|
2017-12-10 17:03:31, vasárnap
|
| |
| |
Millei Lajos
Egy század siratása
A ravatalnál akkor ott voltam én is,
a megunt huszadik századot temettük.
Volt pezsgő, zene és tűzijátékfény is,
halálát vártuk, s a jövőt emlegettük.
Száz hosszú év alatt ó, hányan pofozták,
és hiába álmodott sok naiv álmot.
Már tinédzser testét is tankok taposták,
hogy felosszák újra a kiélt világot.
Felnőttkorba lépve ezer seb a bére,
hol haldoklók hörögnek vetetlen völgyén.
Ám ifjú még, lelkes, s jó szándékkal kérte,
hogy hallgasson el már a gyilkoló töltény.
Síró romok közt pár béke-évre vágyott,
és rendet rakni az öldöklő fejekben.
Szereteteszméje már majdnem virágzott,
mikor elfolyt a pénz a lyukas zsebekben.
Egy diktátor ígért a vágyódó népnek
erős birodalmat, dicső megélhetést,
nyissanak utat a felsőbbrendűségnek,
és élvezzék bátran a tömegtemetést.
Halálgyárak sora bújik ki a földből,
szakmát szerez sírva a tömegpusztítás.
Vér csorog ki csendesen házból és kőből,
s két városra hajol az atomvillanás.
Belerokkan abba, hogy élete delén
acsarkodnak még két világégés után.
Hány korosztály nőtt fel a gyilkolás tején,
és hány eszme halt halált ostobán, bután.
Cinikus öregség, csak ez maradt neki,
hogy hazudjon álmot, ha azt várják tőle.
Új rendszer? Változás? Már rég nem érdekli!
Mementó lesz úgyis egyszer majd belőle.
S jöhetnek századok, halhatnak a régik,
lehet erős hitünk, szárnyalhat magasan,
amíg a lélek irgalmassá nem érik,
nem lesz más a Föld, csak egy fortyogó katlan. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Millei Lajos |
|
|
|
|
|
Offline
