|
2015-10-05 17:03:09, hétfő
|
| |
| |
Amikor befejeztem az gimnáziumot, nem vettek fel az egyetemre. Nagy pofon volt ez nekem, mert nem tanultam rosszul, és már a gimnázium első évétől kezdve egyértelmű volt, hogy tovább fogok tanulni. Az is egyértelmű volt, hogy a következő évben megpróbálom még egyszer, de a szüleim azt javasolták, hogy járjak valamilyen iskolába szeptembertől, hogy ne essek ki a tanulásból. Így elkezdtem egy újságíróiskolát a helyi főiskolán. Jó anyagi körülmények között életünk, nem kellett mellette dolgoznom, de mivel az oktatás hetente csak két napot vett el, így arra gondoltam, keresek valami munkát.
Egy kisebb helyi céghez jelentkeztem, sok mindenre nem volt lehetőség a vidéki kisvárosban. Ősszel küldtem a jelentkezésemet, de csak tavasszal hívtak fel, akkor volt szükségük egy emberre, aki fordít nekik, esetenként pedig tolmácsol. Felvettek.
Ez vezetett oda, hogy 19 évesen a főnöki terror áldozatává váljak, az ilyet mobbingnak szokták nevezni.
Én akkor még nem neveztem mobbingnek a történteket, egyszerűen csak azt gondoltam, hogy egy idióta a főnököm, aki utál engem, de ezzel párhuzamosan az állandó támadásoknak köszönhetően néha sikerült elérnie azt, hogy sokszor én is utáltam magamat, és azt hittem, értéktelen, alkalmatlan munkaerő vagyok. Az iskolapadból kerültem a termelőcéghez, ahol adminisztratív feladatokat kaptam, valamint műszaki leírásokat kellett fordítanom olaszról magyarra, ezek alapján állították össze a termékeket a gyártósoron. A főnököm egy nem éppen dekoratív, viszont nagyseggű, nő lett. Lehet, hogy kicsinyesnek tűnik, hogy az említett kifejezésekkel jellemzem őt, mert írhatnám róla azt is, hogy remek szakember volt, de vezetői magatartását inkább a valaga mérete, illetve az abból és sok másból adódó önbizalomhiánya határozta meg, nem a szakmában töltött többéves tapasztalata.
A főnök szisztematikusan utálta magát, a világot és a környezetét. Emberibb kapcsolatot csak az asszisztensével tudott kialakítani, akivel már hosszabb ideje dolgoztak együtt, s akivel remekül együtt tudtak működni mások kikészítésében és megalázásában. A duónak azért volt szüksége rám, mert az asszisztens esti gimnáziumba járt, és két hónapos fizetés nélküli szabadságra akart menni, hogy felkészüljön az érettségire, ez idő alatt kellett helyettesítenem őt. Két hetet töltöttünk együtt a szabadsága előtt, ekkor kellett volna “betanulnom", de az asszisztensnek soha sem volt ideje velem foglalkozni. A második héten még mindig nem tudtam, hogy mi lesz pontosan a feladatom, ezért megkértem, hogy adjon egy olasz műszaki leírást, hogy ismerkedhessek a fordítandó szövegekkel. Nem adott. Ezért egy óvatlan pillanatban kiloptam egyet az egyik mappájából, amiért jól lecseszett, s felszólított, hogy ne nyúlkáljak a dolgaihoz.
Az utolsó közös napunkon a főnök megkérdezte, hogy állok a fordításokkal, majd az asszisztens javaslatára kitalálták, hogy akkor ők most jól letesztelik a két hét alatt megszerzett tudásomat. Kaptam két-három műszakit, hogy akkor azokat ott, élesben fordítsam le, majd szépen leültek, s mint valami nyelvvizsgabizottság leellenőrizték a “dolgozatomat". Illetve az asszisztens ellenőrizte, mert a főnök egy szót sem beszélt magyarul. (javítási módszeréről később) Utána behívtak “eredményhirdetésre", és közölték, hogy totál hülye, tehetségtelen vagyok, és teljesen röhejes, hogy egyáltalán leérettségiztem olaszból egykori iskolámban. Azt nem mondták el, mi volt a gond a szövegekkel.
Majd a duó megbeszélte, hogy az önállóan készített fordításaimat eleinte el fogják küldeni lektorálásra a szabadságon lévő asszisztensnek. Az első adag fordítás úgy érkezett vissza, mint egy bukásra álló diák hibás dolgozata. Az asszisztens pirossal kijavította, megjegyzéseket fűzött mindenhez. Én is le voltam döbbenve, hogy hibázhattam ennyit, de amikor közelebbről megnéztem a szöveget, megint ledöbbentem. Valós hibák ugyanis nem voltak benne. A kolléganő kipirosozta “rátenni az x alkatrészt y elemre z eljárássalt", s kijavította “y elemre z eljárással x alkatrészt ráttenire", valamint a bekezdések indítására használt gondolatjeleket kijavította kötőjelre. Hamar rájöttem arra, hogy felesleges magyarul nem beszélő főnökömnek nyelvünk szórendi szabályait magyarázni. Majd megmutattam a két fordítást a technikusoknak is, akik megerősítettek abban, hogy a kettő között szakmai szempontból nincs különbség.
Ez a pirosas javítás így ment egy darabig, majd meguntam, és felhívtam az asszisztenst, hogy hagyja már ezt abba, olyan ciki ez az egész. Sajnos, nem állt le.
A cégnél dolgozott egy nagyon intelligens és értelmes tolmács-fordító, és valahogy sikerült elérnem, hogy nézessék meg vele is az anyagaimat. Megnézte, majd elmagyarázta ugyanazt, amit én is. Neki elhitték. A főnököm és az asszisztens elég ciki helyzetbe kerültek, így én lettem az állandó céltábla.
Mondok egy példát. Amikor egyik nap szoknyába mentem dolgozni, a fönököm rám üvöltött, hogy a szoknya nem ide való, majd az egyik munkaügyessel beküldött egy bokáig érő köpenyt, amilyet a sor mellett dolgozó munkatársak viseltek, hogy mától kezdve nekem is ebben kell lennem az irodában. Ekkor már tudtam, hogy megvárom a három hónapos próbaidő leteltét, majd szépen lelépek. A köpenyt - tekintettel a melegre és ekkor már a főnök bosszantására - rövidre vágattam, ekkor fegyelmit akart adni nekem, meg azt mondta, hogy levonja a kárt a fizetésemből. Mondtam, hogy oké, vonja le. Többet nem vettem fel.
Egyik nap megint elkezdett valamiért piszkálni, és egész nap nem állt le. Délután bejött az irodába néhány férfi kolléga, és ekkor elkezdett előttük magyarázni, hogy hol a köpeny, azonnal vegyem fel. A köpenyem a széktámlára volt téve. Hallgattam, hallgattam, majd elszakadt a cérna. Igazából annyit akartam csinálni, hogy felpattanok, és kimegyek az irodából, mert akkor valahogy a sírás határára kerültem. Ezt sikerült úgy kivitelezni, hogy felugrottam, a szék repült vagy két métert, közben földhöz basztam a zubbonyt, és beleordítottam a főnök fejébe egy vafanculot, meg hogy vegye fel ő, ha nem érzi jól magát a ruháiban, vagy gondja van a megjelenésével. Majd kirohantam az irodából, és egy óráig nem mentem vissza. Amikor visszamentem, eléggé ki volt sírva a szemem. Ő ekkor magyarázni kezdte, hogy így nem lehet viselkedni. Én ugyanezt mondtam neki.
Teltek a napok, a helyzet valamennyire normalizálódott. A helyettes leérettségizett, de nem jött vissza, mert teherbe esett, így otthon maradt még egy ideig. Aztán visszajött, de egyértelművé vált, hogy nem lesz ott sokáig. Engem meg felvettek az egyetemre.
A helyettes terhességének hírére behívtak, hogy rám itt szükség van, megkérdezték, mi újság az egyetemmel. Nem mondtam meg nekik, mi a helyzet.
Közben a csapatból többen teljesen kikészültek a főnöki terrortól, és többen a felmondásukat fontolgatták. Én lelkesen biztattam őket, hogy lépjenek le.
Júliusban elindult a lavina. Én tudtam, hogy nem fogok maradni, de erről - bosszúból - nem szóltam. Azt terveztem, hogy az utolsó napomon beintek, és csak akkor fogok szólni, hogy holnap nem jövök. Ezen az utolsó héten a csapat több, mint fele beadta a felmondását, és mindenki elmondta, hogy a főnök miatt megy el, mert nem normális, amit művel. Káosz volt, mert annyira kevesen maradtak, hogy nem tudták folytatni a munkát. A helyettes terhesség miatt nem jött többet.
Ebben a helyzetben telt az utolsó napom, lejárt a próbaidőm, de nem szóltam semmit. Másnap reggel bementem, mint aki jött folytatni a munkát. Elém tették a szerződést a határozatlan időről, én pedig, miután kényelmesen elfogyasztottam a kávémat, közöltem, hogy ja, én csak azért jöttem ma be, hogy szóljak, hogy nem hosszabbítom meg a munkaviszonyomat, most pedig haza megyek.
A felmondott csapattagok rendkívüli felmondásokkal léptek le, egyik napról a másikra, volt, aki már be sem jött, a többiek meg pár napig maradtak.
Ott álltunk az irodában. A kb. tízfős technikusi csapatból maradtak négyen, a két irodai alkalmazottból az egyik otthon volt kismamaként, én meg éppen közöltem, hogy én is megyek. Kitört a pánik. Jött az igazgató, hogy mi folyik itt. Elmondtuk neki. Én is, és a még ott lévő technikusok is.
A zsarnok megbukott. Először haza vágták az anyavállalathoz, majd onnan is távoznia kellett.
A csatlós hónapokkal később felhívott, s közölte, hogy otthon van a közben megszületett gyerekével és alvállalkozóként fordít műszaki leírásokat egykori cégünknek, de a baba mellett nem bírja egyedül, esetleg nem szállnék-e be a bizniszbe az ő neve alatt. Én ekkor már egyetemista volta, és igaz, jól jött volna az ösztöndíj-kiegészítés, mégis a plusz bevételnél nagyobb örömmel töltött el, hogy elküldhettem a picsába, vagyis nem éltem a lehetőséggel.
Az én esetem a mobbing ritka példája: a jó elnyerte a jutalmát, a rossz pedig a büntetését, de ez csak a legritkább esetben fordul elő.
Utólag, mai eszemmel teljesen döbbenetes, miért maradtam ott három hónapig. Nem voltam rászorulva a pénzre, a szüleim sem erőltették, hogy maradjak, főleg, amikor elmeséltem, mi folyik az irodában.
Azt hiszem, ilyen lehet egy bántalmazó kapcsolat is. Méltatlan, szar, romboló, mégis kibírod. Az ember beleéli magát, és nem jut eszébe, hogy lenne más lehetőség is, hogy ettől már minden csak jobb lehet. Sajnos, azt is elhiszed, hogy te vagy a hibás.
Én 19 évesem éltem át ezt először, nagyon fiatal voltam, és úgy gondolom, nagyon rossz volt, hogy ezek voltak az első tapasztalataim a munkával kapcsolatban. Már nem hat meg ez az egész, olyan régen történt, és sok jól élményem van azóta.
De mi van azokkal, akik ilyen helyzetben vannak, akik nem tudnak kiszállni ebből, akik kiszolgáltatott helyzetben vannak, akik nem tudnak önérvényesíteni, és elhiszik, hogy szar emberek?
Úgy tudom, hogy Amerikában büntetik az ilyesmit. Kérdés, hogy mennyire bizonyítható, hogy terrorizál a főnök, és ki áll a bántalmazott alkalmazottak mellé? Mi a megoldás? Van megoldás?
forrás:tollapapirom |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Család |
|
|
|
Címkék: alvállalkozóként, szisztematikusan, munkaviszonyomat, normalizálódott, helyettesítenem, kiszolgáltatott, anyavállalathoz, elfogyasztottam, asszisztensével, újságíróiskolát, önérvényesíteni, gondolatjeleket, önbizalomhiánya, jelentkezésemet, leérettségiztem, leérettségizett, adminisztratív, leellenőrizték, alkalmazottból, technikusoknak, asszisztensnek, megjegyzéseket, beleordítottam, kifejezésekkel, megjelenésével, megerősítettek, kikészítésében, tapasztalataim, ismerkedhessek, felmondásokkal, szeptembertől, megalázásában, fordításokkal, tehetségtelen, alkalmazottak, terhességének, gimnázium első, következő évben, helyi főiskolán, oktatás hetente, kisebb helyi, vidéki kisvárosban, főnöki terror, ilyet mobbingnak, állandó támadásoknak, iskolapadból kerültem, említett kifejezésekkel, valaga mérete, szakmában töltött, főnök szisztematikusan, asszisztensével tudott, duónak azért,
|
|
Offline
