|
2011-01-08 00:30:59, szombat
|
| |
| |
Lángocska Szerző: Ahmet Hromadzic
...... ...........
Lángocskának hívták. És jól illet rá a név, mert amikor éjszaka repdesett, senki sem gondolta volna, hogy madár, hanem hogy valami csillagocska szökkent le az ég boltozatáról. Amikor pedig leszállt pihenni valami bokorba, vagy fa lombjába, úgy tűnt, mintha ott valaki csodálatos lámpást gyújtott volna.
Minden élőlény ─ madár, vad egyaránt ─ elmenekült a fényköréből a sűrű sötétbe, és Lángocska mindig egyedül maradt. Ezért nem volt társasága, barátja, és amikor ennek tudatára ébredt, elszomorodott.
Hol született? Maga sem tudott felelni erre a kérdésre, mert a gyermekkorára nem emlékezett. Létezik talán valahol a világon hely, ahol lángmadarak élnek, ő azonban, szerencsétlenségére, egészen picike korában eltévedt, és idegen világba jutott.
Talán a szelek sodorhatták el ismeretlen szülőföldjéről?
Vajon létezik-e valóban az a szülőföld?
Ha Lángocska nem tudott erre határozott választ adni, ugyan ki más tudott volna? Mégis hitte, hogy létezik. Vágyakozott szülőhazája után, és hegységről hegységre bolyongva kereste. Azt remélte, hogy találkozik majd a lángmadarakkal, nővéreivel, s előre örült az első beszélgetésnek. Száz folyón, rengeteg hegycsúcson repült át, elért a tenger partjára ─ de semmi! Hiába kérdezősködött. Hiába énekelt, várva, hogy hasonló dallam, a hasonló hang a többi rokon madarat odavonzza. Sóvárgó éneke beleveszett a térbe, és Lángocska mindinkább elveszítette reményét, hogy valaha fölleli, amit keres. Honvágya azonban nem szűnt meg.
Amíg pihent, éjszaka, amikor minden elnéptelenedett, amikor a hegyekben hang sem hallattszott, nemegyszer álmodott arról, hogyan repül majd szülőföldjére. Elképzelte, milyen is lehet, és bizonyos volt benne, hogy ott örökké ragyog a nap, hogy a fáknak is tüzes a koronájuk, a vizek melegek és másfélék, mint amilyeneket eddig látott.
Gyakran telt el ilyen álmodozással egész éjszakája. Nem is bánta. Miért is bánta volna, amikor ezek voltak élete legkellemesebb órái?
Múltak az évek. Lángocska egyre csak bolyongott.
Egyszer, tél közepén egy rengeteg erdőbe vetődött, amely fölött váratlanul oly sűrű és oly sötét fellegek gyülekeztek, hogy a nappal alig különbözött az éjszakától. Szüntelenül hullott a hó. A madarak nem tudtak elrepülni, mert mindenütt áthatolhatatlan felhők falába ütköztek. Eleségük sem volt már, a leggyengébbek pusztulni kezdtek az éhségtől, de az erősebbekre is előbb-utóbb ugyanez a sors várt.
Ha itt nem hagyjuk ezt a hegységet, elpusztulunk ─ mondogatták egymásnak. De hogyan hagyjuk el, amikor minden út bezárult? Amikor fekete fellegek vannak mindenütt?
Lángocska hallgatta őket és azt gondolta:
"Talán segíthetnék rajtuk, kivezethetném őket innen."
És elmondta ezt a madaraknak.
Azok meglepődtek.
Sokan kétkedéssel fogadták a szavait, de a legbátrabbak és a legokosabbak így szóltak:
- Ha semmit sem próbálunk meg, elpusztulunk. Ha megpróbáljuk, van még remény. Vezzessen minket Lángocska!
A hatalmas madársereg így kezdte meg az életveszélyes repülést a sűrű felhőkön át, a bizonytalanságba ─ mert nem tudták, meddig kell repülniük, és találnak-e vajon menekvést. Lángocska suhant az élen. Égő fáklyaként világította meg az utat, és nem volt szomorú; büszke volt és örült, hogy lángszínű tollazata van. Csak kitartson. Csak el ne fogyjon az ereje ─ mert ez volna a vég!
Kezdetben könnyedén szárnyalt, később azonban mind nehezebben, mind lassabban. Sok madár hullott már el. Sokan utolsó erejükkel, szárnyuk utolsó lendítésével tartották fenn életüket.
─ Nem szabad lankadnod! ─ bátorította önmagát Lángocska. ─ Kitartani még egy kicsit. Ott valahol a felhők mögött ragyog a nap, a meleg nap, mint a szülőföldeden.
Meddig tartott ez a repülés, pontosan senki nem tudná megmondani. Senki sem mérte az időt órával, a távolságot kilométerekkel. De a madarak számára oly hosszúnak tűnt, mint az örökkévalóság, és amikor már a legbátrabbak is kezdték elveszíteni a reménységet, Lángocska kivezette őket egy tágas, fényes, hómentes térségre.
─ Nap! ─ kiáltotta. ─ Megmenekültünk!
Ez volt minden, amit mondani tudott. Ereje elhagyta, szárnya lelankadt. A földre hullott és nem kelt fel többé.
A madarak igyekeztek segíteni rajta. Amikor azonban megbizonyosodtak róla, hogy minden hiábavaló, sírt ástak neki, és a testét a földbe helyezték. Nagy, különös, szomorú temetés volt ez. Sok-sok barátja volt már Lángocskának, ám nem látta, miképpen siratják őt, nem hallotta, miképpen beszélnek róla. Teste fölött lassan növekedett a hant. És ez a hant minden éjjel világított a sötétségben, mint Lángocska tollazata, Lángocskáé, akinek nagy lelke és bátor szíve volt.
Másik változata a mesének
Tomasekné Györgyi - 2008.06.03 16:48
Egyszer régen a kerek erdő szélén állt egy takaros kis turistaház. A nappaliban egy hatalmas kandalló lakója volt Lángocska.
Boldogan teltek napjai, hiszen az emberek igyekeztek mindig a közelében lenni. A hideg téli estéken sokan körülülték és friss fahasábokkal etetgették. Ilyenkor jókedvében örömtáncot járt a kandalló rostélyán és hálából meleg szeretetével ajándékozta meg az egybegyűlteket.
Így teltek Lángocska estéi, míg egy szép napon beköszöntött a tavasz. Az emberek már nem foglalkoztak vele, egyre távolabb húzódtak tőle. Egyik reggel aztán, amikor már csak épphogy pislákolt benne az élet, leesett a kandalló rostélya között. Onnan aztán nem volt megállás, erőtlenül ugyan, de kigurult a szőnyegre. Mivel nagyon éhes volt, összeszedte utolsó erejét és nagyot harapott a körülötte lévő tárgyakból. Testét átjárta a melegség, úgy érezte, hogy egyre éhesebb. Mivel volt elegendő ennivaló, hamar növekedésnek indult.
Ahogy végzett a turistaházzal látta, hogy az állatok futnak előle az erdő közepe felé. Gondolta, hogy fogócskáznak egy jót és utánuk iramodott. Útközben bekebelezte az avart és nagyokat kanyarintott a kiszáradt fákból.
Hatalmasra nőtt az ereje. Aki csak tehette, menekült a patak felé.
Ahogy odaértek, mindenki igyekezett átjutni a túlsó partra. Tudták, hogy csak így menekülhetnek meg.
Lángocska nem értette, hogy miért rohan előle mindenki, amikor ő játszani szeretne. Ahogy a patakhoz ért, megtorpant. Hiába szeretett volna a barátai után menni, nem sikerült. A lassan folydogáló hűs víz erősebbnek bizonyult. Nagy sistergéssel adta Lángocska tudtára, hogy innen nincs tovább.
Lángocska megadóan fordult vissza. Nem akart hinni a szemének. Mindenhol füst, korom és még mindig izzó famaradékok csúfoskodtak. Nagyon elszégyellte magát. Érezte, hogy rosszat tett és bánatában leült a patak partjára. Az erdő lakói a túlpartról lesegették Lángocskát, ahogy kezdett elszállni belőle az élet.
Még napokig szállt a füst az erdő felett, míg végül eleredt az eső. A szunnyadó parazsakat eloltotta és Lángocska hamvait lassan belemosta a patakba.
Békaszerenád és halk madárdal kísérte utolsó útjára
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: versek |
|
|
|
|
|
Offline
