|
2011-05-19 08:10:34, csütörtök
|
| |
| |
A téli nap alkony sugara lágyan vetül
asztalomon az üres papírra.
Előtte ülök én kavargó gondolattal:
hogyan lettél életem zsoltára
titokzatos, de múló pillanattal?
Tudom és érzem, jobb lesz rejtenem e titkot,
elbűvölhettek néha verseim,
az édes mosolyból, amit versem kiváltott,
szövődtek szép, de csalfa álmaim,
s az ébredéssel mind a múltba hullott.
Lázongó dallam vágyik szólni a szívemben,
feltörnek lángolóan szép szavak,
de minden hiába, hiszen sosem volt remény,
maradok inkább bölcs és hallgatag,
életem nem lett romantikus regény.
Ó, ha szép ábrándjaimat még utoljára
rácsókolhatnám selymes hajadra,
súgnám, megyek, az időm elszivárog lassan,
álmodj szépet, elengedlek utadra,
ennyi jutott, nézzük ironikusan.
Lehet, hogy szerelemről ez utolsó versem.
Emlékezz rá, ne búslakodj, felejts,
ez szép szerelmes még, mert te a Múzsám voltál,
hát önmagadért néha könnyet ejts,
én ébredtem csak fel, nem te változtál.
Szeicz János dr.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tavasz 1. |
|
|
|
|
|
Offline
