|
2017-10-04 22:54:59, szerda
|
| |
| |
Élt Cordovában egy jámbor muzulmán,
Ki sohse járt még künn a tengeren,
Ki éjjel-nappal a koránt tanulván,
Bölcsebb volt, mint a gyaur fejdelem.
Egyszerre csak - Allah sugallatára,
Zarándokúira készül Al-Mohád,
Talizmánt köt fel mindkét sarujára,
Hogy elérhesse Mekka kapuját.
"Allah, a nagy, vezesse minden lépted,
Bizonytalan és vakmerő az út,
Bölcs férfiú, mit ér a bölcseséged,
Ha kettéroppan a vitorlarúd?
Boldog a mozlim, ki Alláht imádja -"
De hogy jutsz majd a sivatagon át ?
S ki hozza hírül messze Cordovába,
Hogy Allához tért a bölcs Al-Mohád?"
"Bár veszszek el, Allaht dicséri ajkam,
A jámbornak is meg kell halnia,
Csak menjetek a temetőbe gyakran,
Hol édes anyám nyugszik, Fatima.
S ha messze úton végzetem betelnék,"
E gyászos perczről én majd hirt adok.
Elmondja értem e halotti emlék,
Hogy Al-Mohád még él e vagy halott ?"
Így szólt és elment napkelet honába,
Hol piros hajnal rózsát hinteget,
A nargilénál édesebb az ámbra,
Fakó Nyugatnál szebb a Napkelet.
S mikor a nagy próféta sírja mellett
Ült, vezekelve a bölcs Al-Mohád,
Magába szívta az alkonyi csendet
S egy kéz lezárta ihlett ajakát.
A cordovai bölcsek évről-évre
Lesték, mikor jő vissza Al-Mohád ;
Ha méglátta-e, napkeletre érve,
A tornyos Mekka aranykapuját ?
Egy éjszaka keleten vihar támadt,
Országokon szárnyával átsepert -
S Fatima sírköve, hajnalra másnap,
Derékon törve a porban hevert . . .
/1892./ |
|
| |
|
0 komment
, kategória: versek |
|
|
|
|
|
Offline
