|
2010-09-26 17:45:45, vasárnap
|
| |
| |
Ida a barátom volt. Arca ráncokkal tele, kék szemében azonban mégis volt valami megfoghatatlan derű. A hangja mindig lágy volt és simogatta a lelkem. És a teái...Az illat, a csésze, és a ráncos puha keze, amivel átnyújtotta nekem a fehér csészét, mind a megfoghatatlan békesség része volt. Ida egyedül élt, egy piciny házban, több, mint tíz éves barátságunk alatt együtt imádtuk a tavaszt, és vártuk az őszt. Tőle tanultam meg, hogy a teába rejtett fahéj képes elűzni a bánatot, és az illata mosolyt csal az arcokra. Az enyémre mindig. Hetente találkoztam Idával, a teájával, az otthonával, és a fecskefészekkel az eresz alatt, amit minden tavasszal otthonának fogadott egy fecskepár. Idának azonban nem volt párja, nem volt gyermeke.
Évek teltek el anélkül, hogy rá mertem volna kérdezni. Valahogy olyan egésznek tűnt a törékeny asszony. Egyben volt a lelke, és derű sugárzott róla minden pillanatban. Később megtudtam, Ida zsidó, a szüleit elragadta a sötétség hatalma, amit borzalmak festettek még feketébbre. Ő, akkor 14 évesen vajmi keveset értett, csak annyit tudott, fáj a hiány és fáj félelemben élni. Rokonok bújtatták őt, és egymást. Rokonok, és az akkor 16 éves David, Ida szerelme.
- Barna szeme volt, és számomra a leghatalmasabb ember ezen a világon, - mesélte Ida. Megfogadtuk, hogy egyek leszünk majd, ha elmúlik a borzalom. Mindig kéz a kézben mentünk, éreztem sosem engedi majd el, és kéz a kézben menekültünk ha kellett. Emlékszem, minden nap rajzolt nekem egy fecskét. Volt, amikor kenyér papírra, volt, amikor egy fa kérgébe, de minden áldott nap kaptam egy fecskét. Összesen 478 fecske volt az enyém.
A mellettünk álló házban lakott David, és a legnagyobb gyógyír volt a fájdalmamra, amikor a németek elhurcolták a szüleimet. Csak az lüktetett az agyamban, hogy elvesztem, hogy nincs tovább. Emlékszem, ott gubbasztottam a sarokban, remegtem, és nem jött ki hang a torkomon. Sötét volt, és belül zokogtam, reszkettem. Majd, nem tudom mennyi idő telt el hangtalan, várva a halált, mikor berontott David az ajtón és egyetlen pillanat alatt rám talált. Ahogy akkor átölelt, remegve a piciny sötét szoba sarkában, megértettem, véges lehet az élet. Az övé, az enyém mindenkié. Hangos zokogásban törtem ki, csak kapaszkodtam, ahogy egy fuldokló kapaszkodna a megmentőjébe. Életet kaptam. Egy szomorú, meneküléssel és félelemmel teljes, szerelmes életet.
David okos volt, tudta, egyszer véget ér majd a menekülés, és jönnie kell egy szebb napnak. De addig tanulnom kellett. Rengeteget. Tanított, mit kell tennem, ha egyszer őt is elviszik. Bele sem mertem gondolni. Megtiltotta, hogy szóljak, hogy a rejtekek bármelyikéből előjöjjek. Zokogva fogadtam meg, halljak bármit, csendben leszek. David a két kezébe fogta az arcom, a szemembe nézett és azt azt mondta, történjen bármi, bennem él majd. De ha én is meghalok, ha nem vigyázok, ketten halunk. Én, és az ő emléke.
Néztem Idát miközben mesélt. Az arca akár egy kislányé, aki a hőséről mesélt, a hősről, aki kenyeret szerzett a szerelmének, holott ő maga napok óta egy falatot nem evett. A hősről, aki a kabátját a lánynak adta, a mínuszok alatt, mert ő sosem fázik, de ha a lány megfázik, abból könnyen baj lehet. És Ida csak mesélt. Majd egy kis ládához ment. A láda üresen tátongott, egyetlen papír volt benne, egyetlen gyűrt, elsárgult papír, rajta szép betűkkel formálva, egyetlen megfakult szó: Szeretlek.
- Davidtól kaptam, ez az egy szó mentette meg az életem. Nem volt lehetősége gyűrűt venni nekem, amikor megkérte a kezem, így ezt a papírt kaptam tőle. Ezt rejtette a markomba, amikor megkérte, legyek a felesége.
Ez az egy szó, ez az egyetlen szó a papíron, ami megmentette az életem.Akkor is, amikor elhurcolták, és a félhomályban láttam, ahogy hátra kötözött kezével szívet formált, mert tudta, hogy látom. De nem nézett hátra, mert tudta, ha megteszi, elárul, és visszajönnek értem a németek. Ez az egy szó mentett meg akkor, amikor mégis rám találtak és egyetlen pillanatnak tűnő borzalom alatt Birkenau-ban találtam magam. Ez az egyetlen szó mentett meg, amikor kopaszra borotváltak, közben arra gondoltam David itt van valahol, itt kell lennie, és ha túléljük, ismét lehet hosszú hajam, amit úgy imád. Egyetlen papír, amit tudtam, rejtenem kell, minden áron, bármi áron. Éhesen, betegen, koszosan, tetvesen csak ez az egyetlen szó lebegett a szemem előtt. Szeretlek. Ezzel keltem és feküdtem. Közben eszeveszetten kerestem a szerelmem. Amikor csak tudtam, halkan kérdeztem, osontam, azt hittem belepusztulok a bizonytalanságba. De rájöttem a bizonyosság sokkal fájóbb. David meghalt. Az elsők között volt, akiket megérkezésük után nem sokkal kivégeztek.
Már nem akartam semmit. Emlékszem, meg akartam halni. De aztán eszembe jutott, megígértem, nem teszem. Kettőnkért kell élnem. Kettőnk helyett kell léteznem.
Néztem ezt a törékeny asszonyt, a szemében a könnycseppet, ahogy legördül az arcán, amint az apró papírt nézi, és rájöttem, hogy életet csak a szeretet képes adni. A szeretet, ami kimondva, vagy egyetlen papírra vetve hitet ad ott, ahol már a remény is veszni látszik. Egyetlen szó, az egyetlen, igaz szó, az érzés, ami megfoghatatlan, de életet ad, és győz minden rossz felett. Idára a barátai találtak rá, álmában, mosollyal a szája szélén ment David után. Az éjjeli asztalon ott hevert a papír, rajta az egyetlen szóval, amiért érdemes élni, és David szerint meghalni is talán. A papírt Ida magával vitte a sírba, magával vitte a szerelmet, az igazat, amit az ember csak egyszer kaphat, de elkíséri egy életen át.
(Todorovits Rea)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek az életből 2. |
|
|
|
|
|
Online
