Csendben nézem az oltár szőttesét.
Titokteli, hangtalan beszéd.
Árad a fény a Krisztus-kútfőre.
Buzog az élő víz belőle.
A kis kútkehely megtelik vele,
túlcsordul... már a nagyobb lesz tele,
már a legnagyobb telik meg vizével,
de az élő víz benne se fér el,
és amint buzog szakadatlanul,
szomjas, üres korsószívekbe hull.
Csendben nézem az oltár szőttesét.
Valaki szíve minden melegét,
az örömhírt, a diakóniát
szőtte bele. S most hangtalan kiált,
hogy kérdéseket szegezzen nekem:
Ilyen kútkehely-e az életem?
Krisztus élő vize: öröm, remény,
szeretet túlcsordul-e peremén?!
Hiszen gazdagon buzgó, örök árját
üres korsók olyan szomjasan várják!
Hajnalka! Leírom szép nevedet.
Úgy-e, szívesen viseled?
Hiszen olyan harmatosan ragyog,
mint sugaras, vidám virradatok.
S emlékeztet Jézus egyik nevére,
sok nevének egyik legszebbikére:
Hajnal! Naptámadat! - Sötétben járnánk,
ha Krisztus fénye nem ragyogna már ránk.
Ő életünk sugárzó reggele.
Hajnali fényben járhatunk vele...
és akkor mind "hajnalkák" lehetünk.
Jézus sugara lesz az életünk!
Megsimogat szomorú arcokat,
kopár szívekben rügyet bontogat...
sötét árnyak helyébe mindenütt
mosolygást visz, melengető derűt.
Hajnalkám, hadd kívánjak teneked
ilyen boldog hajnalka-életet!
Új év, új kezdet, új alkalom.
Új képesnaptár a falon.
A "Kürtös leány"! Szinte elémlobban!
Nem is fújhatná kürtjét jobban.
Csupa tűz-láng, elszánt igyekezet:
Most! Percek múlva már késő lehet!
Örömre hív, vagy vészt sikolt a jel,
kürtjét fújnia kell.
Új év, új kezdet, új alkalom.
S ez a kép a falon
mintha Mesterem sürgetése lenne,
általa Ő parancsolna, üzenne,
hogy örömmondó útra küldjön engem,
a kürt némán, porosan ne pihenjen.
Ha milliók várnak jóhírhozóra,
sürget minden perc, drága minden óra:
szóval, élettel vinni szerteszét,
hírüladni Isten szeretetét.
Új szántás, zsendülő vetés
és levéltelen téli fák.
Tavaszelő.
Csupa várakozás, reménykedés.
Hiszen a duzzadó rügyek,
titkai a márciusi határnak,
csak napsugarak melegére várnak,
s levelekké, virággá bomlanak.
Tavaszelő van a szívekben is?
Érintésére igesugaraknak
rügyek bomlanak, virágok fakadnak?
Télből tavaszt teremtő Jézusom,
körülöttem minden csupa ígéret.
Jöjj, hogy kipattanó rügyek,
nyíló virágok téged áldjanak!
Napfényben ázik
szomjasan a föld,
vasnál erősebb
csírák mocorognak,
rügyet vajúdik
boldogan az ág,
bokor babusgat
bimbó-csecsemőket.
"Tavasz" -fedőnév
alatt a csodák
újra történnek, végtelenedik
alkalommal már,
- emberekben is.
xMagazin
Offline
