|
2006-11-25 15:20:31, szombat
|
| |
| |
A stabilizáció hamis mitológiája,
avagy jöhet az újabb Bokros- csomag?
Úgy látszik, nem lehet elégszer idézni Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének azokat a sorait, hogy "Eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe!". Módfelett tragikomikus átélni ugyanis, hogy az ún. "jobboldal" szakértői és publicistái (tisztelet az igen kevés számú kivételnek!) az ultraliberálisokat megszégyenítő lendülettel igyekeznek a "kikerülhetetlen" megszorításokat hozó "reformokat" siettetni, sőt, és ez már valóban minden képzeletet felülmúl, a "nemzetközi pénzügyi köröket" harsányan arra biztatni, hogy ezek hiányában példás határozottsággal torolják meg a "hedonista túlfogyasztást kompenzálandó konszolidáció" késlekedését. Ez az írás arra próbál rávilágítani, hogy ez egyfelől a nemzeti öngyilkosság egy kifejezetten perverz formája, másfelől pedig, ha már a megtorlást valószínűleg nem is lesz erőnk elkerülni, legalább mutassuk némi jelét annak, hogy valóban meg akarjuk érteni a bennünket körülvevő világot, vagyis hogy átérezvén Illyés Gyula intelmét legalább teszünk némi bágyadt és megkésett kísérletet elvesztett (elárult?!) nyelvünk visszaszerzésére.
Legelőször is talán azt kellene rögzíteni, hogy az uralkodó elbeszélésmód hamis állításával szemben nem létezik semmiben lebegő "gazdaság". A társadalomnak, mint komplex rendszernek egy bizonyos funkcióját szokás ugyan gazdálkodásnak nevezni, de az a beállítás, miszerint a társadalomnak kell ellenállás, sőt ellenvetés nélkül elfogadni mindent, amit a "gazdasági racionalitás" diktál, az vagy mélységes tudatlanságra, vagy annál is mélyebb elvetemültségre vall. A "gazdasági racionalitás" ugyanis általában nem egyéb, mint a legnagyobb befolyással bíró "hatalom- gazdasági" aktorok gátlástalan és cinikus törekvése arra, hogy a védtelen és kiszolgáltatott társadalmi csoportok újratermelési feltételeit a fiziológiai minimumra szorítsák le. Ezt manapság leginkább a "versenyképesség növelésének" szokták hívni. A tőkeviszony gazdasági racionalitásra való hivatkozása mögött persze az a ki nem mondott sóvárgás húzódik meg, amelynek tárgya a versenyképesség kozmikus maximuma. Ez pedig nem más, mint a 24 órás munkanap kényszere nulla bérért. Minthogy azonban könnyen belátható, hogy a munkaerő - tulajdonosok ilyen "hatékony" felhasználása viszonylag rövid idő alatt fizikai megsemmisülésükhöz vezetne, ezért a tőketulajdonosok kénytelen - kelletlen elfogadják, hogy ez a "szuper - versenyképes" megoldás sajnos tömegesen aligha lesz alkalmazható, így meghozzák azt az "áldozatot", hogy a munkaerő - tulajdonosok szemszögéből kissé kedvezőbb konstrukció érvényesülhessen. Erre azonban, és ez Kelet - és Közép - Európában különösen aktuális, a tőketulajdonosok, pláne, ha zömében külföldi aktorok, maguktól soha nem lesznek hajlandók! Vagy az erős érdekvédelmi szerveződések, vagy ezek hiányában (és régiónkban abszolút ez a helyzet áll fenn, sőt!) az erős állam kell hogy kényszerítse őket. Hogy a most már kifejezetten gyenge állam jelenleg zajló, liberokrata ihletésű teljes szétverése után ki fogja ezt a történelmi funkciót ellátni, azt az olvasó fantáziájára bíznám, annyit azonban segítenék, hogy nyilvánvalóan senki!
És hogy néhány adattal is alátámasszam a kötelező hurráoptimizmus eléggé el nem ítélhető hiányát megközelítési módomban, jelezném, hogy az elmúlt évek igen jelentős reálbér - emelései után is 2004 - ben az egy keresőre jutó reálbér Magyarországon pontosan azonos volt az 1978. év szintjével. Azzal a nem csekély eltéréssel, hogy azóta a kereseti különbségek sokszorosukra nőttek, vagyis a vesztes többség ma nagyjából a 60- as évek átlagszínvonalán él. Ez azt jelenti, hogy a rosszabbul kereső 80% havi nettó bére kb. 70 ezer forint, ami az elemi fizikai szükségleteknek is csak igen nyomorúságos szintű kielégítését teszi lehetővé. És akkor még nem beszéltünk a testi - lelki egészség bővített újratermeléséről, és arról, hogy a tisztelt munkaerő - állatnak utódokat is kellene nevelni ahhoz, hogy a későbbi termelési ciklusok tőketulajdonosainak is legyen kivel "jótékonykodni". És ha a nyájas olvasó némi finom iróniát vél kiérezni a mondataimból, akkor sietek megnyugtatni, nem téved! A megszorító intézkedéseket sürgető "szakértőknek" ugyanis előbb talán komolyan végig kellene gondolniuk, hogy ilyen körülmények között mint vélekedjünk azok morális és intellektuális szintjéről, akik ezt a magyar társadalmat vádolják felelőtlen túlfogyasztással, azonnali szigorú "megtakarító" intézkedéseket követelve velük szemben. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt azok által kikényszerítve és azok javára, a "hazánk területén ideiglenesen állomásozó" multinacionális hatalom - gazdasági aktorokról van szó, akiknek megélhetési feltételei vélhetően nem ezekben a dimenziókban mozognak.
És ezzel eljutottunk ahhoz az alapkérdéshez, amivel egyébként ezt az egész diskurzust a magyar gazdaság egyensúlyhiányáról elkezdeni illett volna. Meglehetősen groteszk ugyanis, hogy a jobb - és baloldali szakértők egyhangú kórusa anélkül követel kemény megszorításokat, hogy egyáltalán tisztázná, hogy ki és hogyan hozta létre ezt az egyensúlyhiányt. A kormány vádolása azzal, hogy ellopta, elpazarolta stb. a pénzt, egy meglehetősen primitív szinten zajló verbális polgárháború dikurzus - terében talán lehet érv, ám ezzel nem jutunk közelebb a kérdés megértéséhez. Arra viszont nagyon is alkalmas lehet ez a "narratíva", hogy tovább gerjesszük azokat az amúgy is túltengő államellenes indulatokat, amelyek segítségével még védtelenebbé válhatnak a nemzetnek, mint lokalitásnak az egyébként is lefosztott értékmezői. Lopás és pazarlás persze valóban létezik, ám ezek lehetséges nagyságrendje mélyen alatta van a hiány dimenzióinak, másrészt emlegetésük jótékony ködbe vonja azokat a szereplőket, amelyek noha minden gyanú felett állnak, nagyon is fontos szerepet játszottak és játszanak mai, már egyébként is gigantikus hiányaink további növekedésében.
Az államháztartási hiány és az államadósság növekedése ugyanis csupán tünet. A társadalmi újratermelés súlyosan megbomlott belső egyensúlyának felszíni megjelenési formája. Ha nem értjük meg a mélyen fekvő okokat, akkor nemcsak a helyes gyógymód megtalálására nem lesz esélyünk, hanem akár még súlyosbíthatjuk is a helyzetünket.
A multinacionális tőkestruktúrák szerepét már csak azért is illik egészséges gyanakvással szemlélni, mert van egy olyan, gyakran a közbeszéd részeként feltűnő sztereotípia, amely jól rávilágít arra, hogy ezek a struktúrák saját magukkal is folyamatosan feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek. Unalomig ismételt közhely ma már, amelyet e struktúrák is buzgón hangoztatnak, hogy egy ország versenyképességét a humántőkék színvonala határozza meg. Valamennyi sikerország annak köszönheti versenyképességének gyors javulását, hogy dinamikusan fejlesztette humán - erőforrásait. A humán vagyon gyors mennyiségi és minőségi növelése azonban kétféle stratégiával lehetséges. Vagy magas bért fizetek a "munkaerőnek", rábízva ezzel, hogy piaci szolgáltatásként maga vásárolja meg önmaga és családja számára a magas szintű humánjavakat. Vagy magas adókkal, magas szintű állami rendszerekben, közvetlen természetbeli járadékként juttatom el ezeket számára. Az egyik a liberálisabb, a másik az "etatistább" modell, és mindkettőnek vannak nagyon sikeres példái, Szingapúrtól Finnországon át Svédországig, vagy Franciaországig. A globális aktorok azonban a magas reálbért és a magas adókat mint versenyképesség - rontó tényezőket utasítják el. Ezzel azonban saját magukkal kerülnek ellentmondásba, hisz nem tudnak választ adni arra, hogy akkor meg miből és hogyan lesz magas színvonalú humán vagyona az adott lokalitásnak, hisz, mint a latin mondja: "Ex nihilo nihil fit."
Ez az ellentmondás azonban éppen a globális tőkestruktúrák működési logikájának abszurditására világít rá. Arra tudniillik, hogy a világ minden lokalitásába szabad bejárást követelnek (liberalizáció, dereguláció, privatizáció), és kikényszerítik az alacsony bért, alacsony adókat és alacsony szabályozási szintet. (Ez utóbbi azt jelenti, hogy lehetőség szerint semmilyen ökológiai és/vagy szociális normarendszer ne növelje a tőke értékesülésének üzem - gazdasági költségeit.) Hatalomgazdasági túlsúlyánál fogva e struktúra mindezzel képes arra kényszeríteni a világ lokalitásait, hogy egymásnak "aláígérve" ők maguk gyorsítsák fel saját ökoszociális értéktereik lepusztulását. Ez a lepusztulás azért következik be kikerülhetetlenül, mert a leértékelődés tovább növeli a hatalmi aszimmetriát, és ennek bázisán tovább gyorsítható a leértékelődés, amelynek nyomán a lokalitás lassan eltűnik a lefelé tartó spirál örvényeiben.
Egyszerűen arról van szó, hogy a multinacionális vállalat mint vevő nem fizeti meg az általa felhasznált ökológiai és humán javak egyszerű újratermelésének elemi üzemgazdasági költségeit sem az "eladóknak", a lokalitások aktorainak, egyenlőtlen csereviszonyokba kényszerítve annak két fő üzemtípusát, a "család- üzemet" és a "köz - üzemet", vagy "állam - üzemet".
A család- üzem állítja elő a "finom - megmunkált" munkaerőt, a köz - üzem pedig az ökológiai teret és a munkaerő generális reprodukciójának "köz - terekben" zajló tranzakcióit.
Ha ez a két üzemtípus tartósan nem jut hozzá az általuk megtermelt javak ellenértékéhez, mert az ezeket felhasználók erőpozíciójukkal visszaélve egyenlőtlen cserét kényszerítenek rájuk, akkor két lehetőség adódik. Az egyik, hogy ezek az üzemek lassan lepusztulnak, és egyre gyengébb minőségű "termékeket" bocsátanak ki, egyre kisebb mennyiségben. A másik lehetőség, hogy megpróbálják fenntartani termelésük mennyiségi és minőségi színvonalát, és szebb jövőben bízva egyre jobban eladósodnak. Az elmúlt másfél évtized során a magyar család - üzemek és állam - üzem a fenti két logikai út sajátos kombinációjaként folyamatos lepusztulás mellett is egyre jobban eladósodtak. Az államháztartás folyamatosan romló hiányjelenségei és a magyar társadalom fizikai, mentális, intellektuális, morális és spirituális lezüllése, a fogyasztói idiotizmus veszedelmes burjánzása valójában mind - mind ugyanannak a folyamatnak a különböző jelenségekben való tükröződései. (A nyálafolyós konzumidióta létkarakterének rohamos terjedése a fogyasztás időben és térben való hisztérikus bővítését jelenti. Ez a karakter akkor is fogyaszt, ha semmi szüksége nincs rá, sőt az elfogyasztott jószág mennyisége és/vagy minősége egyenesen lerombolja az egészségét - térbeli dimenzió - , és akkor is fogyaszt, ha nincs pénze, és ezzel a jövőbeli elemi szintű fogyasztásának esélyeit éli fel - időbeli dimenzió - . Így válik az ember a pénz forgási sebességének növelését elősegítő puszta "biológiai nyúlvánnyá.")
És egyfajta tragikomikus történelmi "slusszpoénként" most nagy komolykodva azok a globális aktorok fenyegetik megtorlással a fenti áldozatokat, akik mindezt az általuk gyakorolt rejtett diktatúrával előidézték, és akik természetesen gigantikus mennyiségű profittömeget vontak ki közben a magyar társadalom újratermelési tereiből. (Az elmúlt másfél évtized során a multinacionális aktorok által igénybe vett, de meg nem fizetett ökoszocio - kulturális szolgáltatások teljes összege jóval meghaladja a teljes magyar államadósságot. Míg ez utóbbi 60 md. dollár körüli, az egyenlőtlen cserével kiszivattyúzott összeg kb. 80 md. dollárt tesz ki.) A belső liberokrata ügynökhálózat (a "reform - közgazdászok, és kései utódaik) pedig folyamatosan szolgáltatja az ideológiai muníciót ehhez a szégyenteljes színjátékhoz. A kiigazítás, konszolidáció, vagy stabilizáció hamis metafogalmai segítségével elfedni igyekeznek a brutális lényeget, hogy az áldozatokkal most még egyszer megfizettetik azt az összeget, amelyet egyszer már kisajtoltak belőlük, és azok fizettetik meg, akik kisajtolták. Ez az elmés megoldás leginkább arra az eljárásra emlékeztet, amelynek során a kulturális forradalom Kínájának kommunista adminisztrációja a kivégzettek és börtönbe vetettek családjait arra kötelezte, hogy megtérítsék szeretteik fogva tartásának és/vagy kivégzésének költségeit. És ez az a folyamat, amelyhez az ún, "jobb oldal" szakértőinek jelentős része is folyamatosan gazdaság - ideológiai segítséget nyújt, vagy egyszerűen szellemi restségből adódó tudatlanságuk miatt, vagy azért, mert rövidlátó módon úgy vélik, hogy ezzel a kormánynak ártanak, vagy azért, mert tudatosan támogatják azt a globális hatalmi rendet, amely mindezt szükségszerűen előidézi.
A magyar nemzet ezzel történelmének egyik legsúlyosabb társadalom - újratermelési válságába sodródik bele, és olyan reprodukciós katasztrófa örvényeibe süllyedhet, amely az egész térségben polgárháborús folyamato - kat indukálhat. A globális hatalmi rend urai, valamint belső kollaboránsaik, az ún. jobb - és baloldalon egyaránt, a tűzzel játszanak. Miután az elmúlt húsz év során felépítették a gigantikus harapófogó egyik ágát azzal, hogy a béreket - a munkaerő árát - végleg lehorgonyozták a 70 - es évek színvonalán (most már biztosra vehető, hogy a 2008- as reálbérek az 1978- as szinttel lesznek azonosak), a munkaerő újratermelésének költségeit (oktatás - kultúra, egészségügyi-szociális költségek, nyugdíj stb.) most a globális piaci szintre emelik. (Az után persze, hogy a létfenntartás anyagi költségeit már túl is vitték ezen a szinten, ezért következhetett be az a komédiába illő helyzet, hogy Ausztriában ma már olcsóbb a napi bevásárlás, mint itthon.)
A csapda tehát rázárulni látszik a magyar társadalomra, és a latin - amerikanizálódás újabb masszív hullámai indulnak el. A választási kampány minden képzeletet felülmúlóan primitív és hazug diskurzusa, amelyből a jobb - és baloldali politika - ipari holdingok médiatechnikusai és politiko - nindzsái egyaránt és derekasan kivették a részüket, szinte semmiféle esélyt nem hagyott arra, hogy társadalmunk képes legyen megérteni, milyen kritikus helyzetbe került. Ez a dolgozat mégis arra a reménykedésre épül, hogy van még visszafordulási lehetőségünk ebből az önpusztító zsákutcából.
Bogár László
Magyar Szemle |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
