|
 1/5 oldal 
|
Bejegyzések száma: 41
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 20:15:41, vasárnap
|
| |
| |
A tücsök és a hangya
Mark, a 7 éves kisfiú édesanyját egy nap telefonon hívták az iskolából. Mark egyik tanárnénije volt az.
-Mrs. Smith, ma egy olyan dolog történt az egyik órán, ami engem is annyira meglepett, hogy azt gondoltam, Önnek is tudnia kell róla.
Egy anya ritkán örül egy váratlan telefonhívásnak az iskolából. Mark anyukája is nyugtalan lett a telefonbeszélgetés ilyetén kezdete után.
-Mi történt Markkal? - kérdezte.
-Sok éve tanítok, de ilyet eddig még sosem tapasztaltam - mondta a tanárnő. Ma a kreatív írást tanítottam az osztályban, és mint mindig, a tücsök és a hangya történetét mondtam el a gyerekeknek. A hangya egész évben keményen dolgozott, és télire sok élelmet gyűjtött össze. A tücsök viszont egész évben nem dolgozott, csak muzsikált, és amikor eljött a tél, éhezett, mert nem volt élelme. Akkor elment a hangyához, és könyörögni kezdett, hogy a hangya adjon neki élelmet, hogy ne haljon éhen. A gyerekek feladata az volt, hogy írják meg a történet végét.
A gyerekek többsége most is, mint mindig, azt a befejezést írta, hogy a hangya a tél folyamán megosztotta az élelmét a tücsökkel, és mindketten éltek tovább. Néhányan, mint mindig, azt írták, hogy a hangya szerint a tücsöknek dolgoznia kellett volna, és nem zenélnie, és nem adott enni a tücsöknek, ezért az éhen halt, a hangya pedig élt tovább. De az Mark úgy fejezte be a történetet, mint eddig még egy tanítványom se. Ezt írta:
,,És a hangya odaadta minden élelmét a tücsöknek, és a tücsök életben maradt. A hangya pedig meghalt."
És alatta a kereszt és ez a mondat:
,,Mindenét odaadta, hogy mi élhessünk. Ő pedig meghalt."
Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében. (1Tim 2,5-6) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 19:25:40, vasárnap
|
| |
| |
A bűnöm nem is olyan borzasztó
Ez a hazugság és az ezt követő - ,,Isten nem bocsátja meg amit tettem" - két ellentétes végletet képvisel. Ha az Ellenség nem tudja velünk elhitetni az egyiket, a másikkal próbálkozik. Mindkettő egyformán megtévesztő, és mindkettő rabságba vezet.
Azok, akik hozzám hasonlóan rendes családban vagy a gyülekezetben nőttek fel, és megtanulták, hogyan kell ,,helyesen cselekedni", különösen hajlamosak elhinni ezt a megtévesztést. Sokunknak sohasem jutna eszébe, hogy prostituáltak legyünk, abortuszunk legyen, vagy homoszexuális életmódot folytassunk. Eszünkbe sem jutna szentségtörést elkövetni, pénz lopni a munkáltatónktól, vagy elválni a házastársunktól.
Könnyű azt éreznünk, hogy mi nem vagyunk olyan rosszak azokhoz képest, akik ezeket a ,,súlyos" bűnöket elkövetik. A mi bűneink - az időpazarlás, önmagunk védelme, a szószátyárság, a túlzott étel- vagy italfogyasztás, az éles nyelv, a kritikus szellem, a túlköltekezés, a félelem, az aggódás, az önző motiváció, vagy a panaszkodás - nem tűnnek olyan főbenjárónak. Lehet, hogy egyáltalán nem is tekintjük őket bűnnek. Inkább úgy gondolunk rájuk, mint gyengeségek, küzdelmek, vagy személyiségjegyek.
Meglehet, hogy Éva is így tekintett a bűnére. Hiszen nem hagyta el a férjét, nem átkozta meg Istent, nem tagadta meg Isten létét. Ha belegondolunk, csak annyit tett, hogy evett egy falatot egy gyümölcsből Isten tilalma ellenére. Miért olyan nagy ügy ez? Azért nagy ügy, mert Isten azt mondta: ,,Ne!" Éva, pedig azt mondta: ,,De igen!"
Ez az egyszerű tett - megenni valamit, amit Isten megtiltott - hatalmas következményekkel járt a testében, az elméjében, az akaratában, az érzelmeiben, az Istennel való kapcsolatában és a házasságában. Ez az ,,apró" bűn befolyásolta a férjét is, hogy bűnt kövessen el, melynek eredményeként az egész emberi fajt bűnbe sodorta. A tóba dobott kőhöz hasonlóan a bűn által okozott hullámgyűrűk is egyre csak terjednek.
Bárcsak látnánk, hogy minden egyes bűn igenis nagy ügy, hogy minden egyes bűn a lázadás és a kozmikus árulás cselekedete, s hogy minden egyes alkalommal, amikor a saját utunkat választjuk Isten útja helyett, a világmindenség Istene és Királya ellen lázadunk.
John Bunyan így írt erről: ,,Egyetlen rés elsüllyeszt egy egész hajót, és egyetlen bűn tönkreteszi a bűnöst."
Vagy ahogyan Bunyan kortársa, Jeremy Taylor mondta: ,,Egyetlen bűn sem kicsi. Egy óraműben egyetlen homokszem sem túl kicsi."
Fehérre festett burkolat van a házamon, legalábbis az év nagy részében fehérnek tűnik. Amikor azonban télen leesik a hó, a házam sárgának és kopottnak látszik. Ami ,,tisztának" tűnik akkor, amikor a többi bűnöshöz mérjük magunkat, Isten tökéletes szentségében egészen más árnyalatot ölt.
Úgy láthatjuk meg az Igazságot a bűnről, ha Isten természetének fényében vizsgáljuk. Amikor Isten szeplőtlen szentségének ragyogására tekintünk, fájdalmasan világossá válik számunkra, hogy milyen visszataszító a bűnünk.
A tizenhetedik és tizennyolcadik századi puritánok a szentség és engedelmes iránti elkötelezettségükről voltak híresek. Látszólag nincs semmi különös, amiért hibáztatni lehetne őket. Az emberek többsége nem nagy bűnösökként gondol rájuk. Amikor azonban a saját írásaikat olvassuk, látjuk, hogy ők nagy bűnösökként gondoltak magukra. Mivel szoros közösségben jártak Istennel, kifejlődött bennük a bűnük iránti borzalom érzete, akármilyen jelentéktelennek tűnjön is az a bűn mások előtt. Ez a nézőpont világosan kitűnik az imáikból:
Leplezd le előttem a bűn torz voltát,
Hogy gyűlöljem, megvessem, meneküljek tőle.
Soha ne feledjem a bűn förtelmes voltát,
Mely nem is annyira az elkövetett bűn természetében rejlik, hanem
Annak nagyságában, aki ellen elkövették.
Nancy Leigh DeMoss |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rövid építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:34:09, vasárnap
|
| |
| |
Évekkel ezelőtt egy farmernak földje volt az Atlanti-óceán partvidékén. Folyamatosan bérmunkásokért hirdetett. A legtöbb ember vonakodott, hogy a partvidéki farmokon vállaljon munkát. Rettegtek a szörnyű viharoktól, amik az óceán partvidéken tomboltak végig, pusztulásig rombolva az épületeket és a gabonát. Amikor a farmer elbeszélgetett az állásra jelentkezőkkel, folyamatosan a megszokott visszautasításba ütközött. Végül egy alacsony, sovány, középkorúnál idősebb férfi közeledett a farmerhoz. -Maga jó munkás? - kérdezte tőle a farmer. -Nos, jól tudok aludni, amikor süvít a szél - válaszolt az alacsony kis ember. Bár a válasz meglepte, a farmer nagy szükségben volt és felvette a férfit. A férfi jól dolgozott a farmon, dolgos volt napkeltétől napnyugtáig és a farmer meg volt elégedve a munkájával. Aztán egy éjszaka viharos szél támadt a part felől. A farmer kiugrott az ágyból, megragadta a lámpást és a szomszédos ajtóhoz rohant, ahol a béresek szállása volt. Megrázta az apró embert és azt kiabálta : -Keljen fel ! Vihar közeleg ! Le kell kötöznünk mindent, mielőtt elviszi a szél ! -Nem uram ! Megmondtam, én jól alszok, amikor süvít a szél ! -Felbőszülve a választól, a farmer hajlott rá, hogy ott azonnal kirúgja a férfit. Ehelyett azonban kirohant, hogy elvégezze a szükséges teendőket, mire a vihar ideér. Meglepetésére, a szalmabálák mind le voltak takarva ponyvával. A tehenek az istállóban, a tyúkok a ketrecekben, az ajtók lereteszelve. A redőnyök szorosan zárva. Minden lekötözve. Semmit sem tudott elvinni a szél. A farmer megértette, mit mondott a béres és visszamászott az ágyba, hogy ő is aludhasson egy jót, amikor süvít a szél.
Üzenet : Amikor készen állsz lelkileg, szellemileg és fizikailag, semmitől sem kell félned. Tudsz aludni, amikor süvít a szél, egész életedben? A bérmunkás a történetben tudott, mert bebiztosította a farmot a vihar ellen. Mi - a Krisztusban hívők - bebiztosítjuk magunkat az élet viharai ellen azzal, hogy Isten szavára támaszkodunk. Nem kell, hogy megértsük, egyszerűen csak fognunk kell a kezét, hogy békességünk legyen a viharok közepette. Remélem, jól alszol ! Áldott szép napot ! Isten áldjon ! |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:33:10, vasárnap
|
| |
| |
...A szóban forgó nap a családom életében egy rossz reggel volt. Gyerekeink mindent rosszul csináltak. Ott álltunk a családi vakáció kellős közepén, hogy egy kis időt együtt töltsünk el, de egyik gyerekemet sem tudtam elviselni. Panaszkodtak, elkószáltak, és egész Mammoth tele volt az elhagyott ruhadarabjaikkal. Talán más családok is jobban érzik magukat, ha megtudják, hogy Dobsonéknak is vannak ilyen idegőrlő napjaik. Mire elvittem a családomat a sípályához, az ideg-összeroppanás szélén jártam. Danae és Ryan zsémbesen kimásztak az autóból, én pedig egy kb. egy mérföldnyire levő parkoló felé vettem az utam. A hegyről lefelé jövet elmormoltam egy rövid imádságot - bár ez inkább a végső elkeseredés kifejeződésére hasonlított.
,,Mit tegyek ezekkel a gyerekekkel, akiket Te adtál nekem?" - kérdeztem az Urat, mintha az ő hibája lett volna. Nem válaszolt.
Leparkoltam az autót, és visszasétáltam a találkozóhelyre, ahol minden tíz percben jön egy személyszállító teherautó, hogy kivigye az embereket a pályára. Kb. tizenöt síelő várta, hogy felvigyék a hegyre, és csendben csatlakoztam hozzájuk. Aztán észrevettem, hogy egy 'eltérően viselkedő' lány is ott áll a többiek között. Rám nézett, és egyből megláttam az értelmi fogyatékosság jeleit a szemében. Ez a tizenéves évei végén járó lány nagyon furcsán viselkedett. A hegy felé fordult, és újból és újból egy szót ismételgetett: ,,Bárki. Bárki!" - mondta hangosan. Egy kis idő múlva ismét megismételte a szót, anélkül hogy bármilyen értelmet is tulajdonított volna neki.
Mivel éveken át dolgoztam fogyatékos emberekkel, azonnal átéreztem a lány helyzetét. Azonban látható volt, hogy a többi síelő nem osztozott az érzéseimben. Fiatalok, vonzók és gyönyörűen öltözött emberek voltak. Láttam, ahogy rápillantanak a lányra, és aztán visszahúzodnak egy vagy két lépést. Kérdően néztek egymásra, mintha azt mondanák: ,,Ki ez a bolond itt velünk?"
Megérkezett a teherautó, és mindannyian megkezdtük a beszállást. Miközben a vezető a pálya felé vitt minket, a fogyatékos lány folyamatosan a hegyet nézte, és a ,,bárki" szót ismételgette. Eddigre már teljesen egyedül állt a teherautó platójának közepén, mivel a tömegből mindenki elhúzódott tőle. Egyedül volt, azaz, kivéve egy embert, aki a közelében állt. Hirtelen rájöttem, hogy ő az édesapja.
Ez volt az a pont, amikor ez a kedves arcú férfi valami olyasmit tett, amit sohasem fogok elfelejteni. Odament a lányához és átölelte. A nagy kezével a lánya fejét simogatta, és lágyan a mellkasához szorította. Aztán szeretettel lenézett rá, és ezt mondta: ,,Igen, kislányom. Bárki."
Be kell vallanom, hogy el kellett fordítanom a fejemet, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet. Ez az édesapa látta ugyanazt az elutasítást a gyönyörű emberek részéről, amit én is észrevettem. Látta a gúnyos mosolyukat, a megvetésüket. A lány felé kifejezett szeretete csak részben volt a gyermeke érdekében. Az édesapa mindannyiunkhoz szólt.
Ezt mondta: ,,Igen, igaz. A lányom fogyatékos. Nem rejthetjük el ezt a tényt. Nagyon korlátozottak a képességei. Nem fog énekelni. Nem fog könyveket írni. Sőt, már iskolába sem tud járni. Megtettük a legtöbbet, amit tudtunk érte. De azt szeretném, hogy mindannyian tudjatok valamit: Ez a lány az én lányom, és én nagyon szeretem őt. Ő az egész világot jelenti számomra, és nem szégyellem, hogy vele azonosuljak. Igen, kislányom. Bárki."
Az édesapa önzetlen szeretete és gyengédsége kiáradt a lelkéből, és az én lelkemet is átfogta. Rögtön megszántam két gyerekünket, és még jobban szerettem őket.
,,Rendben, Uram! - mondtam - Megértettem az üzenetet!"
Két héttel később meghívtak egy országszerte sugárzott műsorba, és a szerkesztő négy és fél percet adott arra, hogy megválaszoljam azt a két kérdést: ,,A család intézménye hogyan süllyedt ilyen mélyre?" és ,,Hogyan segíthetnénk ezen a problémán?"
Négy és fél óra alatt nem tudtam volna megválaszolni e kérdéseket, de bátran állíthatom: a családok szétesése egyik megoldása az, ahogy ez az édesapa érzett a csökkent képességű kislánya iránt, ott, annak a teherautónak a hátuljában. Ez a fajta feltétel nélküli szeretet meggyógyítja a bajba került otthonokat. Megoldja a szülő és a gyerek közötti konfliktusokat. Még abban is segít nekünk, hogy megküzdjünk az olyan tragédiával is, mint a szellemi fogyatékosság.
Amire múlhatatlanul szükségünk van, mint egy vázra, amelyre újra ráépíthető az ingadozó család, az a férfiak egy olyan nemzedéke, akik képesek úgy szeretni, mint a fogyatékos lány édesapja:
* Férfiak, akik tudják, hogy kicsodák.
* Férfiak, akik tudják, hogy merre tartanak.
* Férfiak, akik tudják, Kiben hisznek.
* Férfiak, akik feleségeik és gyerekeik szükségeit saját önző vágyaik és törekvéseik elé helyezik.
* Férfiak, akik harcolnak azért, amit hisznek.
* Férfiak, mint édesapám és nagyapám, akik fogékony éveim alatt előttem élték ezeket a tulajdonságokat.
James Dobson |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:32:11, vasárnap
|
| |
| |
Büszke vagyok mindkét fiamra, és boldog ember. Amikor a nagy fiam azzal jött haza az iskolából, hogy a családról kell írnia egy fogalmazást, és az egyik választható cím az én és a kisöcsém volt, nem habozott, papírra vetette ezt a történetet. Azért osztom itt meg, mert annyira erre az oldalra kívánkozik. Hiszen arról szól, hogy autista a tesóm.
Egy 11 éves kisfiú írása arról, hogy ő hogyan látja autista kistestvérét:
Én és a kisöcsém
Ez a történet két kisfiúról szól, akik teljesen mások. Az egyik nem átlagos, nem beszél vissza a szüleinknek, nem veszekedik, nem beszél csúnyán, nem rosszalkodik. A saját világában él bezárva. A másik, a bátyja, aki átlagos, néha visszabeszél, veszekszik, csúnyán beszél és rosszalkodik. A világnak él. Én és a kisöcsém. Erről szól a sztori.
Visszaemlékszem kicsi koromra, mikor úgy vártam, hogy az öcsém már akkora legyen, hogy játszhassak vele. Aztán nem így lett. A maga módján mindig baba maradt, csak én leszek egyre nagyobb és tapasztaltabb. Régebben nem sokat törődtem vele, legfeljebb sajnáltam magam, hogy autista testvérem van, és csak akkor vettem tudomást róla, ha hozzányúlt a játékaimhoz, vagy zavart a mesenézésben. Aztán valami megváltozott. Persze nem lettem angyal és most is idegesít ha az utcán minket bámulnak miatta, mert hangos ugrabugrálásával magára vonja a figyelmet, de már másképp látom őt és a kapcsolatunkat. Álmoshoz nagyon nehéz közel kerülni és mégis könnyű. Ez azt jelenti, hogy magával szeret a legjobban lenni, egyedül játszik és zavarja ha bárki az ő világához közel merészkedik. Mintha figyelmeztetne minket, hogy kár energiát pocsékolni abba, hogy megértsetek, hiszen nem érthettek, mert másképp működöm mint ti. Mégis szeretik őt az emberek, mert gyakran mosolyog, jó kedvű, elégedett magával, és mindenkit úgy fogad el amilyen. Amit csinál, teljes átéléssel csinál, beleadja szívét-lelkét. Egyedül van, de mégsem magányos, és a maga módján ragaszkodik emberekhez, így hozzám is. Sokáig egy szobában voltunk és én kértem, hogy így legyen. Most már elég nagy vagyok, és apuék is úgy gondolták, hogy már jobb ha külön vagyunk. Egyébként ugyanazokat a műsorokat nézzük a TV-ben, csak az a különbség, hogy neki a stáblista és a vége főcímdal a kedvence, míg én a történetet jobban élvezem. Nem beszél. Illetve nem sokat, és inkább úgy mint egy papagáj. Szeret kifejezéseket utánozni, például a kedvenc meséiből, amiket aztán az adott helyzetben visszaad. Például amikor azt hitte, hogy eltűntünk és hiába hívott minket. Aztán anya mit sem sejtve előkerült a szobából, Álmos csípőre tette a kezét és mondta: ,, Ezt a viselkedést meg fogom torolni!" idézte a Mézga család kalandjaiból. Vagy sokáig így kért inni: ,,Kaphatnék egy korty italt?"- a Gumi macikból. Álmos nyolc éves, speciális iskolába jár, amit nagyon szeret. Tulajdonképpen mindenhol szeret lenni, talán csak orvosnál nem. Na ebben a dologban hasonlítunk!
Szóval elvoltunk a magunk módján. Aztán fél éve történt valami. Budapestről jöttünk vissza, és felmentünk a Somlóra. Ott tébláboltam a várromok között egy ideig, aztán meguntam. Megláttam az öcsémet, ahogy törökülésben ül a hegy tetején és nézi a messzeséget. Ez önmagában nem nagy szám persze, de Álmosnál aki egy percig sem marad egy helyben, már az. Csak ült ott sokáig és nézett nagy komolyan. Olyan megindító volt. Álltunk ott hárman a szüleimmel és csak figyeltük. Volt valami a pillanatban ami összekötött bennünket. Mintha csak négyen lettünk volna az egész világon, és ennek az érzésnek ahhoz volt köze, hogy Álmos ott ült a hegyen. Azóta sokszor gondolok erre, vagy álmodok ezzel a képpel. Attól a pillanattól megváltozott bennem valami az öcsém iránt. Volt még egy helyzet, egy másik helyszínen, ami maradandó emlék vele kapcsolatban. Ez régebben történt, úgy egy éve. Játszóházban voltunk, és néhány gyerek lehülyézte, kicsúfolta Álmost, csak mert nem válaszolt nekik, és furcsán viselkedett. Emlékszem, csípte a szememet a könny, és olyan düh fogott el, hogy legszívesebben mindegyiket jól megütöttem volna. Nem azért, mert gonoszkodtak, hiszen tudom milyenek vagyunk néha. Az ütött szíven, hogy az öcsém csak nézte őket és mosolygott rájuk. Akkor döbbentem rá, hogy sosem fog megtorolni semmilyen viselkedést sem, akármit is csinálnak vele. Mindig kell valaki, aki megvédi, aki vigyáz rá. Tiszta, ártatlan, mint egy baba. Ott, akkor szintén megértettem valamit a testvéremmel kapcsolatban.
Ez a történet egy kisfiúról szólt, és arról, hogy mi összetartozunk, bármennyire különbözünk is egymástól. A kisöcsém és én. Ez a mi sztorink.
Álmos a Somlón: |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:30:13, vasárnap
|
| |
| |
Minél közelebb értünk Tulsához, annál jobban izgultam. Tíz hónap telt el, mióta eljöttem. Elképzeltem, apa milyen büszke lesz, mikor meghallja, hogy valami hasznosat akarok kezdeni az életemmel. Annak ellenére, hogy nem osztozott az Isten iránti szeretetemben, azt gondoltam, hogy majd osztozik az örömömben és a boldogságomban.
Miután megérkeztem a vasútállomásra, taxival mentem apám házához. Amikor az utolsó sarkon befordultunk, már alig bírtam magammal. Gyorsan kifizettem a sofőrt, kiugrottam a bőröndömmel a kocsiból, és futottam felfelé a járdán. Apa ott ült a verandán. Ahogy megismert, lassan felállt, és elindult a lépcső felé.
Leraktam a táskámat, és szorosan átkaroltam.
-Apa!
-Szia, drágám - tárta ki karjait ő is, és megöleltük egymást.
Soványnak és sápadtnak tűnt. Tudtam, hogy a szíve komolyan beteg, és láthatóan rosszul érezte magát. Lassan ereszkedett vissza a hintaszékbe. Én a veranda szélén ültem le, közel hozzá. Érdeklődött, milyen volt az utam, és hogyan élek mostanában. Aztán kedélye megváltozott, és elmerengett.
-Dorie - mondta lassan -, egész mostanáig megvolt a filozófiám, amely szerint éltem. De tudod...-Szünetet tartott, mintha a megfelelő szavakat keresné. - Tudod, most egyetlen elvem sincs amelybe kapaszkodva meghalhatnék. Pedig meghalok.
Elállt a lélegzetem. Régóta komolyan imádkoztam apámért, kérve Istent, hogy lágyítsa meg a szívét Krisztus felé. Talán imáim meghallgatásra találtak! Szívem belefájdult a mélységes szeretetbe és szomorúságba, ahogy elmondtam neki a legeslegjobb hírt, amelyet csak tudtam.
-Apa, egyedül Krisztus az, aki felkészíthet minket a halálra. Te még elfogadhatod őt.
-Nem! Akkor sem akartam, amikor egészséges voltam, és most sem akarom.
-Apa! - könyörögtem. - Apa, te most még elfogadhatod őt...
-Nem, Doris. Nem!
Hitetlenkedve hallgattam el. Az elmémben forogtak a gondolatok, de folytatnom kellett.
-Apa, azért jöttem, hogy elmondjak neked valamit. Isten elhívott engem Új-Guineába, hogy misszionáriusként Jézusról beszéljek az embereknek. Azt tervezem, hogy ősszel bibliaiskolába megyek.
Csak állt ott betegen, és tekintete céltalanul révedt a messzeségbe. Aztán hátat fordított nekem.
-Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor ki se pakold a bőröndödet. Hívj egy taxit, és menj vissza Kaliforniába. Ettől a pillanattól kezdve többé nem vagy a lányom!
-Apa, ezt nem mondhatod komolyan!
-De, igen. Soha többé nem akarlak látni!
A térdem elgyengült, a szívem vadul kalapált. Összeszorult a gyomrom. Könnyek kezdtek előtörni a szememből, de visszatartottam őket. Biztos voltam benne, hogy rosszul hallok. Megijesztett apám hangjában a visszavonhatatlanság. Nem maradt semmi, amit mondhattam volna. Lassan a bejárathoz mentem, tétován, abban reménykedve, hogy apám visszafordul, és azt mondja, rettenetes nagy hibát követett el. De meg sem mozdult. Bementem, és hívtam egy taxit. Amikor visszatértem a verandára, ő még mindig ott állt, háttal nekem. Néhány perc telt el, míg némán várakoztunk. Próbáltam átölelni őt, de konokul megfeszítette magát.
-Apa, én még mindig szeretlek.
Nem válaszolt. Nem is nézett rám. Ekkor megérkezett a taxi. Fogtam a bőröndömet, és beültem a hátsó ülésre. Ahogy az autó távolodott, apám még mindig ugyanúgy állt, háttal az utcának. Akkor láttam őt élve utoljára.
Eső verte a vonat ablakait, ahogy elhagytuk Tulsát, hogy nekivágjunk a hosszú útnak Kaliforniába. A borús ég és a közeledő sötétség teljessé tette a bánatot, amely súlyosan a szívemre telepedett. Az öreg gőzmozdony pöfögése azt zakatolta: magad maradsz - magad maradsz - magad maradsz. Leplezetlenül sírtam, kezemben nedves zsebkendőmet gyűrögetve. Egy ideig tényleg azt hittem, egyedül maradtam. Megbeszéltem ezt az utat Istennel, rendszeresen imádkozta apámért, és most mindennek vége....
Uram, ő volt az egyetlen ember a világon, aki valaha szeretett engem. Hogy tehette ezt velem? Szándékosan és visszavonhatatlanul elutasított engem. És ami még rosszabb, Jézusnak is hátat fordított végérvényesen.
Talán egy óra is eltelt, mire visszanyertem a lélekjelenlétemet, és rájöttem, hogy Isten nem hagyott el engem. Évekkel korábban megtanultam egy igeverset, és most eszembe jutott: ,,Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged. Ezért bizakodva mondjuk: 'Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?'" (Zsidók 13,5b-6) Aztán a Róma 8,38-39 részletei jöttek elő: ,,Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." És abban a pillanatban Isten szeretetének melege megvigasztalt engem. Nem, dehogy voltam egyedül. Egyáltalán nem.
Anyám sajnálta, hogy megszült engem. Apám tudomást sem vett a létezésemről gyerekkoromban, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, most pedig kitagadott engem. Csak egyetlenegy barát nem hagyott el: Jézus Krisztus.
Valaki egyszer azt mondta, ha semmid nincs már, csak Isten, rájössz, hogy ő elég. Isten mellém állt, amikor senki másnak nem kellettem. Most sem fog elhagyni engem. Isten begyógyítja a lelki sebeimet, melyek fájdalmasan lüktetnek bennem.
Doris Van Stone |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:28:31, vasárnap
|
| |
| |
,,Minden lélek szomjazik a boldogságra és az élet értelmére" - írta Aquinói Tamás. Tizenéves koromban igazolódott ez az állítás. Boldog akartam lenni, és meg akartam találni életem értelmét. Választ akartam kapni három alapvető kérdésre: Ki vagyok? Miért vagyok itt? Merre tartok? Ezek az élet nehéz kérdései. Becslésem szerint a negyven alattiak kilencven százaléka nem tud választ adni rájuk. Én azonban szomjaztam annak ismeretére, hogy mi az élet értelme. Ezért már gimnazistaként keresni kezdtem a válaszokat.
Szülővárosomban mindenki vallásosnak tűnt. Úgy gondoltam, talán a vallásosságban megtalálom a keresett válaszokat, ezért elkezdtem templomba járni. Százötven százalékig belevetettem magam. Reggel, délben, este templomba mentem. De azt hiszem, nem a megfelelő templomba kerültem, mert odabent rosszabbul éreztem magam, mint kint. Vallásos tevékenységemnek nemigen volt más haszna, mint heti hetvenöt cent: a perselybe beraktam egy 25 centest, és kivettem egy dollárt, hogy vehessek egy pohár turmixot.
Egy michigani tanyán nőttem föl, és a legtöbb farmer nagyon gyakorlatias. Az apám arra tanított, hogy ha valami nem válik be, annak fordítsunk hátat. Így hátat fordítottam a vallásnak. Azután arra gondoltam, hogy a tanulásban megtalálhatom a boldogságot és az élet értelmét. Ezért beiratkoztam az egyetemre. Mekkora csalódás volt! Életem során valószínűleg több egyetemen megfordultam, mint az emberiség történetében bárki más. Az ember sok mindent találhat az egyetemen, de ha azért iratkozik be oda, hogy megtalálja az igazságot és az élet értelmét, akkor reménytelen helyzetben van. Biztos vagyok benne, hogy első egyetemem oktatóinak szemében messze a legnépszerűtlenebb hallgató voltam. A tanáraimat gyakran feltartottam irodájukban, miközben választ kerestem a kérdéseimre. Amikor közeledni láttak, leoltották a villanyt, lehúzták a rolókat, és bezárták az ajtót, hogy ne kelljen beszélniük velem.
Hamarosan rájöttem, hogy az egyetem nem tud választ adni a kérdéseimre. Az oktatóknak és a többi hallgatónak ugyanannyi baja, kudarca és megválaszolatlan kérdése volt az életben, mint nekem. Néhány évvel ezelőtt láttam egy fickót, pólója hátán a következő felirattal: ,,Ne kövess, eltévedtem". Az egyetemen mindenkit ilyennek láttam. A tanulás nem adta meg a választ.
Arra az elhatározásra jutottam, hogy befolyásos emberré leszek. Találni akartam egy nemes ügyet, annak élni és híressé válni. Az egyetemen a diákvezetők voltak a legbefolyásosabb emberek, akik a pénz fölött is rendelkeztek. Így hát megpályáztam különböző diáktisztségeket, és meg is választottak. Nagyszerű volt mindenkit ismerni az egyetemen, fontos döntéseket hozni, és a nekem tetsző dolgokra költeni az egyetem pénzét. Azonban ennek varázsa is megfakult, mint minden egyéb, amivel próbálkoztam. Hétfő reggelenként fejfájással ébredtem az előző éjszaka miatt. Na, megint jön öt unalmas nap - mondtam magamban. A boldogságot a bulizással töltött három este - péntek, szombat és vasárnap - jelentette számomra. Azután elölről kezdődött a mókuskerék. Csalódást éreztem, sőt kétségbeestem. Az volt a célom, hogy megtaláljam az identitásomat és az életem célját. Azonban bármivel is próbálkoztam, üres maradtam, és nem kaptam választ a kérdéseimre.
Akkortájt figyeltem fel az egyetemen egy kis csoportra, amely nyolc hallgatóból és két oktatóból állt. Ők valahogy mások voltak. Úgy tűnt, tudják, merre tart az életük. S rendelkeztek egy olyan tulajdonsággal, amelyet igen nagyra tartok az emberekben: meggyőződéssel. Nagyon szeretek olyan emberek közelében lenni, akiknek van meggyőződésük, még ha az különbözik is az enyémtől. A mély meggyőződéssel rendelkező emberek életében van egyfajta dinamika, melyet élvezek. Ebben a csoportban azonban valami más is fölkeltette a figyelmemet: a szeretet. Ezek a hallgatók és tanárok nemcsak egymást szerették, hanem másokkal is törődtek. Nem csupán beszéltek a szeretetről, hanem tettekkel is szerettek másokat. Ez teljesen ismeretlen volt számomra, ezért elhatároztam, hogy összebarátkozom velük.
Mintegy két héttel később ott beszélgettünk egy asztal körül az egyetem társalgójában e csoport néhány tagjával. A társalgás hamarosan Istenre terelődött. E kérdésben eléggé bizonytalan voltam, amit magabiztossággal igyekeztem leplezni. Hátradőltem a székben, mintha fikarcnyit sem érdekelne a dolog.
-Keresztyénség, hah! - mondtam nagyképűen. - Ez gyengéknek való, nem értelmes embereknek.
A szívem mélyén nagyon vágytam arra, amivel ők rendelkeztek. De a büszkeségem és az egyetemi posztom miatt nem akartam, hogy ők is tudják ezt. Ekkor a csoporthoz tartozó egyik lányhoz fordultam, és megkérdeztem tőle:
-Mondd csak, mi változtatta meg az életeteket? Miért különböztök annyira a többi hallgatótól és oktatótól?
A lány egyenesen a szemembe nézett, és kimondott két szót, melyekről sosem gondoltam volna, hogy egy értelmes egyetemi vitában hallani fogom őket:
-Jézus Krisztus.
-Jézus Krisztus? - mondtam ingerülten.
-Ne etess ilyen hülyeséggel. Elegem van a vallásból, a Bibliából és az egyházból.
-Nem vallást mondtam - vágott vissza gyorsan -, hanem azt, hogy Jézus Krisztus.
A lány bátorsága és meggyőződése meghökkentett. Bocsánatot kértem a viselkedésemért.
-Torkig vagyok a vallással és a vallásos emberekkel - tettem hozzá. - Egyáltalán nem akarok ezzel foglalkozni.
Ekkor új barátaim hihetetlen kihívás elé állítottak. Felszólítottak engem, a joghallgatót, hogy tegyem a racionalitás mérlegére azt az állítást, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. Azt hittem, tréfálnak. Ezek a keresztyének olyan buták! Hogyan állhatna ki egy racionális vizsgálatot egy olyan törékeny dolog, mint a keresztyénség? Gúnyosan fogadtam ajánlatukat. Ők azonban nem tágítottak, és végül sarokba szorítottak. Annyira feldühített a makacsságuk, hogy végül elfogadtam a kihívást - nem azért, hogy bebizonyítsak valamit, hanem hogy megcáfoljam őket. Elhatároztam, hogy írok egy könyvet, amely leleplezi a keresztyénség irracionális voltát. Félbehagytam az egyetemet, és bejártam az Egyesült Államokat és Európát, hogy bizonyítékokat gyűjtsek annak alátámasztására, hogy a keresztyénség ámítás.
Egyik nap egy londoni könyvtárban ülve egy hang ezt mondta belül: ,,Josh, kicsúszik a talaj a lábad alól." Nem vettem róla tudomást. Azonban attól kezdve szinte minden nap hallottam ezt a belső hangot. Minél többet kutattam, annál jobban hallottam. Visszatértem az Egyesült Államokba és az egyetemre, de éjszakánként nem tudtam aludni. Este tízkor lefeküdtem, és hajnali négyig ébren feküdtem, igyekezve megcáfolni az általam összegyűjtött bizonyítékhalmazt, mely arra mutatott, hogy Jézus Krisztus Isten Fia.
Kezdtem rájönni, hogy nem gondolkodom becsületesen. Az értelmem azt mondta, hogy Krisztus állításai valóban igazak, de az akaratom másfelé húzott. Nagy hangsúlyt fektettem az igazság megtalálására, de miután megláttam, nem akartam követni. Érezni kezdtem, hogy Krisztus személyesen szólít meg a Jel 3:20-ban: ,,Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." Azonban úgy láttam, hogy ha keresztyénné válnék, az teljesen összezúzná az énemet. Elképzelni sem tudtam volna ennél gyorsabb módszert minden jó dolog tönkretételére. Tudtam, hogy meg kell oldanom ezt a belső küzdelmet, mielőtt végső őrületbe kerget. Mindig is nyitott gondolkodású embernek tartottam magam, így elhatároztam, hogy alávetem a végső próbának Krisztus állításait. Amikor az egyetemen a második év végére értem, egyik este a Michigan állambeli Union Cityben levő otthonomban keresztyénné lettem. ,,Honnan tudod ezt?" - kérdezheti valaki. Hát ott voltam! Egyedül maradtam egyik keresztyén barátommal, és imádságban elmondtam négy dolgot, ami megalapozta az Istennel való kapcsolatomat.
Először is azt mondtam: ,,Úr Jézus, köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten". Felismertem, hogy ha én lettem volna a Földön az egyetlen ember, Krisztus akkor is meghalt volna értem. Az olvasó most talán azt gondolja, hogy a cáfolhatatlan bizonyítékok vittek oda Krisztushoz. Nem, a bizonyítékokkal Isten csak a lábát tette életem ajtajának nyílásába. Annak felismerése vitt Krisztushoz, hogy ő eléggé szeretett engem ahhoz, hogy meghaljon értem.
Másodszor azt mondtam: ,,Megvallom, hogy bűnös vagyok." Ezt senkinek sem kellett tudtomra adnia. Tudtam, hogy vannak olyan dolgok az életemben, amelyek összeegyeztethetetlenek a szent, igaz és igazságos Istennel. A Biblia szerint ,,Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól" (1Jn 1:9). Ezért azt mondtam: ,,Uram, bocsáss meg nekem!"
Harmadszor elmondtam: ,,Most megteszem, ami az én részem: kinyitom életem ajtaját, és beléd mint Megváltómba és Uramba vetem bizalmamat. Vedd át életem irányítását. Változtass meg kívül-belül. Tégy engem olyan emberré, amilyennek teremtettél".
Végül így imádkoztam: ,,Köszönöm, hogy bejöttél az életembe". Miután imádkoztam, semmi sem történt. Nem láttam villámfényt. Nem nőttek angyalszárnyaim. Sőt, valójában rosszabbul éreztem magam az imádság után. Szinte émelyegtem. Attól féltem, hogy érzelmekre alapozott döntést hoztam, amelyet később józanul átgondolva bánni fogok. De mindennél jobban féltem attól, mit fognak szólni a barátaim, ha megtudják. Valóban úgy éreztem, hogy átestem a ló túlsó oldalára.
Azonban az ezt követő másfél évben az egész életem megváltozott. Az egyik legnagyobb változás ahhoz kapcsolódott, ahogy az emberekre tekintettem. Korábban elterveztem életem következő huszonöt évét. A végső célom az volt, hogy Michigan állam kormányzója legyek. Úgy akartam célt érni, hogy az embereket felhasználom a politikai ranglétrán való kapaszkodáshoz: úgy gondoltam, az emberek arra valók, hogy kihasználjuk őket. Miután azonban Krisztusba vetettem bizalmamat, megváltozott a gondolkodásom. Ahelyett hogy másokat használtam volna önmagam szolgálatára, azt akartam, hogy engem használjanak mások szolgálatára. Drámai változás volt az életemben, hogy énközpontú emberből másokra figyelő emberré váltam.
A lobbanékonyságom is kezdett megváltozni. Ha azelőtt valaki csúnyán nézett rám, már robbantam is. Máig megmaradtak a hegek abból az időből, amikor elsőéves koromban kis híján megöltem valakit. A hirtelen természetem előtte annyira hozzám tartozott, hogy tudatosan nem is próbáltam változtatni rajta. Most viszont azt vettem észre, hogy lobbanékonyságom elillant. Nem lettem tökéletes ezen a téren, de a változás jelentős és drámai volt.
A legfontosabb változást talán a gyűlölet és a keserűség terén tapasztaltam. Úgy nőttem föl, hogy telve voltam gyűlölettel, amely elsősorban egyetlen ember ellen irányult. Jobban gyűlöltem a föld színén élő összes többi embernél. Mindent megvetettem, amit ez az ember képviselt. Emlékszem, hogy gyerekként este az ágyban fekve azt tervezgettem, hogy miként tudnám megölni anélkül, hogy elkapna a rendőrség. Ez az ember az apám volt.
Apám a város részege volt. Alig láttam józanon. Az iskolai barátaim elviccelődtek azon, hogy apám köznevetség tárgyaként az árokban fekszik. Tréfáik nagyon bántottak, de ezt sosem árultam el senkinek. Együtt nevettem a többiekkel. Titokban tartottam a fájdalmamat. Időnként előfordult, hogy anyámat az istállóban találtam, amint a tehenek mögött a trágyában fekszik, ahol apám addig verte őt egy tömlővel, hogy a végén már föl sem tudott kelni. Izzott bennem a gyűlölet, amikor megfogadtam: ,,Ha elég erős leszek, megölöm". Amikor apám részeg volt, és vendégek jöttek hozzánk, megragadtam a nyakánál, kivonszoltam az istállóba, és megkötöztem. Azután teherautójával a siló mögé álltam, és mindenkinek azt mondtam, hogy el kellett mennie valahova, így nem hozott szégyent a családunkra. Amikor megkötöztem a kezét és a lábát, a kötél végét abban a reményben tekertem a nyaka köré, hogy megpróbál kiszabadulni, és megfullad.
Két hónappal az érettségim előtt egy randevúról hazaérkezve hallottam, hogy anyám zokog odabent. A szobájába rohantam, mire felült az ágyában.
-Fiam, az apád összetörte a szívemet - mondta. Átkarolt, és magához húzott, majd így folytatta:
-Elvesztettem az életkedvemet. Csak addig akarok élni, amíg le nem érettségizel, utána meg akarok halni.
Két hónappal később leérettségiztem, és anyám a következő pénteken meghalt. Biztos vagyok benne, hogy megszakadt a szíve. Ezért gyűlöltem az apámat. Ha néhány hónappal a temetés után nem mentem volna el egyetemre, talán megöltem volna. Miután azonban úgy döntöttem, hogy hiszek Jézusban, mint Megváltómban és Uramban, Isten szeretete elárasztotta az életemet, megszabadított az apám iránti gyűlölettől. Öt hónappal a megtérésem után azt vettem észre, hogy egyenesen apám szemébe nézve kijelentem:
-Apa, szeretlek.
Nem akartam szeretni ezt az embert, mégis szerettem. Isten szeretete megváltoztatta a szívemet.
Miután átiratkoztam a Wheaton Egyetemre, egy részeg gépkocsivezető hibájából súlyos autóbalesetet szenvedtem. Apám eljött meglátogatni. Feltűnt, hogy aznap józan volt. Láthatóan kellemetlenül érezte magát, fel és alá járkált a szobámban. Végül kibökte:
-Hogyan szerethetsz egy ilyen apát, mint én?
-Apa, hat hónappal ezelőtt még gyűlöltelek, megvetettelek - feleltem. - De Jézus Krisztusba vetettem a bizalmamat, elfogadtam Isten megbocsátását, és ő megváltoztatta az életemet. Nem tudom mindezt megmagyarázni, apa. De Isten elvette az irántad való gyűlöletet, és szeretetet adott helyette.
Majdnem egy órán át beszélgettünk, majd azt mondta:
-Fiam, ha Isten meg tudja tenni az én életemben is azt, amit a te életedben szemmel láthatóan megtett, akkor meg akarom adni neki a lehetőséget.
Ekkor így imádkozott: ,,Isten, ha valóban Isten vagy, és Jézus meghalt a kereszten, hogy megbocsássa nekem, amit a családommal tettem, akkor szükségem van rád. Ha Jézus meg tudja tenni azt, amit a fiam életében megtett, akkor rá akarom bízni magam, mint Megváltómra és Uramra".
Életem egyik legörömtelibb pillanata volt, amikor hallottam, hogy apám szívből elmondja ezt az imádságot. Miután Krisztusra bíztam magam, az életem lényegében hat hónap és másfél év közötti idő alatt változott meg. Apám élete azonban a szemem láttára változott meg. Olyan volt ez, mintha valaki fölkapcsolta volna benne a villanyt. Azután csak egyszer nyúlt alkoholhoz. Csak a szájáig emelte az italt, ennyi volt az egész negyven évi ivás után! Már nem volt rá szüksége. Tizennégy hónappal később alkoholizmusa szövődményei a halálát okozták. De abban a tizennégy hónapban kicsiny falunkban és környékén több mint száz ember bízta Jézus Krisztusra az életét annak a változásnak köszönhetően, amelyet a város részegese, az apám életében láttak.
Nevethetünk a keresztyénségen, kigúnyolhatjuk, csúfot űzhetünk belőle. De akkor is beválik. Ha Krisztusra bízzuk magunkat, kezdjük el figyelni a hozzáállásunkat és tetteinket: hiszen ő megváltoztatja az emberek életét. A keresztyénség nem olyan dolog, amelyet ráerőltethetünk másokra. Az olvasónak megvan a maga élete, nekem is a magamé. Mindössze annyit tehetek, hogy elmondom, amit tanultam és átéltem. Hogy ezek után ki mit kezd Krisztussal, az mindenkinek a saját döntése. Talán segít az az imádság, amelyet elmondtam: ,,Úr Jézus, szükségem van rád. Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Bocsáss meg, és tisztíts meg. Most rád mint Megváltómra és Uramra bízom magam. Tégy engem olyan emberré, amilyennek teremtettél. Krisztus nevében. Ámen".
Josh McDowell |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:26:44, vasárnap
|
| |
| |
Anyám megígérte, hogy meglátogat minket az árvaházban, és meg is tette - kétszer a hét év alatt. Azon az első találkozáson ösztönösen odafutottam hozzá.
-Anya! Anya! - kiabáltam, megfeledkezve, arról hogy Laurának kellett volna szólítanom.
Félre tolt engem, és egy bevásárlótáskából ajándékot vett ki Marie-nak. Semmi nem változott.
Az ,,apa" szó nem sokat jelentett számomra, az emlékeim távoliak és zavarosak voltak róla. Amikor a többi gyerek beszélt az apukájáról, én csak vállat vontam. Laurával kapcsolatban viszont egészen más érzéseim voltak. Görcsösen kapaszkodtam a reménybe, hogy egyszer majd szeretni fog engem.
Az ünnepek közeledtével egyre jobban vártam, hogy anya meglep bennünket egy látogatással. Egy árvaházban tölteni a karácsonyt sokaknak sivárnak tűnhet, de számomra különleges volt. Otthon soha nem ünnepeltük meg. Itt minden évben ugyanazt az ajándékot kaptuk meg: sötétbarna harisnyát fűzővel, egy narancsot vagy almát és egy sétapálca alakú nyalókát. Az izzó sorokkal és díszekkel borított fát a társalgó egyik sarkában állították fel, vidám dalokat énekeltünk alatta.
Azután a karácsonyi színjáték következett. A bemutatott történetet az ajándékhoz hasonlóan előre ki lehetett találni: egy rongyos ruhás kislány boldogan meglepődik, mert a Mikulás megint pont azt az ajándékot hozta neki, amit kért. Mindannyian azon tűnődtünk, vajon miért nem teszi velünk is ugyanezt. Fogalmunk sem volt a karácsony igazi üzenetéről. A Mikulás, egy halványan megvilágított fa és egy színjáték volt mindaz, amit felfogtunk ebből az ünnepből. Isten csak egy szó volt nekünk, egy olyan szó, amelyet a felnőttek akkor ejtettek ki a szájukon, ha dühösek voltak.
A szülőket meghívták a programra. Néhányan eljöttek, és haza is vitték a gyerekeiket karácsonyra. De anyánk soha nem jött el. Se üdvözlőlap, se ajándékok, se látogatás, semmi. Egy gyerek, akinek ott voltak a szülei, így gúnyolódott a többiekkel:
-Engem szeret a családom, titeket pedig nem.
Elfordultam, könnyek szöktek a szemembe. Szeressen már engem is valaki!
Árvaházba kerülésem után egyetlen esemény volt, amit türelmetlenül vártam. A gyerekek felszabadult izgatottsággal beszéltek róla. Havonta egyszer nevelőszülők jöttek az otthonba, hogy megszemléljék a gyerekeket, hátha találnak valakit, akit hazavihetnének.
Ahogy közeledett a nap, beszélgetéseink egyre izgatottabbá váltak. Milyen lehet nevelőszülőknél élni? Vajon lehetne saját szobánk, új ruhánk és divatos frizuránk? Elképzeltük, mit jelenthetne a szabadság. Talán még olyanok is lehetnénk, mint a többi gyerek az iskolában. És talán - csak talán - még akár örökbe is fogadhatnának és lehetne állandó családunk... A képzeletünk megvadult és a szemünk kikerekedett az izgalomtól.
Az adott napon mindannyian összegyűltünk egy nagy szobában. A cipőnk ragyogott, az arcunkat megmostuk, a hajunkat megfésültük. Felsorakoztunk, és igyekeztünk a lehető legjobban viselkedni. Valaki szeretni fog ma engem!
A szülők beléptek. Jól öltözöttek és ápoltak voltak. Hallottuk az elfojtott beszélgetéseiket: ,,Ugye milyen aranyos?" Vagy ,,van egy, akiről érdemes beszélnünk". A szívem egyre hevesebben vert. ,,Válassz engem!" - sikítottam magamban abban a reményben, hogy valaki rám néz és örökbe fogad.
De az én napom soha nem jött el. Elvitték June-t, majd Bettyt, Lilyt és Joant is, de engem nem. Virginia izgatottan pakolta ruháit, hogy új otthonába költözhessen. Mennyire irigyeltem őt! Bárcsak engem választana valaki!
Néha, amikor láttam egy csinos hölgyet, arról kezdtem ábrándozni, hogy kiválaszt engem, hazavisz, és én is gyönyörű leszek. tt vagyok, válassz engem! Jó gyerek leszek!I De aztán csakhamar megértettem. Csak a szép gyerekeket válasszák.
Úgy véltem, kell hogy legyen valami oka annak, hogy olyan borzasztóan elutasítanak. Arra jutottam, hogy én vagyok a legrondább gyerek, aki valaha is létezett. Belülről annyira csúnyának éreztem magam, hogy elhittem, kívülről is csúnya vagyok. Minden tulajdonságomat kielemeztem. Lehet, hogy a göndör hajam vagy az orrom a baj. Mindenki másnak pisze orra volt. Az enyém nagy. Lehet, hogy a bőrszínem. Sokkal barnább bőrű voltam, mint a többiek. És kövér.
Marie minden volt, ami én csak szerettem volna lenni. Akárcsak nekem, a szeme neki is barna volt, de én úgy gondoltam, hogy csak az övé gyönyörű. Az ő haja is sötét volt, de neki szépen lesimult. A bőre világosabb volt, mint az enyém. Sokkal vékonyabb volt, és óvális arca volt, mint anyának, nem olyan kerek, mint az enyém.
Néha addig bámultam őt, míg rám nem szólt:
-Ne bámulj már így rám!
Azon gondolkodtam, hogyan válhatnék olyanná mint ő, de ez lehetetlen volt.
A ,,különleges napok" okozta félelmek hónapról hónapra fokozódtak. Biztosan látszódott rajtam az elutasítottság érzése. Bizonyára mogorva voltam. Vállaim beleroskadtak a sorakozók gyötrelmeibe. Nem tudtam várakozással teli mosollyal felnézni, ahogyan a kedves gyermekek.
Utáltam, ahogy az emberek méregettek, miközben tudtam, hogy soha nem fognak engem választani, így hát elbújtam.
Gabriel kisasszony elküldött valakit, hogy megkeressen, ezért legtöbbször piszkos, könnyáztatta arccal vonszoltak be a helyiségbe. És természetesen senki sem akart egy olyan lányt, aki nyilvánvalóan szófogadatlan.
Épp a tizenharmadik születésnapom előtt egy diákcsoport érkezett az árvaházba a Kaliforniai Egyetemről. Kértek minket, hogy üljünk le a földre, és hallgassunk meg egy történetet a Bibliából. Felkeltették kíváncsiságunkat. Óvatosságból a hátsó sorba ültem, nem tudván, mire számíthatok. Néhány rövid éneket tanítottak nekünk, aztán elmondtak egy bibliai történetet.
-Jézus Krisztus érted halt meg a kereszten, és Isten szeret téged - mondta az egyik lány.
,,Nem igaz! Hazudik! Engem senki sem szeret!" - akartam ordítani. Talán lehet, hogy Isten tényleg szeret valakit valahol, de az biztos, hogy velem egyáltalán nem törődik. A diák ezzel fejezte be:
-Ha el akarod fogadni Isten szeretetét, kérlek, gyere előre, hogy beszélhessünk veled.
Senki sem mozdult. A padló tele volt gyerekekkel. Egy röpke pillanatig azt hittem, talán tudnék találni közöttük egy keskeny ösvényt előre, de aztán nem volt hozzám bátorságom. Néhány gyermek, akit bántottam már, közvetlenül előttem ült. Ha előre mentem volna, semmi kétség, valamelyik biztosan elgáncsol.
A diákok összeszedték dolgaikat, és távozni készültek.
Ahogy kiléptek az ajtón, az egyikük megfordult, és lassan azt mondta:
-Gyerekek, ha semmire sem fogtok emlékezni abból, amit most hallottatok, egy dolgot soha ne felejtsetek el: Isten szeret titeket.
Olyan meghatóan beszélt, hogy megdöbbentem. Megfogott ez a szeretet. A szívemben tudtam, hogy ez igaz. Szavakkal nem tudtam kifejezni, de biztos voltam benne, hogy ő tényleg szeret engem.
Néhányan közülünk már indulni készültek, de én ülve maradtam, és megkockáztattam, hogy megszólítsam Istent: ,,Azt mondták, hogy te szeretsz. Rajtad kívül senki nem szeret. Ha akarsz engem, a tiéd lehetek!" Azonnal megéreztem Isten valóságos jelenlétét körülöttem és bennem. Váratlan béke telepedett rám. Ez csak Isten lehet!
Azon az éjszakán kivételesen örömömben sírtam, mert végre találtam valakit, aki szeret.
-Ó, Doris, miért sírsz már megint? - kérdezte Gabriel kisasszony nyílt megvetéssel.
Hogy is érthetné? Életemben először éreztem, hogy valaki törődik velem. Aznap este megint megvertek, mert sírtam, de ez már nem fájt úgy, mint régen. Találtam egy barátot.
Néhány héttel később egy barátságos nevelő, Irma Fremm csatlakozott az árvaház személyzetéhez.
-Dorie, szeretnél eljönni velem a templomba? - kérdezte egy vasárnap reggel.
-Templomba menni? Szívesen!
Az árvaházi személyzet engedélyezte, hogy Miss Fremm kíséretében járhassak az oaklandi Gospel Tabernacle gyülekezetbe. Ő bátorított engem abban a döntésben, amelyet meghoztam Isten szeretetének elfogadásáról. És ott, a gyülekezetben életemben először más keresztyénekkel is találkoztam Keveset értettem az istentiszteletből, az énekek furcsák voltak, a prédikációk pedig bonyolultak. De azért lassan elkezdtem összerakni, hogy mi is történt velem azon a napon az árvaházban: Isten elfogadott engem, mert Jézus meghalt értem a kereszten. Valaki annyira szeretett engem, hogy meghalt értem! Isten úgy szeretett engem, ahogy vagyok, bárhogy nézek is ki.
Egy nap Miss Fremm így szólt hozzám:
-Doris, van egy ajándékom a számodra.
Egy kis csomagot tartott a kezében. Óvatosan kibontottam. Olyan izgatott voltam, hogy meg se tudtam szólalni. Egy kis fekete könyv volt, rajta a felirat: Újszövetség. Könnyek gyűltek a szemembe. Ez volt az első igazi ajándék, amire emlékszem. Ez volt a Biblia, egy könyv, amelyről azt mondták, segít megértenem a kapcsolatomat azzal az Istennel, aki szeret engem.
Pár hónappal a tizenharmadik születésnapom után Marieval el kellett hagynunk az árvaházat. Itt legfeljebb tizenkét éves gyerekek ellátására voltak berendezkedve, ezt követően automatikusan nevelőszülőkhöz kerültünk. A húgom már volt nevelőszülőknél egy rövid ideig, de később visszatért az árvaházba. Örültem, amikor visszajött, még mindig felelősséget éreztem iránta. Megkönnyebbülten fedeztem fel, hogy együtt hagyjuk majd el az árvaházat.
Egyvalami azért nyugtalanított: miből fogunk megélni? Az emberek a kinti világban dolgoztak, hogy pénzt keressenek. Ki tanított meg engem dolgozni? Az árvaházban Gabriel kisasszony döntötte el mindennap, hogy mit vegyünk fel. Habár sosem volt több mint három ruhám, egyszer sem választhattam ki, hogy mit vegyek fel. Honnan is tudhatnám, mit válasszak? Nézhetek én ki jól egyáltalán?
Marie félt elindulni, de életünk forgatókönyvének következő fejezetét már megírták. Nyugtalanul búcsúztunk el árvaházbeli barátainktól. Elindultunk, hogy a való világban folytassuk további életünket. Nemsokára rájöttünk, hogy napjaink az árvaházban boldogok, sőt szinte kellemesek voltak - összehasonlítva azzal a rémálommal, ami hamarosan következett.
Többé már nem lehettünk biztosak abban, hogy lesz-e ennivalónk vagy ruhánk, amit felvegyünk. Az árvaház még Gabriel kisasszonnyal együtt is biztonságérzetet adott számunkra, és tudtuk, hogy tartozunk valahová. Most egyedül maradtunk.
(Részlet a ,,Dorie, a lány, akit senki sem szeretett" című könyvből.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:25:37, vasárnap
|
| |
| |
Egy másik alkalommal megláttam egy orosz női tisztet az utcán. Odamentem hozzá és bocsánatkérően így szóltam: "Tudom, hogy udvariatlan dolog az utcán megszólítani egy ismeretlen hölgyet, de lelkész vagyok, és komoly a szándék. Szeretnék beszélni önnel Krisztusról."
Megkérdezte: "Szereti Krisztust?" így válaszoltam:
"Igen! Teljes szívemből." A karjaimba vetette magát és újra és újra megcsókolt. Ez nagyon kínos helyzet volt egy lelkész számára. Így hát én is megcsókoltam őt, azt remélve, hogy az emberek azt gondolják, rokonok vagyunk. Megmagyarázta. "Én is szeretem Krisztust!" Elhívtam a lakásunkba. Nagy meglepetésemre azt fedeztem fel, hogy semmit - egyáltalán semmit sem tudott Krisztusról, kivéve a nevét. És mégis szerette Őt. Nem tudta, hogy Ő a "Megváltónk", vagy mit jelent a megváltás. Nem tudta, hogyan élt és miért halt meg Krisztus. Nem ismerte a tanításait, az életét, sem isteni megbízatását. Számomra pszichológiai rejtély volt, hogyan szerethet egy ember valakit, ha csak a nevét ismeri.
Amikor megkérdeztem erről, így válaszolt: "Mikor kisgyerek voltam, képekkel tanítottak olvasni. Minden betűhöz egy kép tartozott az "a" betűhöz például az alma. Amikor középiskolába mentem, "szent kötelességként" tanultam megvédeni a kommunista hazát. A kommunista erkölcsről is tanítottak, de nem tudtam elképzelni, hogy a "szent kötelesség vagy az erkölcs" hogyan nézett ki. Mert ehhez egy képre volt szükségem. Tudtam viszont, hogy elődeinknek volt egy képe, az életben minden szép, csodálandó és igaz dologra. A nagymamám mindig meghajolt a kép előtt és azt mondta, hogy ez egy bizonyos "Krisztus" képe. És én ezt a nevet szerettem. Ez a név sajátos valósággá vált a számomra. Azt kell mondanom, ez a név egyenesen örömet szerzett nekem."
Ahogy hallgattam eszembe jutott a Filippibeliekhez írott levél, hogy az Ő neve hallatára minden térdnek meg kell hajolnia. Az anti-Krisztus egy időre talán képes lesz eltörölni a világból az Isten ismeretét. De Krisztusnak már puszta nevében is annyi erő van és ez fog elvezetni a Világossághoz. Örömteli szívvel találta meg a házamban Krisztust, és Akinek a nevét szerette, már személyesen is ott élt a szívében.
Minden találkozásom, amely oroszokkal történt, tele volt költészettel és mély értelemmel.
Egy nővérünk, aki a vasútállomáson hirdette az evangéliumot, megadta a címemet egy érdeklődő tisztnek. Egy este eljött hozzám egy magas, jóképű orosz hadnagy.
Megkérdeztem tőle: "Mivel szolgálhatok Önnek?" Így válaszolt: "A világosságért jöttem."
Elkezdtem felolvasni neki a Biblia legfontosabb részeit. A kezemre tette a kezét és így szólt: "Teljes szívemből kérem önt, ne vezessen félre. Olyan néphez tartozom, amelyet sötétségben tartanak. Mondja meg őszintén, valóban ez az Isten Szava?" Biztosítottam erről. Órákig hallgatott engem és elfogadta Krisztust.
Az oroszok soha nem mesterkéltek vagy felszínesek a vallás tekintetében. Ha a vallás ellen harcoltak, vagy ha érte és Krisztust keresték, teljes lélekkel tették. Ezért van, hogy Oroszországban minden keresztyén egyben olyan misszionáriussá válik, aki arra törekszik, hogy lelkeket nyerjen meg. Ezért nincs még egy olyan ország, amely ennyire nyitott, érett az evangélium hirdetésében. Az oroszok a Földnek egyik természeténél fogva legvallásosabb hajlamú népe. A világtörténelem folyamata volna megváltoztatható, ha az evangélium támadásának tennénk ki őket.
Igazi tragédia, hogy ez az orosz föld és népei a legéhesebbek Isten szavára, mégis úgy látszik, mintha keresztyén leírta volna már őket.
Egyszer egy vonaton egy orosz tiszt ült velem szemben. Megpróbáltam vele Krisztusról beszélni, de már néhány perc múlva ateista érvek valóságos özönével szállt szembe velem. Marx, Sztálin, Voltaire, Darwin és más megbízható emberek bibliaellenes idézetei csak úgy folytak a szájából. Nem adott lehetőséget, hogy ellentmondjak. Csaknem egy órán keresztül beszélt, hogy megpróbáljon meggyőzni, hogy nincs Isten. Amikor befejezte, megkérdeztem tőle: "Ha nincs Isten, miért imádkozik, ha bajban van?" Úgy válaszolt, mint a tolvaj, akit rajtakaptak. "Honnan tudja, hogy szoktam imádkozni?" Nem engedtem, hogy kicsússzon a kezemből. "Én kérdeztem először, azt kérdeztem, miért imádkozik. Kérem, válaszoljon." Lehajtotta a fejét és beismerően így szólt: "A fronton, amikor a németek bekerítettek bennünket, mindenki imádkozott. Nem tudtuk, hogyan kell csinálni, így hát azt mondtuk egyszerűen: "Te Isten és te anyai lélek", ami biztosan nagyon jó imádság az előtt, aki az ember szívébe lát."
Az oroszok között végzett szolgálatunk sok gyümölcsöt hozott. Különösen emlékszem Pjotra. Senki sem tudja, melyik orosz börtönben halt meg. Még olyan fiatal volt! Talán, ha húsz éves. Az orosz hadsereggel jött Romániába. Egy földalatti találkozáson tért meg és megkért, hogy kereszteljem meg.
A keresztelés után megkérdeztem tőle, hogy a Biblia melyik verse ragadta meg leginkább és melyik késztette arra, hogy eljöjjön Krisztushoz.
Azt mondta, hogy figyelmesen hallgatott, amikor az egyik titkos összejövetelünkön Lukács 24-et olvastam fel, azt a történetet, amikor Jézus a két Emmaus felé tartó tanítvánnyal találkozott. Amikor a falu közelébe értek "Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni". Pjotr azt mondta "Tudni akartam, miért tette ezt Jézus. Biztos, hogy a tanítványaival akart maradni. De akkor miért mondta, hogy tovább akart menni?" A magyarázatom az volt, hogy Jézus nagyon tapintatos. Egészen biztos akar lenni abban, hogy valóban vágyódnak utána. Amikor látta, hogy szívesen látják, örömmel velük tartott a házukba. A kommunisták tapintatlanok. Erőszakkal törnek be a szívünkbe és az elménkbe. Kora reggeltől késő éjszakáig arra kényszerítenek, hogy őket hallgassuk. Ezt teszik az iskolában, a rádión, újságban, plakátokon, mozifilmeken, ateista gyűléseken keresztül, mindenhol, ahol csak vagyunk. Vég nélkül hallgatni kell az istentagadó propagandájukat akár tetszik, akár nem. Jézus ezzel szemben tiszteli a szabadságunkat. Halkan kopogtat az ajtón. "Jézus udvarias tapintatával nyert meg engem", mondta Pjotr. Az éles kontraszt a kommunizmus és Krisztus között meggyőzte őt.
Nem ő volt az egyetlen orosz katona, akit Jézus jellemének ez a vonása ragadott meg. Meg kell vallanom, én, mint lelkész, soha nem gondolkodtam erről ilyen módon.
Belső átalakulása után Pjotr újra és újra a szabadságát és az életét kockáztatta, hogy keresztyén irodalmat csempészhessen és hogy Romániából segíthesse a Földalatti Egyházat a Szovjetunióban. Végül elfogták. Csak azt tudom, hogy 1959-ben még börtönben volt. Időközben vajon meghalt? Krisztusnál van-e már, vagy e-világban folytatja-e még jó harcát a hitért? Nem tudom, de elegendő az, hogy Isten tudja, hol van most ő.
Mint ahogy ők, sokan mások is nem csak megtértek. Közülünk senkinek sem szabad megállnia, ha már egy lelket az üdvösséghez segített Krisztusban. Ezzel csak a munka felét végeztük el. Inkább minden Krisztusnak megnyert léleknek olyanná kell válnia, hogy más lelkeket nyerjen meg. Az orosz nem csak megtértek, hanem "misszionáriusok" lettek a Földalatti egyházban. Bátrak voltak Krisztusért nem féltve életüket, és azt mondták hogy ez a legkevesebb Krisztusért amit Őérette tehetnek Aki meghalt értük.
Richard Wurmbrand |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-10-30 13:24:42, vasárnap
|
| |
| |
Egy egész új típusú keresztyénnel találkoztunk a Földalatti Egyház keresztyénével. Még sok meglepetés ért bennünket. Mint ahogy sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy keresztyének és valójában nem azok: azt találtuk az oroszok között, hogy sokan, akik azt hiszik, hogy ateisták, a valóságban nem azok. Egy orosz házaspár járt nálam, mindketten szobrászok. Amikor Istenről beszéltem nekik, spontánul azt válaszolták: "Nem, Isten nem létezik. Bezbozsnikok vagyunk - istentelenek. Elmondunk valamit, valami érdekeset, ami megesett velünk." "Egyszer egy Sztálin szobron dolgoztunk. Munka közben a feleségem azt kérdezte: Figyelj csak! Milyen különös dolog ez a hüvelykujjal. Ha nem tudnánk szembefordítani a hüvelykujjunkat a többivel - ha az ujjaink a kezünkön éppen úgy lennének elrendezve, mint a lábunkon nem tudnánk megfogni egy kalapácsot, sem vésőt, sem bármilyen szerszámot, egy könyvet, egy darab kenyeret. Az emberi lét lehetetlenné válna e nélkül a kis hüvelykujj nélkül. Ki csinálta hát meg a hüvelykujjat? Mindketten marxizmust tanultunk az iskolában és tudjuk, hogy a menny és a föld maguktól keletkeztek. Nem Isten teremtette őket. Így tanultam és így hiszem. De ha nem is Isten teremtette volna a mennyet és a földet, ha csak ezt a kis hüvelykujjat alkotta volna, ezért a kis dolgokért is dicsérnünk kellene Őt. Dicsérjük Edisont, Bellt és Stephensont, akik feltalálták az izzót, a telefont, a vasutat és sok más dolgot. De miért nem dicsérjük azt, aki megalkotta a hüvelykujjat? Ha Edisonnak nem lett volna hüvelykujja, semmit sem találhatott volna fel. Helyes és méltányos hát tisztelni Istent, azért, hogy megcsinálta a hüvelykujjat."
A férj nagyon mérges lett, mint minden férj, amikor a feleség bölcs dolgokat mond. "Ne beszélj ilyen butaságokat. Hallottad, hogy nincs Isten. Éppoly kevéssé, ahogyan nem tudhatjuk, nincs-e egy ház bepoloskázva és hogy nem ér-e minket szerencsétlenség. Vésd az eszedbe egyszer és mindenkorra, hogy nincs Isten. A mennyben nincsen senki."
Erre ő így válaszolt: "Ez még nagyobb csoda. Ha a Mindenható Isten lenne a mennyben, akiben - butaságból - ősapáink hittek, természetes lenne, hogy van hüvelykujjunk. Egy Mindenható Isten mindent megtehet, tehát megalkothatja a hüvelykujjat is. De ha nincs senki a mennyben, akkor én saját részemről elhatározom, hogy teljes szívemből imádom azt a "Senkit", aki a hüvelykujjamat megteremtette."
Így tehát a "Senki" tisztelői lettek! Hitük a "Senkiben" idővel átfogóbbá vált, mivel nem csak a hüvelykujj teremtőjének hitték, hanem a csillagok, virágok, egyáltalán az élet minden szépsége teremtőjének.
Éppen olyan volt ez, mint annak idején Athénban, amikor szent Pál találkozott az "ismeretlen Isten" imádóival.
Ez a házaspár kimondhatatlanul boldog volt, amikor azt hallotta tőlem, hogy hitük helyes volt, valóban van valaki a mennyben, aki "Senki", egy Isten, aki "nem ember", hanem szellem, a szeretet, bölcsesség, igazság és hatalom lelke, aki úgy szerette őket, hogy elküldte egyszülött fiát, és az önmagát áldozta fel értünk a keresztfán."
Úgy hittek Istenben, hogy nem tudtak erről a hitükről de már tették. Nekem megadatott az a nagy előjog, hogy egy lépéssel tovább vezessem őket, hogy személyesen megtapasztalhassák a megváltást. (folyt. köv.)
Richard Wurmbrand |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/5 oldal
|
Bejegyzések száma: 41
|
|
|
|
2016. Október
| | |
|
|
| ma: |
1 db bejegyzés |
| e hónap: |
549 db bejegyzés |
| e év: |
3839 db bejegyzés |
| Összes: |
35938 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1072
- e Hét: 23716
- e Hónap: 53028
- e Év: 240830
|
|
|
Offline
