|
2021-11-16 10:16:30, kedd
|
| |
| |
Minden nap hagyom kiolvadni a mirelit zöldborsót
NEM KELL NAGYOT LÉPNI
Csak egy zacskó nyomorult zöldborsóért mentem le a boltba. És sírva jöttem haza. De azt hiszem, ami a kettő között történt, azt soha nem fogom elfelejteni.
Már csak harminc méterre voltam az otthonomtól, amikor megláttam, hogy jön szembe a néni. Bottal. És valahogy éreztem, hogy meg fog szólítani.
- Fiatalember, kérhetném a segítségét?
Gyanútlanul elvigyorodtam, és azt gondoltam, aki engem fiatalembernek szólít, az úgyszólván bármit kérhet tőlem.
- Hát hogyne! - mosolyogtam rá. - Miben lehetek a szolgálatára? - kérdeztem, mert szeretem előadni a régi vágású úriembert, még olyankor is, amikor erre semmi különös okom nincs.
- Segíteni kéne lelépni - mondta a néni, és én egyből éreztem, hogy nem szerelmi kaland és titokzatos történet áll a háttérben, hanem maga a járdaszegély. Odanyújtottam a karomat, és biztattam a nénit, hogy csak bátran kapaszkodjon bele. Olyan fölényesen fogjuk leküzdeni azt a megátalkodott járdaszegélyt, mint a huzat!
- Merre tetszik menni? - érdeklődtem, miután sikeresen vettük az akadályt.
- A buszmegállóba - felelte ő.
- A Böszörményi útra?
- Igen, oda.
Nem engedte még el a karomat, és én is úgy éreztem, hogy nem kell visszavonnom azt a kart sehonnan.
- Akkor menjünk - mondtam, és közben a kosaramban szereplő mirelit zöldborsóra pillantottam. A zöldborsó azt üzente, ő is ráér.
Félútig sem jutottunk el, amikor le kellett ülni egy padra. A néni sajnos nem bírta tovább a gyaloglást. Amikor megpihentünk, elkezdett a fiairól mesélni. Arról, hogy hogyan veszítette el mindegyiküket.
Nem éreztem úgy, hogy elviselhetetlen terheket fog rám rakni ez a délután. Együttérzően hallgattam a néni történeteit, bólogattam és hümmögtem, közben meg az előttem heverő kosárkámra pislogtam, és azt találgattam, mennyi idő alatt olvad ki a mirelit zöldborsó.
Aztán mentünk tovább... A következő padnál az unokáiról kezdett mesélni a néni, és sorra vette, melyiküket hogyan veszítette el. Akkor már éreztem, hogy nekem ezeket a történeteket nem lenne szabad meghallgatnom, mert egyrészt nem is ismerjük egymást, másrészt kiolvad a zöldborsóm, harmadrészt meg én is vagyok olyan helyzetben, hogy órákig tudnék mesélni a kínjaimról.
Legközelebb egy fához támaszkodva álltunk meg. De akkor a néniből már ömlött a szó. Lehetett érezni, hogy időtlen idők óta nem beszélgetett senkivel, és most én vagyok az a szerencsés, akinek mindent el akar mondani. Egyre inkább megismertem a történetét, egyre inkább szorította a karomat, és egyre inkább úgy éreztem, nagy felelősséget vállaltam akkor, amikor lesegítettem a járdaszegélyről.
A buszmegállóban ültünk le utoljára. Akkor mondta el, hogy nincs már egyetlen élő rokona sem, csak ez a férfi, akihez most utazik. És ő maga volt, aki rápillantott a zöldborsómra, és azt mondta:
- Na, most már menjen haza, fiatalember. Még a végén kiolvad a zöldborsója. Nem akarnám tovább feltartani.
Én meg nem bírtam mozdulni. Egy szürreális pillanatképnek tűnt már az is, ahogy ott várjuk a buszt. Az olvadozó zöldborsóval. Eszembe jutott a nagyanyáim és a dédnagymamám minden története, sőt egyszerre zsibongott minden történet a fejemben, amit valaha a szeretetről, a ragaszkodásról, a túlélésről és a megbékélésről hallottam.
Aztán befutott a járat, én feltettem a nénit a buszra, és anélkül váltunk el, hogy egyáltalán megkérdeztük volna egymás keresztnevét.
Amikor hazafelé indultam, egyszer csak elkezdtek potyogni a könnyeim. És nem érdekelt, hogy ki jön szembe, és mit gondol rólam. Hurcoltam a nyomorult kis kosaramat, benne az egyre olvadozó zöldborsóval, és bőgtem. Arra gondoltam, hogy ma megismertem egy embert, akinek még csak a keresztnevét sem tudom, de az életében egész biztosan kevesebb volt a szeretet, mint amennyit megérdemelt volna.
Aztán arra is gondoltam, hogy mindannyiunk életében kevesebb a szeretet, mint amennyit megérdemelnénk, mert drágán mérjük, pedig ingyen van. És minden tehetségünk meglenne ahhoz, hogy lakható, élhető és szerethető bolygóvá varázsoljuk ezt a nyomorult sártekét, csak valamiért nem akarjuk.
A zöldborsó kiolvadt. Mennyei köret lett belőle."
Bogdán Szabolcs
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek az életből 2. |
|
|
|
Címkék: járdaszegélyről, elviselhetetlen, pillanatképnek, fiatalembernek, megérdemelnénk, ragaszkodásról, buszmegállóban, mindegyiküket, elvigyorodtam, meghallgatnom, odanyújtottam, megbékélésről, járdaszegélyt, megátalkodott, buszmegállóba, pillantottam, mindannyiunk, keresztnevét, zöldborsómra, visszavonnom, történeteket, megkérdeztük, szolgálatára, zöldborsóval, megpihentünk, kapaszkodjon, rápillantott, járdaszegély, dédnagymamám, együttérzően, felelősséget, lesegítettem, beszélgetett, zöldborsóért, fiatalember, történeteit, mirelit zöldborsót, zacskó nyomorult, kettő között, úgyszólván bármit, régi vágású, megátalkodott járdaszegélyt, kart sehonnan, kosaramban szereplő, néni sajnos, fiairól mesélni, néni történeteit, előttem heverő, mirelit zöldborsó, következő padnál, unokáiról kezdett, fához támaszkodva, KELL NAGYOT LÉPNI, Bogdán Szabolcs,
|
|
Offline
