|
2009-01-10 15:33:14, szombat
|
| |
| |
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immáron tudom, hogy nem maradhatnak itt.
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben,-
Az élet erre lassan megtanít.
Mert mi az élet? Percek rohanása;
fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.
Illatos szirmok, zöldellő levélkék!
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég.
Ott áll a kert siváran, egyedül.
Én nem számítok semmi kegyelemre,
Énfelettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.
Én készen állok minden fájdalomra
Nem hall ajkamról senki panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna,
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:
Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;
Tépjék szirmit egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen. |
|
| |
|
2 komment
, kategória: Ismeretlen / versek / |
|
|
|
|
|
Offline
