|
2010-05-19 17:20:41, szerda
|
| |
| |
Áprily Lajos: Rapsonné erdejében 1956
Ádikának, Zsolcikának, Bandikának, Gyurikának:
a négy unokámnak
Meredek sziklán három patak között épült
Rapsonné vára. Rapsonné asszony,
hogy várából kikocsikázhassék,
széles kőutat építtetett az ördöggel.
Két domb aranyban és egy völgy ezüstben
egyeztek meg az építés megkezdése előtt.
De mikor fizetésre került a sor,
Rapsonné asszony az ördögöt kijátszotta.
Az ördög erre társaival a sziklautat
szétrombolta.
Székely rege
1
Csuda tájon, falum felett
az erdőn három ér eredt:
Szilas, Rakottyás és Juhod,
ha arra jársz, megláthatod.
Lebzselgettünk partjuk gyepén
kis pajtásom: Dénkó meg én,
kalandra vágyó két kamasz,
én nyolc, Dénkó csak hét arasz.
Hevertünk éberen, hanyatt
nefelejcs-színű menny alatt,
elnéztük fenn a mély eget,
a szálló hőscincéreket,
a vércsét, mely szitálva sírt,
a sast, amely kört szárnnyal írt.
S én szóltam: - Hej, Dénkó fiam!
Ha most itt volna jó nyilam! -
Hason feküdtünk más helyen,
s vízből nézett a végtelen.
Nagy ördögbordák álltak ott
(közöttük béka lakhatott)
meg óriás acsalapik.
- Dénkó, itt kígyó lakhatik! -
Mohos kövön, tajték felett
vízirigó ült s billegett.
Göbékben kristályfodron át
pisztrángot lestünk s ingolát,
vízcsurgató sziklák alatt
figyeltük a pettyes halat,
hogy ugrik és hogy penderül
s a habba vissza hogy merül...
De merre tűnt a sasmadár?
Mögöttünk kőhegy állt: a vár,
nagytitkú hely, ősrégi rom,
alig van már belőle nyom.
A sasnak rajta fészke volt,
s ha kisbárányt, nyulat rabolt,
a vároromra szállt vele,
fiainak ott tette le.
S ki vára volt a sziklavár?
A nép közt róla monda jár,
a vének szája így mesélt:
Ott fenn Rapsonné asszony élt...
Hevergettünk a vár alatt,
s Rapsonnén járt a gondolat.
S itt-ott úgy szólt a víz-zene,
mintha csengettyű csengene,
másutt meg egy-egy hang kivált,
a versenyben mélyebbre szállt,
loccsant a hab, gyöngyöt vetett:
három patak beszélgetett.
A Szilas szólt: - Testvéreim,
hallgassátok meg híreim.
Tegnap, mikor felbútt a hold,
s megfényesült a vártető,
a sűrűben reccsent az ág:
itt járt a vén Hurokvető.
Megbújva ment, hol több a nyom,
a nyúl- és őzcsapásokon,
tett-vett, babrálgatott sokat:
kikötötte a hurkokat.
A parton nem volt még setét,
jól láttam szakállát, szemét,
övszíján cifra szilke volt,
szíjról levette, rám hajolt,
merített, itta friss habom:
no, eltikkadhatott nagyon.
Testvéreim, feljebb, ahol
vén bükkfa dőlt az árkon át,
megismertem hajnal körül
Rapsonné régi pásztorát.
Bocskorral lábalt át a fán,
s járkált, keresgélt mindenütt,
gombászott: kékhátút szedett,
kenyérgombát és keserűt,
aztán eltűnt a sűrüben,
mert megpiroslott fenn a vár,
s jött egy juhász. Testvéreim,
Rapsonné népe erre jár...
- Figyeljetek, testvéreim
kelt szó Rakottyás gyöngyein -,
éjfél felé a Kő mögött
egy szarvas rajtam átszökött.
Zaj verte fel, hang űzte meg:
fiatal, friss leánysereg.
Követ raktak, gyepes mohát,
vizemen úgy szökdöstek át,
s bár féltették a lábukat,
megpreckeltem bokájukat,
hogy gyöngyös lett a kis topán.
A rétre mentek azután,
volt ott liliom, tulipán,
vadszegfű és harangvirág -
pirosak, kékek és lilák.
Repdestek ott a rét felett,
s mindegyik nagy csokrot szedett.
Hová tűnhettek el velük?
Mit gondoltok, hol van helyük?
Higgyétek el beszédemet:
Rapsonné távol nem lehet...
És megszólalt a bölcs Juhod:
- Hallgassatok meg, társaim.
Én a Küküllőig futok,
s távol vannak forrásaim.
Sokat látok, figyelgetek,
mióta Isten napja süt,
de ma csudát láttam, csudát:
leányt, fiatalt, gyönyörűt.
Ahol a nagy zúgó alatt
vizem széles teknőbe gyűl,
vadrózsa közt levetkezett
s jött a fövényen - egyedül.
Erdőnknek karcsúbb őze nincs,
bűbájosabb lány nem lehet,
hacsak nem egy: a kép, amit
a testéről vizem vetett.
Madár se járt az ég alatt,
szitakötő se leste meg,
de láttam én: a parti fű
a látására hogy remeg.
Míg mosta arcát és szemét,
a tükrös szintemig hajolt.
Ráismertem, testvéreim:
Rapsonné asszony lánya volt!...
Rakottyás szólt: - Öreg Juhod,
te mindent tudsz. Azt is tudod,
hogy akik itt éltek közel,
egy éjjel merre tűntek el?
- Mióta Durmó s rém-hada
lerontott várat, vár-utat,
Rapsonné s népe bujdosik,
s új várhelyet keres-kutat.
Barlangban, odvakban lakik,
vén fát választ búvóhelyül,
de ha Rapsonné kürtje szól,
mindenfelől egy helyre gyűl...
- De hát Durmó manó-király
az utat mért rontotta le?
- Ő építette. S asszonyunk
huncut tréfát játszott vele.
Két domb arany, egy völgy ezüst,
ilyen kötést tett volt a Rút,
s gonosz népével érte jött,
mihelyest elkészült az út.
Rapsonné két mellére tett
két tallért, melle közibe
egy szép ezüstöt: - Itt a bér,
Durmó, vidd el, de ízibe:
két domb arany, egy völgy ezüst! -
Durmó olyant káromkodott,
s úgy megzúdultak társai,
a vár sziklája megrogyott.
Egyet rogyott, s roppant a fal,
kettőt, s a sok torony ledőlt,
hármat rogyott, s terítve volt
az út kövétől lent a föld.
Azóta népe bódorog,
s Rapsonné asszony hontalan.
De minden évben egy napon
megújító hatalma van.
Aranytéglákból újrakel
s csillagmezőkig nő a vár,
és hajnalig csillog-ragyog,
sárgábban, mint a holdsugár.
Pünkösd-másodnap éjjelén
ragyogást lát, ki arra jár,
s muzsikát hall, ha jól fülel:
Rapsonné tartja udvarát!
Akit manapság láttatok,
csapatostul vagy egyedül,
jó híve mind: a jelre vár,
s pünkösdkor udvarába gyűl...
Elcsendesült s elhalt a szó.
Csak patakvíz szól, suhogó,
csobogás, csengés elvegyül
fülemnek érthetetlenül.
- Dénkó! Hallottad? Aluszol?
- Én? Hallom: kecskebéka szól.
S locsogást hallok, patakot,
csuda, hogy el nem altatott.
- Szökjél, táncolj, Dénkó fíam!
Kurjongass, énekelj vigan!
Pünkösd-másodnap éjjelén
csudát látunk! Eljössz?
- El én!
Mit tudsz?
- Ennyit mondok neked:
Rapsonnét is meglesheted...
- Aj! Rapsonnét!
S Dénkó dalolt,
ugrándozott, jókedvű volt.
A nap már ferde fényt vetett,
a réten sáska cserregett,
még zúgott egy-egy sárga méh,
s megindultunk hazafelé.
2
Pünkösd másodnapján
gyönyörű a hajnal,
hangos pünkösdölők
indulnak a dallal:
"A pünkösdi rózsa
kihajlott az útra,
gyere bé, viloja,
szakassz egyet róla..."
Megindultunk mi is
frissen, kora reggel,
csilingelő szavú,
cifra gyermekekkel.
Százszor mondják a dalt,
soha el se vétik,
elkísértek vele
a falu végéig.
Bennem azon túl is
szólott a nótája:
"Hej, páva, hej páva,
császárné pávája..."
S ilyen szót is hozott
szívem muzsikája:
Rapsonné pávája,
Rapsonné leánya.
Mentünk, mendegéltünk
s nem is néztünk vissza,
vállamon nagy íj volt
s kenyeres tarisnya.
Túró s rozskenyérdúc
volt a tarisnyában,
s már a hegy ösvényét
rótta fürge lábam,
s néha hátraszóltam:
- Dénkó, szaporábban! -
Magas fatetőkön
nagy ülök figyeltek,
bokrokban a rigók
aj, hogy énekeltek!
Pintyek vetélkedtek,
vígan egy a mással,
szajkók repültek fel
nagy rikoltozással.
Közbe-közbe Dénkó
egy kicsit "szusszantott",
de megeredt újra,
s nagyokat rikkantott.
Hosszú nyúl szökött fel
rikkantása miatt,
s én utána lőttem
egy jó szeges nyilat
(szegét tűhegyesre
reszelő fente meg).
- Dénkó, itt a vacka,
lapogasd meg: meleg.
Nyerget értünk. Balra
bükkerdő homálya,
lenn patakos katlan,
úrnőnk "tartománya".
S vára? Gyapjas felhő
lengett fenn a fényben,
s árnyékában állott
hidegen, keményen.
Én csudálva nézem,
titkokat keresve,
Úristen, gondolom,
milyen lesz ma este?!
S már az aljban járunk
suhogó Juhodnál.
- Dénkó, pár pisztrángot
jó volna, ha fognál. -
Felgyűri az ingét,
s puszta kézzel fogja,
s kő alól a gyepre
lábamhoz kidobja.
Én tüzet lobbantok,
s jó bükkfa-parázson
Dénkó pisztrángjait
megpirítjuk nyárson.
Húsukat rárakjuk
hagymás rozskenyérre.
Ujját nyalja Dénkó:
- Fáin volt ebédre!
- Dénkó, csendesebben,
tudod, mire jöttünk.
Ki tudja, kik járnak
titkon körütöttünk.
Szemünket nyissuk ki
s ritkábban a szájunk...
- Jól van, jól. De estig,
mondd meg, mit csinálunk?
Itt hevet süt a nap,
lólégy is van bőven.
- Gyere, járjunk egyet
benn a bükkerdőben.
(Hányszor megjártalak,
titkok búvóhelye,
csudálatos világ:
Rapsonné erdeje!)
- Oda pillants: mókus! -
súgom a fülébe,
s Dénkó a kalapját
feldobja elébe.
- Fészek! - s mászik is már,
földön a kalapja,
a fiatal bükkfát
térddel szorongatja.
S mikor a fa bogja
lesúrolta bőrét,
öt szajkó-fióka
rátátotta csőrét!
- Pelyhesek! - s leszökött
egy dombos mohára.
- Ott odú van, Dénkó -
mutattam egy fára.
Bumm! már meg is csapta
környékét egy kővel,
azután elkezdte
szurkálni vesszővel.
De futott is mindjárt
onnan nyakra-főre:
vinnyogó bőregér
repült ki belőle...
Édesgyökereknek
gyökeriből ettünk,
forrásnak kéregből
csorgót készítettünk.
Árok volt az erdőn,
két lik a martjában,
fel is mászott oda
Dénkó hamarjában.
Beszólt: - Hu! - Egyszerre
nagy suhogás hallik,
s Dénkó pofon ütve
legurul az aljig.
Csudálkozik: ilyent
borzliktól ki várna?
Bagoly tanyája volt,
s jól megcsapta szárnya.
De ki se józanult
még az ijedtségből:
őzsuta lobbant ki
a lomb sűrűjéből.
- Nyilat neki! - Én csak
bámultam utána,
s ez járt az eszemben:
Rapsonné leánya...
Tisztáson kinéztünk:
még az ég világolt,
de a rengetegben
pára és homály volt.
S amikor kiértünk
a nagy sűrűségből,
falunk iránt a nap
lehajolt az égről.
Hívtak a virágok
esti fénybe szőtten,
kövér füvet termő
Kápolnásmezőben.
S mi, mint vad, ha szomjan
patakszagot érez,
törtettünk a fűben
Rapsonné hegyéhez.
Néha meg-megálltunk,
gyönyörűre várva,
s reácsudálkoztunk
nagy szemmel a várra.
3
Hirtelen egy furcsa széltől
elzsibbadt a testünk,
s ott egy mohos kőre dőlve
bódulatba estünk.
S mégis: mintha mentünk volna...
Dénkó szólt ijedten:
- Nézd csak, nézd csak, nő a szikla,
nő a szürkületben. -
"Valamikor megrogyott volt" -
gondoltam szavára,
s én is szívdobogva néztem
a növekvő várra.
De a szirtes elejének
nem vághattunk vakon
(csak a hajnalmadár kúszik
meredek falakon).
A Rakottyás felé tértünk,
sűrű mogyorósban,
kapaszkodó ösvényeken
hágtunk csapantósan.
S mikor fent a szarvastanyát
utunk megkerülte,
egyszerre csak búgni kezdett
a Rapsonné kürtje.
Lezúgott a hegytetőkről
a Küküllő-partig,
elzengett a völgyek útján
falunkig: Parajdig.
Kisfenyőskő, Nagyfenyőskő
túlról visszaverték,
esti rigók, fülemilék
ámultan figyelték.
Megnyűgözött lábbal álltunk
fenn az erdőháton,
mert a vár felől arany fény
szitált át a fákon.
S ahogy megnőtt körös-körül
alulról az éjjel,
úgy nőtt meg az a ragyogás
kápráztató fénnyel.
S mikor a hold sugarai
tündökölni kezdtek,
az a fény s a hold világa
együtt versenyeztek.
De már pengetést is hallok
ott a ragyogóban.
- Dénkó! - józanítom. - Dénkó!
ott benn zeneszó van. -
S futok az iránt, amerre
benn a pengetés szólt,
falhoz tapadunk, s a falban
egy picinyke rés volt.
Látom: lányok csokra libeg
ékesen középen,
pengető szép hangszerszám van
mindenik kezében.
- Dénkó - mondom (mondhatom, mert
nem mozdul a szája) -,
mondd meg, melyik a sok közül
Rapsonné leánya!? -
Meglobbantam: megkeresem!
Bükkfa állt mögöttem,
s én az alsó görcsös ágra
hirtelen felszöktem.
Villás ágakon s bogokon
csúcsig kapaszkodtam.
Dénkó is mászott utánam,
megbátorodottan.
Egy-két bőregér suhogott
odafenn felettünk,
egy nagy ág a várba hajlott,
ott leereszkedtünk.
Összebúttunk megriadva
túl a fal tövében,
a szemünket is behunytuk,
úgy sajgott a fényben.
De mikor a sajgó szemünk
újra látott végre,
én istenem, mire nyílt ki?
Száz gyönyörűségre!
Amerre lát, mindenfelé
valami csudás van -
Rapsonné ma ünnepet ül
a nagy ragyogásban.
Vén bükk alatt áll a trónja,
gyökéren a lába,
jobbja felől, balja felől
két gyönyörű páva.
Szél suhog a feje felett
a bükk-koronában,
ül, mint egy kevély királynő,
sötét tafotában.
Néha mintha szomorúság
szállna a szemére,
pedig a szél rózsaszirmot
lebegtet feléje.
Néha felnéz, felinteget:
őriző hiúza
ott sétálgat a bogokon
jobbra-balra kúszva.
Karéjosan telepedve
előtte a népe,
szól a zene, s ének is szól
a pengő zenébe.
Keresgetem, hogy hol ered
annak a nótája -
s lányt látok a páva mellett:
Rapsonné leánya!
Rapsonné int, s vége szakad
éneknek, zenének.
- Álljon ide hopmesterem,
s jöjjenek a vének! -
Mozgás támadt mindenfelől,
kürtök riadoztak,
s hopmester úr és a vének
ott felsorakoztak.
(Hű, de hosszú hopmesternek
a két lábaszára!)
- Jelentsd: készen van-e minden
a nagy lakomára?
- Készen, felséges asszonyom,
mihelyt Fürge bort hoz,
hozzálátunk, ha akarod,
az éjféli torhoz.
- Úgy látszik, a komissió,
hopmester úr, késett...
Krónikásom, jöjj közelébb:
mi a jelentésed?
- Durmóékkal összecsaptunk
tizenhárom ízben:
- A gazokkal! S volt sebesült?
- Megsérültek tízen.
- Meggyógyultak? - Van, aki még
kornyadoz sebével.
- Mért nem öntözgette sűrűn
árnyika levével?
Udvarbíró, találtál-e
vétkest vagy hibázót?
- Durmó-fival barátkozott
össze két leányzód.
- Ide jöjjetek, gonoszok!
Valljátok a vétket?
Hagyjátok el mindörökre
a Rapsonné-népet!
S más nem hágta át a törvényt?
- Filkó, a mihaszna,
vadászott, s egy hiúzodat
minap megnyilazta...
- Tudjátok: a hiúzokat
törvényeim védik!
Fosszátok meg a nyilától
Filkót három évig! -
Hopmester úr a fejével
rábillentett: jól van!
De még vének többen álltak
innen s túl a sorban.
Egyiknek bot a kezében,
az lehet a pásztor,
itt-ott zöld van a haja közt
a mohán hálástól.
Csak toportyán-űző lehet
nagyszakállú társa,
ahogy ott áll, csillagba szúr
rettenetes nyársa.
A harmadik: mintha fehér
sapka volna rajta,
bajsza is ősz - és bozontos,
mint a pele farka.
Ujjasa sem akármilyen:
vidrabőrből varrta.
Szurkozott fát tart az egyik,
szigonyt másik marka.
Túlfelől áll Hurokvető
meg a vár ispánja,
a legszélen meg Rapsonné
óriás csobánja.
- Pásztorom, te következel:
hogy telelt a jószág?
- Jó tele s jó tavasza volt,
nem bántotta kórság.
S panasz-szóra érdemes baj
talán nem is lenne,
ha a medve egyszer-másszor
kárt nem tenne benne.
Pedig hát ez a nagy nyársú
öldöshette, ráért.
Bizony, ha valaki felel,
ő felel a kárért.
A minap is, ahogy jöttem
lefelé a vápán,
fut a csorda s egy ökörnek
medve ül a hátán!
Nyársas mordul: - Irtanám én
magját is a vadnak!
De egyedül irtogatom,
s fene sokan vannak!
- Ha sokan: gyűjtsd s eresszed rá
a Durmó-fiakra!
- Gyere, segíts! Hadd lássam meg,
hogy tépnek cafatra! -
Így vetettek szót egymásnak,
de Rapsonné intett,
s elhallgattak, mint akiket
varázs-szél legyintett.
S szól az ősznek: - Vén halászom,
hol hagytad a horgod?
Megköszönöm, hogy hűséggel
láttad el a dolgod.
Akármerre bujdokoltam
rengeteg erdőben,
pisztrángokkal, lepényhallal
elláttál te bőven.
Amit itt a tartományban
kis patakok adtak,
kifogtad - a gyönyörűket
vajon hol foghattad?
- Nem Juhodban, nem Szilasban,
sem a Rakottyásban,
messze innen: szakadékos,
szurdukos Békásban.
Ott tanyáznak mély göbékben,
ahol zuhogó van,
s nappal is felpenderülnek
a tajtékozókban.
Éjjel elöl megy legényem
s fáklyával világít,
ott a pisztráng felvetődik,
mert a fénye ámít.
Én mindig mellette járok
evvel a szigonnyal,
s mihelyt a hal egyet szökik,
megdöföm azonnal.
A maiért messze jártam:
móduvai végen.
Felség, fogyaszd jóízűen
éjjeli ebéden...
Hurokvető, ispán, csobán
következtek szerre,
jelentették, mit végeztek,
ki arra, ki erre.
Vadászának megköszönte:
jól végezte dolgát,
várispánnak a hűséget,
csobánnak az ordát.
- Jó híveim, míg valami
új otthont találunk,
védjétek és őrizzétek
drága tartományunk!
Intett egyet, és a vének
a helyükre mentek.
- Muzsikát! - s a hangszerszámok
új nótára pengtek.
- Jöjjön a tánc, hopmester úr,
van időnk éjfélig.
Vigadjanak, akik holnap
bús sorsukat élik! -
S apródfiúk, szép leányok
gyülekezni kezdtek,
s egy nagy tarka koszorúba
összeölelkeztek.
Látom: Rapsonné mellett is
megmozdul a páva,
s megmozdul a páva mellett
Rapsonné leánya.
S ahogy megy a koszorúba
táncolni középen -
jaj, megpillant a hopmester
ott a fal tövében.
- Dénkó! - Dénkó menekülne
kapaszkodva, kúszva,
de hát az a hosszúlábú
a bükkről lehúzta.
Aj, csődül a fiatalja!
Rettentő a lárma:
- Emberfiak! Idegenek!
Hogy jöttek a várba? -
Reszketett a horgasinunk,
féltünk mind a ketten.
De már vittek Rapsonnéhoz
a nagy csődületben.
Egyet intett, s körös-körül
iszonyatos csend lett,
öregje és fiatalja
félkörbe sereglett.
Vár úrnője ránk tekintett
szigorú szemével:
- Feleljetek: hogy kerültök
palotámba éjjel?
Te felelj, te kormosképű!
Durmó fia vagy tán? -
Nagy szipogva mondta Dénkó:
- Fel-mász-tunk a nagy fán...
- S hogy tudtátok, hogy összegyűl
pünkösdkor a népem? -
Szóltam: - A Juhod beszélte
túl a vár tövében.
- S kik vagytok? Te, amint látszik,
legény vagy a gáton.
- A gyári raktáros fia,
s Dénkó a barátom.
- S patakszóra elszöktetek,
vakmerők, mi végett?
- Hallottuk rég a híredet,
s látni jöttünk téged... -
De míg én ezt kimondottam,
jobbra-balra lestem,
szép leányok bokra között
leányát kerestem.
- Udvarbíró! - szólt Rapsonné
mi lesz az ítélet?
Szabd ki rájuk a büntetést,
ha lehet, keményet! -
S szólt a bíró: - Mind a kettő,
noha még gyerek, kém!
Vessük le a vári szikla
fogas meredekjén!
- Vessük! - S volt ott, aki reánk
vad szemet meresztett.
Nézem Dénkót, s hát azt látom:
veti a keresztet.
- Nem! Nem! - sikoltott egy leány
s ott leborult térdre,
csókolta az úrnő kezét
sűrűn, ahol érte.
- Vessük - kiáltott egy kardos -,
vagy miszlikbe vágom!
De megszeppent, mert a hiúz
megmozdult az ágon...
S szólt Rapsonné: - Szigorúak,
nem tetszik a szótok.
Két imposztor, fenn a bükkfán
van egy pártfogótok...
Ezt ítélem: lakomáig
foglyaimmá teszlek,
éjfélkor a teleholddal
szabadon eresztlek.
No, mi az, te Durmó-fia,
te vacogó, fázol?
Hopmester, a két fogolyra
éjfélig vigyázol.
De akkor sem engeded el
parancsoló szómig.
Aztán elkíséred őket
le a Farkallóig.
Addig is a mi fajtánkhoz
egyikük sem érhet,
mert különben szörnyűt látnak,
rettenetességet!
Kedveskedő lánya feje
ott van az ölében,
de reánk néz, s drága arca
ragyog örömében.
Szeme: mint a szajkó szeme;
vadrózsa a szája.
(Te fürödtél a Juhodban,
Rapsonné leánya?)
- Három a tánc! - int Rapsonné,
s járják is lihegve.
Minket hopmester betaszít
egy kő-szegeletbe.
Járják egyesben, csokorban,
párokká bomolva.
Egyszer felkel Rapsonné is,
bevegyül a bolyba.
Déli pisztrángsütés óta
bizony megéheztünk,
túró- s kenyérmaradékból
falatozni kezdtünk.
Strázsa-kövön pislogva ült
"imposztorok" őre:
bizonyosan megjött a bor,
s iddogált előre.
- Oda pillants - súgja Dénkó -,
kettőt már gyökintett.
- Horkol is már - felelem rá -,
nem strázsál ez minket.
Kásafúvó hopmesterre
dehogyis ügyeltünk:
fal mentiben szép leptiben
arrább eregettünk.
A közelben fiatalok
játszottak, futottak,
tarka leánykoszorúnak
közepébe fogtak.
Incselkedtek, hajladoztak,
szökdöstek, nevettek,
de - hogy megint befogjanak -
ki is eresztettek,
Dénkó futott, bújt, menekült,
azok meg utána...
Hát egyszer csak előttem állt
Rapsonné leánya.
- Gyere velem - hívogatott,
s megindult előre.
S kimentünk a ragyogásból
egy kő-könyöklőre.
Ott is sugárzott az arcunk,
úgy megfényesedtünk,
mert a telehold világa
tündökölt felettünk.
S olyan sűrű volt a csillag
pünkösd éjjelében,
mint ha apám méhe rajzik
napsugaras égen.
- Mondd - kérdezte -, mi világít
ott... odalenn... messze?
- Pásztor tüze. Hogy a farkast
onnan elijessze.
- S látod, hogy lebeg a völgyben
az a hosszú fátyol?
- A víz köde. Pára száll fel
Juhod patakából. -
S most hirtelen szajkó szeme
furcsán és merészen
felém fordult, s különös fény
csillant a szemében:
- Mondtad: tudtál róla, hogy ma
pünkösdi varázs van...
Miért jöttél mégis ide?
- Hogy a csudát lássam! -
S addig nézett, addig nézett,
s addig néztem rája:
fiú-számmal összecsattant
szép vadrózsa szája...
Jaj, abban a minutumban
iszonyú setét lett,
künn az égen, benn a várban
semmi fény sem égett.
Nagy, fekete szélvihar jött,
kő omlott, fa hajlott,
s lenn a vár alatt a szikla
zúgott és morajlott.
S odafenn a vár gerince
olyant roppant végig,
hogy megzúdultak az erdők
fel az Elemérig.
Egyetlenegy villám lobbant,
csattant is keményen,
s Durmó, rosszak fejedelme
megjelent a fényben...
Végigrengett Rapsonnénak
egész tartománya -
de hova lett a viharban
Rapsonné leánya?
Mikor az a nagy setétség
minden fényt kioltott,
a nagy villámcsapás után
egy lélek sem volt ott.
S mikor hajnalszéltől fázva
felrezzentünk ketten,
láttam: füvek lengedeznek
fenn a szürkületben.
- Dénkó, minden gyönyörűség
kárba veszett - mondom.
- Sajog - nyögte -, mint apónak
esőkor, a csontom.
Mennykő csapjon a kövedbe,
ördög tartománya!
Kicsi híja, ki nem csikkant
a nyakam csigája... -
Rágondoltam a csillagos
magas könyöklőre,
s Dénkó mellett leborultam
egy fekete kőre.
Éreztem, hogy fáj a szívem,
olyan árva voltam,
még az íjat is elhagytam,
ahol barangoltam.
Virradt. Pünkösd harmadnapja
a napot már hozta,
s a vizes fű a hajamat
összeharmatozta.
Láttuk: réten a virág is
pirosodik, kékül.
- Dénkó, induljunk meg haza.
- Minden csuda nélkül? -
Felkeltem a füvek közül,
ahol eddig ültem,
kabátujjal a könnyemet
titkon letörültem...
Az ösvény is harmatos volt,
a levegő tiszta.
Búsan lógott a hátunkon
két üres tarisnya...
4.
Falu végén kecskéivel
szembejött a pásztor:
- Ugyan biza, merrefelé
csángáltok a háztól?
- Öreg, mit törődik avval,
hogy mi mit csináltunk?
Máskülönben: az éjszaka
Rapsonnénál háltunk.
- Ugyan mit húz, mit csalogat
az a meredek vár?
Hiszen hogyha jól megnézlek,
nem is vagy gyerek már...
Sirüljetek!...
Én megálltam
az öreggel szemben.
Nem vagyok már többé gyermek,
ez járt az eszemben.
Megfordultam s visszanéztem
arra, hol a vár van:
ragyogott már a vidéke
hajnali sugárban.
S azt éreztem, amíg a nap
felhágott az égre,
Rapsonnénak, a mesének
s gyermekkornak vége!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Pünkösd |
|
|
|
Címkék: kenyérmaradékból, kikocsikázhassék, reácsudálkoztunk, leánykoszorúnak, megbátorodottan, édesgyökereknek, összeölelkeztek, összeharmatozta, megfényesedtünk, kápolnásmezőben, rettenetességet, felpenderülnek, hangszerszámok, leereszkedtünk, eltikkadhatott, csillagmezőkig, lebzselgettünk, aranytéglákból, kristályfodron, pisztrángsütés, pisztrángokkal, hajnalszéltől, szarvastanyát, felrezzentünk, érthetetlenül, összecsaptunk, gyönyörűségre, felsorakoztak, meggyógyultak, pisztrángjait, rozskenyérdúc, megpreckeltem, rikoltozással, hőscincéreket, tajtékozókban, összecsattant, négy unokámnak, völgy ezüstben, építés megkezdése, ördögöt kijátszotta, ördög erre, erdőn három, mély eget, szálló hőscincéreket, pettyes halat, habba vissza, sasnak rajta, vároromra szállt, vének szája, versenyben mélyebbre, sűrűben reccsent, szarvas rajtam, Áprily Lajos, Öreg Juhod, Mióta Durmó, Közbe-közbe Dénkó, Nézem Dénkót, Végigrengett Rapsonnénak,
|
|
Offline
