|
 1/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 25
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:23:41, szerda
|
| |
| |
A feleségek kötelezettségei
,,... az asszony pedig meglássa, hogy félje a férjét.."
Efézus 5:33
A görög nyelvben a ,,félni"azt jelenti, hogy a feleség nagy tiszteletet kell tanúsítson a férje iránt. George Night írja a következőket: "A tisztelet, amit Isten vár az asszonytól a férj vezetői voltának elfogadását jelenti. Szófogadó, engedelmes kell legyen férje iránt. Miként a férjtől azt kéri Isten, hogy legyen olyan, mint Krisztus t.i. szeresse és ápolja feleségét ugyanígy a feleség alá kell vesse magát férjének, mint az egyház Krisztusnak. Mindezt önként és szívből kell tegye. A feleség engedelmessége férje iránt nemcsak a cselekedeteiben, hanem az ő hozzáállásában is meg kell nyilvánuljon." A feleség tisztelete férje iránt jól megvizsgálható abból, hogy mit tesz, vagy mit nem tesz meg a férjéért. A tisztelet a férj iránt magába foglal több dolgot is, amit a feleség el kell kerüljön beszédében és viselkedésében. A feleség nem kritizálhatja a férje döntéseit úgy, hogy azt mondja férje döntéseire, hogy azok ostobák, rosszak, nem bölcsek. A tisztelettudó magatartás nem a férj gyengeségeire fókuszál. Amikor a férj hibázik a tisztelettudó feleség nem fogja a fejéhez vágni: ,,látod...én megmondtam." Továbbá a tisztelettudó feleség nem fűz olyan kommentárt a férje magatartásához, amivel tudja, hogy megsérti vagy megalázza férjét. Ha például egy feleség azt mondja a férjének, hogy nem képes elég pénzt keresni, vagy bárcsak soha ne ment volna hozzá férjéhez egyértelműen tiszteletlenségre utal. A tisztelet nemcsak a férj jelenlétében, hanem annak távollétében is érvényes kell legyen. Ez azt jelenti, hogy a feleség nem kritizálhatja kissebítheti férjét mások előtt legyenek azok: szülők, barátok, szomszédok, idegenek vagy bárki más. Még ha a feleségnek 100%-ig igaza is van sem teheti tönkre férje tekintélyét mások előtt. A férjével négyszemközt kell a problémát megbeszélnie és még ekkor is úgy, hogy alázattal és tisztelettel viseltetik férje problémái iránt. Ha a problémát nem lehet négyszemközt megbeszélni, akkor kerül képbe a biblikus lelki gondozás, illetve az egyházfegyelem. (Máté 18:15) Az úgynevezett ,,női alkalmak", ahol helyet adnak a tiszteletlenségnek, pletykának a férjekkel kapcsolatban, kerülendők. A feleségeknek akkor is tisztelniük kell férjüket, ha azok nincsenek jelen. Még a gyerekek előtt sem lehetnek tiszteletlenek a párjukkal szemben. Nem mondhatják például a gyerekeknek a ,,Látjátok gyerekek.... apátok már megint...." jellegű mondatokat. Az a feleség, aki nem tiszteli férjét annak háta mögött egyszerűen saját keserűségét táplálja, ahelyett problémáit biblikusan orvosolná (megbeszélés, megbékülés). ,,A ki elfedezi a gyűlölséget, hazug ajkú az; és a ki szól gyalázatot, bolond az. A sok beszédben elmaradhatatlan a vétek; a ki pedig megtartóztatja ajkait, az értelmes."(Péld.10:18-19) A keresztyén feleség pozitív dolgokra kell fókuszáljon a férjével kapcsolatban, ha másoknak beszél férjéről. Az a férj, akit tisztel a felesége mások tiszteletét is kivívja. ,,bízik ahhoz az ő férjének lelke, és annak marhája el nem fogy. Jóval illeti őt és nem gonosszal, az ő életének minden napjaiban." (Péld. 31:11-12) "A derék asszony koronája az ő férjének; de mint az ő csontjaiban való rothadás, olyan a megszégyenítő." (Péld. 12:3) A tisztelet nemcsak valamilyen magatartás kerülését jelenti. Van pozitív oldala is. Egy feleség úgy mutathatja ki tiszteletét férje iránt, ha megdicséri férjét. Továbbá mint segítőtárs bátorítja férjét Istentől kapott elhívása gyakorlásában. Ha például a férj valamit megjavít a ház körül a feleség meg kell dicsérje férjét ezért. Ugyanakkor a feleség kell segítse férjét abban, hogy a férj jobban szolgálja Krisztust és növekedjen a megszentelődésben. Ezért van sokszor, hogy egy keresztyén férfi, aki keresztyén nőt vesz feleségül a házasságban előrébb halad a megszentelődésben. Amikor keresztyén feleségeknek megparancsolja Isten, hogy tiszteljék, férjüket sokszor a keresztyén feleségek ezt kérdezik: "Igen valóban azt mondja a Biblia tisztelni kell a férjünket. De mi van, ha az én férjem nem érdemli meg a tiszteletet? Akkor mit tegyek?" Az Ige azt tanítja, hogy ekkor is tisztelni kell a feleségeknek a férjüket. A feleség férj iránti tisztelete nem függ a férj tiszteletre méltóságától. Honnan tudjuk ezt? Két dologból. Először is az a parancs, hogy a tiszteld a férjed nem függ a férj tulajdonságaitól. Másodszor a Biblia azt tanítja, hogy a férj akkor válik tiszteletre méltóvá, ha az ő felesége is tiszteli őt. Ha egy keresztyén asszonynak hitetlen férje van, akkor is tisztelnie kell az ő férjét, hiszen ezzel az ő férjét megnyerheti Krisztusnak. Amikor Péter apostol arról beszél, hogy a keresztyén feleség meg kell nyerje hitetlen férjét Krisztusnak arra gondol, hogy a feleség legyen engedelmes, csendes, istenfélő, tisztelettudó, mint Sára Ábrahám iránt: ,,Hasonlóképen az asszonyok engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket. A kiknek ékessége ne legyen külső, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való; Hanem a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, a mi igen becses az Isten előtt. Mert így ékesítették magokat hajdan ama szent asszonyok is, a kik Istenben reménykedtek, engedelmeskedvén az ő férjöknek. Miként Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, urának nevezvén őt, a kinek gyermekei lettetek, ha jót cselekesztek, és semmi félelemtől nem rettegtek."(1 Péter 3:1-6) Az Ige nem támogatja, hogy a feleség tiszteletlen legyen a férje iránt. Sőt a Biblia azt mondja, hogy az alávetettség, engedelmesség, tisztelet által egy hitetlen férj akár meg is térhet Krisztushoz. Még ha a feleség egy gyenge vezetőhöz is ment hozzá az ő tisztelettudó magatartásával segíthet a férjének abban, hogy növekedjen az engedelmességben és jobb vezető legyen. Egyes keresztyén feleségek úgy gondolják, hogy az engedelmesség egyfajta ,,jutalom", amit a férj szeretetéért ,,cserébe" adnak. Más asszonyok meg ugyan engedelmeskednek a férjüknek, de mégis háborogva teszik ezt meg. Úgy gondolják meg kell büntessék férjüket, hogy pozitív változást érjenek el náluk. Ez a magatartás nemcsak az 1 Péter 3: 1-6-nak mond ellent, de annak is amit Pál apostol tanít t.i. ne győzd meg a gonoszt gonosszal: " Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg"(Róma 12:21) Jay Adams írja az 1 Péter 3:1-6 ról: ,,Az alávetés nem passzív, hanem aktív. A feleségnek keresnie kell az alkalmat, hogy megnyerje férjét Krisztusnak. A megnyerni kifejezés egy katonai fogalom. Háborút kell kezdeményezzen, hogy férjét Krisztusnak megnyerje. De a fegyverek, amiket használhat azok az: engedelmesség, tisztelet kedvesség és csendesség. Az alapvető stratégiája pedig, hogy a gonoszt jóval győzze meg. Az ilyen magatartás nem tesz lábtörlővé. Ez egy agresszív mondhatnám erőszakos engedelmesség melynek célja a férj megnyerése azáltal, hogy legyőzi a gonoszt jó cselekedetek által." Amikor az Ige arról beszél, hogy a gonoszt jóval kell meggyőzni számos nőben merül fel a kérdés, hogyan engedelmeskedjen a férjének ha semmi tiszteletre méltó nincs benne és egyáltalán nem érzi, hogy engedelmeskedni kellene férjének? Először is keresztyén engedelmessége Istennek nem függ a keresztyén érzelmi állapotától. Amikor Isten parancsol valamit akkor is engedelmeskedni kell neki, ha érezzük, ha nem annak szükségét, hogy engedelmeskedjünk Neki. Ha csak akkor engedelmeskedünk Istennek ha ,,érezzük" ennek szükségét, akkor ezzel számos bűnt engedünk be az életünkbe. Ha olyan helyzetbe kerülünk, amikor nem érezzük hogy engedelmeskednünk kellene kérjük Istent, hogy adjon olyan szívet, hogy vágyjunk engedelmeskedni. Sőt ha a keresztyén engedelmeskedik Istennek folyamatosan különféle területeken (még ha ez nehéz is neki) a Szent Lélek munkája által az érzelmek előbb-utóbb megjelennek életében. Másodszor a feleségek meg kell értsék, hogy az engedelmességet nem az érzelmek motiválják, hanem az hogy Krisztus előtt kedvesek legyünk. Az az elképzelés, hogy az érzelmek motiválják engedelmességünket pogány és egocentrikus. A mi motivációnk mindig Kriszto centrikus, Krisztus központú kell legyen. Martha Peace írja a következőket: "Érzelmeinktől függetlenül tisztelnünk kell Krisztust, hogy mindent neki tetsző módon tegyünk.. akár érzi annak szükségét akár nem. Ebben a folyamatban végül az érzelmek is megváltoznak."Harmadszor a feleségeknek meg kell tanulniuk megelégedni az élethelyzetükkel. Meg kell értsék, hogy Isten szuverén és Ő helyezte el őket egy-egy házasságban. Ez persze nem azt jelenti, hogy a feleség ne segítsen abban, hogy helyzete változzon biblikus módon. Azok a feleségek akik háborognak, tiszteletlenek férjük iránt egyben kimutatják tiszteletlenségüket Isten gondviselése és gondoskodása iránt is hiszen a házasságukat Istentől kapták. Negyedszer a feleségek meg kell lássák férjeik jó tulajdonságait és hálásak kell legyenek ezekért a tulajdonságokért. A férjed gondoskodik a család szükségeiről? Mond el neki, hogy mennyire értékeled az ő munkáját. A férjed szán időt a gyerekekkel való játszásra vagy tanításra? Ha igen akkor köszönd meg neki apai gondviselését. Mutass férjed iránt nagyrabecsülést, tiszteletet. Nancy Willson írja: ,,A legtöbb nő számos dolgot tudna találni amivel kapcsolatban tiszteletet, mutathatna férje iránt. Egyszerűen csak emlékeztetni kell magunkat arra a sok jó tulajdonságra, amikkel férjeink rendelkeznek. Isten úgy alkotta meg a férjedet, hogy tiszteletre van szüksége és Ő neked parancsolja leginkább, hogy ezt megadd a férjednek." (folyt. köv.)
Brian Schwertley |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:20:45, szerda
|
| |
| |
A perfekcionizmus (tökéletesség) tana azt hirdeti, hogy a szentség vagy a tökéletes szeretet, amelyet Isten kegyelme hoz el, minden keresztyén számára elérhető a földi életben, és megszabadítja a hívőket a bűn tudatos elkövetésétől. A tan John Wesley tanításából nőtt ki, és a korai pünkösdi mozgalomban találta meg folytatását. A tökéletesség elérését a kegyelem második munkájának tekintették, amely egy pillanat alatt megszületik a hívő szívében.
Egy módosított változata szerint ezután a második áldás után a hívő egyre inkább győz a "szándékos bűn" fölött. Bármilyen bűn is marad az ilyen ember életében, az vagy véletlen, vagy tudatlanságból elkövetett bűn. Ezzel a nézettel az a nehézség (probléma), hogy két alapvető tévedésből ered. Először is tompítja Isten törvényének szigorú követeléseit. A törvény szélességének és mélységének bármilyen igazi ismerete eleve kizárja a tökéletesség tanítását. Másodsorban elbizakodik attól, hogy mit ért el a keresztyén életben. Ha valaki ilyen nézetet vall, elkerülhetetlenül túlbecsüli saját igazságát.
A történelem során az evangéliumi egyházak túlnyomó többsége, és különösen a református egyház, az ilyen nézetet felháborítónak találta. Még az új pünkösdi mozgalom is majdnem teljesen elhagyta azt. Luther Márton azt tanította, hogy az újjászületett hívők egyszerre megigazultak és bűnösök. Isten szemében a hívők Krisztus engesztelő áldozatával és nekik tulajdonított igazságával megigazultak. A hívőket "Krisztusban" igaznak tekinti. Krisztus áldozata nélkül, önmagukban és a maguk erejéből bűnösök maradnak. Bár a megszentelődés folyamata azt jelenti, hogy a hívő egyre kevésbé lesz bűnös, ez a folyamat halálunkig nem fejeződik be, mikor is a hívő megdicsőül.
A keresztyén élet célja valóban a tökéletesség. Ha nem sikerül elérnünk, nem mentegethetjük vele bűnünket. Nekünk, keresztyéneknek továbbra is a cél felé kell törnünk, hogy betöltsük elhívásunkat Krisztusban.
Összefoglalás: 1.A perfekcionizmus elve azt tanítja, hogy a kegyelemnek van egy második munkája is, amelynek segítségével a hívők már a földi életben tapasztalják a teljes szentséget vagy tökéletes szeretetet.
2.A perfekcionizmus módosított tana azt tanítja, hogy a keresztyének győzhetnek a szándékos bűn fölött.
3.A tökéletesség tana Isten törvényének alábecsülésén és az emberi teljesítőképesség túlbecsülésén alapul.
4.Isten Krisztus igazságával ajándékoz meg, amikor még bűnösök vagyunk.
5.A megszentelődés egész életen át tartó folyamata a megigazulás pillanatában elkezdődik.
6.A keresztyének csak haláluk után, a megdicsőüléskor lesznek tökéletesek.
R. C. Sproul
Ajánlott bibliai olvasmányok: Róm 5:8; 1Kor 15:42-57; 2Kor 7:1; Fil 3:7-14; 1Jn 1:5-10 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rövid építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:18:55, szerda
|
| |
| |
Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: "Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged." Zsid. 13:5
Ezek a szavak nagyon egyszerűek. Egy kisgyermek is könnyen megértheti őket. Nem tartalmaznak magasztos doktrinákat; nem rejtenek semmilyen mély metafizikai kérdést; és mégis, még ha egyszerűek is ezek a szavak, a kötelesség amelyet nekünk parancsolnak, a legmagasabb gyakorlati fontossággal bír minden keresztyén számára.
A megelégedés a legritkább áldások közé tartozik. Mint minden értékes dolog, ez is nagyon ritka. A megelégedést gyakorolni nagyon nehéz. A megelégedésről beszélni az egészség és jólét napjaiban elég könnyű; de megelégedett lenni szegénység, betegség, gondok, csalódások, és veszteségek közepette, olyan lelkiállapot amelyet nagyon kevesen tudnak elérni!
A bukott angyalok lakóhelye maga a Menny volt, Isten közvetlen közelségében és kegyében - de nem voltak elégedettek. Ádám és Éva az Éden kertjében lakoztak, minden megadatott nekik ingyen, kivéve egy fát - de nem voltak elégedettek. Ahábnak volt trónja és királysága, de amíg Nábót szőlője nem volt az övé - nem volt elégedett. Hámán a legfőbb kedvence volt a perzsa királnyak - de amig Márdokeus a kapuban űlt - nem volt elégedett.
Pont így van ez ma is, mindenhol. Zúgolódás, kielégítetlenség, elégedetlenség azzal amink van, ezekkel szembesülünk lépten nyomon. Elmondani Jákóbbal, hogy ,,elég nekem," teljesen ellentétesnek tünik az emberi természet lényegével. Azt mondani, ,,többet akarok," Ádám minden gyermekének anyanyelve.
Az utasítás erőteljesen kellene hasson a lelkiismeretünkre: ,,Elégedjetek meg azzal amitek van," nem azzal amitek valamikor volt - nem azzal amit reméltek, hogy lesz - hanem azzal amitek most van. Ezekkel, akármik is lennének ezek, kell megelégedjünk. Olyan lakással, olyan családdal, olyan egészséggel, olyan bevétellel, olyan munkával, olyan körülményekkel amilyenekben vagyunk - kell elégedettek legyünk.
Óh, olvasó, ha szeretnél igazán boldog lenni - keresd ott, ahol egyedűl található. Ne keresd pénzben, ne keresd élvezetekben, sem barátokban, sem tanulásban. Keresd abban, hogy akaratod tökéletesen megegyezzen Isten akaratával. Keresd abban, hogy megtanulsz elégedett lenni.
Azt mondhatod, ez jól hangzik - de hogy lehetünk mindig elégedettek egy ilyen világban? Válaszúl azt mondom, hogy el kell dobd a büszkeséged, és ismerd el érdemtelenséged, hogy hálás lehess minden helyzetben. Ha az emberek igazán tudnák, hogy nem érdemelnek semmit, és Isten kegyelmének adósai minden nap - hamarosan megszünnének zúgolódni.
Hadd mondjam el miért van ilyen kevés megelégedés a világon. Az egyszerű válasz az, hogy annyira kevés a tisztelet és az istenfélelem. Kevesen ismerik saját bűnüket; kevesen érzik érdemtelenségüket; ezért annyira kevesen elégedettek azzal amilyük van. Az alázat, önismeret, saját abszolút hitványságunk és romlottságunk világos felismerése; ezek a megelégedés igazi gyökerei.
Hadd mondjam el, mit kell tegyél ha megelégedett szeretnél lenni. Ismerned kell saját szívedet, keresd, hogy Isten legyen osztályrészed, legyen Krisztus a Megváltód, és használd Isten Szavát mindennapi eledelként. A megelégedést Jézus Krisztus lábainál kell megtanulni. Akinek Isten a barátja, és a Menny az otthona - ki tudja várni a javait, és meg tud elégedni a kevéssel idelent.
J. C. Ryle |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rövid építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:17:50, szerda
|
| |
| |
Milyen csodálatosan kormányozza Krisztus az Ő kegyelmének királyságát! Ő minden teremtményével vele van, de különleges módon az Ő saját népével, aki közül mindegyik az Ő szabadító erejének az emlékműve. Mert Ő mindegyiküket lázadó és ellenséges állapotban találja, és készséges népévé teszi őket! Attól a pillanattól fogva, hogy Ő kinyilatkoztatja szeretetét irántuk, magáévá teszi ügyüket, és minden gondjukat saját kezébe veszi. Ő közel van és gondosan ügyel mindegyikükre, mintha csak az az egy lenne! A Magasztos és Fennséges, Aki az örökkévalóságban lakik, aki előtt az angyalok eltakarják arcukat, leereszkedik hogy közösségben legyen azokkal, akiket az emberek megvetnek. Mellőzi a királyokat és fejedelmeket, hogy kinyilvánítsa magát egy alázatos léleknek egy agyag falú házikóban. Ő...megvigasztalja őket a bajban, megerősíti őket a gyengeségben, elegyengeti ágyukat a betegségben, feleleveníti őket a csüggedésben, és fenntartja őket, amikor elesnének! Ő olyan bölcsen és eredményesen igazgatja őket, hogy hiába üldöztetnek és kísértetnek, hiába van számos és rendkívüli ellengségük, semmi sem tudja őket elválasztani az Ő szeretetétől! Minden helyzetben megtapasztaljuk majd, hogy Ő a mi világosságunk, pajzsunk, és igen bőséges jutalmunk. Ő minden gyermekének azt mondja: ,,Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Amikor nagy vizeken és hatalmas gondokon kelsz át, Én veled leszek. Amikor a nehézség folyamain mész át, nem fogsz elmerülni. Amikor az elnyomás tüzében jársz, nem fogsz megégni; a lángok nem fognak megemészteni. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód! (Ézsaiás 43:1-3).
John Newton |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rövid építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:16:44, szerda
|
| |
| |
,,Tudom én, hogy milyen nagy az ÚR, nagyobb a mi Urunk minden istennél. Amit csak akar az ÚR, megteszi az égen és a földön és a mélységes tengerekben." Zsoltár 135:5-6
Isten kormányoz mindent! És még ha a másodlagos okok fátyla el is rejti Őt a közönséges szem elől, annyira hogy csak az eszközöket, a szerszámokat és az eshetőségeket képes felfogni, amelyekkel Ő működik, és ezért azt gondolja, hogy Ő nem tesz semmit; mégis, a valóságban, Ő mindent saját tanácsvégzésének és jótetszésének megfelelően végez, az egek haderői és a föld lakosai között is.
Ki tudja felsorolni az összes lényt és eseményt, amelyek szüntelenül szeme előtt vannak, amelyeket bölcsessége igazgat, amelyek akaratától függnek, és amelyeket hatalma irányít. Ha az egekre gondolunk, ujjai munkájára, a holdra és csillagokra, amelyeket elrendelt; ha csillagászok támogatását kérjük, hogy segítsenek egy elképzelést alkotni a számokról, a távolságokról, a terjedelmekről, és az égi testek mozgásáról, minél többet kutatunk, annál inkább meg bizonyosodunk, hogy ezek csupán egy parányi része az Ő útjainak! Ő mindegyiket nevén szóllítja, erejével fenntartja, és ha az Ő folytonos energiája nem tartaná fenn őket, zűrzavarba rohannának, vagy a semmiségbe süllyednének! Mindezek az Ő erejétől függnek, és az Ő parancsának engednek.Hogy közelebb hozzuk a dolgokat mihozzánk, és hogy beszéljünk arról, ami jobban illik a mi gyér felfogásunkhoz, még így is elveszünk a csodálatban. Ami az emberiséget illeti, Ő kormányoz ellenőrizetlen uralommal minden királyság, család és egyén felett. Ez az áldott és egyedüli Uralkodó előtt, a föld minden nemzete nem más mint porszem a mérlegserpenyőn, vagy mint vízcsepp a vödörben, és gondolhatnánk azt (ha az Ő munkáinak roppant terjedelméhez hasonlítjuk), hogy alig méltó az Ő figyelmére! Mégis Ő itt is felügyel, áthat, gondoskodik, oltalmaz és uralkodik! Minden változás, minden siker és minden csalódás, minden ami emlékezetes a történelem krónikáiban, a birodalmak emelkedése és bukása, az emberi élet minden fordulata, az Ő tervének megfelelően megy végbe. Az Ő teremtményei Őbenne élnek, mozognak és vannak. Tőle származik eledelük és fennmaradásuk. Mindeneknek a szemei Rajta csüngnek, amit Ő ad azt ők összeszedik, és nem szedhetnek többet! És az Ő szavára a porba hullanak! Nincs egyetlen féreg, amely a földön csúszik, vagy virág mely a vadon ösvényein nő, vagy kagyló a tengerparton, mely ne hordozná bölcsessége, ereje és jósága bélyegét! Ő fenntart embert és állatot, viseli a fiatal oroszlánt az erdőben, táplálja a levegő madarait, amelyeknek nincs sem raktárjuk sem csűrjük, és felékesíti a rovarokat és a rét virágait olyan szépséggel és eleganciával, amely meghalad mindent ami a királyok udvaraiban található! Minden Őt szolgálja, és az Ő kezében olyanok mint az agyag a fazekas kezében. Hatalmasak és csodálatosak a Te munkáid, Mindeható Úr Isten! Igazságosak és igazak a Te utaid, óh szentek Királya! Ez az az Isten, akit mi imádunk! Ő az aki felszóllít, hogy támaszkodjunk mindenható karjára, és igéri, hogy vezet minket tévedhetetlen szemével!
John Newton |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rövid építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:14:12, szerda
|
| |
| |
Nem változott-e meg az Újszövetség, hiszen a történelem folyamán annyiszor másolták?
Gyakori téveszme, hogy a Biblia szövege nem eredeti formájában jutott el hozzánk. Sok olyan vád hangzott el, hogy a történelem folyamán buzgó szerzetesek megváltoztatták a bibliai szöveget. Rendkívül fontos kérdéssel állunk szemben, hiszen a szöveg megváltozása nagyban aláásná a Szentírás történelmi hitelességét.
,,A keresztyénség 'egyszer s mindenkorra' szóló történelmi jellege, mely a keresztyén hitet megkülönbözteti mindazoktól a vallási és filozófiai rendszerektől, amelyek nem kötődnek különösebben semmilyen konkrét időponthoz, rendkívül fontossá teszi az e kinyilatkoztatást megörökíteni hivatott írások hitelességének kérdését" - jelentette ki F. F. Bruce.
Szerencsére nem a bizonyítékok hiánya jelenti a problémát. Az Újszövetség szövegének kiértékeléséhez háromféle bizonyíték áll rendelkezésünkre: a görög kéziratok, az Újszövetség különböző fordításai és az egyházatyák írásai.
Az Újszövetséget eredetileg görögül írták. Körülbelül 5500 olyan másolat létezik, amely részben vagy egészben tartalmazza az Újszövetséget. Bár az eredeti példányok nem állnak rendelkezésünkre nagyon korai másolatok maradtak fenn.
Az Újszövetséget körülbelül Kr. u. 50 és Kr. u. 90 között írták. A legkorábbi kézirattöredék kb. Kr. u. 120-ból származik, és még mintegy ötven olyan töredék létezik, amelyet az Újszövetség keletkezésétől számított 150-200 éven belül írtak.
A legfontosabb kéziratok közül kettő - a Vatikáni Kódex (Kr. e. 325) és a Codex Sinaiticus (Kr. e. 350, teljes másolat) - az Újszövetség megírása után eltelt 250 éven belül keletkezett. Lehet, hogy ez hosszú időnek tűnik, a többi ókori művel összehasonlítva azonban minimális.
Caesar A gall háború című művének legkorábbi másolata 1000 évvel az eredeti példány megírása után készült, Homérosz Odüsszeiájának első teljes másolata pedig 2200 évvel az eredeti megírása után keletkezett. Ha az Újszövetséget a mű megírása és legkorábbi másolatának keletkezése közötti idő szempontjából összehasonlítjuk más ókori könyvekkel, kiderül, hogy az Újszövetség és másolatainak elkészítése között sokkal rövidebb idő telt el.
Az 5500 másolat messze a legtöbb rendelkezésünkre álló ókori kézirat. Nagyon sok ókori mű csak maroknyi példányban maradt ránk ( Catullus - 3 másolat, a legkorábbit 1600 évvel később írták; Hérodotosz - 8 másolat, 1300 év).
Az Újszövetség nemcsak a kéziratok nagy száma és a legkorábbi másolatoknak az eredeti műhöz való közelsége miatt emelkedik ki az ókori írások közül, hanem azért is, mert már nagyon korán lefordították több nyelvre. Az ókori iratokat ritkán fordították le más nyelvre, így ez egy egyedi bizonyíték az Újszövetség hitelességére nézve.
A különböző fordítások másolatainak száma meghaladja a 18000-et, sőt talán a 25000-et is eléri. Ez olyan további bizonyíték, amely lehetővé teszi az Újszövetség helyes szövegének megállapítását.
Még ha nem is állna rendelkezésünkre az 5500 görög kézirat és a 18000 lefordított másolat, az Újszövetség szövegét akkor is össze lehetne állítani az eredetinél legfeljebb 250 évvel későbbi forrásokból. Hogyan? A korai keresztyének írásaiból. Ezek az ókori írók bibliamagyarázatokban, levelekben gyakran idézik a bibliai szöveget, újabb bizonyítékot szolgáltatva ezzel az Újszövetség szövegéhez.
John Burgon több mint 86000 olyan idézetet vett jegyzékbe, amelyben a korai keresztyén egyházatyák az Újszövetség különböző részeit idézik. Láthatjuk tehát, hogy sokkal több bizonyíték támasztja alá az Újszövetség hitelességét, mint az ókor bármelyik hasonló művének megbízhatóságát.
F. F. Bruce a következőket állapítja meg: ,,Sokkal több bizonyítékunk van az Újszövetség szövegének hitelességére, mint sok klasszikus szerző írásainak hitelességére, amelyek megbízhatóságát álmában sem vonja kétségbe senki. Ha pedig az Újszövetség világi írások gyűjteménye lenne, könyveinek hitelességét általában minden kétséget kizárónak tekintenék."
Sir Frederic Kenyon, a British Museum egykori igazgatója és könyvtárának vezetője az ókori kéziratok és hitelességük egyik legkiválóbb szakértője volt. Nem sokkal halála előtt a következőket írta az Újszövetségről:
,,Az Újszövetség megírása és a legkorábbi másolat keletkezése közötti idő olyan csekély, hogy tulajdonképpen figyelmen kívül hagyható. Ezzel megszűnt az utolsó alapja minden olyan kételynek, amely szerint a Szentírás alapvetően nem úgy jutott el hozzánk, ahogy megírták. Az Újszövetség könyveinek hitelességét és általános sértetlenségét véglegesen bizonyítottnak lehet tekinteni."
Josh McDowell és Don Stewart |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hitvédelem |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:11:45, szerda
|
| |
| |
Így hát valóban azt mondhatjuk, hogy az ateizmus túlságosan egyszerű. De megemlíthetek egy másik felfogást is, amely szintén túl egyszerű. Ezt a nézetet felhígított keresztyénségnek nevezem, amely szerint van egy jó Isten a mennyben, és minden a lehető legnagyobb rendben van - s figyelmen kívül hagy minden bonyodalmas és következményekkel járó doktrínát a bűnről, a pokolról és az ellenségről, valamint a megváltásról. Mindkét felfogás gyermeteg filozófia.
Semmi értelme egy egyszerű vallás után áhítozni. Tekintve, hogy a valóságos dolgok nem egyszerűek. Az asztal, amelynél ülök, egyszerűnek tűnik, de kérdezzünk csak meg egy tudóst, hogy miből is készült tulajdonképpen! Elmondja majd mindazt, amit atomjairól tudunk, hogyan verődik vissza róluk a fény, és jut a szemünkbe, milyen hatással vannak a sugarak a látóidegre, és mi történik az agyunkban - s csakhamar úgy találjuk majd, hogy ,,az asztal látványa" egy sor titkot és bonyodalmat rejt, melyeknek aligha juthatunk a végére. Egyszerűnek tűnhet egy gyermek imádsága. S ha megelégszünk azzal, hogy itt megálljunk, rendben van. De ha nem - és a modern világ rendszerint nem éri be ennyivel -, ha folytatni akarjuk és megkérdezni, mi is történik valójában, akkor fel kell készülnünk némi bonyodalomra. Ha valamivel többre vágyunk az egyszerűségnél, akkor ostobaság arra panaszkodni, hogy az a valamivel több már korántsem egyszerű.
Azonban igen gyakran alkalmazzák ezt az ostoba eljárást olyanok, akik ugyan nem ostobák, de tudatosan vagy tudat alatt alá akarják ásni a keresztyénséget. Ezek az emberek a keresztyénségnek egy olyan változatáról beszélnek, amely egy hatéves gyermek szintjének felel meg, és ezt teszik támadásuk célpontjává. Amikor megpróbáljuk elmagyarázni nekik a keresztyénség lényegét úgy, ahogy azt egy tanult felnőtt vallja, akkor panaszkodni kezdenek, hogy összezavarjuk őket, hogy mindez túlságosan bonyolult, és ha tényleg létezne Isten, akkor bizonyára egy egyszerű ,,vallást" alkotott volna, mivel az egyszerűség olyan szép stb. Résen kell lenni ezekkel az emberekkel szemben, mert pillanatonként változtatják érveiket, s csak rabolják az időnket. Érdemes figyelnünk arra az Isten-eszméjükre is, hogy tudniilik Isten ,,egyszerűvé teszi a vallást"; mintha a vallást Isten találta volna ki, és az nem az ő hozzánk intézett kijelentése volna bizonyos megváltoztathatatlan tényekről saját természetével kapcsolatban.
A valóság amellett, hogy bonyolult, tapasztalatom szerint rendszerint még különös is. Nem világos, nem nyilvánvaló, nem az, amit várunk. Például ha megértettük, hogy a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering, akkor azt várnánk, hogy egymással összhangban legyenek - például egyforma távolságra legyenek egymástól, vagy távolságuk szabályosan növekedjen, vagy egyforma nagyok legyenek, vagy pedig egyre nagyobbak vagy kisebbek legyenek, ahogy távolodunk a Naptól. Valójában azonban semmiféle racionális magyarázatot nem találunk sem a nagyságukra, sem a távolságukra; némelyiküknek csak egy holdja van, egynek négy, egynek kettő, másoknak egy sincs, s az egyiknek meg gyűrűje van.
A valóság rendszerint olyasvalami, amit előre nem sejthettünk. Ez az egyik oka annak, hogy hiszek a keresztyénségben. Ez ugyanis egy olyan vallás, amelyet nem lehetett volna kitalálni. Ha csupán egy olyan univerzumot kínálna, amilyet mindig is reméltünk, úgy érezném, hogy azt mi gondoltuk ki. De a mindenség a legkevésbé sem olyasvalami, amit bármelyikünk is kitalálhatott volna. Az a furcsa bonyolultság, csavarosság jellemzi, amely a valós dolgok sajátja. Hagyjuk tehát ezeket a gyerekes filozófiákat, ezeket a túlságosan egyszerű válaszokat! A probléma korántsem egyszerű, s ennek következtében a válasz sem tűnik annak.
Mi hát a probléma? A mindenség - ami sok olyasmit tartalmaz, ami nyilvánvalóan rossz és értelmetlen, de élnek benne olyan teremtmények is, mint mi magunk, akik tudjuk, hogy mennyi minden rossz és értelmetlen az univerzumban. Csak két olyan felfogás van, amely minden tényt tekintetbe vesz. Az egyik a keresztyén nézet, mely szerint a világ jó, de rosszá lett, s még mindig őrzi annak emlékét, hogy milyennek kellene lennie. A másik a dualizmus. Ez az a hit, amely szerint minden dolog mögött két egyenlő és független hatalom áll, az egyik jó, a másik rossz; s ez a mindenség csatatér, ahol a jó és a rossz vég nélküli harcukat vívják. Nekem személy szerint az a véleményem, hogy a keresztyénség mellett a dualizmus a legméltóbb és legértelmesebb hit. Azonban rejt magában egy csapdát.
A két hatalmat, szellemet vagy istent - az egyik jó és a másik rossz - egymástól függetlennek tételezzük fel. Mindkettő öröktől fogva létezik. Egyik sem alkotta a másikat, és egyiknek sincs több joga arra, hogy magát Istennek nevezze, mint a másiknak. Feltehetően mindegyik jónak gondolja magát, míg a másikat rossznak. Egyikük a gyűlöletet és a kegyetlenséget kedveli, másikuk a szeretetet és a könyörületességet, s mindegyik a saját nézetét védelmezi. Nos, mit értünk az alatt, amikor az egyiket a jó hatalmának, a másikat a rossz hatalmának nevezzük? Vagy csupán azt mondjuk, hogy az egyiket jobban kedveljük a másiknál - mint ahogy valaki inkább a sört szereti, mint az almabort -, vagy pedig azt mondjuk, hogy akármit is gondol ez a két hatalom, és bármelyiket szeretjük is pillanatnyilag mi, emberek, az egyik valójában mégis csak rossz, és téved abban, hogy magát jónak tekinti. Ha már most csak odáig jutunk el, hogy történetesen előnyben részesítjük az elsőt, akkor fel kell adnunk azt, hogy egyáltalán jóról és rosszról beszélünk. Ugyanis a jó azt jelenti, hogy azt kell előnyben részesítenünk, tekintet nélkül arra, hogy egy adott pillanatban éppen melyiket kedveljük. Ha a ,,jónak lenni" egyszerűen csak annyit jelentene, hogy csatlakozunk ahhoz az oldalhoz, amelyet éppen elképzeltünk minden valós ok nélkül, akkor a jó nem érdemelné meg, hogy jónak nevezzük. Így hát azt kell gondolnunk, hogy a két hatalom egyikének igaza van, és a másik téved: az egyik jó, a másik rossz.
Ám abban a pillanatban, amikor ezt mondjuk, a két hatalmon kívül egy harmadikat is bevezetünk a mindenségbe: a jónak valamiféle törvényét, mércéjét vagy szabályát, amelynek az egyik hatalom megfelel, a másik nem. De mivel a két hatalmat ezen mérce alapján ítéljük meg, ez a mérték, vagy aki azt megalkotta, mindkettő mögött és fölött áll, és ő bizonyul a végső és igazi Istennek. Amikor jónak és rossznak nevezzük őket, ezen tulajdonképpen azt értjük, hogy az egyik helyes viszonyban van a valóságos, végső Istennel, míg a másik viszonya nem megfelelő.
Ugyanerre a következtetésre eljuthatunk egy másik úton is. Ha a dualizmus állítása igaz, akkor a rossz hatalomnak olyan lénynek kell lennie, aki a rosszat saját magáért kedveli. Valójában azonban nem rendelkezünk olyan tapasztalattal, hogy bárki is azért szeretné a rosszat, mivel az rossz. Ami ehhez a tapasztalathoz a legközelebb áll, az a kegyetlenség. A valós életben azonban az emberek néhány konkrét ok miatt kegyetlenek: vagy azért, mert szadisták, azaz mert szexuális téren perverzek, és a kegyetlenség érzéki örömöt okoz nekik, vagy pedig azért, amit meg akarnak szerezni maguknak általa - pénzt, hatalmat vagy biztonságot. De ami az örömöt, pénzt, hatalmat és biztonságot illeti, ezek mind jó dolgok. A rossz abban áll, hogy helytelen módon törekszünk rájuk, vagy túlzásba esünk velük kapcsolatban. Természetesen úgy vélem, hogy akik ezt teszik, kétségbeejtően gonoszak. Szerintem a gonoszság, ha alaposan megvizsgáljuk, rendszerint valami jónak a helytelen módon való hajszolása. Jók tudunk lenni pusztán magáért a jóságért, de nem tudunk rosszak lenni kizárólag a rossz kedvéért. Egy jó cselekedetet akkor is végre tudunk hajtani, amikor nem érezzük magunkat jónak, s amikor az nem jár örömmel, egyszerűen azért, mert a jóság helyes; de soha senki nem követett el kegyetlenséget egyszerűen azért, mert a kegyetlenség helytelen, hanem csak azért, mert a kegyetlenség élvezetes vagy hasznos volt számára. Más szavakkal: a gonoszságnak még rossznak lenni sem sikerül oly módon, ahogy a jóság jó. Úgy is mondhatnám, hogy a jóság az önmaga, a gonoszság pedig csak megrontott jóság. S először valaminek jónak kellett lennie ahhoz, hogy megromolhasson. A szadizmust szexuális perverziónak vagy elhajlásnak nevezzük, ám ahhoz, hogy elhajlásról beszélhessünk, előbb a normális nemiségről kell fogalmat alkotnunk; s azért látjuk, hogy miben áll az elferdülés, mert azt le tudjuk vezetni a normális magatartásból, de ez fordítva nem működik: a normális nem érthető meg a perverzből. Ebből az következik, hogy a rossz hatalom, amely állítólag azonos szinten áll a jóval, és éppúgy szereti a rosszat, mint a jó hatalom a jót, puszta rémkép. Hogy valaki rossz legyen, ahhoz jó dolgokat kell akarnia, s azután rossz úton hajszolnia ezeket: eredendően jó impulzusokkal kell hogy rendelkezzék, hogy aztán képes legyen azoktól elhajolni. Ám ha ő maga rossz, akkor nem tud szert tenni olyan jó dolgokra, amelyeket megkívánna, sem olyan jó impulzusokra, amelyeket megrontana. Mindkettőnek a jó hatalom a forrása. S ha így áll a dolog, akkor nem független. Része a jó hatalom világának: vagy a jó hatalom hozta létre, vagy egy másik, mely mindkettő fölött áll.
Fogalmazzunk még egyszerűbben! Ahhoz, hogy valaki rossz legyen, léteznie kell, értelemmel és akarattal kell rendelkeznie. Azonban a lét, értelem és akarat önmagukban jó dolgok. Ezért a jó hatalom a forrásuk, s még ahhoz is, hogy rossz legyen, ellenfelétől kellett kölcsönöznie vagy lopnia. S ugye, most már kezdjük érteni, miért mondta mindig is a keresztyénség, hogy az ördög bukott angyal? A történet nem holmi gyermekmese, hanem tényleges igazolása annak a ténynek, hogy a gonosz egy élősködő, nem pedig egy eredeti dolog. Azok az erők, amelyek képessé teszik a gonoszt arra, hogy folytassa munkáját, a jóságból erednek. Mindazok a dolgok, amelyek képessé teszik a rossz embert arra, hogy valóban rossz legyen, önmagukban véve jó dolgok - határozottság, értelem, jó megjelenés, a lét maga. Szigorú értelemben véve ezért nem működik a dualizmus.
Őszintén elismerem azonban, hogy az igazi keresztyénség (megkülönböztetve a felhígított keresztyénségtől) sokkal közelebb jár a dualizmushoz, mint azt sokan gondolnák. Amikor először olvastam végig komolyan az Újszövetséget, meglepő volt számomra, hogy milyen sokszor beszélt a világban működő sötét hatalomról - egy hatalmas gonosz szellemről, akiről azt tartják, hogy neki tulajdonítható a halál, betegség és bűn. A nézetek közötti különbség az, hogy a keresztyénség szerint ezt a sötét hatalmat Isten teremtette, s kezdetben jó volt, ám később rossz útra tért. A keresztyénség egyetért a dualizmussal abban, hogy a világmindenség egy harcmező. De azt nem gondolja, hogy ez a háború független erők küzdelme. Sokkal inkább azt tartja, hogy egy polgárháború, egy lázadás zajlik, s a világnak az a része, ahol élünk, lázadók megszállása alatt sínylődik.
Ellenség által megszállt terület - ez a világ. A keresztyénség pedig annak története, hogyan jött el a világba a törvény szerinti király, ha úgy tetszik álöltözetben, és szólított fel bennünket, egy nagyszabású szabotázsban való részvételre. Amikor templomba megyünk, valójában barátaink titkos rádióadását hallgatjuk: ezért is törekszik az ellenség olyan elszántan arra, hogy ebben megakadályozzon bennünket. S ezt oly módon teszi, hogy önhittségünkre, lustaságunkra és intellektuális sznobizmusunkra játszik. Tudom, most valaki azt fogja kérdezni tőlem: ,,Ön valóban azt gondolja, hogy a napnak ebben az órájában visszahozza régi barátunkat, az ördögöt, patával, szarvval és miegyebekkel?" Nos, hogy a napszaknak mi köze ehhez, azt nem tudom. S nem ragaszkodom sem a patához, sem a szarvhoz. De különben a válaszom: ,,Igen, azt gondolom", noha nem állítom, hogy bármit is tudnék személyes megjelenéséről. S ha valaki jobban meg akarná ismerni, annak azt mondanám: "Ne aggódjék! Ha tényleg találkozni akar vele, fog is. De hogy tetszeni fog-e ez a találkozás, az már más kérdés." (folyt. köv.)
C. S. Lewis |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Amit a keresztyének hisznek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:09:37, szerda
|
| |
| |
A Jn 13-ban és az 1Jn 3-ban kapott parancsolat az, hogy szeressük keresztyén embertársainkat, testvéreinket. De természetesen meg kell őriznünk az egyensúlyt, és nem feledkezhetünk meg Jézus tanításának másik oldaláról sem: szeressük embertársainkat, szeressünk minden embert mint felebarátunkat.
Minden ember Isten képmását hordozza. Nem azért értékes, mert a megváltás részese, hanem mert Isten teremtménye, és Isten képére teremtetett. A modern ember, aki ezt elvetette, elvesztette a kulcsot ahhoz, hogy megtudja, ki is ő valójában. Ezért nem találja, sem önmaga, sem a többi ember valódi értékét. Leértékeli a másik embert, és manapság kell szembesülnünk ennek szörnyű eredményeivel: egy beteg kultúrával, melyben az emberek úgy bánnak egymással, mintha nem élőlények, hanem gépek volnának. A keresztyének azonban ismerik az ember valódi értékét.
Minden ember felebarátunk, és úgy kell szeretnünk mint önmagunkat. A teremtésre alapozva tehetjük ezt, mert minden ember értékes, hiszen Isten képére teremtetett, még ha nem is fogadta el a megváltást. Tehát mindenkit szeretni kell, bármibe is kerül.
Nyilvánvalóan ez a lényege Jézus példázatának az irgalmas szamaritánusról: egyszerűen azért, mert az ember ember, szeretni kell, bármi áron.
Tehát amikor Jézus azt a parancsolatot adja, hogy szeressük keresztyén testvéreinket, ezzel nem érvényteleníti a másik parancsolatot. A kettő nincsen ellentétben. Nem kell választanunk, hogy minden embert önmagunkhoz hasonlóan szeressünk-e vagy a keresztyéneket kiváltképpen. A két parancsolat erősíti egymást.
Ha Jézus azt a kifejezett parancsolatot adta, hogy szeressünk minden embert mint felebarátunkat, akkor különösen fontos, hogy szeressük keresztyén testvéreinket. Ha Jézus azt mondta, hogy minden embert úgy szeressünk, mint önmagunkat, mennyivel inkább vonatkozik ez keresztyén testvéreinkre, akikhez különleges kötelék fűz, nevezetesen az, hogy egy az Atyánk és egy Szentlélek lakozik bennünk. Könnyen beláthatjuk, milyen mérhetetlenül fontos, hogy minden ember láthassa ezt az észrevehető szeretetet azok között, akiket ilyen különleges kapocs köt össze. A Gal 6,10-ben Pál egyértelművé teszi ezt a kettős követelményt: "Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben." Nem tagadja azt a parancsolatot, hogy cselekedjünk jót minden emberrel, de szükségesnek látja hozzátenni, hogy "leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben". Ennek a kettős célnak kell áthatnia keresztyén felfogásunkat és meghatároznia nézeteinket. Tudatosan el kell gondolkodnunk azon, hogy mit jelent ez mindennapi életünkben. A külső szemlélő számára ez kell, hogy legyen cselekedeteink meghatározója.
Igaz biblia-hívő keresztyének nagyon gyakran hangsúlyozzák, hogy kétféle ember van: a kárhozott és a megváltott. Az előbbiek az Isten elleni lázadás állapotában vannak, az utóbbiak pedig Krisztus által visszatértek Istenhez. Ez a szemlélet azonban kirekesztő, ezért visszatetsző.
Kétféle ember van, ez igaz. Néhányan, noha Isten képére teremtettek, még szemben állnak a Teremtővel; mások már Isten kegyelméből elfogadták az általa kínált megoldást.
Egy másik, nagyon fontos értelemben azonban csak egyféle ember van. Minden embernek egy az eredete. A teremtés által minden ember hordozza Isten képmását. Ebben az értelemben valamennyien egy test és egy vér vagyunk.
Tehát az emberiség egységessége megcáfolja azt a kirekesztő szemléletet, amely kétféle ember létezését feltételezi. A keresztyéneknek nem hitetlen embertársaik rovására kell hittestvéreiket szeretni. Az irgalmas szamaritánus jó példája lebegjen szemünk előtt szüntelenül!
Folytatjuk
Francis A. Schaeffer |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ismertető jelük: A szeretet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:07:21, szerda
|
| |
| |
Az Isten által meghagyott maradék
Római levél 11,2-5
,,Nem vetette el Isten az Ő népét, melyet eleve ismert. Avagy nem tudjátok-é mit mond az írás Illésről, amint könyörög Istenhez Izráel ellen, mondván: Uram, a te prófétáidat megölték, és a te oltáraidat lerombolták; és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek. De mit mond neki az isteni felelet? Meghagytam magamnak hétezer embert, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. Ekképen azért most is van maradék a kegyelemből való választás szerint."
A rómaiakhoz írt levelében racionális érveket és állításokat találunk, nem történeteket. Mégis a 11,2-5-ben az apostol egy kiemelkedő ószövetségi példát hol fel állításának igazolására, hogy Isten nem hagyta el Izráelt, és hogy az Isten Igéje nem vallott kudarcot. Illés történetéről van szó, miután legyőzte Baál prófétáit a Kármel-hegyen. (1Kir 18,16-19,18)
Illés Istene
Illés felszólította Baál prófétáit: imádkozzanak Baálhoz, hogy küldjön tüzet az oltárukon levő áldozatra, miközben Illés is imádkozik Istenhez, hogy küldjön tüzet az ő oltárán levő áldozatra. Amikor Baál kudarcot, és Isten mindenki számára látható módon válaszolt, és nemcsak Illés áldozatát emésztette meg a tűz, hanem a fát, követ, a földet és az oltár körüli árokban levő vizet is, a próféta kihasználta az alkalmat és megöletett négyszáz Baál prófétát. Hatalmas győzelem volt ez.
De a győzelem híre eljutott Ahábnak, Izráel gonosz királyának a fülébe, aki elmondta feleségének, Jezábelnek, hogy mit tett Illés. Ő még Ahábnál is gonoszabb volt, és megesküdött, hogy megtorlásul azonnal megöleti Illést. Illés, aki minden bizonnyal érzelmileg kimerült volt a korábbi próbák miatt, elvesztette Istenbe vetett bizalmát és negyven napon át menekült a pusztába a Hóreb-hegyig (a Sínai hegy másik neve).
A következő reggel Isten így szólt hozzá: ,,Mit csinálsz itt, Illés?"
Illés válasza talán a leginkább szánalomra méltó panasz az egész Szentírásban: ,,Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek." (1Kir 19,10) Nem számított, hogy az izráeliták nem sokkal korábban eleget tettek felhívásának, és megölték Baál négyszáz prófétáját.
Isten nem feddte meg a prófétát, ahogy mi tettük volna. A hegyre állította, miközben egy nagy szél, egy földrengés és tűz ment el előtte. Ezek a hatalmas természeti jelenségek tükrözték Isten erejét és mindenható voltát, de Isten nem volt bennük. Ehelyett miután elmúlt a szél, a földrengés és a tűz, azt olvassuk, hogy Isten egy ,,halk és szelíd hangban" szólt Illéshez.
Isten megismételte a kérdést: ,,Mit csinálsz itt, Illés?"
Illés ugyanazt a választ adta, mint előzőleg. Aztán Isten azt mondta neki, hogy kenjen fel két királyt: Hazáélt Arám királyává és Jéhút Izráel királyává. Azt is mondta, hogy utódjául kenje fel Elizeust Isten prófétájává. Ez a három ember, a két király és Elizeus együttesen fogják őt segíteni. Végül Isten azt mondta: ,,De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Baalnak és minden szájat, amely nem csókolta meg azt." (1Kir 19,18)
Pál erre a történetre utal a Róm 11,2-5-ben, és idézi az 1Kir 19. fejezetének 10., 14. és 18. verseit.
Pál gondolatmenete
Mivel a leírás Pál ötödik érvét vezeti be a Római levél 9-11. fejezeteiben - melyben bizonyítja, hogy Isten terve Izráellel nem vallott kudarcot, sőt folytatódik- talán hasznos, ha ezen a ponton összefoglaljuk és áttekintjük a pontokat, mint minden egyes új gondolatmenet kezdetén.
Isten terve Izráellel nem vallott kudarcot, mivel :
1.Akiket Isten kiválasztott a megváltásra, azok üdvözülni fognak. ( Róm.9,6-24 ) A megváltás Istennek Krisztusban megjelent kiválasztó kegyelmétől függ, és ez mindig független volt az etnikai, nemzeti, vagy szervezeti jellegű szempontoktól.
2.Isten már kijelentette, hogy nem az egész Izráel fog üdvözülni, viszont lesznek olyan pogányok, akik igen. (Róm9,25-29) Ez egyértelmű prófécia.
3.Az, hogy a zsidók nem hittek, saját hibájuk volt, nem Istené. (Róm 9,30-10,21) A zsidók nem akartak hinni, mert sok mai emberhez hasonlóan ők akarták maguknak kiérdemelni az üdvösséget.
4.Voltak zsidók, akik hittek és üdvözültek. ( Róm 11,1 )Pál saját magát hozza fel példaként.
5.Még a legnehezebb időkben is mindig volt egy maradék, akik üdvözültek. ( Róm 11,2-10 ) Ehhez a ponthoz érkeztünk el most, melyre az a tény a bizonyíték, hogy Isten saját számítása és kijelentése szerint még Illés szolgálatának sötét időszakában is hétezer zsidó hűséges maradt Istenhez, és nem volt hajlandó imádni a Baált.
6.A pogányok jelenkori üdvösségének célja az, hogy féltékennyé tegye Izráelt, és így némelyek üdvözüljenek. (Róm 11,11-24)
7.Végül pedig egész Izráel üdvözülni fog. (Róm 11,25-32) Ezek az érvek együttesen bizonyítják: Isten szövetségi ígéretei visszavonhatatlanok, még olyan hatalmas emberi ellenállás és elutasítás ellenére is, amilyet Izráel tanúsított.
A maradék üdvözül
A gondolatmenetben új elemet jelent a ,,maradék". A szó valaminek a megmaradt részére utal, egy tárgynak, szokásnak vagy népnek. Mi leggyakrabban talán egy vég anyagból megmaradt kis szövetre használjuk, vagy amikor a boltban egy tekercs padlószőnyegből marad egy rövid csík. Az Ószövetségben a szó legtöbbször azt a csoportnyi zsidót jelöli , akik túlélték vagy majd túl kellett, hogy éljék a krisztus előtti nyolcadik és hatodik századi asszír és babiloni hódításokat, pusztításokat és fogságbavitelt.
Érdekes, hogy amíg a szó az Ószövetségben gyakran előfordul( összesen hatvankétszer ), az Újszövetségben csak háromszor találjuk meg; ráadásul mindhárom alkalommal az ószövetségi helyeket idézve.
Az első újszövetségi utalás az ApCsel 15-ben olvasható, a jeruzsálemi zsinatnál. Az egyház vezetői összegyűltek, hogy beszéljenek a pogányoknak a növekvő gyülekezetben elfoglalt helyéről, illetve , hogy eldöntsék: a pogányokra is kötelezőek-e a mózesi törvények: körül kell-e metélkedniük, és meg kell-e tartaniuk a zsidó ünnepeket. A döntés értelmében a pogányok felszabadultak a zsidó iga alól, és ez részben egy Ámós könyvéből származó idézetnek volt köszönhető, melyet Jakab idézett (kiemelés tőlem):
Ezek után megtérek és felépítem Dávidnak leomlott sátorát, és annak omladékait helyreállítom, és ismét felállatom azt: hogy megkeresse az embereknek többi része az Urat, és a pogányok mindnyájan, akik az én nevemről neveztetnek. Ezt mondja az Úr, ki mindezeket megcselekszi....
ApCsel 15,16-17 az Ám 9,11-12-t idézve
Ezekben a versekben ,,az emberek többi része" azokra a zsidókra vonatkozik, akik túlélték a babiloni fogságbavitelt, akik az apostolok idejében új lehetőséget kaptak, hogy keressék Istent, és akikhez mint Isten új népéhez, hívő pogányok csatlakoztak.
A másik két újszövetségi hivatkozás a Római levélben található. Az egyiket már láttuk: a kilencedik fejezetben található ézsaiási idézet (kiemelés tőlem):
Ézsaiás pedig ezt kiáltja Izráel felől: Ha Izráel fiainak száma annyi volna is, mint a tenger fövenye, a maradék tartatik meg. Mert a dolgot bevégezi és rövidre metszi igazságban; mivel rövidesen végez az Úr a földön.
Róm 9,27-28 az Ézs 10,22-23-at idézve
Végül a harmadik újszövetségi előfordulása a ,,maradék" szónak az általunk vizsgált szakaszban található.
(A ,,maradék" szó első ószövetségi előfordulása az 1Móz 45,7-ben van, ahol József elmondja testvéreinek, hogy Isten küldte őt Egyiptomba, és Ő helyezte őt befolyásos pozícióba, hogy ,,maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással". Ezután a szó nem fordul elő Izráelle kapcsolatban egészen a zsidó monarchia késő történelméig, amikor viszont rendkívül gyakran szerepel. A legtöbb ilyen vers a 2Királyokban (19,4 és 30-31; 21,14), a 2Krónikákban (34,9 és 21; 36,20), Ézsaiás könyvében (10,-20-22; 11,11 és 16; 17,3; 28,5; 37,4 és 31-32), Jeremiás könyvében (6,9; 11,23; 23,3; 31,7; 40,11 és 15; 42,2 és 15 és 19; 43,5; 44,7 és 12; 44,14 és 28; 47, 4-5; 50,21 és 26) és Mikeás könyvében (2,12; 4,7; 5,7-8; 7,18) található, bár szórványosan a többi prófétánál is felfedezhető. A versek általában figyelmeztetések, hogy Isten csak egy maradékot tart meg, vagy ígéretek, hogy valóban meg fog tartani egy maradékot. Sok helyen találunk ígéretet arra nézve, hogy a végső időkben áldást nyer a maradék.
Két kérdést kell megvizsgálnunk ahhoz, hogy jól értsük a szöveget.
1. A 2-5. versek mivel egészítik ki az 1. verset? Ha követtük a gondolatmenetet, láthattuk, hogy Pál azzal bizonyította Isten Izráel iránti hűségét, hogy még ha egyetlen más zsidó sem üdvözöl, ő bizonyosan. Márpedig amíg van legalább egyetlen ember, senki sem állíthatja, hogy Isten teljesen elhagyta volna izráelt. Első ránézésre az ezután következő versek ugyanazt mondják, csak itt Illés története a példa. Isten elmondta, hogy van hétezer ember, akik nem hagyták el az igaz Istent, és nem hajoltak meg a Baál előtt. Akkor viszont mondanak-e új dolgot ezek a versek? A válasz az, hogy igenis mondanak. Sőt, két új dolgot is.
Először is, kiderül belőlük, hogy bár Isten már akkor betartotta volna ígéretét, ha csupán egyetlen embert megment a rengeteg izráelita közül kegyelme ennél sokkal messzebre terjed: Illés idejében hétezer ember volt, és logikusnak tűnik, hogy Pál idejében is hasonló volt a helyzet- akárcsak ma. Az apostol azért foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Isten minden bizonnyal megszegte-e az ígéretét, mert miközben a pogányok elfogadták Krisztust, a zsidók nagy része nem. Azt mondja, hogy bár a zsidó hívők száma viszonylag alacsony, ettől függetlenül sokan voltak, akik hittek. A számok nem elhanyagolhatóak. Gondoljunk a háromezerre, akik Jeruzsálemben Pünkösdkor hittek (ApCsel 2,41), és hogy attól kezdve ,,az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel. (47. v.) Isten ugyanezt teszi ma is.
Másodszor, Illés példájából kiderül, hogy nem egy kivételes esemény volt, hogy Isten kiválasztott egy hívő maradékot, mivel mindig is így volt. Az 1Királyokban olvasható történet nem a királyság végnapjaiból való, amikor már érezni lehetett az asszírok vagy a babilóniaiak pusztításának előszelét. Izráel történetében korábban történt. De még ekkor is csak egy maradék menekült meg.
Pál tapasztalatát és korának igehirdetését a múltbeli zsidó történelemre alapozza. Azt mondja ezzel, hogy az első századi keresztyén igehirdetés Isten kialakult módszerei szerint történik.
2. Kiről beszél Pál, amikor azt mondja: ,,az ő népéről, amelyet eleve ismert"? Ez egy érdekes kérdés, amely még a legjobb szövegmagyarázókat is megosztja. Megfigyelésem szerint közel egyenlő arányban oszlanak meg a vélemények. Két lehetőség van. Először is, a szavak az egész nemzetre vonatkoznak: ekkor egész Izráel Isten ,,eleve ismert" vagy kiválasztott népe. A másik lehetőség az, hogy a kifejezés csak az Izráelen belüli kiválasztottakra vonatkozik. F.Godet, John Murray és Leon Morris az első nézetet osztják, miközben Kálvin, Robert Haldane és Charles Hodge a másodikat.
A második nézet mellett könnyű érveket találni, mivel Pál a Róma 9-ben már megkülönböztette Izráel nemzetét és a valódi Izráelt. Hodge is ezzel kezdi; szerinte ez a lehetőség a legjobb, mivel (1) ,,Pál is pontosan ezt a különbséget hangsúlyozta a 9,6-8-ban, ráadásul ugyanebből a célból"; (2) ,,Pál is ezt mondja gondolatmenetében: a nép legnagyobb részét elvetette Isten, de megőrzött egy maradékot a kegyelmi kiválasztás miatt'''; és (3) ,,az Ószövetségből kölcsönzött példa illik bele a legjobban ebbe a magyarázatba". Természetesen nincs is ezzel semmi probléma; az egész magyarázat igazságon alapul.
Másfelől viszont jogosan gondolhatjuk, hogy ebben a fejezetben Pál az egész nemzetre gondol, és Izráelt érti azalatt, amikor ezt írja: ,,...az ő népét, amelyet eleve ismert".
Persze nem lehet kérdés, hogy Pál valóban Istennek a népéhez való hűségéről ír, amikor a kiválasztott maradékot említi. Mivel Isten valóban kiválasztott bizonyos zsidókat, bár csak egy maradékot, hogy a hívő pogányokkal együtt üdvözüljenek, egyértelmű: Izráelt nemzeti szinten nem vetette el. Azonban a probléma most következik. Az első versben Pál a nemzetről beszél. Átírhatnánk-e úgy a kérdést, hogy ,,elvetette-e Isten Izráel nemzetét?" A válasz: ,,Nem, nem vetette el a nemzetet, mert némelyeket üdvözít közülük, akik közül én is egy vagyok." Másképp fogalmazva, az első vers az ,,ő népe", és a második vers ,,az ő népe, amelyet eleve ismert" ugyanarra a népre kell, hogy vonatkozzon, és ez a nép az egész nemzet kell, hogy legyen. Ráadásul úgy tűnik: az egész fejezet is ebbe az irányba halad, mivel amikor elérkezünk a 26-29. versekhez, az apostol ezt írja: ,,És így az egész Izráel megtartatik, amint meg van írva: Eljő Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákóbtól a gonoszságokat: És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket. Az evangéliumra nézve ugyan ellenségek ti érettetek; de a választásra nézve szerelmetesek az atyákért. Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása." (az idézet az Ézs 59,20 -21 és 27,9 átirata)
Godet a következőképpen ír erről:
A föld népei közül csak egyet választott ki, és ismert eleve az isteni előre tudás és szeretet, és ennek a népnek a története összefonódik a megváltás megvalósulásával. Minden más népnél az üdvösség egyéni szintű, de náluk az üdvösség fogalma a néphez kapcsolódik.... a Jézus korában élő izráeliták elutasították őt, majd ez a tény egy meghatározatlan számú nemzedéken át fennmaradt, mint nemzeti szintű hitetlenség. Istenre azonban nem nehezedik nyomás; az idő addig tart, ameddig ő akarja. Ha úgy kell lennie, a korszakok után újabb korszakok jönnek, amíg végül el nem érkezik az a nemzedék, mely hajlandó kinyitni szemét és szabadon elfogadja a Messiást. Isten már előre ismerte a népet, amely hisz és üdvözül, és előbb vagy utóbb mindkettő bizonyosan be is teljesül.
Bátorítás nehéz időkben
A Római levél 11. fejezetének többi része a fenti igazságok Istenre vonatkozó gyakorlati alkalmazásával foglalkozik. A következőkben versről versre haladva részletesen végigvesszük ezeket. De számunkra is van alkalmazás ezekben a versekben, és ezzel szeretném majd befejezni tanulmányomat.
1.Istennél mindig van maradék, és ez a maradék gyakran nagyobb, mint gondolnánk. Eszembe jutnak olyan keresztyének, akik nehéz helyzetben vagy nehéz körülmények között dolgoznak - például egy belvárosi misszióban, vagy ahogy éveken át sokan, a vasfüggöny mögött. Olyan társadalmi csoportban, amely különösen is ellenáll az evangéliummal szemben. Vagy olyan fiatalok között, akik elfordultak Istentől. Ha ilyen munkára hívott el minket Isten, vagy csupán szívünkre helyezett egy ilyen területet, lehet, hogy depressziónk még Illését is meghaladja. Hiszen bár kitartóan dolgoztunk, mégis alig-alig láthatók az eredmények. Munkánkat félreértették, és néha erőszakkal elutasították. Legszívesebben feladnánk, azt gondolva: ,,Mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek." (10. v.)
Ha így gondolkozunk vagy érzünk, emlékezzünk vissza arra, hogy Istennek még mindig megvan a hétezer embere, akik nem hajoltak meg a Baálnak: tehát nem vagyunk egyedül, és munkánk nem lesz eredménytelen.
Az a problémánk, hogy nincs elég hitünk: csupán a külső látszat alapján ítélünk, nem pedig Isten ígéreteire támaszkodva. Illés nagy próféta volt, mégis ugyanebbe a hibába esett. Nem látta, hogy mit tett Isten, ezért azt gondolta, hogy csak ő maradt hűséges hozzá.
Kálvin a következőket mondja erről:
Ebből az következik, hogy akik az egyházat saját véleményük alapján próbálják megítélni, azok tévednek. És valóban, ha ez a rendkívüli próféta, aki a Lélek világosságában élt, is tévedett, amikor saját maga próbálta megbecsülni az Isten népébe tartozó emberek számát, akkor mi lesz velünk, akiknek hozzá képest legélesebb ítélőképességünk is sötét homálynak számít? Ennélfogva ne hozzunk ezzel kapcsolatban elhamarkodott ítéletet, hanem inkább forgassuk szívünkben ezt az igazságot, hogy a szemünkben igencsak erőtlennek tűnő egyházat Isten titokzatos gondviselése tartja fenn... mivel Istennek megvannak a maga útjai, melyeket csak Ő ismer, előttünk viszont rejtve vannak - viszont Ő még akkor is csodálatos módon megtartja az Ő választottait, amikor minden elveszettnek is tűnik.
Ha ez nem vigasztalás számunkra, nem tudom, mi lehetne az.
2.Isten népének maradéka nem hajtott térdet a Baálnak. Baál az ókori kánaániak különösen is erkölcstelen istensége volt, akit azért imádtak még továbbra is, mert a zsidók Józsué hódítása idején nem irtották ki teljesen a kánaániakat. Baál istentiszteleteire a nyílt szeximádat és az abszolút materializmus volt jellemző. Sőt, valójában a szexualitást tartották a materializmus biztosítékának: szerintük a szent prostitúció gyakorlata volt az alapja az évszakok váltakozásának és a terményen így lett áldás: így gazdagodott a társadalom. Manapság is ugyanez látható.Nyugati kultúránkban, különösen is az Egyesült Államokban a szabad szexualitás és a nyílt materializmus kétsávos sztrádáján robogunk nagy sebességgel, azzal a különbséggel, hogy a mi esetünkben a vagyon biztosítja a szexualitást vagy a szexuális előnyt (vagy esetleg még élvezetesebbé teszi), nem pedig fordítva.
Mit mondjunk egy ilyen korban? Sokan, közöttük én is, hajlamosak vagyunk a borúlátásra: ,,Társadalmunk megromlott. Az erény kiveszőben van. Már csak én maradtam. Feladom."
Azonban ez nem a teljes kép. Lehet, hogy a társadalom valóban a kárhozat felé vezető csúszós lejtőn halad lefelé, de Istennek van egy maradéka, és ez a maradék nem hajtott térdet a szexualitás és a vagyon Baáljának. Vannak odaszánt életű emberek, akik Istenért élnek, és sokszor borzasztó körülmények között is a helyes úton próbálnak járni. Ez számunkra is biztatás kell, hogy legyen: keressük meg az ilyen embereket, és erősítsük őket, amikor csak tudjuk. Végül is ez a gyülekezet feladata, hogy olyan közösség legyen, melyben Istenért élnek az emberek, erősítik egymást, és még ebben a gonosz világban is Őérte élnek.
Tegyük ezt. ,,Nézzünk fel Jézusra", és fussuk meg az előttünk levő pályát (Zsid 12,1-2), bármilyen legyen is az. Sőt, úgy fussuk meg, hgoy tudjuk: egy napon hozzánk hasonlóan Isten teljes választott népe Őelőtte fog állni, miután legyőzte a gonosz világot. És bár legtöbbször majd megvetni és üldözni fognak, tudjuk: Isten beteljesítette tökéletes akaratát bennünk, és abból, amit tettünk Jézusért, semmi sem volt hiába.
James Montgomery Boice |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Isten terve Izráellel |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-06-29 17:02:08, szerda
|
| |
| |
I. Rész
Életemből (folytatás)
Napsütés és felhők
Eme jelentős tapasztalatot követő hetekben boldog, szinte álomszerű állapotban éltem, és örültem beképzelt bűntelenségemnek. Csak egyetlen gondolatom volt, akár munka közben, akár szabad időmben alig gondoltam valami másra, mint arra a csodálatos élményre, amelyet átéltem. Azonban lassanként visszatértem a földre. Akkoriban egy fotóműteremben dolgoztam, ahol a legkülönbözőbb emberekkel találkoztam. Voltak, akik nevettek radikális vallási nézeteimen, mások eltűrték, de voltak olyanok is, akik megértettek. Minden este összejöveteleken voltam, prédikáltam utcán vagy teremben, és hamarosan észrevettem, mint nyilván mások is, hogy bizonyságtételeim lassanként változásokon mentek át. Előzőleg mindig Krisztusra mutattam, és az elveszetteket Hozzá hívogattam. De eleinte szinte észrevétlenül, témám egyre inkább saját élményem lett, és önmagamat állítottam oda példaképül az önfeláldozásra és megszentelődésre. Egyébként ez volt kiemelkedő jellemzője minden "előrehaladott" keresztyén bizonyságtételnek. A hitben kezdők Krisztust dicsőítették - a "megszentelődöttek" önmagukat. Egyik kedvenc énekünk jellemzőbben mutatja ezt, mint bármiféle leírás. Tudomásom szerint még ma is éneklik az Üdvhadsereg köreiben, és megtalálható énekeskönyveikben. Példaképpen csak egyetlen versszakát idézem:
Ismerőseim közt vannak, akik nem élnek szentül,
le nem győzött bűneikkel harcolnak.
Nem készek önmaguk teljes feladására,
különben elnyernék a teljes megváltást.
Szüntelenül csak küzdenek a bűn ellen,
és nem szabadulnak meg kétségektől.
Zúgolódnak az őket körülvevő dolgok miatt.
Áldom az Urat, hogy nem vagyok ilyen!
Elhiszik-e kedves olvasóim, ha azt mondom, hogy én is énekeltem ezt a nem pozitív versikét anélkül, hogy tudtam volna, milyen bűnös büszkeséget fejeztem ki vele? Azt hittem, az a kötelességem, hogy szüntelenül a "teljes megváltás megtapasztalására" mutassak rá, ahogyan azt akkor nevezték. "Ha nem teszel bizonyságot róla, el fogod veszíteni az áldást" - ez volt az általunk vallott egyik alapigazság. Ahogy múlt az idő, kezdtem fölfedezni magamban a vonzódást a gonosz iránt, kivált a szentségtelen gondolatokban. Nagy zavarba kerültem. Amikor tanácsot kértem egyik prédikátorunktól, azt felelte: "Ezek csak kísértések, és a kísértés még nem bűn. Csak azzal vétkezel, ha törekszel a bűnre." Ez a válasz egy időre békességet adott. Úgy véltem, ez kielégítő mentséget ad a bennem levő bukott természet mozgólódására - amelyről azt hittem, hogy már nem lakik bennem. Lassanként azonban egyre mélyebbre süllyedtem, és olyan dolgokat engedtem meg magamnak, amelyektől korábban visszarettentem volna. Sőt, rájöttem, hogy körülöttem mindenki így cselekszik. Az első eksztatikus élmények nem sokáig tartanak. A felindulás eltűnt, és a "megszentelteket" hamarosan alig lehetett megkülönböztetni azoktól a testvérektől, akik "csak" megigazultak voltak. Nem követtünk el durva bűnöket. Ezért bűntelennek tartottuk magunkat. A kívánságokat önmagukban nem tekintettük bűnnek mindaddig, amíg nem ragaszkodtunk hozzájuk. Ezért azután egyszerű volt bebeszélni magunknak, hogy minden rendben.
Szándékosan átsiklom a következő négy év fölött. Ezek lényege a tudatlanság és a boldog szolgálat volt. Fiatal voltam mind éveimet, mind az elnyert kegyelmet tekintve. A bűnről és megszentelődésről alkotott valamennyi gondolatom éretlen és tökéletlen volt. Ezért általában egyszerű volt bűntelennek gondolni magamat, és hinni abban, hogy életemben megvalósul a szentség. Amikor kételyeim támadtak, azokat az ördög kísértésének tartottam. És amikor felreérthetetlenül kiderült, hogy valóban vétkeztem, akkor bebeszéltem magamnak, hogy ezt legalább nem szándékosan tettem, és ez inkább egy rossz gondolat, mint szívem szándékos tévedése volt.
Bűnbocsánatért könyörögtem Istenhez, és kértem, hogy tisztítson meg rejtett hibáimtól. Mindössze tizenhat éves koromban kadét lettem, azaz bekerültem az Üdvhadsereg tisztképző iskolájába. Az egyik gyakorló garnizomban Oaklandben eltöltött próbaidőm alatt olyan nehézségeim voltak, mint soha azelőtt. Túl érzékeny lelkületem miatt nagy szenvedéseket álltam ki az ott uralkodó szigorú fegyelem miatt. Ugyancsak nehézséget okozott a különböző hátterű és műveltségű, a szellemi-lelki életben különböző fokú haladást elért fiatalemberekkel való rám kényszerített intenzív kapcsolat. Nagyon kevés megszentelődést láttam, s azt hiszem, én még kevesebbet mutattam ebből. Összesen öt hónapot töltöttem ott, és ezek közül az utolsó kettőben elveszítettem lábam alól a hit talaját. Olyan borzalmas állapotba kerültem, hogy megszentelődésemről még csak beszélni sem mertem. Kínozott az a gondolat, hogy visszaestem, és attól féltem, örökre elkárhozom, miután korábban olyan boldogító élményeim voltak az Úr jóságával. Két éjjel kiosontam, míg a többiek aludtak, és kerestem az épületen kívül egy magányos helyet, ahol az éjszakát imádságban töltöttem. Könyörögtem Istenhez, ne vegye el tőlem Szentlelkét, hanem újra szabadítson meg a bennem lakó bűntől. Minden alkalommal hitben újra elfogadtam az igazságot, és akkor néhány hétig jobban éreztem magam. De azután kikerülhetetlenül újra elfogtak a kétségek, és egyre töprengtem, abban a tudatban, hogy mind gondolatban, mind szavakban vétkeztem, és gyakran cselekedtem szentségtelen dolgokat, amelyek miatt borzalmas lelkiismeret-furdalásokat éreztem. Végül hadnaggyá avattak. Ismét imádságban töltöttem egy éjszakát, mert tudtam, hogy méltatlan vagyok arra, hogy elmenjek s másokat tanítsak és vezessek, mindaddig, amíg magam is tiszta és szent nem leszek. Az a gondolat, hogy most már szabad vagyok attól a kényszertől, amely alatt oly sokáig álltam, ismét megerősített engem, s így ezúttal viszonylag könnyű volt elhinnem, hogy befejeződött bennem a belső megtisztulás műve, és egyszer s mindenkorra megszabadultam minden testiességtől. Ilyen dolgokban milyen gyorsan hajlamosak vagyunk az önámításra! Ettől kezdve lelkesebb híve voltam a "második élmény" - nek, mint azelőtt bármikor, és még jól emlékszem arra is, hogy milyen buzgón könyörögtem Istenhez: adja meg ezt az áldást szeretett édesanyámnak is, hogy ő is éppoly szent lehessen, mint a fia. Azonban ez a hívő édesanya jól ismerte Krisztust, még mielőtt megszülettem volna, és túlságosan is jól ismerte saját szívét is ahhoz, hogy bűntelenségről beszéljen, jóllehet odaadó, krisztusi életet élt. Örömömet találtam munkámban, amelyet először egy évig, mint hadnagy, majd mint kapitány végeztem. Örömmel tűrtem szükséget és nélkülözést, amelytől ma valószínűleg visszarettennék. Bizonyos voltam abban, hogy tökéletes Isten- és emberszeretet tölti be életemet, és hogy ezáltal megerősítettem saját üdvösségemet. Mégis, ha visszatekintek, mennyi súlyos hibát fedezek fel akkori életemben! Milyen meg nem tört akarat, milyen felületesség és könnyelműség, az Isten Igéje iránti engedelmesség milyen nagy hiánya, milyen önelégültség és beképzeltség! Nos, aki lelkileg ilyen gazdagnak tartja magát, az föltétlenül hiú is.
18-19 éves lehettem, amikor komoly kétségek támadtak bennem, vajon tényleg olyan magas szintet értem el a hitéletben, ahogyan én láttam, és ahogyan az Üdvhadsereg és más megszentelődési mozgalmak az egyedüli igaz keresztyén életnek tartották. Arról, hogy miként jutottam el idáig, itt nem kívánok beszámolni, mivel az nem a nyilvánosságnak szól, de ezek a dolgok csalódásokat és szenvedéseket jelentettek érzékeny jellemem számára, és megmutatták, hogy az óember haláláról szóló tanítás kétség nélkül nyomorúságos iskolás bölcsesség csupán, és hogy a testies gondolkodásmód még mindig lényem részét képezi.
Ezután mintegy másfél évig tartó szüntelen harc következett. Hiába kutattam szívem mélyén, hogy vajon teljesen átadtam-e magamat, és megkíséreltem feladni mindazt, ami csak a legkisebb mértékben is gonosznak vagy kétesnek látszott. Olykor egy teljes hónapra, vagy még hosszabb időre be tudtam beszélni magamnak, hogy most végül is elnyertem az áldást. Azonban néhány hét elteltével mindig jelentkezett valami, ami megmutatta, hogy ez ismét csak illuzió volt.
Nem mertem kitárni szívemet sem munkatársaim, sem a hozzám beosztott katonák előtt. Úgy gondoltam, ha ezt megtenném, azonnal elveszíteném minden befolyásomat rájuk, és visszaesőnek tartanának. Így egészen egyedül és titokban vívtam csatáimat, és valahányszor megszentelődési összejövetelre mentem, előzőleg mindig bebeszéltem magamnak, hogy most végre teljesen átadtam magamat Istennek, és el kellett nyernem a tökéletes megszentelődés áldását. Ezután mindig egy kissé jobban éreztem magamat. Nem is gondoltam arra, hogy ily módon túlságosan is sokat gondolok önmagamról. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy mennyi képmutatás is van ebben az egész dologban.
Ami kétségbeesésemet még súlyosabbá tette, az a bizonyosság volt, hogy nem egyedül szenvedek az örökös küzdelem alatt. Egy másik, számomra nagyon kedves testvér ugyanilyen kétségeket és szorongásokat mondott el nekem. Nála ez a harc végül a hit dolgában való hajótöréshez vezetett, és a legnemesebb lelkek egyike, akiket csak valaha ismertem, a spiritizmus mélységeibe süllyedt. Adja Isten, hogy ebből a megkötözöttségből kiszabadulva, egy napon újra rátaláljon az Úr kegyelmére.
Kezdtem fölismerni, hogy ez a "megszentődés-tan" a lelki-szellemi roncsok egész sorát hagyja maga mögött. Számos olyan embert láttam, akik e tan miatt a teljes hitetlenségbe estek vissza. És az ok mindig ugyanaz volt: "Mindent megpróbáltam" - mondták. "Láttam, hogy nem megy. Így aztán arra következtettem, hogy a Biblia egész tanítása illuzió, és a vallás tisztán az érzelmek dolga." Sokan mások, köztük jó ismerőseim, lelki betegek lettek, miután éveken át ennek az érzelemvallásnak a mocsarában gázoltak - és az emberek azután azt mondták, hogy a Biblia tanulmányozása zavarta meg őket. Milyen kevéssé sejtették, hogy rettenetes állapotuk oka éppen a bibliaismeret hiánya volt. Teljesen bibliaellenes módon alkalmaztak egyes igehelyeket, amelyeket ráadásul teljesen kiragadtak az összefüggésükből.
Végül annyira szenvedtem már, hogy képtelen voltam bármi munkára. Elhatároztam tehát, hogy feladom a szolgálatot az Üdvhadseregnél, amikor azonban ezt bejelentettem, az ezredesem arra kért, várjak még hat hónapig, mielőtt végleges döntésre jutnék. Javaslatára fölmentettek a csapatnál való szolgálat alól, és olyan megbízatást adtak, amelynél a megszentelődés kérdésével nem kellett foglalkoznom. Azonban gyakran prédikáltam másoknak, noha kínzott a kérdés: vajon a végén nem kárhozom-e el mégis, mivel "törekedjetek a szentségre, amely nélkül senki nem látja meg az Urat". Noha megkíséreltem, sohasem voltam bizonyos benne, hogy eljutottam-e a szentség állapotába. Beszélgettem sokakkal, akiknél az volt a látszat, hogy ez a jó az övék, amely után törekedtem, de csak nagyon kevesen voltak olyanok - ha jobban megfigyelte az ember -, akik meg is tartották, amit megfogadtak. Azt tapasztaltam, hogy az ún. "megszentelődött" emberek állapota éppoly rossz, ha ugyan nem még rosszabb volt, mint azoké, akiket lenéző módon még "csak megigazult" - nak mondtak.
Végül már nem bírtam tovább, és kértem minden aktív szolgálat alól való felmentésemet, és saját kérésemre elküldtek az Oakland melletti Beulah üdülőbe. Legfőbb ideje volt, mert a mögöttem levő öt aktív szolgálati év a mindössze két rövid szünettel, majdnem idegi ronccsá tett. Testileg is teljesen kimerültem, és lelkileg teljesen kétségbeesett állapotban voltam.
Az igehirdetés szolgálatában eltöltött évek után szívemnek már csak egy vágya volt: "Bárcsak tudnám, hol találom meg Őt!" Mivel nem találtam meg Őt, már csak a kétségbeesés sötétsége volt a szemem előtt, ennek ellenére túlságosan is jól ismertem az Ő szeretetét és jóságát ahhoz, hogy teljesen levert legyek.
Folytatjuk
H. A. Ironside |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Megszentelődés |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 25
|
|
|
|
2016. Június
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | |
| 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | |
| 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | |
| 27 | 28 | 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
100 db bejegyzés |
| e év: |
3839 db bejegyzés |
| Összes: |
35940 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 501
- e Hét: 34277
- e Hónap: 63589
- e Év: 251391
|
|
|
Offline
