg a gyereknevelést nem iskolában kell megtanulni. Egyre többször jött haza részegen.
Amikor józan volt, és hiányzott neki az ital, azért volt durva. Amikor berúgott, azért. Ő uralkodni akart, én pedig nem voltam ehhez elég alázatos. Ha visszaszóltam, a gyereken töltötte ki a haragját. Nem verte meg, de olyanokat csinált, hogy ha a fiam sírni mert, hideg víz alá tartotta.
A válásba nem bírt beletörődni. Nem a gyerek kellett neki, hanem az, hogy engem megalázzon, és ezért nem riadt vissza semmitől sem. Amikor végül mégis beadtam a válókeresetet, arra gondoltam, biztosan talál majd egy szelíd, alkalmazkodó asszonyt magának. Nem tudtam, hogy ezután kilenc hónapig fogok a fia nélkül élni, s hogy az elkövetkező öt esztendő a bíróságokon telik majd.
A válóperünk öt évig tartott
A bíróság első évben felbontotta a házasságunkat, a családi ház felét és az akkor négyéves fiamat nekem ítélte, és rendelkezett a láthatásról. Bálintnak esze ágában sem volt beletörődni ebbe. Úgy érezte, veszített, s nem az a fajta ember, aki képes veszíteni. A ház nekem ítélt felét alaposan tönkretette, a radiátorokat leszerelte, a konnektorokat kihúzgálta a falból, a közös helyiségekre zárat szerelt, és néhányszor alaposan megvert.
Télen nem tudtunk fűteni, nyáron nem tudtam mosni, ráadásul a fiam egyre többet sír, egyre rosszabbul evett és alig aludt. A második évben inkább elmentem albérletbe a kisfiammal, és eljárást indítottam Bálint kapcsolattartási jogának megvonása érdekében. Féltem, hogy ellenem hangolja a gyereket, hogy megveri, kínozza csak azért, hogy velem kitoljon. Féltem, hogy ha odaadom, nem adja majd vissza a gyereket. Megéreztem, hogy ez történik majd. A harmadik évben a bíróság a kérelmet elutasította. Fellebbeztem.
Elrabolta a gyerekemet
Ebben az évben megtörtént az, amitől a legjobban féltem. A volt férjem az óvodából kifele tartó, bicikliző kisfiamat két haverja segítségével egyszerűen elrabolta, és ismeretlen helyre költözött vele. Először a rendőrségre mentem, ahol azt mondták, ez a gyámhatóság dolga.
A gyámhatóság elindította az eljárást, amely kilenc hónapig tartott, végül persze ismét csak nálam helyezték el a gyereket. A negyedik évben a volt férjem bizonytalan anyagi helyzetemre hivatkozva gyerek-újra elhelyezési pert indított. A per során a bíróság elrendelte a kereseti kimutatások bemutatását, újabb tanúk meghallgatását. Akkor már tényleg úgy éreztem, hogy ennek sohasem lesz vége. A gyerek pszichológushoz járt, én pedig bármelyik pillanatban képes voltam elsírni magam.
A tizennyolcadik tárgyalás előtt a Jóisten megsegített. A volt férjem beleszeretett az ügyét elvállaló új ügyvédnőbe, akinek sikerült rávennie őt az öt évvel korábbi, elsőfokú határozat elfogadására, s a peren kívüli egyezségre. Ahogyan gondoltam, végül talált magának egy szelíd, alkalmazkodó asszonyt.
Ennek öt éve már. Új házasságából két gyereke született, így aztán az enyémet békén hagyja. Kis Bálint kezdi összeszedni magát, s én is tudok altató nélkül aludni.
Bár néha még ma is felriadok álmomból, s elönt a rettegés. Akkor villanyt gyújtok, s látom a békésen alvó nagy fiamat, s megnyugszom. De azt hiszem, rajta kívül sohasem leszek már képes senkit szeretni.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-01-27 10:05:47, kedd
|
| |
| |
Igaz történet: Szabad a nagy szerelmet választani?
Az eleve elrendeltetett, hatalmas szerelemnek mindig tragédia a vége. De ha mégsem, akkor is fájdalom. Vagy csak hinni kell benne?
Már 15 éves koromban tudtam, hogy nekem Istvánra van szükségem. Igaz, hogy ő akkor 33 éves volt, de ez engem nem érdekelt, és azt éreztem, őt sem. Természetesen nem közeledtünk egymáshoz, hiszen én mégiscsak ,,kislány" voltam, de letagadhatatlanul bizsergett körülöttünk a levegő, ha együtt voltunk.
Amolyan plátói dolog volt ez köztünk, tudtuk, hogy nem teljesedhet be a kapcsolatunk. A szüleink jó barátok voltak, ezért gyakran összejártunk. Én epedve vártam ezeket az alkalmakat, és Istvánon is éreztem, hogy jól érzi magát velem. Egyke gyerek, ráadásul elég későn érkezett, a szülei már lemondtak arról, hogy gyerekük születhet, amikor mégis megfogant.
Nem kellettem Istvánnak
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, agyon pátyolgatták, a széltől is óvták, nem igazán tudott önállósodni. Nem a véletlen műve tehát, hogy még ennyi idősen is otthon lakott. Engem persze ez akkor még nem zavart, nem analizálgattam a gyerekkorát, családi hátterét, csak arról álmodoztam, hogy egyszer ő lesz a férjem.
Amikor háromévnyi ábrándozás után rájöttem, hogy István nem vesz komolyan, elkezdtem végre nyitott szemmel járni a világban. Felvettek az Egészségügyi Főiskolára, védőnőnek tanultam. Élveztem az új környezetet, a sok új embert, az egész nyüzsgő, előttem eleddig ismeretlen világot. A fiúk is megtaláltak, ami eleinte furcsa érzéssel töltött el, mivel eddig nem igazán mertek közeledni hozzám.
Valószínűleg érezték, hogy elutasító vagyok, mert más van a szívemben, de volt, aki nem hátrált meg az első akadálynál. Így bontotta le a készakarva növesztett védelmi vonalaim legkülső burkát Miki. Teljesen levett a lábamról. Melegszívű, kedves srác volt, remek humorérzékkel. Nem lehetett nem szeretni. Sokan cikizték, hogy ápolónak tanul, de én mindig megvédtem, mert láttam, milyen önzetlen, nemes lelke van.
Hamar jó barátok lettünk, és érződött, hogy ő ennél többet szeretne tőlem. Őszintén meséltem neki Istvánról, hogy milyen fontos is nekem, Miki pedig figyelmesen hallgatott és várt. Nem ostromolt erőszakosan, nem rohant le az érzéseivel, inkább nagyon okosan kivárta, amíg készen állok.
Nem telt el sok idő, és már szinte türelmetlenül vártam, hogy lépjen már. Hiába. Nem volt mese, nekem kellett kezdeményeznem, így egy nap elhívtam moziba és hazafelé sétálva, egyszerűen odafordultam hozzá és megcsókoltam. Rettenetesen zavarba jött a viselkedésemtől, de két másodperc után már úgy szorított magához és olyan mohón csókolt, mint aki egész életében erre várt.
Miki vezetett be a testiség rejtelmeibe
Gyönyörű három évet köszönhetek neki. Ő volt az, aki megismertetett a valódi szerelemmel. Végre nem csak az én fejemben zajlott a kapcsolat, hanem egy igazi, hús-vér embert szerethettem, aki viszontszeretett. A testiség is újdonság volt számomra és eleinte szégyelltem előtte a testem, no meg magam, amiért annyit bénázok.
Nagyon igyekeztem, hogy jó szerető legyek, de jó sokáig nem tudtam elengedni magam. Figyeltem minden mozdulatom, arra koncentráltam, hogy minden ,,papírforma" szerint menjen. Miki észrevette (nem volt nehéz), milyen görcsösen szeretnék örömet szerezni neki is és magamnak, de elképesztő türelemmel oldotta fel bennem ezt a feszültséget.
Akkor keresett meg, amikor már mással voltam
Finoman rávezetett a dolgokra, végül tökéletes harmóniába kerültünk a hálószobában is. Minden remekül alakult, az én családom is hamar megkedvelte, és az ő szülei is szeretettel fogadtak, szinte a lányuknak tekintettek. Minden tökéletes volt, amikor újra belegyalogolt a sterilen is szép életembe István.
Szürreális volt az egész. Rám talált a Facebookon, leveleket küldözgetett nekem, amikben elmesélte a napjait. Olyan természetességgel írt, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára. Válaszolgattam neki, de nagyon furcsálltam az egészet.
Aztán az egyik üzenetben elhívott kávézni (viccesen megjegyezte, hogy feltételezi, most már kávézom), és én igen mondtam. Ártatlannak tűnt az egész, de éreztem, hogy túlságosan is izgat, mi van vele, az meg különösképp, hogy mit akar tőlem.
Furcsa, de István mindig is engem akart
Nem kellett sokáig tördelni a kezem a kávézóban. Bevezetés nélkül zúdította rám az elmúlt öt évének minden nyűgét, baját. Bevallotta, hogy az első perctől kezdve szeret, érzi, hogy én vagyok számára az igazi nő, a nagy korkülönbség ellenére is. Hiába próbált kiverni a fejéből, nem tudott.
Párkapcsolatai is voltak, a legutóbbi két évig tartott. Elmondása szerint már kezdtek komolyra fordulni a dolgok barátnőjével. A lány már nagyon szeretett volna látni egy gyűrűt az ujján és egy gyermeket az ölében. István ekkor érezte azt, hogy képtelen lenne őszintén letérdelni a lány elé és azokat a mondatokat kiejteni, amik ilyenkor elvárhatók. Egy ilyen szituációban mindig az én arcom jelent meg a szeme előtt, ahogyan mosolyogva rebegek neki egy suta igent.
Miután mindezt kiadta magából, mélyen a szemembe nézett, megfogta a kezem és arra kért, ne haragudjak rá, amiért ennyi évet várt azzal, hogy ezt elmondja nekem. Persze, hogy haragudtam. Legszívesebben megütöttem volna. Miért most? Miért éppen most áll ezzel elő, amikor végre boldog lehetnék valaki mellett, aki feltétel nélkül szeret annak, aki vagyok?
Vágyott régi vs biztos mostani kapcsolat
Az volt a legfélelmetesebb az egészben, hogy legbelül reméltem, hogy egy évekig cipelt, érlelt vallomásról fog szólni ez a találkozás. Gyerekkorom óta arról ábrándoztam, hogy egyszer ezeket a szavakat hallom majd István szájából. Zavarodott, mégis elégedett voltam. Komfortos, már-már otthonos érzés volt. Úgy éreztem, elégtételt kaptam a sorstól, amiért annyi éven át hiába áhítoztam utána.
Teltek-múltak a napok, Istvánnal nem találkoztunk, és az elégtétel érzését szép lassan felváltotta a szomorúság. Állandóan az őszintének tűnő, szenvedélyes szavakra gondoltam, és eközben elhanyagoltam Mikit. Már nem tudtam olyan szerelmesen tekinteni rá, mert újra elérhető közelségben volt István, és ettől borzasztó lelkiismeret furdalás gyötört.
Miki sejtette, hogy elveszít
Nagyon szerettem Mikit és tudtam, hogy nem egy olyan lányt érdemel, aki az együttlétek alatt egy másik férfira gondol. Nem volt fair a részemről, de az érzéseimnek nem tudtam parancsolni. Összeszedtem minden bátorságom, Miki elé álltam és mindent bevallottam. Nem lepődött meg, csupán szomorú volt. Szomorú, de büszke.
Azt mondta, éprezte rajtam, hogy mostanában csendes, távolba tekintő lettem, ,,mintha ott se lennék". Nem rimánkodott, nem mutatta a fájdalmát. Igazi férfi! Szeretem, tisztelem, de nem, mint a szerelmemet. Tudtam, hogy nem lehet ő a férjem.
Békésen váltunk el. Egyfelől piszkosul rosszul éreztem magam, mert hagytam kisétálni az életemből egy ilyen rendkívüli embert, másrészt viszont alig vártam, hogy átölelhessem Istvánt és én is kimondhassam neki: szeretlek.
Újult erővel tört rám a szerelem
A nagy pillanat esetlenebbre sikeredett, mint számítottam, de azért bájos volt. Becsöngettem a lakásába (már egyedül élt egy albérletben), kinyitotta az ajtót és nagyon elkerekedett a szeme, amikor meglátott.
- Szia, én csak, hát... azért jöttem - hebegtem - ja, bocs, nem is kérdeztem, nem zavarok?
- Dehogy zavarsz, úgy örülök, hogy itt vagy - mondta.
- Én is - mondtam és teljesen elvörösödött az arcom.
Látta, mennyire zavarban vagyok, ezért odalépett hozzám, megsimogatta az arcom, hajamat a fülem mögé tűrte, és adott egy végtelenül puha szájrapuszit.
- Gyere, főzök egy teát - mondta és behúzott a lakásába.
Az egész olyan felfoghatatlan volt! Megtörtént az elképzelhetetlen. Ő megcsókolt engem. Engem! Vége szakadt a gyerekkori fantáziálgatásnak, ő és én végre tényleg egy pár lettünk.
Kis időbe telt, mire megszoktam az új felállást. Minden eddigi gondolatom, elképzelt párbeszédeink, mozdulataink, csókjaink valósággá váltak. Sok mindent átbeszéltünk és arra jutottunk, hogy mindketten tudtuk, hogy egyszer egymáséi leszünk, csak azt nem tudtuk, mikor. Végül is át kellett élnünk mindazokat a dolgokat, amik ki voltak jelölve nekünk, hogy az út végén megfoghassuk egymás kezét.
Eleinte a fellegekben jártam
A szüleim elfogadták a helyzetet, az ő szülei viszont - érdekes módon - jobban féltettek bennünket. Helyesebben engem. Még mindig túl fiatalnak láttak, nem akarták, hogy legszebb éveim az ,,öreg fiukra" pazaroljam. Én azonban hajthatatlan voltam és azonnal igent mondtam Istvánnak, amikor alig két hónap után megkérte a kezem.
A fellegekben jártam, senki sem tudott lerángatni a földre. Pedig lehet, hogy jobb lett volna. Mikor kezdett oszladozni a rózsaszín köd, egyre világosabbá vált, hogy mennyire különböző személyiségek vagyunk. Ennek egyik oka valóban a nagy korkülönbségnek volt köszönhető, hiszen egészen más tempót diktáltunk. Míg én futni jártam, ő sörhasat növesztett a haverokkal, számomra a kikapcsolódást egy mozi, vagy színház jelentette, neki csak a tévé és a számítógépes játékok.
Én szerettem volna még utazni, világot látni, ő állandóan a biztonságos jövőről papolt, hogy ezt nem engedhetjük meg magunkat, pedig egyáltalán nem álltunk rosszul anyagilag. De nem csak ezekben a kézzel fogható dolgokban különböztünk, valahogy lelkileg sem voltunk mindig összhangban.
Gyerek - szerelem nélkül
Egy év elteltével úgy látszott, hogy a kapcsolatunknak kevés az egymás iránt érzett nosztalgikusnak tűnő szerelem. Úgy éreztem, lépnem kell, ezért tisztára megrémültem, amikor kiderült, hogy terhes vagyok.
Nem terveztünk még babát, amolyan ,,baleset" eredménye lett. Mindig azt beszéltük, hogy legalább egy évet dolgozni fogok, mielőtt nekilátunk ennek a nemes feladatnak, de ekkor még csak néhány hónapja volt, hogy elkezdtem védőnői pályafutásom.
Szerencsére jól döntöttem
Szégyenszemre az első gondolatom az volt, hogy nem is szólok erről Istvánnak, majd én gondoskodok erről a helyzetről. De aztán persze nem tudtam megtenni, soha nem is bocsátottam volna meg magamnak. Dávid megszületett, ő a család szeme fénye. És bár nem hittem abban, hogy egy gyermek érkezése megmenthet egy veszni látszó kapcsolatot, mégis így lett.
A kényelmes, nyugodt életre vágyó szerelmemből energikus férj és egy csodálatos apa vált egy pillanat alatt.
Hitetlenkedve figyelem már két éve, ahogy letörölhetetlen mosollyal játszik a picivel, fürdeti, eteti, tisztába teszi, miközben egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy ne mondaná el nekem, hogy a mi szerelmünk öröktől fogva él, és hogy soha nem múlhat el. Kezdek hinni neki!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-01-27 09:28:32, kedd
|
| |
| |
Khazun, a lélektolvaj
(részletek)

A történet, amelyet most elmesélek, igaz. Egy Hans Girland nevű költőről szól, aki titokzatos körülmények között hunyt el tetőtéri dolgozószobájának bezárt ajtaja mögött. Noha az eset harminc éve történt, a mai napig számtalan szóbeszéd kering a sötét titkait sírjába magával vivő magányos lángelméről, aki saját élete utolsó, tragikus perceinek egyetlen szemtanúja volt. A megválaszolatlanságra kárhoztatott kérdések örök mozgásban tartják az emberi képzelet azon fogaskerekeit, amelyek a természetfeletti erők és a földi élet találkozásainak katasztrófája táplálta gépezetet működtetik. Egyesek - köztük jómagam - eltökélt szándéka pedig az, hogy lerántsák a leplet olyan titkokról, melyeket az értelem tárháza kitagadott.
Szabadidőmben szerettem poros könyvtárak eldugott sarkában régen feledésbe merült rejtélyek után kutatni, mert számomra az irodalom a valóság verzióinak hiteles kópiája. Sosem vettem a kezembe friss napilapot, sokkal izgalmasabbnak találtam az archívumban konzervált, sárguló kisvárosi legendákat, mint a száraz politikai híreket vagy az aktuális ünnepi felvonulást unalmas egyhangúsággal részletező hétköznapi közleményeket. Hans Girland történetéről is egy ilyen véletlenül kezembe akadt, archivált újságcikkből szereztem tudomást. A cikkben ez állt:
,,1980. április 4-én reggel holtan találták a negyvenegy éves Hans Girlandot a Marlof vendégház emeleti szobájában. A férfi ismert költő volt. Habár a szobában nem volt nyoma sem erőszakos behatolásnak, sem dulakodásnak, az áldozat derekán talált karmolásos sebek alapján valószínűsíthető, hogy valamilyen vadállat támadta meg, ami hátulról ronthatott rá a gyanútlan férfira. Léonie Marlof vendégház-tulajdonos bevallása szerint Hans Girlandnak nem voltak rosszakarói vagy ellenségei, békés, zárkózott ember hírében állt. Holttestét a tízéves Alina Marlof fedezte fel. A rendőrség kihallgatta az érintetteket, valamint átfésülte a környék erdeit, de sem vadállatot, sem egyéb nyomot nem talált, amely megmagyarázhatná Herr Girland halálát. A hatóságok nem zárják ki az öngyilkosság lehetőségét sem, mivel abban az időpontban, amikor a tragédia történhetett, az áldozaton kívül senki sem tartózkodott a házban."
Mondanom sem kell, hogy az évtizedek óta feltáratlanul heverő, szokatlan, minden kétséget kizáróan gyilkossági ügy azonnal felkeltette az érdeklődésemet, így elhatároztam, hogy ellátogatok az érintett városba, és utánajárok a szóbeszédnek. Köztudott, hogy az efféle legendák a családi ezüsthöz hasonlóan generációkon át öröklődnek. Környezetem, mint mindig, most is úgy vélte, balgaság értelmet és igazságot keresnem ostoba emberek babonái ihlette nevetséges rémmesék mögött, de én elengedtem fülem mellett a szánakozó megjegyzéseket, mert nyomós okom volt hinni ezen egyszerű tudatlanok szavainak, kiknek talán megadatott, hogy megtapasztalják a világ egy, a laikus és hitetlen szemek elől elrejtett dimenziójának létét. Magát a költőt nyomasztóan sötét versei nyomán csak hírből ismertem, ezért - hogy kellőképp felkészült legyek - tüzetesen átböngésztem a könyvtár mennyezetig telerakott polcait néhány régebbi kiadású kötetéért. Szükségem volt rá, hogy alaposan megismerjem ezt az embert, feltérképezzem jellemének lehetséges faktorait, mielőtt belevágok halála körülményeinek felderítésébe. Egy délután alatt kiolvastam három verseskötetét.
Világossá vált előttem, hogy Hans célja az volt, hogy megmutassa, mi rejlik a képzelet elhagyatott oldalán. Verseinek nyomott hangulata és groteszk fantáziaszörnyei olyan atmoszférát teremtenek, amely azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy létezik egy világ az árnyékon túl, ahol a megnevezhetetlen abszurditás törvényei érvényesek.
[...]
Következtetésemet, miszerint ez a költő sok kiterjedt vakfolttal a lelkén élhetett, megerősítette az a visszatérő motívum, amelyet több versében is észrevettem. Gyakran ír egy szárnyas, alakváltó kreatúráról, aki a történetekben halálosztó messiásként látogatja meg a pusztulásra ítéltetetteket, és akinek képzete a költőt magát is kínozza, álmatlanságtól terhes éjszakákat kínálva számára. Egyik versében különösen aprólékos pontossággal részletezi a módszert, ahogyan a lény hosszú, csontos karmaival mély sebet ejt az áldozat hátán, hogy azon keresztül kilophassa a lelkét.
Valamennyi teremtményét - bármily iszonytatóak legyenek is - nevekkel ruházta fel, mert gyermekei egy papírra vetett világnak. Egyetlen elolvasott írása sem ébresztett bennem félelmet, ehelyett enyhe undort éreztem, amely végül mindig bús melankóliává korcsosult bennem, mire egy-egy vers végéhez értem. A lélektolvaj szörnyeteg hamar befészkelte magát a fejembe, és az a sejtelmes gondolat kezdett csiklandozni, hogy ő lehet a rejtély kulcsa. Korai lett volna azonban elméleteket felállítanom, még ha szürkeállományom szeretett is tévhitekből gerjesztett tényeket szülni.
[...]
A párhuzamos utcában parkoltam le az autót, és gyalog indultam a domboldalon magasodó házikó felé. A friss illatú, dús zöldövezet arról tanúskodott, hogy a növényzetet naponta gondozzák és bőségesen öntözik. A szögletesre metszett bokorkerítés előtt egy fából faragott táblácska állt, két oszloplábával a földbe szúrva. A táblát egykor sötétzöldre festették, noha a száraz napfény mostanra repedéseket rajzolt az enyhén megfakult burkolatba. A tábla közepén hófehér domborbetűk formázták meg a ,,Marlof villa" feliratot. Minden jel arra mutatott, hogy jó helyen járok.
[...]
- Mennyire jövedelmező egy ilyen vendégház? - érdeklődtem. David rágyújtott egy cigarettára.
- Hans halála után megcsappant a szálló népszerűsége. Legtöbben csak ebédelni jártak ide, látni akarták a híres padlásszobát.
- Egyes irigykedők azt terjesztették, én voltam, aki végzett vele, amiért megrontotta, majd az őrületbe hajszolta a lányomat - szólt halkan Frau Marlof.
- Nem gondoltak rá, hogy eladják a házat?
- Mégis mi okból? - nézett rám David.
- Senki sem venné meg. Az emberek kíváncsiak ugyan, de félnek - mondta Léonie.
- De mégis, hogyan állhatta a rágalmakat? - kérdeztem megbotránkozva.
- Tudja, egy ilyen kisvárosban, ahol mindenki ismeri a másikat, az ember nem tehet egyebet a gonosz pletykák ellen, minthogy elviseli a következményeket, és továbblép.
Lassú léptek zajára lettem figyelmes, amely a lépcsőházból szűrődött ki. Egy pillanatra végigvillant az agyamon, amit a főtéri kávézó pincérnője mondott Hans kísértetéről, de hamar megbizonyosodhattam róla, hogy a hangok nagyon is élő személynek voltak köszönhetőek. Megmozdult a nappali üvegajtaja, és a keletkező résen egy sovány, őszes hajú nő préselte át magát. Arcberendezése és kék szeme emlékeztetett Frau Marloféra. Mezítláb érkezett, egy szál sötétbarna köntösben. Felálltam, hogy üdvözöljem, de ő csak rám nézett, csendben elhaladt mellettem, és helyet foglalt az asztal túlvégében.
- Ő a lányom, Alina - szólalt meg Frau Marlof.
- Az imént a kertben azt mondta, csak ketten élnek a házban Daviddel.
- Alina olyan, mintha már nem is létezne - Frau Marlof a lányára nézett, aki szótlanul merengve ült, gondolatai kisiklottak, messze a szobán túlra.
Léonie összeráncolta szemöldökét, reményvesztettség és düh keveredett az arcán, majd felállt, és kiment a konyhába. Hárman maradtunk a szobában.
- Hans halála óta nem beszél - szólalt meg David a kerek hamutartót bámulva az asztalon, miközben belenyomkodta az elszívott csikket, és kifújt egy utolsó, leheletnyi füstöt.
- De hisz annak már vagy...
- Ahogy mondja. Harminc éve.
- Mi történt? - kérdeztem. Nagyon meglepett Alina felbukkanása.
- Ő talált rá Hans holttestére. Még csak tízéves volt.
- Vagyis a trauma az oka - bólogattam.
- Valószínűleg - David Alinára pillantott, de bizonytalan tekintete láttán úgy éreztem, hogy az általam hallottaknál többről van szó. Úgy nézte mozdulatlan húgát, mint aki tisztában van vele, hogy valamit nem mondhat el. Aggasztott a jelenet.
- Pszichológus látta már? - kérdeztem.
- Nincs értelme. Nem beszél - mondta David csüggedten.
Frau Marlof közben visszatért a szobába, kezében egy kis tálkában összekészített vacsorával. Letette Alina elé, aki szerényen és csendben hozzálátott.
Hogy milyennek láttam? Nem volt megtört, elmebajos benyomását sem keltette. Gépiesen merev tartása, mozdulatai nem illettek mindig réveteg, szabad levegő után sóvárgó, rab tekintetéhez. A negyvenes éveiben járhatott, de enyésző külseje sokkal több megélt évtizedre utalt. Némán vártuk végig, amíg befejezte a vacsorát. Egy szót sem szólt, felállt, és elballagott.
- Minden titoknak ára van. Az emberek ezt nem érthetik - közölte Léonie, egyenes, rám vetülő tekintettel, mintegy kinyilatkoztatásként...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-01-27 09:16:06, kedd
|
| |
| |
Másfél órával korábban kel, mint ahogyan a vekker ébresztené. A kávéfőzőt még előző este kipucolja és újratölti, hogy reggel csak a gombot kelljen megnyomni rajta, és máris csöpögjön a keserű nedű. Legelső útja a fürdőszobába vezet. Lezuhanyozik és hajat mos, minden reggel, mert frissen, fitten érkezni a munkahelyre nála alapszabály. A lábán a szőrfedő már elérte a fél millimétert, úgyhogy leborotválja. A kellemesen forró zuhanyvíz folyama alatt lepergeti az agyában a mai nap teendőit: megírni az e heti határidős projekt összegzését, online meeting a negyvenkettes ügyféllel, a könyvelési cégadatok lekérése a humán osztályon, számlabefizetés. A kávé elkészült, érezni aromás illatát. Kilép a kádból, megtörölközik, és magára veszi a fehér frottírköpenyt. Puha, kínai papucsában kitrappol a konyhába. Gyorsan összedob két szelet pirítóst, megkeni lekvárral, majd kávét tölt egy sötétkék, horoszkópos bögrébe. Az étkezőasztalon múlt havi magazinok hevernek. Leül, maga elé húzza az egyiket, kávét kortyol, és lapozgatni kezdi. A fürdőszobában, a fal melletti kosárban is van már legalább egy tucat hasonló papírszemét, ideje lenne kiválogatnia, gondolja eszegetés közben. Nincs kedve elolvasni a cikkeket, ezért csak végignézi a képeket. A hálószobában kukorékolni kezd a vekker. Miközben feláll, kiissza a bögre tartalmát, lerakja a morzsával teli tányér mellé, azután a hálóba megy, hogy kinyomja az ébresztőórát. Észreveszi, hogy túl sötét van. Az ablakhoz lép, feltekeri a redőnyt, és kinyitja az ablakot. A nap épphogy felébredt, egy távoli, magas épület aljánál kukucskál. Kétszer teleszívja tüdejét a hűs, reggeli levegővel, aztán becsukja az ablakot. Nincs idő relaxálni.
A fürdőszobába megy és sminkel. A haja még félig nedves, ezért beszárítja. Tupír a fejtetőn, kevés hajlakk, és kész. Minden hajszál a helyén. Az előszobai ruhásszekrény fogantyújára akasztott fogason készenlétben várakozik egy bézs, vasalt blúz és a hozzá illő sötétkék kosztümnadrág. Rengeteg szoknyája van, de azokat inkább tavaszra tartogatja. Ma teletalpú félcipőt vesz, mert a tűsarkúban hamarabb elfárad a lába. Miután felöltözött, tetőtől talpig végigméri magát a tükörben: sosem lép ki az ajtón úgy, ha külseje akárcsak egyetlen porcikájával is elégedetlen. Ezt a megszokást még az édesanyja nevelte belé. A cenzúra sikeres, már csak egy kardigán hiányzik. Nyolc óra, éppen időben van. Vállára akasztja a patentos, fekete táskát, de indulás előtt még belekukkant: pénztárca, személyi iratok, bérlet, határidőnapló, toll, mobiltelefon, kulcsok, piperetükör, rúzs, egy csomag zsebkendő. Minden megvan, ami kell.
A belváros dolgos hangyabolyként nyüzsög. A zsúfolt megállóban kétpercenként váltják egymást a buszok, a sárga villamos ideges emberektől fürtösödve hernyózik a nagykörúton. A metró hangosan dübörög a föld alatt, a mozgólépcső lejáratánál két zöld mellényes diákmunkás szélsebes tempóban napilapot osztogat a munkába igyekvőknek. Tömött népáradat hömpölyög a szűk utcákon, folyamatos autóduda és motorzaj hallatszik mindenfelé.
A nyakláncán az érem megremeg, amint sietve szedi lefelé a lépcsőfokokat. Az aluljáró büféje előtt háromszemélyes sor kígyózik. Beáll egy középkorú, kalapos úr mögé, negyediknek. A sor lassan halad, mert valaki nem tud dönteni a pizzakrémes és a sajtos pogácsa között. Idegesen topog a lábával, a karóráját nézegeti: remélhetőleg ma sem fog elkésni. Mögé lép egy öltönyös, aktatáskás fazon. Most ő az egyedüli nő a sorban. Amikor a pulthoz ér, az árus meg sem kérdi, hogy mit kér, egyből nyújtja felé a sonkás-zöldséges dupla szendvicset és a kis doboz almalevet. Minden reggel ugyanazt veszi. Az ebédje. Rendszerint a munkahelyen fogyasztja el, nem szeret gyorséttermekbe járni, mert zsúfoltak és drágák. Azon felül, időpazarlás. Ha az asztalánál ebédel, nem kell abbahagynia a feladatot, amin éppen dolgozik. Étrendjében mindössze heti kétszer szerepel főtt étel: szombaton és vasárnap. Gyűr egyet a papírzacskó száján, és a táskájába gyömöszöli. Útban a villamos felé, a lépcsősor tetején, egy hajléktalan az orra alá dörgöl egy mocskos műanyag poharat, és aprópénzt kér. Keresztülnéz rajta és odébb megy, magához szorítja a táskát.
- Miért nem megy inkább dolgozni, ahelyett, hogy pimasz naplopó módjára idegesíti a járókelőket? - kiabál hátra a csövesnek.
- Az isten verjen meg, te kurva! - hangzik a dühös válasz. Visszamegy, és arcul üti a koldust. Amaz egy jókorát köp a szeme közé. Földre dobja válltáskáját, elkapja a csöves karját, megtekeri, hogy az a földre térdepel fájdalmában. Kiált egyet, mire ő elkapja a nyakát és eltöri. A csöves eldől, mint egy darab fa. Körbenéz, hogy látta-e valaki az iménti incidenst, de az emberek annyira elfoglaltak a rohanással, hogy szemrebbenés nélkül mennek el mellette, többek szúrós tekintettel méregetik, amiért ott áll, egy kitekert nyakú hullával a lába előtt, és emiatt ki kell, hogy kerüljék, noha nagyon sietnek. Arrébb rúgja a koldus tetemét, megigazgatja blúza félrecsúszott gallérját, felveszi a földről a táskáját, és csatlakozik a munkába menetelőkhöz.
A piros lámpán átszáguldó trolibuszon ülőhelyért verekednek az emberek. Egy fiatal lány lelökődik a járműről a félig nyitott ajtón, amibe már annyi lyukat rágott a rozsda, hogy semmit sem véd. A szomszéd utcában valaki egy öregasszonyt gázol el a zebrán, amiért volt mersze a zölden villogó gyalogoslámpa ellenére átsétálni az út túloldalára. De nincs idő megállni és sajnálkozni. A forgalom halad tovább, a holttest pedig majd porrá hengerelődik attól, hogy százával gurulnak át rajta az autó- és buszkerekek. Aki villamos elé pottyan, szerencsésebb. Azonnal vérlepénnyé módosul, mint egy szélvédőn szétloccsant muslinca. A vér kevésbé szennyezi az utcákat, mint a csontos testrészek, és a tömegközlekedést sem nehezíti. A bosszantó fennakadások gyakoriak egy nagyvárosban. Vannak, akik saját erkélyeikről ugrálnak le a busz tetejére, ha észreveszik, hogy a megállóba ért, és gyalog már nem érnének le időben, hogy felszállhassanak rá.
A közért mögött egy férfi baseballütővel veri be egy autó szélvédőjét, ami az áruszállító teherautó elől elfoglalva a helyet az üzlet raktárbejárata előtt parkol. Egy piarista ablakpucoló, akinek egy perccel ezelőtt elvágták a biztonsági kötelét - mert levegőben lógó állványán zavarta az irodai kilátást -, hatvanhat emelet magasból zuhan az aszfaltra.
A villamoson egy idős bácsika szívrohamot kap, és összeesik az ajtóban. Az emberek svungja egy óriási kezet formálva kidobja őt a szerelvényből, mert nem tudnak tőle le- és felszállni. A bácsi a szemetes mellé gurul, a közlekedés ismét zökkenőmentes.
Mindenki mogorva és nagyon elfoglalt. Aki nem az, meghal. A gépezet nem tűr meg gyenge láncszemet. Egy dolgos társadalomnak nincs szüksége boldog, nyugodt és mindennel elégedett emberekre, akik csak napi nyolc órát dolgoznak és kellően kipihentek. Nincs idő az emberi ostobaságokra. A rendszer csak annyi szünetet enged, amíg a közlekedési lámpa piros színről zöldre vált.
Pontban kilenckor érkezik a munkahelyére. Helyet foglal az asztalánál, és legközelebb este hét órakor kel csak fel. Akkor hazamegy, vacsorázik, majd kilenctől tizenegyig folytatja a munkát, otthon. Nem szereti ugyanis félbehagyni az aznap elkezdett feladatait. Miután végez, kivasalja a másnapra szánt blúzt, és bekészíti a kávéfőzőt. Éjfél körül aludni tér. Az ágyneműje ugyanolyan gombócba gyűrve várja, ahogyan reggel itthagyta. Sosem bajlódik a bevetésével. Elégedetten merül álomba: vége egy újabb hatékony napnak.
A következő hét hétfőjén minden a szokott terv szerint halad, egészen addig a pillanatig, amíg be nem ér az irodába. Benyomja a számítógép indítógombját, majd kipakol a táskából: szendvics az asztalra, határidőnapló a fiókba. Épp az egérért nyúl, hogy a beérkező levelek letöltésére kattintson, amikor megcsörren az asztalán a telefon. A főnöke az irodába kéreti. Nincs ideje azon gondolkodni, vajon mit akarhat tőle ilyen kora reggel, mert a szemei előtt már az aznapi feladatok sorakoznak, prioritás szerint rangsorolva: fixálni a pénteki megrendelések részleteit az illetékes cégekkel, megfogalmazni a marketing hirdetés szövegét olasz nyelven, hitelesíteni a múlt heti meeting jegyzőkönyvét.
Belép az irodába, a főnök megkéri, hogy foglaljon helyet. Leül, és miközben titkárnősen keresztbe veti egyik lábát a másikon, meghallja, hogy közvetlen munkatársnője az irattárban mappákat rendezget. Eszébe jut, hogy lassan két hete könyörög neki a Stevenson aktáért, mert el kell indítania egy megkésett átutalást, amihez szüksége van a szerződésben feltüntetett számlaszámra. Nincs több idő a várakozásra, amint itt végez, saját maga fogja megkeresni azt az aktát.
- Cégünk a továbbiakban nem tart igényt a munkájára.
- Tessék?
- Jól hallotta. Holnaptól nem kell bejönnie. Bár ha jobban belegondolok, akár most rögtön hazamehet. Kérem, szedje össze a holmiját.
A hír annyira váratlanul éri, hogy elsápad. Izzadni kezd, nem érti a dolgot, hiszen pár napja egyeztek meg egy kijevi utazásban, tudniillik önként vállalta, hogy képviseli a céget egy nemzetközi konferencián.
- Indoklás? - kérdő tekintettel néz a főnökre.
- Nincs indoklás. Ez a vezetőség döntése. Úgy véljük, egyes társai munkához való lojalitása figyelemreméltóbb az önénél.
Az a fajta düh önti el, amelyiktől az ember keze ökölbe szorul.
- A kiléptető papírokat és az e havi fizetését megkapja postán. A belépőkártyáját majd adja le a portán.
Arra készül, hogy felháborodásának hangot adva felszólal önnön hatékonysága védelmében. Épp szóra nyitná a száját, ám ekkor munkatársnője tűnik fel, aki mindvégig csendben lapított az irattárban. Egy köteg papírral a kezében a főnök asztalához slattyog, és fontoskodó hangnemben ecsetelni kezdi, hogy ezeket haladéktalanul alá kell íratnia. A főnök nyájasan helyesel és átveszi az iratokat a nőtől, aki ezt követően visszasétál a szomszédos helyiségbe. Mindketten olyan természetesen viselkednek, mintha ő már a szobában sem lenne.
- Ne higgye, hogy pótolhatatlan - szól hozzá a főnök érzéketlen nagyképűséggel, közben rá sem néz, aláírást firkant az egyik lap aljára.
- A gazember! Még élvezi is, hogy itt fölényeskedik - dühöng magában.
Legszívesebben egy akkorát bemosna most ennek a szemétládának, aki hidegvérrel lerombolja az ő perfekt életét, hogy még az orra vére is eleredjen.
- A beszélgetésnek vége, távozhat.
Felpattan a székről, az íróasztalhoz lép, és behúz egyet a férfinak, hogy az gurulós bőrszékével együtt hátrazuhan.
- Megértem, hogy dühös - szólal meg a főnök orrhangon, mialatt ujjaival az orrából ömlő vért maszatolja. De ő ekkorra már régen nincs az irodában.
Kiüríti a fiókját, felkapja a táskáját, és sértődött arccal a lift felé indul. Az ebédje az asztalon marad. Reggel tíz óra van, de az emeleten senkinek sem tűnik fel, hogy ő már elmenni készül. A földszinten a portás elé hajítja a kártyát. Amaz nem néz rá, egy fontos hívást intéz.
Most mihez kezdjen? Magába roskadva üldögél egy lakóház főbejáratának utcára nyíló lépcsőjén. Csak a munkához ért, ez tölti ki az életét. Holnaptól mivel töltse az idejét?
Teljes tanácstalanságba süpped. Elfigyeli az embereket maga körül: valamennyien a dolgukra igyekeznek. Senki sem álldogál és mélázik a nap kergette felhőfoszlányokon az égen, vagy a villamos ajtajának élesen kerepelő hangján. Nem is keseregnek egy hideg, koszos lépcsőfokon csücsülve azon, hogy valami az életükben nem a szokott terv szerint alakult. Dolgoznak, sürögnek, ki-ki a maga szabályos pályáján, alkalmazkodva a hirtelen támadt változásokhoz. Csakhogy az ő pályája megszakadt, az utat szegélyező jelzőfények kialudtak.
- Minden rendben? Nincs szüksége segítségre? - egy ismeretlen férfi megérinti a vállát, és aggódóan mosolyog.
- Az imént veszítettem el az állásom. Mostantól semmi sem lesz rendben - hangzik a kétségbeesett, zokogó válasz.
- Ne butáskodjon! - neveti el magát szerényen a férfi. - Majd talál másikat, talán még jobbat is, mint ami idáig volt.
- Gondolja? - szipog, nedves szemeivel a férfira tekint...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
2015. Január
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
384 db bejegyzés |
| e év: |
2826 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1061
- e Hét: 11170
- e Hónap: 20353
- e Év: 73061
|
|
|
Offline
