Szegényen éltünk, de sosem hittük azt,
hogy az a boldog, aki nálunk sokkal gazdagabb,
mert miénk volt a rét, az erdő, kis patak,
a nyári szélben hajladozó búzaáradat.
S miénk volt a féktelen nagy gyermekszabadság,
mit sosem pótolt volna a kincs és gazdagság,
mert hiába a jómódúság, a sok-sok ékes kincs,
ha nincs olyan emlékünk, mi a múltból visszaint.
Minden olyan emlék, mi a múltból visszaint,
a legkönnyesebb napon is mosollyal kacsint,
hisz boldogsággal telik meg szívünk és a lelkünk,
mikor a csodás gyermekkoron újra elmerengünk.
Mesél a múlt a faluvégi házról,
A begónia virágos kicsi ablakáról,
Egy fehér hajú asszony a háznak lelke,
De mintha könny égne jóságos szemében.
Ki fehérhaját nézi az, az őszre gondol,
Arca csupa jóság, mint a napfény tavaszkor,
Fáradt két keze olykor megremeg, mintha fázna,
Mint lombtalan fák ága téli éjszakába.
Lelke, mint tenger igazgyöngye lenne,
Ajka mintha mindig Istennel beszélne,
Tekintete gyakran fájón a végtelenbe vész el,
Talán szövetséget kötött, a csillagos éjjel.
Vagy onnét várja vissza meghalt kedvesét,
Vagy kutatja az ég végtelen mezejét,
Az ég nem küldi vissza senki jámbor lelket,
Ne sírj édesanyám, én itt vagyok, s nagyon szeretlek.
Kis kötény rajta takaros és mindig tiszta,
Neve kezdőbetűje a sarkába van varrva,
Szinte most is látom, mintha sírna lelke,
Mohon issza könnyét, ne lássa senki meg.
Mesél a múlt, a faluvégi házról,
Rózsabokorról és ház előtt fenyőfáról,
Virágos kis kertről, baromfiudvarról,
Mesél egy itt élt, boldog családról.
Azt kérdezed tőlem,
nagyon vártalak? -
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelző
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint a patak medrét,
madarat az ég,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget -
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.
Az anyukám már nincs velem
Nagynak kell lennem hirtelen,
Mert elvitték egy éjszaka,
Ahonnan nem jöhet haza.
Az anyukám a mennybe ment,
Azt mondják, Isten része lett,
Most este, ha feküdni kell,
Az imát kinek mondjam el?
,,Én Istenem, jó Istenem,
Anya, ha tudsz, maradj velem!"
És végül csak úgy alszom el,
Hogy reggel újra itt leszel.
És jönnek sorban a napok,
Anya, ne aggódj, jól vagyok,
Mondok mesét, ha este van,
S hajnalig ringatom magam.
Mikor már hajunk ősz lesz, s kezünk remeg,
Végre mellettünk van az, aki szeret.
A gyerekeink már dolgozni járnak.
Családjuk van, saját lábukon állnak.
Mikor unokáink hozzánk tipegnek,
Melegséget adva vénülő szívednek.
Gyengéden átölelnek kis kezükkel.
Felnéznek ránk ragyogó, szép szemükkel.
Mikor sütit sütsz, törekedsz a jóra,
Hiszen ez a szerető nagymamák dolga.
Te nem vagy mérges akkor sem, ha rosszak.
Tudod, hamar elmúlik ez a korszak.
Mikor betegek, féltve őrzöd álmuk.
Igazi angyalok, még sincsen szárnyuk.
Anyák napján verset mondanak néked,
Kimutatván, mennyire szeretnek Téged.
Mikor már hajunk ősz lesz, s kezünk remeg,
Végre mellettünk van mind, aki szeret.
S tán magunkban hálát adunk az égnek,
Hogy ilyen kegyes volt velünk az élet.
xMagazin
Online
