Míg élek fogom a kezed,
gondolatban is.
Míg élek vigyázom álmod
a távolból is.
Míg élek lesz mindig ajtó,
ami nyílik neked.
Míg élek ölelő karjaim
várnak téged.
Míg csak dobog a szívem ,
érted is dobban.
Egy része mindig sóhajt,
érted titokban.
Amíg csak imára tudom
kulcsolni a kezem.
Kérem rád isten áldását,
drága kisfiam!
Hozhat az élet számunkra bármilyen nehézséget,
Adhat nekünk csodát, gazdagságot, egészséget,
Az agyunkba égjen bele örökre, honnan indultunk,
A helyet sem feledhetjük soha, honnan származunk.
Mert otthon mindig vár valaki, akinek még számítunk,
Bántó szavakat ne szóljunk, mellyel szíveket bántunk!
A szerepek most imigyen vannak kiosztva, láthatjuk,
Cselekedjünk méltóan, mert ha nem később bánhatjuk.
A kezek, melyekre támaszkodtunk, míg erőre kaptunk,
Mára már gyengék, rajtunk a sor, hogy támaszt adjunk,
A karok is elgyengültek, melyek anno értünk dolgoztak,
Az idős lelkek is gyengültek, melyet értünk feláldoztak.
Egy valami soha nem változik, a féltés és a szeretet,
Ki régen értünk aggódott és féltett, ma mi mást tehet?
Nézzünk bele a tükörbe és kérdezzük meg őszintén,
Tán nem ez a sors vár ránk is, az időösvény mentén?
Amikor haza látogatunk, gyönyör legyen számunkra,
Kérjük Istent, hogy csak ilyen terhet tegyen vállunkra.
A legszebb kép, mit látni szeretnénk, integető kezek,
Melyek dolgozni már nem tudnak, de értünk remegnek.
Mert az élet rendje örök, mindenki számára elérkezik,
Ki ma otthon vár, minden nap csakis rólunk emlékezik,
Aztán mi is sorra kerülünk, a kapuba állva integetünk,
És ha lesz, ki nekünk visszaint, szerencsések lehetünk.
xMagazin
Offline
