|
 2/55 oldal 
|
Bejegyzések száma: 549
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:28:31, vasárnap
|
| |
| |
,,Minden lélek szomjazik a boldogságra és az élet értelmére" - írta Aquinói Tamás. Tizenéves koromban igazolódott ez az állítás. Boldog akartam lenni, és meg akartam találni életem értelmét. Választ akartam kapni három alapvető kérdésre: Ki vagyok? Miért vagyok itt? Merre tartok? Ezek az élet nehéz kérdései. Becslésem szerint a negyven alattiak kilencven százaléka nem tud választ adni rájuk. Én azonban szomjaztam annak ismeretére, hogy mi az élet értelme. Ezért már gimnazistaként keresni kezdtem a válaszokat.
Szülővárosomban mindenki vallásosnak tűnt. Úgy gondoltam, talán a vallásosságban megtalálom a keresett válaszokat, ezért elkezdtem templomba járni. Százötven százalékig belevetettem magam. Reggel, délben, este templomba mentem. De azt hiszem, nem a megfelelő templomba kerültem, mert odabent rosszabbul éreztem magam, mint kint. Vallásos tevékenységemnek nemigen volt más haszna, mint heti hetvenöt cent: a perselybe beraktam egy 25 centest, és kivettem egy dollárt, hogy vehessek egy pohár turmixot.
Egy michigani tanyán nőttem föl, és a legtöbb farmer nagyon gyakorlatias. Az apám arra tanított, hogy ha valami nem válik be, annak fordítsunk hátat. Így hátat fordítottam a vallásnak. Azután arra gondoltam, hogy a tanulásban megtalálhatom a boldogságot és az élet értelmét. Ezért beiratkoztam az egyetemre. Mekkora csalódás volt! Életem során valószínűleg több egyetemen megfordultam, mint az emberiség történetében bárki más. Az ember sok mindent találhat az egyetemen, de ha azért iratkozik be oda, hogy megtalálja az igazságot és az élet értelmét, akkor reménytelen helyzetben van. Biztos vagyok benne, hogy első egyetemem oktatóinak szemében messze a legnépszerűtlenebb hallgató voltam. A tanáraimat gyakran feltartottam irodájukban, miközben választ kerestem a kérdéseimre. Amikor közeledni láttak, leoltották a villanyt, lehúzták a rolókat, és bezárták az ajtót, hogy ne kelljen beszélniük velem.
Hamarosan rájöttem, hogy az egyetem nem tud választ adni a kérdéseimre. Az oktatóknak és a többi hallgatónak ugyanannyi baja, kudarca és megválaszolatlan kérdése volt az életben, mint nekem. Néhány évvel ezelőtt láttam egy fickót, pólója hátán a következő felirattal: ,,Ne kövess, eltévedtem". Az egyetemen mindenkit ilyennek láttam. A tanulás nem adta meg a választ.
Arra az elhatározásra jutottam, hogy befolyásos emberré leszek. Találni akartam egy nemes ügyet, annak élni és híressé válni. Az egyetemen a diákvezetők voltak a legbefolyásosabb emberek, akik a pénz fölött is rendelkeztek. Így hát megpályáztam különböző diáktisztségeket, és meg is választottak. Nagyszerű volt mindenkit ismerni az egyetemen, fontos döntéseket hozni, és a nekem tetsző dolgokra költeni az egyetem pénzét. Azonban ennek varázsa is megfakult, mint minden egyéb, amivel próbálkoztam. Hétfő reggelenként fejfájással ébredtem az előző éjszaka miatt. Na, megint jön öt unalmas nap - mondtam magamban. A boldogságot a bulizással töltött három este - péntek, szombat és vasárnap - jelentette számomra. Azután elölről kezdődött a mókuskerék. Csalódást éreztem, sőt kétségbeestem. Az volt a célom, hogy megtaláljam az identitásomat és az életem célját. Azonban bármivel is próbálkoztam, üres maradtam, és nem kaptam választ a kérdéseimre.
Akkortájt figyeltem fel az egyetemen egy kis csoportra, amely nyolc hallgatóból és két oktatóból állt. Ők valahogy mások voltak. Úgy tűnt, tudják, merre tart az életük. S rendelkeztek egy olyan tulajdonsággal, amelyet igen nagyra tartok az emberekben: meggyőződéssel. Nagyon szeretek olyan emberek közelében lenni, akiknek van meggyőződésük, még ha az különbözik is az enyémtől. A mély meggyőződéssel rendelkező emberek életében van egyfajta dinamika, melyet élvezek. Ebben a csoportban azonban valami más is fölkeltette a figyelmemet: a szeretet. Ezek a hallgatók és tanárok nemcsak egymást szerették, hanem másokkal is törődtek. Nem csupán beszéltek a szeretetről, hanem tettekkel is szerettek másokat. Ez teljesen ismeretlen volt számomra, ezért elhatároztam, hogy összebarátkozom velük.
Mintegy két héttel később ott beszélgettünk egy asztal körül az egyetem társalgójában e csoport néhány tagjával. A társalgás hamarosan Istenre terelődött. E kérdésben eléggé bizonytalan voltam, amit magabiztossággal igyekeztem leplezni. Hátradőltem a székben, mintha fikarcnyit sem érdekelne a dolog.
-Keresztyénség, hah! - mondtam nagyképűen. - Ez gyengéknek való, nem értelmes embereknek.
A szívem mélyén nagyon vágytam arra, amivel ők rendelkeztek. De a büszkeségem és az egyetemi posztom miatt nem akartam, hogy ők is tudják ezt. Ekkor a csoporthoz tartozó egyik lányhoz fordultam, és megkérdeztem tőle:
-Mondd csak, mi változtatta meg az életeteket? Miért különböztök annyira a többi hallgatótól és oktatótól?
A lány egyenesen a szemembe nézett, és kimondott két szót, melyekről sosem gondoltam volna, hogy egy értelmes egyetemi vitában hallani fogom őket:
-Jézus Krisztus.
-Jézus Krisztus? - mondtam ingerülten.
-Ne etess ilyen hülyeséggel. Elegem van a vallásból, a Bibliából és az egyházból.
-Nem vallást mondtam - vágott vissza gyorsan -, hanem azt, hogy Jézus Krisztus.
A lány bátorsága és meggyőződése meghökkentett. Bocsánatot kértem a viselkedésemért.
-Torkig vagyok a vallással és a vallásos emberekkel - tettem hozzá. - Egyáltalán nem akarok ezzel foglalkozni.
Ekkor új barátaim hihetetlen kihívás elé állítottak. Felszólítottak engem, a joghallgatót, hogy tegyem a racionalitás mérlegére azt az állítást, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. Azt hittem, tréfálnak. Ezek a keresztyének olyan buták! Hogyan állhatna ki egy racionális vizsgálatot egy olyan törékeny dolog, mint a keresztyénség? Gúnyosan fogadtam ajánlatukat. Ők azonban nem tágítottak, és végül sarokba szorítottak. Annyira feldühített a makacsságuk, hogy végül elfogadtam a kihívást - nem azért, hogy bebizonyítsak valamit, hanem hogy megcáfoljam őket. Elhatároztam, hogy írok egy könyvet, amely leleplezi a keresztyénség irracionális voltát. Félbehagytam az egyetemet, és bejártam az Egyesült Államokat és Európát, hogy bizonyítékokat gyűjtsek annak alátámasztására, hogy a keresztyénség ámítás.
Egyik nap egy londoni könyvtárban ülve egy hang ezt mondta belül: ,,Josh, kicsúszik a talaj a lábad alól." Nem vettem róla tudomást. Azonban attól kezdve szinte minden nap hallottam ezt a belső hangot. Minél többet kutattam, annál jobban hallottam. Visszatértem az Egyesült Államokba és az egyetemre, de éjszakánként nem tudtam aludni. Este tízkor lefeküdtem, és hajnali négyig ébren feküdtem, igyekezve megcáfolni az általam összegyűjtött bizonyítékhalmazt, mely arra mutatott, hogy Jézus Krisztus Isten Fia.
Kezdtem rájönni, hogy nem gondolkodom becsületesen. Az értelmem azt mondta, hogy Krisztus állításai valóban igazak, de az akaratom másfelé húzott. Nagy hangsúlyt fektettem az igazság megtalálására, de miután megláttam, nem akartam követni. Érezni kezdtem, hogy Krisztus személyesen szólít meg a Jel 3:20-ban: ,,Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." Azonban úgy láttam, hogy ha keresztyénné válnék, az teljesen összezúzná az énemet. Elképzelni sem tudtam volna ennél gyorsabb módszert minden jó dolog tönkretételére. Tudtam, hogy meg kell oldanom ezt a belső küzdelmet, mielőtt végső őrületbe kerget. Mindig is nyitott gondolkodású embernek tartottam magam, így elhatároztam, hogy alávetem a végső próbának Krisztus állításait. Amikor az egyetemen a második év végére értem, egyik este a Michigan állambeli Union Cityben levő otthonomban keresztyénné lettem. ,,Honnan tudod ezt?" - kérdezheti valaki. Hát ott voltam! Egyedül maradtam egyik keresztyén barátommal, és imádságban elmondtam négy dolgot, ami megalapozta az Istennel való kapcsolatomat.
Először is azt mondtam: ,,Úr Jézus, köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten". Felismertem, hogy ha én lettem volna a Földön az egyetlen ember, Krisztus akkor is meghalt volna értem. Az olvasó most talán azt gondolja, hogy a cáfolhatatlan bizonyítékok vittek oda Krisztushoz. Nem, a bizonyítékokkal Isten csak a lábát tette életem ajtajának nyílásába. Annak felismerése vitt Krisztushoz, hogy ő eléggé szeretett engem ahhoz, hogy meghaljon értem.
Másodszor azt mondtam: ,,Megvallom, hogy bűnös vagyok." Ezt senkinek sem kellett tudtomra adnia. Tudtam, hogy vannak olyan dolgok az életemben, amelyek összeegyeztethetetlenek a szent, igaz és igazságos Istennel. A Biblia szerint ,,Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól" (1Jn 1:9). Ezért azt mondtam: ,,Uram, bocsáss meg nekem!"
Harmadszor elmondtam: ,,Most megteszem, ami az én részem: kinyitom életem ajtaját, és beléd mint Megváltómba és Uramba vetem bizalmamat. Vedd át életem irányítását. Változtass meg kívül-belül. Tégy engem olyan emberré, amilyennek teremtettél".
Végül így imádkoztam: ,,Köszönöm, hogy bejöttél az életembe". Miután imádkoztam, semmi sem történt. Nem láttam villámfényt. Nem nőttek angyalszárnyaim. Sőt, valójában rosszabbul éreztem magam az imádság után. Szinte émelyegtem. Attól féltem, hogy érzelmekre alapozott döntést hoztam, amelyet később józanul átgondolva bánni fogok. De mindennél jobban féltem attól, mit fognak szólni a barátaim, ha megtudják. Valóban úgy éreztem, hogy átestem a ló túlsó oldalára.
Azonban az ezt követő másfél évben az egész életem megváltozott. Az egyik legnagyobb változás ahhoz kapcsolódott, ahogy az emberekre tekintettem. Korábban elterveztem életem következő huszonöt évét. A végső célom az volt, hogy Michigan állam kormányzója legyek. Úgy akartam célt érni, hogy az embereket felhasználom a politikai ranglétrán való kapaszkodáshoz: úgy gondoltam, az emberek arra valók, hogy kihasználjuk őket. Miután azonban Krisztusba vetettem bizalmamat, megváltozott a gondolkodásom. Ahelyett hogy másokat használtam volna önmagam szolgálatára, azt akartam, hogy engem használjanak mások szolgálatára. Drámai változás volt az életemben, hogy énközpontú emberből másokra figyelő emberré váltam.
A lobbanékonyságom is kezdett megváltozni. Ha azelőtt valaki csúnyán nézett rám, már robbantam is. Máig megmaradtak a hegek abból az időből, amikor elsőéves koromban kis híján megöltem valakit. A hirtelen természetem előtte annyira hozzám tartozott, hogy tudatosan nem is próbáltam változtatni rajta. Most viszont azt vettem észre, hogy lobbanékonyságom elillant. Nem lettem tökéletes ezen a téren, de a változás jelentős és drámai volt.
A legfontosabb változást talán a gyűlölet és a keserűség terén tapasztaltam. Úgy nőttem föl, hogy telve voltam gyűlölettel, amely elsősorban egyetlen ember ellen irányult. Jobban gyűlöltem a föld színén élő összes többi embernél. Mindent megvetettem, amit ez az ember képviselt. Emlékszem, hogy gyerekként este az ágyban fekve azt tervezgettem, hogy miként tudnám megölni anélkül, hogy elkapna a rendőrség. Ez az ember az apám volt.
Apám a város részege volt. Alig láttam józanon. Az iskolai barátaim elviccelődtek azon, hogy apám köznevetség tárgyaként az árokban fekszik. Tréfáik nagyon bántottak, de ezt sosem árultam el senkinek. Együtt nevettem a többiekkel. Titokban tartottam a fájdalmamat. Időnként előfordult, hogy anyámat az istállóban találtam, amint a tehenek mögött a trágyában fekszik, ahol apám addig verte őt egy tömlővel, hogy a végén már föl sem tudott kelni. Izzott bennem a gyűlölet, amikor megfogadtam: ,,Ha elég erős leszek, megölöm". Amikor apám részeg volt, és vendégek jöttek hozzánk, megragadtam a nyakánál, kivonszoltam az istállóba, és megkötöztem. Azután teherautójával a siló mögé álltam, és mindenkinek azt mondtam, hogy el kellett mennie valahova, így nem hozott szégyent a családunkra. Amikor megkötöztem a kezét és a lábát, a kötél végét abban a reményben tekertem a nyaka köré, hogy megpróbál kiszabadulni, és megfullad.
Két hónappal az érettségim előtt egy randevúról hazaérkezve hallottam, hogy anyám zokog odabent. A szobájába rohantam, mire felült az ágyában.
-Fiam, az apád összetörte a szívemet - mondta. Átkarolt, és magához húzott, majd így folytatta:
-Elvesztettem az életkedvemet. Csak addig akarok élni, amíg le nem érettségizel, utána meg akarok halni.
Két hónappal később leérettségiztem, és anyám a következő pénteken meghalt. Biztos vagyok benne, hogy megszakadt a szíve. Ezért gyűlöltem az apámat. Ha néhány hónappal a temetés után nem mentem volna el egyetemre, talán megöltem volna. Miután azonban úgy döntöttem, hogy hiszek Jézusban, mint Megváltómban és Uramban, Isten szeretete elárasztotta az életemet, megszabadított az apám iránti gyűlölettől. Öt hónappal a megtérésem után azt vettem észre, hogy egyenesen apám szemébe nézve kijelentem:
-Apa, szeretlek.
Nem akartam szeretni ezt az embert, mégis szerettem. Isten szeretete megváltoztatta a szívemet.
Miután átiratkoztam a Wheaton Egyetemre, egy részeg gépkocsivezető hibájából súlyos autóbalesetet szenvedtem. Apám eljött meglátogatni. Feltűnt, hogy aznap józan volt. Láthatóan kellemetlenül érezte magát, fel és alá járkált a szobámban. Végül kibökte:
-Hogyan szerethetsz egy ilyen apát, mint én?
-Apa, hat hónappal ezelőtt még gyűlöltelek, megvetettelek - feleltem. - De Jézus Krisztusba vetettem a bizalmamat, elfogadtam Isten megbocsátását, és ő megváltoztatta az életemet. Nem tudom mindezt megmagyarázni, apa. De Isten elvette az irántad való gyűlöletet, és szeretetet adott helyette.
Majdnem egy órán át beszélgettünk, majd azt mondta:
-Fiam, ha Isten meg tudja tenni az én életemben is azt, amit a te életedben szemmel láthatóan megtett, akkor meg akarom adni neki a lehetőséget.
Ekkor így imádkozott: ,,Isten, ha valóban Isten vagy, és Jézus meghalt a kereszten, hogy megbocsássa nekem, amit a családommal tettem, akkor szükségem van rád. Ha Jézus meg tudja tenni azt, amit a fiam életében megtett, akkor rá akarom bízni magam, mint Megváltómra és Uramra".
Életem egyik legörömtelibb pillanata volt, amikor hallottam, hogy apám szívből elmondja ezt az imádságot. Miután Krisztusra bíztam magam, az életem lényegében hat hónap és másfél év közötti idő alatt változott meg. Apám élete azonban a szemem láttára változott meg. Olyan volt ez, mintha valaki fölkapcsolta volna benne a villanyt. Azután csak egyszer nyúlt alkoholhoz. Csak a szájáig emelte az italt, ennyi volt az egész negyven évi ivás után! Már nem volt rá szüksége. Tizennégy hónappal később alkoholizmusa szövődményei a halálát okozták. De abban a tizennégy hónapban kicsiny falunkban és környékén több mint száz ember bízta Jézus Krisztusra az életét annak a változásnak köszönhetően, amelyet a város részegese, az apám életében láttak.
Nevethetünk a keresztyénségen, kigúnyolhatjuk, csúfot űzhetünk belőle. De akkor is beválik. Ha Krisztusra bízzuk magunkat, kezdjük el figyelni a hozzáállásunkat és tetteinket: hiszen ő megváltoztatja az emberek életét. A keresztyénség nem olyan dolog, amelyet ráerőltethetünk másokra. Az olvasónak megvan a maga élete, nekem is a magamé. Mindössze annyit tehetek, hogy elmondom, amit tanultam és átéltem. Hogy ezek után ki mit kezd Krisztussal, az mindenkinek a saját döntése. Talán segít az az imádság, amelyet elmondtam: ,,Úr Jézus, szükségem van rád. Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Bocsáss meg, és tisztíts meg. Most rád mint Megváltómra és Uramra bízom magam. Tégy engem olyan emberré, amilyennek teremtettél. Krisztus nevében. Ámen".
Josh McDowell |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:26:44, vasárnap
|
| |
| |
Anyám megígérte, hogy meglátogat minket az árvaházban, és meg is tette - kétszer a hét év alatt. Azon az első találkozáson ösztönösen odafutottam hozzá.
-Anya! Anya! - kiabáltam, megfeledkezve, arról hogy Laurának kellett volna szólítanom.
Félre tolt engem, és egy bevásárlótáskából ajándékot vett ki Marie-nak. Semmi nem változott.
Az ,,apa" szó nem sokat jelentett számomra, az emlékeim távoliak és zavarosak voltak róla. Amikor a többi gyerek beszélt az apukájáról, én csak vállat vontam. Laurával kapcsolatban viszont egészen más érzéseim voltak. Görcsösen kapaszkodtam a reménybe, hogy egyszer majd szeretni fog engem.
Az ünnepek közeledtével egyre jobban vártam, hogy anya meglep bennünket egy látogatással. Egy árvaházban tölteni a karácsonyt sokaknak sivárnak tűnhet, de számomra különleges volt. Otthon soha nem ünnepeltük meg. Itt minden évben ugyanazt az ajándékot kaptuk meg: sötétbarna harisnyát fűzővel, egy narancsot vagy almát és egy sétapálca alakú nyalókát. Az izzó sorokkal és díszekkel borított fát a társalgó egyik sarkában állították fel, vidám dalokat énekeltünk alatta.
Azután a karácsonyi színjáték következett. A bemutatott történetet az ajándékhoz hasonlóan előre ki lehetett találni: egy rongyos ruhás kislány boldogan meglepődik, mert a Mikulás megint pont azt az ajándékot hozta neki, amit kért. Mindannyian azon tűnődtünk, vajon miért nem teszi velünk is ugyanezt. Fogalmunk sem volt a karácsony igazi üzenetéről. A Mikulás, egy halványan megvilágított fa és egy színjáték volt mindaz, amit felfogtunk ebből az ünnepből. Isten csak egy szó volt nekünk, egy olyan szó, amelyet a felnőttek akkor ejtettek ki a szájukon, ha dühösek voltak.
A szülőket meghívták a programra. Néhányan eljöttek, és haza is vitték a gyerekeiket karácsonyra. De anyánk soha nem jött el. Se üdvözlőlap, se ajándékok, se látogatás, semmi. Egy gyerek, akinek ott voltak a szülei, így gúnyolódott a többiekkel:
-Engem szeret a családom, titeket pedig nem.
Elfordultam, könnyek szöktek a szemembe. Szeressen már engem is valaki!
Árvaházba kerülésem után egyetlen esemény volt, amit türelmetlenül vártam. A gyerekek felszabadult izgatottsággal beszéltek róla. Havonta egyszer nevelőszülők jöttek az otthonba, hogy megszemléljék a gyerekeket, hátha találnak valakit, akit hazavihetnének.
Ahogy közeledett a nap, beszélgetéseink egyre izgatottabbá váltak. Milyen lehet nevelőszülőknél élni? Vajon lehetne saját szobánk, új ruhánk és divatos frizuránk? Elképzeltük, mit jelenthetne a szabadság. Talán még olyanok is lehetnénk, mint a többi gyerek az iskolában. És talán - csak talán - még akár örökbe is fogadhatnának és lehetne állandó családunk... A képzeletünk megvadult és a szemünk kikerekedett az izgalomtól.
Az adott napon mindannyian összegyűltünk egy nagy szobában. A cipőnk ragyogott, az arcunkat megmostuk, a hajunkat megfésültük. Felsorakoztunk, és igyekeztünk a lehető legjobban viselkedni. Valaki szeretni fog ma engem!
A szülők beléptek. Jól öltözöttek és ápoltak voltak. Hallottuk az elfojtott beszélgetéseiket: ,,Ugye milyen aranyos?" Vagy ,,van egy, akiről érdemes beszélnünk". A szívem egyre hevesebben vert. ,,Válassz engem!" - sikítottam magamban abban a reményben, hogy valaki rám néz és örökbe fogad.
De az én napom soha nem jött el. Elvitték June-t, majd Bettyt, Lilyt és Joant is, de engem nem. Virginia izgatottan pakolta ruháit, hogy új otthonába költözhessen. Mennyire irigyeltem őt! Bárcsak engem választana valaki!
Néha, amikor láttam egy csinos hölgyet, arról kezdtem ábrándozni, hogy kiválaszt engem, hazavisz, és én is gyönyörű leszek. tt vagyok, válassz engem! Jó gyerek leszek!I De aztán csakhamar megértettem. Csak a szép gyerekeket válasszák.
Úgy véltem, kell hogy legyen valami oka annak, hogy olyan borzasztóan elutasítanak. Arra jutottam, hogy én vagyok a legrondább gyerek, aki valaha is létezett. Belülről annyira csúnyának éreztem magam, hogy elhittem, kívülről is csúnya vagyok. Minden tulajdonságomat kielemeztem. Lehet, hogy a göndör hajam vagy az orrom a baj. Mindenki másnak pisze orra volt. Az enyém nagy. Lehet, hogy a bőrszínem. Sokkal barnább bőrű voltam, mint a többiek. És kövér.
Marie minden volt, ami én csak szerettem volna lenni. Akárcsak nekem, a szeme neki is barna volt, de én úgy gondoltam, hogy csak az övé gyönyörű. Az ő haja is sötét volt, de neki szépen lesimult. A bőre világosabb volt, mint az enyém. Sokkal vékonyabb volt, és óvális arca volt, mint anyának, nem olyan kerek, mint az enyém.
Néha addig bámultam őt, míg rám nem szólt:
-Ne bámulj már így rám!
Azon gondolkodtam, hogyan válhatnék olyanná mint ő, de ez lehetetlen volt.
A ,,különleges napok" okozta félelmek hónapról hónapra fokozódtak. Biztosan látszódott rajtam az elutasítottság érzése. Bizonyára mogorva voltam. Vállaim beleroskadtak a sorakozók gyötrelmeibe. Nem tudtam várakozással teli mosollyal felnézni, ahogyan a kedves gyermekek.
Utáltam, ahogy az emberek méregettek, miközben tudtam, hogy soha nem fognak engem választani, így hát elbújtam.
Gabriel kisasszony elküldött valakit, hogy megkeressen, ezért legtöbbször piszkos, könnyáztatta arccal vonszoltak be a helyiségbe. És természetesen senki sem akart egy olyan lányt, aki nyilvánvalóan szófogadatlan.
Épp a tizenharmadik születésnapom előtt egy diákcsoport érkezett az árvaházba a Kaliforniai Egyetemről. Kértek minket, hogy üljünk le a földre, és hallgassunk meg egy történetet a Bibliából. Felkeltették kíváncsiságunkat. Óvatosságból a hátsó sorba ültem, nem tudván, mire számíthatok. Néhány rövid éneket tanítottak nekünk, aztán elmondtak egy bibliai történetet.
-Jézus Krisztus érted halt meg a kereszten, és Isten szeret téged - mondta az egyik lány.
,,Nem igaz! Hazudik! Engem senki sem szeret!" - akartam ordítani. Talán lehet, hogy Isten tényleg szeret valakit valahol, de az biztos, hogy velem egyáltalán nem törődik. A diák ezzel fejezte be:
-Ha el akarod fogadni Isten szeretetét, kérlek, gyere előre, hogy beszélhessünk veled.
Senki sem mozdult. A padló tele volt gyerekekkel. Egy röpke pillanatig azt hittem, talán tudnék találni közöttük egy keskeny ösvényt előre, de aztán nem volt hozzám bátorságom. Néhány gyermek, akit bántottam már, közvetlenül előttem ült. Ha előre mentem volna, semmi kétség, valamelyik biztosan elgáncsol.
A diákok összeszedték dolgaikat, és távozni készültek.
Ahogy kiléptek az ajtón, az egyikük megfordult, és lassan azt mondta:
-Gyerekek, ha semmire sem fogtok emlékezni abból, amit most hallottatok, egy dolgot soha ne felejtsetek el: Isten szeret titeket.
Olyan meghatóan beszélt, hogy megdöbbentem. Megfogott ez a szeretet. A szívemben tudtam, hogy ez igaz. Szavakkal nem tudtam kifejezni, de biztos voltam benne, hogy ő tényleg szeret engem.
Néhányan közülünk már indulni készültek, de én ülve maradtam, és megkockáztattam, hogy megszólítsam Istent: ,,Azt mondták, hogy te szeretsz. Rajtad kívül senki nem szeret. Ha akarsz engem, a tiéd lehetek!" Azonnal megéreztem Isten valóságos jelenlétét körülöttem és bennem. Váratlan béke telepedett rám. Ez csak Isten lehet!
Azon az éjszakán kivételesen örömömben sírtam, mert végre találtam valakit, aki szeret.
-Ó, Doris, miért sírsz már megint? - kérdezte Gabriel kisasszony nyílt megvetéssel.
Hogy is érthetné? Életemben először éreztem, hogy valaki törődik velem. Aznap este megint megvertek, mert sírtam, de ez már nem fájt úgy, mint régen. Találtam egy barátot.
Néhány héttel később egy barátságos nevelő, Irma Fremm csatlakozott az árvaház személyzetéhez.
-Dorie, szeretnél eljönni velem a templomba? - kérdezte egy vasárnap reggel.
-Templomba menni? Szívesen!
Az árvaházi személyzet engedélyezte, hogy Miss Fremm kíséretében járhassak az oaklandi Gospel Tabernacle gyülekezetbe. Ő bátorított engem abban a döntésben, amelyet meghoztam Isten szeretetének elfogadásáról. És ott, a gyülekezetben életemben először más keresztyénekkel is találkoztam Keveset értettem az istentiszteletből, az énekek furcsák voltak, a prédikációk pedig bonyolultak. De azért lassan elkezdtem összerakni, hogy mi is történt velem azon a napon az árvaházban: Isten elfogadott engem, mert Jézus meghalt értem a kereszten. Valaki annyira szeretett engem, hogy meghalt értem! Isten úgy szeretett engem, ahogy vagyok, bárhogy nézek is ki.
Egy nap Miss Fremm így szólt hozzám:
-Doris, van egy ajándékom a számodra.
Egy kis csomagot tartott a kezében. Óvatosan kibontottam. Olyan izgatott voltam, hogy meg se tudtam szólalni. Egy kis fekete könyv volt, rajta a felirat: Újszövetség. Könnyek gyűltek a szemembe. Ez volt az első igazi ajándék, amire emlékszem. Ez volt a Biblia, egy könyv, amelyről azt mondták, segít megértenem a kapcsolatomat azzal az Istennel, aki szeret engem.
Pár hónappal a tizenharmadik születésnapom után Marieval el kellett hagynunk az árvaházat. Itt legfeljebb tizenkét éves gyerekek ellátására voltak berendezkedve, ezt követően automatikusan nevelőszülőkhöz kerültünk. A húgom már volt nevelőszülőknél egy rövid ideig, de később visszatért az árvaházba. Örültem, amikor visszajött, még mindig felelősséget éreztem iránta. Megkönnyebbülten fedeztem fel, hogy együtt hagyjuk majd el az árvaházat.
Egyvalami azért nyugtalanított: miből fogunk megélni? Az emberek a kinti világban dolgoztak, hogy pénzt keressenek. Ki tanított meg engem dolgozni? Az árvaházban Gabriel kisasszony döntötte el mindennap, hogy mit vegyünk fel. Habár sosem volt több mint három ruhám, egyszer sem választhattam ki, hogy mit vegyek fel. Honnan is tudhatnám, mit válasszak? Nézhetek én ki jól egyáltalán?
Marie félt elindulni, de életünk forgatókönyvének következő fejezetét már megírták. Nyugtalanul búcsúztunk el árvaházbeli barátainktól. Elindultunk, hogy a való világban folytassuk további életünket. Nemsokára rájöttünk, hogy napjaink az árvaházban boldogok, sőt szinte kellemesek voltak - összehasonlítva azzal a rémálommal, ami hamarosan következett.
Többé már nem lehettünk biztosak abban, hogy lesz-e ennivalónk vagy ruhánk, amit felvegyünk. Az árvaház még Gabriel kisasszonnyal együtt is biztonságérzetet adott számunkra, és tudtuk, hogy tartozunk valahová. Most egyedül maradtunk.
(Részlet a ,,Dorie, a lány, akit senki sem szeretett" című könyvből.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:25:37, vasárnap
|
| |
| |
Egy másik alkalommal megláttam egy orosz női tisztet az utcán. Odamentem hozzá és bocsánatkérően így szóltam: "Tudom, hogy udvariatlan dolog az utcán megszólítani egy ismeretlen hölgyet, de lelkész vagyok, és komoly a szándék. Szeretnék beszélni önnel Krisztusról."
Megkérdezte: "Szereti Krisztust?" így válaszoltam:
"Igen! Teljes szívemből." A karjaimba vetette magát és újra és újra megcsókolt. Ez nagyon kínos helyzet volt egy lelkész számára. Így hát én is megcsókoltam őt, azt remélve, hogy az emberek azt gondolják, rokonok vagyunk. Megmagyarázta. "Én is szeretem Krisztust!" Elhívtam a lakásunkba. Nagy meglepetésemre azt fedeztem fel, hogy semmit - egyáltalán semmit sem tudott Krisztusról, kivéve a nevét. És mégis szerette Őt. Nem tudta, hogy Ő a "Megváltónk", vagy mit jelent a megváltás. Nem tudta, hogyan élt és miért halt meg Krisztus. Nem ismerte a tanításait, az életét, sem isteni megbízatását. Számomra pszichológiai rejtély volt, hogyan szerethet egy ember valakit, ha csak a nevét ismeri.
Amikor megkérdeztem erről, így válaszolt: "Mikor kisgyerek voltam, képekkel tanítottak olvasni. Minden betűhöz egy kép tartozott az "a" betűhöz például az alma. Amikor középiskolába mentem, "szent kötelességként" tanultam megvédeni a kommunista hazát. A kommunista erkölcsről is tanítottak, de nem tudtam elképzelni, hogy a "szent kötelesség vagy az erkölcs" hogyan nézett ki. Mert ehhez egy képre volt szükségem. Tudtam viszont, hogy elődeinknek volt egy képe, az életben minden szép, csodálandó és igaz dologra. A nagymamám mindig meghajolt a kép előtt és azt mondta, hogy ez egy bizonyos "Krisztus" képe. És én ezt a nevet szerettem. Ez a név sajátos valósággá vált a számomra. Azt kell mondanom, ez a név egyenesen örömet szerzett nekem."
Ahogy hallgattam eszembe jutott a Filippibeliekhez írott levél, hogy az Ő neve hallatára minden térdnek meg kell hajolnia. Az anti-Krisztus egy időre talán képes lesz eltörölni a világból az Isten ismeretét. De Krisztusnak már puszta nevében is annyi erő van és ez fog elvezetni a Világossághoz. Örömteli szívvel találta meg a házamban Krisztust, és Akinek a nevét szerette, már személyesen is ott élt a szívében.
Minden találkozásom, amely oroszokkal történt, tele volt költészettel és mély értelemmel.
Egy nővérünk, aki a vasútállomáson hirdette az evangéliumot, megadta a címemet egy érdeklődő tisztnek. Egy este eljött hozzám egy magas, jóképű orosz hadnagy.
Megkérdeztem tőle: "Mivel szolgálhatok Önnek?" Így válaszolt: "A világosságért jöttem."
Elkezdtem felolvasni neki a Biblia legfontosabb részeit. A kezemre tette a kezét és így szólt: "Teljes szívemből kérem önt, ne vezessen félre. Olyan néphez tartozom, amelyet sötétségben tartanak. Mondja meg őszintén, valóban ez az Isten Szava?" Biztosítottam erről. Órákig hallgatott engem és elfogadta Krisztust.
Az oroszok soha nem mesterkéltek vagy felszínesek a vallás tekintetében. Ha a vallás ellen harcoltak, vagy ha érte és Krisztust keresték, teljes lélekkel tették. Ezért van, hogy Oroszországban minden keresztyén egyben olyan misszionáriussá válik, aki arra törekszik, hogy lelkeket nyerjen meg. Ezért nincs még egy olyan ország, amely ennyire nyitott, érett az evangélium hirdetésében. Az oroszok a Földnek egyik természeténél fogva legvallásosabb hajlamú népe. A világtörténelem folyamata volna megváltoztatható, ha az evangélium támadásának tennénk ki őket.
Igazi tragédia, hogy ez az orosz föld és népei a legéhesebbek Isten szavára, mégis úgy látszik, mintha keresztyén leírta volna már őket.
Egyszer egy vonaton egy orosz tiszt ült velem szemben. Megpróbáltam vele Krisztusról beszélni, de már néhány perc múlva ateista érvek valóságos özönével szállt szembe velem. Marx, Sztálin, Voltaire, Darwin és más megbízható emberek bibliaellenes idézetei csak úgy folytak a szájából. Nem adott lehetőséget, hogy ellentmondjak. Csaknem egy órán keresztül beszélt, hogy megpróbáljon meggyőzni, hogy nincs Isten. Amikor befejezte, megkérdeztem tőle: "Ha nincs Isten, miért imádkozik, ha bajban van?" Úgy válaszolt, mint a tolvaj, akit rajtakaptak. "Honnan tudja, hogy szoktam imádkozni?" Nem engedtem, hogy kicsússzon a kezemből. "Én kérdeztem először, azt kérdeztem, miért imádkozik. Kérem, válaszoljon." Lehajtotta a fejét és beismerően így szólt: "A fronton, amikor a németek bekerítettek bennünket, mindenki imádkozott. Nem tudtuk, hogyan kell csinálni, így hát azt mondtuk egyszerűen: "Te Isten és te anyai lélek", ami biztosan nagyon jó imádság az előtt, aki az ember szívébe lát."
Az oroszok között végzett szolgálatunk sok gyümölcsöt hozott. Különösen emlékszem Pjotra. Senki sem tudja, melyik orosz börtönben halt meg. Még olyan fiatal volt! Talán, ha húsz éves. Az orosz hadsereggel jött Romániába. Egy földalatti találkozáson tért meg és megkért, hogy kereszteljem meg.
A keresztelés után megkérdeztem tőle, hogy a Biblia melyik verse ragadta meg leginkább és melyik késztette arra, hogy eljöjjön Krisztushoz.
Azt mondta, hogy figyelmesen hallgatott, amikor az egyik titkos összejövetelünkön Lukács 24-et olvastam fel, azt a történetet, amikor Jézus a két Emmaus felé tartó tanítvánnyal találkozott. Amikor a falu közelébe értek "Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni". Pjotr azt mondta "Tudni akartam, miért tette ezt Jézus. Biztos, hogy a tanítványaival akart maradni. De akkor miért mondta, hogy tovább akart menni?" A magyarázatom az volt, hogy Jézus nagyon tapintatos. Egészen biztos akar lenni abban, hogy valóban vágyódnak utána. Amikor látta, hogy szívesen látják, örömmel velük tartott a házukba. A kommunisták tapintatlanok. Erőszakkal törnek be a szívünkbe és az elménkbe. Kora reggeltől késő éjszakáig arra kényszerítenek, hogy őket hallgassuk. Ezt teszik az iskolában, a rádión, újságban, plakátokon, mozifilmeken, ateista gyűléseken keresztül, mindenhol, ahol csak vagyunk. Vég nélkül hallgatni kell az istentagadó propagandájukat akár tetszik, akár nem. Jézus ezzel szemben tiszteli a szabadságunkat. Halkan kopogtat az ajtón. "Jézus udvarias tapintatával nyert meg engem", mondta Pjotr. Az éles kontraszt a kommunizmus és Krisztus között meggyőzte őt.
Nem ő volt az egyetlen orosz katona, akit Jézus jellemének ez a vonása ragadott meg. Meg kell vallanom, én, mint lelkész, soha nem gondolkodtam erről ilyen módon.
Belső átalakulása után Pjotr újra és újra a szabadságát és az életét kockáztatta, hogy keresztyén irodalmat csempészhessen és hogy Romániából segíthesse a Földalatti Egyházat a Szovjetunióban. Végül elfogták. Csak azt tudom, hogy 1959-ben még börtönben volt. Időközben vajon meghalt? Krisztusnál van-e már, vagy e-világban folytatja-e még jó harcát a hitért? Nem tudom, de elegendő az, hogy Isten tudja, hol van most ő.
Mint ahogy ők, sokan mások is nem csak megtértek. Közülünk senkinek sem szabad megállnia, ha már egy lelket az üdvösséghez segített Krisztusban. Ezzel csak a munka felét végeztük el. Inkább minden Krisztusnak megnyert léleknek olyanná kell válnia, hogy más lelkeket nyerjen meg. Az orosz nem csak megtértek, hanem "misszionáriusok" lettek a Földalatti egyházban. Bátrak voltak Krisztusért nem féltve életüket, és azt mondták hogy ez a legkevesebb Krisztusért amit Őérette tehetnek Aki meghalt értük.
Richard Wurmbrand |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:24:42, vasárnap
|
| |
| |
Egy egész új típusú keresztyénnel találkoztunk a Földalatti Egyház keresztyénével. Még sok meglepetés ért bennünket. Mint ahogy sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy keresztyének és valójában nem azok: azt találtuk az oroszok között, hogy sokan, akik azt hiszik, hogy ateisták, a valóságban nem azok. Egy orosz házaspár járt nálam, mindketten szobrászok. Amikor Istenről beszéltem nekik, spontánul azt válaszolták: "Nem, Isten nem létezik. Bezbozsnikok vagyunk - istentelenek. Elmondunk valamit, valami érdekeset, ami megesett velünk." "Egyszer egy Sztálin szobron dolgoztunk. Munka közben a feleségem azt kérdezte: Figyelj csak! Milyen különös dolog ez a hüvelykujjal. Ha nem tudnánk szembefordítani a hüvelykujjunkat a többivel - ha az ujjaink a kezünkön éppen úgy lennének elrendezve, mint a lábunkon nem tudnánk megfogni egy kalapácsot, sem vésőt, sem bármilyen szerszámot, egy könyvet, egy darab kenyeret. Az emberi lét lehetetlenné válna e nélkül a kis hüvelykujj nélkül. Ki csinálta hát meg a hüvelykujjat? Mindketten marxizmust tanultunk az iskolában és tudjuk, hogy a menny és a föld maguktól keletkeztek. Nem Isten teremtette őket. Így tanultam és így hiszem. De ha nem is Isten teremtette volna a mennyet és a földet, ha csak ezt a kis hüvelykujjat alkotta volna, ezért a kis dolgokért is dicsérnünk kellene Őt. Dicsérjük Edisont, Bellt és Stephensont, akik feltalálták az izzót, a telefont, a vasutat és sok más dolgot. De miért nem dicsérjük azt, aki megalkotta a hüvelykujjat? Ha Edisonnak nem lett volna hüvelykujja, semmit sem találhatott volna fel. Helyes és méltányos hát tisztelni Istent, azért, hogy megcsinálta a hüvelykujjat."
A férj nagyon mérges lett, mint minden férj, amikor a feleség bölcs dolgokat mond. "Ne beszélj ilyen butaságokat. Hallottad, hogy nincs Isten. Éppoly kevéssé, ahogyan nem tudhatjuk, nincs-e egy ház bepoloskázva és hogy nem ér-e minket szerencsétlenség. Vésd az eszedbe egyszer és mindenkorra, hogy nincs Isten. A mennyben nincsen senki."
Erre ő így válaszolt: "Ez még nagyobb csoda. Ha a Mindenható Isten lenne a mennyben, akiben - butaságból - ősapáink hittek, természetes lenne, hogy van hüvelykujjunk. Egy Mindenható Isten mindent megtehet, tehát megalkothatja a hüvelykujjat is. De ha nincs senki a mennyben, akkor én saját részemről elhatározom, hogy teljes szívemből imádom azt a "Senkit", aki a hüvelykujjamat megteremtette."
Így tehát a "Senki" tisztelői lettek! Hitük a "Senkiben" idővel átfogóbbá vált, mivel nem csak a hüvelykujj teremtőjének hitték, hanem a csillagok, virágok, egyáltalán az élet minden szépsége teremtőjének.
Éppen olyan volt ez, mint annak idején Athénban, amikor szent Pál találkozott az "ismeretlen Isten" imádóival.
Ez a házaspár kimondhatatlanul boldog volt, amikor azt hallotta tőlem, hogy hitük helyes volt, valóban van valaki a mennyben, aki "Senki", egy Isten, aki "nem ember", hanem szellem, a szeretet, bölcsesség, igazság és hatalom lelke, aki úgy szerette őket, hogy elküldte egyszülött fiát, és az önmagát áldozta fel értünk a keresztfán."
Úgy hittek Istenben, hogy nem tudtak erről a hitükről de már tették. Nekem megadatott az a nagy előjog, hogy egy lépéssel tovább vezessem őket, hogy személyesen megtapasztalhassák a megváltást. (folyt. köv.)
Richard Wurmbrand |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:23:51, vasárnap
|
| |
| |
Nemcsak személyes tanúságtétellel, egyéni beszélgetésben dolgoztunk az oroszok között. Kis csoportos találkozókon is nyílt lehetőségünk a közöttük való szolgálatra.
Az oroszok nagyon szerették a karórákat. Mindenkitől órát loptak. Megállították az embert az utcán és át kellett adni nekik. Nem volt ritkaság az olyan katona, akinek mindkét kezén több óra is volt. Láthattunk női tiszteket, akiknek ébresztőóra lógott a nyakában. Ezelőtt még soha nem volt órájuk és most soha nem tudtak eleget megkaparintani. Azoknak a románoknak, akik szerettek volna egy órát, el kellett menniük a szovjet hadsereg szállásaira, hogy vegyenek lopottat, vagy éppen a sajátjukat vásárolták vissza. Tehát így megszokott volt, hogy románok járnak az orosz laktanyákban. Nekünk a Földalatti Egyház tagjainak ez - az óravásárlás - jó ürügyként szolgált, hogy mi is közéjük mehessünk.
Úgy döntöttem, hogy első kísérletként prédikálni fogok egy orosz katonai barakkban egy ortodox ünnepen - Szent Pál és Szent Péter napján. Elmentem a katonai bázisra, mintha órát vásárolnék. Úgy tettem, mintha ez az óra túl drága lenne, a másik túl kicsi, a harmadik túl nagy. Jó néhány katona gyűlt össze körülöttem, mindegyikük ajánlott valamit. Tréfásan megkérdeztem őket: "Van köztetek valaki, akit Péternek, vagy Pálnak hívnak?" Volt néhány. Akkor azt mondtam: "Tudjátok, hogy a mai napon az ortodox egyházatok Szt. Pált és Pétert ünnepli?" (Néhány idősebb orosz katona tudta.) Ezért megkérdeztem: "Ki tudja, hogy ki volt Pál és Péter?" Senki sem tudta. Elkezdtem beszélni nekik Pálról és Péterről. Az egyik idősebb orosz katona félbeszakított és azt mondta: "Te nem órát vásárolni jöttél közénk. Azért jöttél hozzánk, hogy a hitről szóljál. Ülj le és beszélj hozzánk! De légy nagyon óvatos! Mi tudjuk, kiktől kell tartanunk. Ők körülöttem mind jó emberek. Ha azonban a térdedre teszem a kezemet, csak órákról beszélhetsz. Mikor elveszem a kezemet, újra folytathatod az üzenetedet! Elég nagy csoport állt körülöttem és én beszéltem nekik Krisztusról, aki meghalt Péterért és Pálért. Időről időre olyan ember jött közelünkbe, akiben nem bíztak. A katona a térdemre tette a kezét és én elkezdtem az órákról beszélni. Amint az illető eltűnt, folytattam a prédikációt Krisztusról. Ezt a látogatást sok-sok másik követte az orosz keresztyén katonák segítségével. Sok elvtársuk megtalálta Krisztust. Több ezer Szentírást osztottunk szét velük együtt titokban.
A Földalatti Egyházból több testvérünket elfogták és keményen megverték ezért, de nem árulták el szervezetünket.
Ezen munkavégzés idején részünk volt abban az örömben, hogy találkozhattunk az Orosz Földalatti Egyházból jött testvéreinkkel és hallhattunk tapasztalataikról. Mindenekelőtt a nagy szentek jellemvonásait véltük felfedezni bennük. Hány év kommunista befolyáson estek át! Néhányuk kommunista egyetemet végzett, de amint a sós vízben élő hal is édesen tartja a húsát, ők is elvégezték a kommunista iskolákat, de lelküket tisztán és érintetlenül megőrizték Krisztusban.
Oly csodálatos lelkük volt ezeknek az orosz keresztyéneknek! Azt mondták: "Tudjuk, hogy a csillag a sarlóval és kalapáccsal együtt, melyet a sapkánkon viselünk az Antikrisztus jele." Nagyon szomorúan mondták ezt. Nagyon sokat segítettek, hogy hirdethessük az evangéliumot más orosz katonák között is.
Elmondhatom róluk, hogy megvolt minden keresztyén erényük, kivéve az örömet. Ezt csupán a Krisztushoz megtéréskor mutatták. Azután eltűnt. Nagyon sokat tűnődtem ezen. Egyszer megkérdeztem egy baptistát. "Hogyan van az, hogy ti nem ismeritek az örömet?" Így válaszolt: "Hogy lehetnék boldog, amikor el kell titkolnom a saját egyházam lelkésze előtt azt, hogy igazi keresztyén vagyok, hogy imádságos életet élek és próbálok megnyerni más lelkeket is? Az egyház hivatalos lelkésze a titkosrendőrség besúgója. Nálunk egyik ember figyeli a másikat. A pásztorok azok, akik elárulják a nyájat. Nagyon mélyen a szívünkben van a megváltás öröme, de annak a mások által is látható örömnek, amely nálatok megvan, nálunk már nincs helye.
A keresztyénség drámaivá vált számunkra. Amikor ti szabad keresztyének megnyertek egy lelket Krisztusnak, egy tagot nyertek egy munkájában zavartalanul élő egyháznak. De mikor mi megnyerünk egy embert, tudjuk, hogy akár börtönbe is kerülhet és gyermekei árvákká válhatnak. Annak az öröme, hogy elvezettünk valakit Krisztushoz, mindig azzal a sötét érzéssel keveredik, hogy ezért árat kell fizetni! (folyt. köv.)
Richard Wurmbrand |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:22:42, vasárnap
|
| |
| |
Számomra az Ige hirdetése az oroszoknak maga a menny a földön. Sok nemzetiségű embernek prédikáltam már, de még soha nem láttam népet, amely úgy inná az Igét, mint az oroszok, az annyira "szomjas lelkek."
Egy ortodox pap, barátom, telefonált és beszámolt arról, hogy egy orosz tiszt ment hozzá, hogy meggyónjon. Barátom nem beszélt oroszul. Tudva azt, hogy én azonban igen, megadta neki a címemet. Másnap a tiszt eljött hozzám. Nyitott volt Isten iránt, vágyódott Isten után, de soha nem látott még Bibliát. Soha nem volt még vallásos szertartáson (Oroszországban amúgy is nagyon kevés a templom). Nem kapott vallásos nevelést. Szerette Istent anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalma lett volna Rá.
Azzal kezdtem, hogy felolvastam neki a Hegyi Beszédet és Jézus példázatait. Miután hallotta ezeket, kitörő örömmel táncolni kezdett a szobában, így örvendezve: ,,Milyen csodálatos szépség! Hogyan élhettem e Krisztus ismerete nélküli". Ez volt az első alkalom, amikor láttam valakit ennyire elragadottan boldognak Krisztusban.
Aztán elkövettem egy hibát. Felolvastam neki a passiót és Krisztus keresztre feszítését, anélkül, hogy felkészítettem volna erre. Nem ezt várta és amikor hallotta, hogyan verték meg Krisztust, hogyan feszítették keresztre és hogy a végén meghalt, összecsuklott egy karosszékben és keservesen sírni kezdett. Hitt a Megváltóban és most a Megváltója halott. Ránéztem és szégyelltem, hogy keresztyénnek, sőt lelkésznek, mások tanítójának neveztem magam. Még soha nem volt annyira részem Krisztus szenvedéseiben, mint most ennek az orosz tisztnek. Mikor ránéztem, mintha újra Mária Magdalénát láttam volna sírni a keresztfa lábánál, őszintén sírni, mikor Jézus egy holttest volt a sírban. Aztán felolvastam neki a feltámadás történetét.
Nem tudta, hogy a Megváltója ismét elő fog jönni a sírból. Mikor meghallotta ezt a csodálatos hírt, térdét csapkodta és egy nagyon csúnya, de, úgy gondolom, neki magának nagyon ,,szent" káromkodást mondott. Ilyen volt az ő durva beszédmodora. Újra örvendezett. Örömmel kiáltozta: ,,Ő él! Ő él!" Újra körbetáncolt a szobában, az örömtől szinte megrészegedve.
Azt mondtam neki: ,,Imádkozzunk." Nem tudott imádságokat. Nem ismerte a szent kifejezéseinket. Velem együtt térdre esett és ezekkel a szavakkal imádkozott: ,,Ó Isten, milyen nagyszerű fickó vagy! Ha a te helyedben volnék, és te az én helyemben, én bizony soha nem bocsátanám meg neked a bűneidet. De te tényleg egy klassz fickó vagy és én teljes szívemből szeretlek."
Azt hiszem, a mennyben minden angyal abbahagyta, amit csinált, hogy hallja ezt a fennkölt imát egy orosz tiszttől. Ezt az embert megnyertem Krisztusnak!
Egy boltban találkoztam egy orosz századossal és egy női tiszttel. Mindenféle dolgokat vásároltak és nehézségeik voltak az eladóval való beszélgetésben, mivel ő nem értett oroszul. Felajánlottam, hogy fordítok nekik és megismerkedtünk. Meghívtam őket ebédre a házunkba. Evés előtt azt mondtam nekik: ,,Keresztyén házban vagytok és mi imádkozni szoktunk." Oroszul mondtam az imádságot. Letették a villát és a kést és már egyáltalán nem érdekelte őket az étel. Kérdést kérdés után tettek fel Istenről, Krisztusról, a Bibliáról. Sejtelmük sem volt róla.
Nem volt könnyű beszélni velük erről. Elmondtam nekik annak az embernek a példázatát, akinek száz juha volt és egyet elveszített. Nem értették. Azt kérdezték: ,,Hogy lehet neki száz juha? Nem vette el tőle a kolhoz?" Aztán azt mondtam, hogy Jézus király. Így válaszoltak: ,,Minden király rossz volt, akik zsarnokoskodtak a nép felett és így Jézusnak is zsarnoknak kellett lennie." Mikor a szőlőmunkások példázatát mondtam el nekik, azt mondták: ,,Igen, nagyon jól tették, hogy fellázadtak a tulajdonos ellen. A szőlőnek a közösbe kell tartoznia." Minden új volt nekik. Amikor Jézus születéséről beszéltem, olyat kérdeztek, ami egy nyugati szájából istenkáromlásnak tűnne: ,,Mária Isten felesége volt?" Miközben velük és sok mással beszéltem, megtanultam, hogy ahhoz, hogy az Igét hirdethessem az oroszoknak, annyi év kommunizmus után, egy teljesen új nyelvet kell használnom.
A misszionáriusoknak, akik Közép-Afrikába mentek, nehézségeik voltak Ézsaiás szavainak fordításánál: ,,Ha bűneitek skarlát pirosak, hófehérré lesznek."
Az egyenlítői Afrikában senki nem látott havat. Nem volt szavuk a hóra. Így kellett lefordítaniuk: ,,Bűneitek olyan fehérré válnak, mint a kókuszdió bele." Éppen így le kellett tehát fordítanunk a Szentírást marxista nyelvre, hogy érthetővé tegyük a számukra. Ez olyan dolog volt, amelyet nem tehettünk meg magunktól - de a Szentlélek elvégezte a munkát rajtunk keresztül.
A százados és a női tiszt még aznap megtért. Később sokat segítettek az oroszokért végzett földalatti szolgálatunkban.
Titokban nyomtattunk és szétosztottunk az oroszok között sok ezer Újtestamentumot és egyéb keresztyén irodalmat. Megtért orosz katonák segítségével sok Bibliát és Biblia-részletet csempésztünk Oroszországba.
Egy másik módszert is alkalmaztunk, hogy Isten Szavának példányait eljuttassuk orosz kezekbe. Az orosz katonák már évekig voltak a fronton és soknak volt otthon gyereke, akiket már régóta nem láttak. (Az oroszok nagyon szeretik a gyerekeket.) Fiam, Mihai és más gyerekek, legtöbbjük húsz év alatti, az utcán és a parkokban odamentek az orosz katonákhoz, magukkal vive sok Bibliát és más irodalmat a zsebükben. Az orosz katonák megcirógatták a fejüket, kedvesen beszéltek velük, miközben saját gyermekeikre gondoltak, akiket már oly sok év óta nem láttak. Csokoládét, vagy cukorkát adtak nekik és a gyerekek is adtak valamit cserébe - Bibliákat és Evangéliumokat, amelyeket mohón elkapkodtak. Amit nekünk túl veszélyes lett volna nyíltan megtenni, azt gyermekeink teljes biztonságban tehették. Ők voltak az ,,Ifjú misszionáriusok" az oroszoknál végzett munkában. Az eredmény kitűnő volt. Rengeteg orosz katonához eljutott így a Szentírás, akkor, amikor erre más lehetőség nem lett volna.
Richard Wurmbrand |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:21:22, vasárnap
|
| |
| |
Amint hatalomra kerültek a kommunisták, ügyesen alkalmazták a megtévesztés eszközeit az Egyházzal szemben. A szeretet és csábítás nyelve ugyanaz. Aki egy lányt feleségül kíván és aki csak egy éjszakára akarja megkapni, hogy aztán kidobja, egyaránt így fogadkozik: "Szeretlek". Jézus figyelmeztet minket, hogy tegyünk különbséget a csábítás és szeretet nyelve között, vegyük észre a báránybőrbe bújtatott farkast, az igazi bárányok között.
Amikor a kommunisták hatalomra jutottak, sok ezer pap, lelkész és prédikátor nem tudott különbséget tenni a két hang között.
A kommunisták összehívták minden keresztyén testület kongresszusát a bukaresti parlament épületébe. Négyezer pap és lelkész gyűlt össze, minden felekezettől. Ez a 4000 pap és lelkész Sztálint választotta a kongresszus tiszteletbeli elnökévé. Ő ezzel egy időben volt az istentelenek világmozgalmának elnöke és a keresztyének tömeggyilkosa. Püspökök és lelkipásztorok egymás után álltak fel és jelentették ki, hogy a kommunizmus és a keresztyénség alapjaiban azonos és békén tudnak egymás mellett létezni. Egyik lelkész a másik után dicsérte a kommunizmust és biztosította az új kormányt az Egyház hűségéről.
A feleségem mellettem ült és azt mondta: "Richard, állj fel és mosd le ezt a szégyent Krisztus arcáról! Ők az arcába köpnek."
Azt válaszoltam: "Ha megteszem, elveszíted a férjedet." Erre ő azt vászolta: "Nem akarok egy gyávát férjemül."
Ekkor felálltam és beszéltem a kongresszushoz, nem a keresztyének gyilkosait, hanem Krisztust és Istent magasztalva és azt mondtam nekik, hogy elsőként Őhozzá kell hűségesnek lennünk. A kongresszus valamennyi beszédét közvetítették és így az egész ország hallhatta a kommunista Parlament szószékéről Krisztus üzenetének hirdetését. Később megfizettem ezért, de érdemes volt megtennem.
Ortodox és protestáns egyházi vezetők egymással versengve hódoltak be a kommunizmusnak. Egy ortodox püspök a sarlókalapácsot a palástjára vette és felkérte a papokat, hogy ezentúl ne méltóságodnak szólítsák, hanem csak így: "Püspök elvtárs".
Résztvettem Resita városában a baptisták kongresszusán - melyet a vörös zászló díszített, és ahol mindenki felállva énekelte a Szovjetunió himnuszát. A baptisták elnöke kijelentette, hogy Sztálin nem tett mást, mint teljesítette Isten parancsait. Úgy magasztalta Sztálint, mint egy nagy bibliatanítót. Olyan papok mint Patrascolu és Roslanu még határozottabban kifejezték ezt - a titkosrendőrség tisztjei lettek. Rapp, a romániai evangélikus egyház helyettes püspöke, azt kezdte tanítani a teológiai szemináriumon, hogy Isten háromszor jelentette ki magát: egyszer Mózesen, egyszer Jézuson és harmadszor Sztálinon keresztül és az utóbbi az elődjét még felül is múlja.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az igazi baptisták, akikkel én szoros kapcsolatban vagyok, nem értettek egyet és hűek maradtak Krisztushoz, amiért sokat kellett szenvedniük. Azonban a kommunisták "megválasztották" vezetőiket és a baptistáknak nem volt más választásuk, mint elfogadni őket. Ugyanez az eljárás jellemző ma a vallási közösségek minden befolyásos pozíciójának betöltési módjára.
Azok, akik Krisztus helyett a kommunizmus szolgáivá lettek, elkezdték feljelenteni azokat a hittestvéreket, akik nem csatlakoztak hozzájuk.
Mint ahogy az orosz keresztyének létrehozták az orosz forradalom után a Földalatti Egyházat, a kommunizmus hatalomra jutása és számos egyházi vezető árulása arra kényszerített bennünket, hogy Rómániában is létrehozzuk a Földalatti Egyházat, amely megbízásához híven hirdeti az Igét, prédikálja az evangéliumot és elvezeti a gyermekeket Krisztushoz. A kommunisták mindezt megtiltották és a hivatalos egyház beleegyezett.
Másokkal együtt én is elkezdtem a földalatti munkát. Külsőleg nagyon tiszteletreméltó pozícióm volt, amelynek semmi köze sem volt földalatti munkámhoz és álcaként szolgált. A Norvég Evangélikus (Lutheránus) Misszió lelkésze voltam és ezzel egy időben az egyházak világ-szövetsége romániai bizottságában dolgoztam. (Romániában a legcsekélyebb fogalmunk sem volt arról, hogy a szervezet valaha is együttműködne a kommunistákkal. Abban az időben csak a munkánk megkönnyítésére szolgált az országban.) Ez a két cím nagyon jó pozíciót biztosított a hatóságok előtt, akik semmit sem tudtak földalatti munkámról. Ez két munkaterületet ölelt fel: Az első: álcázott munkák a sok ezernyi orosz katona között.
A második ág: A földalatti missziós szolgálat Románia leigázott népeiért.
Richard Wurmbrand |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:19:21, vasárnap
|
| |
| |
Mivel mélységésen megbántam azt, hogy ateista voltam, Istenhez történt megtérésem első napjától semmit sem kivántam vágyakozóbban, mint hogy az oroszok számára Jézus tanújává legyek. Az oroszok olyan emberek, akiket gyermekkoruktól kezdve ateizmusban nevelnek. Vágyam, hogy éppen az oroszokat nyerjem meg az evangéliumnak, beteljesült. Megvalósítása a náci megszállás alatt kezdődött, mivel Romániában sok ezer orosz hadifogoly volt, akik között végezhettük missziós munkánkat. Drámai, megindító munka volt. Soha nem felejtem el első találkozásomat egy orosz hadifogollyal. Azt mondta, hogy mérnök. Megkérdeztem, hisz-e Istenben? Ha azt mondta volna: "nem", nem nagyon lettem volna meglepve. Minden embernek megvan a joga, hogy hisz-e, vagy sem. De mikor megkérdeztem hisz-e Istenben, felém emelte a szemét minden értelem nélkül és azt mondta: "Nincs olyan katonai parancsom, hogy higgyek. Ha lesz parancsom, hiszek."
Könnycseppek futottak le az arcomon. Úgy éreztem, a szívem darabokra szakad. Itt áll előttem egy ember, akinek a lelke halott volt: egy ember, aki elvesztette a legnagyobb ajándékot, melyet Isten adott az emberi fajnak - hogy egyéni összetéveszthetetlen személy legyen. Akarat nélküli eszköz volt a kommunisták kezében, készen állva hinni, vagy nem hinni, parancs szerint. Már nem tudott önállóan dönteni. Tipikus orosz volt, akiket a
kommunista uralom annyi éve alakitott ki. Azutan a sokk után, hogy láttam, mit tett a kommunizmus az emberi lénnyel, megígértem Istennek, hogy ezután ezeknek az embereknek szentelem az életem, hogy visszaadjam személyiségüket, és hozzásegítsem őket az Istenbe vetett hithez.
Nem kellett Oroszországba mennem, hogy találkozhassam az oroszokkal. 1944. augusztus 23-ától kezdve kb. egy millió orosz katona érkezett Romániába, és hamarosan ez után a kommunisták kerültek hatalomra az országban. Ezzel olyan rémuralom kezdődött, amelyhez képest a nácik alatti szenvedések szinte ártalmatlannak tűntek.
Abban az időben Romániában, amelynek 19 millió lakosa volt, a kommunista párt mindössze tízezer tagot számlólt. De Visinszklj, a Szovjetunió akkori külügyminisztere berontott a szeretett I. Mihály király rezidenciájára, rávágott az asztalra es kijelentette: "Kommunistákat kell kineveznie a kormányba". Hadseregünket es rendőrségünket lefegyverezték és így, erőszakkal és sokak által gyűlölve, a kommunisták megszerezték a hatalmat. Ehhez az akkori amerikai és brit vezetőknek is volt valami közük.
Az ember Isten előtt nemcsak a saját személyes bűneiért felelős, a népének politikai bűneiért is. Kelet Európa minden rabszolgaságra jutott népének tragédiája terheli az amerikai és brit keresztyéneket is. Az amerikaiaknak tudniuk kell, hogy ha akaratlanul is, segítettek annak idején az
oroszoknak, hogy ránk erőltessék a gyilkosság és terror rendszerét. Az amerikaiaknak ezért kötelességük is, hogy jóvátegyék, oly módon, hogy segítsék elvinni az Evangélium fényét a szolgaságra jutott népek sötétségébe.
Richard Wurmbrand |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:18:20, vasárnap
|
| |
| |
Olyan családban nőttem fel, ahol semmiféle vallást nem Ismertek el. Gyermekkoromban nem kaptam vallásos oktatást. Tizennégy éves koromra már meggyőződéses, megkeményedett ateista voltam. Ez volt mindenekelőtt a keserű gyermekkor eredménye. Árva voltam életem első éveitől kezdődően, megismertem a szegénységet az első világháború nehéz évei alatt. Már fiatal éveimben olyan meggyőződéses Istentagadó voltam, mint ma a kommunisták. Ateista könyveket olvastam és nemhogy nem hittem Istenben, vagy Krisztusban, nem, egyenesen gyűlöltem ezeket az eszméket, károsnak véltem az emberi értelemre. Tehát a vallás iránti keserű gyűlöletben nőttem fel. Azonban, amint később megértettem, részem volt abban a kegyelemben, hogy Isten kiválasztottja lettem, olyan okokból, amelyeket az értelemmel nem foghatok fel. Ezek olyan dolgok voltak, amelyeknek semmi közük nem volt a jellememhez, mivel jellemem nagyon romlott volt.
Bár ateista voltam, valami, ami megmagyarázhatatlan, mindig vonzott a templomokhoz. Nehezemre esett, hogy elmenjek egy templom mellett anélkül, hogy bemennék oda. Azonban azt, hogy mi történik ezekben a templomokban, soha nem értettem. Hallgattam a prédikációkat, de nem tettek semmi hatást a szívemre. Nagyon biztos voltam, hogy nincs Isten. Gyűlöltem Istennek az eszméjét, amint Isten egy úr, akinek engedelmeskednem kell. Gyűlöltem azt a hamis Isten képet, ami az elmémben létezett. Annál inkább szerettem volna tudni, hogy létezik egy szerető szív, valahol a világmindenség közepén. A gyermekkor és ifjúság örömei közül keveset ismerhettem. Vágyódtam arra, hogy legyen valahol egy szerető szív, amely értem is dobog.
Bár a tudatom azt mondta, hogy nincs Isten, de szomorú voltam, hogy egy ilyen szeretetisten nem létezik. Egyszer, belső szellemi meghasonlottságomban bementem egy katolikus templomba, láttam, hogy az emberek térdelnek és mondanak valamit. Azt gondoltam, letérdelek melléjük, meghallgatom, mit mondanak és utánuk mondom az imádságukat, hogy meglássam, történik-e valami. .. A Szent Szűzhöz mondtak egy imát: "Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes". Ismételtem utánuk a szavakat újra és újra, néztem Szűz Mária szobrát, de semmi nem történt. Ezen nagyon elszomorodtam. És egy nap azon kaptam magam, hogy Istenhez imádkozom, bár meggyőződéses ateista voltam. Imádságom valami ilyen lehetett: "Isten, biztosan tudom, hogy te nem létezel. De ha netalán mégis léteznél - amit kétségbe vonok - akkor nem az én kötelességem, hogy higgyek Benned, inkább a Te kötelességed, hogy kijelentsed magad nekem". Ateista voltam még, de az ateizmus nem adott békét a szívemnek. A belső zűrzavar eme Időszakában - mint később rájöttem -, egy faluban, fent a román hegyekben, egy öreg ács (így imádkozott: "Istenem, téged szolgáltalak e földön és remélem, hogy meglesz jutalmam, úgy a földön, mint a mennyben. Jutalmam az legyen, hogy ne haljak meg, mielőtt egy zsidót el nem vezetek Jézushoz, mert Jézus a zsidó népből való volt. De én szegény, öreg és beteg vagyok. Nem indulhatok el megkeresni egy zsidó embert. A falumban egyetlen sincsen. Küldj egy zsidót a falumba és én mindent meg fogok tenni. hogy elvezethessem Jézushoz." Valami ellenállhatatlan erő húzott abba a faluba. Semmi dolgom nem volt ott. Romániában több mint 1200 falu van, de éppen abba a faluba mentem. Látva, hogy zsidó vagyok. az asztalos úgy körül udvarolt, ahogy soha egy szép lányt nem udvaroltak körül. A választ látta bennem az imájára és kezembe adta a Bibliát, hogy olvassam. Kulturális érdeklődésből előtte is sokat forgattam a Bibliát. De az a Biblia, amit ő adott nekem, egy másfajta Biblia volt. Amint később elmondta nekem, feleségével együtt gyakran órákat imádkozott az én és feleségem megtéréséért. A Biblia, amit nekem adott, nem is annyira szavakkal volt írva, hanem az imádság által gyújtott szeretet lángjával. Nem is nagyon tudtam olvasni. Csak sírtam felette, összehasonlítva bűnös életemet Jézuséval, tisztátalanságomat az ő tisztaságával, gyűlöletemet az ő szeretetével: és ő elfogadott engem, hogy legyek egy az övéi közül. Nem sokkal utánam feleségem is megtért. Ő újabb lelkeket hozott el Krisztushoz. Azok a lelkek még több lelket vezettek el hozzá és egy új evangélikus gyülekezet jött létre Romániában.
Azután jöttek a náci idők. Rengeteget kellett szenvednünk. Romániában a nácizmus a legortodoxabb elemek diktatúrájában öltött testet, akik üldözték a protestáns csoportokat éppúgy, mint a zsidókat. Már felszentelésem előtt, mielőtt még felkészültem volna a lelkészi szolgálatra, valójában
én voltam az egyház vezetője, mint annak alapítója. Enyém volt érte a felelősség. Feleségemet meg engem többször letartóztattak, megvertek és meghurcoltak náci bíráink előtt. A nácizmus terrorja nagy volt, de csak ízelítő volt ahhoz, ami a kommunisták alatt következett. Fiamnak, Mihainak, nem-zsidó nevet kellett adnom, hogy megóvjam a haláltól. A náci időknek azonban volt egy nagy előnye. Megtanított minket arra, hogy a fizikai bántalmakat el lehet viselni, hogy az emberi szellem Isten segítségével túlélheti még a legszörnyűbb kínzásokat is. Megtanították a rejtett gyülekezeti munka módjait, ami felkészülés volt egy jövendő, sokkal nagyobb megpróbáltatásra - egy tűzpróbára, ami éppen előttünk állt.
Richard Wurmbrand |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:16:20, vasárnap
|
| |
| |
Néhány évvel ezelőtt egy társadalmi rendezvényen Anglia egyik, akkoriban leghíresebb színészét megkérték, hogy szavaljon valamit az ott jelen lévő vendégek kedvéért. A színész bele is egyezett, és megkérdezte a közönséget, van-e valamilyen különleges kívánságuk, amit hallani szeretnének. Egy kis szünet után egy idős lelkész felállt, és ezt kérdezte: "Uram, el tudná nekünk szavalni a 23. zsoltárt?" Az ünnepelt színész arcán egy különös kifejezés suhant át. Egy pillanatig hallgatott, majd így felelt: "Igen, de csak egy feltétellel - hogy miután elszavaltam, kedves barátom, ön is ugyanezt fogja tenni." "Én? - kérdezte meglepetten a lelkész. - De hiszen én nem vagyok előadóművész. Mindazonáltal, ha ön így kívánja, megteszem."
Ezután a színész hatásosan, nagy pátosszal elkezdte szavalni a zsoltárt. A hangja és a hanglejtése tökéletes volt. Teljesen elbűvölte hallgatóságát, és ahogy befejezte, a vendégek óriási tapsviharban törtek ki. Majd, ahogyan a taps elhalkult, az idős lelkész is kiállt, és ő is elkezdte mondani a zsoltárt. A hangja nem volt különösebben figyelemreméltó; a hanglejtése sem hibátlan. Amikor befejezte, a csendet ugyan nem törte meg semmilyen tetszésnyilvánítás sem - de szem nem maradt szárazon a helyiségben, és a hallgatók közül sokan tiszteletteljes áhítattal hajtották meg fejüket és szívüket Isten előtt!
A nagy színész felállt. Kezét az idős lelkész vállára tette, és érzelemtől remegő hangon ezt mondta a közönségnek: "Barátaim, én el tudtam érni a szemeteket és a fületeket. Ez a férfi azonban elérte a szíveteket! A különbség csupán ennyi: én ismerem a 23. Zsoltárt - de ő ismeri a Pásztort!" |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2/55 oldal
|
Bejegyzések száma: 549
|
|
|
|
2016. Október
| | |
|
|
| ma: |
1 db bejegyzés |
| e hónap: |
549 db bejegyzés |
| e év: |
3839 db bejegyzés |
| Összes: |
35938 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 3386
- e Hét: 26030
- e Hónap: 55342
- e Év: 243144
|
|
|
Offline
