|
2006-12-24 12:38:52, vasárnap
|
| |
| |
Az osztálykarácsony
Részlet a TIBORCA című regényemből
A következő tanév elején - ahogy délben a tanáriból mentem a folyósón napközis csoportomhoz - nagy-nagy gyereksírásra lettem figyelmes. Az alagsorba vezető lépcsőn lenézve láttam, amint tíz-tizenöt kisgyerek kétségbe esve, összekapaszkodva sírdogál. (Azonnal "Az érintés hatalma" című film kísérleti alanyai jutottak eszembe.)
Lementem megnézni, hogy mi az oka a nagy sírás-rívásnak. Amint leértem vettem csak észre a betegnek látszó tanítónőt, aki karba font kézzel, eltökélt hallgatással nézte őket.
- "Jaj Ilonám, de jó, hogy jössz, mert én már nem tudok mit kezdeni velük! Hiába mondom nekik, hogy nem kell az oltástól félni, annál inkább ordítanak. Már majd szétmegy a fejem ettől a szörnyű visítástól!"
Lehajoltam a kicsi, éppen-hogy az óvodából kikerült elsősökhöz és óvónénis-anyás stílusban elkezdtem beszélni hozzájuk. Miközben bemutatkoztam: - Ilona néni vagyok, elővettem egy-két papír-zsebkendőt. Megtörölgettem a könnytől maszatos kis arcokat és kérdezgettem, hogy:
- ki fél a legjobban, és miért?
Gyanakvón néztek saját tanító nénijükre, de azért jelezték egypáran, hogy ők bizony félnek. Míg hagytam őket beszélni, észre sem vették, hogy megfeledkeztek a sírásról...
Egész további életemet meghatározó élményem az egyik iskolai osztálykarácsonyhoz fűződik.
Az előbbi tanítónő kórházba került és elvállaltam a helyettesítését.
Egyébként is már december elejétől egyfolytában helyettesítettem, mert sok, családos tanár- és tanítónő csak úgy vehette ki az anyanapjait (kisgyermekes anyáknak járó nevelési szabadnapjait), ha "kerített" valakit, aki vállalja a helyettesítést.
A képesítés nélküli főiskolásoknak ekkor már megkezdődött a vizsgaidőszak, mint az én napköziseim osztályfőnökének is. Így, nemcsak az általa tanított tantárgycsoportokban helyettesítettem az összes harmadik- negyedikes osztályban, hanem az osztályfőnöki teendőket is próbáltam ellátni.
Ehhez jött még ráadásnak, hogy a kis elsősöknél is fel kellett készülni az iskolai karácsonyra.
Beteg kolléganőm megírta és a kórházból elküldte a karácsonyi jelenetek szövegeit - megjelölve, hogy melyiket kivel kell betaníttatni.
A fenyődíszeket technika órákon készítettük el színes papírból, filcből, fenyőtobozokból és más, csonthéjas termésekből.
Az akkor negyedikes napköziseimmel és az osztály nem napközis tanulóival már komolyabban készültünk a karácsonyra.
Az ablakokat, a tantermet feldíszítettük a saját készítésű díszekkel.
Az osztályfőnök által összeállított műsorprogramot otthon elolvastam. Amiért a gyerekek már teljesen "kiengedtek" nem tudtam bevonni őket a jelmezkészítéabe. Itt ismét nagy hasznát vettem annak, hogy textiliparos dinasztiából származom és, hogy én is tudtam varrni. Két éjszaka megvarrtam a jelmezeket a jelenetekhez.
De: előtte még a szereplők szövegeit lemásoltam a sokszorosítós írógépemen és kiosztottam a gyerekek között. A szövegekhez, jelenetekhez zenéket kerestem. Amit találtam, azt jó lett volna az iskolai eszközökkel lejátszani és meghallgatni, de kiderült, hogy az iskolában erre nem áll rendelkezésünkre semmilyen eszköz! Nem volt más választásom, minthogy behordtam a család magnóját és hangkazettáimat.
A táncokat, énekeket, szövegeket naponta többször is elpróbáltuk és megbeszéltük, hogy min kell és hogyan változtatni...
Ma már nem is értem, hogy honnan volt minderre energiám?
Talán onnan, hogy mióta megszületett első gyermekem, minden Advent-kezdettel - egész lényemben szétáradó, örömteli, igazi ünnepi várakozással készültem a karácsonyra otthon is. Ilyen ünneplőbe szerettem volna minden környezetemben élőnek öltöztetni a lelkét - akkor még...
Az ünnepi hangulatot megzavarta az a magánéleti problémám, hogy ezen a télen a penész ismét annyira "kivirágzott" a lakásunk falán, hogy gyerekeimnek kiújult asztmás rohamaitól mozgalmas éjszakai virrasztások után mentem reggelente az iskolába dolgozni. A fizikai kimerültség tüneteit képtelen voltam többé leplezni.
Eljött a nagy nap: a téli szünet előtti utolsó tanítási nap. Úgy éreztem: nemcsak ünneplőbe öltözve jöttek aznap iskolába kis tanítványaim.
Az egyik gyerek anyukája már délelőtt behozta a fenyőfát, amiből igazi karácsonyfát varázsoltak.
Délután, a műsorra megérkezett fiatal, csinos osztályfőnökük is, akinek nagyon örültek tanítványai. Miután ellenőrizte, hogy rendben van-e minden, átalakítottuk a tantermet a nagy, polgári házak nappali szobáihoz hasonlatossá.
Két padot szembefordítottunk, majd letakartuk terítővel. Az ilyen módon asztallá varázsolt padokat feldíszítettük, mint ahogy otthon az ünnepi asztalt "szokás".
A műsort követően eljött a várva-várt pillanat.
Már csak a gyertyák lángja világított. Mindenki köszöntötte azt, akit megajándékozott, majd elénekeltük az ismert karácsonyi dalokat, még a "Mennyből az angyal"-t is.
Amikor kezdett az ünnepi hangulat buli-szerűvé válni, a Zi-Zi Labor ismert, nyugati slágerfeldolgozását hallgatva, táncra biztattam a fiúkat. Megmutattam nekik, hogy hogyan illik fölkérni egy lányt. Bizony nem volt kedvük az ilyen "ódivatú" viselkedéshez.
Gondoltam egyet, és felsorakoztattam magam mögé a gyerekeket, majd elindultam a veresegyházi asszonykórustól látott népitánc-lépésben a zene ritmusára. Ez már tetszett nekik, mert közösen csináltak valamit. "Csak semmi egyénieskedés! Semmi olyan helyzet, ahol föl kell vállalnia önmagát szegény kis embergyereknek!" - gondoltam, amikor megérkezett köszönteni kolléganőjét az ismert, történelem szakos kolléga.
Örültem is, meg nem is. Kicsit fájt, hogy engem még csak udvariasságból sem üdvözölt. Legalább az ünnep alkalmából fölfüggeszthette volna a levegőszámba-vételem!
Másfelől, viszont örültem annak, hogy - amúgy indirekt módon "demonstrálva lett" tanítványaink számára az a meghittség, ahogy átölelték egymást és táncoltak.
És akkor megtörtént a csoda! A gyerekek átölelték őket és úgy táncoltak együtt, mint egy nagy család: anya-apa és fürtökben a gyerekek!
Én, pedig ott álltam zavarommal küszködve, elárvulva...
Ugyanezt éreztem otthon is, amikor a gyes alatt bedolgozói munkát vállaltam, vagy amikor eljártam dolgozni, gyerekeim pedig óvodások voltak.
Hiába dolgoztam gyermekeimért, hiába láttam el őket anyai gondossággal, ha a legfontosabbat: a meghitt EGYÜTTLÉTET nem voltam képes nyújtani, mert minden időmet, energiámat felemésztette a körülmények megteremtése!
Akkor, ott, ahogy végiggondoltam életem ezen szakaszán, megéreztem, hogy ez az utolsó karácsonyom, mint tanítónak!
- Mert én már valami nagyon fontosat soha nem leszek képes nyújtani tanítványaimnak! Mégpedig azt az egészséges derűt, nyugalmat, ami áradt a két fiatal tanárból!
- Mert beláttam, hogy hiába teszek úgy, mintha nem agyonhajszoltan, átizzadt ruhában és sminkkel rohanva mennék közéjük minden nap, úgyis megérzik a látható, nyilvánvaló valóságot!
- Megérzik azt a negatív kisugárzást, amit az átvirrasztott éjszakák, az otthoni egészségtelen körülmények okoznak.
- Megérzik azt az iszonyatos kimerültséget, amit - mint a mellékelt példa mutatja - a szeretet sem képes elfedni!
- Megérzik és becsukódnak. Becsukódnak és az ismereteket is sokkal nehezebben fogadják be az ilyen közvetítőtől...
Ezt a karácsonyt úgy éltem meg, mint az a játékos, aki mindent feltesz egy lapra és egyetlen pillanat alatt mindenét elveszíti.
(Bóna Mária Ilona) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
