|
2014-11-21 08:03:10, péntek
|
| |
| |
Újra meghallgattam József Attila egyik versét https://www.youtube.com/watch?v=kQUnoI8ATZI
és az jutott róla eszembe, hogy milyen tragikomikus mindez, ami már hosszú évek óta folyik ellenünk- velünk! Milyen tragikomikus, hogy miközben kocsányon függő szemekkel bámuljuk a televízióban a nekünk szánt szórakoztató műsorokat - melyekből mindent megtudhatunk a celebekről, meg a politikusok viselt dolgairól - aközben önmagunkról meg szinte semmit sem tudunk!
Pontosan úgy, mint ahogy egy RABSZOLGÁNAK sem ismerhető családi múltja. Minek is tudnia, hogy ki fia borja? Hiszen, akkor még öntudatra találna és nem lehetne úgy használatba venni, mint valami robotot (modern rabszolgát)!!!
*
Ezen töprengve eszembe jutott, hogy mennyivel érdekesebb lehetne annak felismerése, hogy: a MÚLT nem csak velünk, hanem BENNÜNK is él!
Mert, a jelen embere magában hordozza múltját és jövőjét, azon egyszerű biológiai képlet alapján, hogy születésünkhöz egy férfi és egy nőivarú ember egyesülése szükséges. Őket 2-2 ember, az utóbbiakat 4-4 ember nemzette. Ükszüleink biológiailag szükséges létszáma már 16 személy. Ha, gondolatban megrajzoljuk a képletét, akkor látjuk, hogy fejére fordított piramis csúcsaként hordozzuk az ősök génállományának készletéből esetenként kialakult - egyszeri és megismételhetetlen - saját génkombinációnkat. A piramis egy-egy emeletét nemzedéknek (generációnak) nevezzük. Házasodáskor a házastárs genetikai piramisa új génállományt kapcsol be a megszülető emberke génvariációjába.
A múlt, tehát nemcsak velünk, bennünk is él - mérhetetlen színes változatosságot felmutatva. Ebből következik az az alapvető kíváncsiság, hogy igyekszünk megismerni saját, leszármazási (genealógiai) múltunkat, mert csakis annak ismeretében alakulhat ki identitásunk, hovatartozás-tudatunk. Annak tudása, hogy a magyar- és más- (nemzeti kisebbséghez tartozó) családok, magántörténelmükkel részeseik a magyar nemzet történelmének, lehetővé teszi az egészséges nemzettudat kialakulását, mellyel már egyenrangú tagjai lehetünk saját hazánknak és minden további nemzetek közösségének.
*
Olvasva a madjarokról, akik Kazakisztánban, vagyis Kazahsztánban élnek... rácsodálkoztam mindarra, amit megtudtam róluk: példaadó rokonainkról. A madjarok először 2007-ben találkoztak a magyarokkal kazak területen. Egy olyan városban - amelyik a szovjetek kivonulása után - elhagyott gettók tömegévé silányult.
A madjarok úgy tudtak túlélni mindent, és megtartani identitásukat, hogy berendezkedtek egy önellátó (autokart) háztartásra a családon és a kisebbségi közösségen belül. Megőrizték a családi történelmeiket olyannyira, hogy bárki, akit megkérdeztél ükök ükig visszamenőleg le tudta rajzolni a családfáját.
Vagyis, ott megvalósult az, amiről én is írtam a kunszentmiklósi néprajzi leírásom végén az összegzésben, hogy minden családban tudni kellene a genetikai leszármazási múltat, vagyis, hogy ki fia borja is az ember valójában. Ismerni kellene, hogy ezeknek az ősöknek milyen szerepet vagy sorsot kellett vállalniuk a különböző történelmi időkben és harcokban. Legalább az I. világháborútól kezdődően... Mert, - szerintem ennek TUDÁSA kötelezi az utódokat arra, hogy az ősei jó példáját követve, vagy a rossz példából okulva tervezze meg saját életprogramját...
Arról nem is beszélve, hogy ezek a magántörténelmek adják egy nemzet, vagy nemzetiség történelmét.
Bóna Mária Ilona
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
