|
2014-04-19 11:26:11, szombat
|
| |
| |
Nagypénteki sirató
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, messzi út porából köpönyeget vesszünk...
Nem egyszáz, nem kétszáz: sok száz éves nóta. Így dalolják Magyar honban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országutak népe! Sok százéves Nagypénteknek soha nem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk, kakas szóra Péter vagyunk,
Átokverte, szerencsétlen, nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat.
Mindég kettőt, soha hármat.
Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad: egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik, mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső, az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül, nem térdel ott senki, senki.
A mi Magyar Nagypéntekünk évszázadok sora óta,
évszázadok sora óta ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe, idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő, kakas szóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha, soha békességgel Krisztus Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én. Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk, messzi nagy utakra megyünk.
Messzi nagy utak porából bizony köpönyeget vesszünk.
S ebben a nagy köpönyegben, sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked: rendre, rendre mind elveszünk. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
