Mi nevetségesebb az embernél,
Oly kevélységben oly gőgben él
A világot fitymálja ajkai
S mintha az eget akarná szántani
Orrával oly magasra tartja fel.
Kevély ember, miben kevélykedel?
Egy szempillantásnál mi rövidebb?
Ember barátom, a Te életed.
Rohanva jő az idő, s elrohan,
Egyik kezében bölcsőd pólyája van,
S másikra koporsódra szemfödel
Kevély ember, miben kevélykedel?
S mit végezhetsz egy szempillantás alatt?
Hódítál népeket, országokat,
Hódítani csak gyávákat lehet,
S az uralkodás ilyenek felett
Dicsőség? ezt csak szégyellned kell.
Kevély ember, miben kevélykedel?
S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
Veled hal meg, s a föld alá viszed,
Vagy, mint hű eb kísér ki sírodig,
S ott őrzi azt egy pár kis századig,
S előbb utóbb szomjan vesz el.
Kevély ember, miben kevélykedel?
Dicsőséged, neved maradjon! Hol?
A nép is elvész, melyhez tartozol.
Az ország, melyben most él nemzeted,
Tenger volt egykor, s újra az lehet.
S a föld is semmiségbe oszlik el.
Kevély ember, miben kevélykedel?
A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan...
beszélgetős, és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kér?), hogy : ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszín hangját, néha meg én magam
súgtam, vagy nem is súgtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szívem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
Míg nem vagy kiszolgáltatott, súlyos beteg,
Addig egészséged kincsét nem értékeled.
Míg szabadon szárnyalsz, akár a sóhaj,
Nem tudod, milyen az életért remegő dal.
Míg nem hagytak magadra, árván,
Nem értékeled a gondolatot: vár rám.
Olyan természetes a tisztára mosott ruha,
Bele se gondolsz: érték a vacsora.
Míg élnek azok, kiket őszintén szeretsz,
Nem érzed a gyászt miként sebez.
Szánalommal nézed, ki fekete ruhát visel,
Eszedbe sem jut, hogy egyszer te leszel.
Míg öröm a napod, rád nevetés ragyog,
Nem érted azokat, kik éjente álmatlanok.
Nem tudod a keserűség micsoda kereszt,
Nem tudod mi a magány, míg van kit szeretsz.
Míg nem vagy számkivetett, hajléktalan,
Nem tudod a holnap milyen bizonytalan.
Míg hosszú útról téged anyád haza vár,
Nem ismered az érzést: végtelen hiány.
Ha sírok között térdre még nem borultál,
Nem értheted, mi az alázatos zsoltár.
Szomorú igazságok kergetik sorsunkat,
Segítenünk kell hinni a holnapokat.
Menj végig egyszer úgy az utcán,
Nézd a szemeket, mennyi maradt árván.
Csak két jó szót, két jó szót adj nekik,
Örökké való lesz az érzés,hogy szeretik.
"Ne sírj,Anya...egyszer hazamegyek,
neked kacsalábon forgó palotát veszek,
utazunk majd és nagyokat nevetünk,
ne sírj,Anya,akkor majd együtt leszünk.
Ne sírj,Anya...Most még nem mehetek,
elvették tőlünk a legszebb éveket,
látni akartam,ahogy megöregszel,
ne sírj,Anya,egyszer majd velem leszel.
Ne sírj,Anya...A fényképem ott van veled,
nézz rá,tudom,hogy meghasad a szived.
Őrzöd azt ami belőlem ott maradt,
ne sírj,Anya,megragasztjuk ami szétszakadt.
Ne sírj,Anya....Tudod,hogy jól vagyok,
itt mindent megkapok,
nem szűkölök és boldog az életem,
ne sírj,Anya,itt megélek tisztességesen.
Most te mondd nekem kérlek,hogy ne sírjak,
ne ordítsak,ne toporzékoljak.
Szeretnélek hosszan ölelni,
és egyszer évek múltán hozzád hazatérni."
Szoktál e néha meg-megállni
És néhány percre megcsodálni
A zöld mezőt, a sok virágot,
Az ezerszínű szép világot,
A dús erdőt, a zúgó fákat,
A csillagfényes éjszakákat,
A völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd.
Szoktál e néha simogatni,
Sajgó sebekre enyhet adni,
A hulló könnyeket letörülni,
Más boldogságán is örülni,
Meghallgatni kinek ajka
Bánatra nyílik és panaszra,
Vigasztalni a szenvedőt.
S ha est borul a késő mára,
Készülni kell a számadásra,
Mérlegre tenni egész élted,
Tettél-e jót, láttál-e szépet,
És nincs más vágyad, csupán ennyi:
Nem rohanni, csak ember lenni.
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. ,,Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
József Attila
Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.
Hazánkban József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük a költészet napját.
"Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?" - kezdte Ars poetica Német Andornak című versét József Attila, aki nem tudhatta, hogy születésének napja egykoron a költészet napjává, s egyben a magyar irodalom ünnepévé válik majd, amely jelenleg már több mint fél évszázados hagyományra tekint vissza.
A magyar költészet napját először 1964-ben ünnepelték meg, s azóta is minden év április 11-én előadások, felolvasások és versmondó versenyek keretében emlékeznek meg országszerte a poétikáról, s egyik legnagyobb költőnkről, József Attiláról.
Sokan azonban nem is tudják, hogy nem csak József Attila született ezen a napon, hanem Márai Sándor is, aki csupán öt évvel volt idősebb a költőnél.
Könyvjelző
Vannak sorok..., amiket írni kell!
...mert muszáj!
...mert valami hajt, szorít belül
és ha nem sikerül "verssé" formálni
a sok tolakodó betűt... az sem számít!
Csak ámít, amikor azt hiszed
szabályok, rímek teszik "verssé" a versedet.
A lélek, az érzés vezesse kezedet
és ne számolj szótagot... csak figyeld a dallamot,
ami belülről árad és nem a kezedet vagy a szádat,
a szívedet hagyja el.
Minden szóban benne leszel,
minden betű Téged ölel.
A sorokban, ha így teszel,
a mindenség jön hozzád el.
xMagazin
Online
