MOST
Most nem hallom, mert egy alagútba értem,
Most nem tudunk beszélni, mert éppen fizetek,
Most meg fog szakadni, mert metrózom éppen,
Most leteszem, mert furcsán néznek rám a népek,
Most éppen itt vagyok, te hol vagy?
Most szaggatott, mert megy a rádió,
Most nem hallom, túl hangos a busz motorja,
Most esküvőn vagyok, a pap csak mondja-mondja,
Most elfogja a térerőt az aluljáró betonja,
Most éppen hol voltál, hol nem voltál!
Most mindenki énrám bámul, te is tudod, hogy én is,
Most beszélhetnénk, de akkor mikor ebédelek meg,
Most kihangosítalak, hogy hallják apuék is,
Most leteszlek, mert a másikon keresnek,
Most éppen vagyok, aki vagyok!
Most nem alkalmas, figyelj, egy gólpasszt kapok épp,
Most engem csinálnak, a fodrásznál ülök,
Most én volnék a betelefonáló húszezerért,
Most még nyugodtan, de mindjárt lemerülök,
Most éppen nem vagyok, ki voltam egykoron!
Ébren álmodom, képzeletben tán,
vagy a valóságom lét szövetén,
aranyszínű napnak meleg sugarán.
Ébren álmodom a mindennapi létet,
amint osztja a jelen pillanatát,
sugalmazva, hogy Ő maga az élet.
Ébren álmodom, ahogy eljő' az éjjel,
ében szurokban füröszt a sötét;
Aludj csak, én álmodok! - egyre kérlel,
de én ébren álmodok a fénnyel...
a lemenő nappal, alkonyban a sötéttel.
Együtt álmodva az ébrenléttel.
Paks, 2017. szeptember 19.
Tudnod kell, hogy mit bírsz,
mikor és mit írsz...
hogy mozogsz, és mit tehetsz
melyik napon, ki lehetsz?
Tudnod kell, hová mész,
hogy pontosan, kivel élsz...
mikor, és miért beszélsz?
tudd, hogy mennyit érsz!
Tétovázásra volt szükség,
hogy megvilágosódjon elméd?
Változunk...ezt meg kell értsd,
hogy rádöbbenj, szükség él!
2017.02.03. ( Saját. B. A. )
Felébredsz reggel, kitárod ablakod.
Szíved vidám lesz, ha rád nevet Napod!
Lelkedből rögtön árad a derű,
s ilyenkor érzed, hogy élni nagyszerű.
S mi van, ha Napod felhő takarja el?
Kényszerből ébredsz, tudod, hogy menni kell!
Lelkedből ömlik reád a ború,
s hiszed, az élet ilyen szomorú.
Ó, bár csak tudnád, hogy mindig ott a Nap!
Felhők mögött is ragyognak sugarak,
lelkedben mindig ott él a derű,
csak előcsalni, most épp nem egyszerű.
Felhők lelkedben a rossz gondolatok,
mikor azt érzed: - Gyenge, vagy rossz vagyok!
Saját borúdtól nem látod lelkedet,
mikor nem érted, mi történik veled?
Ébredj fel végre, ragyogtasd lelkedet,
álmodd világod, teremts szebb életet!
Lelkedben mindig ott él a Napod,
s csak rajtad múlik, mikor ragyogtatod.
Aranyosi Ervin
Békét kíván szám a szívednek.
Aludj csak, majd őriznek
lehunyt szemed felett a csillagok.
És én is mindig ott vagyok.
Aludj csak, majd a reggel
enyhe fénye, szél tépte fátyol
kiszakít a szürke álmok
örök homályából.
Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.
A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.
Mi az ember legnagyobb hibája?
Amikor megszületik az ember,
a szíve még a szeretet nyelvén ver.
Lelke tele van angyali türelemmel.
Boldogságot áraszt egész lényével.
Felnő az ember, s nem tudja már mit akar,
mert nem hisz, nem mer, nem akar!
Irigy, hazug, lusta, gonosz és fukar.
Elfeledi, hogy, ami fénylik nem minden arany.
Némely ember telhetetlen, harácsoló pénzsóvár.
Sokra viszont a szomjan, vagy éhen halál vár.
A lélek viszont egyenértékű, mindegy szegény vagy gazdag.
A Mindenhatóhoz utat, csak az őszinte odaadó szeretet adhat.
Sápadt sugarak üldögélnek,...
mint fáradt, roskadt nénikék,
az alkonyon át, a kiégett
tájra még rásüt némi kék,
vörös homály ég a magasban,
a sötétség alattomos
léptekkel jön s kimérten, lassan
minden tört kontúrt összemos,
a nyárvég sima melege
gomolygó hűs párává lobban,
akárha fátyol lengene
vonuló fekete habokban,
elül minden nesz, s hirtelen
ősz lesz odakinn s idebenn.
xMagazin
Offline
