Ülj le itt a padra,
s gondolj önmagadra,
s gondolj a lelkedben
élő pillanatra!
Mikor boldog voltál,
mikor álmodoztál,
lelkedben szép reményt,
szép jövőt hordoztál.
Tudd meg ez a módja a szép teremtésnek,
mert a vágyak élnek, s örök nyomot vésnek.
Álmok fénylő útján a forrásod látod,
s eléred a mindent teremtő világot!
Csak kaput kell nyitnod,
s meglelned a titkot,
melyet lelked hordoz,
s meg is mutat itt-ott!
Csak észre kell venned,
mert ott él rég benned,
megmutatja, hogy élj,
hogy mit is kell tenned!
Bizony, ez a módja a szép teremtésnek,
lelkedbe a vágyak örök nyomot vésnek.
Ha követed őket, világod kitárul,
s minden csúf akadály előled elhárul.
Mikor a győztes követ el hibát, azt mondja: “Hibáztam", és megtanulja a leckét.
Mikor a vesztes követ el hibát, azt mondja: “Nem az én hibám", és másokra próbálja hárítani a hibát.
Egy győztes tudja, hogy az ellenségesség a legjobb tanító.
Egy vesztes áldozatnak érzi magát az ellenségesség előtt.
Egy győztes tudja, hogy cselekvéseinek az eredményei tőle függnek.
Egy vesztes a balszerencse létezésében hisz.
Egy győztes sokat dolgozik, de sok szabad időt is teremt saját maga számára.
Egy vesztes mindig egy “nagyon elfoglalt" személy, akinek még az övéi számára sincs ideje.
Egy győztes egyenként száll szembe a kihívásokkal.
Egy vesztes kitér előlük és nem mer szembeszállni velük.
Egy győztes ígéretet tesz, szavát adja és meg is tartja azt.
Egy vesztes ígéreteket tesz, de nem ad semmi biztosítékot, és amikor hibázik, akkor igazolásokat keres.
Egy győztes azt mondja: "Jó vagyok, és még jobb leszek“.
Egy vesztes azt mondja: “Nem vagyok éppen olyan rossz, mint sokan mások“.
Egy győztes meghallgat, megért és válaszol.
Egy vesztes csupán várakozik, míg rákerül a sor, hogy beszéljen.
Egy győztes tiszteli azokat, akik többet tudnak, mint ő, és megpróbál tanulni tőlük. Egy vesztes ellenkezik azokkal, akik többet tudnak, mint ő, és csak a hibáikat veszi figyelembe.
Egy győztes valamivel többért érzi felelősnek magát, mint csupán a munkájáért.
Egy vesztes nem vállal fel semmit és mindig azt mondja: "Csupán a munkámat végzem“.
Egy győztes azt mondja: "Kell létezzen egy jobb út, hogy megcsináljam...“.
Egy vesztes azt mondja: "Mindig így csináltam".
Egy győztes a megoldásnak egy része.
Egy vesztes a problémának egy része.
Egy győztes azt veszi figyelembe "hogyan néz ki a fal összességében".
Egy vesztes “a téglát" veszi figyelembe, "amit el kell helyezzen “.
Egy győztes megosztja a felismeréseit...
Egy vesztes elraktározza a tudását és megnyugszik azzal, hogy birtokolja...
A győztes és a vesztes
A győztesnek: mindig van egy terve,
A vesztesnek: mindig van egy kifogása.
A győztes: “Engedd, hogy segítsek Neked!"
A vesztes: “Nem az én feladatom!"
A győztes: minden problémára talál megoldást,
A vesztes: minden megoldásban talál problémát.
A győztes: összehasonlítja teljesítményét a céljaival.
A vesztes: összehasonlítja teljesítményét a másikéval.
A győztes: “Ez nehéz, de nem lehetetlen."
A vesztes: “Ez lehetséges, de túl nehéz."
A győztes: mindig egy része a válasznak,
A vesztes: mindig egy része a kérdésnek...
Nem is oly rég még sötétben éltem
Falakat emeltem, hogy magam megvédjem
Minden, ami fájt minden, ami bántott
Sötét ablaktalan világ magába zárt most.
Sebeimet nyaldostam, mint kóbor eb
Mire egy begyógyult kettő lett
Sorsot kárhoztattam mért büntet engem
Magamat kérdeztem, de senki nem felett.
Poshadtszagú szobába egyedül lézengek
Olykor egy pókhálóban elveszek
Fényre vágyom és jó melegre
Sarokban bűneim hangosan röhögnek.
Kell, hogy legyen egy kiút innen
Kaparom a falat tíz körömmel
Meglazul egy tégla a félelem kiállt
Rád zúdul az egész s meghalsz talán.
Ó' inkább a halál, de így élni nem lehet
Belátom már e falat én emeltem
Én vagyok a fény csak ragyognom kell
Mindjárt megtalálom mi rég elveszett.
Lazul a tégla omlik már a fal
Már látom a világot mit a fal takart
Látom gyarlóságom de emberi voltom is
Nem vagyok tökéletes de ember azért így is.
Kilépve a fényben már én is jobban ragyogok
Melegség járja át szívem oly boldog vagyok
Megbocsájtok magamnak minden vétkemet
S engedem,hogy szívem átjárja a szeretett.
Most itt állok előtted s átadom kincsemet
Tiéd a fény mi ragyog szüntelen
Legyen tiéd a szeretetem mi nem múlik el soha
A fény gyermekei vagyunk te és én s mindannyian.
Sárga csekkből áll az élet,
számlahegyek várnak téged,
fizetésed éhbér néked,
ha megkapod nem a tied,
elviszi a rezsiköltség,
és többé semmi kétség,
nem élvezheted munkád gyümölcsét,
így az élet csak törlesztés,
a nyaralás délibáb,
a könyv, a mozi pusztán látomás,
éjjelente nyögsz, mert álmod is lidércnyomás,
s így jön el a végállomás.
Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes mûveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derût.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tûnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Õ egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!
xMagazin
Online
