|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 14
|
|
|
|
|
|
2020-08-28 22:58:27, péntek
|
| |
| |
Élet a halál után
,,Csak egy újabb nap, mi közelebb visz a sírhoz"-
Gondolja, pedig még tizenhét se múlt,
Ahogy jól ismert börtönébe reggeliben igyekszik,
Nincs már vonzereje az egykori ígéret házának,
S a lehetőség küszöbje a szenvedés csarnokába vezet,
A sarokban tulipánt virágzó cserépedény gyomot terem,
S napsütötte terembe már csak sötét fellegek néznek be.
Kötéllel húzta a muszáj, belefáradt az eredménytelen ellenállásba,
Könnycsepp se vegyül már a rég megbékélt lemondásba,
S ha lenne is még szó, vagy hang, pajzsba ütközne,
Kíváncsi kérdésre csak egy üres tekintet felelne,
Sem szidás, sem fenyegetés nem hathat e kihűlt szívre,
Mindenki lenézően legyintget, majd belerúg még egyet,
Mintha tudná, e földkerekségen senkinél se találhat kegyet.
Leszegett fejjel lépeget előre a robotizálás üzemében,
Mellette sorszalagon haladnak zsellérek a gépezetben,
Gépezetté vált elmeszerkezetüket eltömíti a hulladék,
Mi szívükbe jut, onnan ráürítik, ez ellen nincs fedezék,
Hiába keresett védelmet a közönyben, haragban, jókedvben,
Ily méregre nem létezik ellenszer e toxikus légtérben,
S hogy szíve el ne haljon, rést vágott a belső ellátáson.
Így óvta meg lényének értelmét a szennytől, mi felé árad,
De ó, kontraproduktív e kétségbeesett kényszerdöntés,
Nemcsak a méreganyag távozik, az érzelmi tank is kiapad,
Nemlétező kapcsolat hogyan bonthat le ily nagy kőfalat?
S a Remény vezérletével minden ellenséget lemészárló sereg,
Térkép nélkül hogyan juthat el e kiismerhetetlen üvegpalota
Titokzatos összetörtet rejtő összetörött tükörtermébe?
Megszokta már a mögötte összenéző tekinteteket,
Gúnyban és gyűlöletben fürdőző nevetéseket,
Összesúgó szekrényeket és recsegő székeket,
Fejére célzott papírgalacsinokat,
Melyek tartalma meggondolatlan méregüvegcse,
Abba mártott nyílvessző, melynek hegye szívig hatol,
S mikor onnan dühösen kitépi, vértócsa borítja be asztalát.
De ő csak tűr, mert van kiért, más nem, ez élteti,
Hogy anyjára gondot viseljen, hiába részeges, ő szereti,
Mikor leordítja, s elküldi, elszenvedi, mert ver még szíve,
S bár literenként veszíti nyíláradatában a világnak,
Otthon pótolja, mikor öccsére néz, ki két évvel fiatalabb,
Tudja, őt magára nem hagyhatja, hűséget esküdött neki s magának,
Bármi történjék is, gondjaiban hordozza, anyja helyett ő lesz anyja.
Gyenge testben a jellem s a másokért küzdő akarat,
Akár a törékeny grafitbetét, alakja gyenge,
De anyaga tömény, s mindennél erősebb.
Végzetes ítéletet ordító megszégyenítése
A ,,Nem tanulsz elég keményen" tanári beszédnek
Érintetlenül hagyja, s anyja alkoholittas moraja:
,,Semmirekellő férgek vagytok" nem árt már szívének.
Apró örömeit is megöli a szívtelen pillanat,
Mikor hitének lapjaira szebb világot rajzolgat,
Kéretlen kezek könyörtelen veszik el füzetét,
Kitépik lapjait a művészet ártatlan művének,
S gonosz vigyorral tépik apró darabokra
A béke mezejét, piciny patákat és szempárjait
A létigenlő családnak, melyet éjszaka megálmodott magának.
Fenséges birodalom utópiájába menekülne,
De olvasmányát kérés nélkül kikapják kezéből,
Értékét sárba tiporva hajítják a sártengerbe,
S mikor hangonként emelne hangulatán a hanghatás,
Terápiás alkalmat megzavarva megszűnik a zene,
Hiába kéri vissza egyetlen eszközét a dallamvilágnak,
Végleg lemondhat róla, azt többé viszont nem látja.
,,Most már elég, nem, nem akarom!" - kiáltja lázálmában,
Éjsötétben éjsötét rémképek törnek rá ismételten,
Ahogy világosban az embervilág nem hagy békét neki,
Úgy éjjelente a szellemvilág kísérti szakadatlanul,
Nem hagyja nyugodni, álmokban keresne menedéket,
Oda is elkíséri a mindenség keze, s rémálmából felébredve
Csepp gördül le szeplős arcán, mely nem könnyből állt össze.
Előszobában tükör áll, mely azt visszhangozza: ,,csúfság",
Ezt hallja akárhányszor elmegy előtte, visszanézni se mer,
S amikor néha véletlenül mégis beletekint, ezt látja:
Vállára eső fekete hajtincsek takarják félig hunyt szemeit,
Azokban zöldellő szembogár rejtőzik észrevétlen,
Alattuk szeplőhad ékesíti szimmetrikus orcáját,
S bizonytalan tartása személyiségéről tesz tanúbizonyságot.
Ha lehetne, fiú lenne, erős, ki mindeneket megvédhet,
Pedig kezei művésziek, ujjai mesterien megformáltak,
Csak mosolya ismeretlen, talán önmaga előtt is felfedezetlen,
S legmélyebb gondolatai, kiket senkivel sem oszthat meg,
Kérdései, melyekre csak a rét és az erdők illata felelget;
Megnyílni öccsével se tudnak egymás előtt, a szóváltás ismeretlen,
Hát öleléssel és testvéri csókkal tesznek igaz ígéretet.
Némaság, ez kitartása jutalma, s küzdelmei koronája,
Már az órákon se kérdezik, hagyják, hadd írjon,
Nemhogy ember, kutya se állna szóba vele,
Ő meg elég visszautasítást nyelt már le,
Hazaérve üres sörösüvegek várják és mosdatlan edények,
Kimosásra váró mocskos ruhák, s kanapén fekvő anyja,
És időnként rajta a hányásfolt, miről születéskor semmilyen tervezet nem szólt.
Olyannak látja már a világot, amilyen: ember embernek farkasa,
A szegény szegényebbé apad, nyomorultból se lesz áldott,
Ki tehetős, egyre csak nő, sose fogy, megbonthatatlan e torz egyensúly,
S kire tehetetlenül ádáz útonálló támad, segítségért hiába kiált,
Rettegnek a járókelők, ám ha hirtelenjében valaki összeesik,
Bálványukat zsebükből előkapni nem szégyellik,
S üzenőfalakon a ,,R.I.P." azoktól érkezik, kik kisujjukat sem mozdítják.
Tudhatatlanul végzetes nap reggelén megszokottan felkel,
Frissen mosott ruhái illatába fáradt teste melegével belebújik,
Pár korty tej száraz kenyérrel reggelije, míg anyja mélyen alszik,
Testvére homlokára búcsúcsokot lehel az esti viszontlátásig,
Ajtaján gyermekkora ravatalának így lép ki, vigyázva a csendre,
Egyszer-egyszer feltekint az égre, majd vissza a jól ismert utcakövekre,
Egyik sarkon ki, másikon be, míg végül rátekinthet az iskola komor jelére.
De az órák szinte észrevétlen elrepülnek,
S értetlenül csodálja a béke ritka óráit,
Feszülten fürdőzik ritka pillanatok egyikében,
Melyben a most regéje fásult szívet megelevenít,
Helyében az átkos szavaknak, kíváncsi tekintetek szemlélnek
Ritka becses limuzint, melyből államférfiak szemlélődnek,
S meglátva ódon épület változhatatlan falait, egyenesen megrémülnek.
Országuk elnöke látogatóba érkezett,
Ezért a nagy felhajtás, szolgai igyekezet,
Képtelenül kileng a képmutatás ingája,
S bár tagadhatatlanul a gyereksereg csodálja
A hatalom erejének képmását, ő csak embert lát,
Halandót és múlandót, ki szájat hazugságra tát,
S legbelül köszöni, de nem vezetését, csak ezt a kis békét.
Korán engedik szabadjára a rabság fellegvárából,
De nem kér ily korán fogháza szörnyeinek hangjaiból,
Sétára indul, szerény egyesülésre a megértő zöldtengerrel,
S míg a csönd zenitjén természete egyesül a természettel,
Búzakalászokat simogat ifjúi-vén keze,
Hajkoronáját pitypangeső színezi át,
És elnyeli keserű elégiáját a remény mezeje.
Elszenderülve az anyaföld takaróján riadtan ébred,
Sötétté aszalódott felhősereget világít meg a Hold,
Sietve oson haza, kapuban a félfára közönyösen mered,
Óvatosan benyit, szétnéz, anyja úgy fekszik ott akár egy holt,
- Gondolta már százszor -, de sose hitte, hogy ez meglehet,
Hisz ő csak fekszik, de a halál ily könnyen nem jöhet,
Ám most mégis ismeretlen gyanakvás tör magának teret.
Lábai nem mint máskor, ólommal telítettek,
Anyja kezeit, melyek semmi hasznosat nem tettek
Évek sokasága alatt, úgy érinti meg szent borzadállyal,
Mint őt teremtő szellemet, s elhordozhatatlan súllyal
Felel a csukló néma zajban ,,igennel" a ,,ugye nem?"-re,
S belehasít a villám, várni az idegenként is várt vendégre
Többé nem kell, de bárcsak felkészülhetett volna érkeztére.
Megkövült szemhéjait vértől vörös kezeivel lezárja,
Lenéz, s észreveszi, fakóságát tükrözi a halál tócsája,
Abban állhat öt perce, talpait átitatta az ősi anyag,
Mégse borzad el, szembogaraiból sem ömlik patak,
Csak maga elé meredten tekint tovább, ébredésre várva,
Gondolatvilága közli se merni vele, hogy immár árva
Várja a rémálom végét, s egy igaz hajnal érkezését.
Fagyosan, kiből a lélek félve menekült haza,
Lépcsőkön lépked felfelé, mikből árad a halál szaga,
Ám érzékszerveit eltompítja az ismeretlen méreganyag,
Veszteség, szívében vadul virágzik a legnagyobb mustármag,
Minden egyes lépés egy évezreddé öregbül,
Megpendül az idő húrja, de a szívé egyre csak feszül,
Feneketlen mélységbe szállna alá észrevétlenül.
Zuhanyrózsa alá betántorogva nagyot sóhajt,
Aláhulló árva kis jégcsepp együttérzést hullajt,
Azzal itatja át bőrét, mi egykor s most újra
Magába szívta szülője adományát búcsúra,
Foltról foltra tűnik el a visszafordíthatatlan,
De kívülről belülre szivárog át akaratlan,
S e vörös bú vízcseppeknek csillapíthatatlan.
Végtagjai segítségért nyöszörögnek,
Ahogy rajtuk jeges folyamok jönnek-kelnek,
Hangjukat érzéketlen falak nyelik el örökre,
S a levegő vérfagyasztó eleme meleget kötözve
Nedves hajtincseit figyelmeztetőn érinti meg,
Hipotermia elől követelő lidércnyomást rászegez,
Életét egy újabb napra így menti meg az angyalsereg.
Rémálom, borzadály, végtelen sorscsapásként jelenés,
Nagyobb megváltásként nem is jöhetett volna az ébredés,
S a tegnapi sokk oly sűrű homályba zárta,
Eszébe se jutott egyetlen testvére boldogító bája,
Kétségbeesetten rohan át a szomszéd szobába,
De öccsét se ott, se az egész házban nem találja,
Megfullasztja a lelkiismeretfurdalás, hogy minden az ő hibája.
Ekkor váratlan koppanás hallszik az ajtón, majd még egy,
Mázsás léptekkel lassacskán a bejárathoz téved,
Kezét a kilincsre teszi, egész teste beleremeg,
Ki lehet az idegen, ki munkanap délelőttjén ide tévelyeg,
És ahogy kitárul az ajtó nem egy, szinte egy sereg,
Ennyi tekintet vetül rá, valaki hozzálép, kínaiul fecseg,
S ő pár fakó szófoszlánytól a falhoz dől reszketeg.
,,Baleset esett, a sors akarta így" - jön az üzenet,
,,De se sors, se semmilyen isten nem lehet ily szívtelen" - gondolja,
Nem nőhet egyetlen családban ily naggyá mindenki balsorsa,
Nem hagyhat ki ily váratlanul az élet egy majd még egy ütemet,
S képzeletét láncra veri bár, de láncot szakítva száguld már,
Testvérét is végzetes csapás érte, helyrehozhatatlan a kár,
Születésnapját feledné immár, hiszen a szabadságért végzetes ez az ár.
Gondolatai szerteszét cikáznak a tragédia helyszínén,
Vádlottként idézik be az emlékezetkiesés mezsgyéjén,
Kihűlt teste öccsének heves borzongásra készteti,
Újabb, igazabb, még szörnyűbb felismerésre ébreszti:
Egyedül maradt a világon, de szorgosan máris magát feddi,
Hogy sajnálni egy pillanatra is elsősorban önmagát meri,
S nem a soha vissza nem térő lelkek becsességét hirdeti.
Kilencet üt az óra; újra, tán a tegnap is álom volt?
S csupán álomban ásító álomkép átka volt a vérfolt?
Feltámadt hát a holt? Csengő szól ismét, már biztatón,
Megsiratott arc bukkan fel nem eföldi örömöt árasztón,
Ölelése minden kétséget szertefoszlató,
S a bizonytalan tény is kézzel fogható,
A lüktetés károsodása nem visszafordíthatatlan.
Bántalmazott bizalom biztatón beljebb bocsátkozik,
Családsegítő csodaszolgálat csitítón cselekedik,
Disztópia dörejéből derűsebb dallamok díszelegnek,
Életmentő életerőt éleszt éltető érdeme égi éneknek,
Fagyos fegyházból figyelem fűtötte fedezékbe fordulnak,
Gondviselő gondűző gondoskodásában gazdagodhatnak,
S a hű hűbérúr horribilis hiátusba himnikus halleluját helyez.
Isteni irgalom igazsága így indít imádságra,
Jégveretes jajgatást Jézus javít jobbító jelmondatra,
Ki kegyelem királyi kristályát kiváltsággá kiáltja ki,
Létfenyegető leégésben lenézett lánykát lelkesít
Mindeneket megalkotó Megváltó mocsárból ment ki,
Név nélküli nyomorultat neves névvel nemesít,
S öröklét örvendetes örömhírét őszintén offerálja.
Péntek pokoli pírja pusztítóan perzselt
Rémisztően röviddé rövidült a reménysugár,
S szenvedő szempárt súlytalanul széppé sminkelt,
Tiszta titkok tárházát törvényszerűen tágra tárja,
Újkor ujjongását ülteti újdonsült ugarba
S vasárnap valójával vétkeseket vétlenre vált a vér
Zengedezik immár zavartalan zarándokok zenekara.
Kovács Ábel |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kovács Ábel versei |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-28 22:33:00, péntek
|
| |
| |
Isten a zsidóknak és a pogányoknak is ingyen ajánlja fel az evangéliumot, és ez eszünkbe juttat még egy igazságot, amelyet illene kifejtenünk, mielőtt magunk mögött hagyjuk a zsidónak és pogánynak egyaránt szabadulást hozó örömhír témáját. Jóllehet tudatában kell lennünk a kulturális különbségeknek, nem szabad megengednünk, hogy a kultúra alakítsa az evangéliumunkat, vagy meghatározza, hogyan kommunikáljuk azt. A kiindulópontunk mindig a Szentírás legyen. Egyedül a Biblia mondja meg nekünk azt, hogy mi az evangélium, és hogyan tanítsuk az embereknek. Következésképpen az exegétának (akinek feladata az Írások magyarázata) és a köztünk lévő teológusnak kell formálnia az üzenetünket, nem az antropológusnak, a szociológusnak, a missziológusnak vagy gyülekezet-növekedési szakértőnek.
Az utóbbi évek azt mutatják, hogy egyre nagyobb probléma a kulturális érzékenység, és egyre nő az igény arra, hogy az evangélium üzenetét a sajátos kulturális különbségekhez igazítsuk. Úgy tűnik, az evangéliumi hívők nagy többsége meg van győződve arról, hogy a nyers ,,primitív" evangélium nem fog működni; az emberek valahogy túl bonyolulttá váltak, vagy túlságosan elbutultak ahhoz, hogy egy ilyen üzenet által megmenekülhessenek és megváltozhassanak. Mostanában nagyobb hangsúlyt helyeznek a kultúra megértésére és kiszolgálására, mint az egyetlen üzenet megértésére és hirdetésére, amelynek hatalma van arra, hogy megmentse a kultúrát.
Ismét meg kell vetnünk lábunkat az Írásokban, amíg újra meg nem születik bennünk az a meggyőződés, hogy egyedül az evangélium jelenti Isten hatalmát az üdvösségre. Miközben igaz, hogy ez botrányos és felfoghatatlan üzenet, az is igaz, hogy ez az egyetlen üzenet, amely által Isten megmenekülést ígért a bukott embernek. Az evangélium átalakítása, újracsomagolása abban a reményben, hogy így nagyobb hatást gyakorolunk az eltérő kultúrákra, nem más, mint az evangéliumi igazság elferdítése, erejének letompítása. Ezzel megfosztjuk a világot az egyetlen üzenettől, amelynek hatalma van arra, hogy megmentse!
Paul Washer |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek, gondolatok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-28 22:15:37, péntek
|
| |
| |
Hit által a legelmaradottabb és leggonoszabb népből származó legnagyobb bűnös is helyet foglalhat az Úr asztalánál, és fiúként vele vacsorázhat.
Paul Washer |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek, gondolatok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-28 22:09:49, péntek
|
| |
| |
Krisztus halálában az üdvösség ajtaja minden nemzet számára megnyílt. Az a tény, hogy Isten semmilyen módon nem korlátozta, kiknek szóljon a megváltás, még jobban felnagyítja kegyelmének e csodálatos megnyilvánulását. Ha elfordult volna az ember állapotától, ha hagyta volna, hogy Ádám minden leszármazottja egyenesen a pokolba kerüljön, az sem változtatna az igazságosságán, és hírneve nem veszítene fényéből. Ha egyedül Izraelért küldte volna el a Megváltót, és meghagyta volna a pogányokat önkéntes száműzetésükben, akkor sem érhetné vád a trónját. Az angyalok az embernél nagyszerűbbé lettek teremtve, de Isten elfordította róluk a figyelmét, és veszni hagyta őket. Ugyanezt megtehette volna velünk is! Isten nem tartozott a világnak egy Megváltóval!
Feltehetnénk a kérdést, mi értelme egy ilyen sötét és nyugtalanító témával foglalkozni. Mégis, csak ezeknek a fényében vagyunk képesek értékelni azt a kegyelmet, amit az evangélium által kaptunk. Bukott és bűnös faj voltunk. Meghoztuk a döntésünket, kinyilvánítottuk függetlenségünket, és kijelöltük saját pályánkat a pusztulás útján. Sem olyan erényünk nem volt, amiért Istennek utánunk kellett volna nyúlnia, sem olyan érdemünk, amiért meg kellett volna váltania. Az Ő dicsősége nem csökkent volna, és a teremtést sem érte volna veszteség, ha egyszerűen, a legcsekélyebb beavatkozás nélkül hagyja, hogy végigjárjuk utunkat - egyenesen a pokolba. Ő mégis kitárta az üdvösség ajtaját minden törzsnek, nyelvnek, népnek és nemzetnek azzal, hogy kifizette a legmagasabb árat, az Ő egyetlen Fiának drága vérével!
Paul Washer |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek, gondolatok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-28 21:16:06, péntek
|
| |
| |
Az élet naponként hoz új csodát
Valami elmúlt, valami újra kezdődik,
Az Élet egy szakasza lezárul most itt.
Szép volt - hát persze - gyermekkor, kacagás,
Szülői szeretet, féltő gondoskodás.
Csodákra vár már a kicsi gyermek,
A csodavárása később egyre mélyebb,
Igen vannak csodák, nézzed nyitott szemmel,
Igen vannak csodák, fogadd nyitott szívvel.
A legnagyobb csoda maga az ÉLET,
Mert egyszeri, megismételni nem lehet,
De nagyszerű, mert naponként hoz új csodát,
Mint virág a szirmát, úgy bontja ki titkát.
Az ÉLET szép, tele sok csodával,
Mint tavasz rüggyel, illatos virággal.
De jön a nyár a maga tüzes sugarával,
Erre készülni kell hittel, bátorsággal.
Egyre több veszélyt rejt a nagybetűs ÉLET,
De szeret az Isten, eddig is Ő védett.
- Talán idegenül koppannak e szavak -
Majd egyszer megérted, hogy bizony igazak.
Azt kívánom én is teljesüljön vágyad,
A tündéri álmok valóra váljanak,
De még valami szebbet, valami többet,
Hordozzon az Isten a tenyerén téged.
Szabó Katalin |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-28 20:59:24, péntek
|
| |
| |
A természeti ember életéhez nem tartozik hozzá az imádság.
Oswald Chambers |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek, gondolatok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-28 20:58:33, péntek
|
| |
| |
Amikor az ember felülről született, megszületett benne Isten Fiának az élete és ő vagy táplálja ezt az életet, vagy agyonéhezteti.
Oswald Chambers |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek, gondolatok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2020-08-28 20:55:30, péntek
|
| |
| |
Amíg magaddal meg vagy elégedve, nem érzed szükségét, hogy Istentől kérj.
Chambers |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek, gondolatok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 14
|
|
|
|
2020. Augusztus
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
366 db bejegyzés |
| e év: |
3633 db bejegyzés |
| Összes: |
35940 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 2630
- e Hét: 36406
- e Hónap: 65718
- e Év: 253520
|
|
|
Offline
