|
 2/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 22
|
|
|
|
|
|
2009-10-04 15:06:24, vasárnap
|
| |
| |
Hogyan lett az igazgyöngyből gyöngyvirág?
Úgy, Kedveseim, hogy Isten egyszer régen lejött a földre körülnézni, és eljátszogatott a szép igazgyöngyökkel. Becézgette, fényesítgette őket, kérdezgette, hogy érzik magukat a földön. De a gyöngyök bizony nem feleltek semmit. Isten gondolkodott egy kicsit, hogy mi lehet ennek a nagy hallgatásnak az oka, s hamarosan rájött: a gyöngyök azért nem szólnak, mert ők csak egyszerű kis gyöngyök, akik nem tudnak növekedni, felmelegedni, mosolyogni, s beszélni sem, mert nincs bennük Élet. Fogta hát Isten a gyöngyöket, rájuk emelte szelíd szemeit, Életet lehelt beléjük, hogy érezni tudjanak, majd szétszórta őket a földkerekségen és azt mondta nekik: "Szaporodjatok és sokasodjatok! Borítsátok be fényetekkel a mezőket, melegítsétek fel tüzetekkel az emberek szívét, gyönyörködjenek mosolyotokban, szeressen titeket minden élő, az erdők, mezők vadjai, az ég madarai és az emberek az egész földön." A gyöngyök pedig jó földbe hullottak, ott gyökeret eresztettek, s minden gyöngyből egy-egy szép gyöngyvirág lett Isten és az egész világ örömére.
Isten - látván, hogy milyen szépséget alkotott - örömében táncra perdült és így énekelt:
Örülök, ha ragyog a nap,
Örülök, ha felhő-borús,
Hegyek csúcsa köd-koszorús
Édes-kedves szép világ,
Gyöngyből lett a gyöngyvirág!
Villám csapkod, ég morajlik,
Dörgő hangja messze hallik
Záporeső, szivárvány,
Eső után csalogány
Édes-kedves szép világ,
Gyöngyből lett a gyöngyvirág!
A gyöngyvirágok vele énekeltek, csilingelve táncoltak és olyan szépen mosolyogtak, ahogy csak Isten boldog teremtményei tudnak mosolyogni.
Így teremtette Isten a gyöngyvirágokat.
Forrás:http://canadahun.com/forum/showthread.php?t=7006&page=40 Karsay István
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-10-04 15:00:49, vasárnap
|
| |
| |
Mese a szegény emberről, aki igazgyöngyöt talált
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerek erdő és az erdő közepén egy fából épített takaros kis gunyhó. Ebben lakott egy szegény ember csendben, békében, szeretetben. Járta az erdőt, beszélgetett az állatokkal, meghallgatta, hogy mit mondanak a bokrok és a fák, s a szél zúgásából a messzi földek híreiről is értesült. Ügyes kezű volt a szegény ember, Isten meleg szívvel és nagyszerű tehetséggel áldotta meg. Felismerte a fában a lelket, a kőben a szépet, s olyan gyönyörűséges dolgokat készített-faragott, hogy csodájára járt az egész világ. Mindenki szerette, az erdő lakói mindennapi vendégei voltak, de ő mégis magányos volt, mert nem volt társa.
Gyakran bejárt az erdőszéli faluba, vitte portékáit a vásárba, házakhoz vagy csak úgy; asztalokat, székeket, mindenféle bútorokat, cifra faragványokat. Kedvében járt fiatalnak és öregnek, portékáival megörvendeztetett kicsiket és nagyokat egyaránt.
Történt egyszer, hogy egy hosszú nap után estefelé, amint ment haza a szegény ember, látta, hogy a falu szélén gyerekek játszanak. Színes üveggolyókat dobáltak, kicsiket, nagyobbakat, kereket, tojás alakút, kinek milyen volt. Aki a legmesszebbre tudta gurítani, az lett a győztes. Gurultak a golyók, melyik messzebb, melyik közelebb; a lemenő nap átsütött rajtuk, szivárvány-fényt szórva az izgalomtól kipirult kis arcokra.
Megállt a szegény ember, kissé távolabb a gyerekektől, és figyelte játékukat: együtt örült a győztesekkel, együtt szomorkodott a vesztesekkel.
Amikor mindenki elgurította a saját kis golyóját, nagy sivalkodással odaszaladtak megnézni az eredményt. Lehajoltak, komolyan tanulmányozták a golyók helyzetét, körbejárták őket, hogy biztosan megállapítható legyen: ki a győztes. Egyszer csak az egyik gyerek felkiáltott:
- Új golyót találtam! Új golyót találtam! - s túl a legmesszebbre gurult golyón, felszedett a földről egy szürkés-barnás földdarabot. A többiek körésereglettek, de a lelkesedést hamarosan csalódás váltotta fel. Körbeadták a szerzeményt, nézegették, vakargatták, dörzsölgették, hátha előbukkan a csillogó üveg, de mindhiába, az maradt csak szürke és piszkos, amint volt.
- Nem ér ez semmit! - mondott véleményt az egyik és még legyintett is hozzá.
- Lehet, hogy nem is üveg, hanem csak egy darab kő - így a másik. Végül ledobták a földre, s a szélen álló odébbrúgta, úgyhogy a kis szürke földdarab belegurult az útszéli tócsába. A gyerekek visszatértek a játékhoz, és már el is feledték a furcsa felfedezésüket.
Látta mindezt a szegény ember, s mivel nagy szíve volt és messze látó lelke, tudta, hogy a sár kemény kérge mögött mindig valami szép és nemes dolog rejlik.
Odaballagott a tócsához, óvatosan felemelte a golyót, s érezte, hogy a kéreg vastag és érdes. Nézegette ő is, forgatta a kezében, és láss csodát!, ahogy az ide-oda gurult a szegény ember tenyerén, a sárkéreg apró repedésein át megcsillant a napsugár és az egyre gyengülő napfényt ezerszeresen verte vissza. Átmelegedett a szegény ember szíve, mert érezte, hogy kincset talált: a sár mögött igazgyöngy lapul. "Majd otthon letisztítom." - gondolta s óvatosan kabátzsebébe csúsztatta a gyöngyöt.
Este volt már, mire hazaért. Az erdő elcsendesedett, a szél megbújt az öreg fák odvában. Lámpát gyújtott a szegény ember, tiszta terítőt tett az asztalra, szerzeményét kitette az asztal közepére és vacsorát készített magának. Vacsora után a lámpa fényénél alaposabban megnézte a kis szürke golyót, kapargatta a kemény kérget, de teljesen megtisztítani nem tudta.
Későre járt, a szegény ember fáradt volt az egész napi gyaloglástól, lefeküdni készült. "Holnap, napvilágnál talán sikerrel járok." - gondolta. Visszatette a gyöngyöt asztal közepére, s kicsit szomorú volt, mert érezte, hogy a kis gyöngy is szomorú, ott belül, a szíve mélyén. Vigasztalta is azonnal, eképpen:
Gyöngyöm, Gyöngyöm, drága Gyöngyöm,
Gyöngy-orcádról hol az öröm?
Homlokodon mér van ború,
Két gyöngy-szemed mér szomorú?
Babusgatlak, szeretgetlek,
Minden szépet eléd teszek...
Aludj, aludj, drága Gyöngyöm,
Gyöngy-orcádon lesz majd öröm
Múlik az éj, elszáll a rossz,
Holnapra már ragyogni fogsz!
A szegény ember eloltotta a lámpást és nyugodt, békés álomba merült. Tudta, hogy ma történt valami, és ami történt, az jó.
A kis gyöngy szíve pedig, ahogy hallgatta a szegény ember vigasztaló szavait, megtelt meleggel, reménnyel és boldogsággal. A szegény ember már aludt, amikor a kis gyöngy elkezdett sírni, könnyei végigfolytak a megkeményedett kérgen és elolvasztották azt. A sár lassan lefolyt a terítőre, de nem piszkította be, mert azonnal eltűnt a semmibe, mintha nem is lett volna. S mire a kis gyöngy könnyei elapadtak, már semmi nem volt hajdani börtönéből, csak a hótiszta terítő és a földöntúli ragyogás, amely tiszta lelkéből fakadt, s betöltötte az erdei gunyhó kis szobáját, és tündér-fényt vetett a békésen alvó szegény ember arcára.
Forrás:http://canadahun.com/forum/showthread.php?t=7006&page=40 Karsay István
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-10-04 14:57:02, vasárnap
|
| |
| |
Pintér László: A ravennai gerlék története
Vannak mesék, amik sosem érnek véget. Bennünk is, közöttünk is történnek tovább. Vannak mesék, amik nem mesék, mert örök értékekről mesélnek. Vannak mesék, amik mesék ugyan, de a történelem meséi.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazi hercegkisasszony. S mivel teljesen igazi volt, nem az Óperenciás-tengeren túl, sem attól idébb két kakaslépésre, nem is a a bortermő Burgundiában élt, s nem ismerte a kurta farkú kismalac hazáját sem. Mert ez az igazi hercegkisasszony valóban élt, ott élt a Városban. Amikor a történetünk kezdődik, Galla Placidia -- ezt a csodálatosan csilingelő s mégis oly komolyan fenséges nevet kapta a keresztségben -- még nem is sejtette, hogy ő igazi hercegkisasszony. Csak annyit tudott, hogy a szeretet az, ha mindenki rád mosolyog, s te is rámosolyogsz mindenkire, még arra a csillogóan fekete, göndörhajú Probusra is, az óriásra, akinél finomabb mézeskalácsot senki sem süt, még a mama sem. Pedig az már nagy szó! Főleg ha Placidia mondja. És ha valaki sír, vagy nagyon-nagyon szomorú, akkor az a szeretet, ha megvigasztalod. S ha te vagy bánatos, akkor az a szeretet, ha ezt mások nem veszik észre. És még azt sem tudta, hogy a szeretetre nagyon kell vigyázni, mert jön egy goromba szél, a mosoly elhervad, s a szeretet, mint a madár, elröppen. Galla Placidia nagyon szeretett, s bár nem tudta, álmában is vigyázott a mosoly röpke madarára. Nem is volt nála senki sem boldogabb!
Akkor történt, amikor Euphroszina nagy büszkeségére -- így hívták az örökké vidám, mindig mosolygó dajkáját -- már ki tudta számolni apró ujjain, hogy egy, kettő, három, igen, pontosan három éves. A tudálékos bölcsek persze mosolyogva azt mondanák: az Úr 394. esztendejében járunk. A fontos az, hogy mosolyognak, hisz így ők is szeretnek. A szörnyű tragédia tavasszal történt, amikor a mandulafák kibontották mosolygóan fehér virágkelyhüket: megfagyott a mosoly! A mama, a mindig vidám, csak fekszik némán, arca hideg, mereven néz valahova messzire, és nem mosolyog. A hercegkisasszony visítva rohant a konyhába: Probus biztosan segít!
A temetésre nem engedték el, de akadt szerető cinkosa, egy fekete kéz, aki elfelejtette rázárni az ajtót a kisasszonyra. Ott bújt meg hátul a templomban a virágok mögött. Pöttömnyi élete itt kapott új értelmet: vigasztalni fogja édesapját, a mindenható császárt, aki most is a Birodalom határán hadakozik, hogy itthon szeretet uralkodjék. Csak jönne már haza!
Mire a Város környékén már az aratásra készülődött az aranysárga vetés, megjött a császári futárhajó a távoli Konsztantinopoliszból. "Placidiám, szelídlelkű hercegnőm! Most itt is béke van, ezért leghűségesebb bajtársamat küldöm hozzád, a marcona Stilichót. Ugye, rámosolyogsz? Hamarosan én is hazamegyek. Talán a télen, de legkésőbb tavasszal. Addig is küldök egy itteni ajándékot, egy szelíd gerlepárt. Szeresd őket, s vigyázz rájuk! Velük küldöm szívem szeretetét. Apád."
Galla Placidia keveset értett a komoly levélből. Stilichót elbűvölte a fenséges kisasszony mosolya. A gerlék ketrecestől beköltöztek a kislány szobájába. S januárban az apa, Theodosius is hazaérkezett: az örökkévalóságba.
Mint a homokórák szemei, pörögtek tova az évek. Az új nyugati császár, a nagyravágyó Honorius, rá sem mosolyodott húgára. A Várost azonban el kellett hagyni: az új főváros Mediolanum, majd Ravenna lett, a soktornyú. Galla Placidia gyönyörű leánnyá serdült, az arcán fészkelt a mosoly, a szívében pedig szeretet lakott, mert már tudta, hogy ez a fontos, mégha vihar tombol is.
Amikor bátyja meggyilkoltatta Stilichót, az öreg hadvezért, az egyetlent, aki még apjára emlékeztette, azt hitte Placidia: a szívében megfagy a szeretet. Napokig bujdosott a palotában, önmaga elől is menekült. Aztán döntött. Egyik éjjel, nagyon borongós éjszaka volt, kilopódzott a palotából, a város szélén a fogadónál már várta a kocsi, s irány a Város. Meg kell találnia Probust, ő mindig segít.
Az öreg fekete temetőőrként tengődött. Vigyázta a temető nyugalmát, ahol úrnője pihent. "Fenséges kisasszonyom! Hát elveszítetted a hitedet? Nem emlékszel, hányszor mondtad nekem, hogy a szeretetet senki sem veheti el? S hogy a szeretet tesz szabaddá?" Galla Placidia ekkor lett igazán felnőtt.
Ravennába visszatért a mosoly. Az érett, a kemény, a szeretetből fakadó. Az igazi mosoly.
A gerlék bizonyára nagyon elcsodálkoztak, amikor a gerleház ajtói kitárultak -- hiszen már csak egy nagy pajtában fértek el -- s előttük ott várt a szabadság minden csábításával és veszélyével. Hát még ha értették volna: "A szeretet tesz szabaddá!" Bizonytalanul, nem szokva a szabadságot, kóstolgatják a távolt. Pár nap múlva a gerleház üres, a városban itt is, ott is új fészkek épülnek, új otthonok várják a jövőt. Egy gerlepár éppen a palota egyik ablakában talált menedéket, a sűrű szőlőfonadék biztonságot ígér. S az sem zavar, ha nyílik az ablak: Galla Placidia az úrnőjük.
A történelem homokórája ismét tovahagyott néhány évet, de a fekete fellegek a mesét sem kímélik. Tűzben állnak a büszke városok, a falvak, a termés felégetve, a vizek vértől vöröslenek. A gót seregek végigrohannak Itálián, a Várost elfoglalják, a fővárost szörnyű vérfürdőben beveszik. A ravasz vezér, Alarik, csak egy foglyot ejt, s zárt kocsiban, durván megkötözve küldi sógorának, Athaulfnak, ajándékba: legyen a felesége Galla Placidia!
Már valahol messze Galliában járnak. Az őrök belefásultak a végeláthatatlan útba, s a két gerlére sem vadásznak már, melyek Ravenna óta állandóan ott szemtelenkednek a kocsi körül. Még a kötelekkel sem törődnek: ugyan hová is mehetne itt a vadonban ez a szelíd leány? Érzik, valami különleges foglyot visznek. Mindegyikükhöz olyan kedvesen szól, bár egy szavát sem értik.
Athaulf méltóságához és rabnője szépségéhez illő lakodalmat rendez. Inkább hetekig vár, de el kell jönnie minden szomszédos királynak, törzsfőnöknek és vezérnek! Még Ravennába is üzennek, Honoriusnak: látni akarják, tud-e táncolni kishúga lakodalmán a Birodalom hatalmas császára! S nagyban folyik a készülődés, amikor néhány irigy harcosa megöli a gőgös Athaulfot.
Csak barbár gúny lehet: az esküvőt férj nélkül is megtartják. Majd az új asszonyt megbilincselve kocsira rakják, s visszaviszik Ravennába. A városszéli romos fogadóban adják át a rémült gazdának: "A nagy király küldi szeretett Ravennájának ajándékba a két kóbor madarat s megunt feleségét."
Csak a gerlék ismerik e 19 éves leány szenvedéseit...
Ha Ravennában jársz, keresd fel Galla Placidia sírboltját. Csak a nevét mond: bárki odavezet. Az apró sírkápolnában az antik művészet utolsó fellángolása, a valaha is készült legcsodálatosabb római mozaikok sugárzanak feléd. De most ne a bíborköntösű Krisztust vagy a békét árasztó apostolokat keresd, ne is a mélykék égbolton aranyló csillagfényeket, vagy az oly valószerű zöld réteket, hanem Péter és Pál között a két szomjas gerlét. Az egyik éppen téged néz. Úgy gerlemódra, fél szemmel. S ha akarod, sokat mesélnek majd egy szelíd kislányról, a sokat szenvedett feleségről, szerető anyáról, a Nyugat-Római Birodalom utolsó császárnőjéről, a mindig mosolygó Galla Placidiáról. Akinek arcán nem fagyott meg a mosoly, mert szívében lakott a Szeretet...
Forrás: http://canadahun.com/forum/showthread.php?t=7006&page=40 Karsay István
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-10-04 14:53:03, vasárnap
|
| |
| |
Mi tette Menyhártot, a néger királyt oly boldoggá?
Lassacskán mindenfelé elterjedt a hír a csodálatos gyermekről, akinek fény koronázza a fejét. Még a legtávolabbi országokban is hírt kaptak róla. Élt ott három szomszéd király, akiket különös módon Gáspárnak, Menyhártnak és Boldizsárnak neveztek, mint manapság egy lovászt vagy egy házalót. Ennek ellenére igazi királyok voltak, és - ami még figyelemreméltóbb - bölcs emberek. Az írás tanúsága szerint értettek ahhoz, hogy a csillagok járását kövessék, pedig az nehéz mesterség, mindenki tudja, aki megpró bált már csillag nyomába szegődni.
Hárman tehát összefogtak, és estefelé pompás kísérettel teve- és elefántháton gyorsan útnak indultak. Napközben ember és állat egyaránt a köves puszta sziklái alatt pihent. A csillag, amelyet követtek, az üstökös, türelmesen várt az égen. Meg is izzadt kicsit a nap hevében, míg végre ismét besötétedett. Akkor újra a karaván előtt ballagott, ünnepélyesen világított, mutatva az utat.
Így azután a menet jól haladt. Amikor azonban Jeruzsálem helyett Betlehem felé fordult a csillag, nem akarták tovább követni. Arra gondoltak, ilyen fejedelmi gyermek inkább palotában fekszik, semmint egy nyomorúságos faluban. Az üstökös kétségbeesetten ugrált ide-oda, csóválta a farkát, de ez sem használt. A bölcsek olyan okosak voltak, hogy sokáig nem értették meg azt, ami józan paraszti ésszel fölfogható.
Ezalatt följött a nap is, a csillag pedig elhalványult. Szomorúan helyezkedett el egy fa koronáján, amely az istálló közelében állt. Aki elment alatta, nem vélte többnek egy ágak között felejtett citromnál. Csak éjszaka mászott ki, és lebegett az istálló fölött. Boldogan pillantották meg a királyok. Hanyatt-homlok ügettek oda. egész nap kutattak a megígért gyermek után, de nem találták. Jeruzsálemben csak egy visszataszító, hájas ember tartózkodott.
Nos, a három közül egyik, akit Menyhártnak neveztek, mór volt. Hórihorgas és olyan koromfekete, hogy a csillag erős fényében sem lehetett mást látni belőle, mint szemgolyóját és ijesztő fogsorát. Otthon királlyá tették, mert egy picit feketébb volt a többi feketénél. De bántotta az, hogy ezen a tájon úgy néztek rá, mintha az ördög bőrét viselné. Már útközben sikítozva menekültek a gyermekek anyjuk ölébe, amikor tevéjéről lehajolt, hogy édességgel ajándékozza meg őket. Az asszonyok keresztet vetettek volna, ha már akkor tudták volna, hogy a keresztény ember hogyan védekezzék a kisértés ellen.
Menyhárt utolsóként lépett bátortalanul a gyermek elé, és a földre vetette magát. Ó, csak legalább egy kis fehér foltot tudna mutatni, vagy legalább a lelkét láthatóvá tehetné. Kezébe temette arcát, telve aggodalommal, hogy az Istengyermek nehogy megijedjen tőle.
Mivel nem hallott sírást, ki mert egy kicsit pillantani ujjai között. Szavamra! A bájos kisfiú mosolygott, kinyújtotta a kezét fürtös haja után.
Mérhetetlenül boldog volt a feketék királya. Sohasem ragyogott még ennyire a szeme, szája széle az egyik fülétől a másikig húzódott.
Nem tehetett mást Menyhárt: átkarolta a gyermek lábait, s megcsókolta az összes lábujját. Így volt ez szokás Mórországban! Amikor kezét elvette, csodát látott: fehér volt a tenyere. Azóta világos a mórok tenyere. Menj csak oda, nézd meg és testvérként köszöntsd őket!
Forrás:http://canadahun.com/forum/showthread.php?t=7006&page=39 Karsay István
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 22
|
|
|
|
2009. Október
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
605 db bejegyzés |
| e év: |
6691 db bejegyzés |
| Összes: |
50420 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1002
- e Hét: 7920
- e Hónap: 18934
- e Év: 125078
|
|
|
Offline
