|
2011-06-16 13:14:58, csütörtök
|
| |
| |
Isten gyermekei szeretik az Urat
Feletted való jóm nincsen.
(Zsoltár 16, 2)
Az embernek meg kell tapasztalnia, milyen túláradó lesz a szíve, amikor Isten szeretetét a maga teljességében megérezheti. Szeretetének napja előtt minden fény elhalványul. Péter igazán őszinte volt, amikor így kiáltott fel: ,,Uram, hová mehetnénk? Örök életnek beszédei vannak nálad!" És akkor is becsületes volt, amikor azt bizonygatta: ,,... még a börtönbe és a halálba is elmegyek veled!" De azután az élethez való ragaszkodás mégis felülmúlta a szeretetet. Félelemből tagadta meg Jézust, pedig szíve legmélyén Ő volt számára a legdrágább. Ezért volt utána olyan vigasztalhatatlan és sírt keservesen.
Mindig különbséget kell tennünk a között, ami a lélek legmélyén van és ami esetenként felszínre kerül. A szív alapvető magatartása a döntő, azonban kétségtelenül egyre inkább ténnyé és élő valósággá kell válnia annak, ami legbelsőbb érzésem; ti. annak, hogy számomra valóban Jézus az egyetlen és minden. Ezt szolgálják a különféle próbák, amelyek jönnek: veszteségek és csalódások, csapások és halálos sebek. Akinek nincs teljes és igazi kapcsolata az Úrral, az elbukik. Jób nem szakadt el soha egészen Istenétől. Nem tudott volna nélküle létezni, de keserű érzések és letörtség támadt benne, olyan szavakat ejtett, amiért utána porban és hamuban bűnbánatot tartott. - Ilyen az emberi szív. A kegyelem óráiban bizony sokszor csordultig telve van azzal az érzéssel: ,,Keresztfán én üdvösségem" - Őt szeretem legjobban. És azután ismét olyan vigasztalan és lesújtott, mintha minden elveszett volna. Vajon miért? Hát nem Ő a mi legfőbb jónk, akihez mérten minden más csak kár és szemét? Helyes ez így? Még mindig sokkal jobban ragaszkodsz a múló dolgokhoz és drágább számodra az életed, mint ahogy elképzelted. A kegyelem óráiban mindeneknek fölébe kerültél. Ilyenkor az ember túlértékeli önmagát. De azután jönnek a sötét órák és az ilyen próbákban tűnik ki, hogy valójában milyen az ember. Újra bűnbánaton kell keresztülmenni.
Sok nyomorúságon, megaláztatáson át jutunk el odáig, hogy örömben és fájdalomban, hivatásunkban és emberekkel való kapcsolatunkban Ő lesz a mindenek felett kiemelkedő örömünk kiapadhatatlan forrása, akiben a lélek minden időben gyönyörűséget talál. Ekkor nem feledkezik meg többé róla az örömben, és a szenvedésben sem szakad el tőle.
Carl Eichhorn "Isten muhelyében" c. könyvéből
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Keresztény dalszövegekhonlapja |
|
|
|
|
|
Offline
