|
2013-01-27 17:52:32, vasárnap
|
| |
| |
JÓKAI MÓR
A magyar tea
Az volt az országos fölpezsdülés !
Mikor a "véd-egylet" megszületett.
Végig hangzott az országon a jelszó : "nem használunk semmit külföldit, csak a honit ".
Honi ! Ez volt a neve mindennek, ami vevőre akart találni. A hölgyek kékre festett babos kartonban jártak, mi férfiak bukovai kék posztóban, vagy olajzöld gyöngyösi privilégiumban. Becsületszavunkat adtuk, hogy nem iszunk francia pezsgőt, kávé helyet használtuk a cikóriát, s cukor helyett a mézet.
Derék lendület volt ez, csak az a kár, hogy hamar beleuntunk.
Csak egy cikk hiányzott még az élet szükségleteinkből, amit kénytelenek voltunk külföldről vásárolni: a tea.
Már pedig tea nélkül estélyt nem lehet adni.
No, a rumot csak kiküszöböltük, mint idegen terményt, s helyettesítettük igazi ó-szilvoriummal, az nagyon jó volt, de mégis fennmaradt keblünkben az önvád, hogy a hozzá való teát Kína termeszti, Hollandia szállítja, Ausztria megvámolja, úgy kerül a mi csészénkbe orvosság drága áron!
A véd-egylet érdemes titkára, a hazai szakértő botanikusokkal, fölfedezett egy eddigelé ismeretlen növényt, mely tulajdonságára nézve tőkéletsen megegyez a pekkor teával, s amellett a mi klímánk alatt is meghonosítható.
Mi is hozattunk belőle a bátyámmal.
Azt már februárban el kellett vetni cserepekbe, s az ablakban kitelelni. Amint azután a tavaszi napok megnyíltak, cserepekből kiültettük a fiatal palántákat az utasítás szerint elkészített ágyba. Éjszakára le kellett takarni őket spárga cserepekkel, hogy a dér meg ne csipje. Mikor aztán fejlődésnek indultak, mindennap be kellett a földet hinteni dohányhamúval, hogy a földi bolha meg ne egye a növényt, ha valamelyik sárgulni kezdett annak a tövére kémény kormot tettünk, a penész gombák ellen alkalmaztuk a kékgálic-permetezést.
Nyár elején aztán megkezdödőtt fáradságunk jutalma, a tea-aratás. Reggel négy órakor már ott voltunk a kertben s szedtük a tea leveleket, eltakarva, hogy a nap meg ne lássa. Azokat pedig szitára téve kellett árnyékos helyen megszárítani, s naponta vagy négyszer megfordítani.
Ősze is gyűjtöttünk mi Szent György-napig egy olyan halmaz honi teát, nagy fáradsággal, hogy egy almárium megtelt vele, as mikor annak az ajtaját felnyitotta az ember, olyan illat csapta meg, mintha patikába lépett volna be. Minden hazafiúi keblet hevített a nemes kíváncsiság, hogy milyen lesz hát az a honi tea.
Szemünk láttára főtt meg a szamovárban, ki lett töltögetve a csészékbe.
Az illata csakugyan fölséges volt. Még aromásabb a kínai teánál. Az íze nagyon kellemetes. Tökéletes volt a diadal és a siker.
Hanem úgy tíz perc múlva kezdett a vendégeinknek az arca pipacs veresre pirulni."Hű de meleg van" hangzott itt is, amott is.
Fél óra múlva minden embernek az arcán csurgott végig az izzadság. Odalett minden frizura! Úgy nézett ki minden ember, mintha vízbe mártogatták volna, minden fej gözölgőtt, mint egy tál főtt krumpli.
No ha látott volna bennünket Kölcsey ezen a honi tea estén, bizony nem írta volna meg azt a verset, hogy :"És az a nép, mely tanult izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni...Névben él csak,többé nincs jelen!"
Én mondhatom, hogy jelen voltunk!
De csak egyszer.
Másodszor már nem voltunk jelen. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
