|
 2/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 17
|
|
|
|
|
|
2020-02-20 17:20:41, csütörtök
|
| |
| |
Zelk Zoltán - Hegedűszó
Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.
Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.
Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.
Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.
A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.
Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.
Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága....
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zelk Zoltán |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-09-23 14:52:05, hétfő
|
| |
| |
Zelk Zoltán: Őszi mese...
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
-Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
-Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
-Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
-Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
-Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
-Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zelk Zoltán |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-05-24 15:33:49, péntek
|
| |
| |
Zelk Zoltán: A pipacs és a búzavirág
Az eső elállt, az érett búzakalászok táncba kezdtek az újból előbúvó nap alatt, s dúdolva, zizegve hajladoztak a szélben. A pipacsnak meg egyenest olyan jókedve kerekedett, hogy így szólt a kék búzavirághoz:
- Gyere, játsszunk valamit!
- Jó - felelte a búzavirág -, énekeljünk mi is, versenyt a kalászokkal.
- Azt nem, a kalászoknak sokkal szebb hangjuk van. Csak zizegjenek magukban.
- Nagyszerű! - kiáltotta el magát a búzavirág. - Játsszunk bújócskát!
A pipacs boldogan beleegyezett, nem látta, hogy a búzavirág ravaszkásan mosolyog.
- Te leszel a hunyó - szólt a búzavirág -, én most elbújok, és keressél meg!
A pipacs erre lehunyta piros szirmait, majd tízet számolt, s elindult keresni a búzavirágot. De bizony hiába, mert az úgy elbújt a búzatáblában, hogy három nap, három éjjel se lehetett volna megtalálni. Végre is a pipacs megunta a keresgélést, és elkiáltotta magát:
- Bújj elő, nem játszom tovább!
Hát a búzavirág éppen előtte ugrott föl nevetve.
- Látod, itt voltam az orrod előtt, mégse találtál meg!
Erre mérges lett a pipacs, és így szólt:
- Nem bánom, játsszunk tovább. Most én bújok el.
Úgy csinált, mintha elindulna a búzatábla végére, de hirtelen lehajolt. Gondolta, úgy tesz, mint a búzavirág, ott marad a helyén, az meg hadd keresse őt a tábla végén. Alig tudott felállni a csodálkozástól, mikor kisvártatva megérintette a búzavirág, és rákiáltott:
- Megvagy!
Szégyellte most már magát, ezért újból megkérte a búzavirágot, hogy játsszanak még tovább.
- Még egyszer elbújok - mondta , most próbálj megtalálni!
Most már a búzatábla legvégén bújt el, de hiába, mert a búzavirág ott is rögtön megtalálta.
- Most már látom, ügyesebb vagy nálam - mondta, és szomorúan lehajtott szirmokkal indult visszafelé. Egy arra szálló fürj megsajnálta, és vigasztalni kezdte:
- Dehogyis ügyesebb, csak ravaszabb nálad! Azért ajánlotta, hogy bújócskát játsszatok, mert téged könnyű megtalálni. A te piros színed kivirít a búzából, míg ő úgy elbújhat, hogy senki se találja meg!
- Hogy én erre nem gondoltam! - kiáltotta mérgesen a pipacs, és három napig rá sem nézett a búzavirágra. Csak aratás után békültek ki, amikor ott feküdtek a lekaszált búza között, s egy kislány fölszedte és csokorba kötözte őket..
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zelk Zoltán |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-04-26 19:59:36, péntek
|
| |
| |
Zelk Zoltán: Csilingel a gyöngyvirág
Csilingel a gyöngyvirág
Fehér a ruhája,
Meghívja a virágokat
Tavasz esti bálra.
Öltözik az orgona,
Lila a ruhája.
Kivirít a kankalin,
A szegfű, és a mályva.
A vadrózsa rájuk nevet,
Bolondos a kedve,
A rigó is füttyent egyet.
hej mi lesz itt este!
Táncra perdül a sok virág,
Illat száll a légben,
Őrt állnak a gesztenyefák,
Illemtudón, szépen.
A szellő is megfürdik
A virágillatban,
S arra ébredünk fel reggel
Napsugaras nyár van!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zelk Zoltán |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-10-23 17:28:11, kedd
|
| |
| |
Zelk Zoltán : Ha kérdik egyszer
Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lágynak szőtte őszömet.
Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.
Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zelk Zoltán |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-02-08 14:31:58, csütörtök
|
| |
| |
Zelk Zoltán - Zúzmara
Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.
De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni.
Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zelk Zoltán |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2017-11-04 18:37:37, szombat
|
| |
| |
Zelk Zoltán - Úgy tudlak téged
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló víz-gyöngyök útját
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zelk Zoltán |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 17
|
|
|
|
2021. Június
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
183 db bejegyzés |
| e év: |
1996 db bejegyzés |
| Összes: |
10110 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 2738
- e Hét: 9592
- e Hónap: 19178
- e Év: 88098
|
|
|
Offline
