|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
|
|
2010-12-11 23:13:23, szombat
|
| |
| |
December
December az ünnepről szól, akkor szép, ha hull a hó,
úgy jó, ha van meleg szoba, a bejgliben sok dió.
Jó dolog a sok ajándék, de figyeld a szemeket,
meglátod, a legnagyobb kincs az őszinte szeretet.
Szerencsére fér a szívbe óriási nagy adag,
s minél többet adsz belőle, neked annál több marad!
/K. László Szilvia/ |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Karácsony |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-12-11 08:26:17, szombat
|
| |
| |
Jézus Krisztusra emlékezünk, a megszületésére, Karácsony előtt, az Advent várakozásában.
Ésaiás 9/6-7.
,,Mert egy gyermek születik nékünk Fiú adatik nékünk, és az uralom az Ő vállán lészen, és hívják nevét: Csodálatosnak, Tanácsosnak, hatalmas Istennek, örökkévalóság Atyjának, békesség fejedelmének
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Karácsony |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-12-11 08:02:22, szombat
|
| |
| |
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Karácsony |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-12-11 07:58:26, szombat
|
| |
| |
Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a
többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük
önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep
önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet
csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az
ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a
nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.
Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem
volt karácsony és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy
vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk,
bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az
ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.
Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a
karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Karácsonyi szabadságra küldött
haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha
halottat őriztek volna benne.
Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem
volt szabad előttük karácsonyról szólni. Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos
gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg
apámék. Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan
ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre. Pedig ha tudtak volna ünnepelni,
a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták
volna az utat, mely már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé. De gyászba s
ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.
Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen.
Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni
akkor.
Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken
a dombok is belevesztek a lehulló estébe. Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt.
Fájt, hogy karácsony estéje van. Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha
van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben. Hallottam a
csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott
kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel a szívemben, tudtam, hogy
mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban
éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.
Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett s a papnál
megkezdték a kántálást is. Megálltam a fenyők alatt és hallgattam a felszűrődő
éneket. Románok kántáltak. Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este s
én arra gondoltam, hogy románok kántálnak. Románok ünnepelnek. Mindig csak a
románok.
Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös
szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni. De ugyanakkor valami
fájdalmasan a torkomba markolt. A tudat, hogy karácsonyeste van, s én ott ülök
majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep. Az
öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap
lenne ez is, mint a többi. Úgy szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a
szememen. Hát csak a románok?
S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte
beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok én is
magamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!
Volt a fenyves szélén nehány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy a derekamig
sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát s kiástam egyet, egy
szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a
gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.
Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét
volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a
szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem
s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból
láncokat faricskáltam, nehány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab
maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is
álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya
lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!
Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem
mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy
illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett
egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a
kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.
Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és
nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat,
mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos
érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak
románok ünnepelnek ebben a faluban.
Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült
volna az élet szigorú arca, s a reménység, meg a jövendő beléptek ünnepelni
hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.
Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát, és
gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet és szomorút, ahogy ilyen szép és
magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a
gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy
lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.
Még ültem az ágyon egy keveset s néztem az elsötétülő szobát, mert a
kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem
lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.
Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a
régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba.
Aztán kabátba bújtam s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves,
és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztásokon derengve világított a hó. Féltem.
Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.
Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is
kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek.
A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem
hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.
Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már,
hívtak vacsorázni.
Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg
apám.
- Mit csináltál?
- Semmit - feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is a semmivel
foglakozott abban az időben.
Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy
nekem karácsonyom volt mégis.
Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem
fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére
kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő,
hogy azt hittem kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és
magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat, kik akkor
éltünk
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Karácsony |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
2010. December
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
364 db bejegyzés |
| e év: |
1206 db bejegyzés |
| Összes: |
69029 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 4836
- e Hét: 24372
- e Hónap: 63984
- e Év: 292921
|
|
|
Offline
