Kórházi ágy. Még nyár tüzel.
Kórházi ágy. Már ősz borong.
Injekciók, vizsgálatok,
útkereső orvosi gond.
Jó kezelés, hű ápolás.
Kétség, remény... gyötrő talán.
Zörgetés ígéret-kapun
s a lehetetlen kőfalán.
És csend. "Tudod, most úgy vagyok
mint az úszó, ha megpihen:
hátára dől, s egyszerűen
elfekszik a ringó vízen.
Csendesen viteti magát...
Így pihenek Isten kezén."
A kis szobában félhomály -
s a kedves arcon esti fény.
Rég volt. Szóablakok nyíltak,
ahogy szemtől-szemben állva,
beszélgettünk, s beleláttam
nagyon mélyen a szívedbe,
titkaiba gondjaidnak.
Kértelek, hogy mindet tedd le,
bízd a leghatalmasabb,
legszeretőbb, örök kézre,
s gondtalan leszel, szabad!
"Így!" - és letettem egy könyvet.
Mosolyogtál. Tudtam én is,
hogy könyvet letenni könnyebb,
mint az örök Segítőre
bízni-vetni gondokat.
"Letehetem. De elkísér,
amit olvastam belőle!"
- mentegetted még magad.
"Akkor ne úgy, mint a könyvet!
Akkor mint egy nagy követ!
Miért nyomnák, gyötörnék szegény
szívünket a gondkövek,
ha szabad mindent letenni,
nem hordozni terheket,
s olyan gondtalanná lenni
újra, mint a gyermekek!"
Mit feleltél, nem emlékszem.
Régen túlvagy minden gondon.
De ha rámnehezedik,
akárhányszor csendesen
elismételem, elmondom:
Letenni, mint a követ
Atyám kezébe - egészen!
Akárki légy is, nem hiszek neked.
Ma nincs testvér és nincs felebarát,
csak farkastárs az ember, ki kidőlt
társa hulláján hizlalja magát.
A hízelgésed kannibál-kenyér:
hizlalsz, hogy zsíros falatod legyek,
s tudásod, pénzed, gyönyöröd és gázod
halálra mérgez, mint pók a legyet.
Ülj bár katedrán, vagy szónokolj hordón,
izzadj, vagy vérezz, könnyet onts, vagy öklözz,
azért teszed, hogy zsebem kiürítsd,
s hogy lépcsőd legyek újabb gyönyörökhöz.
Nyelved a szádban nagy szemétlapát,
hiába szór ezer ígéretet;
ha kötél szakad, engem áldozol fel,
s elfutsz, hogy megmentsd hitvány életed.
Ha király volnál, lennél szolga értem?
Ha ép, erős volnál, lennél beteg?
Ha gazdag volnál és körülmagasztalt,
lennél-e mindenkitől megvetett?
Vesd le értem a ruhádat! Búcsúzz el
hazádtól. Hagyd el szerelmed, anyád,
ne legyen kenyered, ne legyen hajlék,
ahol fejed nyugton lehajtanád,
szállj szembe értem az egész világgal
egyedül, s tűrd, hogy szembeköpjenek,
vérezz el elhagyottan a kereszten,
mint a Krisztus... akkor hiszek neked!
Álpróféták, hiába prédikáltok,
belőletek az ős-kígyó sziszeg:
ki értem szolga lett, s meghalt! Keresztfán!,
én egyedül csak Krisztusnak hiszek!
Érettségi találkozónkra
"A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán
mire felhozom, össze is töröm."
Petőfi
Törékeny gyöngyszem-öröm
mit ér nekünk?
Ifjú éveket bearanyozó,
hamar elsuhanó sugáröröm
mit ér nekünk?
Hát nincs öröm, mely végig beragyogja,
végigkíséri egész életünk?!
Keressük, míg rá nem találunk,
mint titokzatos, igaz kincsre,
hogy utunk tiszta fénnyel hintse
akkor is, ha vérzik a szívünk...
ha találkozunk, ha elválunk...
ha búcsúzunk, sírparton állunk...
beragyogja könnyünk, halálunk,
ha kín emészt, ha lázban égünk...
ifjúságunk és öregségünk!
Mert van ilyen titokzatos,
szent öröm! Kísér szüntelen,
évek harcában kipróbáltan,
mint múlhatatlan a múlásban.
Gaudemus igitur!
Számon győzelmes vallomás van.
Győzelmes, boldog vallomás:
Jézus Krisztusban megtaláltam!
Ments meg Úristen a főnyereménytől,
ments meg bőséget hozó dicsőségtől.
Ne ragadjon el se mámor, se vér,
sohse hordozzon diadalszekér,
ne legyen autóm, se aranyórám,
ne uralkodjam gőggel soha szolgán!
Nem kell a gyönyör, kincs és hatalom:
jobb így, szegényen, nyugton, szabadon.
Ne legyek csúcs, mit senki el nem ér,
se villám, mely vakít és végetér,
csak marék só, kicsiny, de ízt adó,
csak mécs, mely ég, ha zápor hull, ha hó!
Nem kell a gyönyör, kincs és hatalom,
csak szívem dobogjon fiatalon,
csak két kezembe adj dolgos erőt,
s a sor ne folyjon szét szemem előtt,
csak jól essen a friss víz, s a retek
szalonnával, és néha ünnepek
idején még a csirke, s egy pohár bor...
Ez is elég, e szép és szelíd mámor.
Jobb a soknál a jóleső kevés,
jó fáradság után a pihenés,
jobb adni, s nem tartozni senkinek,
szívemben hordozni a kincsemet,
mit nem vehet el gazdasági válság
és a tolvajok soha ki nem ássák.
Jó küzdeni sziszegő bűnök ellen,
hernyót irtani délután a kertben,
jó vigasztalni, aki bús, beteg,
permetezni alélt leveleket,
s mit nem ronthat le egy viharzó század:
templomot építeni, lelki várat!
Az élet-csörtetésből elmaradni,
s három kisfiammal eljátszogatni
a gyerekszoba szőnyegén hasalva
körvasúttal, mackóval, s tarkabarka
mesevilágba szökni el velük,
inni a róluk áradó derűt,
s átadni nékik, mi bennem ragyog.
Egyebet rájuk úgyse hagyhatok:
mit érne az, ha apjuk gazdagsága
rájuk maradna, mint fül a szamárra?
Ne hordja őket szerencse szele:
szélben csak a hólyag száll fölfele,
tudják meg, mi a harc, könny, csók, csalán,
így lesz az ember ember igazán!
A tülekedést győzze, aki győzi,
mi nem vágyunk az erdőből kinőni,
nem kell hatalom, se főnyeremény,
a gazdagnál boldogabb a szegény.
Amit elérünk, hadd küzdjünk meg érte:
herék vetik csak magukat a készre!
... S mégis miénk lesz a jövő s az élet,
mi vagyunk a korallok, mi a méhek,
a jövőt nem szerencsés ostobák:
mi építjük, s rajtunk épül tovább,
beleépül agyunk, vérünk, porunk,
s ha megharcoltuk nemes háborúnk,
Isten dicsőségében osztozunk!
nem ékesíti semmi talmi dísz,
oly egyszerű, mint a kenyér s a víz,
mint a barázda, mit a kéz bevet,
s mint vetésnél a szóró lendület.
Friss, mint harmat a rózsalevelen,
és önkéntelen, mint a szerelem.
Az élet sem több, s mindig ez marad:
vetés, szerelem, csók, ital, falat.
Mi ezen túl van: hazugság, csalás!
Az élethez nem kell se Tank, se Gáz,
se Háborús Ürügy, se Bank, se Tőke,
se gyárban gyártott démon, barna, szőke,
festék, rohanás, hajszolt idegek,
ölebre váltott, magba-holt gyerek,
se statisztika, rekord-őrület,
mesterkélt kéj, mely rothaszt vért, szívet...
Ez nem az élet! Ez már kárhozat!
Ez terem halált, kínt és átkokat.
Én nem ezt látom, ehhez nincs közöm,
az élet: béke, remény és öröm,
az Isten műve az igazi élet...
Ami itt van, már ördögi művészet!
*
Nézd a gyermekét szoptató anyát,
nézd, hogy dajkálja gyümölcsét az ág,
nézd a parasztot: kaszál és dalol,
halld a rigót, hogy rikkant valahol,
nézd a forrást, hogy gyöngyözik, szalad,
lesd meg a lányt-legényt a kert alatt,
az embert, mikor kenyerét szegi,
vagy imádkozik, s arca gyermeki,
nézd a zsendülő, vagy halódó tájat,
ahogy legel, vagy igát húz az állat:
... oly egyszerű, minden az ég alatt:
munka, imádság, csók, ital, falat!
S a vers is úgy vers, ha egyszerű, tiszta,
s nincs benn más, csak a Létnek ősi titka,
ha nem cifrázza semmi talmi dísz,
de egyszerű, mint a kenyér, s a víz,
friss, mint harmat a rózsalevelen,
és önkéntelen, mint a szerelem!
xMagazin
Offline
