Belépés
lilagondolatok.blog.xfree.hu
Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot.Találd meg azt, akitől s... Papp Györgyné
1944.11.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Erhart Kaestner: Mire való a csönd?
  2019-11-06 17:16:15, szerda
 
 





Erhart Kaestner: Mire való a csönd?


A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.


 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató gondolatok   
Szabó Lőrinc: Valami örök
  2019-11-06 16:52:03, szerda
 
 





SZABÓ LŐRINC: VALAMI örök


Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

 
 
0 komment , kategória:  Szabó Lőrinc  
JUHÁSZ GYULA: November
  2019-11-06 16:42:11, szerda
 
 





JUHÁSZ GYULA: November


Nem is búcsúzott, elment szótalan,
Az ifjúságom, íme, odavan.

Nem is tudtam, hogy ő valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.

Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.

Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:

És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!


 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula  
Fekete István: OTTHON VOLTAM
  2019-11-06 16:34:24, szerda
 
 





Fekete István

OTTHON VOLTAM


Olvadásszagú szél járt már a városban, amikor híre jött, hogy haza kell mennem. Húsz év óta először.
Haza.
A házunkban már húsz éve más lakik, rokonom nincs a faluban egy se, az öregek elmúltak, a fiatalok felnőttek, mégiscsak: haza.
A temetőben - messze túl az emlékek fájdalmán - két kis testvérem porlad; talán ez a két kis halom, amely jogossá tenné a szót, mert azóta új házak épültek, új emberek lettek, a templomtornyot is újra bádogozták, sőt a harangok is újak, mert a régiek háborúba mentek.
Mégiscsak: haza.
Kihez megyek hát?
Sokat gondolkodtam ezen - a szél rázta az ablakot -, és egyszer csak rádöbbentem, hogy magamhoz megyek. A régi házhoz, mely csukott kapukkal is mindig az enyém marad, a régi utcához, melynek pora százszor sárrá vált azóta, a régi örömökhöz, melyek el nem múlnak soha, még velem se, mert ezerszer leírom őket, hogy el ne múljanak.
Álmodozva és félve indultam útnak. Az állomások nevei behulltak az ablakon, a szántásokon megroskadt a hó, a patakokon állt még a szennyes jég, és az elmaradó faluk felett varjak kerengtek, csakúgy, mint régen.
Nincs semmi baj.
Az állomáson majd az öreg Pista vár...
Bolondokat beszélek. Hol van már az öreg Pista! Mindegy: várnak. A faluvégen bekiáltok Laciékhoz...
Megrázom a fejem. Ez így nem lesz jó. Laci szegény elmaradt valahol, még 1917-ben, és az öregek is... Kinek kiáltanék? Visszhangtalan kiáltás lenne, és megöregedett hangom elveszne a fenyők alatt, ha ugyan megvannak még a fenyők. Nagyok voltak már akkor is...
Hallgatva ültem emlékeim vonatán, s a sürgönydrótok mint a kótapapirost vonalazták a februári eget.
Készülődni kellett.
- Várj, amíg megáll a vonat...
Körülnéztem. Valaki a múltból szólt, és én - amikor leszálltam a lépcsőről - szinte vártam, hogy egy kemény kéz megfogja a kezemet.
Az állomás harangja a régi volt, s amikor ütni kezdett, mintha a szívemen vert volna. De kocsit hiába néztem.
- Erre tessék! Az úton nyakig ér a sár, de van lóré... Isten hozta...
Felültem a lóréra Ferkó mellé, akivel együtt faragtam az iskolapadokat, és elfogódottan hallgattunk. A nagy, szürke ló aztán meglódította a mezei vasút kis kocsiját, és a vékony sínek apró kattogással utánozták a nagyokat.
- Hogyan utazott a tekintetes úr?...
Ferkóra néztem. Akkora bajusza van, mint egy tollseprő, nagy, csontos öklében elveszik a gyeplő, csizmái mintha odanőttek volna a lóré fenekéhez, és hiába rángatja a ló a kis alkotmányt, Ferkó nem inog meg. Mert Ferkó áll, én pedig ülök...
- Ülj le, Ferkó!
- Jó így is...
- Ülj le, a Ponciusát ennek a görhes világnak, mert lelöklek!
Leül. Én meg emígy dörmögök tovább:
- Na! Aztán ide hallgass. Ha még egyszer letekintetesuramozol, gyalog megyek haza.
- Haza?
Ezen elérzékenyedtünk egy kicsit, és megtaláltuk régi magunkat.
És lassan közelebb jött a falu. A nagy nyárfák nyirkos ágseprői közt tavalyi fészkek himbálództak, és eszembe jutottak régi egzámenek, amikor az iskola falán nyárfaágakból volt a füzér, és közte kesernyés szagú, sok pünkösdi rózsa.
- És cifra búza - toldotta meg Ferkó -, de a régi iskolából szövetkezeti bolt lett. Új iskolát építettek, a cifra búza pedig kiveszett a kiskertekből, mert a házakat kiépítik az utcára azóta.
A faluvégen rendes kocsira fogott át Ferkó, és nem szólt többet hozzám, mert megroskadtam a kasban, és régi emlékeimet nyirkos, télvégi vesszővel verte a valóság.
Köves úton zötyögtünk. A kerítések cementből vannak, a házak teteje zsindely, s egy menyecske hócipőben viszi a tejet a csarnokba.
- Hócipő... - mondom csak úgy magamban.
- Az - bólint barátom, és tudja, mire gondolok.
Az udvarok rendesek, tiszták és mérhetetlenül ridegek. Csupa szöglet. Csupa kemény vonal. A régi tornácok puha íve összedőlt azóta, a zsúptetőkben nem költ a veréb, a kapudúcok hideg kőből vannak, és nincs öreg faragott pad a házak előtt.
És milyen kicsi a templom!
Régi, gombos tornya szinte az égig ért a régi vásárnapok ragyogásában, de az évek - úgy látszik - megroskasztották, mert kicsi, esőverte és idegen lett azóta. Igaz, most február van, szitál az ólmos eső, és a tömjén füstje se felhőzne az ablakon beragyogó napsugárban.
Összehúzom magam, és sírni szeretnék.
- Mink azért a régiek vagyunk... - részvétkedik Ferkó, mert érzi, hogy lassan összedől bennem minden. - Majd kimegyünk a szőlőbe - biztat -, mint valamikor. Emlékszel?
Elnéztem a ,,szőlőhegy" kis dombja felé, és a távolság ködében mintha mégis a régi lett volna a pincék mohás fala, a tőkék alatt a csend, a diófákon a harkály kopácsolása.
- És pipálunk! - hunyorított Ferkó. - Most már nem kell félni, hogy megfognak bennünket...
- Talán az a baj, Ferkó.
- Hát majd kitalálunk valami tilosat... Te mindig ki szoktál találni...
- Bajos lesz, Ferkó. Most már mindent szabad.
- Nagy tüzet rakunk. A tavalyi venyige mind megvan még...
Amikor leszálltam a kocsiról, Ferkó szigorúan rám szólt:
- Aztán ebédre elvárunk!
Ballagtam a falumban. Nem ismertem senkit, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
A faluvégen aztán befordultam egy kis zsúpos házba. A fakilincs ismerősen kattant, a pitvarban öreg faragószék és gereben, az ajtó felett paprikafüzér és a nyitott tűzhely mellett fekete kendős öregasszony.
- Én vagyok, Rozi néni.
Száraz, öreg kezével beárnyékolta szemét.
- Istenem! Nemhiába tűzzel álmodtam az éjjel!
Megölelt, megcsókolt, és kinyitotta a szobaajtót.
- Maradjunk csak itt, Rozi néni.
- De itt füst van.
- Az a jó, Rozi néni.
- Nem tellett kéményes tűzhelyre. Majd száraz fát dobok rá, hogy ne füstölögjön.
S a régi tűzhelyen felcsapott a láng. Egyszerre világos lett a konyhában. A tűzből békés melegség lehelt ránk, a gyenge füstből elmúlt esték vacsoraszaga s az öreg edényekből lakodalmi levesek emléke.
Néha csillagos szikrák pattantak ki a kemence száján, és amint összeroskadt a zsarátnok, perelni kezdett egy kis kék láng.
Az öregasszony megfogta kezem, és én megnyugodtam. Ezzel a kézzel dajkált valamikor, és ezzel takart be, amikor beteg voltam.
- Tegyek még a tűzre?
- Tegyen, Rozi néni!
Néztük a tüzet; mellettünk megállt a csend, a szobában mintha csattant volna a régi takácsszék vetélője, az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden.
Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok reszkető ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlnak soha."

 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Mécs László : A gyermek játszani akart
  2019-11-06 16:05:28, szerda
 
 





Mécs László : A gyermek játszani akart


A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely áradt. A gyermek játszani akart.
A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott s várt egy keveset,
az anya arca nem tükrözte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott s várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
egymást tükrözték a szerelmesek,
a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza.
Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a kalauz orcái veresek,
a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,
nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset
tükröztem mint kék tó a teli holdat
s ringattam. Valahol angyalok daloltak.
Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.
Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,
sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom:
a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.
Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,
fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.






 
 
0 komment , kategória:  Történetek, tanmesék  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2019.10 2019. November 2019.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 31 db bejegyzés
e év: 1065 db bejegyzés
Összes: 9475 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 154
  • e Hét: 2256
  • e Hónap: 13067
  • e Év: 321999
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.