Egyetlen gyermek voltam már a házban.
Viaszbabák gondját vígan leráztam.
Fák és virágok tarkáltak köröttem,
hű barátságot azokkal kötöttem.
S bár nem tudtam még, mi a számtanóra,
boldogan vártam a vakációra,
mert akkor a nagy fiúk hazajönnek,
s vége-hossza nincs újságnak, örömnek,
új játéknak, tréfának, új mesének.
Csak soha többé vissza ne mennének!
Akkor volt. Eljött már a várvavárt nap,
amikor otthon főznek a diáknak.
S az én játékos, vidám kisebb bátyám
nagy könyvet hozott haza, - mintha látnám! -
És úgy elmerült fekete könyvében,
hogy le nem tette volna semmiképpen.
A szeme ragyogott, az arca égett.
Nem játszott velem, nem mondott meséket,
csak olvasott, mintha egyéb se lenne
széles e földön. Úgy csalódtam benne.
Édesapám korholni kezdte érte.
Tegye le, édesanyám egyre kérte.
Betegséget és túlzást emlegettek.
,,Más való ilyen fiatal gyereknek!"
De nem fogott rajt, se szép szó, se semmi,
Nem akarta, nem akarta letenni.
Mindent hallottam, semmit nem értettem,
s öt éves fejjel akként segítettem
a nehéz dolgon, hogy egyszer titokban
fogtam a nagy fekete könyvet, fogtam,
s hogy a javíthatatlan meg ne lelje,
az ágy alá rejtettem biztos helyre.
De hamar sor került a nyomozásra.
Ki tette el? Édesapám nem látta.
Édesanyám ujjal sem érintette.
Búsan bújtam az ágy alá érette.
,,Hiszen ez szent könyv!" - hallgattam zavartan.
S úgy megdorgáltak, pedig jót akartam.
Ez volt az én első találkozásom
Isten könyvével. S most nincs semmi másom,
nagyobb örömöm, többet érő kincsem,
hívebb barátom, jobb támaszom nincsen.
De az első emléket nem törülte
el az a szebb, hogy ott ültünk körülte
már mind az öten nem egyszer, nem kétszer...
s az őszi reggel, agg, reszkető kézzel
amikor édesapám utoljára
vette elő és hajolt a lapjára.
Ha látom azt a drága, öreg könyvet,
ráhajlok én is és egy meleg könnyet,
hálakönnyet hullatok titkon rája:
Ó, mindannyiunk első Bibliája!
Fiatal nő, karján csecsemővel,
a gyermekotthon kapuján belép.
"Vegyék be végleg. Nincs szükségem rája.
Nekem a magam baja épp elég."
A kisbabára a gondozónő
rámosolyog: szeretet sugara.
"Szép vöröshajú a kisgyerek;
Talán apjának volt ilyen haja?"
Az anya gyorsan át is adja már,
és egykedvűen vállat von.
"Itt a gyerek. Az apja hajszíne?
Sapka volt rajta. Nem tudom."
Ajánlás:
Bontsd ki ösztönöd szűk börtönét,
mint madár: végre megnyíló kalitkát.
Értsd meg Isten tervét: "Lesznek ketten eggyé."
- levett kalappal a szerelem titkát.
Fölötte ujjongó pacsirta száll.
Harsog a kövér fű, amit kaszál.
Csupa tűz. Egész nyáron aratott,
és mint a gyémánt,
magába szívta teste a napot.
S az őstűz most a bőrén izzik át,
s az izmain, amikkel egy bikát
legyűr. A kedve is ettől lobog:
vígan dalol!
És ettől ég kezében a dolog.
Járt a Doberdón. Kárpátok alatt,
de kiszívott belőle már nap
vad ösztönt, néplázító rákfenét.
Dalol, kaszál,
s nem motoz benne a Hogyan? s a Mért.?
. . . De boldog az, kit meggyógyít a nap,
s vígan kaszálhat zengő ég alatt,
kit nem csábít a százcsodájú Lét,
de kiélvezi
szűk életének minden jóízét,
s dolgát végezve elindul haza,
várja a kis család s a kis tanya,
lépése büszke, dobbanó, kemény,
s úgy megy az úton,
mint egy eleven, szép hősköltemény!
Három karácsony fényében élek
s járom az utat, míg hazaérek.
Mély szakadékban, meredeken,
holt sivatagban, zord hegyeken.
Szomorú ködben kell néha mennem,
fekete felleg fog körül engem.
Ó, milyen sokszor megállna lábam,
ha nem járhatnék három karácsony
fénye nyomában.
Vártam az elsőt éveken át.
Nappalokon és éjeken át.
Gyermeki álmok ösvényein
feléindultak lépéseim.
Zsongó tavaszban halk éjeken
utána sírt már az énekem.
Ádventi lángok róla lobogtak.
Fenyőn a gyertyák róla ragyogtak,
róla zenélt az esti harang,
feléje hívott: árván bolyongót
és úttalant.
S életem fölött felkelt a Csillag.
Sugárzó hajnal ragyogva virradt.
Szívem, a szegény, egyszerű jászol
ujjongva újult már a csodától:
volt kit boldogan bezárnia.
Benne pihent az Isten Fia...
zizegő szalmán, nem bársonyon.
Ez volt az első, életújító
karácsonyom!
A második meg... mindennapos.
Ébred a hajnal, a harmatos,
s áldott az üde, reggeli óra:
készülhetek a találkozóra,
égi Vendégem fogadhatom
ünneplő szívvel mindennapon.
Ha elindulok, hogy Ő vezessen,
hogy Ő emeljen fel, ha elestem.
adjon erőt, hisz énbennem nincsen,
keresztet, terhet boldogan vinnem.
Szüntelen várom. Őt keresem,
nélküle árván ínségesen,
s Vele mindennap találkozom.
Ez a második, soha nem múló
karácsonyom.
De a lelkem még többre sóvárog,
és karácsonyra még egyre várok.
Megyek a földi zord utakon,
míg színről színre megláthatom
mennyei trónján, akiben hittem
és aki felé vándorlok itt lenn.
Addig én mindig előre nézek.
Fogynak a napok, futnak az évek,
utak maradnak messze mögöttem.
Megyek előre vágytól űzötten.
Addig a földön nincs pihenés.
Minden az enyém, mégis kevés.
Sietek addig mindenen át
elérni ott fenn életem örök
karácsonyát.
Három karácsony gyermeke, élek,
és ha elalél bennem a lélek,
három karácsony kézenfog engem.
Hozsannás szóval három karácsony
éneket zengem.
Most simogat a kezed,
a dolgos, drága kéz.
Szemed, a szigorú most
újra jóságosan néz.
Szádból hullanak halkan
a gyengéd szavak:
melegek, lágyak, kedvesek,
mint nyári napsugarak.
Most érzem: itt vagy közel.
Bár eltakar a messzeség,
szelíd arcod kirajzolja
mégis nekem a fényes ég.
S én felejtem, hogy voltál:
szigorú, fáradt, ideges;
felejtem, hogy ütésre is
emelted néha kezedet.
Most csak azt érzem:
itt vagy és szeretsz nagyon,
érzem, hogy itt maradtak
áldott csókjaid arcomon,
érzem, hogy adósod vagyok,
adósod mindig csak neked,
érzem, hogy letörlöd most is
szemeimről a könnyeket!
Éltem fordulóján
szedett faként megálltam én -
Az Úr állított meg
önön börtönöm fenekén.
Felhasadt új hajnal,
s rámzuhant égi fényözön:
múltam a jelenben
tőlem örökre elköszönt -
Fénylőbb távlatok hívtak,
rút sorsom most fordult jobbra:
hit visz a folyón által,
nem nézek örvény-habokra.
Új fényben ég a szemem,
már látom a túlsó partot,
s letéve életemet
megnyertem a nemes harcot!
Szívembe hullott a drága mag, s benn gyökerez mélyen.
Szárba szökkenve a hit virága szirmait bontja,
Isten élő igéje égi harmattal locsolja.
Szeretetben növekedve szolgáljon bő terméssel!
Áldott, érett gyümölcsét két kezemmel szórjam szerte,
hogy elfogadva az, legyen másoknak is hasznára.
A reményt meglátva épüljön a lelkek világa,
békességben és harmóniában kiteljesedve.
xMagazin
Online
