|
 1/7 oldal 
|
Bejegyzések száma: 60
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 21:29:18, hétfő
|
| |
| |
Imádság
Atyánk, mit is mondhatnánk? Krisztus kimondhatatlan szenvedéseit látva teljesen méltatlannak érezzük magunkat. Bocsáss meg nekünk. Ennek bűneink miatt kellett megtörténnie. Mi voltunk azok, akik ütöttük őt, akik leköptük, akik gúnyoltuk. Atyánk, bocsáss meg. A porba vetjük előtted magunkat, és kicsiny, sötét, kicsinyes, bűnös lelkünk száját befogjuk. Ó, Atyánk, érints meg minket új hittel, hogy hihessük a hihetetlent. Krisztus szenvedése, mely kétségbeeséssel tölt el minket, a megváltásunk. Nyisd meg félelemtől remegő szívünket, hogy befogadjuk az evangéliumot. Keltsd életre szívünk elhalt részeit, melyek már nem érzik, amit érezniük kellene: hogy a legmélyebb, legerősebb, legtisztább szeretettel szeretsz minket. Ó, add meg nekünk az erőt, hogy megértsük a szentekkel együtt Krisztus szeretetének magasságát és mélységét, szélességét és hosszúságát, mely minden értelmet felülhalad. Tölts be, kérünk, Isten teljességével. Harcolj értünk, ó Isten, hogy ne sodródjunk fásultan és vakon és bolond módon hiábavaló és üres izgalmakba. Az élet túl rövid, túl értékes, túl fájdalmas, hogy világi buborékokra pazaroljuk, melyek szétpukkadnak. A menny túl nagyszerű, a pokol túl szörnyűséges, az örökkévalóság túl hosszú ahhoz, hogy a tornácán pepecseljünk. Ó Istenünk, nyisd meg szemünket Krisztus szenvedésének nagyszerűségére, s hogy az mit jelent bűneinkre, megszentelődésünkre, reménységünkre és a mennyre nézve. Félünk kicsinyes hajlamainktól. Ébressz tudatára dicsőséged súlyának - Krisztus példátlan szenvedésének dicsőségére. Jézus nagyszerű és csodálatos nevében könyörgünk. Ámen.
John Piper |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Imádságok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 21:26:25, hétfő
|
| |
| |
Amikor az Ige elnémul...
Elmondom egy Biblia történetét, amelyet valahol Ausztriában mutattak nekem. Vastag kötet volt, és igen régi. A disznóbőrbe kötött fedőtáblákat súlyos ezüstkapcsok fogták össze. Ha az ember a kezébe vette, magától kinyílt A zsoltárok könyvénél. S azon a helyen furcsa, sötétbarna foltok, odaspriccelt cseppek látszottak. ,,Ez itt vér - magyarázták nekem -, embervér."
Megrendülten hallgattam végig a beszámolót erről a Bibliáról. A 18. században az Osztrák Birodalom területén szigorúan tiltották a Szentírás olvasását. Súlyos büntetéssel számolhatott, akinél ezt a ,,veszélyes" könyvet megtalálták...Koromsötét éjszaka van. Csak egy magányos tanyán ég még a lámpa. Az ablakok külső tábláit szorosan bezárták, hogy semmi fény ne szűrődjön ki. A tágas szobában együtt ül a háznépe. Néhány szomszéd is van közöttük. A házigazda most lehajol, felemel néhány padlódeszkát, és rejtekhelyéről előveszi a vastag Bibliát. Áhítatosan közelebb tolja a lámpához, majd kinyitja. Az emberek figyelmesen, az Élet szavát szomjazva szorongnak mind körülötte. A gazda olvasni kezd: ,,Szeretlek, Uram, erősségem! Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram! Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől" (Zsolt 18, 2-4).
A férfi hirtelen megszakítja az olvasást. Valamennyien felfigyelnek, mert valaki erősen zörget a külső ablaktáblán. Durva férfihang üvölt: ,,Azonnal kinyitni!" Egy pillanatig mind riadtan állnak. De még mielőtt mozdulni tudnának, az ajtót recsegve betörik, és vadul beront egy csapat katona, akiket a gúnyosan vigyorgó szomszéd vezet. Az elöl álló férfi máris megpillantja a Bibliát. ,,Aha, gazda, végül csak sikerült elcsípni téged!" - kiált, és erőszakosan a könyv után nyúl. A megmerevedett gazda egyszerre felriad. Kemény kézzel megragadja a Bibliát, és magához szorítja.
,,Ember, add ide azt a könyvet!" - kiabál dühösen az őrmester. A gazda hallgat. Arca halálsápadt, de ujjai vaskapocsként szorítják a drága Szentírást.
,,Add ide azt a könyvet!" - kap oda az őrmester, és néma huzavona indul meg az asztalon.
,,Ereszd el!" - ordítja ismét az őrmester. A gazda hallgat. Ujjai belekapaszkodnak a kinyitott Bibliába.
A katonát elönti a düh. Gyors mozdulattal becsapja a nehéz könyvet, és a lapok közé préseli a gazda ujját. Mikor ez még mindig nem enged, az őrmester kemény ököllel összenyomja a Bibliát. A gazda ujjaiból spriccel a vér, de... nem enged...
Ezeket az embereket választás elé állították: vagy lemondanak a Bibliáról, vagy mindent elhagynak, és száműzetésbe mennek. Ők mindent veszni hagytak, pedig még gyermekeiket sem vihették magukkal. Egyedül a Bibliával a kezükben vonultak a nyomorúságba.
Vajon ostobák voltak vagy egészen őrültek? Vallási fanatizmusból tették? Valóban bolondok voltak? Próbáljunk belegondolni. Ezek a gazdák így mérlegeltek: ,,Ha nem lesz többé Bibliánk, nem fogjuk tudni, mi a rossz és mi a jó; nem leszünk képesek megállapítani,
melyik út vezet Istenhez; ki leszünk szolgáltatva minden félrevezetőnek; bolyongunk, mint akik idegen, ismeretlen földön elvesztették a térképüket. Ha elhagyjuk a Bibliát, nem lesz tapasztalatunk többé Isten hozzánk szóló üdvözítő evangéliumáról, s az emberek saját, kitalált evangéliumukat akarják ránk kényszeríteni. Akkor elveszítjük az igazság mérőzsinórját, nem találunk sehol eligazítást..."
Mondjátok, nem volt igazuk?
Wilhelm Busch: Variációk egy témára c. könyvéből |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 21:25:24, hétfő
|
| |
| |
Wass Albert: Isten képmása
Kanyargó kis ösvényen jött lefele a hegyről kopott és szakadozott condragúnyában. Födetlen fején olykor végigborzolt a tavaszi szél, melyben nyers avarszag és pattanó rügyek illata keveredett össze. Hóvirágok fehér csöngettyűi világítottak a mogyoróbokrok alatt, egy-egy rigó trillázva rebbent, s jókedvű cinkék énekeltek a feltámadásról.
A kopott ember jött lefele a hegyről, nyugodt, lassú léptekkel, néha elmosolyodott, amikor madár lebbent előtte az ágról, vagy hóvirág csillant fel az ösvény széliben. Magasan állt a nap s öntözte langyos sugaraival a földet, a gyep boldogan zöldült tőle, s lentebb a szántóföldek párát izzadtak az örömtől. Egy apróka patak szökdösött csilingelve és jókedvűen, fölötte arany-barkába bomlott füzek kellették magukat, s zöld rügybe bomlott nyírfák hajladoztak a gerinceken.
Ahol az ösvény kígyója leérkezett a hegyről, s beleveszett a csatakos országútba, ott már a külváros sárga házai kezdődtek. A hegyről jövő ember megállt az első házak közelében, és meglátott egy síró gyermeket.
- Miért sírsz? - kérdezte.
- Éhes vagyok - felelte a gyermek.
- Kérj enni, ha éhes vagy. Talán nincsenek szüleid?
- De... csak kenyerünk nincsen több otthon...
Az ember megcsóválta a fejét, aztán mosolyogva megfogta a gyermek kezét, s vezetni kezdte a város felé. Nehány utcával távolabb megint talált egy síró gyermeket, és magával vitte azt is, és magával vitte a többit is, valamennyit, ahányat útközben talált.
Így ment a külvároson végig. Nagy füstös gyárkémények tövéből, omladozó falak, alacsony munkásházak közeléből egyre csatlakoztak hozzá a gyermekek, s ezzel a szepegő, szomorú rongyos hadsereggel érkezett meg a belvárosba.
A belváros széles utcáin ünnepelt a tavasz. Vidám emberek járkáltak a langyos verőfényben, kezükben hóvirág, fiatalok voltak és mosolygósak, megcsodálták a rongyos ember furcsa csapatát.
Egy fényes üvegablakos étterem előtt megállt velük. Végignézett rajtuk, mosolygott és benyitott az ajtón.
- Gyertek - mondta.
A gyermekek féltek. Bent fényes idegen világ volt, úri népek ültek unott arccal az asztalok mellett, s döbbenve néztek a rongyos gyerekekre. Egy pincér haragos arccal sietett oda.
- Gyerünk - mondta - itt nem lehet kéregetni. Kifele, kifele.
Komoly, szelíd arccal a pincérre nézett, aztán a gyerekekre mutatott.
- Éhesek. Adjatok nekik enni.
A pincér megütközve nézett végig a rongyos csavargón.
- Ez nem árvaház, hallja!
Odajött a tulajdonos is.
- Mi az, mi az, itt nincsen koldulás! Mit akar itt?
- Ezek a gyerekek éhesek - felelte nyugodtan a hegyi ember - elhoztam őket, hogy adjanak nekik enni!
A kis kövér vendéglős megdöbbenve bámult a rongyos emberre.
- Aztán ki fizeti azt a sok ebédet! Maga?
- Megfizeti az Úr.
- Miféle úr?
- Az Isten.
Egy pillanatra meghökkent, aztán elvörösödött.
- Na, menjenek innen. Ez nem bolondok háza. Mit gondol, kérem? Talán az Isten fizeti a zöldséget? Az Isten fizeti a mészárost? Az Isten fizeti a személyzetet? Az Isten fizeti az adót?
Az üvegajtó becsapódott mögötte, s kint volt újra az utcán. Kicsit zavartan nézett körül, kezét a homlokához emelte, s nehányszor végigsimított rajta. Tehát fizetni kell, keringtek benne zagyván a gondolatok, fizetni, pénz, pénz... mi az, hogy pénz? Butaság. Nehány papírdarab. Akinek nincs olyan, az nem kap enni. Butaság. Buták az emberek. Bolondok.
Továbbmentek. Egy bankpalota előtt újra megállt, s befordult a kapun.
- Mit tetszik? - kérdezte egy tisztviselő bizalmatlanul.
- Pénzre van szükségem - felelte.
A tisztviselő meglepetten mustrálta végig a rongyos embert.
- Kölcsönre?
Az idegen kimutatott az ablakon.
- Azok a gyerekek éhesek - mondta - azoknak kell.
A tisztviselő összenézett a társával. Vállukat vonogatták, aztán az egyik homlokához emelte a kezét, és mutatta, hogy bolond. Vigyorogni kezdtek.
- Aztán milyen fedezetet ajánl? - kérdezte mosolyogva egy távolabb ülő fiatalember.
- Tessék? - csodálkozott az idegen, mert nem ismerte ezt a szót.
- Vagyis miből fogja visszafizetni? - magyarázta egy másik.
- Majd visszafizeti az Isten!
A tisztviselőkből kitört a kacagás.
- Divatjamúlt dolog öregem! Valami biztosabb kezest ajánljon!
- Hát Isten neve nem elég?!
- Sajnálom, kérem - röhögte a fiatalember - hehehe, az Isten neve nem szerepel a telefonkönyvben!...
- Szegény bolond - mondotta valaki - várjon, jóember.
Valami aprópénzt nyújtottak feléje, de azt már nem látta meg. Akkor már csüggedten az ajtó felé indult. A gyerekek ott várták az utcán, elszorult a szíve, amikor rájuk nézett.
- Nem tudok segíteni rajtatok - mondta szomorúan - olyan lett a világ, hogy nem tudok segíteni rajtatok.
- Miféle csoportosulás ez?
A gyermekek riadtan bújtak össze. De az idegen bátran nézett a rendőrre.
- Éhes gyerekek.
- Úgy. Aztán mit akartok itt? Kéregetni?
- Enni akarnak.
A rendőrt bosszantotta a bátor nézés és a nyugodt hang.
- Maga meg micsoda? Kicsoda? Tüntetést rendez?
- Én az Isten képmása vagyok.
A rendőr egy percre eltátotta a száját.
- Mi? Hogy hívják magát?
- Isten képmása.
- Hallod-e, velem ne bolondozz! - vörösödött neki a rendőr. - Hova való vagy?
- Istentől való.
Csoportosulás támadt körülöttük, nehányan nevettek, s a rendőr tekintélyét kezdte félteni. Egyszerre szigorú lett.
- Elég a bolondságból. Hadd lám a papírjait.
- Nincsenek papírjaim.
- Hűha - rökönyödött a rendőr - furcsa bogár vagy. De hát neved csak van?! Illetőséged csak van?!
- Engem az Isten képére teremtett. Ez meg vagyon írva. Isten képmása vagyok tehát. Más nevem nincsen.
- Bolond - röhögte valaki a tömegben -, tisztára bolond, aszongya, ő az Isten!
- Elég a tréfából - szedte össze önérzetét a rendőr - ide a papírokat, vagy bekísérlek!
- Nem tréfálok - mondta csöndes hangon a hegyről való ember - nem tréfálok. Ezek a gyerekek is nagyon komolyan éhesek. A vendéglős komolyan tagadta meg tőlük az ételt, a bankár komolyan tagadta meg tőlük a pénzt. Bizony mondom nektek, nem tréfálok. Bizony mondom nektek, elrontották ezt a világot nagyon, nem vagytok az én atyám örömére. - Azzal megfordult, kézen fogta a gyerekeket, s elindult velük vissza a külváros felé. A tömeg kacagott, a rendőr is elnevette magát, és azt mondta: bolond, eredj a fenébe.
Ballagtak, csöndes szomorú csapatban. Hallgatott az idegen, s mély árkok vésődtek a homlokára, szeme ködös révedezéssel a messzi távolokba nézett. Egy-egy gyerek halkan szipogott.
Alig értek vissza a gyárak közé, nagy csapat ember jött szembe velük, férfiak, asszonyok, s már messziről kiabálták:
- Itt a gazember! Hova vitted a gyermekemet?! Csavargásra tanítja a más ember gyermekét! Agyon kell verni az ilyen csirkefogót!
Döbbenve állt a szitkok között. A gyermekeket elráncigálták mellőle - öklök hadonásztak a szemei előtt.
- Csak nem sikerült, ennyi az egész... - mondotta halkan és szomorúan - megint nem sikerült...
Valaki felkapott egy követ a földről és megdobta vele. A kő homlokon találta. Megtántorodott, aztán lehajolt a kőért, felvette. Az emberek szitkozódva oszlottak széjjel, mindenki vitte haza a maga gyerekét, s ő egyedül maradt. Nézte a sárga házfalakat, a füstös, szigorú kéményeket, aztán lehajtotta a fejét, és lassan megindult vissza a hegynek.
Esteledett immár. Egy-egy lámpa gyúlt ki itt is, ott is s az égen is egymásután. Köd súlyosodott a házak közé, a falak nyirkosak lettek tőle s az utca csatakos.
Valahol messze kint, ahol a házak már elmaradoztak, s a ködös mezők nagy hallgatása ringatta az estét, megállt és visszanézett. Nyirkos, nehéz tavaszi szag volt, a hegyről nyers rügyszagú szél fújt, s messze lent sok apró lámpafénnyel csillogott a város. Fehér volt fölötte a köd, mint valami furcsa, szomorú glória.
Sajgott a homloka. Megtapogatta a sebet és érezte, hogy nedves lett a keze.
- Vér - suttogta szomorúan - vér.
Nem törölte le, hagyta, hogy végigszántson az arcán, s a földre csöpögjön. Kezében ott volt még a kő, megnézte, megsimogatta, szeméből ráhullott egy forró kicsi könnycsepp, aztán szép szelíden letette a földre.
Letért az útról és megindult a hegynek. Súlyos, szomorú lépésekkel ment, s amerre elhaladt, véres furcsa nyom támadt mögötte, végestelen-végig a tavaszi erdőn. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 21:23:36, hétfő
|
| |
| |
A gyermek az emberszívet látta
Egyéves kis csemeténket, Eriket elhelyeztem egy magas gyerekülésben, közben körülnéztem: “Vajon ki tartózkodik Karácsony napján ilyen helyen? Krisztus születésének reggelén? Mit keresek én itt Üdvözítőm születése napján? Ma még ünnepelni kellene, a családdal és a barátainkkal tölteni a napot, hálát adni Istennek a kellemes életért, melyben Ő vezet, és melyet sok kis szolgálat tesz értékessé!"
Miközben leültünk, és az étlapot nézegettük, gondolataim messze kalandoztak.
“Vajon ki olyan boldog ebben a teremben, mint mi? Kedves gyermekek, egy boldog házasság, biztos megélhetés, és mindenekelőtt a hit, amely védőpajzsunk lehet bármilyen helyzetben. A hit, amelyet ajándékként és előjogként kaptunk. A hit, amelyből másoknak is szeretnénk juttatni a közösségi munkálkodásunkon, a városban végzett szolgálatunkon és az egész életünk minden tettén keresztül. Karácsony tulajdonképpen hitünk születésének jelképe. Mi pedig itt ülünk messze otthonunktól, városunktól, mégsem elszakadva Istenünktől."
Az étterem szinte üres volt. Mi voltunk az egyetlen család. A mieinken kívül nem voltak gyermekek. A többi vendég sietve evett, halkan beszélgettek, talán mindannyian érezték, hogy egy ilyen napon senkinek sem lenne szabad itt lenni. Ezen a napon még a hitetlenek is megállnak egy kicsit, hogy a békéről és barátságról beszélgessenek.
Gondolataim fonalát Erik boldog gügyögése szakította meg: “Tetete!" Kis kezecskéjével a gyermekülés fém asztallapját csapkodta. Tekintetében csodálkozás tükröződött, szemei tágra nyíltak, fintorgott, és közben fogatlan ínyét mutogatta. Kuncogott és prüszkölt - és akkor észrevettem derültségének okát - és először nem hittem a szememnek.
Egy rongyos, gyűrött kabát, nyilvánvalóan évekkel ezelőtt volt új, agyonhordott, mocskos, foltos. Egy kitérdesedett nadrág, mely a pipaszár lábakat lengte körül félárbócosan. A cipő maradékaiból előkandikáló lábujjak, ing, melyről hiányzott a nyak. Aztán egy semmihez nem hasonlítható arc, a szája pont olyan fogatlan, mint Eriké. Zsíros, kócos haj, szőrös arc, s az orr olyan barázdás, mint a frissen szántott föld.
Csontos kezével integetett: “Na, te csöppség! Látlak ám, haver!"
Összenéztünk férjemmel: “Most mit csináljunk? Szegény szerencsétlen!" Erik tovább nevetgélt és válaszolt: “Tetete!" Minden szava visszhangra talált. A pincérnők is felfigyeltek, és néhány vendég a szomszédos asztaloknál már a torkát köszörülte. A csavargó és a kisfiam kettőse feltűnést keltett.
Egy falatot toltam Erik elé. Ő szétkente az asztalkáján. “Miért pont én?" sóhajtottam csendben.
Megjött az étel, de a társalgás folyt tovább. Az öreg átkiáltott a termen: “Akarsz almáspitét? Szereted a túróspalacsintát? Nézzétek! Szereti a túróspalacsintát!"
Senki nem mulatott rajta. Alkoholista volt a férfi és idegesítő. Mérges voltam. Dennis, a férjem szégyellte magát. Még a hatéves fiúnk is azt kérdezte: “Miért beszél ez az ember olyan hangosan?" Némán ettünk - Eriket kivéve, aki mindent beleadott csak azért, hogy egy országúti vándor tetszését megnyerje.
Lassan betelt a pohár. Megfordítottam a gyerekülést. Erik üvöltve forgolódott, hogy öreg barátját láthassa. Ez már aztán sok volt.
Férjem a pénztárhoz indult, hogy fizessen, és így szólt: “Fogd Eriket! A parkolóban találkozunk."
Kiemeltem Eriket az ülésből, és megcéloztam a kijáratot. Az öreg szétvetett lábakkal, várakozóan ült pontosan a kijárathoz vezető út mentén.
“Istenem, hadd jussak ki innen, mielőtt megszólítaná Eriket, vagy engem!" Siettem az ajtó felé. Hamar kiderült azonban, hogy sem Isten, sem pedig Erik nem így gondolta.
Mikor a férfi közelébe kerültem, oldalt fordultam, hogy kikerüljem a valószínűleg rossz lehelletét. Ugyanabban a pillanatban Erik, szemét legjobb barátjára függesztve, hátrahajolt és karjait a tipikus “Vegyél fel!" kisgyermeki tartásba lendítette.
Míg azon igyekeztem, hogy ne ejtsem el gyermekemet és megtartsam egyensúlyomat, egy pillanatra szemtől szembe találtam magam az öregemberrel. Erik kitartóan emelte karjait felé. A csavargó kérdőn és esengőn tekintett rám. “Megengedi, hogy karjaimba vegyem a gyermekét?" Válaszolni sem volt időm, Erik már a férfi karjaiban volt.
Egyszerre kiteljesedett az idős ember és a kisgyermek szeretete. Erik a teljes bizalom, a szeretet és az odaadás gesztusával hajtotta a férfi rongyos vállára kis fejecskéjét. Amaz lehunyta szemét, és láttam pillái alatt az előbukkanó könnyeket. Munkában megvénült, koszos kezeivel átölelte fiam testét, és megsimogatta hátát.
Talán még soha nem mélyült el ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben két ember között a szeretet. Az öreg így tartotta egy pillanatig karjában a gyermeket. Aztán kinyitotta a szemét, és rám nézett. Tiszta, parancsoló hangon szólalt meg: “Most vegye újból át a gyermeket!"
Alig fért ki belőlem a “persze", mintha gombócot nyeltem volna. Kelletlenül adta vissza magától Eriket, vágyakozva, mintha fájdalmat okozna ezzel magának. Átvettem a gyermeket. Még egyszer megszólított a férfi: “Isten áldja meg önt, asszonyom! Karácsonyi ajándékot kaptam öntől."
Nem fért ki más a torkomon, csak egy “köszönöm". Erikkel a karomban mentem az autóhoz. Férjem csodálkozott, hogy miért sírok, szorítom magamhoz Eriket, és miért motyogok: “Istenem, Istenem! Bocsáss meg nekem!"
Öt év telt el az esemény óta, de egyetlen kis részletet sem felejtettem el belőle. Még mindig hatása alatt vagyok. Az Evangélium üzenetét világította meg számomra. Az irgalmas szamaritánus üzenete volt, és én voltam a pap, aki továbbment.
Jézus a leprást meggyógyította, a vaknak visszaadta szeme világát - én voltam a vak.
Isten tette fel a kérdést: “Kész vagy fiadat egy pillanatra átadni?" - miközben Ő örökre átadta nekünk Fiát.
Pontosan tudtam, mit jelent a misszió, és csődöt mondtam, mert kényelmetlen volt. “Kész vagy megalázkodni olyan helyen is, ahol nem ismernek, hogy valakit boldoggá tégy?"
Krisztus szeretete volt az, amely egy kisgyermek ártatlanságában nyilvánult meg, aki nem ítélt; a gyermek az emberszívet látta, az anya csak a mocskos ruhát.
Cselekedetek nélküli hit volt. Egy keresztény, aki vak, és egy gyermek, aki látott.
El kellett ott némulnom, hogy tanuljak, és azután halljam, hogy egy idős ember ellentmondásos élete ellenére Isten áldását adja rám. Kisfiam szívében ismerte azt, amit én csak eszemmel tudtam: “Uram, mikor láttuk, hogy éheztél volna?"
Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg.
Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és azt a pillanatot még egyszer átélhetném, vajon mit tennék?
Talán csak egyszerűen mellé ülnék, meghallgatnám, gyermekemet karjaiba tenném, tartsa addig, ameddig ő szeretné. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 21:22:14, hétfő
|
| |
| |
Olcsó kincsek
Hideg januári reggel volt, amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt, több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban. Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett.
Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.
Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen 32$ gyűlt össze.
Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált. A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján.
Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan 100$-ba kerültek.
Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?
Írta: ismeretlen szerző |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 21:21:18, hétfő
|
| |
| |
Még több következik
Egy bizonyos gyülekezetnek volt egy gazdag és egy szegény gyülekezeti tagja. A gazdag ember valami jótékonysági tettet akart véghezvinni, ezért elküldött egy összeget a barátjának, arra kérve, hogy adja át a szegény embernek. A barátja csak huszonöt dollárt küldött el neki ezzel a megjegyzéssel: "Ez az öné. Használja bölcsen! Még több is következik."
Egy kis idő múlva megint elküldött neki huszonöt dollárt, és ezt írta: "Még több is következik." Így ment újból és újból, és a szegény ember mindig azt olvasta az adományt kísérő papírlapon, hogy "Még több is következik". Így vagyunk mi is Istenünk kegyelmével. Mindig újabb kegyelem következik, és soha nem lehet kimeríteni.
Írta: ismeretlen szerző |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 21:20:26, hétfő
|
| |
| |
Mégis hegedült
Hans Kurze, Johann Sebastian Bach lipcsei kántorsága idején Lipcsében volt hegedűs. Elkeseredett ember volt. Nagyon szerette volna a zenében többre vinni, de ehhez hiányzott belőle a nagy tehetség. Amikor rájött erre, az újrakezdéshez már idős volt, ezért a hegedülésnél kellett maradnia. Feleslegesnek érezte magát, és emiatt nem éppen barátságosan viszonyult másokhoz. Barátságtalan természete miatt kevés munkája akadt, és emiatti kevés jövedelméből éppen csak el tudta tartani a családját.
Hans Kurze haragja, irigykedése teljesen a Tamás-templom kántorára, Johann Sebastian Bachra irányult. Hogy lángelme, azt Kurze jól tudta. Olyan zseni, amilyen ő maga is szeretett volna lenni. De mivel a zseni Bach volt, és nem ő, csak kelletlenül beszélt Bachról. Ezért 1734 karácsonya előtt Bach ajánlatát - új karácsonyi zenéjében ő játssza a hegedűszólamot - visszautasította annak ellenére, hogy az érte járó fizetség nagyon jól jött volna neki.
Karácsony első napján, amikor az új kantáta az istentiszteleten előadásra került, Kurze nem tudott otthon maradni. Titokban lopózott a templomba, és hátul, az egyik sarokban ült le. Ott várta, mi fog történni. Nem a zenélés kezdődött, hanem a híres kántor, Johann Sebastian Bach jött személyesen hozzá a templom félhomályos sarkába: ,,Könyörögve kérem, jöjjön fel és játssza a hegedűszólamot! Egyik hegedűsöm betegen fekszik az ágyban, nélküle semmit sem tehetünk!" - mondta a nagy Bach a kicsiny Kurzénak. Kurze ellenkezett, de a körülötte ülők unszolására, bár vonakodva, mégis engedett.
Amikor a többiekkel, blattról már ő is játszott, és hallotta, hogy a zene hogyan teszi élővé a karácsonyi történet szavait,, szívébe hatolva ismét átélte a világ Üdvözítőjének születését. Újra megszületett az ő sötét szívében is. Ahogyan a tőle kiinduló fény az emberiséget beragyogja, és szemük ragyogása másokra átsugárzik, úgy Kurzera is átterjedt: ,,Az Újszülöttet szolgáljuk mindketten, Bach és én. - Erre gondolt hegedülés közben. - Ő, a zeneszerző és én, a hegedűs méltónak találtattunk arra, hogy a nagy Istent szolgáljuk. Őt, aki kicsiny emberekhez jött el, és velünk van."
Kurzéék házában ez lett régóta a legszebb karácsony. A Bachra irigykedőből Bachért leghűségesebben kiálló szószóló, és műveinek igen jó hegedűse lett Hans Kurze.
Írta: ismeretlen szerző |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 17:43:08, hétfő
|
| |
| |
Bűneink halálra vannak ítélve
A bűn ellen folytatott jelenlegi harcunkban ugye nagyon bátorítóan hat ez az igazság. Néha annyira megterhelődünk vétkeink miatt. Néhány megkörnyékező bűn annyira befészkelődött személyiségünkbe, hogy nem tudunk megszabadulni tőlük. Létezik egy sajátos kísértés, amelyben mindig elbukunk. Imádságaink és elhatározásaink ellenére újra és újra lever minket. Jellemünkről sok koszos és hitvány dolgot ismerünk, amelyet nem szeretnénk a tisztességes emberek előtt felfedni. Néha az kísért, hogy magunkat javíthatatlannak tekintsük arra a kétségbeejtő következtetésre jutva, hogy mi sosem változunk meg. Lehet, hogy még üdvösségünk felől is kétségek támadtak. De az az igazság, hogy a mennyben tökéletesek leszünk. Világos felhívás ez bátorságra és reménységre. Mintha egy hangot hallanánk: ,,Legyetek bátrak, Isten gyermekei, bűneitek átmenetiek. Halálra vannak ítélve és sorsuk megpecsételődött. Abban a pillanatban, mikor lelketek a mennybe ér, azok megszűnnek - eltöröltetnek, elvettetnek, a tenger mélysége kerülnek".
Szeretnék veletek megosztani egy történetet egy japán tolvajról, aki keresztyén lett. Gyakorlatilag nem tudott semmit a Bibliáról, de a megtérését követő első vasárnapon elment egy istentiszteletre. Egész héten át küzdött az életébe gyökerezett tolvajlási szokásával. Rájött, hogy új teremtésként, le kell szoknia róla, de nem volt biztos abban, hogy erre képes lesz. A tolvajlás volt az életmódja és nem tudta idejét semmi mással eltölteni. Hogyan tudná ő az évek során beívódott magatartást megváltoztatni? A templom falára, amelybe belépett, a Tízparancsolat volt felírva. Ez az újonnan megtért ember sosem hallott róla. De, miközben belépett, tekintete először ezekre a szavakra esett: ,,Ne lopj" (eredeti héber nyelven: ,,nem fogsz lopni"). Tudatlanságában nem vette észre, hogy ez egy parancs, hanem ígéretnek értette. Arca ragyogott és szívében megköszönte az Úrnak azt a bizonyosságot, hogy majd megszabadulhat ettől a bűntől.
Vajon teljes tévedésben volt? Ugye, bizonyos értelemben, Isten minden egyes parancsa valahol egy ígéret is. Természetesen, ezek a törvények elénk tárják a követendő mércét. De ráadásul csodálatos leírása is annak, amit Isten velünk szándékszik tenni. A parancsolatok nem csak azt mondják el, hogy Isten mit kíván tőlünk, hanem azt is amit számunkra tervez és tesz majd bennünk. Ezek a mennyei jellemünket ábrázolják. Mihelyt ott leszünk, nem lesz más istenünk az Úron kívül; nem fogjuk nevét hiába felvenni; nem ölünk és lopunk majd; nem teszünk hamis tanúbizonyságot. A mennyben az Urat, a mi Istenünket, fogjuk szeretni és felebarátunkat, mint magunkat. Szerelmesek leszünk a parancsolatokba. Hadd tegyük magunkévá azokat és örvendezzünk bennük, állandóan emlékezve arra, hogy ezek nemcsak jelenlegi céljaink, hanem sorsunk kéknyomata. Bizonyságot tesznek arról, hogy az Úr mit tesz velünk majd a dicsőségben. Bűnnélküliek leszünk. Milyen szentségre kellene ez minket ösztönözzön! (folyt. köv.)
Edward Donnelly |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Menny és pokol |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 17:38:35, hétfő
|
| |
| |
Nem lesz többé bűn
Négy rövid szócska, mégis mennyi tartalom rejlik bennük! Képzeld el, hogy holnap reggel felébredsz és a világon semmi egyéb változást nem fedezel fel csupán azt, hogy nincs többé bűn. Vajon a dolgok nagyon másképpen néznének ki? Természetesen! Az egész bolygó megváltozna, az élet minden aspektusa teljesen más lenne, felismerhetetlenül más, mint ahogy korábban volt. Egy ilyen óriási forradalomra kerül sor minden keresztyén ember életében, mikor lelkünk elhagyja a testet és tökéletessé válik a szentségben. Nem lesz többé bűn. Shakespeare Hamletjének szavaival élve: ,,ez bizony egy forrón áhítot végkiteljesedés."
Ugye igaz, hogy a hívő számára a bűn a legnagyobb probléma, a legmélyebb szomorúság? Sosem értettem meg, hogy miért támadt akkora zűrzavar a Római levél hetedik részének helyes értelmezése körül. Nem eléggé világos, hogy Pál ott a mi szívünket írja le, a keresztyén ember naponkénti harcait? ,,Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok ... a bűn megvan bennem ... Óh én nyomorúlt ember!" (Róm. 7,19.21.24). Van-e valami szokatlan vagy bonyolult dolog a szavakban? Nem túlzottan is pontos leírása ez gyakori, szomorú tapasztalatainknak? ,,Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk" (1Jn. 1,8).
Isten népeként már megszabadultunk sok égbekiáltóan rossz cselekedettől. Nem vagyunk aktív tolvajok vagy gyilkosok. Beszédünk nem nyers vagy istenkáromló. Viszonylag tisztességes életet folytatunk. Sok ismerősünk valószínűleg azt gondolja rólunk, hogy jó emberek vagyunk, csodálatra méltó jellemmel rendelkezve. De mikor szívünkbe tekintünk tudjuk, hogy más a helyzet.
Szörnyű romlottság található meg a közöttünk legjobbakban is. Kegyetlenek tudunk lenni azokkal, akiket a legjobban ismerünk, ráförmedünk gyermekeinkre, szándékosan olyan szavakat használunk, amelyek biztosan megbántják a férjet vagy a feleséget, gonosz szándékkal elemezve barátaink gyenge pontjait, amelyeket a bensőséges kapcsolatok folytán újabban felfedeztünk. Ráadásul, mikor indulatosak leszünk, szándékosan akarunk bántani valakit, elégedetten nyugtázzuk, mikor szeretteink arcára kiül a fájdalom. Amikor úgy gondoljuk, hogy rosszul bántak velünk, órákig vagy napokig neheztelünk. Néha, amikor rosszat teszünk és erre rá is ébredünk, túl büszkék vagyunk kimondani azt a rövid szót: ,,bocsánat". Összetörnénk, ha kicsúszna a szánkon. De fő, hogy Isten gyermekei vagyunk!
Akkor sem vagyunk jobbak, mikor a legszentebb dolgokkal foglalkozunk. Olvassuk a Bibliát és nem hat meg minket megindító igazsága. Imádkozunk az elveszettekért, mivel ez a keresztyén kötelességünk, de a valóságban keveset törődünk velük. Kikérjük magunknak, hogy mi az Urat tiszteljük, miközben más dolgokon jár az eszünk úgy, hogy az Isten dicsőítése utáni pillanatban, már alig emlékszünk, hogy milyen szavakkal énekeltünk. Féltékenyek vagyunk más keresztyénekre. Ahelyett, hogy örülnénk az Istentől nékik adott kegyelmi ajándékoknak, irigyek vagyunk és igyekszünk testvéreinket és nőtestvéreinket visszahúzni. Prédikátorok, akiknek az üdvösség evangéliuma hirdetésének kiváltsága adatott, saját prédikálásuk alatt önmagukat dicsérik kitűnő teljesítményükért. Külsőleg úgy látszik, hogy az Üdvözítőt hirdetjük, bensőnkben azonban buzgón ápolgatjuk romlott kis énünket.
Gonosz a szívünk! Amikor erre gondolunk, szégyenkezünk és gyűlöljük magunkat. Tudjuk, hogy Krisztus megbocsátott nekünk. Örülünk annak a bizonyosságnak, hogy vére folyamatosan tisztán tart a bűntől. De seb van a szívünkön, amely nem akar gyógyulni, fájdalom a hétköznapi tapasztalatainkban, amely nem szűnik meg. Pállal együtt mindnyájan meg kellene hogy valljuk: ,,a bűn megvan bennem". ,,Mert bűneim elborítják fejemet; súlyos teherként, erőm felett. Megsenyvedtek, megbűzhödtek sebeim oktalanságom miatt. Lehorgadtam, meggörbedtem nagyon; naponta szomorúan járok. Mert derekam megtelt gyúladással, és testemben semmi ép sincsen. Erőtlen és összetört vagyok nagyon, s szívem keserűsége miatt jajgatok" (Zsolt. 38,4-8).
Amíg bejutunk a mennybe. Amíg eljutunk arra a helyre, ahol nem lesz többé bűn. Soha többé nem hágjuk át Isten valamelyik parancsát. Soha többé nem okozunk csalódást Megváltónknak vagy fájdalmat bárkinek is. Soha többé nem kell bocsánatért esedeznünk. Isten eleve elrendelt minket arra, hogy Fiához hasonlókká legyünk (Róm. 8,29), és azok is leszünk. A bűnnélküli tökéletesség nem fantázia, bár sosem érjük el azt ebben az életben. De a mennyben örökre szabadok leszünk a bűntől, változhatatlanul a jó felé fordulva. Imádságunk, melyet annyira sokszor és akkora aggodalommal fogalmazunk meg itt, végül teljes választ nyer: ,,szabadíts meg minket a gonosztól".
Tökéletes lelkünk az Istennel való örömteli közösség új bensőségének fog örvendeni. Akkor tudjuk meg először, hogy mit jelent ,,bűnnélküli szívvel szeretni őt". Lelkünkre nem vetődik többé rá a szomorú bűnbánat árnyéka. Köztünk és Urunk között nem lesz többé semmilyen akadály, bűn vagy felhő. (folyt. köv.)
Edward Donnelly |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Menny és pokol |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-07-18 17:37:38, hétfő
|
| |
| |
Lelkünk tökéletessé válik
,,A hívők lelke" - mondja a Westminsteri Rövid Katekizmus, ,,halálukkor tökéletessé válik" (37. válasz). A kifejezés a Zsidók 12 - ből származik, ahol a szerző leírja annak a dicsőséges mennyei társaságát, akivel közösségbe lépünk, mikor istentiszteletet gyakorolunk: ,,Hanem járultatok ... az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez ... mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez és az újszövetség közbenjárójához Jézushoz (Zsid. 12,22-24). Ezen igaz férfiak és nők lelkei Isten közvetlen jelenlétében vannak, akikről azt olvassuk, hogy ,,tökéletes igazak" (más fordítás szerint ,,tökéletessé váltak").
Nyilvánvaló, hogy ez történik. A menny a természetfeletti tisztaság helye. ,,Nem megy abba be semmi tisztátalan" (Jel. 21,27). A bűnös emberek lelkei tisztátalanná tennék a mennyet, de ennek ellenére tudjuk, hogy ilyen lelkek nem mennek a mennyországba, ami azt jelenti, hogy előtte teljesen meg kell tisztulniuk. Szentség nélkül senki sem láthatja meg az Urat (Zsid. 12,14), viszont a megváltottak igenis meglátják. Ez csak azért lehetséges, mert tökéletesen szentté váltak. Az átváltozás a halál pillanatában történik, amikor a hívő lelke Krisztushoz távozik.
Ez egy boldogító igazság. Isten célja népével, ,,hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által" (Ef. 1,4), és így, mikor lelkünk az ő jelenlétébe lép, teljesen megtisztul a bűn minden foltjától. Ezért olvassuk a mártírokról, hogy ,,adatának azoknak egyenként fehér ruhák" (Jel. 6,11). A fehér ruha a bűnnélküliségük jelképe. ,,Megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében" (Jel. 7,14).
Mikor meghalunk, lelkünk tökéletessé válik a szentségben. Hadd reflektáljunk ezen egy pillanatra. (folyt. köv.)
Edward Donnelly |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Menny és pokol |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/7 oldal
|
Bejegyzések száma: 60
|
|
|
|
2016. Július
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
1025 db bejegyzés |
| e év: |
3839 db bejegyzés |
| Összes: |
35940 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 0
- e Hét: 33776
- e Hónap: 63088
- e Év: 250890
|
|
|
Offline
