|
2015-05-23 07:14:57, szombat
|
| |
| |
Mikor tegnap a dél-amerikai magyarokról készült filmsorozat harmadik (uruguay-i) részét néztem a Duna World-on ( a másik kettőt, az argentint és brazilt is jó lenne megnézni) eszembe jutott Szántó Miklós Magyarok a nagyvilágban című könyve, mely nekem is megvan. Az 1970-es kiadású könyv igen érdekes olvasmány még negyvenöt évvel később is!
Gondolom a későbbiek is azok:
Magyarok Amerikában,1984.,
Magyarnak lenni,Nyugaton,1988.,
Tengerentúli magyarok,2001.,
Életutam hét rendszerváltáson át, 2006.
Ahogy a szerző életútja is az: Szántó Miklós. 1916 októberében született Budapesten. 1940-ben katona, majd 1945-ig munkaszolgálatos volt. 1945 után volt pártmunkás, szakszervezeti vezető, minisztériumi főosztályvezető. Az 1955-ben filozófiai aspiráns lett a Lenin-intézetben, 1956-ban a Köztársaság téri ostrom alatt megsérült, felesége pedig életveszélyes sérüléseket szenvedett. A tragikus események hatására pályát változtatott és újságíróként dolgozott. 1960-tól 25 évig a Magyarok Világszövetségének lapja, a Magyar Hírek főszerkesztője volt, ezzel párhuzamosan már az MTA Filozófiai Intézetének munkatársaként a hazai szociológiai kutatások egyik kezdeményezője lett. Az 1960-as évek elejétől a kutatócsoport tagjaként részt vett a magyar szociológia újjáalakításában és az MTA Szociológiai Kutatóintézetének felállításában. Számos munkájának témája elsősorban a művelődés, életmód, szabadidő és az emigráció vizsgálatára fókuszált. 1998-ben jelent meg A magyar szociológia újjászervezése a hatvanas évtizedben című könyve, mely a résztvevő szemszögéből nyújt betekintést a korabeli eseményekbe. 2006-ban publikálta Életutam hét rendszerváltáson át című önéletrajzi munkáját, mely önreflexíven írja le az 1950-es évek apparátusi, illetve az 1960-es évek értelmiségi létének dilemmáit. ( In.: MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet weboldala)
Az idén, 99 éves korában elhunyt szociológussal több interjú is készült, ezek letölthetők az internetről. Közülük egyet, mely az Élet és Irodalomban, 2007. július 27-én jelent meg idemásolom:
Ostrom és lincselés
Nehezen szántam rá magam a szólásra, egyrészt, mert tavaly megjelent könyvemben részletesen megírtam az 1956. október 30-án átélt ostrom és lincselés - évtizedeken át rémálmokkal riasztó - tragédiáját. Másrészt lehetséges, hogy elfogultsággal illetnek, mert október 26-tól az utolsó előtti pillanatig Mező Imre mellett dolgoztam a pártházban. Súlyosan sebesültem azzal a Tóth Lajossal együtt, aki a sokat emlegetett "Törzs" parancsnoka volt. Végül rám olvashatják, hogy harminchét éve egy írásomban, amely Mező helytállásáról szólt, ellenforradalomként írtam az ostromról. Mégsem hallgathatok, mert attól tartok, hogy az Eörsi-Szakolczai-vita (ÉS, 2007/20.; 22.; 24.; 27.) vakvágányra tolat, mellékes, hiúsági elemek kisiklatják, ami a megértéshez lényeges. Mindenekelőtt azt, hogy az ostrom és a vérengzés egy folyamat drámai csúcspontja volt, és e folyamattól elszakítva nem értelmezhető. Milyenné vált az akkori helyzet? A közigazgatás már nem működött, a Nagy Imre-kormánynak nem volt karhatalma: nem volt ereje. A honvédség "kivárt", nem volt felhasználható. A rendőrség szétolvadt. A fegyveres gócok a főváros csomópontjain blokkolni tudták a kormány minden lépését. Az is kimondható, hogy e fegyveres csoportok vezetői kétségbevonták a kormány legitim voltát. A kormány rádióközleményeit azonnal hatástalanította a tömegesen hallgatott Szabad Európa Rádió. A határozatok papíron maradtak, a végrehajtás reménye nélkül. Ezért akart megszervezni a Honvédelmi Minisztériumtól hivatalos megbízást kapott "Törzs" munkásmilíciát (ha tetszik, leendő nemzetőrséget), hogy helyreállítsák a rendet, működjön a közigazgatás, meginduljon a termelés, hozzáfoghassanak a reformokhoz.
Mező tudomásul vette, és építeni akart a létrehozott forradalmi bizottságokra és munkástanácsokra, amelyek világossá tették: a szocialista vívmányok hívei.
A Mezővel folytatott esti beszélgetéseink során egyszer sem merült fel a többpártrendszer témája, ez akkor még nem volt napirenden. Ám többször is szóba hozta, hogy újjászervezett, nem sztalinista alapon épült pártra van szükség, amely demokratikus és biztosítja a teljes vitaszabadságot. Ilyen párt nélkül nincs kibontakozás, a Nagy Imre-kormánynak nincs politikai hátvédje. Itt térek rá a lap hasábjain folyó vita egyik fő kérdésére: ez a Nagy Imre és Mező közti viszony.
A bizalom kölcsönös volt és töretlen. Mi igazolja ezt? Október 28-án, amikor Nagy Imre és Kádár János nehéz viták után elfogadtatták az itt tárgyaló szovjet vezetőkkel a fordulatot, hogy a tömegmozgalmat nemzeti felkelésnek kell tekinteni, ezért tűzszünetet hirdetnek és megállapodnak a harcoló gócokkal, valószínűleg Köböl József közölte ezt Mezővel, aki utána tájékoztatott minket.
Eközben szólalt meg újra a telefon, a vonalban Nagy Imre volt. Ahogy aztán Mező idézte őt: "A kormány szándéka arra kérni a Szovjetunió Minisztertanácsát, vonják ki a szovjet csapatokat a fővárosból." Erről kérdezte Mező véleményét. "Azt feleltem, folytatta Mező, hogy ez a megoldás csak akkor lehetséges, ha rendelkezésre állnak a szükséges erők a harcok felszámolásához. Az Öreg megnyugtatott, hogy küszöbön áll az a megegyezés, amely szerint - a szovjet csapatok kivonása után - a magyar katonaság előtt a felkelők valamennyi osztaga leteszi a fegyvert. Ennek lehetővé tételére hirdetünk tűzszünetet. Azt hangsúlyoztam, hogy az eddigi tapasztalatok nem biztatóak, ezt komolyan meg kell szervezni, addig óvnék a túlzott derűlátástól. Viszont, ha megtörténik, még minden jóra fordulhat. Az Öreg bizakodó volt." Ezután hangzott el a rádióban az általános és azonnali tűzszünet bejelentése, amelyben szerepelt az is, hogy utasítja a fegyveres erőket: csak akkor tüzeljenek, ha őket támadják.
Mező elindult a Központi Vezetőség ülésére és egy darabig magával vitt minket. A kocsiban mondta el Köböl József friss információját - nagyon elégedetten -, hogy a Gerő-csoportot még ma Moszkvába viszik. Az a Mező-mondat, amelyet Eörsi idéz, mint perdöntő bizonyítékot Mező ellen, október 29-én hangzott el, egy erősen foghíjas, feszült titkári értekezleten. Ezen Mező vázolta a kerületi pártházak fenyegetett helyzetét: volt, amit már elfoglaltak, másokat teljesen körülzártak. Közben telefonhoz hívták a Parlamentből: informálták, hogy a harcolók képviselőivel Nagy Imre folytatott kőkemény tárgyalást. Végre megegyeztek a fegyverek átadásában, a részleteket még ma délután tisztázzák.
Mező, a szobájában, kíváncsi volt arra, mit mond a megállapodásról a Szabad Európa Rádió.
Máris idézték: "Nagy Imrének a tűzszünetre azért van szüksége, hogy a pillanatnyilag még uralmon lévő budapesti kormány - amíg még lehet - fenntarthassa pozícióját. A felkelők tartsák meg fegyvereiket, hiszen győztek." "Most mi lesz? Betartják a megállapodást, vagy ezekre hallgatnak?", kérdezte - inkább magától, mint tőlünk - az elkínzott Mező. E háttér nélkül lógva marad a levegőben, és elpáráll minden kiejtett mondat. Visszatért a titkárokhoz és egyikük ezt kérdezte: "Tárgyalni, vagy lőni?" Mező válasza ez volt: "Ha van erő, akkor lőni! A tűzszüneti felhívásban világosan benne van: ha fegyveresen támadnak, jogos az önvédelem. Lőhetünk, mert a támadók ellenforradalmárok."
(Az idézetek önmagukban, összefüggéseikből kiragadva, nem értelmezhetőek.)
Az elmúlt években elolvastam a könyvtárnyi irodalmat, a "primer és szekunder" forrásokat, hogy fél évszázada kínzó kérdéseimre választ kapjak. Ezek alapján így összegezhetjük a következtetéseket.
1) Mi volt a célja, volt-e esélye a pártház védelmének? Mező nem volt hősködő fanatikus. Mire számított? Arra, hogy ha kitart, segítséget kap, és ez esetben a kudarcot először valló támadók belátják: érdekük betartani a kormánnyal kötött megállapodást. Ha nem következik be az a teljesen abszurd fordulat, hogy a pártház felmentésére küldött harckocsik szétlövik - fatális tévedésből - a házat, akkor Mező terve megvalósulhat, a kormánynak marad politikai, katonai hátvédje. A védők közt a Gerő-csoportnak egyetlen híve sem volt: ez ebben az iszonyú történetben az igazi tragédia.
2) Miért harcoltak az ostromlók? Hitelt adtak a Szabad Európa Rádió szövegeinek, hogy a tűzszünet a kormány "csapdája". Győztek, tegyék fel az i-re a pontot, és e szerint cselekedtek. Október 29-én elfoglalták valamennyi kerületi pártházat, másnap összevonták erőiket, és megostromolták a kormány utolsó védvonalát.
3) Mi lett a következménye a pártház elestének, a lincselésnek? Egyetértek Charles Gáti Vesztett illúziók című könyvének megállapításaival, és ezeket megerősíti Paul Lendvai is (Forradalom, tabuk nélkül, 1956). Az utóbbiból idézem: "Nem szabad figyelmen kívül hagyni a vérengzésnek a szovjet, kínai, jugoszláv diplomatákra gyakorolt hatását. Csak így érthető meg a kínai és jugoszláv magatartásban az a fordulat, amely a budapesti képviseletek beszámolói alapján bekövetkezett."
Meggyőződésem, hogy az ostrom és a lincselés döntötte el 1956 sorsát, tette tönkre egy világraszóló, lelkes mozgalom reményeit.
Szántó Miklós
újságíró, a szociológiai tudományok doktora
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
