3. fejezet A T A L Á L K O Z Á S ( 4. rész ) - Beugrunk Nagyegribe,Füredi Laci,Rózsié Budán,Takács Zsuzsi,Nagybátyám Takács Imre,Füredi Lacinak,Rényi Anna, - suzymama Blogja

Továbbiak »

Belépés

			suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!!			Suzy Mama 1901.01.01 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

3. fejezet A T A L Á L K O Z Á S ( 4. rész )

2015-03-02 13:46:16, hétfő


	X/A A sebész valóban várta. Ezúttal a padon ült, s felpattant, mikor Zsuzsit meglátta. Zsuzsi már messziről mondta : - Elszaladt az idő, rengeteg megbeszélnivalónk volt. Rendes magától, hogy megvárt. - Bármeddig várnék magára!- felelte a sebész nyugodt hangon, s átfogta Zsuzsi vállát, de csak éppen, alig érintette a karja. Így mentek le a kocsihoz. Mikor beültek, a sebész a hátsó ülésről rózsacsokrot tett Zsuzsi ölébe, s elfogódott hangon mondta - Fogadja szívesen a mai nap örömére! Zsuzsi belepirult. - Köszönöm. Gyönyörű, de elég lett volna egyetlen szál is. Máskor ne legyen ilyen pazarló. - Nem volt pazarlás. Még senkinek sem vettem ilyen örömmel virágot. Zsuzsi magában megállapította, hogy valóban tud bánni a nőkkel. Elindultak, de a park után megállt a kocsi. A sebész ránézett, s csendes komolyan mondta : - Kérésem van, Zsuzsi! Szeretném megmagyarázni a bizonyítványom. Ökörség volt, amit tettem. Adjon rá módot, hogy jóvá tegyem. Beugrunk Nagyegribe, itt van a közelben. Beülünk egy cukrászdába, és megbeszéljük. Zsuzsinak esze ágában sem volt kimenni vele a városból. Hosszan beszélgetni sem akart, de megsérteni se azzal, hogy mindent visszautasít. - Itt nincs cukrászda ?- kérdezte elmosolyodva. Füredi Laci felnevetett, s indított. A templomtéren lévő cukrászdába vitte. Sokan voltak, szabad asztalt nem találtak, de jött az üzletvezető, és " Neked mindig van hely, doktor úr !"- felkiáltással leültette őket a fenntartott asztalához. Zsuzsi magában megállapította, hogy törzshelye lehet a sebésznek. Felszolgálólányok is közvetlenek voltak. Lacit a keresztnevén szólították, s szélesen mosolyogtak rá, míg őt magát barátságtalanul méregették. Fagylaltot rendeltek. Soron kívül megkapták, s a sebész kidüllesztett mellel mondta : - Fenemód büszke vagyok! Túlzás nélkül, mindenki minket figyel. A zenegép melletti asztalnál kollégák ülnek, még kicsavarodik a nyakuk. Apropó ! Miért hallgat az a zenegép ? Mondjon egy számot, Zsuzsi, elindítom ! - Nem, köszönöm ! - Mégis, a kedvemért ! Mit hallana szívesen ? Zsuzsi kényelmetlenül érezte magát. A figyelem valóban feléjük irányult, s halkan mondta : - Együk meg a fagyit, és menjünk. Kellemetlen ez a nagy érdeklődés. - Ne fosszon meg a büszke örömtől, kicsi tündérkém ! Nagyon élvezem. Kollégáim tekintetében ott az elismerés. Mind azt gondolja most, hogy betyár mázlista vagyok. Lefogadom, ész nélkül cserélnének velem. Szeretem, ha így vélekednek rólam. Zsuzsi hozzáfogott az édességhez, s kedvetlenül felelt. - Ennyire fontos magának mások véleménye ? -Ma feltétlenül. Máskor sem arról vagyok híres, hogy akárkivel beülök ide, de ennyi okom még sohasem volt az örömre. Emlékezetes nap marad az életemben. Szeretnék ezzel kapcsolatban egy zeneszámra is emlékezni. Mondjon valamit a kedvencei közül, kérem ! Zsuzsi igyekezett kitérni a kérés elől. - Amit valóban szívesen hallgatnék, az aligha van meg ebben a zenegépben. - Azért csak mondja. Legfeljebb eldalolom. Zsuzsi halkan nevetett. - Az nagy szám lesz, ha itt magyar nótázni fog ! - Magyar nótázni ?! Ne mondja, hogy a maga korában a nótákat kedveli legjobban ?! Ilyen tizennyolc éves lány nincs. Még egyet sem láttam. - Akkor nézzen meg jól. Nem előzmény nélkül, de valóban szeretem. - Egyre jobban elbűvöl. Ha hiszi, ha nem, bolondulok a szép nótákért. Most már semmiképpen sem engedem el a választ... Melyik a legkedvesebb nótája ? Zsuzsi elnevette magát. - Titok. - Akkor legalább válasszon egyet a kedves nótái közül. Mától kezdve az lesz a nótám, amíg csak élek. Zsuzsi elpirult. - Ne tréfáljon velem ! -Egy percig sem. Annyira komolyan gondolom, hogy mindenképpen választásra kényszerítem. Ha önként nem teszi, letérdelek itt és most, úgy kérem...- mondta, s felállt valóban, mint aki kész beváltani a szavát. Zsuzsi megijedt. - Inkább választok !- mondta sietve, aztán hozzátette neheztelőn- Rosszulesik az erőszakossága. A sebész visszaült, s megragadta az asztalon pihenő kezét. - Soha többé ! Eztán csak kérem, becsületszavamra ! - Akkor elengedi a nótát is ? - Azt már megígérte...- mondta bús arccal. Olyan bánatosan nézett, hogy Zsuzsi megszánta. - Ismeri az Akácos utat ? Füredi Laci tekintete izzott, hangja is túlfűtött volt. - Köszönöm ! Boldoggá tett. Kiválasztotta nekem a világ legszebb nótáját. Már szól a szívemben, magának szól...- mondta, s halkan dalolni kezdett. Zsuzsi az asztalt nézte, s mikor a sebész befejezte a nótázást, kedvetlenül mondta : - Ne robogjon, mint a gyorsvonat. - Muszáj, Zsuzsi, mert magába szerettem ! Reggel még kalandot kerestem. Reméltem, hogy némi eséllyel. Aztán nem értettem, miért megyek neki minden ajtófélfának, hirtelen hova lett a figyelmem. Képtelen voltam ma egész nap koncentrálni, és gyomorremegést kaptam arra a gondolatra, hogy mi lesz velem, ha majd nem láthatom. Bevallom, ettől a változástól kicsit megrémültem. Eddig csak kalandot kerestem minden alkalommal, meg sem fordult a fejemben más. Eltökélten őriztem a szabadságomat. Most azon kaptam magam, hogy ez érdekel a legkevésbé, és még csak titkolni sem akarom. - Ne tulajdonítsa nekem. Lehet, hogy ma ilyen napja van...- mondta Zsuzsi kijózanító szándékkal. X/B Látta, hogy egyre jobban belemelegszik a fiú. Ha így folytatja, öt perc múlva megkéri a kezét. Persze, csak rövid időre, ahogy szokta. Igaza volt Imrének. Kedves fiú, de nagy betyár. Ha nem tudná, hogy mindez a hódítás része, gondban volna miatta. Hiszen az igazi érzelmeket tisztelni kell, visszautasítani sem lehet akárhogyan. Az ilyen rámenős igyekezetet elég kedvesen, de határozottan lehűteni. - A függetlenségét se temesse, mert nem fogom veszélyeztetni. Ha rajtam múlik, még sokáig élvezheti a szabadságát. A sebész tekintete elborult. - Megijedt. Köszönhetően az ökörködésemnek. Összehordtam hetet-havat. Pedig csak attól féltem, hogy kevésnek találja majd a nyomoronc vidéki orvost. Biztosíthatom, hogy nem természetem a rongyrázás. Ég a képem. Bocsásson meg, Zsuzsi ! - Semmi baj ! Már elfelejtettem. - Akkor ? - Mire gondol ? - Ha nem az ökörködésem miatt utasít vissza, akkor miért ? Zsuzsi zavarba jött. - Kértem már, hogy ne robogjon. A sebész tekintete újra elborult. - Van valakije ?- kérdezte fojtott hangon. Zsuzsi döntött. Végérvényesen lehűti, s kis mosollyal mondta : - Picit merész, de azért felelek. Tulajdonképpen van valakim. - Most van, vagy nincs ? - Jó. Akkor azt mondom, hogy sokat gondolok egy bizonyos valakire. - Csak ennyi ? - Nekem elég. - Rámosolygott már ? - Ezt hogy érti ? - Finoman azt kérdeztem, viszonyuk van ? - Finoman mondom, ilyet illetlenség kérdezni. Felelek mégis, mert szeretném megelőzni a további hasonló kérdéseit. Nem, nincs viszonyunk. Annyira nincs, hogy eddig csak pár szót válthattunk egymással. Egyelőre nem is törekszem többre. Elfoglal más irányú gondom. Most az is éppen elég nekem. A sebész láthatóan fellélegzett. - Gondját nem értem. Maga olyan gyönyörű, hogy bárki ész nélkül a segítségére sietne. Legyek én az, akinek elmondja. Megoldom, bármi legyen is az. Érti, kicsi tündérkém, bármi, akármi ?! Zsuzsi megbántódhatott volna, de nem tette. Az egészet betudta a sebész furcsa gondolkodásának. A nők alighanem mindig kaphatók voltak a számára, de egyik-másik nyilván megfizettette az árát. Elkomolyodva felelt. - Alaposan félreértett. Az én gondomat csak én oldhatom meg. - Mégis, milyen természetű ? - Figyelmeztessem megint ? De jól van. Még erre is válaszolok. Jelenleg függő helyzetben vagyok, kicsit kényszerűségből, még több szeretetből. Ebből adódik a gondom. Ha nagybátyám jobban lesz, elrendeződik a gondom is. Onnan majd kezembe veszem a sorsom. - Akkor jöhet a szerelem ? - Általában érti? - Mondjuk. Tudatja majd velem, ha már kezébe vette a sorsát ? - Talán. - Jól van ! Most csak arra kérem, hogy addig is találkozzon velem. Imádni fogom érte. Majd meglátja, elfelejti azt a valakit. Mindent megteszek, hogy így legyen. Csak adjon rá lehetőséget. - Nem akarja megérteni, amit mondok. - Dehogynem ! Értem, hogy egyelőre semmi komoly. Ezért csak találkozót kértem. Ártatlan találkozót. Ahogy most vagyunk együtt. Édes kicsi tündér, ne mondjon nemet. Ne keserítsen el azzal, hogy annyira nehezére esik a társaságom, hogy alkalmanként még néhány percet sem hajlandó rám szánni ?! - Maga kedves fiú, mégsem teljesíthetem a kérését. Először magam miatt. Van egy régi elgondolásom, amihez ragaszkodom. - Például ? - Szerintem semmit sem kell erőltetni, mert abból ritkán sül ki jó. Másodszor, kényszerű, függő helyzetem miatt sem találkozhatunk. Nem jöhetek be a nagybátyámhoz egyedül eztán, mert a néni zokon venné. Nem akarjuk megharagítani. - Ezt értem, de maga miatt miért nem ? Szó sincs erőltetésről. Puszta esélyt kérek. Nem akar nekem esély adni ? Zsuzsi befele sóhajtott. Látta, hogy a fiú nem hajlandó feladni, inkább értetlennek teteti magát. Így nehezen fognak kikecmeregni ebből a helyzetből. Kénytelen lesz bővebben kifejteni az elgondolását, talán akkor meghátrál. - Ez nem akarat kérdése ! - mondta hangos sóhajtással- Úgy gondolom, csak hosszabb ismeretség, sok tapasztalat után enged magához közelebb az ember valakit. Ha már úgy érzi, szeretne minél többet együtt lenni vele. A sebész felnevetett. - Maga még sohasem volt szerelmes !... Tudja, hogy jön a szerelem ? Mint a szélvész. Nem jelenti be előre magát. Nem kér bebocsátást, csak betör az ember életébe, és felforgat mindent. Szinte egyik percről a másikra más ember lesz. Felrúg minden szabályt, illemet. Nem tépelődik, nem mérlegel, csak egyetlen vágya van. Az én esetemben történetesen az, hogy láthassam, találkozhassam magával minél többet. Ma reggel óta tudom, hogy így történik. Magába szerettem igazán, komolyan, Zsuzsi! Nem akarok nagy szavakat használni, pedig azt is mondhatnám, hogy halálosan. Érzem, hogy így van. Ezért kérem, könyörögve kérem, hogy adjon esélyt. Ha találkozunk többször, talán egy nap majd maga is ráébred, hogy szívesen van velem, ahogy maga mondja. Betör a maga életébe is a szerelem, ahogy én remélem. - mondta, s gyanúsan remegett a hangja. Zsuzsi összezavarodott. Mondogatta magában, hogy ez színtiszta kábítás. Imre is erre gondolhatott, mikor veszedelmes hódítónak nevezte, de nyugtalanította mégis, mert őszintének tűnt. Végül azzal nyugtatta magát, csak arról van szó, hogy nagyon szeretné megkapni, s minden módon igyekszik őszintének tűnni. Gondolta, ideje véget vetni az együttlétnek. Az órájára nézett. - Jaj, nekem! Kikapok, ha a néni előbb ér haza. Laci, fizessen! A sebész teljesítette a kérést. Csettintett, s mehettek hamar. Mikor beültek a kocsiba, Zsuzsi az ölébe vette a rózsacsokrot, s ösztönös mozdulattal beszívta illatát. - Festői kép ! - kiáltott fel a sebész fojtott hangon, s gyakorlott mozdulattal átölelte, hogy megcsókolja. Zsuzsi először került ilyen helyzetbe. Váratlanul érte, s mivel nem kívánta a csókját, durván is. Hiába volt a fiú jóképű, a mozdulat klasszikus, az előzmény megalapozott, eltaszította magától inkább vadul, mint elegánsan. Füredi Laci megdöbbent, még a szeme is bepárásodott, aztán nevetni kezdett. Hátrahajtott fejjel nevetett, közben azt kiabálta: - Ez nem igaz!... Ilyen nincs!... Velem ez nem történhetett meg!... Egy gyerekbe szerettem bele, uramatyám! Zsuzsi egy kicsit megszeppent. Maga is belátta, hogy ügyesebben is elháríthatta volna. Nem volt túl jó ötlet megfenyegetni a saját rózsacsokrával. Nem csoda, ha most kineveti. Ha viszont gyereknek nézi, akkor maradjanak is ennyiben. Egy gyereknek hamarabb bocsájt meg az ember, s most van mit megbocsájtania ennek a szegény fiúnak. Aligha fordult elő vele hasonló eset eddigi próbálkozásai során. Füredi Laci abbahagyta végre a nevetést, s már csak a fejét csóválta kedvesen. - Kis híján fejbe csapott a virággal. Ezt sem gondoltam volna, mikor olyan örömmel megvettem. Még sohasem csókolták meg, igaz ?! - Magánügy ! - mondta Zsuzsi határozottan, aztán maga is felnevetett- Az biztos, hogy még senkinek sem volt módjában így lerohanni. - Nem véletlen, hogy még senkivel sem volt közelebbi kapcsolata... - felelte a sebész, s megilletődve folytatta- Tiszta, mint a hó... Hát hol élt eddig ?... Bezárva tartották ? Másképpen kizárt, hiszen olyan gyönyörű, hogy naponta botlott volna próbálkozókba. - Indulnunk kell, Laci ! A sebész nem hallotta meg a kérést, annyira elbűvölte a felfedezése. Sóvárgó szemmel nézte Zsuzsit, s beszélt, mint aki hangosan gondolkodik. - Féltik. Azért fogják itt is ilyen szigorúan. Hihetetlen szerencsém volt, hogy legalább egyszer eljöhetett velem. Elmondhattam, hogy szeretem... Halálosan szeretem ! Most már kimondom. Azt sem kérem, hogy szökjön meg Imre bácsiéktól a kedvemért, mert úgysem tenné meg. Maga nem ! De arra könyörögve kérem, hogy legalább a kórházi látogatások idején adjon pár percet nekem... A tetőtéri büfében fogom várni, vagy kint a lépcsőházban. Szabaduljon el pár percre. Ne tiltakozzon ! Ha van egy pici szíve, nem tagadja meg azt a pár percet...- mondta, s indított végre. Útközben nem beszélgettek. Zsuzsi örült a csendnek. Nem akart már több bonyodalmat. Alig mozdult. Óvatosan tette hátra a virágcsokrot is. Füredi Laci nem figyelt rá. Elfoglalták gondolatai. Mikor a ház előtt megálltak, megszólalt. - Figyeljen rám, kicsi lány !... - mondta új módon szólítva, hangja ünnepélyes volt.- Nagyon komolyan gondoltam, amit eddig mondtam. Annyira komolyan, hogy Imre bácsi elé állok, és becsületszó mellett megkérem: kísérgethessem, amíg itt van. - Isten ments! Megijesztené !- szaladt ki Zsuzsi száján. A sebész rábámult, aztán elvörösödött, mint aki rádöbbent, itt a böjtje az eddigi laza viselkedésének. Sohasem gondolt arra, hogy egyszer még megbánja. Szavaiban beismerés volt. - Imre bácsi félti tőlem. Nem csodálkozom. Rászolgáltam. De ezúttal téved. Talán egyszer meggyőzhetem majd róla, hogy a mai nappal új fejezet kezdődött az életemben. Mindenekelőtt azt szeretném, ha maga hinne nekem. Elvesztem, ha nem tudom meggyőzni... Nézzen rám, Zsuzsi ! Nézzen a szemembe -- Szeretem!... Annyira szeretem, hogy többé más nő nem érdekel. Az életemre esküszöm ! Zsuzsi újra zavarban volt. Csak egy pillantást vetett a fiú arcára, de így is látta a szemében égő könnyeket. Elkapta tekintetét. Védekezett, mert szépek voltak azok a könnyes, ferde vágású szemek, megkapón szépek. Igyekezett meggyőzni magát megint arról, hogy ez is csak a hódítás része. Így akar gyors, s biztos sikert. Talán éppen megsejtett empátiájára épít, mások bánata iránt mutatott együttérzésére. Zsuzsi ezúttal nem tudott elfogulatlanul ítélni. Imre szemén keresztül nézett a fiúra, s lassan maga is veszedelmes hódítót sejtett benne. Talán az volt most is valóban, vagy csak a bánata volt mély, mert rádöbbent a lelke, hogy minden eddigi sikere dacára most olyan kudarccal találkozott, melyet úgy kell majd definiálnia: reménytelen szerelem. Egyedül csak Isten volt a tudója annak, most melyik érzés rejlett a könnyek mögött. Annyit mindenképpen elért vele, hogy Zsuzsit alaposan zavarba hozta. Zsuzsi elköszönt gyorsan, kiugrott a kocsiból, s futott a kapuhoz. Idegességében alig tudta kinyitni, s csak akkor lélegzett fel, mikor betette maga mögött a kiskaput. Ott maradt még, hátát a kapunak támasztotta, s igyekezett rendezni a gondolatait. Mi tagadás, kicsit összekuszálták azok a könnyek. Fejéhez kapott: a rózsacsokrot a kocsiban felejtette! Mozdult, hogy visszamenjen érte. Aztán mégsem ment. Nem mehet, gondolta, mert hiába szeretné ez a fiú, hogy komolyan vegye a könyörgését, nem hallgathatja meg. Még akkor sem, ha a fiú maga is azt hiszi, hogy szívből beszél. Ma így gondolja. Holnap majd másképpen látja. Imre megmondta, hogy természete. Szoknyától szoknyáig vándorol. Aki hűtlen természetű fiúba szeret bele, annak biztosan boldogtalan lesz az élete. Maga olyan szerelmet szeretne, mely nem ismeri a hűtlenséget. Olyan kedvest, akinek ő lesz majd az élete. Hagyta, hogy elmenjen. Már nyugodt volt, biztos az érzéseiben. Mintha lelke megsejtette volna, hogy már feljött élete egére az a csillag, mely utat mutat, átöleli, s befonja fényével. Arról bizonyosan nem volt sejtése, hogy majd maga is könnyekkel küzd azért, hogy megszerezze, s megtartsa. X/C A ház üres volt. Annus még nem ért haza, Pali sem jött meg. Kíváncsian várta a fiút. Vajon, hogy fog vele viselkedni ? Nagyon remélte, hogy Imrének igaza lesz, Pali barátságosan, rokon módjára fordul felé. Átöltözött sietve. Ahogy levetette fehér nyersselyem ruháját, az oldalán foltot fedezett fel. Talán a kocsiban maszatolta össze. Ledobta a heverőre, majd beteszi a szennyese közé. Rámeredt a ledobott ruhára. Ráébredt hirtelen, hogy ezután neki kell kimosni. Életében nem mosott. Ijedten nézte, megszeppenve. Sejtése sem volt arról, hogy fog majd hozzá. Annust még csak nem is kérdezheti. Sóhajtva hajtotta össze. Mennyi mindent kell még tanulnia. Olyan tapasztalatlan, mint egy intézeti gyerek. Olvasott róluk, de csak most nyílt rá a szeme. Hirtelen nagyon fogyatékosnak érezte magát. Arra is képtelen volna, hogy összeüssön valami ételt, ahogy Edina mondta aggódón, mikor csomagolt. Mi lesz így vele ? Kiment búsan a konyhába, s körülnézett. Imrééknek másmilyen volt a konyhájuk, mint Rózsié Budán, ahol csak Rózsi halála után járt néhányszor. Imrééké sokkal kisebb volt, szerényebb, mégis kedvesebbnek találta. Bűbájos volt a kisméretű konyhaszekrény. Halványzöld, s vajszínű, akárcsak az asztal és a támla nélküli székek. A szekrényke üveges felső részében sorakoztak a pettyes bögrék, kistányérok és poharak. Az üveg mögé képeslapokat tűzött Annus. Egyet kivett, s böngészte az írást. ,, Csókolunk mindkettőtöket a bolgár tengerpartról - Pali és Eszti ,, Nocsak, nocsak ! Udvarolgat a fiú, gondolta vidáman. Imre nem is mondta. Igaz, oly kevés időt tölthettek együtt mindig, hogy alig jutott másokra idő. Vágott egy szelet kenyeret, kicsi kolbászt hozzá, s kiment a padlásfeljáróhoz az udvarra. Ott kevésbé volt a szomszédok szeme előtt. Amúgy is alkonyodott már. Éppen csak lenyelte az utolsó falatot, mikor kivágódott a kiskapu. A szürkületben rosszul látta az érkezőt a ház végéből, de azt látta, hogy férfi jött be az udvarra kerékpárt tolva, s otthonosan letámasztotta járművét az orgonafához. Nem volt egyenruhában, mégis remélte, hogy Pali lesz, s elindult előre. Már messziről kérdezte : - Pali, te vagy az ? Dörmögés volt a válasz. Meresztgette a szemét. Nagydarab embernek látszott, mikor közelebb értek egymáshoz, megszólalt. - Szevasz ! Zsuzsi felkiáltott. Támadóját ismerte fel a férfiben. Futásnak eredt. Elrohant mellette, neki a kiskapunak, s kirohant az utcára. Menekült, ahogy a lábai bírták. Hangos trappolásával felverte az utca békés csendjét, a kerítések mögött hallgató kutyákat. Mire az utca végére ért, hangos ugatástól zengett mögötte az utca. Az utolsó házig rohant, a rét széléig. Ott megállt, s hajlongva kapkodta a levegőt. Támadója szerencsére nem követte, így maradt ideje azon tépelődni, most mit tegyen. Ott állt a Rét utca végén sortban, pólóban, egyetlen fillér nélkül, s közeledett az éjszaka. Abban biztos volt, hogy nem megy vissza a házba. Imre tévedett nevelt fiát illetően, megcsalta a szíve. Pali alávaló. Annus a hazugságával fiát védte. Pali kiment elé, de útközben beivott valahol, vagy már részegen indult otthonról, s megtámadta. Most már végképp nem tudta, hogy mi lesz vele. Tehetetlenségében potyogtak a könnyei. Közben a kutyákkal is gondja adódott. Néhány elszabadult az udvarokból, s falkába verődve ugatták egyre közelebbről. Az utolsó ház lakatlan, romos, nádtetős épület volt, már régen elhagyhatta gazdája. A kiskaput alaposan bedrótozta, ott sem találhatott menedékre. Komolyan kétségbeesett. Félhangosan sírt, s a falhoz lapult a fenyegető kutyák elől. Érezte, hogy elájul a félelemtől. Akkor meghallotta a motor hangját. Tudta, hogy megmenekült. Még nem látta, mégis biztos volt benne, hogy az jön, akire gondol. Valóban. A motor kibukkant a járda szélén magasodó sövény mögül, védelmezőn a házhoz lapuló lány, s az ugató kutyák közé kanyarodott. A fiú nem szállt le járműjéről, csak melegen, együtt érzőn kérdezte : - Mi a baj ? Zsuzsi örömében letegezte. - Jaj, de jó, hogy jöttél ! Ezek a kutyák mindjárt megesznek. A fiú hangja mosolygott. - Csak ijesztgetnek, mert látják, hogy félsz tőlük. Hogy kerülsz ide ? - Világnak szaladtam...- vallotta be Zsuzsi szipogva, s jobb híján a keze fejével maszatolta a könnyeit. A fiú leszállt a járműről, lehúzta a bőrruha felsőrészének cipzárját, nyári inge zsebéből kivett egy összehajtogatott zsebkendőt, és Zsuzsi felé nyújtotta. - Vedd el nyugodtan, tiszta...- mondta rábeszélőn. Zsuzsi engedelmesen mozdult, s megtörölgette az arcát. Meleg volt a kicsi kendő, őrizte a fiú testének melegét. Jólesőn fogta a kezében néhány pillanatig, aztán visszaadta, s panaszosan mondta : - Az előbb nagyon megijedtem. Találkoztam megint az esti támadómmal. Bejött az udvarba. A néni nincs otthon, a fiát vártam haza. Még nem találkoztunk személyesen. Először azt hittem, ő jött meg a kerékpárral, de mikor közelebb értem hozzá, ráismertem benne a támadóra. Péter visszafogottan nevetett, s hangja simogató volt. - Ó! Ezért futottál el ? Aki bement az udvarra, az nem bántana téged. Nem azonos az esti támadóddal, csak hasonlítanak. - Biztos ?- kérdezte Zsuzsi öröm és kétség között, mert ez olyan szép volt, hogy hinni sem merte. - Biztos ! - Ismered ? Láttad bejönni ? Péter nem felelt azonnal. Időt akart nyerni. Feljebb tolta a plexiüveget arca előtt, bajlódott vele közben, s nem tudta, mit feleljen. Ha elismeri, hogy ott volt a közelben, a kislány megkérdezheti, hogy mi vitte oda. Márpedig nem mondhatja meg az igazat. Nem kezdhet kapcsolatot. Hazudni pedig nem akar. Annál drágább számára. Zsuzsi kezdte sejteni, hogy nem kap feleletet, s csendesen mondta : - Láttad, igaz ? Ott voltál a közelben valahol. Láttad, mikor kirohantam. Most azért vagy itt. Péter megadta magát. - Láttam...,- felelte halkan. - Pali volt az, aki bejött ? - Igen. - A támadót is ismered ? - Mindenki ismeri. Amolyan iszákos anyaszomorító, de nem kell nyugtalankodnod, nem fog felbukkanni újra a közeledben. Már lebeszéltem róla. Amúgy is a város másik végében lakik. Nem volt semmi nagyképűség a hangjában, s Zsuzsi megsimogatta a tekintetével. A fiú megfordította a járművet, s azt mondta : - Ha megnyugodtál kicsit, hazakísérlek. - Az jó lesz !- sóhajtotta Zsuzsi, s a kutyák felé pislogott. A fiú toppantott néhányat, a kutyák elszaladtak. Összenevettek, s elindultak együtt visszafelé. A fiú olyan könnyedén tolta nehéz járművét, mint akinek meg sem kottyan. Zsuzsi mellette ment, s a szeme sarkából felmérte. Jó alakú fiú volt, mutatta a tapadó bőrruha is, alatta nem sok mindent viselhetett. Az inge nyitva volt a mellén. Vastag aranyláncon valami medalion volt a nyakában. Ez is meglepte. A parkból nem emlékezett rá, csak az arcára, szemeire, mosolyára. - Megmondanád a neved ?- kérdezte merészen néhány lépés után. A fiú csendesen felelt. - Péter vagyok. Zsuzsi megállt, s a kezét nyújtotta. - Nos, akkor szervusz, Péter ! Én Zsuzsi vagyok, Takács Zsuzsi. Nagybátyám Takács Imre, de ezt már te tudod. Fogták egymás kezét. Zsuzsi érezte, hogy a fiú keze remeg. - Miből gondolod, hogy tudom ?- válaszolta Péter, s elengedte Zsuzsi kezét. Hangja rekedt volt, s volt valami idegen, nem természetes benne. Zsuzsi azonnal átlátott rajta, s gondolatban csóválta a fejét. Péter adja a tudatlant, pedig nyilvánvaló volt, hogy előző este mit keresett az utcájukban, s miért ment el éppen a házig. Nem akarta zavarba hozni, de annyiban sem hagyhatta. Felnevetett. - Több mindenből ! Mondtam a vasutas bácsinak. Ott voltál a közelben, talán éppen abban a nagy bokorban...- mondta, s elindult. Péter nekiment a motorral a sövénynek. Kikanyarodott a járművel a kövesútra, mintha a keskeny járda tehetne róla. Zsuzsi követte, s könnyed hangon folytatta : - Abból is láttam, hogy itt vártál bennünket a mellékutcában. Tudtad, hogy kihez igyekszem, mert nagybátyámat itt mindenki ismeri. Miért bíztál a vasutas bácsira, Péter ? - Rábíztalak ? - Csakis így történhetett. Te nem hagytál volna sorsomra. Péternek már a kövesút is keskeny volt. Most majdnem felbukott járművével együtt, s felnevetett hirtelen. - Szóval, lebuktam ?! - De le ám ! - mondta Zsuzsi vidáman, s egészen megbátorodott tőle. Nyíltan kimondta a kívánságát - Szeretnélek látni máskor is. Ugye, találkozhatunk ? Péter hallgatott. Iszonyú harc dúlt a lelkében. Zsuzsi újra megállt. Bántotta a fiú hosszú hallgatása, bánatosan mondta : - Nincs kedved hozzá ? Péter felhördült. - Semmit sem szeretnék jobban az életben ! - Nos, akkor ? - Nem lehet, nem szabad !- hörögte a fiú, s mellére bukott a feje. - Nős vagy, vagy más módon elkötelezett ?- ijedt meg Zsuzsi. - Nem, dehogy ! - Akkor miért nem ?... Nem gondoltam, isten tudja mire. Csak beszélgetni szeretnék veled. Reméltem, te is örülnél neki. Esténként eljönnél az ablakomhoz. Kikönyökölnék, beszélgetnénk. Csak ennyire gondoltam. Ezt sem lehet ? - De igen, ezt lehet...- motyogta Péter furcsa, elszorult hangon. Zsuzsi figyelmét nem kerülte el, de úgy tett, mintha minden rendben volna. Vidáman, lendületesen beszélt megint. - Örülök, hogy meggondoltad magad. Akkor várlak holnap este. Feltétlenül sötétedés után gyere. Nem szeretném, ha meglátnának bennünket. Ne kopogj be az ablakon. Amint lehet, odamegyek. Jó volna már ma beszélgetni veled, de Palival kell megismerkednem. Péter nem felelt. A kiskapuig hallgatagon mentek. Ott megszólalt, hangja megint rekedt volt, de most meleg, s valamiféle megilletődöttség bujkált benne. - Szeretnék kérni tőled valamit. Elárulod, melyik a kedves virágod ? - A piros szegfű !- felelte Zsuzsi hirtelen támadt örömmel. Gyors elhatározással Péterhez hajolt, s csókot nyomott a bukósisakból kilátszó arcára. Aztán jókedvűen felnevetett, mint aki saját magát kapta rajta valami bohóságon, majd belibbent a kiskapun, s gyorsan becsukta maga után. Megint ott maradt a kapunál, hátát a kapunak vetette. Úgy dörömbölt a szíve, hogy attól félt, a fiú meghallja az ajtó másik oldalán. Hiszen ő is hallotta, hogy suttogva mondta : - Jó éjszakát, kis virág !...Aludj jól! ,, Te is, kedves !", gondolta örömmel, s majdnem sírva fakadt. X/D Az udvar csendes volt, szinte békés. Pali kidugta fejét az előszobaajtón, s onnan kiáltotta: - Na, visszajöttél végre ?! Mi a csuda ütött beléd ? Zsuzsi szaladt, s nyújtotta a kezét. - Szervusz ! Ne haragudj ! Összetévesztettelek valakivel. Pali elfogadta a kezét. - Szevasz, te budai lány ! Már azt hittem, olyan csúf vagyok, hogy világnak kell szaladni miattam. Álltam, mint a sóbálvány. Aztán gondoltam, majd visszajössz, ha akarsz. Gyerünk be, mert odaég a vacsoránk. Aztán kivel tévesztettél össze ? Zsuzsi a konyhába érve válaszolt. Közben lopva megnézte jobban a fiút. Valóban nagydarab fiatalember volt, korán kopaszodó. Egészen sima volt a feje búbja, de inkább kellemesen hatott rá, mintsem taszította volna. Ahogy a fiú barátságos viselkedése is jólesőn érintette, megnyugtatta. Maga is igyekezett, s őszintén felelt. - Az este megzavart valaki az állomásnál, hasonlítotok. Pali kolbászos lecsót főzött, kevergette a gázon, s felkapta a fejét. - Hogyhogy ? Késve ment ki anyám ? - Egyáltalán nem jött ki, bár Imrének azt mondta. Azt is mondta, hogy riadód volt. Pali a levegőbe csapott. - A nehézséget volt riadóm ! Esztiék hívtak meg vacsorára. A lány, akit majd elveszek. Ha tudom, hogy csak ennyire bízhatok anyám szavában, nem megyek el. Két éve járunk Esztivel, most hívtak meg első alkalommal. Nem akartam lemondani... Szóval, nem ment ki. A betyár életbe ! Hogy nézzek Imre szemébe ezek után ? Az én lelkemre kötötte. Direkt itthon hagytam a kocsit. Máskor én használom, ha nem kell itthon. Mióta a seregben szolgálok, azzal járok be Nagyegribe. Most biciklivel mentem Esztiékhez. Apja kocsijával vitt a laktanyába. Hiába, na ! Anyám nem tud kibújni a bőréből, még ilyenkor sem. Pedig annyira ígérte ! Zsuzsi gondolta, biztosan abban reménykedett, ha nem mennek ki elé, megsértődik, ott marad az állomáson, s visszautazik a következő vonattal. - Hogy fogadott egyébként ?- kérdezte Pali, nem firtatva, hogy miképpen jutott el hozzájuk. - Lehetett volna rosszabb is...- felelte Zsuzsi. Nem akarta panaszkodással terhelni szépen alakuló kapcsolatukat. - Vagyis, nem jól. Ettől tartottam. Látom, ebédet sem kaptál. Ülj le, és vacsorázz velem, ha nem veted meg a főztöm. Erre a hokedlire ülj, ezen párna is van. Hokedli, mosolyogta magában Zsuzsi, s lehuppant. Megköszönte a meghívást, s dicsérte az étel illatát. Hozzáfogtak a falatozáshoz. Ízlett az étel, mondta elismerőn, aztán kis szemrehányással megjegyezte: - Imre után nem is kérdezel ? Pali ránevetett. - Meglep, ugye ?! Ej, te budai lány, de nem ismersz te még engem !... Óránként hallottam felőle. Eszti ott dolgozik a kórházban, egy másik osztályon, de tudod, hogy van ez... Mondta, hogy kétszer is bent voltál. Imrével madarat lehetne fogatni. - Annus néninek ne árulj el, a délutáni látogatásomról nem tud. - Csak idő kérdése, mert sok szeme, és füle van a mi utcánknak. Na, de majd szépen leszereljük ! Szóval, tudod, hogy Imrével jó a kapcsolatunk. Tényleg az. Apám helyett apám. Több is talán, mert tanítóm is volt. Nem dicsekvésből mondom, de jó volt az iskolában Takács tanító fiának lenni... Anyám hol van ? Zsuzsi nem felelt mindjárt. Összeszorult a szíve. Hiszen maga is boldogan lett volna Takács tanító gyereke, de neki nem adatott meg. Érezte a fiú hangjából, hogy nem akart rosszat, mégis bánatot okozott. Csendesen felelt a kérdésre. - Elment a bicegő Mariékhoz baromfit tisztítani. Pali nagyot nevetett. - Sánta az, te ! Még hogy bicegő ! Olyan sánta, mint a csuda ! Zsuzsi is nevetett már. Hiszen sánta csudát még nem látott, a fiú pedig olyan jóízűen tudott nevetni, hogy megvigasztalta vele. A nevetés miatt nem hallották meg az öreg Moszkvics hangját. Kivágódott az előszobaajtó, Annus fordult a konyhába, s ordított. - Mi van itt ? Kaszinóztok ?! Ez a híres mit keres kint? Nem megmondtam, hogy takarodj a szobádba, mire megjövök ?! - Anya, fékezd magad ! - kiáltott rá Pali. - Te meg ne szíveskedj vele, púp a hátunkon ! - Imre vendége. Bánj vele tisztességesen. - Ezzel ? Soha ! Tűnjön el !- kiabálta, s berontott a fürdőszobába. Ott is azt követelte kiabálva, hogy tűnjön el azonnal, mert nem áll jót magáért. Zsuzsi még nem végzett a vacsorával, de felállt, s a szobája felé indult. Pali kapkodva szedett még a lecsóból a tányérjára, kezébe nyomta, miközben restellőn mondta: - Sajnálom, Zsuzsi ! Beszélek a fejével újra. Zsuzsi rámosolygott bánatos kedvesen, s magával vitte a tányért. Nem gyújtott villanyt. Kikönyökölt a nyitott ablakba, s egy ideig nézelődött a csendes, néptelen utcán, hogy elfoglalja magát, mert közel volt a síráshoz. Vigasztalta a csend, a falusias utca esti nyugalma. Kicsit gyönyörködött a csillagok ragyogásában is. Aztán megette a lecsót az utcáról beszűrődő fényben, és megágyazott magának. Arról szó sem lehetett, hogy ezek után kimenjen a fürdőszobába, elvégezze a rendes esti mosdást, vagy fogat mosson. Beletörődőn levetkőzött, leült a heverője szélére, s összetette kezét. Imádkozott. Áhítatos csend vette körül, miközben Istennel beszélgetett. Ebbe a szép csendbe halk füttyszó lopakodott be a nyitott ablakon át. Valaki a közelben nótát fütyült gyönyörű szépen. Imrével gyakran nótázgattak Budán, hátul a kedves kispadján. A révházi tanító mi másra is tanította volna rövid találkozásaik alatt, mi mással vigasztalhatta volna. Ahogy mondta Füredi Lacinak, nem előzmények nélkül, de valóban a magyar nóta lett a kedvence. Sok nótát ismert. Ezt is megismerte azonnal. Felpörgő szívvel hallgatta. S, szólt az ablaka közelében a szerenád : ,, Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát, s míg ölel az édes álom, díszítni véle kis szobád..." Rohant az ablakhoz, kihajolt derékig. Az utca néptelennek tűnt, s csendes volt megint. Futó csalódást érzett. Szerette volna, ha a fiú mutatkozik, helyette talán valamelyik fa mögött állt. Elfogta a bizonytalanság. Tévedne, s nem a fiú volt, hanem egy jókedvű szomszéd tréfálta meg, mivel tudták, hogy ott van. Bizonyosságot akart. Elhatározta, ha kell, reggelig marad az ablakban, csak megmozdul valahol. Lekönyökölt a párkányra, s jobban körülnézett. Meglátott valamit egy karnyújtásnyira a párkányon feküdni. Egy szál piros szegfű volt. Megbocsátott a bujkálónak. Nem maradt az ablakban, ha akar, elmehessen. Leült a heverő szélére, és várt. Néhány perc múlva kicsit messzebbről felbőgött a motor jól ismert hangja. Halkan, boldogan felnevetett, mint aki teljes bizonyossághoz jutott, s fiatalsága bohó örömével magához ölelte szegfűjét, s megcsókolta. forrás: Rényi Anna

0 komment , kategória: novellák, gondolatok, versek

Címkék: becsületszavamra, megilletődöttség, padlásfeljáróhoz, összehajtogatott, gondolkodásának, összezavarodott, barátságtalanul, nyugtalanította, karnyújtásnyira, megbántódhatott, figyelmeztessem, nyugtalankodnod, szemrehányással, kényszerűségből, visszautasítani, megállapította, megismerkednem, gyomorremegést, találkozhatunk, tisztességesen, panaszkodással, elfogulatlanul, összekuszálták, bizonytalanság, tulajdonképpen, tapasztalatlan, konyhaszekrény, találkozhassam, veszélyeztetni, együttérzésére, megvigasztalta, ökörködésemnek, mindkettőtöket, függetlenségét, visszafogottan, kísérgethessem, sebész valóban, sebész nyugodt, hátsó ülésről, park után, sebész ránézett, templomtéren lévő, fenntartott asztalához, keresztnevén szólították, sebész kidüllesztett, zenegép melletti, figyelem valóban, nagy érdeklődés, büszke örömtől, kedvencei közül, kérés elől, nagy szám, Beugrunk Nagyegribe, Füredi Laci, Rózsié Budán, Takács Zsuzsi, Nagybátyám Takács Imre, Füredi Lacinak, Rényi Anna,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]