|
2016-07-14 07:48:07, csütörtök
|
| |
| |
Anna és Miklós
Anna a gyár titkárságán dolgozott, mint gyors- és gépíró. Miklós mérnökként, ugyanott. Az 1955. évi szilveszteri bálon a fiatalember táncra kérte a lányt és aztán már el sem engedte a kezét. Újévi fogadalmat közös jövőjükre tettek. Ötvenhat első hónapjai a mindent elsöprő szerelem jegyében teltek. Májusban megtartották az eljegyzést, szeptemberben az esküvőt.
1956. október 26-án reggel Anna még felhívásokat, röpcédulákat gépelt, telefonokat intézett, Miklós a gyáriakat szervezte a közelgő felvonulásra. Együtt indultak el, vezetve a tömeget az egyes helyszínekre. A határőrlaktanya előtti felsorakozást követő sortüzeket és kézigránátokat ők szerencsésen túlélték. Viszont a munkatársaik közül többen hősi halált haltak és sokan megsebesültek. A tömeggyilkosság után Miklós gyűjtést szervezett a halottak családjainak megsegítésére és feleségével többször meglátogatta a sérülteket.
Mikor az ő munkahelyükön is sor került a munkástanács megalakítására, Miklóst egyhangúan elnökükké választották az emberek. A december elejéig tartó működése alatt elsődleges feladatának a munkavégzés folyamatosságának fenntartását tartotta, de a forradalom leverése után a munka beszüntetését is merte vállalni, ahogy, a visszaszivárgó kommunisták szervezkedésének leállítását is. Több alkalommal volt Ausztriában vöröskeresztes szállítmányokért és vezette a gyár delegációját Győrbe, a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökével való tárgyalásokra is.
A munkástanács feloszlatása és a régi pártvezetés visszarendeződése után a házaspárt rögtön elbocsátották a gyárból. Jóakaróik azonban figyelmeztették őket, hogy ezzel még nincs vége, feketelistán vannak, úgyhogy jobb lenne, ha elmenekülnének innen. Miklós sem látott más lehetőséget, és feleségével megbeszélve, elhatározta, hogy megpróbálnak Ausztriába szökni. Anna, tartva attól, hogy férje visszalépne a távozástól, ha tudná, hogy várandós, inkább nem mondta meg neki.
Úgyhogy a korábbi munkástanácsbeli társaikból szervezett csoporttal karácsony szenteste indultak útnak a határ felé. A férfiak fegyverrel, a nők némi élelemmel felszerelkezve szálltak le teljes sötétségben Hegyeshalomnál, a legutolsó, még biztonságosnak tudott erdősáv szélén a teherautóról. Némán, jó tempóban menetelt a csoport, tudták, hogy hamarosan át fognak érni Ausztriába. S ekkor egy széles fénycsóva vetült a földre és kutyák ugatása verte fel a csendet. Mindannyian hasra vágták magukat és merev, mozdulatlan testtel lapultak a hideg, fagyos földön. Hamarosan emberi hangok értek el hozzájuk. Osztrák határőrök voltak, akik, a még menekülni szándékozók megsegítésére járőröztek december 24-én is. Erre mind felugráltak és egy fehér kendőt lobogtatva rohanni kezdtek feléjük a fényfolyosón keresztül. A nők elöl, aztán a férfiak. Ekkor kapta őket hátba egy sorozat. A magyar határőrök a magyar menekülőkre lőttek. Miklós hátrafordult és visszalőtt. A többiek közben az osztrákok segítségével fedezékbe kerültek. Csak Miklós nem ért be. Anna aggódva kérdezte megmentőiket, hogy mi lesz Miklóssal, de azok intettek, hogy majd később. Hosszú órák teltek el, de férje nem jelent meg. Már pirkadt mikor az osztrák határőrök ismét járőrözni indultak. Akkor hozták be Miklóst, aki sok vért vesztett az őt ért lövésektől. Anna együtt maradt férjével az utolsó pillanatig, s még elmondhatta neki, hogy gyereket vár. Férjét az első osztrák falu temetőjében helyezték örök nyugalomra.
Az özvegy a többiekkel együtt néhány hónap múlva Amerikába hajózott. Gyermeke is ott született meg. A múltról csak fia felnőttkorában beszélt, de akkor mindent, a legapróbb részletekig elmesélt neki. Mosonmagyaróvárra Édesanyja nem, de az ifjabb Miklós egyszer eljött, hogy apja és a hősi halált halt munkatársai tiszteletére emléktáblát állítson a gyár bejáratához, de a régi/új vezetés hallani sem akart róla. Köszönöm helyett, szó nélkül elküldték.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
