|
 1/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 26
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:42:31, péntek
|
| |
| |
Alapige: Mk 8,22-26
Nemcsak azért foglalkozunk a lelki levertség kérdésével, mert rendkívül szomorú, hogy vannak csüggedt keresztyének, hanem az egyház állapota miatt is. Ha minden keresztyén úgy élne, ahogy az Újszövetség tanítja, az egyház állapota nem rontaná az evangélium hirdetésének hitelét. Az egyház azért nem igazán számottevő tényező társadalmunkban, és azért közelednek olyan kevesen Jézus Krisztuson keresztül Istenhez, mert hétköznapi életünkben nem éljük meg keresztyénségünket. Körvonalaiban már felvázoltuk ezt a problémát, és az előző fejezetben megvizsgáltuk egy bizonyos szemszögből. Láttuk, hogy egyes keresztyének azért vannak ilyen állapotban, mert nem értették meg a hit által való megigazulás lényegét. Ez volt a baj gyökere a reformációt megelőző időkben is. A reformáció az első századok óta nem ismert békességet, boldogságot és örömet hozott az egyház életébe azáltal, hogy újra felfedezték a hit által való megigazulás tanítását. Luther Márton ujjongott és örvendezett ennek a felfedezésnek, és rajta keresztül mások is meglátták ezt a csodálatos igazságot. Vonakodnánk kijelenteni, hogy akik nem értik egészen a hit által való megigazulás tanítását, azok egyáltalán ne lennének keresztyének, aki azonban egyszer megérti, az örvendező keresztyénné válik.
Egy olyan esemény kapcsán szeretném tovább vizsgálni a lelki levertség kérdését, amelyet az Úr Jézus életéből beszél el Márk evangélista. Az Úr csodái közül ez a történet több szempontból is egyike a legfigyelemreméltóbbaknak. Emlékszünk, hogy pontosan mit cselekedett azzal a vak emberrel? Kézen fogta, kivezette a faluból, szemére köpött, rátette a kezét, majd megkérdezte, hogy lát-e valamit? Az ember ezt válaszolta: ,,Úgy látom az embereket, mintha fákat látnék, amint járkálnak." Majd az Úr Jézus újból a férfi szemeire tette kezeit, aki ismét feltekintett, de most már látása egészen rendbe jött: ,,tisztán látott mindent".
Nos, ennek az eseménynek nyilvánvalóan mély értelme van. Több példát is ismerünk, amikor az Úr Jézus vakokat gyógyított, és egészen világos, hogy ezt az embert is rögtön meggyógyíthatta volna, ha csak annyit is mond: ,,Akarom, hogy láss!" Az Úrnak megvolt erre a hatalma, semmi sem volt lehetetlen a számára. Tehát amit itt cselekedett, nyilván szándékosan tette. Az Úr Jézus semmit sem cselekedett ötletszerűen vagy véletlenül. Az Úr határozott terve szerint ment mindez végbe, és itt azért járt el eltérően, hogy megtanítson minket valamire. Az Úr Jézus minden csodája túlmutat önmagán, példázatnak is tekinthető. Ez nem jelenti azt, hogy nem hinnénk abban, hogy valóságosan megtörtént események. Egyszerűen azt mondom, hogy ha minden csoda az evangéliumokban egyben példázat is, akkor ez erre az esetre különösen is áll.
Egyetértek azokkal, akik azt állítják, hogy ez a példa elsősorban a tanítványoknak szólt. Emlékszünk, mi történt előzőleg? (Mk 8,13-21) Amikor a tanítványok hajóra szálltak, elfelejtettek kenyeret vinni magukkal, úgyhogy csak egy kis darab volt náluk. Elkezdtek emiatt aggódni. Az Úr a következőt mondta nekik a hajóban. ,,Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és a Heródes kovászától!" Erre tanakodni kezdtek: ,,Nincs kenyerünk." Amikor az Úr a ,,kovász" szót említette, ők szó szerint vették, és azt juttatta eszükbe, hogy nem hoztak elég kenyeret. Nyugtalankodni kezdtek, mire az Úr egy sor mélyreható kérdést tett fel, amely ezzel zárult: ,,Még mindig nem értitek?" Más szóval: ,,Íme, itt vagyok, prédikáltam nektek, tanítottalak, és úgy tűnik, mégsem értetek semmit. Aggódtok, mert csak egy kenyeretek van, pedig tanúi voltatok annak a két csodának, amely bizonyítja, hogy két kenyérből és egy kis halból jól tudok lakatni négyezer, illetve ötezer embert is. - Még mindig nem értitek?" Úgy hiszem, azért bánt másként ezzel a vakkal, hogy tükröt tartson tanítványai elé.
Sőt, ez a történet örök példázat Isten mindenkori népe számára. Sok olyan ember van, aki megrekedt azon a szinten, amelyen ez a vak ember túljutott. Emlékszünk, hogy az Úr a szemére köpött, és megkérdezte: ,,Látsz-e valamit?" A vak pedig ezt felelte: ,,Úgy látom az embereket, mintha fákat látnék, amint járkálnak." Nehéz ennek az embernek a helyzetét meghatározni. Nem mondhatják már rá, hogy vak, mert lát. Mégis habozunk kimondani, hogy lát, hiszen járkáló fáknak látja az embereket. Vak vagy nem vak? Úgy érezzük, egyszerre kell azt mondanunk, hogy vak, és mégis lát.
Ugyanígy, sok keresztyén boldogtalan, mert nem lát tisztán. Az ilyen ember változó benyomást kelt, és sosem tudni igazán, hogy keresztyén-e vagy sem. További nehézséget jelent, hogy maga sem igazán tudja. Olykor, igehirdetésről jövet azt mondják: ,,Igen, keresztyén vagyok." Majd történik valami, és azt mondják: ,,Nem lehetek keresztyén. Ha keresztyén lennék, nem lehetnének ilyen gondolataim. Akkor nem akarnám azt tenni, amit teszek." Eleget tudnak a keresztyénségről ahhoz, hogy a világban ne érezzék jól magukat, de mégsem tudnak annyit, hogy boldogok legyenek. Sem nem forrók, sem nem hidegek. Látnak, és mégsem látnak. Gondolom, egyetértünk abban, hogy nagyon sok ember van ilyen helyzetben. Igen keserves állapot ez, és az egész mondanivalóm arról szól, hogy senkinek sem kellene ebben megmaradnia.
Pontosabban a következőket mondta a vak ember: ,,Igen, látok. Látom az embereket, de valami nincs rendben, mert járkáló fáknak látom őket." Ugyanígy a megkeseredett emberek is tudják, hogy valami nincs rendben. Valami történt velük, ami miatt elégedetlenek önmagukkal. Egy időben teljesen meg voltak elégedve azzal az élettel, amelyet éltek. Azonban egyszer meglátták, hogy életük teljesen hiábavaló és üres, és mélységesen elégedetlenné váltak önmagukkal szemben: úgy érzik, nem maradhatnak ilyenek. Ez az az állapot, amelyben még nem ismerték fel, hogy a keresztyénség igaz, csak azt látják, hogy semmi egyéb nem jó. Ezért válnak az ilyen emberek gyakran cinikussá.
Mások még tovább jutnak, látják a keresztyén élet szépségeit, amint a Hegyi beszéd elénk tárja, és azt mondják: ,,Bárcsak mindannyian így élnénk, a föld maga lenne a paradicsom."
Lehet, hogy még ennél is tovább jutottak, és meglátták, hogy Jézus Krisztus az egyedüli reményük, hogy valamiképpen Jézus Krisztus az egyedüli szabadító. Észrevették, hogyan fogalmaztam: Jézus Krisztus ,,valamiképpen szabadító". Megérezték, hogy Ő tudna segíteni, megértették, hogy a keresztyénség a világ egyedüli reménysége. Látják és tudják, hogy ez a Jézus valahogyan segíthetne. Egy időben nem gondoltak vele komolyabban, de most már érdeklődnek iránta. Látva a világ ürességét, egyes keresztyének életét, és felismerve, hogy Jézus Krisztus az, aki ezt a változást hozta, úgy gondolják, hogy Ő valamiféleképpen megváltó. Tehát fontossá válik számukra Jézus Krisztus személye. Ennyit mindenesetre világosan látnak.
Szemben az olyan emberekkel, akiknek az esetével az előző fejezetben foglalkoztunk, ezek az emberek meglátták, hogy nem válthatják meg magukat, és nyilvánvaló a számukra, hogy egy ember sem képes tökéletes keresztyén életet élni. Mint a példázatbeli ember, valamit látnak, de nem tisztán. Csak járkáló fáknak látják az embereket. Hogy ez milyen vonatkozásban igaz rájuk?
Megpróbálom bemutatni azt a három fő szempontot, amelyeket a legfontosabbnak tartok.
Először is, az ilyen emberek számára bizonyos igazságok nem világosak. Ezért fogalmaztam óvatosan úgy, hogy megértették, hogy Krisztus ,,valamiképpen" a megváltó. Azt azonban nem tudják, mi módon az. Például nem világos számukra Krisztus halála, és annak elengedhetetlen szükségessége. Az újjászületésről szóló tanítást sem értik. Ha ezekről beszélgetünk, kiderül, milyen nagy zavar uralkodik bennük. Nem látják, nem értik, miért kellett Krisztusnak meghalnia, nem látják az újjászületés szükségességét. Elfogadják Krisztust mint Megváltót, de mégsem látnak, mégsem értenek, sem nem értékelnek bizonyos igazságokat. Az eredmény az, hogy tele vannak aggodalommal, és nyomorultul érzik magukat.
A második hiányosságuk az, hogy nem teljes szívvel fordulnak Istenhez. Noha sok mindent látnak, mégsem találják meg a boldogságukat abban, hogy keresztyének. Állandóan emlékeztetniük kell magukat rá, és erőlködniük kell, hogy megfeleljenek hitük elvárásainak. Boldogtalanok. Örömüket még mindig másban igyekeznek megtalálni.
Harmadszor pedig: akaratuk megosztott. Lázadás van a szívükben, nem tudják megérteni, miért kell egy embernek bizonyos dolgokat csinálnia, míg másokat elhagynia csak azért, mert keresztyénnek vallja magát. Úgy látják, ez túlzott szűklátókörűség. Mégis, régi életüktől el kívánnak szakadni, és egészében véve igenlik a keresztyén életmódot. Krisztust elismerik Megváltónak, de amikor arra kerülne a sor, hogy akaratuk bevetésével a gyakorlatban is alkalmazzák Krisztus tanításait, akkor nem látják tisztán, mit is kell tenniük. Vitatkoznak, értetlenkednek, megkérdezik, hogy szabad-e ezt vagy azt tenniük. Közülünk sokan átéltek hasonló időszakot, és saját tapasztalataikból ismerik ezt a jelenséget. Vannak olyanok, akik egyszerre mindent világosan látnak, mások különböző fázisokon mennek keresztül.
Mi okozza ezt az állapotot? A felelősség olykor kétségtelenül azt az igehirdetőt terheli, akinek a beszédére új felismerésre tértek. Sok prédikátor azon való igyekezetében, hogy gyors eredményekről számolhasson be, éppen ilyen állapotot idézhet elő.
Ez azonban nem mindig az evangélizátor hibája. Gyakran maguk a hallgatók utasítják el az egyértelmű válaszokat. Nem szenvedhetik a világosságot követelményei miatt. Az olyan vallás a legkényelmesebb, amely nem egészen egyértelmű, és amely csupa egyházi formaság és szertartás. Egy vallás annál kényelmesebb, minél kevésbé meghatározott. Semmi sem olyan kényelmetlen, mint az egyértelmű bibliai igazságok, amelyek döntést követelnek. Az ilyen emberek ezért azt mondják: ,,Ön túlságosan szőrszálhasogató és törvénykező. Nem, ez egyáltalán nem tetszik. Hiszek a keresztyénségben, ez a tanítás azonban túl merev és szűklátókörű." Ha abból indulunk ki, hogy a keresztyénségben nincsenek egyértelmű igazságok, ne lepődjünk meg azon, ha - mint a példázatbeli vak - járkáló fáknak látjuk az embereket. Ha úgy indulunk el keresztyén életünkben, hogy nem kérünk az egyértelmű tanításból, valószínűleg nem is fogjuk megkapni.
Az igazi akadály gyakran az, hogy sokan nem fogadják el teljesen a Szentírás tanítását és tekintélyét. Végső soron ebben rejlik problémájuk gyökere. Bárcsak gyermeki szívvel közelítenénk a Bibliához, magunkra vonatkoztatnánk, és engednénk, hogy az Ige beszéljen velünk, akkor ez a nehézség fel sem merülne. Sokan azonban nem így állnak hozzá. A lelki igazságokat saját gondolataikkal vegyítik. Természetesen azt hangoztatják, hogy alapvetően a Szentírásból vették gondolataikat, azonban - és ez az, ami végzetes - készek módosítani rajtuk. Bizonyos bibliai igazságokat elfogadnak, de saját elképzelésük szerinti gondolatokat és filozófiákat társítanak melléjük, amelyeket régi életükből hoztak. Lelki és pusztán emberi bölcsességet kevernek össze. A Hegyi beszéd és a Korintusbeliekhez írt első levél 13. része tetszik nekik. Azt állítják, hogy hisznek Krisztusban mint Megváltójukban, mégis úgy érvelnek, hogy nem kell túlzásba vinni az ilyesmit, és mindent mértékkel kell csinálni. Majd kezdik megváltoztatni a Bibliában leírtakat. Nem ismerik el mindenre vonatkozó tekintélyét, sem az igehirdetésre, sem az életükre, sem a tanításra, sem a világ mibenlétére nézve. ,,Megváltoztak a körülmények - mondják -, az élet sem olyan, mint régen volt. A huszadik században élünk." Tehát itt-ott módosítják a Biblia igazságait, hogy gondolkodásukba illeszkedjenek. Nem fogadják el a Szentírást elejétől a végéig, és nem látják be, mennyire alaptalan a huszadik századra hivatkozni. Isten időtlen Igéje ez, és mert Isten szava, alá kell rendelnünk magunkat, és Istenre bíznunk, hogy a maga módján cselekedjen ma is.
A levert állapot egy másik oka lehet, hogy az ilyen embereket nem is érdekli a bibliai tanítás. Azt állítják, hogy szívesen tanulmányozzák a Bibliát, azonban ezt - hamisan - szembeállítják a tanítással. Mi más lenne a Biblia célja, mint hogy tanítást közvetítsen? Mit ér az olyan bibliatanulmányozás, amely nem vezeti el az embert az igazságra? Nem nehéz azonban megérteni álláspontjukat. A tanítás az, ami fájdalmasan leleplez, ami élesen rávilágít az életünkre. Más dolog példázatokban gyönyörködni, és szavak különböző jelentésein gondolkodni. Az ilyesmi nem kavar fel, nem irányítja figyelmünket a bűnre, és nem késztet döntésre. Elengedhetjük magunkat élvezettel boncolgatva Isten szavát, de a tanítás megszólít, és sürget, hogy döntsünk. Az igazság megvizsgál, megpróbál, és arra kényszerít, hogy magunkat is megvizsgáljuk; tehát ha a tanítást mint olyat elvetjük, nem csoda, ha nem látunk tisztán bizonyos kérdésekben. A keresztyén egyház által megfogalmazott valamennyi hitvallás célja az volt, hogy az emberek tisztán lássanak és gondolkodjanak. A keresztyén egyház első századaiban nemzedékről nemzedékre hirdették az evangéliumot. Azonban némelyek hamis tanítást adtak tovább - például hogy Krisztus nem emberi testben jött el, hanem szellemként jelent meg -, és sokakat megtévesztettek. Ezért kezdte az egyház tanításait hitvallásokban megfogalmazni, mint amilyen az Apostoli Hitvallás és mások. Az egyházatyák nem azért tették ezt, mert így tartotta kedvük. Nem. Nagyon is gyakorlati okaik voltak.
Az igazságot meg kell határozni, és őrizni kell, nehogy némelyek eltévelyedjenek. Tehát ha visszautasítjuk a tanítást, ne lepődjünk meg azon, hogy nem látunk tisztán, és örömtelen az életünk. Semmi sem élesíti jobban egy ember lelki látását, mint a Biblia tanításának megértése.
A csüggedés utolsó magyarázata, hogy a Szentírás tanításait nem a megfelelő sorrendben alkalmazzuk. Ha a megszentelődést a megigazulás elé helyezzük, bizonyára komoly problémát fog okozni. Ha úgy foglalkozunk az újjászületés és az új élet kérdésével, hogy előtte nem tisztázzuk, miként állunk Isten előtt, akkor rossz úton járunk.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a lelki depresszió fő kiváltó oka az, hogy bizonyos dolgokat nem gondolunk át elejétől a végéig. Végzetes lehet, ha élvezni szeretnénk valamit, amit még meg sem ragadtunk, aminek még nem is vagyunk a birtokában. Általában azok az emberek válnak áldozatául e zavaros lelki állapotnak, hogy látnak is meg nem is, akik visszautasítják, hogy bizonyos dolgokat végiggondoljanak, akik nem akarnak tanulni, és akik különböző okokból kifolyólag - gyakran önmaguk féltése miatt - taníthatatlanná válnak.
Ezzel elérkeztünk utolsó kérdésünkhöz. Hogyan lehet kigyógyulni ebből az állapotból?
Mindenekelőtt ne állítsuk magunkról idő előtt, hogy kigyógyultunk vakságunkból! Milyen kísértés lehetett ennek az embernek, hogy az egész világnak elújságolja: ,,Látok!" Bizonyos értelemben látott is, de tökéletlenül, és életbevágóan fontos volt, hogy ne tegyen róla bizonyságot, mielőtt egészen kitisztult volna a látása. Nagy kísértés, de végzetes így cselekedni. Olyan sokan teszik ezt manapság, mert nyomást gyakorolnak rájuk. Kijelentik, hogy látnak, amikor egészen nyilvánvaló, hogy valójában még mindig homályban vannak. Mennyi kárt tesznek az ilyen hívők! Járkáló fákként írják le az embereket másoknak, és ezzel alaposan félrevezetik őket!
A másik eset az előzőnek éppen a fordítottja. A kísértés itt abban jelentkezik, hogy teljesen reménytelennek érezzék magukat, és azt mondják: ,,Nincs értelme ezt tovább folytatni. Valamennyire látok, de úgy látom az embereket mint járkáló fákat. Teljesen össze vagyok zavarodva, és kétségbe vagyok esve. Miért nem vagyok képes látni? Az egész olyan reménytelen." Abbahagyják a bibliaolvasást és az imádkozást. Az ördög már sokakat elbátortalanított hasonló hazugságokkal. Ne hallgassunk rá!
Hogyan lehet akkor meggyógyulni? Hogyan lehet helyesen kezelni mindezt? Nyíltabbnak kell lenni, őszintén és igazán kell felelni az Úr kérdésére: ,,Látsz-e valamit?" Ez az ember teljesen őszintén válaszolt: ,,Látok, de úgy látom az embereket mint járkáló fákat." Ennek az egész fejezetnek az az értelme, hogy feltegyük a kérdést: Hol állunk mi? Mit látunk pontosan? Tisztán látunk-e egyáltalán? Boldogok vagyunk? Pontosan tudnunk kell, hol állunk. Ismerjük Istent? Ismerjük Jézus Krisztust? ,,Kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel" örvendezünk? Az Újszövetség szerint ilyen a keresztyén ember. Legyünk őszinték! Nézzünk szembe a kérdéssel!
Az utolsó lépés az, hogy teljesen alávessük magunkat az Úrnak, amint a vak ember tette. Nem ellenezte a további kezelést, hanem inkább örült neki, és úgy hiszem, ha az Úr nem gyógyította volna tovább, ő maga kérte volna meg rá. Mi is megtehetjük ugyanezt. Fogadjuk el Isten Igéjét! Hagyjunk fel a kérdezősködéssel, és a megfelelő sorrendben vegyük az ígéreteket! Merjük kimondani: az igazságot akarom, bármibe kerüljön is! Rendeljük alá magunkat az igazságnak, mint egy kisgyermek, teljes alázatban menjünk az Úrhoz, kérve Őt, hogy adjon tisztánlátást, és gyógyítson meg. Ő meg is tudja cselekedni, sőt - ígérem az Ő áldott nevében - meg is fogja cselekedni. Ő semmit nem hagy befejezetlenül. Ez az ember is meggyógyult: ,,Tisztán látott mindent." Keresztyénnek lenni egyértelmű dolog. Nem kell bizonytalanságban és örömtelenségben élnünk. El tudnánk azt hinni, hogy Isten Fia azért jött le a mennyből, élt közöttünk, és tette mindazt, amit tett a földön, meghalt a kereszten, eltemették, feltámadt és felment a mennybe, elküldve a Szentlelket, hogy zavaros állapotban hagyjon bennünket? Nem. Ő azért jött, hogy tisztán lássunk, és megismerhessük Istent. Azért jött, hogy örök életet adjon, és ,,az pedig az örök élet, hogy ismernek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust".
Ha mindezek fényében nem vagyunk megelégedve magunkkal, menjünk Őhozzá, az Ő Igéjéhez, várjuk Őt, könyörögjünk hozzá, kapaszkodjunk Őbelé, és kérjük Őt az ének szavaival:
Jövel Szentlélek Isten,
Tarts meg minket Igédben,
Ne légyünk setétségben
Maradjunk igaz hitben.
Szenteld meg mi szívünket,
Világosítsd elménket,
Hogy érthessük Igédet,
Mi édes mesterünket.
Megígérte, hogy megteszi, meg is fogja tenni, és többé nem leszünk bizonytalan keresztyének, akik látjuk is meg nem is. Azt tudjuk majd mondani: ,,Látok, látom Őbenne mindazt, amire szükségem van, sőt még többet is, és tudom, hogy hozzá tartozom."
Dr. Martyn Lloyd-Jones |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:41:32, péntek
|
| |
| |
Félelem a jövőtől
"Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét." (2Tim 1,7)
Ez az ige a lelki depresszió egy újabb okát mutatja be. Az ördög ravasz, és sohasem hagyja abba ellenünk irányuló támadásait. Bármilyen módszert képes alkalmazni, ha azzal ronthatja Isten Igéjének hitelét. Attól sem riad vissza, hogy önmagának ellentmondjon. Egyetlen célja, hogy szégyenbe hozza Isten nevét és művét.
Istennek tetszett a világ, amikor megteremtette. Az ördög féltékenységében eltökélte, hogy lerombolja, és az emberre, Isten legfőbb művére összpontosította erőit. Rászedte az asszonyt, aki félrevezette a férjét, és így az ember bűnbe esett. De az emberiség története nem ért ezzel véget. Isten elkészítette a megváltás nagyszerű tervét. A megváltás még nagyobb mű, mint a teremtés, mert lehetővé teszi, hogy a bűnös, bukott ember - és végül az egész teremtett világ is - visszatérjen Istenhez. Így hát természetes, hogy ellenségünk, az ördög legfőbb gondja, hogy valamiképp lerontsa e mű hatását. Különösen a megváltás örököseit, a keresztyéneket támadja. Jól illik céljához, ha elkeseredettnek és terhektől roskadozónak látszunk.
Ha nem tud azzal elbizonytalanítani, hogy a múltra emlékeztet, akkor a jövőt tárja elénk. A fenti ige alapján azokkal foglalkozunk, akiket kétségbe ejt a jövőtől való félelem.
Figyeljük meg, hogyan vált taktikát az ördög, látszólag homlokegyenest ellenkező módszert használva. Ha ezeknek az embereknek sikerül végre múltjukat a helyére tenni, azonnal elkezdenek a jövőről beszélni, s az eredmény az, hogy a jelenben mindig boldogtalanok. Már megnyugodtak, hogy a bűnök bocsánatot nyernek, még az a bizonyos bűn is, amit olyan különlegesnek hittek. Megértették, hogy - bár sok időt vesztegettek el - Isten ,,kárpótol azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska". Ekkor azonban eszükbe jut a jövő.
Timóteus a legjobb példa erre a lelkiállapotra. Pál épp ezért írta neki ezeket a leveleket. Timóteusnak nagy szüksége volt Pálra, mert félt az eljövendő nehézségektől és veszélyektől. Mindkét levélnek az a célja, hogy segítsen Timóteusnak szembenézni a jövővel.
Mi az oka ennek a lelkiállapotnak? A leggyakoribb oka kétségtelenül az egyéni lelki alkat. Mindannyian különbözőnek születtünk, saját, egyéni jellemvonásainkkal, erényeinkkel, bizonyos hibákra való hajlamunkkal és gyengeségeinkkel. Mindnyájunkban megvannak az általános, alapvető jellemvonások, de különböző arányban, és így egyéniségünk különbözik a többiekétől. Nagyon fontos ezt szem előtt tartani. Sokan azt gondolják, hogy ha valaki keresztyén lesz, ezek a különbségek eltűnnek. Végzetes tévedés! Valóban nincs mélyrehatóbb változás, mint a keresztyén újjászületés, amikor Isten természetfölötti életet lehel belénk. Azonban egyéniségünk nem változik; az, hogy keresztyének lettünk, nem jelenti azt, hogy már nem vagyunk önmagunk. Pál lényegében ugyanaz az ember volt megtérése után, mint előtte. Péter Péter maradt, János pedig János, fő jellemvonásaik, alkatuk nem változott. Itt láthatjuk a keresztyén élet szépségét: olyan, mint a természet, a teremtés változatossága. Isten különféleképpen osztja szét ajándékait a Szentlelken keresztül, de személyiségünk lényegében ugyanaz marad.
Mindannyian különbözőképpen csináljuk ugyanazokat a dolgokat. Gondoljunk csak a különböző igehirdetőkre: ugyanazt az evangéliumot hirdetik, ugyanazt a keresztyén életet élik, mégis máshogyan beszélnek, és ez így van rendjén. Isten kihasználja ezeket a különbségeket, hogy terjedjen az evangélium. Más és más ember tud szólni különböző típusú emberekhez, és minden helyzetben más a legalkalmasabb arra, hogy elmondja Isten üzenetét.
Különféle lelki alkatok vannak tehát. Vannak érzékeny, félénk emberek, valószínűleg Pál is ilyen volt. Hiányzott belőle a természetes önbizalom, ahogy ő maga írja, ,,erőtlenség, félelem és nagy rettegés között" jelent meg Korintusban. Nem volt magabiztos természetű: ,,kívül harc, belül félelem". Mások meg éppen hogy tele vannak önbizalommal, semmitől se félnek, bármivel megbirkóznak, akárhová kiállnak. Akik ebbe a két embertípusba tartoznak, hiába keresztyének, mégis alapvetően különböznek egymástól.
Sokan, akik félnek a jövőtől, nagyon magasztos dolognak tartják a keresztyén életet, és tudják, hogy nem könnyű így élni. Tudják azt is, hogy követni kell Krisztust, és meg kell vívni a hit harcát. Olvassák az Újszövetséget, tudatában vannak, hogy feladatuk és hivatásuk nagyszerű. Azonban gyakran épp ez keseríti el őket, hiszen tisztán látják kicsiségüket és hibáikat is. ,,Ki vagyok én, hogy keresztyén életet merjek élni?" - mondják. Mások csak úgy általában félnek a jövőtől, anélkül hogy meg tudnák indokolni. Balsejtelem gyötri őket, hogy valami rossz dolog fog történni, vagy hogy szenvedniük kell majd. Egy asszony egyszer azt mondta nekem:
-Hiszek, de nem tudom, keresztyénnek nevezhetem-e magam.
-Miért? - kérdeztem, mire így válaszolt:
-Olvastam azokról, akiket Krisztus miatt üldöztek, és nem tudom, én mit tennék egy ilyen helyzetben.
Volt egy három éves kisfia.
-Tudja, ha valóban választanom kellene, hogy megtagadom a hitemet, vagy elveszítem a kisfiamat, nem tudom, mit tennék. Kétlem, hogy lenne bátorságom Krisztust helyezni mindenek fölé bármi áron, vagy éppenséggel meghalni érte.
Ezért hát úgy érezte, hogy nincs joga keresztyénnek nevezni magát. Sohasem kívánták tőle ezt a próbatételt, és valószínűleg nem is fogják, de már a lehetőség is elkeserítette. Az ilyen embereket gyakran annyira lefoglalják ezek a képzeletbeli félelmek, hogy a jelenben cselekvésképtelenné válnak.
Pál börtönben volt, Timóteus pedig aggódott, hogy mi lesz vele, ha Pált halálra ítélik. Hogyan lesz képes ő, Timóteus, egyedül megbirkózni az egyházban felmerülő nehézségekkel? Akkoriban kezdődött a keresztyénüldözés, amely őt is elérhette... Pál válaszképpen arra kéri, hogy ne szégyellje őt és szenvedését: ,,Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által."
Hogyan értsük ezt? Először is különbséget kell tennünk a jogos előrelátás és a bénító szorongás között. Gondolnunk kell a jövőre, de a Szentírás mindig figyelmeztet, hogy ne aggódjunk a jövő miatt. ,,Ne aggódjatok tehát a holnapért", ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem szabad a jövőre gondolnunk, hiszen akkor a földműves például nem szántana és nem vetne. Kell a jövőről gondoskodnia, de nem tölti az egész idejét azzal, hogy aggódik munkája eredménye miatt. Azokat, akik állandóan aggódnak, az ismeretlen jövő irányítja és uralja. Mint ahogy időpazarlás a múlttal foglalkozni, amit már nem tudunk befolyásolni; ugyanúgy helytelen a jövő miatt aggódni, ami e pillanatban még ismeretlen. Éljünk mindig a jelenben!
Az apostol azonban magasabb szintű és kimondottan keresztyén szellemű érveket említ. Megdorgálja, majd emlékezteti Timóteust - mindkét elem nagyon fontos. Ezt írja: ,,Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten..." Ez a dorgálás azért jár, mert Timóteust akkoriban teljesen elborította a félelem. Elfeledkezett arról az ajándékról, amit Istentől kaptunk - és kapunk ma is -, a Szentlélekről.
Pál itt arra figyelmezteti Timóteust, hogy úgy gondolkozik saját magáról és az életről, mintha még mindig egyszerű hétköznapi ember volna. Pedig már nem az, hanem keresztyén; újjászületett, Isten Lelke él benne. Nem így van ez velünk is? Bár hiszünk az igazságban, újjászülettünk, Isten gyermekei vagyunk, mégis úgy gondolkozunk, mint egy világi ember. Hagyjuk, hogy a jövő ránk nehezedjen, saját esendőségünket a hivatás nagyságához és az előttünk álló feladathoz hasonlítgatjuk, és így elcsüggedünk. Emlékezzünk, hogy Isten megajándékozott Szentlelkével, és ezért másképpen kellene látnunk az életet és a jövőt. Új látószögből kellene tekintenünk a szenvedésre is. Előttünk a jövő, a nagyszerű hivatás, de az üldöztetés és az ellenség is. Azonban ahelyett, hogy itt megtorpannánk, mondjuk azt: ,,Igen, de Isten Lelke bennem van", és akkor az egész perspektívánk megváltozik. Nem az a fontos, hogy milyenek a mi adottságaink és körülményeink, hanem az, hogy ki Isten. Ha a Szentlélek erejére gondolunk, sokkal tisztábban fogjuk látni az egész helyzetet.
Egyéniségünket Istentől kaptuk, de nem engedhetjük, hogy irányítson minket. A Szentlélek a mi vezetőnk. A természeti embert személyisége irányítja, nem tehet róla. Az újjászületés után azonban másvalaki irányít minket, aki erősebb és hatalmasabb, mint az egyéniségünk. Attól a pillanattól fogva, hogy a Szentlélek belénk költözik, Ő veszi át az irányítást, de hagyja, hogy saját egyéniségünknek megfelelően működjünk. Ez a megváltás csodája: a személyiség ugyanaz, de már nincs irányító szerepe.
Nézzük meg most részletesen, mit jelent az, hogy ,,nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten"! Kaptunk egy hivatást, és tudjuk, hogy gyengék vagyunk, de itt még a gyengék is erősekké válhatnak. Aki attól fél, hogy hibát követ el a keresztyén életben, gondoljon a következő igére: ,,Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést." (Fil 2,12-13) A félelem és a rettegés nem száll el, de az a hatalom, amely bennünk dolgozik, erőt ad nekünk. Arról nincs szó, hogy soha többé nem fogunk félni. Munkálkodni kell üdvösségünkön félelemben és rettegésben, de Isten ereje működik bennünk. És ez nem csak a kísértésre és a bűnnel való küzdelemre vonatkozik. Lesz erőnk állni a megpróbáltatásokat bármilyen körülmények között. A legfélénkebb embernek is lesz ereje akár meghalni is. Láthatjuk ezt Péter esetében, aki félt a haláltól, és inkább esküvel tagadta az Urat, legnagyobb jótevőjét, hogy mentse az életét. Később aztán, ahogy az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk, az erő lelke belé költözött, és kész volt meghalni. Szembeszállt a hatalmasokkal, szembeszállt bárkivel. Ez az egyik legnagyszerűbb dolog az egyház történetében, és ez ma is így van. Ha keresztyén mártírokról olvasunk, nemcsak erős, bátor emberekkel találkozunk, hanem gyenge asszonyokkal és lányokkal, sőt kisgyermekekkel is, akik dicsőséges halált haltak Krisztusért. Maguktól nem lettek volna képesek erre, de bennük élt az erő lelke.
Másodszor Pál a ,,szeretet lelkéről" beszél. Hogyan kapcsolódik ez ide? A félelem fő oka az ,,én" - az önszeretet, az önvédelem, az önmagunkért való aggódás. Akik állandóan félnek, túlságosan el vannak foglalva önmagukkal. Énünket sohasem tudjuk egyedül legyőzni. Ez volt a szerzetesek tévedése: hiába vonultak vissza a világtól és másoktól, önmaguktól nem szabadulhattak meg. Énünktől csak egy módon szabadulhatunk meg: ha annyira lefoglal minket valaki vagy valami más, hogy nincs időnk magunkkal foglalkozni. Isten Lelke ezt lehetővé teszi, hiszen Ő nemcsak az ,,erő lelke", hanem a ,,szeretet lelke" is. A Szentlélek lehetővé teszi, hogy szeressük Istent, azt a hatalmas Istent, aki teremtett és megváltott minket, nyomorultakat, akik csak a poklot érdemelnénk. Örökké tartó szeretettel szeret minket. Pál arra emlékezteti Timóteust, hogy ha elmélyül Isten szeretetében, elfeledkezik önmagáról. A ,,szeretet lelke" megszabadít az énközpontúságtól, az önzéstől és attól, hogy önmagunk miatt aggodalmaskodjunk. Emlékezzünk hát Isten örökké tartó, csodálatos szeretetére, arra az Istenre, aki saját fiát áldozta fel értünk. Gondoljunk a Fiú szeretetének szélességére, hosszúságára, magasságára és mélységére; Krisztus szeretetére, amely ,,minden ismeretet meghalad" (Ef 3,19)! Gondoljunk Őrá, aki leszállt a mennyekből, félretette örök dicsőségének jeleit, ácsként dolgozott, és eltűrte, hogy ellenségei bántalmazzák. Gondoljunk Őrá, akinek szent arcába emberek köptek, akinek a homlokára töviskoszorút tettek, kezeibe és lábaiba szöget vertek - és mindez azért történt, hogy mi megbékéljünk Istennel. Gondoljunk az Ő szeretetére, és elfeledkezünk magunkról.
Azután gondoljunk másokra, mások gondjaira és szükségleteire! Timóteus arra gondolt, hogy őt is megölhetik. Pál erre azt tanácsolta, hogy gondoljon másokra, akik bűnben pusztulnak el, és felejtse önmagát. Szeressük az elveszetteket, szeressük felebarátainkat, és szeressük a legnagyobb és legnemesebb dolgot: az evangéliumot!
,,Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét." Mit jelent józannak lenni? Azt, hogy lelkünk irányított, fegyelmezett és kiegyensúlyozott. A Lélek, akit Istentől kaptunk, a józanság, a fegyelem és a biztos ítélet lelke, még akkor is, ha bátortalanok vagyunk. Emlékezzünk arra, amit az Úr mondott, amikor szétküldte tanítványait! Megmondta nekik, hogy gyűlölni és üldözni fogják őket, sőt még talán életüket is kell adniuk. De aztán így folytatta: ,,Amikor pedig elhurcolnak és átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok,..." Mindent megtesznek majd, hogy kiforgassák szavaitokat, de ne féljetek - mondja az Úr -, ,,hanem ami megadatik nektek abban az órában, azt mondjátok..." (Mk 13,11).
Ezért hát mindenkinek, aki szorong, mert fél a jövőtől, azt mondom: ,,Gerjeszd fel az ajándékot!" Emlékezz arra, ki vagy és milyen az a Lélek, aki benned él. Ha erre gondolsz, képes leszel menni, mindig előre, és semmitől sem fogsz félni. Akkor a jelenben fogsz élni, készen állva a jövőre, és csak arra vágysz majd, hogy dicsőítsd Istent, aki mindenét odaadta érted.
Dr. Martyn Lloyd-Jones |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:40:14, péntek
|
| |
| |
Alapige: Lukács 8,22-25
Ebben a fejezetben a hit természetével foglalkozunk. Sok keresztyén olykor azért csügged el, mert nem érti, mi is valójában a hit. Hogyan? - kérdezheti valaki. - Hogy lehet valaki egyáltalán keresztyén, ha nem tudja, mi a hit? A válasz az, hogy attól leszünk keresztyének, hogy megkapjuk a hit ajándékát a Szentlélek által Istentől, hiszünk az Úr Jézus Krisztusban, és így a megváltás részesévé válunk. De ez nem jelenti azt, hogy tökéletesen értjük is a hit természetét. Bár az ajándékba kapott hit által valóban üdvösségünk van, mégis komoly problémáink lehetnek hitbeli életünkben, ha nem értettük meg, mi a hit. Ajándékba kapjuk, de azután nekünk kell gondozni.
Ez az evangéliumi történet rávilágít arra, hogy milyen fontos különbséget tenni az ajándékba kapott hit és az utána következő hitbeli élet között. Isten elindít minket a keresztyén élet útján, de nekünk kell rajta járnunk.
Nézzük hát ezt a történetet, és figyeljünk különösen arra, hogy mit tudhatunk meg belőle Urunk személyéről. Azzal a paradoxonnal, látszólagos ellentmondással kerülünk itt szembe, hogy Urunk egyszerre Isten és ember. Fáradt volt és kimerült, annyira hogy el is aludt - kétségtelen tehát, hogy ember. Vihar támadt, Ő mégis elaludt - teste ugyanolyan esendő volt, mint a miénk. Amikor azonban felébresztették, megmutatta, hogy Isten: ráparancsolt a szélre és a dühöngő tengerre, mire azok lecsillapodtak, és csendesség lett. Ember, mégis Isten. Parancsol az elemeknek, Ő a természet és az egész teremtett világ ura. Ez Jézus Krisztus titka és csodája - Isten és ember, kétféle természet, teljes értékű és különálló, ugyanabban a személyben.
Ez a kiindulópont, hiszen az, aki nem hisz Jézus Krisztus istenségében, nem keresztyén. Jézus nem csak jó ember és nagy tanító volt. Istennel állunk szemben, az örök Fiúval, aki emberré lett és közöttünk élt, ember az emberek között. A megtestesülés és a szűztől való születés titka áll előttünk. Ki ez? - kérdezik az apostolok. Miféle ember ez? Több, mint ember: Isten.
Hálás vagyok az apostoloknak. Hálás vagyok minden hibáért, amit elkövettek, mert önmagamat látom bennük. Valóban isteni ihletésű az evangélium: az igazságot láttatja, és feltárja az emberi gyengeség minden árnyalatát.
Urunk tehát megdorgálja az apostolokat, mert ijedtükben elfeledkeztek a hitről. Merték, merték a vizet, de a hajó egyre telt, és látták, hogy hamarosan el is süllyed. Minden tőlük telhetőt megtettek, de mindhiába - és a Mester még mindig mélyen aludt. Erre felébresztették, és rémülten mondták: Mester, Mester, elveszünk! Hát nem érdekel? Jézus pedig felkelt, és rendreutasította a vihart is, meg a tanítványokat is.
Miért is utasította őket rendre? Először is azért, mert pánikba estek. ,,Hol van a ti hitetek?" - teszi fel a kérdést. Csodálkozva látja, hogy nem hisznek. Ez a tanítás nekünk szól: a keresztyén ember semmilyen körülmények között sem vesztheti el az önuralmát. Nem szabad elcsüggednie, rémüldöznie vagy elvesztenie az ítélőképességét. A keresztyén más, mint a világi ember, mert birtokában van valami, amit a világ embere nem ismer. Pál így ír a keresztyén magatartásról a Filippi levél 4. részében: ,,én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek... Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem." A keresztyént sohasem az érzései irányítják. Ebben a történetben az apostoloknak hiányzott az önuralmuk. Megrémültek, mert nem ismerték fel annak a következményeit, hogy Isten fia van velük. A tanítványok komoly veszélyben forogtak, és úgy tűnt, hogy a következő percben megfulladnak. Urunk mégis arra világít rá, hogy az Ő követőinek nincs okuk kétségbeesni.
A másik baj az volt, hogy - amint arról lelkiállapotuk tanúskodott - nem bíztak az Úrban. Jézus kérdőre vonta őket: hogy lehet az, hogy az Ő jelenlétében ennyire félnek, ahelyett hogy bíznának benne? Mi is így viselkedünk néha: nem hisszük, hogy vigyáz ránk, hogy gondoskodik rólunk, hanem magunk vesszük kezünkbe sorsunkat. Vagy azt gondoljuk: hogy nem érdekli, hogy mi van velünk, vagy azt, hogy nem tud segíteni rajtunk. Ez a magatartás valóban nem illik egy keresztyénhez. Persze könnyű ezt felismerni, amikor nyugodtan vizsgáljuk a helyzetet, de amikor félünk vagy aggódunk, bárki joggal mondhatja, hogy láthatólag nem nagyon bízunk Istenben. Sőt, sokan tovább mennek, és azt mondják, hogy a mi magatartásunkból ítélve a keresztyénség nem lehet valami értékes dolog.
Most pedig szűrjünk le néhány általános alapelvet ebből a történetből! Kezdjük azzal a gondolattal, hogy Jézus itt próbára teszi a tanítványok hitét. Ez a téma végighúzódik az egész Biblián a Teremtés
könyvétől a Jelenések könyvéig. Legrészletesebben a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében van szó erről, ahol Pál olyan bibliai szereplőket sorakoztat fel, akik nagy ígéreteket kaptak, el is fogadták, és aztán egyszerre mintha minden összeomlott volna - különféle próbákon kellett átmenniük. Gondoljunk azokra a próbatételekre, amiken Nóé, Ábrahám, Jákób és különösen Mózes keresztülmentek. Isten megajándékoz a hittel, és aztán megpróbálja azt. Péter ugyanezt mondja az 1Péter 1-ben: ,,Noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok..., hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre." Ezt látjuk a pátriárkák és az ószövetségi szentek történetében, és különösen a Jelenések könyvében.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mi hitünket is elkerülhetetlenül próbára teszi Isten. Viharok és próbatételek Isten országában is vannak. Ha azt hittük, hogy mihelyst keresztyénné válunk, nem lesznek többé gondjaink, hamis illúziókat tápláltunk. Jakab odáig megy, hogy azt írja: ,,Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek." (Jak 1,2) Isten engedi, hogy népe ugyanabban a világban éljen, mint bárki más. Sőt, Pál azt mondja a filippibelieknek: ,,Mert nektek nemcsak az adatott meg a Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte." (Fil 1,29) ,,A világon - mondja az Úr - nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot." (Jn 16,33) ,,Bízzatok", de azt se feledjétek, hogy nyomorúságotok is lesz. Pál és Barnabás missziós útjukon figyelmeztették a gyülekezeteket, hogy ,,sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába". (ApCsel 14,22)
Így hát, gondjaink közepette sohase essünk abba a kísértésbe, hogy megkérdezzük: miért engedi ezt meg Isten? Amikor úgy tűnik, hogy Urunk nem is törődik velünk, akkor kezdődik hitünk próbája. Rettenetes volt a hajót elborító hullámzás és szélvihar, de még rettenetesebbnek tűnt Jézus látszólagos közömbössége. Mintha nem is érdekelné, mi lesz a tanítványokkal, saját magával, és Isten országának ügyével. Képzeljük csak el, mit éreztek ezek az emberek, akik követték, és hallgatták tanítását az eljövendő királyságról. Látták csodáit, újabb csodás eseményekre vártak, és most úgy tűnt, hogy az egésznek a hajótörés és a vízbefúlás vet véget. Milyen kiábrándító vég, és mindez Jézus nemtörődömsége miatt. Mindnyájan ismerjük ezt a próbatételt: azt az érzést, hogy Isten nem törődik velünk. Miért engedi, hogy én, aki keresztyén vagyok, egy nem keresztyén miatt szenvedjek? Miért mennek nekem rosszabbul a dolgok, mint másoknak? Miért sikeres az a másik, és miért vagyok én sikertelen? Milyen gyakran kérdezünk ilyesmit magunkról és az egyházról! Miért nem küld Isten megújulást? Miért engedi, hogy a racionalizmus és az ateizmus uralkodjék? Miért nem avatkozik be?
Milyen hát a hit természete? Ez a legfontosabb tanítás ebben a történetben. Urunk azt kérdezi: ,,Hol van a ti hitetek?" Tudja, hogy hisznek benne, de hol van az a hit, épp most, amikor szükség lenne rá? Ez a kulcs ahhoz, hogy megértsük a hit lényegét.
A hit nem érzelem kérdése. Az érzelmek változékonyak, mi azonban nem keseredhetünk el, még ha minden rosszul megy is. Akkor is örvendeznünk kell. Az érzelmek vidámságot szereznek, az örvendezés azonban több, mint érzelem. Ha a hit csak érzelmek kérdése volna, akkor el is tűnne, amikor nem mennek a dolgok. A hit azonban az egész embert áthatja, beleértve értelmét és gondolkozását is; a hit lényegében az igazságra adott válasz.
A második gondolat még fontosabb: a hit nem önműködő, noha a hitélet elején szinte mindnyájan beleesünk ebbe a tévedésbe. Azt hisszük, hogy bármi is történik, a hit működésbe lép, és minden rendbe jön. Azonban a hit nem varázspálca. Ha az lenne, akkor a Biblia szereplői sohasem kerültek volna bajba. Működni kezdett volna a hitük, s a bajok megszűntek volna.
Mi a hit? Ez a történet azt tanítja, hogy a hit cselekvés, amit gyakorolni kell. Nem működik magától, működtetni kell. Urunk épp ezt mondta a tanítványoknak. ,,Hol van a ti hitetek?", vagyis: miért nem alkalmazzátok a hiteteket ebben a helyzetben? Az bénította meg a tanítványokat, hogy elfeledkeztek a hitükről. De hát hogyan hozzuk működésbe a hitet? Legelőször is, ne engedjük, hogy a tanítványokhoz hasonlóan a helyzet uralma alá kerüljünk. Össze kellett volna szedniük magukat, nem pedig pánikba esniük. A hit nem más, mint a pánik visszautasítása. Hogy tetszik ez a meghatározás? Talán túl evilági, nem eléggé természetfölötti? Mégis, ez a hit lényege. A hit a rémület visszautasítása minden körülmények között. A hit a hitetlenség megfékezése.
De itt nem ér véget a dolog, hiszen a rémület visszautasítása sztoikus nyugalom eredménye is lehet. Miután megtettük az első lépést, emlékeztessük magunkat az igazságra, amiben hiszünk. A tanítványok ezt nem tették meg. Csak egy pillanatra kellett volna megállniuk gondolkozni: van-e, ami lehetetlen az Ő számára? Láttuk csodáit, még halottakat is támasztott fel. Lehetséges hát, hogy megengedi, hogy vele együtt vízbe fulladjunk? Szeret minket, gondunkat viseli, Ő maga mondta, hogy még hajszálainkat is számon tartja. Így érvel a hit. Látom a hullámokat, hallom a vihart, mégis hiszek. A hit ragaszkodik a megismert igazsághoz. Bármilyen helyzetben is vagyunk, álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig: úgy tűnik, hogy minden ellenem dolgozik, nem is értem, mi történik velem. De tudom, hogy Isten annyira szeretett engem, hogy elküldte értem egyszülött Fiát ebbe a világba. Elküldte, hogy meghaljon értem a kereszten, amikor még ellensége voltam. Tudom, hogy Isten fia szeretetből megváltott engem vére árán; tudom, hogy Isten gyermeke vagyok, és részem lesz az örök boldogságban. Tudom azt is, hogy ,,ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által." (Róm 5,10) Ilyen logikusan érvel a hit. Az, aki idáig elhozott, most sem fog magamra hagyni. Istent nem ilyennek ismertem meg.
A következő tanítás az, hogy a hit minden konkrét helyzetre alkalmazható. Bármilyenek is a körülményeink, alkalmazzuk mindazt, amit Istennel való kapcsolatunkról tudunk. Akkor megértjük, hogy Ő sohasem enged meg semmi olyasmit, ami kárunkra válik. Minden a javunkat szolgálja, ha hiszünk Istenben. Egyetlen hajszálunk sem görbülhet, örökké tartó szeretettel szeret minket. Nem értünk mindent, ami velünk történik, de azt biztosan tudhatjuk, hogy Istent nagyon is érdekli. Ő, aki megváltott minket, biztosan vigyáz ránk, akármit is teszünk. Bár sűrű a felhő, és nem látjuk az Ő arcát, mégis tudjuk, hogy ott van. ,,Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza..." (Zsid 12,11)
Így működik a hit. Állhatatosnak kell lennünk a gyakorlásában. Az ellenség támad, ömlik a víz a hajóba, de mi szilárdan állunk a hitben, bármi történjék is. Hiszek, és bár nem értem, mi történik velem, a végsőkig kitartok.
A harmadik dolog, amit észre kell vennünk az, hogy még a leggyengébb hitnek is értéke van. Akármilyen kicsi és kezdetleges volt a tanítványok hite, végül mégis azt tették, amit tenniük kellett: megrémülve és kimerülten az Úrhoz fordultak. Érezték, hogy Ő tehet valamit. Ez ugyancsak kicsiny hitről tanúskodik - mondhatja valaki. Igaz, de mégis: hit. Még a mustármagnyi hit is értékes, mert az is Jézus felé irányít minket. Amikor hozzá fordulunk, látjuk, hogy csalódott bennünk. Nem titkolja, és szemrehányóan kérdi: Miért nem használtad a hitedet? Miért hagytad, hogy az a világi ember kihozzon a sodrodból, miért viselkedtél keresztyénhez méltatlanul előtte? Jézus bűnösnek fog találni a hitetlenség vétkében. Mégis - áldott legyen az Ő neve - magához ölel, és visszaadja lelki békénket. ,,Ráparancsolt a hullámokra, mire azok lecsillapodtak, és csendesség lett." Megadta nekik azt, amire annyira vágytak, pedig kicsiny volt a hitük. Ilyen az az Úr, akiben hiszünk, és akit követünk. Bár sokszor csalódik bennünk, mégsem hagy cserben. Azzal, hogy lecsendesítette a hullámokat, még nyilvánvalóbbá tette a tanítványok előtt - akik elámultak a hatalmán -, hogy ki is Ő.
Gondok és próbatételek közepette jusson eszünkbe, hogy ezek csodálatos alkalmak arra, hogy bizonyságot tegyünk hitünkről, és dicsőséget hozzunk az Ő szent nevére. Még ha elbukunk, és túl gyengék vagyunk is ahhoz, hogy kitartsunk a hitben, mert ostromol a világ és az ördög, akkor is siessünk hozzá. Ő befogad, megáld, visszaadja szabadságunkat és lelki békénket. Csak sose feledjük, hogy a hit cselekvés, olyan ajándék, amit használnunk kell.
Dr. Martyn Lloyd-Jones |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:39:16, péntek
|
| |
| |
Textus: Mt 14,22-33
Ez az eset nagyon sok közös vonást mutat az előző fejezetben tárgyalt igaszakasszal, hiszen szintén a hit természetét és jellegét állítja a középpontba; valamint rámutat arra is, hogy a hit kérdésében milyen fontos helyesen látnunk. Mindenekelőtt figyeljünk Urunk személyére, amint istensége és kizárólagos isteni rangja teljességében megmutatkozik! Látjuk Jézust, amint a viharos hullámokon lépked, és Pétert is képessé teszi ugyanerre. Ismét láthatjuk, miként uralkodik a természeti erők felett, és hogyan parancsol nekik. Azért kell ebből a képből kiindulnunk, mert nem elmélkedhetünk a hit jellegéről anélkül, hogy tisztán látnánk, ki az a személy, akiben hinnünk kell. A keresztyén hit természetét vizsgáljuk, és a keresztyén üzenet azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy a názáreti Jézus Isten egyszülött Fia és a dicsőség Királya. Ő a világmindenség ura, Úr a természeti erők felett; és ebben a jelenetben bemutatja hatalmát. Ez az evangéliumok végső célja. A legtöbb gondunk abból ered, hogy képtelenek vagyunk mindezt elhinni Jézus személyéről.
Figyeljük meg, Péter milyen jól indul, és végül milyen rosszul vizsgázik. Először úgy tűnik, mintha tökéletesen hinne, de végül szánalmas kudarcot vall, és kétségbeesetten kiált segítségért. És mindez milyen gyorsan játszódik le!
Az előző fejezetben tárgyalt csoda, a vihar lecsendesítése és e között az eset között az a fő különbség, hogy ott a vihar mint külső tényező jelentkezett, amely megzavarta a tanítványokat. De itt, ami Pétert illeti, semmi új nem történik. A vihar már javában tombol, amikor az Úr a tanítványok közelébe ér. A hajót ide-oda dobálják a hullámok, miközben Jézus a hegyoldalon imádkozik. Azután hirtelen megjelenik, és lejátszódik a fenti történet. Nem arról van szó, hogy Péter a hajóból kilép a sima vízre, és hirtelen kitör a vihar. Semmilyen új tényező nem jelentkezik, és Péter mégis bajba kerül. Miért? A zavar egyedül Péter szívében rejlett. Az Úr megadja a pontos diagnózist: a baj oka a kicsiny hit. A kevés hit, amely szinte felér a kétkedéssel. Mindez fontos lecke számunkra: sok lelki válságtól megmenthet.
Az első, amit meg kell jegyeznünk az, amit én ,,Péter mentalitásnak", nevezek. Megtérésünkkor az egyéniségünk pontosan ugyanolyan marad, mint annak előtte. Nem válunk hirtelen más emberré, noha valamennyien azt mondjuk: ,,többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem - és hozzátesszük -, azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem" (Gal 2,20); mégis fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy az ,,énünk" továbbra is ugyanaz maradt. Továbbra is önmagunk vagyunk, sajátos temperamentumunkkal, jellemvonásainkkal és az ebből fakadó sajátos nehézségekkel. Vannak gondok, amelyek mindannyiunk esetében felmerülnek, de egyéni problémáink is beletartoznak a bűn általános kategóriájába. Kiváltó okuk azonban más és más lehet. A gyülekezetben a heves természetű embernek különösen figyelnie kell az indulataira. Ugyanígy a flegmatikus típusnak vigyáznia kell, nehogy kompromisszumot kössön ott, ahol nem szabadna engednie. Valószínűleg azon a területen kell a leginkább ügyelnünk, ami az erősségünk. Végül is általában mindenki a legerősebb pontján bukik el. Ez volt a jellemző Péterre is, akinek fő erőssége energikussága, gyors döntőképessége és aktív személyisége volt. Lelkes és impulzív természete azonban gyakran bajba sodorta. Nagyon jó, ha valaki energikus, de ez gyakran kiegyensúlyozatlan, ingadozó keresztyén élethez vezet, amint azt ez az eset mutatja. Péternek elég hite volt ahhoz, hogy ezt mondja az Úrnak: ,,Uram, ha Te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen", és kilépjen a hajóból. Milyen nagyszerű! De nézzük csak meg pár perccel később, amikor félelmében felkiált. Ugyanígy, amikor az Úr saját haláláról beszél, arról hogy mindenki el fogja hagyni Őt, Péter habozás nélkül megszólal: ,,Noha valamennyien megbotránkoznak benned, én benned soha meg nem botránkozom!" Mégis, rövid időn belül esküvel és átokkal tagadja, hogy valaha is ismerte volna! Ezt az ingadozó hozzáállást nevezem ,,Péter mentalitásnak". Az ilyen ember vagy a hegycsúcson van, vagy lenn a mélységben; vagy telve lelkesedéssel, vagy egészen erejét vesztett.
Mi az oka az extázis és a szánalmas bukás ilyen váltakozásának? Ez a vérmérséklet következménye. Az ilyen ember általában azelőtt cselekszik, hogy a dolgokat helyesen felmérte vagy átgondolta volna. Az evangéliumokban mindig Péter az első önkéntes jelentkező. A János 21-ben a tanítványok egész éjjel halásztak, anélkül hogy bármit is fogtak volna. Amikor Jézus megjelenik a tengerparton, és János megállapítja: ,,Az Úr az", Péter azonnal beleveti magát a vízbe, hogy hozzá menjen. A galáciabeliekhez írt levél második fejezete szerint még Pünkösd után is ugyanaz az impulzív ember maradt. Pál megdorgálja, amiért nem gondolta át elég alaposan a kizárólag hit által való megigazulás kérdését. Nem volt mentsége, hiszen ő volt az első, aki a keresztyén egyházba nem zsidókat fogadott be. Emlékezzünk vissza Kornéliusz esetére az ApCsel 10-ben, és gondoljuk el, hogy Péter itt milyen magaslatokra jutott el, hiszen óriási dolog volt, hogy egy zsidó pogány embert vitt az egyházba. De Antiókhiában, amikor a hírvivők lejönnek Jeruzsálemből, mindezt visszavonja olyannyira hogy Pálnak szembe kell szegülnie vele. Ugyanaz volt a probléma, mint korábban. Péter elfogadott egy gondolatot, anélkül hogy valamennyi vonatkozását átgondolta volna. Az ilyen emberek esetében szinte mindig ez a baj. Energikus és impulzív természetük révén hajlamosak ösztönösen cselekedni, és lelki életükben heves ingadozások mutatkoznak. Ez a lelki válság nagyon gyakori oka.
Másodszor nézzük meg azt, hogy mit tanít ez az eset a kételkedésről. Kétségeink gyakran önmagunkból fakadnak. Péter maga volt kétségei okozója azáltal, hogy a hullámokra nézett. Kétkedésünknek és depressziónknak gyakran az az oka, hogy olyan dolgokkal játszadozunk, amiket kerülnünk kellene. Gondolok itt olyan könyvekre vagy olyan vitákra, amelyek veszélyes talajra sodornak. Egyesek balgán leállnak vitázni a tudományról, noha alig értenek hozzá, és néha komolyan meginog a hitük. Legyünk meggyőződve az igazságról, amit elfogadtunk, és ne akarjunk olyan kérdésekkel birkózni, amelyekben nem vagyunk jártasak!
Hálát adok Istennek, hogy a hit és a kétely nem összeegyeztethetetlen fogalmak. Egyes keresztyének úgy gondolják, hogy miután valaki hitre jutott, már nem lehetnek kétségei. Ez nem így van. Péternek mindvégig volt hite, hiszen az Úr azt mondta neki: ,,te kicsinyhitű", nem pedig azt: ,,mivel kétségeid vannak, ez azt mutatja, hogy egyáltalán nincs hited". Előfordulhat, hogy hiszünk, és mégis kétségek gyötörnek. Ezt nemcsak az Ige támasztja alá, hanem az egész egyháztörténet is. Sőt azt mondhatjuk, hogy ha valakit soha nem gyötörtek kétségek, akkor jobban tenné, ha újra megvizsgálná hite alapjait, és meggyőződne róla, hogy nem hamis békességen nyugszik-e a hite.
Ha kétségek kerítenek hatalmukba, akkor ez a gyenge hit jele. Péter hite nem rendült meg, de mivel nem volt elég erős, ezért kétségei kerekedtek felül, és erőt vettek rajta. Ha ebben a rémült és zaklatott állapotában Péternek feltettünk volna bizonyos kérdéseket, mindannyiszor megfelelő válaszokat kaptunk volna. Ha az Úr személyéről kérdeztük volna, meggyőződésem, hogy helyesen válaszolt volna. De az adott esetben a kétségei uralkodtak rajta. Ezt soha ne engedjük! Ha el is fog a kétkedés, soha ne engedjük, hogy kétségeink uralkodjanak rajtunk!
De hogyan kerülhetjük ezt el? Ha kétségeink azért tudnak a hatalmukba keríteni, mert kicsiny a hitünk, akkor az ellenszer nyilván a nagy hit. Ennek a történetnek ez a fő üzenete. Melyek a nagy hit jellemzői? Először is az Úr Jézus Krisztus személyének és hatalmának ismerete, és az ezen alapuló szilárd bizalom. Péter nagyon jól indul el, amikor ezt mondja: ,,Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen." Ez az igaz hit nagyszerű megnyilvánulása. Péter ezzel lényegében ezt mondta: ,,Ha valóban te vagy az az Úr, akit ismerek, akkor semmi sem lehetetlen számodra. Tégy bizonyságot erről azáltal, hogy megparancsolod, hogy lépjek ki a hajóból a viharos tengerre, és a vízen járjak." Hitt az Úrban, az Ő hatalmában, személyében és képességében. Hite nem pusztán elméleti volt. Kipróbálta! A fő alapelv, amit szilárdan meg kell ragadnunk az, hogy a keresztyén hit kezdete és vége az Úr ismerete. A hit nem az érzelmeken illetve egy akarati döntésen alapul, hanem Urunk személyének ismeretén. Az érzelmeknek nincs értéke, hacsak nem tudáson alapulnak. A keresztyénség Krisztus személyét állítja a középpontba, és a keresztyén hit azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat hiszünk Krisztusról, és egyre többet tudunk meg róla. Tudjuk, hogy Ő a dicsőség Ura, aki eljött közénk. Hiszünk a megtestesülésben és a szűztől való születésben, tudjuk, hogy miért jött el Jézus, és mit tett, amikor eljött. Tudnunk kell engesztelő áldozatáról, és hogy nem azért jött, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívja megtérésre. Tudnunk kell, hogy ,,bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultunk meg" (1Pét 2,24). Úgy találom, hogy az emberek szinte kivétel nélkül azért jönnek hozzám gyötrődve és leverten, mert nem ismerik ezeket az igazságokat úgy, ahogy kellene. Elpanaszolják, hogy: ,,olyan nyomorult bűnös vagyok, el sem tudja képzelni, ki vagyok, és mit tettem." Ezek az emberek még nem értették meg igazán, hogy mit jelent, amit az Úr mondott: ,,Nem azért jöttem, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam megtérésre." Pontosan az, amit saját maguk elítélésére mondanak, jogosítja fel őket arra, hogy az Úrhoz jöjjenek, és biztosak legyenek abban, hogy befogadja őket. Aki nem képes megtanulni és elhinni ezeket az alapigazságokat, annak gyenge a hite. Vagyis az erős hit azt jelenti, hogy mindezt tudjuk. Sokan szerencsétlenül és boldogtalanul élik le az életüket, mert mindezt nem igazán értik. Ha értenék, akkor rájönnének, hogy önmaguk elítélése nem más, mint bűnbánatuk bizonyítéka, és az út a végső szabaduláshoz.
A lelki depresszió fő ellenszere a bibliai tantételek ismerete. A gyógyulás útja nem az, hogy összejöveteleinken megpróbáljuk felforrósítani érzelmeinket, hanem az, hogy ismerjük hitünknek az Igében kijelentett alapelveit. Vennünk kell a fáradságot, hogy megtanuljuk őket. Bizony kemény munka, de tanulmányoznunk kell az Igét, és időt kell szentelnünk rá. Korunk tragédiája, hogy az emberek boldogsága túlságosan nagy mértékben függ az összejövetelektől. Sokan azért vannak annyira elkeseredve, mert hiányos a személyes tudásuk az igazságról. Maga az Úr mondta: ,,Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket." (Jn 8,31-32) Megszabadít a kétségektől és a félelmektől; a depressziótól és mindattól, ami lefelé húz. Az igazság az, ami megszabadít; az igazság Jézusról és művéről.
Péter jól indult el, de ismét a hullámokra nézett, és kételkedés fogta el. Jó, ha látjuk, hogy milyen balga és nevetséges dolog kételkedni. Péternek egyáltalán nem lett volna szabad a hullámokra néznie. Miért nem? Mert mielőtt kilépett volna a hajóból, már rendezte magában ezt a kérdést. Hiszen a hajóban már egy ideje a kétségeivel küzdött. Amikor megkérte az Urat: ,,...parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen" (Mt 14,29), akkor valójában ezt mondta: ,,Nem törődöm a hullámokkal. Ha te Isten létedre azt mondod, hogy ezt tegyem, akkor ez nekem elég." Megoldotta a problémát, és ennek megfelelően kilépett a hajóból, és a viharos tengeren sétált. Maga az Úr Jézus Krisztus tette képessé arra, hogy a zajgó hullámokon járjon! Akkor miért tekintett a hullámokra? Mi volt rá az oka? Semmi. Bolond ötlet volt.
A gyenge hittel az a baj, hogy újra meg újra megkérdőjelezi azt, amit már korábban megválaszolt. Ha valaki egyszer már hitét az Úr Jézus Krisztusba vetette, akkor valamilyen formában szükségszerűen szembekerült a hitetlenség problémájával. Különben nem jutott volna hitre. Akkor miért áll meg, és néz szembe újra olyan kérdésekkel, amelyek egyszer már felmerültek, és amelyeket megoldott, mielőtt kilépett volna a hajóból? Ha már egyszer hittünk az Úrban, akkor bizonyos kérdéseket le kell zárnunk, és nem szabad újra visszatérnünk rájuk. A hit lényegéből fakadóan vissza kell utasítanunk minden utólagos megfontolást.
Az erős hit további jellemzője az, hogy szilárdan és kitartóan az Úrra tekint. A hit ezt mondja: ,,Amit az Úr elkezdett, azt véghez tudja, és véghez akarja vinni. Keresztyén életem kezdete csoda volt, ezért ha Ő el tud indítani egy csodát, akkor arra is képes, hogy azt továbbra is fenntartsa." ,,...meg vagyok győződve arról - mondja Pál -, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára." (Fil 1,6)
Másodszor, amíg Őreá tekintünk és benne bízunk, addig soha nem fogunk kételkedni. Minden lépésnél rá vagyunk utalva, függetlenül attól, hogy mióta élünk hívő életet. Úgy győzhetjük le kétségeinket, hogy kitartóan rá tekintünk, és nem a lépéseinkre. Lehetetlen a kezdeti hitünkre támaszkodva élni. Péter is ezzel próbálkozott. Ne akarjunk a megtérésünk élményéből élni. Hitben járunk, és az Úr Jézusban való hit által élünk. Ugyanúgy szükségünk van rá a halálos ágyunkon, mint megtérésünk napján. Ezért vele kezdjük a napot, és maradjunk mindvégig kapcsolatban vele. Ez a hit harca, és tajtékzó hullámokon járunk.
Hadd mondjak még egy vigasztaló szót: Ő soha nem hagyja, hogy elsüllyedjünk. Péter riadtan és félelemmel telve kiáltott hozzá, és Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megfogta, és mire visszaléptek a hajóba, a szél elállt. Lehet, hogy cserbenhagyjuk Őt, lehet, hogy úgy érezzük, hogy most végképp elsüllyedünk, de Jézus azt ígérte, hogy ,,...senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből" (Jn 10,28). ,,Mert meg vagyok győződve - mondja Pál -, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." (Róm 8,38-39) Amikor úgy gondoljuk, hogy elvesztünk, akkor Ő ott lesz, hogy megtartson. Emlékezzünk vissza, hogy a múltban már megsegített, és ez bátorítást fog adni a jövőben. Kiáltsunk hozzá kétségbeesésünkben! Sohasem hagyja, hogy elsüllyedjünk, mert hozzá tartozunk. Meg fog hallani, és fel fog emelni.
Befejezésül az egész esetből szeretném levonni azt a tanulságot, hogy Ő meg tud őrizni a bukástól. Ha hiszünk benne, akkor sohasem fogunk elesni, hanem egyenesen megyünk előre. Ha Péter rá tekintett volna, akkor továbbra is a vízen járt volna, és nem csüggedt volna el. Ő hatalmas Úr, a világmindenség ura. Nemcsak Ő maga tud a vízen járni, de Pétert is képessé tudja tenni erre. Semmi sem lehetetlen számára. ,,Minden lehetséges Istennek", hiszen Ő Isten.
Az igaz hit, az erős hit egyedül Őrá és az Ő ígéreteire néz, és semmi egyébre. Nevet a lehetetlenen - a háborgó hullámokon -, és így kiált: ,,Elvégeztetik." Ezért ,,annak..., aki megőrizhet titeket a botlástól, és dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben, ujjongó örömmel: az egyetlen üdvözítő Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által: dicsőség, fenség, erő és hatalom öröktől fogva, most és mindörökké. Ámen." (Jud 24-25)
Dr. Martyn Lloyd-Jones |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:37:42, péntek
|
| |
| |
Az irodámban álló jól öltözött férfi nagyon világosan beszélt. Sikeres volt az anyagiak terén, három országban is élt már mielőtt betöltötte volna a harmincat. A családnak, amiben felnőtt, alig volt kapcsolata egyházzal, és alig volt fogalma a keresztyénségről. Nagy örömmel vettem tudomásul ennek a férfinak a nyitottságát a lelki dolgok iránt, bár megsértődött a legutóbbi istentiszteletet követően. Azt állította, készen áll az evangélium befogadására, csupán egy végső akadálya van: ,,Azt mondtad, hogy ha nem hiszünk Krisztusban ítélet alatt vagyunk, elveszettek. Sajnálom, de ezt nem tudom lenyelni. Együtt dolgozom több jó modorú, kedves személlyel is, akik között vannak muszlimok, zsidók és agnosztikusok (Agnosztikus az a személy, aki határozatlan és elkötelezetlen Isten létezésével kapcsolatban, vagyis azt hiszi, hogy Isten, az Ő léte és a világ végső dolgai nem megismerhetőek.) is. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ők a pokolba kerülnek csupán azért, mert nem hisznek Jézusban. Tulajdonképpen nem is tudom összeegyeztetni a pokol gondolatát a szerető Istennel, még ha szent is." Ez a fiatalember egy olyan véleménynek adott hangot, amivel a legtöbb ember egyetért, és ezt említi egyik kifogásként a keresztyénség üzenetével szemben. Tapasztalatom szerint a másik ellenvetés a szenvedés és gonoszság problémájával kapcsolatos. A modern ember teljesen elutasítja a végítélet és a pokol gondolatát. Ez az oka annak, hogy a prédikálásban hajlunk arra, hogy ezt a témát kikerüljük. Viszont, ha elhanyagoljuk a biblikus hit kellemetlennek tűnő tantételeit, az komoly következményekkel jár. Van egy bizonyos logikai egyensúly a lelki igazságok terén, amit nem szabad megbontani.
Ha egy területről kiirtják a ragadozó vagy nem kedvelt állatokat, akkor annyira felborulhat az egyensúlya annak a helynek, hogy végül a kedvelt állatok és növények is kipusztulhatnak. A gonosz ragadozó -- amit kiirtottak -- tartotta egyensúlyban a többi állat és növény számát, amire szüksége volt annak a bizonyos ökoszisztémának. Ugyanez történik a tantételek terén is: ha letaroljuk a nem kívánt vagy szigorú biblikus tanításokat, akkor azon kaphatjuk magunkat -- nagy meglepetésünkre --, hogy szegénnyé tettük egész hitünket is. Isten szentségének, a végítélet és a pokol tantételének elvetése javíthatatlan kárt okoz a mi legmélyebb bizodalmunknak: nem fogjuk érteni Isten kegyelmét, szeretetét, saját magunk méltóságát és értékét sem.
Hogyan tovább tehát ebben a toleráns korban?
Be kell látnunk, hogy a vallásos emberek két nagy csoportra oszthatóak: vannak a konzervatívak és a posztmodernek. Ez a két csoport teljesen másként fogadja a pokolról szóló tanítást. A hagyományos kultúrákban élők általában véve: a) hisznek Istenben, b) van erkölcsi tartásuk és jóra való hajlandóságuk. Ezek az emberek általában katolikus, zsidó vagy protestáns háttérrel rendelkeznek. Őket úgy győzheted meg az evangéliumra való rászorultságukról, hogy azt mondod nekik: ,,A bűneid elválasztanak Istentől! Nem tudsz elég jó lenni." A tökéletlenség azok rémálma, akik kötelességtudatból járnak istentiszteletre, ugyanis pont a pokol gondolata miatt közelednek Istenhez. Sejtik, hogy a bűn komoly dolog. A pokoltól való félelemből is válaszolhatnak az evangélium felszólítására, hacsak rá nem mutatunk nekik arra, hogy Jézus nem csak a fájdalmat tapasztalta meg általában véve a kereszten, hanem magát a poklot is. Ez az, amit hangsúlyozni kell nekik mindaddig, amíg meg nem értik, hogy milyen sokba került Krisztus szeretetből fakadó cselekedete. Tehát a konzervatív vallásos emberrel a pokol tanításán keresztül lehet megértetni, hogy Krisztus mennyire szerette őt. Egyik alkalommal így beszéltem erről: ,,Ha nem birkózunk meg ezzel a nehéz tanítással, soha nem fogjuk megérteni mindannak a mélységét, amit Jézus értünk tett a kereszten. Az Ő testét a legkegyetlenebb módon kínozták meg, de ez majdhogynem semmiség volt ahhoz képest, ami a lelkében történt. Amikor keservesen felkiáltott, hogy Isten miért hagyta el Őt, akkor magát a poklot tapasztalta meg. Ha egy kedves ismerősöd elárul vagy elutasít, akkor az bánt téged. Ha ugyanezt egy jó barátod teszi, akkor az még jobban fáj. Ha pedig a hitvestársad faképnél hagy, és azt mondja, hogy soha többé nem akar látni, az sokkal jobban súlyt. Minél hosszabb, mélyebb, intimebb kapcsolatról van szó, annál fájóbb a szakadás. Viszont Jézus és az Atya kapcsolata kezdet nélküli volt és összehasonlíthatatlanul mélyebb, mint akármelyik szenvedélyes emberi kapcsolat. Amikor Jézus elszakadt az Atyától, akkor Ő a legmélyebb verembe, a legszörnyűbb kemencébe ment, amit mi el sem tudunk képzelni. Ő ezt önkéntesen tette -- értünk."
Hogyan beszélj a pokolról a posztmodern embernek?
1. A bűn fogságot jelent. Nem csak úgy határozom meg a bűnt, mint szabályok áthágása, hanem azt is mondom, hogy a bűn az, amikor valamit végső célnak és értéknek helyezel Isten elé. Azok a jó dolgok pedig, amik isteneid lesznek, könyörtelenül rabszolgaságba döntenek értelmileg és lelkileg egyaránt, sőt a pokolba is, ha engedünk nekik. Azt szoktam mondani: ,,Te igazából vallásos vagy, csak nem tudsz róla. Olyan dolgokon keresztül keresel szabadulást, amik végül romboló módon irányítanak téged." A rabszolgaság azok rémálma, akik szeretnek szabad akaratukból dönteni az istentisztelet mellett vagy ellen. Fontos alkalmazni C. S. Lewis pokolról szóló leírásait az ilyen gondolkodásúaknál. A nagy válás című könyvében Lewis ír a pokolból érkező emberekről, akik a menny határát akarták elérni. Ott arra biztatták őket, hogy hagyják maguk mögött azokat a bűnöket, amik fogva tartották őket a pokolban. Ez a leírás ezekről a pokolban ragadt emberekről azért nagyon megdöbbentő, mert felismerjük bennük a tagadást és az önámítást a cselekedetek lényegét illetően. Amikor alkoholfüggők vagyunk, ez szerencsétlenné is tesz, de másokat hibáztatunk, sajnáljuk magunkat, nem vállaljuk a felelősséget a saját cselekedeteinkért, és nem is látjuk a problémánk gyökerét. Lewis így ír erről: ,,A pokol zúgolódó lelkülettel kezdődik, de még távol tudod tartani magad tőle, talán még kritizálod is ezt a magatartást. Bánkódhatsz fölötte és megtérhetsz belőle. De eljön az idő, amikor ezt nem teheted többé, mert a pokolból nincs visszaút." A modern ember küszködik azzal a gondolattal, hogy Isten kitalál büntetéseket, amiket kiróhat az engedetlenekre. Amikor a bűnt rabszolgaságnak, a poklot pedig szabad választásnak, a világegyetem örök rossz hírű utcájának látjuk, akkor a pokol sokkal érthetőbbé válik. Egy prédikációban így beszéltem erről: ,,A bűn először is elválaszt Istentől (Ézs 59,2), aki az örömünk (Zsolt 16,11), a szeretet, a bölcsesség és minden jó dolog forrása (Jak 1,17)... Másodszor, ahhoz, hogy megérthessük a poklot, meg kell értenünk a bűnt, mint rabszolgaságot. A Róma 1,21-25 azt mondja nekünk, azért teremtett meg bennünket Isten, hogy teljes egészében Neki éljünk. Ehelyett mi a szerelemnek, munkának, teljesítményeknek vagy erkölcsöknek élünk, és ezeket tartjuk értéknek. Így minden egyes ember -- vallásos vagy sem -- imád valamit: bálványokat, ál-megváltókat... Ezek a dolgok azonban rabságban tartanak bennünket, és dühöt (ha valaki megakadályoz elérni a céljainkat), félelmet (ha veszélyben látjuk őket), törtetést (mivel mindenképp meg akarjuk azokat kapni) és önmarcangolást (ha nem sikerül elérni őket) váltanak ki belőlünk. Ezek pedig tönkretesznek bennünket, mint a pusztító tűz. A bűn imádatot jelent -- bármi más imádatát Jézuson kívül -- a bűn zsoldja pedig rabszolgaság." Lewis könyvében talán az a legnagyobb paradoxon, hogy az emberek a pokolból azért vannak rabszolgaságban, mert ezt ők maguk választották. Inkább a szabadságukat akarják, mint a szabadulást. Visszatérő rögeszméjük az, hogy ha Istent dicsőítenék, akkor elveszítenék emberi nagyságukat (1Móz 3,4-5). A választásuk azonban valóban tönkretette mindazt. Lewis szerint a pokol ,,az emberi szabadság legnagyobb emlékműve".
2. A pokol jóval kizárólagosabb, mint az úgynevezett tolerancia. A modern felfogásra jellemzőek a következő kijelentések: ,,Azt gondolom, hogy Krisztus is elfogadható, de szerintem egy elkötelezett muszlim, buddhista, még akár egy jó ateista is minden bizonnyal Istenre talál." Vagy: ,,Nem hiszem, hogy Isten pokolra küld olyan jó embereket, akiknek rossz vallási nézeteik voltak." Ezek a megközelítések inkább befogadóak. Így tehát, ha a pokolról beszélek, a következő érvet kell felhoznom. ,,Az emberiség általános vallása a következő: Teljesítünk, Istennek ajánljuk a teljesítményeinket, Ő ezért tartozik nekünk. Az evangélium pedig ez: Isten teljesít, nekünk adja, és mi tartozunk Neki (Róm 1,17). Rövidre fogva a szót: ha azt mondjuk, hogy a jó emberek -- és nem csak a keresztyének -- a mennybe jutnak, ehhez elég a jó cselekedetek sora. Vagy azt hisszük, hogy a Krisztusba vetett hit nem szükséges, vagy pedig kegyelem által szabadulunk meg -- mindkettőt egyszerre nem lehet. Ha megvizsgáljuk jobban a dolgokat, akkor rájövünk: a látszólag befogadó felfogás inkább kizárólagos, hisz azt mondja: a jó emberek a mennybe jutnak, a rosszak nem. És mi van az erkölcsi bukásokkal? Azok kizárnak bennünket a mennyből! Az evangélium pont azt mondja, hogy azok az emberek, akik tudják, hogy nem méltóak Isten kegyelmére, megtalálják Istent, akik pedig ezt nem tudják, nem találják meg Istent. Mi van a nem-keresztyénekkel, akik -- értelemszerűen -- azt hiszik, hogy az erkölcsi erőfeszítéseik közelebb viszik őket Istenhez? Ki lesznek zárva. Ezek szerint tehát mindkét megközelítés kizáró jellegű, és az evangélium kizárólagossága a 'legbefogadóbb'. Az evangélium azt hirdeti: Nem számít, hogy ki vagy és az sem, hogy hogyan éltél. Nem számít, hogy a pokol kapujánál is jártál már. Isten magához ölel egészen -- Krisztusért.
3. A keresztyénség pokol-képe személyesebb, mint a többi alternatív nézet. Elég gyakran találkozom emberekkel, aki azt mondják: ,,Van kapcsolatom egy szerető Istennel, de egyáltalán nem hiszek Jézus Krisztusban." Meg szoktam kérdezni, hogy miért, mire a válasz: ,,Az én Istenem túl szerető ahhoz, hogy végtelen szenvedést szabjon rá bárkire is a bűn miatt." Ilyenkor marad a megválaszolatlan kérdés, hogy akkor mégis mibe került Istennek ez a fajta szeretete, mit tett azért, hogy magához fogadjon, mikor gyötrődött értünk, és hol van az áldozata? Erre pedig azt szokták válaszolni, hogy erre semmi szükség nem volt. Milyen ironikus: pont azzal kicsinyítjük Isten szeretetét, amivel nagyobbítani szeretnénk. Isten szeretete nem igényelt semmi cselekedetet. De ez érzelgősség, és egyáltalán nem szeretet. Egy ilyen Isten imádata személytelen, tudatos, etikai. Ebben nem lesz örömteli önmegtagadás, alázatos állhatatosság, állandó szent töprengés Isten szeretete fölött. Nem énekelnénk egy ilyen Istennek, hogy: ,,Érthetetlen, isteni szeretet, Tied a lelkem, az életem, a mindenem..." Ez a posztmodern érzékeny megközelítése a pokol témájának eléggé személytelen. Azt mondja: ,,Nem számít, hogy nem hiszel Krisztus személyében mindaddig, amíg követed példáját." De ha ezt mondjuk, akkor ezzel azt is állítjuk, hogy a vallás lényege intellektuális és etikai, nem pedig személyes. Ha akármelyik jó ember megtalálhatja Istent, akkor a vallások lényege a szabályok megértése és követése. Mindig igyekszem bemutatni azt, hogy mennyire személytelen ez a nézőpont, amikor a pokolról beszélek: ,,Ha azt mondjuk, minden jó ember megtalálhatja Istent, akkor egy könnyek nélküli, tapasztalat nélküli, kapcsolat nélküli vallást állítunk össze. Az evangélium nem kevesebb, mint megérteni az igazságot és az alapelveket, de ennél sokkal több is: a szabadítás középpontjában egy személy ismerete van (Jn 17,3). Ahogy bárkit megismersz, úgy minden kapcsolatban benne van a bűnbánat, a sírás, az örvendezés és a szembesülés. Isten egy szenvedélyes, személyes szerető kapcsolatra hív el Jézus Krisztussal, és ezt nevezi a szabadítás lényegének."
4. Nincs szeretet harag nélkül. Isten ítélete és haragja az a gondolat, ami leginkább nyomja az emberek szívét: ,,Nem tudok olyan Istenben hinni, aki örök szenvedésre ítél embereket. Miféle Isten az, aki haragszik?" Így tehát, amikor a pokolról beszélünk, azt is meg kell magyarázni, hogy ha Ő nem lenne haragvó, nem lehetne szerető sem. Ezt így próbáltam megmagyarázni az egyik prédikációmban: ,,Az emberek azt kérdik: -- Miféle Isten az, aki haragszik? -- De minden szerető ember szokott néha haragos lenni. Becky Pippert írja A remény okai című könyvében: -- Gondolj arra, hogy mit érzel, amikor azt látod, hogy valaki, akit szeretsz, tönkreteszi magát felelőtlen cselekedetekkel vagy kapcsolatokkal. Kegyes toleranciával reagálunk, ahogy idegenek esetében tennénk? Ellenkezőleg... A harag nem ellentéte a szeretetnek. A gyűlölet az, és a gyűlölet legvégsőbb formája a közöny. -- Pippert ezután E. H. Giffordot idézi: -- Az emberi szeretet ezen a ponton valós analógiát kínál: minél inkább szereti egy apa a fiát, annál inkább gyűlöli benne a részegest, a hazudozót, a csalót --, és ezzel fejezi be: -- Ha én a romlott, bűnös ember tudok haragot és fájdalmat érezni valaki állapota miatt, mennyivel inkább a tökéletes teremtő Isten. Az Ő haragja nem szeszélyes, hanem ez az Ő ellenállása a bűn fertőjével szemben, ami belülről teszi tönkre a szeretett emberiséget. -- "
Egy ilyen Isten
Istentisztelet után meg szoktuk beszélni a prédikációkat. Egyik alkalommal Lázár és a gazdag ember példázatáról volt szó, elég sok ember maradt ott. A kérdések és a válaszok az örök ítélet témájához fűződtek. Nagyon szíven ütött egy diáklány kijelentése: ,,Egész életemben templomba járó voltam, de nem hiszem, hogy tudnék hinni egy ilyen Istenben." A hangja inkább szomorú volt, mint dacos, de mivel ott maradt a beszélgetésre, ez arra vallott, hogy nyitott volt a témára. Általában a kérdéseket nekem címezik, de akkor az emberek kezdtek el válaszolni egymásnak. Egy idősebb üzletasszony azt mondta: ,,Én nem igazán vagyok templomba járó típus, és most meglepődtem egy kicsit. Soha nem szerettem a pokol gondolatát, és soha nem gondoltam rá úgy, mint amit Isten hajlandó volt az irántam való szeretetéből értem elszenvedni." Ekkor egy hívő keresztyén testvér összekapcsolta az elhangzott gondolatokat egy régebbi prédikációval, amit a János 11 alapján tartottam (Jézus Lázár sírjánál): ,,A szöveg azt mondja, hogy Jézus sírt, ugyanakkor dühös is volt a gonoszra. Ez segített nekem megérteni, hogy a szerető Isten nemcsak síró vagy haragvó Isten, hanem mindkettő. Nemcsak elítéli a bűnt, hanem magára is veszi a poklot és az ítéletet a kereszten -- értünk. A második nő bólogatott: ,,Igen, mindig azt hittem, hogy a pokol arról szól, hogy Isten nagyon haragszik az emberre, de nem tudtam, hogy arról is szól, hogy hajlandó volt értünk szenvedni és sírni. Nem is gondoltam, hogy a pokol igazából Jézus szeretetéről szól. Ez olyan megható." Az ítéletről és pokolról szóló tanítás teszi ragyogóvá és meghökkentővé Jézus kegyelmét és szeretetét.
Tim Keller |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:36:50, péntek
|
| |
| |
Egyik egyetemi tanárom mesélte a következő történetet, hogy rámutasson korunk posztmodern relativizmusának (A posztmodern relativizmus megkérdőjelezi az egyén és világ értelmét és célját, mindent bizonytalannak és viszonylagosnak lát, nem fogad el egyetemes igazságot, hanem csak a többértelműséget és ezzel együtt a toleranciát.) hamis alázatoskodására. Amikor még az állami egyetemen tanított, volt egy evangéliumi hívő diákja. Ez egyik vasárnap elment egy belvárosi liberális gyülekezetbe. A lelkész nagy lelkesedéssel dicsérte a relativizmust, és a prédikációját ezzel az állítással kezdte: ,,minden vallási meggyőződés igaz". Ebből kiindulva építette fel szolgálatát. Arról beszélt a gyülekezetnek, hogy minden hit egyenlőképpen érvényes, és hogy a szabadulás mindenki számára elérhető a személyes hitvilágától függetlenül. A diák, aki csak látogatóba jött ebbe a gyülekezetbe, megelégelte ezt az értelmetlen eszmefuttatást, és hazaindult, még mielőtt befejeződött volna a prédikáció. Amint kifelé haladt, a lelkész megszólította, gondolván, hogy ez a diák jó alany lesz egy illusztrációhoz, és megkérdezte tőle, hogy miben hisz. A fiú megfordult és azt mondta: ,,Uram, én azt hiszem, hogy ön más evangéliumot hirdet, és jelenleg a pokol felé tart." Mondanom sem kell, hogy a lelkész felháborodott ezen, szidalmazni kezdte a fiút és gúnyolódott vele. Ennyit hát arról, hogy minden vallási meggyőződés egyenlőképpen érvényes... Sokszor hallok olyan állításokat, hogy: ,,Nem számít, miben hiszel, csak higgy", vagy ,,Minden út üdvösségre vezet" és ,,Minden őszinte ember a mennybe jut." A fent említett lelkész nyilvánvalóan ezt az elvet vallotta, ami általános nézet a mai amerikai kultúrában. Ez is csak egy újabb példa arra nézve, hogy a mai posztmodern társadalom kihangsúlyozza az igazság viszonylagosságát: minden őszinte hit igaz attól függetlenül, hogy ellentmondanak egymásnak. Ezeket az eszméket pedig a tolerancia, a türelem és elfogadás álarca mögött hirdetik: ,,Senki fölött nem ítélkezhetünk", ,,El kell fogadnunk, bármit hisznek is mások", ,,Nem mondhatjuk az embereknek, hogy tévedhetnek, mert nem lennénk toleránsak velük." Azonban elég nevetséges azt állítani, hogy ezek az eszmék toleránsak lennének. Hiszen, ahogy a fenti történet is szemlélteti, a különböző vallási meggyőződéseket csak akkor fogadják el, ha azok nem kérik ki maguknak a kizárólagosságot. Amint valaki úgy ragaszkodik vallási meggyőződéséhez, mint egyetemes igazsághoz, abban a pillanatban az a személy elveszíti hitelességét. Amikor az emberek azt mondják, nem számít, hogy mit hiszel, csak higgy, akkor egyfajta ál-alázatról tanúskodnak. Ezt a kijelentést ők maguk sem gondolják teljesen komolyan. Egész bizonyos az, hogy ez csupán vallási kérdésekben érvényes számukra. Senki sem él következetesen úgy, hogy azt hinné és vallaná: csak az őszinteség számít. Ha ez így lenne, akkor arra bátorítanák az embert, nyugodtan igya meg a mérget, ha arról őszinte meggyőződéssel gondolja, hogy az nem méreg. Vagy azt mondanák másoknak: bátran menjenek át a piros lámpánál, ha úgy gondolják, át lehet menni. Ha igazán vallanák, hogy nem számít, ki mit hisz, akkor nem gúnyolódnának azokon a tudósokon sem, akik az értelmes tervezettségben hisznek - a darwini elmélettel szemben. Nem; az az állítás, hogy nem számít, miben hiszel, csak higgy, csupán vallási téren érvényes. Amint láthattuk, ez csak bizonyos vallási meggyőződésekre igaz. Eddig tart a tolerancia. Ez az állítás viszont a gőgről és pimaszságról árulkodik. Az emberiség mindent elkövet, csakhogy kikerülje a kizárólagosságot követelő Istent. Eltekint a logikától, amit nem vallási kérdésekben használ, és ellentmondásba kerül azzal a kijelentéssel, hogy az egymásnak ellentmondó keresztyén, muszlim, zsidó, buddhista, hindu, ateista stb. felfogások teljesen összeegyeztethetőek. Amikor pedig az emberek kritizálják a keresztyénség kizárólagosságát hirdető
személy meggyőződéseit a tolerancia jegyében, akkor máris ellentmondásba kerülnek, hogy a vallási relativizmust fenntarthassák. Azt vallják, hogy minden vallási meggyőződés igaz. Ha nem így lenne, nem gyűlölnének bennünket azért, hogy ezzel nem értünk egyet. Világos tehát, hogy a vallási relativizmus istene hogyan hatja át a világi kultúrát. Gyakran hallunk olyan állításokat is, hogy például az iszlám a béke vallása, de azonnal gyanakvóan tekintenek arra a bíróra, aki kijelenti, hogy létezik egy egyetemes természeti törvény, ami szerint az összes társadalmat kellene igazgatni. Kevésbé feltűnő az, hogy a vallási relativizmus istene bevonult az egyházakba is. A II. Vatikáni Zsinat óta néhány katolikus pap azt tanítja, hogy elégséges az őszinte hit az üdvözüléshez. Sőt, néhány evangéliumi egyház is vallja, hogy azok is a mennybe fognak kerülni, akik sohasem hallottak Krisztusról. Korunkban sok olyan ember van, aki a logika törvényeit alá akarja ásni. Ilyenek azok is, akik vallásosságukat úgy élik meg, hogy szemet hunynak a különféle ellentmondások fölött. A Szentírás Istene viszont kizárólagos Isten, rajta kívül nincs más. Krisztus az egyedüli út Hozzá (Jn 14,6). De a posztmodern relativizmust magába foglaló kultúránk ezeket a kijelentéseket félreteszi. Ha az egyház is ezt teszi, akkor ezzel megtagadja Urát.
Robert Rothwell |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:36:00, péntek
|
| |
| |
Van-e más evangélium?
A Sátán nem kezdeményező, hanem inkább utánozó típus.
1.Istennek egyszülött Fia az Úr Jézus Krisztus, ehhez hasonlóan a Sátántól származik a ,,veszedelem fia" (2Thessz 2,3).
2.A Szentírásból ismert a Szentháromság, hasonlatosképpen a gonosz hármasa (Jel 20,10).
3.Olvasunk ,,Isten gyermekeiről", és olvasunk a ,,gonosznak fiairól" is (Mt 13,38).
4.Isten munkálkodik az Ő gyermekeiben, hogy akarják és cselekedjék azt, ami Őneki kedves; és olvasunk arról is, hogy a Sátán ,,ama lélek szerint ... most az engedetlenség fiaiban munkálkodik (Ef 2,2).
5."Nagy a kegyességnek titka" (1Tim 3,16), és működik ,,a törvényszegés titkos bűne" is (2Thessz 2,7).
6.Azt olvassuk, hogy Isten az Ő angyalai által ,,megpecsételi" szolgáit az ő homlokukon (Jel 7,3), a Sátán pedig az ő küldöttei által hívei jobb kezére vagy homlokára bélyeget tesz (Jel 3,16).
7.Kijelentetett, hogy ,,a Lélek mindeneket megvizsgál, még az Istennek mélységeit is" (1Kor 2,10), és hasonlóképpen a ,,Sátán mélységeiről" is olvashatunk (Jel 2,24).
8.Krisztus tud csodákat tenni, és a Sátán is (2Thessz 2,9).
9.Krisztushoz hasonlóan a Sátánnak is van királyi széke (Jel 2,13). Krisztusnak van egyháza, a Sátánnak pedig van zsinagógája (Jel 2,9).
10.Krisztus a világ világossága, és ,,maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává" (2Kor 11,14).
11.Krisztus apostolokat nevezett ki és hívott el, ugyanígy a Sátánnak is megvannak a maga apostolai (2Kor 11,14).
A Sátán evangéliuma egy utánzat
Mindezek a tények arra vezetnek bennünket, hogy vizsgáljuk meg közelebbről a ,,Sátán evangéliumát".
A Sátán a fő utánozó és hamisító művész. A Gonosz ugyanazon a területen munkálkodik, ahol az Úr szórja el a jó magvakat. A Sátán arra törekszik, hogy megakadályozza a búza növekedését gaz és gyom által, amely első látásra nagyon hasonlít a búzához. Egyszóval a Sátán csaló munkája semlegesíteni próbálja Krisztus munkáját.
Így aztán, ahogyan van Krisztusnak evangéliuma, ugyanúgy megvan a Sátánnak is az evangéliuma; az utóbbi ügyes hamisítványa az előbbinek. A Sátán evangéliuma nagyon hasonlít arra, amelyet elferdít, így csapva be a hitetlenek tömegét.
A Sátán eme evangéliumára utal az apostol, amikor azt mondja a Galatáknak: ,,Csodálkozom, hogy Attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangéliumra hajlotok. Holott nincs más; de némelyek zavarnak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát" (Gal 1,6-7). Már ebben az időben elhangzott a hamis evangéliumra vonatkozó figyelmeztetés, és az apostol átkozottnak mondta mindazokat, akik azt hirdették. Így folytatja: ,,De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, amit elfogadtatok, legyen átok" (Gal 1,6-8).
A hamis evangélium békét, egységet és erkölcsi változást sürget
Isten segítségével próbáljuk meg értelmezni, vagy még inkább leleplezni a hamis evangéliumot.
A Sátán evangéliuma nem forradalmi alapelvek rendszeréből áll, és még csak nem is anarchia. Nem a küzdelmet és a háborút mozdítja elő, hanem béke és egység a célja. Nem arra tör, hogy az anyát a lánya ellen, az apát a fia ellen fordítsa, hanem a felebaráti szeretet táplálja, ahol az emberiség célja egy általános, világméretű egység és ,,testvériség". Nem akarja romba dönteni a testi embert, hanem -úgymond javítja, és felüdíti őt. Támogatja az ismeretszerzést és a művelődést, a lehető legjobbat próbálja kihozni belőlünk. Célul tűzte ki, hogy a világot egy olyan kényelmes hellyé teszi, ahol Krisztus hiányát már nem is érezzük, és Istenre nem is lesz szükségünk. Igyekszik az embert olyannyira lefoglalni az evilági dolgokkal, hogy nem sok ideje marad, s már nem is hajlandó az eljövendő világon elgondolkodni. Népszerűsíti az önfeláldozás, a jótékonyság, a jóindulat alapelveit, és arra tanít, hogy mások javára éljünk, mindenkivel kedvesek és jók legyünk. Igen erős hatást gyakorol az érzéki énünkre, és sokak előtt népszerű, mivel figyelmen kívül hagyja azt az igen komoly tényt, hogy az ember egy bukott teremtmény, elidegenült Istentől, halott bűneiben és vétkeiben, és az egyetlen reménysége az újjászületés.
Krisztus evangéliumával ellentétben a Sátán evangéliuma a cselekedetekből történő üdvözülést tanítja. Beleneveli az emberekbe, hogy az Isten előtti megigazulás az emberi érdemek alapján történik. Szentségre buzdító frázisa pedig az, hogy ,,Légy jó, és tégy jót!"; tehát nem ismeri fel, hogy földi testünkben nem lakik semmi jó. Állítja, hogy az üdvösségünk a személyiségünkön múlik, ezáltal pontosan megfordítva Isten szavát - aki azt mondja, hogy a jó természetünk mintegy a megváltás gyümölcse. A Sátán evangéliumának számtalan válfaja van, és sokféle szervezetbe tömörül. Mérsékelt és reformmozgalmak, keresztyén szocialista liga, etikai kulturális szervezetek, ,,békekongresszusok" (még ha nem is tudatosan) mind a Sátán evangéliumának hirdetését szolgálják - üdvösség cselekedetek által. Ezeknek a szervezeteknek tagja lenni helyettesíti Krisztust; a társadalmi tisztaság felmagasztalása helyettesíti az egyénenként szükséges újjászületést, a politika és a filozófia pedig a keresztyén tanítást és a kegyesség alapelveit. Az óember táplálását sokkal előbbre tartják, mint az újember létrejöttét Jézus Krisztusban.
Sokszor lelkészek és papok a hamis evangélium hirdetői
Tévedés ne essék, a Sátán apostolai nem holmi kocsmárosok vagy leánykereskedők, hanem a felszentelt lelkészek és papok nagy része. A mai modern szószékeket birtoklók ezrei valójában már nem ragaszkodnak a keresztyén hit alapjainak hirdetéséhez, hanem elfordultak az Igazságtól és figyelmüket a mítoszok felé fordították. Ahelyett, hogy a bűn szörnyűségét és a bűn örökkévaló következményeit hangsúlyoznák, azzal minimalizálják a bűnt, hogy azt csupán a jó hiányának, valamiféle hibának tüntetik fel. Ahelyett, hogy figyelmeztetnék hallgatóikat: meneküljenek az eljövendő harag elől, Istent hazuggá teszik azt hirdetvén, hogy Isten annyira szeret és kegyelmes, hogy Ő nem küldi egy teremtményét sem örökkévaló kínok és gyötrelmek közé. Ahelyett, hogy elmondanák, ,,vérontás nélkül nincs bűnbocsánat", Krisztust pusztán egy nagyszerű példának, követendő mintának tekintik, és arra serkentik a hallgatóikat, hogy ,,járjanak az Ő nyomában".
Azt kell mondanunk róluk, hogy ,,az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek" (Róm 10,3). Üzenetük nagyon hihetően hangzik, és céljuk nagyon dicséretesnek tűnik, mégis azt olvassuk róluk, hogy ,,Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, akik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá; akiknek végük az ő cselekedeteik szerint lészen" (2Kor 11,13-15).
Mindamellett, hogy ma gyülekezetek százai léteznek olyan vezetők nélkül, akik hűségesen ragaszkodnának Isten teljes tanácsvégzéséhez, és az Ő üdvözítő munkáját prédikálnák, még azzal a ténnyel is szembe kell néznünk, hogy ezekben a gyülekezetekben az emberek nagy többsége önmagától sem jut el az Igazság megismerésére. A családi áhítat már a múlté; manapság otthon a családban nem szokták olvasni Isten Igéjét, még a névleges keresztyének otthonaiban sem. A Bibliát sem a szószékről nem magyarázzák, és a templompadokban sem olvassák.
A mai rohanó világ annyira megterheli az embereket, hogy alig van idejük és még kevésbé hajlandóságuk, hogy készüljenek az Istennel való találkozásra. A többség túlságosan nemtörődöm ahhoz, hogy keresse az Istent, és azoknak a kezében vannak, akiknek fizetnek, hogy keressék számukra az Urat. E vezetők közül viszont sokan visszaélnek az emberek bizalmával, mivel inkább közgazdasági és társadalomtudományi problémákat tanulmányoznak, s ezeket magyarázzák, nem pedig az Isten bölcsességét.
A Péld 14,12-ben azt olvassuk: ,,Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út." Az az út, amely a halálba vezet, a Gonosz megtévesztése - a Sátán evangéliuma - az üdvösség megszerzése emberi képesség és tudás által. Ez az az út, amely helyesnek látszik, azaz olyan becsapósan van elénk tárva, hogy vágyik rá a testi ember: olyan körmönfont és attraktív módon van bemutatva, hogy hízelgő a hallgatók számára. Kisajátít magának vallásos kifejezéseket, néha még a Bibliát is segítségül hívja érvként (amikor illeszkedik a céljához), magasztos ideálokat lebegtet az emberek előtt, és ráadásul azok hirdetik mindezt, akik a teológiai egyetemeinken végeztek, ennélfogva számtalan embert tőrbe csalván és megtévesztvén. A törvénytelen pénzhamisító sikere nagyrészt azon múlik, hogy a hamisítvány mennyire hűen emlékeztet az eredetire. Az eretnekség nem az igazság tagadása, hanem inkább annak kiforgatása. Ezért van az, hogy a féligazság mindig veszélyesebb, mint valaminek a teljes tagadása.
A hamis evangélium is úgynevezett ,,teológiai igazságokról" szól
Ezért a hazugság atyjának a szószéken nem az a szokása, hogy határozottan tagadja a keresztyénség alapigazságait, hanem inkább taktikusan elfogadja azokat, majd tévesen értelmezi őket és hamis alkalmazást, hamis gyakorlatot tanít. Például, nem olyan bolond a Sátán, hogy bátran hangoztatná: nem hisz egy személyes Istenben; hanem elfogadja Isten létezését, de hamis értelmezést ad Isten tulajdonságairól. Azt mondja, hogy Isten minden ember lelki Atyja, pedig a Szentírásból egyértelmű, hogy ,,Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által" (Gal 3,26), és ,,valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek" (Jn 1,12). Továbbá arról is beszél, hogy Isten túl kegyelmes ahhoz, hogy az emberiség akár egy tagját is a pokolba küldje, amikor pedig maga Isten mondja: ,,És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vettetett" (Jel 20,15). Újból láthatjuk, hogy a Sátán nem olyan bolond, hogy figyelmen kívül hagyja az emberiség történelmének központi figuráját - az Úr Jézus Krisztust; ellenben az ő evangéliuma úgy fogadja el s ,,hirdeti" Krisztust, mint a legjobb ember, aki valaha élt. A figyelmet Krisztus könyörületes tetteire és irgalmas munkájára irányítja, csodálatra méltó személyiségére, és fenséges tanítására. Magasztalja Krisztus életét, de az Ő helyettesítő halálát figyelmen kívül hagyja, a mindenek felett fontos kereszten végzett jóvátételi munkáját nem is említi, míg a győzedelmes és valóságos testi feltámadását a halottak közül, az akkori babonás világ hiszékenységének tudja be. Ez egy vér nélküli evangélium, amely egy kereszt nélküli Krisztust ábrázol, akit nem mint a testté lett Istent fogad el, hanem csupán egy ideális embert.
A 2Kor 4,3-4 igeversek fényt derítenek erre a problémára: ,,Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek: akikben e világ istene [a Sátán] megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe". Megvakítja a hitetlenek elméjét azáltal, hogy eltakarja előlük Krisztus evangéliumának világosságát, és helyettesíti azt az ő saját evangéliumával. Ennek megfelelően kiválasztotta az Ördögöt és a Sátánt, ,,ki mind az egész föld kerekségét elhiteti" (Jel 12,9). Azokkal az általánosságokkal, hogy az emberben keressük a legjobbat és figyelmeztessük az embereket, hogy éljenek nemes életet, egy olyan platformot biztosít a gonosz, ahol a különböző vélemények mindenféle árnyalata megfér egymással egységben és ugyanazt a közös üzenetet közvetítik.
Idézzük ismét a Péld 14,12-t: ,,Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út." Nyomatékosítja az Ige, hogy a Pokolba vezető út jó szándékkal és jó törekvésekkel van kikövezve. Sokan lesznek a tűznek tavában olyanok, akik jóra törekedtek, becsületes elhatározásaik voltak és magasztos ideákat követtek; akik igazságosak voltak másokkal szemben, korrekt üzleti kapcsolataik voltak, jószívűek és bőkezűek voltak mindig; akik büszkék voltak arra, hogy ők milyen becsületesek, de a saját igazságukkal akarták igazolni magukat Isten előtt; és lesznek ott sokan olyanok, akik erkölcsösek, irgalmasak és önzetlenek, de soha nem látták magukat vétkesnek, elveszettnek és a pokol nyomorúságait érdemlő bűnösnek, akinek Megváltóra van szüksége. Ez az az út, amely ,,helyesnek látszik" az ember előtt. Ilyen az az út, amelyre az érzéki elme vágyik, amely sok-sok becsapott embernek vonzó ma is. A Gonosz megtévesztő munkája az, hogy mi saját magunk kimunkálhatjuk üdvösségünket, és megigazulhatunk saját cselekedeteinknek köszönhetően, bár Isten elmondja az Ő Igéjében: ,,Kegyelemből van üdvösségetek, hit által ... hogy senki se dicsekedhessék". És máshol is: ,,Nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg" (Tit 3,5).
Néhány évvel ezelőtt e sorok írója megismerkedett valakivel, aki (nem hivatásos) lelkészként dolgozott és lelkes ,,keresztyén munkás" volt. Hét éven keresztül ez a barátom részt vállalt nyilvános igehirdetésekben és más keresztyén programokban, de egyes megnyilvánulásai és a szavai arra engedtek engem következtetni, hogy a barátom nem ,,újjászületett" ember. Amikor elkezdtük kérdezgetni őt, akkor kiderült, hogy igen hiányos bibliaismerettel rendelkezik és csupán halovány elképzelése van Krisztus bűnösökért végzett munkájáról. Kerestük a lehetőséget, hogy megmutassuk neki az üdvösség egyszerű és személyes útját, és igyekeztünk őt bátorítani az Ige tanulmányozására abban a reményben, ha valóban nincs megtérve, akkor Istennek kedves lesz megmutatni neki az ő számára is szükséges Megváltót.
Nagy örömünkre aztán az, aki az evangéliumot(?) prédikálta, bizonyságot tett arról, hogy megtalálta Krisztust. Beismerte, hogy - saját szavait idézzem - ő a ,,krisztusi ideált" ismerte, nem pedig a ,,kereszt Krisztusát". Azt gondolom, hogy nagyon sok hozzá hasonló olyan prédikátor van, aki Vasárnapi Iskolában nevelkedett, akit tanítottak Jézus Krisztus születéséről, életéről és tanításáról, aki hisz az Ő történelmi személyében, görcsösen ragaszkodik Jézus utasításainak betartásához, és azt gondolja, hogy ez mind, ami az üdvösséghez szükséges. Amikor ez a korosztály eléri a férfikort, és kikerül a világba, gyakran szemben találja magát az ateisták és hitetlenek támadásaival, s azt hallják, hogy a Názáreti Jézus az nem is élt. Az ilyen s ehhez hasonló tapasztalatokat nem egykönnyen felejtik el, de mégis rendíthetetlenek maradnak abban, hogy ők ,,hisznek Jézus Krisztusban". Mégis, amikor az ő hitük megvizsgáltatik, akkor túl gyakran az derül ki, hogy ugyan sok mindent elhisznek Jézus Krisztusról, de valójában Krisztusban magában nem hisznek. Az értelmükkel hiszik, hogy élt ilyen személy, de igazából soha nem teszik le a fegyvert, hanem háborúban állnak Ővele, nem hódolnak Őneki, sem nem hisznek Őbenne igaz szívvel.
A Krisztussal való személyes kapcsolat szükségessége
A Krisztus személyéről szóló tanítás puszta elfogadása anélkül, hogy a szívünket Ő megnyerte volna, s mi odaszenteltük volna neki az életünket, csupán egy újabb szakasza annak az útnak, amely ,,helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út". Ha Krisztus személyének a valóságát pusztán az értelmünkkel, intellektusunkkal fogadjuk csak el, s e hitben tovább nem haladunk, akkor megint csak ugyanazon az úton vagyunk, amely ,,helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út", más szavakkal ez is egyfajta megjelenése a Sátán evangéliumának.
Melyik úton is haladsz te, kedves olvasó? Azon az úton, amely ,,helyesnek látszik", de vége a halál; vagy azon a Keskeny Úton, amely az életre visz? Komolyan lemondtál és elhagytad a Széles Utat, amely a halálba vezet? Krisztus iránti szeretetből a szívedben megutáltad-e és irtózol-e mindazoktól a dolgoktól, amelyek megszomorítják Őt? Sóvárogva vágyol-e arra, hogy Ő uralkodjon az életed fölött (Luk 19,14)? Teljes mértékben és egyedül a Krisztus igazságában és az Ő vérében bízol, amely által Isten elfogad téged? Azok, akik a kegyesség olyan külső formáiban bíznak, mint a keresztség és a ,,konfirmáció"; akik vallásosak, mivel ez a tisztességnek és becsületességnek a jele; akik eljárnak templomba, mivel manapság ez újra divatba jött; és akik csatlakoznak valamilyen felekezethez, mert azt gondolják, hogy ezáltal keresztyénekké válnak, azok mind azon az úton haladnak, amelynek a ,,vége a halálra menő út" - lelki és örök halál. Bármilyen tiszták is a mi indítékaink, bármily nemesek is törekvéseink, még ha jóhiszeműek és őszinték is a céljaink, Isten nem fogad el bennünket fiaiként, hacsak mi nem fogadjuk be az Ő Fiát.
A Krisztusba vetett hithez bűnbánatnak is kell társulnia
Egy még megtévesztőbb formája a Sátán evangéliumának, amikor az igehirdetők bemutatják Krisztus engesztelő áldozatát, és azt mondják a hallgatóiknak, hogy minden, amit Isten kíván csupán az, hogy ,,higgyenek" az Ő Fiában. Ezáltal sok ezer valódi bűnbánatra nem jutott lelket vezetnek félre, hiszen azok azt hiszik, hogy már üdvösséget nyertek. De Krisztus azt mondta: ,,sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek" (Luk 13,3). A ,,megtérés" a bűn meggyűlölése, bánkódás a fölött és elfordulás tőle. Ez a Szentlélek munkája, aki bűnbánatra indítja szívünket Isten előtt. Semmi más, egyedül a töredelmes szív képes üdvözítő módon hinni az Úr Jézus Krisztusban.
Krisztusnak nem csak Megváltónak, hanem Úrnak is kell lennie életünk fölött
És ismét azt látjuk, hogy emberek ezrei vannak megtévesztve, akik azt gondolják, hogy ők ,,befogadták Krisztust", és Krisztus az ő ,,személyes Megváltójuk", de a probléma ott van, hogy igazából nem fogadták el Krisztust mindenekelőtt, mint az ő Urukat. Isten Fia nem azért jött a földre, hogy megváltsa az embereket az ő bűneikben, hanem hogy megszabadítsa őket az ő bűneikből (Máté 1,21). ,,Megszabadítva a bűnökből" azt jelenti, megszabadulni Isten autoritásának figyelmen kívül hagyásából és annak megvetéséből, elhagyni az önfejűséget, hogy ne a ,,magunknak tetszeni vágyás" uralkodjék mirajtunk; ez jelenti valójában azt, hogy ,,hagyja el a gonosz az ő útját" (Ézs 55,7). Átadni magunkat Isten autoritásának, azaz átengedni az irányítást neki, hogy Ő vezessen bennünket. Az az ember, aki soha nem vette fel Krisztus keresztjét, aki nem tiszta szívből keresi, hogy kedves legyen Isten előtt az ő életének minden részlete, és mégis azt gondolja, Krisztus munkájában megnyugodhat, azt nagyon becsapta a Gonosz.
Máté evangéliuma hetedik fejezetében lévő két igevers megmutatja Krisztus evangéliumának és a Sátán csalásának következményeit.
,,Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt." (Mt 7,13-14)
,,Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők." (Mt 7,22-23)
Igen, kedves olvasóm, lehetséges Krisztus nevében munkálkodni, még akár Krisztus nevében prédikálni is, s a világ és a gyülekezet előtt ismertnek lenni, mégis Krisztus számára ismeretlennek lenni!
Ó, mennyire fontos meglátni, hogy valójában hol is állunk ebben a kérdésben, megvizsgálni magunkat és meglátni, vajon hitben járunk-e, megmérni magunkat az Isten Igéjének mérlegén, és meglátni, hogy megtévesztett-e bennünket az Ellenségünk; felismerni, hogy homokra építjük-e a házunkat, vagy a mi házunk a Sziklára épült, amely a Jézus Krisztus.
Bárcsak a Szentlélek vezetné szívünket, törné össze saját kívánságainkat, számolná fel ellenségeskedésünket Istennel, munkálna ki bennünk mély és valódi bűnbánatot, és irányítaná a mi tekintetünket Isten Bárányára, aki elvette a világ bűneit.
Arthur W. Pink |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:34:58, péntek
|
| |
| |
Miért van annyi vallás?
Miért van annyi vallás? Honnan tudhatjuk, hogy melyik az igaz? Vajon minden vallás Istenhez vezet? Olyan kérdések ezek, amelyek sokat foglalkoztatják az embereket.
Igen sok vallás van a világon, hiszen az emberek mindig készen állnak arra, hogy a saját maguk által kitalált úton-módon ,,tiszteljék" az Istent, arra való tekintet nélkül, hogy az elvezeti-e őket Isten valódi megismerésére.
Az évszázadok folyamán az emberek számos istent és vallást találtak ki maguk számára. De mi értelme van meghajolni egy élettelen szobor előtt, mint például az állatokat megformázó óriási kőszobrok előtt, amelyeket gyakran használtak az ókori Keleten. Mi értelme van? Vajon miért teszik ezt az emberek? Ha ugyanis magunknak kreálunk istent, akkor tudjuk, hogy az élettelen, és bármilyen ,,isteni aura", ami körülveszi, pusztán kivetített babonás elképzeléseinknek köszönhető.
Miért találunk ki vallásokat?
Mi haszna meglankadva és fáradtan róni a vallásos énekeket és a vallásos ceremóniák hosszú sorát, ha ezek a cselekedetek soha nem hozzák el számunkra Isten jelenlétének valódi megtapasztalását. Ha nem kapunk válaszokat imáinkra, vagy nem látjuk ezek által bármi más egyértelmű bizonyítékát az Ő hatalmának. Miért cselekszik az emberek ezeket a ,,vallásos" dolgokat? Miért is találják ki a saját maguk vallásait?
Az egyik ok az, hogy sokan Isten nélküli vallást akarnak. Ez furcsán hangzik, de így van. Az emberi faj Isten ellen lázad - ez a Biblia világos tanítása. A saját utunkat akarjuk járni, és szeretnénk megkapni mindent, amit csak tudunk. Nem akarjuk feladni bűneinket és nem akarjuk Teremtőnket szolgálni.
És mégis van, amikor félünk, nyugtalanok vagyunk és nem érezzük magunkat biztonságban. Ilyenkor olyan vallást szeretnénk, amely segít megszabadulni a halál félelmétől és ad valamiféle bizonyosságot a másvilággal kapcsolatban. Ha ki lehetne találni egy olyan vallást, ami mindezt megadja, de csupán keveset kíván el az embertől, akkor ez a vallás mindig találna támogatókat. Az ilyen vallásokat a kényelem vallásainak nevezhetjük. Sok ilyen vallás abból kifolyólag növekszik, gyarapszik, hogy örökkévaló biztonságot árul elfogadhatóan alacsony áron.
Még maga a keresztyén vallás is átformálásra került, hiszen egyes papok és szolgálók ún. kényelmi vallássá alakították át. A vallási vezetők egy része újraírta a tradicionális és biblikus keresztyénséget, és valami egészen mássá változtatta, hogy az - emberileg szólva - egy könnyebben követhető, kényelmes vallássá váljon.
Az ilyen papok és szolgálók nem fogják neked azt mondani, hogy te egy bűnös ember vagy, hogy bűnbocsánatra és megtérésre van szükséged. Ők azt mondják, hogy még az ateisták is a mennybe kerülnek! Csupán támogatni kell az Egyházat és el kell fogadni ezeket az új elképzeléseket. Adj pénzt, hogy megállíthassák a leomlani készülő templomtornyot, és természetesen fizesd ezeknek a ,,papoknak" a fizetését. Vegyél részt az alkalmakon ha lehetséges, de ne túl gyakran, amennyiben számodra ez a követelmény nem igazán vonzó. A legjobb dolog az, hogy az életeden egy csöppet sem kell változtatnod, és a támogatásodért cserében érezheted, hogy a lelked olyan biztonságban van, amennyire az csak elvárható.
Mindegy, hogy az emberek mennyire komolyan hisznek a keresztyénség átalakított változataiban! Ezek csupán emberi találmányok, amelyek megint csak a kényelem vallásai. Az a tény, hogy valaki őszintén hisz egy kitalált vallásban, még nem teszi az illető vallást igazzá.
Menjünk vissza például a káldeai Úr városába, azokra az időkre, amikor Ábrahám még gyerek lehetett. A városban gigantikus templomok álltak (a régészek 1930-ban tárták fel), melyek klasszikus példái a kényelem vallásának. A templom egyik legjelentősebb tevékenysége a papnők támogatása volt. A papnők ,,szolgálata" pedig abban állt, hogy a város hivatalos prostituáltjaiként tevékenykedtek. Íme egy vallás, amely örökkévaló biztonsággal kecsegtetett, ugyanakkor segített továbbfolytatni a bűnös életet. Ez talán extrém példának tűnik, de jól érzékelteti, hogy miért szeretik ez emberek a vallást a saját ízlésükhöz igazítani.
Minden vallás Istenhez vezet? Hogyan is vezethetne, ha annyi közülük a saját igényeinkhez igazított emberi kitaláció! Hogyan is vezethetne, amikor a legtöbb vallást azok alapították, akik le akarták csendesíteni vallásos félelmeiket, anélkül, hogy az élő és igaz Istenhez fordultak volna!
Minden vallás Istenhez vezet? Hogyan is vezethetne, amikor gyakran egyértelműen ellentétben állnak egymással! A bibliai keresztyénség például azt állítja, hogy Isten egy szent Isten, aki Lélek, és aki örökkévaló. Őrá úgy kell gondoljunk, mint aki rajtunk kívül létezik. Továbbá azt is állítja, hogy mi fellázadtunk Isten ellen, és egy hatalmas akadály, óriási szakadék tátong közöttünk és Isten között. A Biblia tanítása szerint Isten lehetővé tette a szakadékon történő átjutást, és ez bennünket arra sürget, hogy felismerjük bűneinket és hozzá kiáltsunk bocsánatért és megbékülésért.
Két ellentét
Lássuk meg, mennyire különbözik a Biblia tanítása attól a vallástól, amely szerint Isten és az ember nincs elkülönítve, hiszen Isten nem egy távoli élőlény. Isten az ember része, aki minden időben bennünk van. Így nincs szükség visszatérni Istenhez, hanem ehelyett keressük őt önmagunkban.
Csupán ez a néhány mondat elegendő, hogy meggyőzzön minden olvasót, miszerint itt két különböző vallás került röviden bemutatásra, amelyek egymástól teljesen eltérőek. Teljes mértékben egymás ellentétei, semmi közös nincs bennük. Akkor hogyan is mondhatjuk, hogy minden vallás Istenhez vezet?
Jobban tesszük tehát, ha nem szépítgetjük ezeket a dolgokat a gondolatainkban. Az igaz vallást kell megkeresnünk! Az igaz Isten tisztán beszélt, és nem hagyta az Ő igazságát összekeveredni a hamissággal és a hazugsággal, amely szét van szórva százegy féle különböző ,,hit" között.
Ha Isten lennél, te azt tennéd? Teljesen összezavarnád a világot azáltal, hogy Igazság-morzsákat szórnál el egy csomó, emberek által kitalált vallás dzsungelében? Fenségedben azt várnád a férfitől és a nőtől, hogy saját maguk válogassák ki az Igazságot ebből a dzsungelből?
Nem kellene meglepjen bennünket, hogy csupán egy igaz vallás létezik. Sőt, az sem kellene meglepjen bennünket, hogy az ember annyiféle hamis utánzatot gyárt alternatívaként, amelyek mind-mind a kényelem vallásai.
Tehát marad a kérdés: Honnan tudhatom meg, melyik az igaz vallás? Ezt fogjuk a következőkben megválaszolni.
Az igaz vallást ki kell jelenteni
A kinyilatkoztatott vagy kijelentett vallás egy olyan tanítás, amely nem egy személy elméjéből vagy gondolataiból származik, hanem egyenesen magától Istentől. Végtére is én semmit nem tudhatok bizonyosan Istenről, hacsak ki nem jelenti magát számomra.
Vegyük figyelembe ezeket a tényeket - mi test és vér vagyunk, de ha van egy Isten, aki ezt az anyagi világot megteremtette, akkor Ő lényét tekintve feltétlenül valamiféle rajtunk kívülálló, ugyanakkor felettünk álló lény kell legyen. Mi azt mondjuk, hogy az Isten Lélek, hatalmas Úr, aki fölöttünk áll és tekintéllyel rendelkezik.
Akkor hogyan is ragadhatjuk meg Istent? Egy fizikai, anyagi lény hogyan is foghat fel valami lelkit? Olyanok vagyunk, mint a fajátékok, akik próbálják megérteni készítőjüket. Nyilvánvaló, hogy egyetlen emberi elme sem képes a maga valójában belelátni a lelki birodalomba, és mélyére hatolni Isten lényének. Mi, emberi lények végesek vagyunk, megértő képességünk ereje korlátozott. Még a földön sem értünk meg mindent, akkor hogyan is tudnánk felfogni és megérteni a végtelen Istent?
Ugyanakkor gondolkozzunk el azon is, hogy be vagyunk zárva az idő korlátai közé, míg Isten, a Teremtő bizonyára nincs az idő korlátai közé zárva, hiszen Ő időn kívüli. Ő az, aki az örökkévalóság fölött rendelkezik. Mi pedig nem tudunk belelátni az örökkévalóságba. Ennélfogva egyértelmű, hogyha létezik egy Teremtő, akkor Ő nyilván nem várja el az embertől a lehetetlent, mégpedig azt, hogy saját magunk találjuk ki, milyen is Isten. Ő bizonyára szólna a világhoz, bemutatná magát és elmondaná nekünk, hogyan találhatjuk meg Őt. Az egyetlen igaz vallás az, amelyben Isten maga szól az emberhez, tehát amely egy kinyilatkoztatáson alapuló vallás. Pontosan ez az, amiről a Biblia is beszél.
A Biblia végig arról beszél, hogy Isten kijelentett szava, és hogy a Biblia teljes mértékben Isten szemszögéből íródott. A Biblia minden egyes könyvének ugyanaz az üzenete van számunkra, és ez egyben a legrégebbi hiteles vallási üzenet a világ felé.
A Biblia arról szól, hogy Isten saját maga eljön a földre. Amikor pedig az Úr Jézus Krisztus, Isten Fia eljött a világba, akkor teljessé lett Isten azon terve, hogy kinyilatkoztassa magát az embernek.
Hogyan ismerhetjük fel az igaz vallást? Azokban a gyülekezetekben fogjuk megtalálni, ahol a Bibliából tanítanak, prédikálnak. Nem ember által kiagyalt üzenetekkel fognak hízelegni nekünk, vagy nem hamis biztonságérzetet próbálnak közvetíteni, s nem is fogják elhallgatni a bűneink okozta problémát és megtérésünk szükségességét. Isten nézőpontjából fognak bennünket tanítani, és az elhangzó üzenetben komolyan fel fognak bennünket szólítani bűnbánatra és az Úr keresésére. Jézus Krisztust fogják képviselni, aki egyedüli Megváltója a mi bűneinknek, és amikor mindezt teszik, akkor a világnak szóló legősibb üzenet mellett fognak kiállni.
Mindezeken túl arról fogjuk felismerni az igaz vallást, ahogyan eléri eredményeit, amilyen módon gyümölcsöt terem. A lelki élet és az isteni hatalom megnyilvánulása egyértelmű lesz. Azonnal fel fogjuk ismerni Isten hatalmát, amely a Biblia igaz tanítását valló gyülekezetekben él. Ez egy olyan gyülekezet lesz, ahol az emberek keresik az Urat s személyesen meg is találják. Óriási különbség van a világban a halott vallások és az igaz, élő keresztyénség között.
Egy halott gyülekezetben az emberek egyszerűen nem ismerik Istent. És nem beszélnek személyes megtérésről. Életük alig változott meg. Nem élnek az Úr Isten jelenlétében, nem tapasztalták meg az Ő gondoskodását és erejét.
Ezzel ellentétben az igaz keresztyénség egy valóságos megtapasztalás. Ezt a tapasztalatot az ember sok-sok kérdéssel kezdi, valamint üresség- és hiányérzettel. Aztán, ahogy az üzenet egyre világosabbá válik, megbizonyosodik arról, ahogy Istentől elszakítva, bűnben élt. Ez a bűnösségérzet elvezet oda, hogy komolyan kívánja a bűnbocsánatot és hogy valóban keresse Istent. Ezután az ember eljut oda, hogy meglátja, van lehetőség bűnbocsánatra, mivel a Megváltó saját maga elszenvedte a mi lázadásunkért, bűneinkért járó büntetést.
Az igaz vallás nyilvánvalóvá válik
Egy igaz és hiteles keresztyénségben azok a keresők, akik Jézus Krisztushoz fordulnak bűnbocsánatért és megtérésért, megtapasztalják Isten félreérthetetlen beavatkozását az életükbe. Ezek az érdeklődő emberek Isten által valóban megváltoznak és megismerik Őt. A megtéréskor megmutatkozó változás egyértelműen megkülönbözteti az igaz vallást a hamistól.
Az Úr Jézus Krisztus azt tanította, ha valaki igazán vágyakozik Isten akaratának cselekvésére, megismeri a tiszta tanítást. Ha bárki valódi késztetést érez arra, hogy keresse az Urat, és kész arra, hogy az Isten által előkészített módon keresse Őt, akkor Isten segíteni fogja az utána vágyakozót abban, hogy megértse a Biblia üzenetét és megismerje azt az utat, amelyen eljuthat Krisztushoz.
Kezdd el tehát keresni az igaz, élő hitet! Ez a hit a bűnbocsánattal és az Istenhez való teljes megtéréssel kezdődik. Bármi, ami ennél kevesebb hazugság.
Dr. Peter Masters |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:34:03, péntek
|
| |
| |
Furcsa módon engem, a hetvenkét éves vénasszonyt, fiatal lányok szálltak meg mostanában.
Ezer a kérdésük, amely azonban mindig a centrális téma körül forog.
Nemrégiben egy 15-16 évesekből álló ifjú raj szorított sarokba a párválasztás sebes problémájával. Igaz, hogy én tettem fel a kérdést: miről beszéljek? Pályaválasztásról-e vagy párválasztásról? Kórusban zengték felém harsogva: - Párválasztás!
Jól figyeljük meg: nem fiúk, de lányok izzottak már tizenöt évesen abban a tűzben, hogy ők kit válasszanak! Arról, hogy őket választja-e valaki s hogy az ki és milyen legyen, szó sem volt!
Női egyenjogúsítás van, tehát a nő is választhat s ezzel a jogával már a tizenöt éves ugyanúgy élni akar, mint a huszonöt.
Szegény, szegény kis leányok és szegény fiúk!
Jó, hogy a világ azt mondja: mindig is a nő választ és választott is párt magának, de bizony így, némi tapasztalatokkal gazdagodva, meg kell állapítani, hogy Istennek kijelentett sorrendje nem ez!
Ádámot mély álomba meríti, amikor az oldalbordájából megformálja a párját, s az Isten által felébresztett Ádám ismeri fel a számára elkészített asszonyemberben a társat, akit Isten szánt neki.
A kígyó bűvölete, mely Éván - s máig minden Éván - kiütközik, mégpedig egyre szembeötlőbben, az, hogy nem akarják megvárni, míg Isten ébreszti fel Ádámjukat, hogy az magától felismerhesse bennük a párját.
Színpompás, illatos virág, hamvas, ízes, érett gyümölcs - kiment a divatból. Hiánycikk!
A lányok szeme olyan falánkan kacsingat jobbra-balra, úgy forog, mint a zsebóra mutatója s talán már lesütni se tudják pilláikat, ami pedig olyan jól állt nekik.
Pirulni? Azt meg már egyáltalán nem is tudják, hogy min kellene vagy lehetne. És ez mind nem volna még olyan nagy baj, mert a divatokat úgy kinövik a gyerekek, mint a körömrágást és a mosdásiszonyt. A helyzet bezzegje az, hogy a fiúkban, akármilyen vagányok, srácok és egyebek, valahol a szívük mélyén él egy öntudatlan nagy szomjúság - a szemérmes nő után.
Nekem sok fiatal barátom is van, nemcsak barátnőm, és riadtan tapasztaltam bennük egy határozott félelmet és csömört, már egészen fiatalon, a nők ragadozó magatartásától.
Olyan fiúk, akik úgy válogatják a lányokat, mint az ingüket, sóvárogva beszélnek a megbízható társról; unják az olcsó sikereket, a csorba, összefogdosott kocsmapoharakat. Vágyakozva mesélnek nekem egy tiszta pohárról, amelyikben tiszta víz van. Amelyikbe nem iszik bele akárki, amelyikre számítani lehet.
És a lányok? Szegény kis libuskák, hogy áhítozzák a szolidáris támaszt! Egy kis megbecsülést, gyöngédséget, jóakaratot. És a fiúk is, lányok is, hogy sóvárognak - a hűség után. De éppen a hűség -ebben a nagy tülekedésben - valahol elkallódott.
Pedig nem kellene ennek így lenni.
Nem kellene ,,élet-kiélés" címén ezt a sehova vezető utat járni ezeknek a boldogtalan gyerekeknek, ha a felnőttek példája csőbe nem húzná őket lépten-nyomon.
Mert hát beszélni, szörnyülködni, kritizálni, ítélkezni: azt tudunk! Jó példát mutatni már kevésbé!
Az ifjúság pedig les! Olyankor lesi meg az ítélkező felnőtteket, amikor azok éppen rossz példát mutatnak.
Szóval a görbe tükörben, melyben ezeket az elferdült, girbe-gurba, természetellenes ifjú embereket nézzük - rémülten, voltaképpen saját másunkat látjuk - kétségbeesve!
Egy leány azt mondja nekem nemrégen: - Legjobb lenne, ha minden anya megnémulna.
Hát vajon csakugyan nincs segítség? Vajon csakugyan mindnyájan olyan anyák vagyunk, hogy nincs hitele a szavunknak és jobb volna megnémulnunk?
Meggondolkodtató kérdés! Mert ugyanazok a lányok, akik néma anyák után vágyakoznak, tanácstalanul, tétován, bizonytalankodva várják - reménytelenül reménykedve - a tapasztalt kezet, mely kisegíti őket a kátyúból.
Mert valljuk meg, gyerekek - hiszen akármilyen vén vagyok is, én is voltam egyszer fiatal -, hogy bizony fájnak azok a kék-zöld foltok, amiket oktalanul, szükségtelenül összeszerzünk ebben a nagy-nagy önállóságunkban. Hazudjuk, persze, hogy ,,nem az a legény, aki üti, hanem az, aki állja", de azért túl sok könny folyik el sápadt, karikás szemű arcocskákon azok miatt a fájdalmas kék foltok miatt.
Sátáni játék ez, mert az, aki üti - akár egy fiú, akár egy másik lány -, annak is tele van zsenge kis teste, szíve, lelkecskéje ugyanilyen fájdalmas rossz-rossz, beteg foltokkal.
Dehát miért bántja ez a gyereksereg egymást, akkor is, ha nem akarja? Hiúságból? Hencegésből? Az erő fitogtatásából, ami nincs? Azután az ilyen, egymást agyba-főbe püfölt gyerekeknek keserű lesz a szája íze, rossz a lelkiismerete, nem bír megbocsátani senkinek, legkevésbé önmagának. És ennek nincs vége!
Szégyellem a bántást, ezért utálom magamat és olyanformán viselkedem, mint az a parasztember, akinek elverte a vetését a jég. Fogja a cséphadarót és azt a keveset, ami még lábon áll, azt is pozdorjává veri s így kiált: - Na, nézzük, Uram Isten, mire megyünk ketten!
Forog, forog, fájdalmas dühvel, rúg-vág, kit hol ér; töri-zúzza, ami a keze ügyébe akad; s aztán kongó, üres szívvel a romok közé borul, jajongó reménytelenséggel zokogva.
Oh, nemcsak a lányok, a fiúk is. Ugyanúgy fáj az ürességtől az ő szívük is. Kapnak egy pofont egy kis csak azért is bestiától s aztán továbbadják egy gyanútlan, hiszékeny, puha kis szívnek, hogy az is keménnyé, kegyetlenné válva folytassa az ördögi verekedést. Mert ha annak a sípnak a szavára beáll a táncba egy legényke vagy leányka (Arany János jól megírta az Ünneprontókban), akkor ott nincs megállás. Magától azon a csúzdán még senki meg nem állt.
Hát nincs, csakugyan nincs segítség? Céltalan ,,dance macabre" ez az élet?
Szeretnék most olyan nagyot kiáltani, amilyet nem tudok: - De van!
Van valaki, aki azt mondta: ,,Aki az Ő nevét hívja segítségül, az megtartatik".
A lejtőn! A ,,semmi" fölött. Bármilyen meredélyen!
Bernard Shaw, ez a pietistának éppen nem mondható nagy író, ezt mondta egyszer: ,,Ha az emberiség ebből a pokolból, amit magának készített, ki akar szabadulni, nincs más út, mint amit az a Názáreti mutatott".
Hát igen! Itt a titok kulcsa, a balzsam, amely az üresre mart szíveket meg tudja gyógyítani: az önzetlen szeretet.
Ez pedig ott kezdődik, hogy valaki mer rosszul járni! Meri a rövidebbet húzni. Nem meggondolva, nem számításból, nem sanda mészáros módjára, hanem önként, magától értetődően, örömmel. Egy másik jóvoltáért! Ez az önzetlen szeretet a gyógyszere ennek az atombontásnál félelmesebben életromboló nihilizmusnak, mely a szíveket üresre rágja.
Ez az önzetlen szeretet az üres szíveket meg tudja tölteni reménységgel, örömmel és olyan békességgel, amely minden külső körülménytől független.
A ti üres szíveteket is, fiatal fiúk, leányok!
Zs. Tüdős Klára |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-05 17:33:19, péntek
|
| |
| |
Ma valami súlyos probléma van az evangéliumi keresztyénekkel, és ezt nem tagadhatja egy komoly gondolkodású ember sem, aki ismeri a tényeket. Csakhogy nem olyan könnyű ám megállapítani, mi a baj.
Magam is megvizsgáltam a helyzetet, és a természet és az ész küzd bennem, mert vérmérsékletem alapján szeretek mindent egy tollvonással helyretenni. De az ész óvatosságra int; semmi sem ilyen egyszerű, és meg kell különböztetnünk az okot a következménytől. Ahogy minden orvos tudja, hogy nagy különbség van a betegség és a tünetek között, minden keresztyén tudja, hogy nagy különbség van a hit dolgaiban az ok és a következmény között.
Lelki problémánk gyökerénél számos ilyen ok hever, és ezeknek az okoknak következményeik is vannak, de nem mindig tudjuk, hogy melyik az ok, és melyik a következmény. Gyanítom, hogy azok a dolgok, amiket manapság az evangélisták és pásztorok (no meg a szerkesztők) támadnak, problémáinknak nem a kiváltó okai, hanem a mélyebben rejlő okok következményei. Kezeljük a tüneteket, és csodálkozunk, hogy miért nem javul a beteg. Vagy hogy egy másik hasonlatot használjak: hatalmas golyózáport nyitunk egy olyan porfelhőre, amit az ellenség már régen elvonult csapatai vertek fel.
A köztünk lévő siralmas helyzet egyik jele a vallási unalom. Nem tudom biztosan, hogy ez maga a probléma-e, vagy annak csak egy ,,tünete", de úgy gondolom, hogy az utóbbi. De hogy valamilyen mértékben szinte mindenhol előfordul a keresztyének között, az túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy bárki is tagadja.
Az unalom, természetesen, egy olyan állapot, ami annak az eredménye, hogy megpróbáljuk fenntartani az érdeklődést valami iránt, ami egy cseppet sem érdekes a számunkra (például a főnök viccei vagy egy előadás a dáliák gondozásáról, amire elmentünk, mert nem tudtunk ellenállni egy barátunk lelkes unszolásának). Senkit sem untat az, ahonnan jó lelkiismerettel távozhat. Az unalom akkor jelenik meg, amikor az embernek meg kell próbálnia érdeklődve hallgatni valamit, amit önszántából sohasem hallgatna.
E definíció alapján ma nagyon sok unalom van a hívő körökben. Az üzletember, akinek vasárnap reggel a golfozáson jár az esze, aligha tudja leplezni, mennyire nem érdekli az igehirdetés, amit kénytelen meghallgatni. A háziasszony, aki nem ismeri a tanult szónok teológiai és filozófiai zsargonját, a fiatal pár, akik a szerelem bizsergését érzik, de nem szeretik, és nem ismerik Azt, Akiről a kórus énekel - ezek az emberek nem kerülhetik el azt a silány lelki fájdalmat, amit unalomnak nevezünk, amíg azzal küszködnek, hogy figyelmüket a szolgálatra irányítsák. Ők túlságosan udvariasak ahhoz, hogy bevallják másoknak, unatkoznak, és valószínűleg túlságosan gyávák ahhoz, hogy egyáltalán önmaguknak is bevallják, de én hiszem, hogy egy kis nyílt megvallás mindannyiunknak jót tenne.
Amikor Mózes a hegyen időzött, Izrael megunta a hitet, ami látja a láthatatlant, és olyan istent követelt, amit láthat és megérinthet. Sokkal több lelkesedést mutattak az aranyborjú iránt, mint amennyit az Úr, Ábrahám Istene iránt. Később megutálták a mannát, és étrendjük egyhangúsága miatt panaszkodtak. Sértődött kitartásuk miatt végül kaptak húst, saját vesztükre.
Azokban a keresztyénekben, akik az egyház evangéliumi oldalához tartoznak (amely szilárdan hiszem, hogy az egyetlen, ami megközelíti az újszövetségi keresztyénséget), az elmúlt ötven évben növekvő türelmetlenség alakult ki a láthatatlan, örökkévaló dolgokkal szemben, és egy rakás látható és időleges dolgot kértek és kaptak, hogy megelégítsék hústesti kívánságaikat. Igei felhatalmazás nélkül, mindenféle ,,jogalap" nélkül a testies vallási vezetők egy sereg olyan vonzó programot vezettek be, melynek nincs más célja, minthogy szórakozást nyújtson a megrekedt szenteknek.
Mára már a legtöbb keresztyén gyülekezetben bevált gyakorlat, hogy szórakozásból a lehető legtöbbet, komoly tanításból pedig a lehető legkevesebbet adjanak az embereknek, főleg a fiataloknak. A legtöbb esetben szinte lehetetlen, hogy rábírjunk valakit, hogy elmenjen egy olyan összejövetelre, ahol az egyetlen vonzerő Isten. Ebből arra lehet következtetni, hogy hithű gyermekei ráuntak Istenre, hiszen ,,cukorkával" kell őket becsalogatni egy összejövetelre: vallásos filmekkel, játékokkal és üdítővel. Ez kihatással van az egész gyülekezeti élet rendjére, még egy új templomépítészeti irányzatot is létrehozott; az aranyborjú számára hajlékot alkotott.
Furcsa rendellenességet tapasztalunk: ortodoxia a tanokban és tévelygés a gyakorlatban. A cukorkás módszer annyira beépült a mai vallásos gondolkodásba, hogy egyszerűen magától értetődőnek vesszük. Áldozatai még álmukban sem gondolják, hogy ez nem része Krisztus és az apostolok tanításának.
A napjaink aranyborjú-keresztyénségének módszerei ellen való tiltakozásra kész a diadalittas felelet: ,,De hát megnyerjük őket!" És minek nyerik meg őket? Az igazi tanítványságnak? A kereszthordozásnak? Az önmegtagadásnak? A világtól való elkülönülésnek vagy a test megfeszítésének? A szent életnek? Tiszta jellemnek? A világ kincsei megvetésének? A kemény önfegyelemnek? Az Isten iránti szeretetnek vagy a Krisztusnak való teljes odaszánásnak? Természetesen az összes kérdésre nem a válasz.
Félelmetes árat fizetünk a vallási unalomért. Mégpedig akkor, amikor a világ halálos veszedelemben van.
A. W. Tozer |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Hosszú építő írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 26
|
|
|
|
2016. Augusztus
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
309 db bejegyzés |
| e év: |
3839 db bejegyzés |
| Összes: |
35940 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 2107
- e Hét: 35883
- e Hónap: 65195
- e Év: 252997
|
|
|
Offline
