Ha egy kő is köszönni tudna
köszöntené földre borulva,
a növények is körbe fognák,
mint szerető, önkéntes szolgák.
A kertjének a lelkét adta,
a fát is fiának fogadta.
Az udvaron neki csipognak,
gabonát hint a csillagoknak,
s Hold-csibéit kosárba rakja,
köténye kékje a kalapja.
Nem volt a ház kulcsának titka.
,,Ha valaki jön, legyen nyitva",
akár a szíve vagy a lelke:
kenyérre kenve szeletelte.
A kezünk titkos beszédét érted-e?
Hogy vallanak a hajló keskeny ujjak,
Mikor búcsúzó kézfogás alatt
Egy percre összebújnak.
Az enyém - tüzes lüktető erű -
Beszél;szeretnék gyónó csöndes este
Hajad közt hálni, míg lázasmohón
Ajk ajkat keresne.
S halántékodtól hófehér bokádig,
Mig mámorban remegve botorkálok,
Én simogatnék gyönyörű szemedre
Édes asszonyi álmot
A percnek vége. Vakmerő ujjamról
Gyáva, remegő ujjaid leválnak.
A kezed nézed: hogy a vékony gyűrűk
Mitől haloványak..
Erős vár a mi Istenünk,
Kemény vasunk és vértünk.
Ínségben együtt van velünk,
Megvált és harcol értünk.
Kél az ősi rossz,
Bajvető gonosz,
Csel vad fegyvere,
Erőszak ővele,
A földön ő az első.
Önnön erőnk csak délibáb
És bizony esnénk esten.
De harcba küldte Egy Fiát
Értünk maga az Isten.
Kérded-é, ki az?
Jézus, az igaz.
Sok had, Egy a fő,
Nincs Isten más csak Ő,
Krisztus a Győzedelmes.
S ha földön ördög nyüzsgene
És elnyelni akarna,
Meg nem riadnánk ellene
Győz hitünk diadalma.
A világi úr
Tombolhat vadul,
Semmit sem tehet,
Ő megítéltetett.
Megrendül egy szavunkra.
Él, áll az ige igazul,
Akárki vesse-hányja.
Táborainkra száll az Úr
Szent Lelke, adománya.
Jó hír, nő, család,
Jószág, test, világ
Veszhet, vihetik
Veszendő kincseik
Miénk marad az ország.
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...
Te nem véletlenül vagy itt. A létnek szüksége van rád.
Nélküled a létből hiányozna valami, amit senki más nem képes pótolni.
Ez ad neked méltóságot: az egész lét hiányolna, ha nem lennél itt.
A csillagok, a Nap, a Hold, a fák, a madarak, a Föld -
a világon minden érezné, hogy valahol egy pici vákuum van,
és ezt az űrt rajtad kívül senki más nem töltheti be.
Az, hogy a léthez tartozol, és hogy a lét szeret téged,
hihetetlen örömöt, megelégedettséget ad.
Amint megtisztulsz, látod, hogy minden irányból
csak hatalmas szeretet árad feléd.
Osho /Zen tantrák/
GUILLAUME APOLLINAIRE
VIRÁGSZÜRET
Kedves, virágokat szedni jöttünk a kertbe.
Tudod, mennyi virág, hány tearózsa, mely
Hajad díszíti, hány szerelmes rózsa kelyhe
Pusztul nyaranta el?
Szél támad, szárukat vadul tépi-cibálja.
A rózsák szirma az utak sarába hull.
Ó kedves, szedd le mind, hisz álmaink virága
Holnapra megfakul.
És tedd vázába mind; az ajtókat bezárjuk,
S gyászolva holt napunk, bágyadt-kegyetlenül
Nézzük majd kínjukat, míg szerelmi haláluk
Lassan beteljesül.
Szép önzőm, lám, a kert kopár, díszét leszedték.
Elszállt a pilleraj, más virágok után,
S eztán a szomorú kertbe éjjeli lepkék
Látogatnak csupán.
S profán szobánk ölén a sok virág kiszenved.
Rózsáink szirmukat elejtik csendesen.
Ó sírj!... Minden virág, amely elhervad, egy-egy
Elhaló szerelem!
(Rónay György fordítása)
Reményik Sándor
Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
xMagazin
Online
