|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 10
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 19:04:32, vasárnap
|
| |
| |
X/E
A látogatás után a kórház parkolójában Annus rátámadt Zsuzsira.
- Tanítson téged a radai rosseb! - kiabálta. - Mit képzelsz, jókedvemben játszom ezt a kutyakomédiát? Imre ötleteihez ne helyeselj többé, mert szálanként tépem ki a hajad!
Zsuzsi lehajtotta a fejét, s hallgatott. Nagyon haragudott magára, hogy egy percig is elhitte Annus színjátékát. Aztán csodálkozott, hogy épségben megérkeztek a Rét utcába, mert Annus úgy vezetett hazáig, mint egy kamikaze. Megállt a házuk előtt, s Zsuzsi ölébe dobta a kapukulcsot. Barátságtalan, pattogó hangján mondta :
- A belső ajtó nyitva van. Pali ma hazajön a laktanyából. Üzenem neki, a sánta Mariékhoz mentem baromfit pucolni. Mire estére megjövök, takarodj a szobádba! Na, tűnés, és ne felejtsd el, hogy mit mondtam. Ma már nem akarlak látni, elegem van belőled !
Dél volt, de ebédről egy szót sem szólt. Zsuzsi bement a házba, s mivel eddig nem volt módja rá, körülnézett egy kicsit. Imrétől tudta, hogy a nagyapai ház elé építették a maguk téglából készült, kocka alakú családi házát, amit már nagyjából ismert. Inkább az öreg házra volt kíváncsi.
Annus bezárta a maguk szobáját. Nyugtalanul nyitotta meg az öreg ház felé vezető ajtót. Imréék előszobájából nyílt a zárt folyosó, mellyel összekötötték a két épületet. Szerencsére az ajtó nyitva volt. Kedves élményre számított. Tudta, az öreg ház két szobából, s közepén lévő konyhából áll, melynek valaha szabad kéménye volt. Belépőtől félkör alakú, nyitott falrész választja el a belső alkóvot, az volt nagyszülei konyhája. A hajdani nagyszoba régen műhelyként működött, most Pali szobája volt. A kisebbik szobát Imre dolgozószobának nevezte ki. Oda húzódott füzeteket javítani, ott készült fel a másnapi tanításra. Ott voltak a könyvei is, és a híres-nevezetes lepke, és bogárgyűjteménye a falakon.
Csalódás érte. Annus bezárta az alkóvos konyha ajtaját, csak onnan közelíthette volna meg a többi helyiséget. A zárt folyosó szerencsére világos volt, apró ablakszemekből álló udvari falán beözönlött a fény. Folyosóra nyíló, kisméretű ablakokon keresztül szemügyre vehette nagyszülei hajdani lakását. Ahol valaha a koporsók készültek, most modern bútor állt, szép szekrénysor televízióval, kényelmes fotelokkal, heverővel. Gitárt dobott valaki hanyagul a heverő díszpárnái közé, de egyetlen könyvet sem látott a szobában. Ez meglepte. Pali nem olvasott, pedig Imre nevelése volt, ahogy Imre gyakran emlegette. Persze, Imre könyveiből is válogathatott, ha mégis igénye volt az olvasásra, de nehezen tudta elképzelni, hogy valakinek ne legyenek saját könyvei. A kedvencei legalább.
Az alkóvos helyiség valóságos népművészeti mini múzeum volt. A falon festett tányérok tucatjai díszelegtek, a sarokban százéves rokka állt. Mozsarak, cserépedények sorakoztak a kevés bútoron, melyek faragásai, festett virágai magukon viselték Takács nagyapja keze nyomát.
Bepárásodott szemekkel nézte. Aztán sóvárgón bámulta Imre szobaablakán át a polcokon sorakozó könyvek garmadáját. Ott voltak pár méterre, de nem juthatott hozzá. Tekintetével megsimogatta a kopott íróasztalt, Imre fogason lógó iskolaköpenyét. Míg a szobát nézegette az ablakon át, meditálgatott azon, hogy Imrének milyen élete lehet ebben a házban. Arról már volt sejtése, hogy miképpen telnek napjai. Ebben a kisszobában minden bizonnyal. Ha nem foglalkozik az iskolai dolgokkal, akkor olvas, azért áll az ablak közelében a bordó bársonyhuzatú öreg fotel, vagy barkácsol. Erről árulkodik a sarokban meghúzódó kis gyalupad, fölötte sorakozó szerszámok, s hallgatja közben a világvevő rádióját, mely az első szerzeménye volt fiatal tanító korában.
Legjobban azt szerette volna tudni, hogy él, mint férj, mint szeretetre, gyengédségre vágyó társ. Annus viselkedése után megrendült a bizalma abban, hogy Imre életéhez hozzátartozik a mindennapos öröm. Annus ingerkedései, felfogása kizárta. Mégis reménykedett, hogy valami módon rátalál néha az örömre, s gondolta bizakodón, hogy talán Annusnak is vannak nyugodt napjai.
Visszament a kockaházba, s benézett Annusék szobájába a csipkefüggönyös ajtón át. Kínos rend volt benne. Csipketerítők a fotelok hátán, s minden elképzelhető helyen. Meglepte a rekamié felett a nagy Jézus-kép. Imre lélekben hívő volt, de nem hivalkodott vele. Csendes hálaadó volt inkább, mint jómaga, s igyekezett Isten tetszése szerint élni.
Annusról tudta, hogy gyakran emlegeti vallásosságát. Nem tudta kikerülni a gondolatot: " Hogy fér meg a hite a gyűlölettel?"
Kiment a kertbe, s ott folytatta az elmélkedését. Ért az eper éppen, lehajolt időnként, s élvezettel kóstolgatta. Alacsony kerítések voltak mindenfelé, s egyszer csak hallja, hogy két szomszédasszony róla beszél. Az egyik átkiabált a másiknak az alacsony kerítés felett.
- Látod, Terus?
- Látom, gyomlál, vagy mifene.
- Van eszibe. Zabálja az epret! Az ilyennek büdös a munka.
Megkeseredett szájában a gyümölcs. Bement a kertből a szobájába, leült az ágya szélére, s mint akinek hirtelen elege lett minden gyűlölködőből, sírva fakadt.
szerző:Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 19:03:27, vasárnap
|
| |
| |
X/D
Füredi Laci a belgyógyászaton ténfergett, szerencséjére kevesen szorultak sebészeti ellátásra ez idő tájt a révházi kórházban. Nyitva volt Takács Imre egyágyas kórterme, s kihallatszott Zsuzsi örvendező hangja.
- Olyan boldog vagyok, hogy sírni tudnék örömömben. Annyira féltem. Te pedig mosolyogva fogadsz bennünket, és azt mondod, már semmi bajod!
- Nincs is! - felelte Imre jókedvűen.
- De oka volt annak, hogy rosszul lettél.
- Hogyne lett volna oka. A kaszás rám nézett ugyan, de kancsal volt, és valahová másfelé ütött. Szerencsémre persze! Na, de ne higgyétek, hogy jól jártam mégis ezzel a kalanddal, mert csak bekerültem, és ide fektettek éppen a nővérkék szeme elé. Ha felülök, máris itt van valamelyik bugyis, és visszanyom a párnámra.
- Van rá okuk biztos, ha ennyire féltenek !
- Hogy féltés-e, azt nem tudom. De van okuk rá biztosan, ha más nem, most verik le rajtam az iskolai sérelmeiket ! - mondta jót nevetve. Aztán hozzátette csendesebben. - Híre ment, hogy behoztak. Jöttek csapatostul. Az este is, vagy hatan ülték körül az ágyam, alig kaptam tőlük levegőt.
Nem lehetett panaszkodásnak venni, mert közben bepárásodott a szeme. Zsuzsi megsimogatta a kezét.
- Szeretnek ők is, fogadj szót szépen!
- Igyekszem, kis madaram! Hanem most már magadról beszélj, hogy utaztál? Sógor nénid hogy fogadott?
Annus komor arccal ült az ágy végében, s felcsattant a hangja.
- Hogy fogadtam volna, megettem?! Nem látod, hogy itt van?
- Jól van, lelkem! - mondta Imre békítőn, s megpaskolta felesége kezét. - Látom, hogy itt van, és örülök nagyon. Jó együtt látni benneteket. Ez az igazi orvosság, és nem a gyógyszereknek nevezett kániszmergák !
Felnevetett, hogy belepirosodott. Zsuzsi aggódott.
- Nem árt a nevetés?
- Tanuld meg, kis madaram, hogy a jókedv mindenkor gyógyír. Hanem, azt mondd, Pali időben kint volt a vonatnál? Megismerkedtetek végre?
Zsuzsi tekintete Annusra rebbent. Az asszony fenyegetően nézett rá, s maga válaszolt sietve.
- Én voltam kint, a fiúnak Nagyegribe kellett menni, riadó volt.
Annus hazugságába Zsuzsi vörösödött bele, s lesütötte a szemét. Imre örvendezett.
- Te mentél ki, Annuskám?! Ezt külön köszönöm! Add ide gyorsan azt a dolgos kis kezed, hadd csókoljam meg !
Annus szemrebbenés nélkül fogadta a kézcsókot. Imre aztán jókedvűen szorongatta felesége kezét, s elmondta Zsuzsinak, hogy amióta nem tudtak Paliról beszélgetni, a fiú katona lett, továbbszolgáló, mert az erdészetnél kevesebb volt a pénz. Építkezni akar, kell a kereset.
- Hogyne kellene! - csattant Annus hangja megint. - Neki nem pottyan majd ölébe a vagyon. Tudjátok már, hogy Rózsi után ki örököl? Zsuzsi, mi?
Zsuzsi tekintete most Imrére rebbent. Nem tudta elképzelni, hogy Annus előbb ne érdeklődött volna. Provokálónak érezte a kérdést. Az is volt. Imre hunyorított, s higgadtan felelt.
- Mondtam már Annuskám, hogy majd a hagyatéki tárgyalás után többet tudunk.
- Mondtad, mondtad! De te vagy a testvér, nem?
- Rózsinak volt végrendelete, nem ismerjük a tartalmát.
- Kihagyott! A lánynak adott mindent.
Imre arca pirosodni kezdett, Zsuzsi sietve közbeszólt.
- Ha én bármit örököltem, a felét Imrének adom.
- Ccc! Neked semmi sem jár, téged felnevelt!
Imre rekedten mondta:
- Ejnye, lelkem, ez meg miféle megközelítés? Ilyen alapon egyetlen gyerek sem örökölhetne a szülője után.
- Az más. A szülő a saját gyerekének adja. Zsuzsit még csak örökbe se fogadta Rózsi, csak a gyámja volt. Amúgy is, tejbe-vajba fürösztötte, még mit akar?!
Imre újra piros lett, s nyugtalanul mozdult a párnáján.
- Ugyan. lelkem! Nem szívesen hallottál a budai dolgokról, azért annyit mégis tudsz, hogy szó sem volt dajkálásról. Szegény nővérem kíméletlenül bánt ezzel a gyerekkel, sokszor mondtam. Valóságos börtönben élt. Szobáján, és a kerten kívül sehova se léphetett be. Ha megéhezett, még egy szelet kenyérért sem a konyhába. Szép ruhái se tévesszenek meg. Rózsi csak maga miatt költött rá, magas pozíciójában a világ szemét kötötte be vele, amúgy alighanem rongyokban járhatott volna. Hidd már el végre! Megsirattad az Árvácskát, hát ennek a kislánynak is hasonló volt a sorsa. Nem csak a tenyérbe tett parázs éget, lelkem!... Sohasem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam segíteni rajta.
Annus grimaszt vágott, Zsuzsi a nagybátyja keze után nyúlt.
- Ne mondj ilyet! Legtöbbet tetted értem, szerettél!
Imre elmosolyodott.
- Jól van, kis madaram. Gyógyítgasd csak a fáradt szívemet. De ezt a témát fejezzük be egyelőre. Arról mesélj, hogy mit csinálsz majd a két látogatás között? Elterveztétek már?
- Majd kiszolgálja magát. Nálunk nincsenek cselédek, akik körülugrálják! - utálatoskodott Annus.
Zsuzsiban lassan kialakult az a meggyőződés, hogy Annusból hiányzik az emlegetett ragaszkodás. Egyhuzamban ingerkedett, Imre betegségére nem volt tekintettel. Kezdett miatta nyugtalankodni. Imrét szemre nem zökkentette ki Annus a nyugalmából.
- Cselédek már sehol sincsenek, lelkem!- mondta szinte derűsen - Legfeljebb háztartási alkalmazottak vannak, de én nem is így értettem. Azt mondom, bár Budán se lettek volna, akkor ez a kislány többet tudna. Maholnap férjhez megy, és alig tud valamit a háztartásról... Vedd pártfogásodba, Annuskám, amíg itt van, tanítsd egy kicsit! Nálad jobb tanítója úgysem akadna. Megteszed a kedvemért, lelkem?
Annus válasz helyett sietve hozzáfogott az éjjeliszekrény rendezéséhez, de mivel Imre várta a választ, kis idő után kelletlenül felelt.
- Csak aztán ne mondja, hogy vendégségbe dolgoztattuk!
- Nem mondja, dehogy mondja ! Ugye, Zsuzsukám ?! - sietett Imre a felelettel, s várta Zsuzsitól is a megerősítést.
Zsuzsi zavarban volt. Hitte is, nem is, hogy Annus valamiképpen hajlandó foglalkozni vele, de Imre megnyugtatására készségesen felelt.
- Nem panaszolom. Szívesen segítek abban, amiben tudok. Budán néha kertészkedhettem, gyomláltam, locsoltam a kertet, de bármit szívesen elvégzek.
Annus nem felelt rá, de Imre elégedett volt.
- Ezt akkor megbeszéltük, lelkeim! Ej, de rosszkor jött ez a betegség! Most mehetnénk hármasban erre-arra. Bepótolnánk azt a sok elvesztegetett évet.
- Van is nekem arra időm! - mérgelődött Annus. - Még hogy menni, mikor azt sem tudom, hol áll a fejem. Most is, otthon ezer dolgom, Sárink meg horolni hív. Sánta Mariék is várják, hogy segítek valamit a lakodalom előtt. Imruskám, ne várj délutánonként bennünket. A délelőtt is kettévágja a napom. Hallod, hogy nem a hasam süttetem otthon.
Zsuzsi szeme nagyot rebbent. Azt hitte, délután is látja majd Imrét. Nem mert megszólalni, mert Annus olyan pillantást küldött felé, ami belefojtotta a kívánságot. Imre megértően felelt, miközben Annus egy üveg madártejet nyomott Zsuzsi kezébe.
- Na, akkor kezdheted a tanulást. Vidd ki a hűtőbe! Mielőtt beteszed, írd rá nagybátyád nevét, az a szokás! A hűtőn van ceruza.
Zsuzsi felpattant. Ebben a pillanatban elhitte, hogy Annus teljesíteni fogja Imre kérését, s nagyon örült neki. Hiszen elgondolni sem tudta, hogy mivel tölti az idejét két látogatás között. Ment örömmel, vitte kezében az üveg madártejet. Imre mosolygó szemmel nézett utána. Zsuzsi igen csinos volt. Hosszú, homokszínű rojtos, szőttes szoknyát viselt. Alját akkori divat szerint piros-kék sorminta díszítette a rojtok fölött, hozzá mély kivágású, testhez tapadó póló tartozott. Pólója, s a magas sarkú szandálja piros volt, a szoknya öve harmonizált azzal a táskával ami Imre ágyán feküdt. Rózsi Párizsból hozta a szoknyát övvel, táskával, ott már figyeltek az összhangra is. Aki ránézett Zsuzsira, s értett valamit a divathoz, azonnal tudta, hogy külföldről, vagy szalonból öltözködik, bár Zsuzsi karcsú, formás alakján bármilyen ruha csinosan mutatott volna.
Füredi Laci leugrott a nővérpultról, s Zsuzsi előtt termett.
- Segíthetek, tündérke? - kérdezte legszebb mosolyával.
- Csak a hűtőt keresem... - felelte Zsuzsi meglepetten, s szeme sarkából megnézte az ajánlkozót. Jóképű férfi volt, ferde vágású szemekkel. Köpenye, s nyakában lógó sztetoszkóp elárulta, hogy orvos.
- A hűtőt, igenis! - vágta rá a sebész, s körülnézett tanácstalanul. Egyikük sem látta. Laci a pult mögött ülő nővérkéhez fordult. - Elizke, hol tartják a hűtőt?
A csinos nővér kajánkodón mondta:
- Ahol a sebészeten. Keresse csak!
- Elizke, igazán!
- Azt lesheti, hogy pont én segítek. Keresse!
Zsuzsi közben meglátta egy mélyedésben, tolókocsi volt előtte, s elindult a hűtő felé. Füredi Laci néhány lépés után megelőzte, nagy igyekezetében majdnem átesett a tolókocsin, s kitárta Zsuzsi előtt a hűtő ajtaját.
- Tessék parancsolni! Be lehet tenni a csip-csup tejecskét.
Zsuzsi felnevetett. Fogta a hűtőn levő ceruzát, s ráírta Imre nevét. Közben a sebész egészen közel hajolt, nézte az írást, s felujjongott.
- Takács Imre ?! Nem mondja komolyan ?! Éppen a legkedvesebb tanító bácsimnak hozta ezt a finomságot? Imre bácsi ma is közel áll hozzám. Ha megengedi, bemutatkozom: Füredi László, csókolom a kezét !
Zsuzsi nem térhetett ki, maga is bemutatkozott, s együtt indultak vissza a hűtőtől. Hogy mondjon valamit, megkérdezte:
- Mit keres egy sebész a belgyógyászaton?
- Tündérnézőbe jöttem !- kapott rajta a gyakorlott hódító. - Tíz óra egy perckor kinéztem a sebészet ablakán, először káprázott a szemem, aztán fejbe kólintott a gyönyörű látvány. Azóta itt lesem, hátha felbukkan egy pillanatra. Zsuzsi, maga meseszép! Végtelenül boldog vagyok, hogy megismerhetem. Szeretném újra látni. Mikor láthatom? Bejön délután is, ugye feltétlenül bejön?! Itt lesem majd újra... - hadarta, s ragyogott közben az arca.
Zsuzsit zavarba hozta, s őszintén válaszolt.
- Szeretnék, de sajnos nem jöhetek. A néninek dolga van. Magamtól még nem találnék ide.
Füredi Laci megállt, s régimódin összecsapta a bokáját.
- Rendelkezzen velem! Hány órára mehetek magáért, és hova ?
Zsuzsi belepirult, s örömmel nézett a sebészre. Semmit sem szeretett volna jobban, mint Imrével kettesben lenni, nyugodtan beszélgetni Annus rosszindulatú jelenléte nélkül. Kötelező tartózkodásról is megfeledkezett.
- Ráérne valóban? - kérdezte, s még jobban elpirult.
A nővérpulttól odaszólt a nővér.
- Ilyesmire mindig. Ugye, doktor úr?
Füredi Laci elengedte a füle mellett a megjegyzést, s ragyogó arccal felelt Zsuzsinak.
- Feltétlenül. Hova mehetek magáért ?
- Nagybátyámék vendége vagyok.
- Van egy ócska járgányom, négy előtt öt perccel ott vagyok. De nem csak ma, amíg itt van, délutánonként boldogan hoznám-vinném. Négyig dolgozom, de megoldható. Imre bácsiék messze laknak, gyalog amúgy is fárasztó volna. Kisdiák koromban gyakran megfordultam náluk. Imre bácsi jó néven vette, ha a nebulók érdeklődtek a híres bogárgyűjteménye iránt. Akkor délután találkozunk, gyönyörű tündérkém?
Zsuzsit zavarta a tündérezés, de csábította az ajánlat, s bólintott. Már a kórterem ajtajában állt.
- Viszlát! - mondta mosolyogva, s belibbent az ajtón.
Füredi Laci még inkább megszédült, jókedvében megpördült a tengelye körül, s csókot dobott Elizkének. A csinos nővér válaszul hozzávágta a kezében tartott dossziét. A sebész szerencséjére akkor éppen rajtuk kívül senki sem volt a folyosón. Lehajolt, s összeszedte a kórlapokat vidáman, s megcsókolta az érte nyúló kezet. Aztán fütyörészve kiment az osztályról.
Füredi Laci ilyen kedves csibész volt. A kórházban minden csinos lányt megkörnyékezett már, s nem titkolta. Ahogy ezúttal sem. Elizke nála töltötte az elmúlt éjszakát, megtette máskor is, s a sebészt cseppet sem zavarta, hogy a csinos nővér előtt ügyeskedte ki Zsuzsitól az első randevút.
szerző: Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 18:58:43, vasárnap
|
| |
| |
X/C
Füredi Laci barátja vállára tette a kezét, hangja rekedt volt.
-Ugye, csodálatos?! Mikor az imént megláttam, beleszédültem. Addig nem nyugszom, míg nem lesz az enyém.
Péter végigöntötte magán a feketét, s míg csapkodta a fehér köpenyt, hangosan morgott.
- A fene egye meg, most vettem tisztát !
Füredi Laci méltatlankodott.
- A lányhoz nincs szavad?! Ne mondd nekem, hogy egy ilyen csoda hidegen hagy.
- Nem, persze, hogy nem. Valóban nagyon szép lány... Ferinek jeleztél? Feljön?
- Ne térj ki, komám! - mondta a sebész bosszúsan, s úgy szólította, ahogy barátságuk kezdete óta szokta. Péter nevezte így a parkolóban, mikor új kollégaként a motorja helyére állt a kocsijával. Tréfásan megszólította, s tudtára adta, hogy foglalt helyen áll. Akkor még nem ismerték egymást, noha Laci is Révházán élt kisiskolás korában, de később szülei elköltöztek a megyeszékhelyre, s csak kész orvosként tért vissza a városba.
Péter sóhajtott.
- Mit akarsz, mit mondjak?
- Hogy ilyen szép lányt még sohasem láttál!... Egyszerűen észbontó! Részleteiben is. Figyelted a melleit ?! Hú, azok a formák ! Vagy a dereka. Átfoghatnám fél kézzel. A haja is káprázatos. Ez nem festett szőke, hanem eredeti aranyszőke. Értek hozzá. Erre mondják, hogy meseszép! Gyerekkoromban ilyennek képzeltem a tündéreket, de az is, komám ! Ez egy gyönyörű kis tündér.
- Ki a legújabb kiszemelted? - kérdezte egy vidám hang a hátuk mögött, s Kékesi Feri egyszerre tette kezeit mindkettőjük vállára.
Péter kényszeredetten mosolygott.
- Takács Imre unokahúgáról beszél.
A sebész hangja lecsapott rá.
- Hoppá! Honnan a jó csudából tudod, hogy ki az?! Most láttuk először. Mit tudsz, amit én nem?
Péter bosszankodva jött rá, hogy elszólta magát, magyarázkodva mondta:
- Csak tippeltem. Takácsnéval jött, láttad !...
- De ebből még nem következik, hogy Imre bácsi unokahúga lenne, te pedig határozottan állítottad !
Kékesi Feri megpihentette tekintetét Péter arcán, aztán maga felelt.
- Pedig logikus. Takácsné rokonságát ismerjük, révháziak. A múltkori epeműtéte után magad mesélted, hogy az ágya körül ült a rokonság egész idő alatt. A lány nem volt köztük. Akkor nem Takácsné rokona. Azt is tudjuk, Imre bácsinak is vannak testvérei valamerre. Valamelyikük lánya lehet. Úriféle, inkább tanult emberek lánya. Tegnap, mikor behozták Imre bácsit, az asszonyt tájékoztattam arról, hogy Imre bácsi szívével komoly gondok vannak. Talán értesítette a testvéreit, és a lány megjött az első vonattal.
Kékesi Feri a felesége révén ismerte meg Takács Imrét. Ili doktornő felügyelte Imre iskoláját, s összebarátkoztak. Mikor a fiatal orvosházaspár vett egy parasztházat, s renoválni kellett, Imréhez fordultak tanácsért. Kékesiék eredetileg nem voltak révháziak, nem ismerték a mestereket. Takács Imre azt is tudta, hol lehet olcsó homokhoz, sóderhez jutni. Péter, és Laci régebbről ismerte Imrét, mindkettőjüket tanította. Péter később sem szakadt el tőle. Imre mindvégig figyelemmel kísérte hajdani tanítványa sorsát. Ahányszor találkoztak az utcán, megállította, és beszámoltatta még egyetemista korában is. Nem csak ők voltak a tanítványai, a kórházban még számos orvos, s nővér tartozott a diákjai közé. Az idősebbek közül néhánnyal baráti kapcsolatban volt, mint a Gyermekosztály főorvos asszonyával, Zebegényi Elvirával is, aki egyben Péter közvetlen főnöke volt.
Amint Kékesi Feriék is megitták a maguk kávéját, a sebész felugrott.
- Na, szevasztok ! Megyek a belre, megnézem közelebbről is a tündérkét !- mondta vidáman, s elrobogott, mint a gyorsvonat.
Péterék kettesben maradtak, s Kékesi Feri szemében kérdőjelek voltak. Péter kesernyés mosollyal válaszolt.
- Az esti vonattal jött. Beszélt az öreg Vass-sal. Hallottam, hogy Imre bácsi unokahúga Budáról... Nem jöttek ki elébe. Az öreg Vass kísérte el Imre bácsiékhoz.
- Csak ennyi volna? - tűnődött a főorvos hangosan. - Nem találkoztatok? Nem beszéltetek?... Ha már olyan közel voltál, hogy meghallottad a beszélgetésüket, mert amúgy kicsit messze esik a peron a parktól.
- Mondjuk úgy, hogy érzékelt. Egy-két szót váltottunk, de nem tudja, ki vagyok. Nincs jelentősége a dolognak.
- Ahá! Azért remeg a kezedben a csésze?
- Remeg? - nevetett Péter rekedten, s tréfával akarta elütni - Kevesebbet kellene innom.
A főorvos jóindulatúan mosolygott,
- Abban biztos vagyok, hogy van jelentősége, és nem is kevés. Nem az a fajta vagy, akinek komoly ok nélkül remeghet a keze. Na, megyek! Ha több mondandód lesz, megtalálsz! - mondta, s barátin hátba ütötte.
Péter bólogatott, s maga is ment az osztályára. Ha több idejük lett volna, vagy nagyobb elhatározás benne, elmondja talán, hogy félti a kislányt, mert hite szerint nem azok közé tartozik, akik között Laci szokta keresni a prédát. Érzi biztosan. Füredi Laci előtt is hallgatott erről. Becsületből, lemondásból, reménytelenségből. Úgy érezte, nincs joga leállítani a barátját, s a kislány helyett sem dönthet.
Beletemetkezett a munkájába, s igyekezett nem gondolni arra, hogy Laci éppen most veti be magát a lánynál a szokásos módon. Nem akart gondolni rá, de a víz szakadt róla. Péter szokatlan viselkedése nem kerülte el Zebegényi Elvira főorvos asszony figyelmét. Már tájékozott volt. Ott volt a büfében, hihetetlen érzékkel sejtette meg a történteket. Rendkívüli teremtés volt a százhúsz kilós, ötven év körüli, szemüveges, tüske hajú asszony. Mindenre, és mindenkire kiterjedt a figyelme. Pétert pedig különösen kedvelte, s mindig szemmel tartotta, ahogy anya a nehézségekkel küzdő gyermekét.
szerző: Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 18:53:50, vasárnap
|
| |
| |
X/B
A révházi kórház a városka harmadik parkjának a közepén állt, körülötte égbe nyúló óriás fenyők sorakoztak. A bekerítetlen parkba kijárhattak a betegek, s jó időben látogatókat is fogadhattak. Valami rend mégis volt ezen a téren, a látogatók először a portán át léptek be a kórház udvarára, s csak aztán mentek ki a parkba.
A kórház maga kétemeletes, hosszú, öreg épület volt, középen tágas lépcsőházzal. Az alagsorban volt a felvételi iroda, az ambulanciával, ott működött a labor, a konyha, a személyzeti ebédlő, s a mosoda.
A magasföldszint egyik szárnyában volt a sebészet, másik részben voltak a műtők, s a két intenzív szoba. Külön intenzív osztály nem volt a kórházban. Az első emelet egyik felén a szülészet osztozkodott a nőgyógyászattal. Az emelet másik szárnyát a gyermekosztály foglalta el. A második emelet teljes egészében a belgyógyászaté volt. Az irodák, és a büfé a tetőtérbe kényszerült. Kis kórház volt, de ellátta a várost, és környékét. Mivel csendes volt a betegforgalom, családias légkör alakult ki. Nem vették túl szigorúan a látogatás idejét, indokolt esetben bármikor bemehetett a látogató.
Péter a hivatalos látogatási idő alatt szokta meginni kávéját a büfében két barátjával, Füredi Laci sebésszel, s Kékesi Feri belgyógyásszal, a belgyógyászati osztály vezető főorvosával. Előtte telefonon jeleztek egymásnak.
Füredi Laci nőtlen fiatalember volt, magas, vékony, fekete, jóvágású, és nagy szoknyabolond. Kékesi Feri néhány évvel idősebb volt mindkettőjüknél, szintén magas volt, de kissé testes, s már deresedett a halántéka. Kékesi főorvos minden tekintetben komoly fiatalember volt, négy kisgyermek édesapja.
Péter ezen a délelőttön nem telefonált a barátainak, s nem várta meg a telefonhívásukat sem. Biztos volt abban, hogy a lány meglátogatja nagybátyját, s magának akarta az élményt. Más oka is volt az egyedüllétre. Nem akarta, hogy Kékesi Feri észrevegye nyugtalanságát, mert korholná újra. Három esztendeje hajtogatja, hogy őrültség feladni a reményt egy hisztériás lány miatt. Nem neheztel rá, mert kívülről másképpen ítél az ember. Még a legjobb barát sem értheti meg azt a kínt, amit átél nap nap után. Példának ott vannak az ismerős lányok. Kedvesek vele, aranyosak, de zavartan kapják el tekintetüket a bal arcáról, pedig ezek a szemek nemrégiben még ígérgető szemek voltak, noha tudták, hogy vőlegény. A kis virág szemében nem akarja látni a szánakozást. Nem megy a közelébe, csak messziről figyeli majd, mert látni akarja, amíg lehet. Szeretne gyönyörködni benne, aztán megőrizni emlékét, amíg él. A másik ok Füredi Laci volt. Nem akarta, hogy a lány után vesse magát szokása szerint. Nem irigység munkált benne, hanem féltés.
Kávéscsészével a kezébe odaállt a büfé talpig üveg ablaka elé, s lenézett az udvarra. A portán sorra engedték be a látogatókat. A többség a park felé kanyarodott. Megremegett kezében a kávéscsésze, mikor feltűnt Takácsné. Mögötte jött a lány. Lelkével nézte. Rögzítette minden mozdulatát. Ahogy lépett, ahogy mozdult a karcsú, nyúlánk alak, feje tartását, haja hullámzását. Figyelte arcát, azt a kedves, szelíd arcot, melyen nyoma sem volt a rátartiságnak. Meglátta rajta a riadalmat is, amit Takácsné hátrapillantása okozott, de az örömmel, félelemmel vegyes várakozást is, ahogy felnézett a második emelet ablakaira. Nézte gyönyörködő szemmel, s lelkében örömszimfónia szólt.
X/C
Füredi Laci barátja vállára tette a kezét, hangja rekedt volt.
-Ugye, csodálatos?! Mikor az imént megláttam, beleszédültem. Addig nem nyugszom, míg nem lesz az enyém.
Péter végigöntötte magán a feketét, s míg csapkodta a fehér köpenyt, hangosan morgott.
- A fene egye meg, most vettem tisztát !
Füredi Laci méltatlankodott.
- A lányhoz nincs szavad?! Ne mondd nekem, hogy egy ilyen csoda hidegen hagy.
- Nem, persze, hogy nem. Valóban nagyon szép lány... Ferinek jeleztél? Feljön?
- Ne térj ki, komám! - mondta a sebész bosszúsan, s úgy szólította, ahogy barátságuk kezdete óta szokta. Péter nevezte így a parkolóban, mikor új kollégaként a motorja helyére állt a kocsijával. Tréfásan megszólította, s tudtára adta, hogy foglalt helyen áll. Akkor még nem ismerték egymást, noha Laci is Révházán élt kisiskolás korában, de később szülei elköltöztek a megyeszékhelyre, s csak kész orvosként tért vissza a városba.
Péter sóhajtott.
- Mit akarsz, mit mondjak?
- Hogy ilyen szép lányt még sohasem láttál!... Egyszerűen észbontó! Részleteiben is. Figyelted a melleit ?! Hú, azok a formák ! Vagy a dereka. Átfoghatnám fél kézzel. A haja is káprázatos. Ez nem festett szőke, hanem eredeti aranyszőke. Értek hozzá. Erre mondják, hogy meseszép! Gyerekkoromban ilyennek képzeltem a tündéreket, de az is, komám ! Ez egy gyönyörű kis tündér.
- Ki a legújabb kiszemelted? - kérdezte egy vidám hang a hátuk mögött, s Kékesi Feri egyszerre tette kezeit mindkettőjük vállára.
Péter kényszeredetten mosolygott.
- Takács Imre unokahúgáról beszél.
A sebész hangja lecsapott rá.
- Hoppá! Honnan a jó csudából tudod, hogy ki az?! Most láttuk először. Mit tudsz, amit én nem?
Péter bosszankodva jött rá, hogy elszólta magát, magyarázkodva mondta:
- Csak tippeltem. Takácsnéval jött, láttad !...
- De ebből még nem következik, hogy Imre bácsi unokahúga lenne, te pedig határozottan állítottad !
Kékesi Feri megpihentette tekintetét Péter arcán, aztán maga felelt.
- Pedig logikus. Takácsné rokonságát ismerjük, révháziak. A múltkori epeműtéte után magad mesélted, hogy az ágya körül ült a rokonság egész idő alatt. A lány nem volt köztük. Akkor nem Takácsné rokona. Azt is tudjuk, Imre bácsinak is vannak testvérei valamerre. Valamelyikük lánya lehet. Úriféle, inkább tanult emberek lánya. Tegnap, mikor behozták Imre bácsit, az asszonyt tájékoztattam arról, hogy Imre bácsi szívével komoly gondok vannak. Talán értesítette a testvéreit, és a lány megjött az első vonattal.
Kékesi Feri a felesége révén ismerte meg Takács Imrét. Ili doktornő felügyelte Imre iskoláját, s összebarátkoztak. Mikor a fiatal orvosházaspár vett egy parasztházat, s renoválni kellett, Imréhez fordultak tanácsért. Kékesiék eredetileg nem voltak révháziak, nem ismerték a mestereket. Takács Imre azt is tudta, hol lehet olcsó homokhoz, sóderhez jutni. Péter, és Laci régebbről ismerte Imrét, mindkettőjüket tanította. Péter később sem szakadt el tőle. Imre mindvégig figyelemmel kísérte hajdani tanítványa sorsát. Ahányszor találkoztak az utcán, megállította, és beszámoltatta még egyetemista korában is. Nem csak ők voltak a tanítványai, a kórházban még számos orvos, s nővér tartozott a diákjai közé. Az idősebbek közül néhánnyal baráti kapcsolatban volt, mint a Gyermekosztály főorvos asszonyával, Zebegényi Elvirával is, aki egyben Péter közvetlen főnöke volt.
Amint Kékesi Feriék is megitták a maguk kávéját, a sebész felugrott.
- Na, szevasztok ! Megyek a belre, megnézem közelebbről is a tündérkét !- mondta vidáman, s elrobogott, mint a gyorsvonat.
Péterék kettesben maradtak, s Kékesi Feri szemében kérdőjelek voltak. Péter kesernyés mosollyal válaszolt.
- Az esti vonattal jött. Beszélt az öreg Vass-sal. Hallottam, hogy Imre bácsi unokahúga Budáról... Nem jöttek ki elébe. Az öreg Vass kísérte el Imre bácsiékhoz.
- Csak ennyi volna? - tűnődött a főorvos hangosan. - Nem találkoztatok? Nem beszéltetek?... Ha már olyan közel voltál, hogy meghallottad a beszélgetésüket, mert amúgy kicsit messze esik a peron a parktól.
- Mondjuk úgy, hogy érzékelt. Egy-két szót váltottunk, de nem tudja, ki vagyok. Nincs jelentősége a dolognak.
- Ahá! Azért remeg a kezedben a csésze?
- Remeg? - nevetett Péter rekedten, s tréfával akarta elütni - Kevesebbet kellene innom.
A főorvos jóindulatúan mosolygott,
- Abban biztos vagyok, hogy van jelentősége, és nem is kevés. Nem az a fajta vagy, akinek komoly ok nélkül remeghet a keze. Na, megyek! Ha több mondandód lesz, megtalálsz! - mondta, s barátin hátba ütötte.
Péter bólogatott, s maga is ment az osztályára. Ha több idejük lett volna, vagy nagyobb elhatározás benne, elmondja talán, hogy félti a kislányt, mert hite szerint nem azok közé tartozik, akik között Laci szokta keresni a prédát. Érzi biztosan. Füredi Laci előtt is hallgatott erről. Becsületből, lemondásból, reménytelenségből. Úgy érezte, nincs joga leállítani a barátját, s a kislány helyett sem dönthet.
Beletemetkezett a munkájába, s igyekezett nem gondolni arra, hogy Laci éppen most veti be magát a lánynál a szokásos módon. Nem akart gondolni rá, de a víz szakadt róla. Péter szokatlan viselkedése nem kerülte el Zebegényi Elvira főorvos asszony figyelmét. Már tájékozott volt. Ott volt a büfében, hihetetlen érzékkel sejtette meg a történteket. Rendkívüli teremtés volt a százhúsz kilós, ötven év körüli, szemüveges, tüske hajú asszony. Mindenre, és mindenkire kiterjedt a figyelme. Pétert pedig különösen kedvelte, s mindig szemmel tartotta, ahogy anya a nehézségekkel küzdő gyermekét.
szerző: Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 18:52:42, vasárnap
|
| |
| |
X/A
Zsuzsi álomba sírta magát ezen az éjszakán, de hajnalban már ébren volt. Kiült a heverő szélére, ott sírdogált, s tördelte az ujjait aggodalmában. Alig várta, hogy kintről zörgést halljon. Szerencsére Annus korán kelt, s elindulhatott keresésére. Beszólt a félig nyitva hagyott konyhaajtón, hogy bemehet-e. Annus flegmán felelt.
- Felőlem!
Illedelmesen köszönt, s azonnal kérdezte, Imre hogy van. Az asszony idegesen, pattogósan válaszolt.
- Hogy lehet az, akinek infarktusa van?!
Nem lett okosabb, de vigasztalta, hogy Annus inkább dühös volt, mintsem szomorú. Imre évek óta bizonygatta, hogy a felesége ragaszkodik hozzá. Most remélte, hogy igaza van. Remélni kezdte azt is, hogy nincs akkora baj, ahogy eleinte hitte, de Imre betegségének ténye mégis keserűséggel töltötte el, s rohant volna hozzá. Nem merte a kívánsággal kezdeni, helyette csendesen kérdezte:
- Itthon lett rosszul, vagy még útközben?
Annus tejet töltött a forralóba, felcsapta a gázra, s szinte kiáltotta.
- Nem mindegy? Tönkretettétek! Belebetegedett annak a jóféle nénédnek a halálába is. Hiába mondtam, hogy nem érdemli meg, mert kutyába se vette. Te meg külön csinálod neki a műsort. Most is, mi a fenének jöttél ide, mikor jól tudod, hogy utálom a képed?!
Zsuzsi nyelt egyet, s gondolta, hogy kibújt a szög a zsákból. Elszorult szívvel felelt.
- Imre az egyetlen rokonom. Szeretem őt, amióta az eszemet tudom.
- Na persze! Ez a maszlag. Ezen az alapon sírtad tele a lelkét évek óta. Vagyont költött már az utazgatásokra, de mi hasznunk belőle... Mocskos egy fajta vagy te is!
Zsuzsit már annyi megaláztatás érte az életben, hogy belső lázadással felelt.
- Ne tessék ilyet mondani, Annus néni! Imre is a fajtám.
- Az uram kivétel, de a kommunista pereputtya egytől egyig szemét, mocsok! - kiáltotta ijesztő indulattal, s kiköpött Zsuzsi lábai elé a kőre.
Zsuzsi megdöbbenve bámulta a fénylő foltot, s azt gondolta magában, hogy ilyen az élő, eleven gyűlölet. Ijedten hallgatott. Annus közben csapkodott össze-vissza a kezében lévő konyharuhával, s tovább dühöngött.
- Mind mocskosok vagytok, népnyúzó szemetek! Ismerlek benneteket. A jóféle nénéd is megérte a pénzét. Volt pofája úrinőt játszani kommunista kurva létére!
Zsuzsi csodálkozott : Rózsi erkölcseit sérelmezi, és nem a politikai tevékenységét ?! Nem nevezte magában sem elveknek. Imre egyszer azt mondta, a Tódor-féléknek nincsenek elveik, csak álarcaik vannak. Ha ezt emlegeti, egyetért vele, de hogy éppen az erkölcseit bírálja ?! Szerinte másféle viselkedésre szokás ilyet mondani. Rózsi általában olyan volt, mint a jégcsap, kivéve élete utolsó heteit. Csendesen mondta. Annus hangja újra felcsattant.
- Csak védd! Biztosan okod van rá. Téged is kitanított a mesterségére, mi? Kitehettétek volna a piros lámpát az elrekvirált villára!
Ezt komolyan zokon vette, de hallgatott a békesség miatt. Annus közben levette a tejet a gázról, löttyintett belőle egy kék pettyes bögrébe, szelt hozzá egy darab kenyeret, s az egészet elé lökte.
- Itt van, egyél! Mással nem szolgálhatok. Nálunk sajnos nincs divatban a lazacos szendvics! - mondta gúnyosan.
Zsuzsi lehajtotta a fejét. Most mondja meg, hogy életében nem evett még lazacot ?! Edinától tudta, hogy volt a villában az összejövetelek alkalmával, de sohasem vett rajtuk részt, maradékból sem kapott. Azt alighanem megette Teri néni, vagy valaki más. Megfogta a bögrét, halkan megköszönte, s megkérdezte, hogy Imre melyik kórházban van. Okkal kérdezte, mert Imrétől hallotta, a súlyosabb betegeket Nagyegribe viszik. Annus végigmérte lesújtón.
- Na, mit gondolsz, itt hány kórház van? Nagyon okos lány vagy, de ahhoz bezzeg van eszed, hogy mutogasd magad ebben a rövid szoknyában!
- Hoztam hosszabbakat is, átöltözöm... - felelte igyekvőn. Így tudta meg, hogy Imre a révházi kórházban van. Ez megnyugtatta. Helyben könnyebben bejut majd hozzá, de még mindig kevés volt a bátorsága ahhoz, hogy megkérdezze, mikor láthatja.
Annus hangja megint ijesztő volt.
- Ajánlom is, hogy átöltözz, mert nem csúfoskodok veled. Itt tisztelnek bennünket. Nem szoktuk híresztelni a mocskos viselkedésteket.
Ezzel mintha kiadta volna a mérgét. Csendben volt egy ideig, jött-ment a konyhában, zörgött, csörömpölt a mosogatóban, keresett valamit a mosatlan között. Aztán hirtelen belevágott az edények közé, s hisztérikus hangon felkiáltott.
- A szemét banda!... Megnyúzták a népet a beadással, lesöpörték a padlást, vitték a vetőmagot, a tojást tojó tyúkot, aztán követelték a beadást...Megnyúztak bennünket, hogy a kommunista urak dőzsölhessenek! Megverték apámat az udvarunk közepén a családja szeme láttára, mert eldugott egy kis vetőmagot, pár kiló lisztet... Elvitték, internálótáborban halt meg... Megölték a ganék! - kiáltotta már sírva, s Zsuzsi felé csapott a konyharuhával.
Zsuzsi felugrott, s az ajtó közelébe húzódott. Annus folytatta:
-A főtéri üzlet kirakatába csúfságnak kitették a kis lisztünket, vetőmagunkat, gúnyrajzokkal, versikékkel írták körül. Mi lettünk a nép ellensége... Kivezényelték az iskolásokat, jöttek csasztuskázni, zsíros kulák, büdös kulák... A fiamat is megszégyenítették az iskolában, kiállították táblával a nyakában, az udvar közepére állították, ott gúnyolták kórusban, pedig csak hétéves volt, csak hétéves!... - zokogta fuldokolva, s a konyharuhába temette arcát.
Zsuzsi remegett, s keseregve gondolta, hogy rettenetes világ lehetett akkor, ha még az ártatlan kisgyermeknek sem kegyelmeztek. Annus neki sem kegyelmezett. Felsírt újra, s megint felé csapott a konyharuhával.
- Ezt tettétek, te mocsok!
Zsuzsi már rettegett. Látta Annus eszelős tekintetét, látszott rajta, hogy alig van magánál. Újra kitört belőle a keserűség, de már aligha tudta, mit beszél, megfenyegette Zsuzsit az öklével.
- -Megöltétek az első uramat is! Nem bírta már szegény a sok csasztuskázást, mindennapos zaklatásokat. A rendőr kezéből kicsavarta a pisztolyt, és bedobta a kútba... Húszan jöttek rá! Hajtóvadászatot indítottak. Felakasztotta magát a szerencsétlen. Inkább felakasztotta, mint a kezük közé kerüljön. De még ez sem volt elég! Ötvenkettő nyarán, éjjel csóvát dobtatok a házra, hogy pusztuljon még az írmagja is! - zokogta fulladozva, s a konyhaszekrény ajtajához verte a fejét.
Zsuzsi szeme megtelt könnyel ennyi kín láttán. Hirtelen megszólalt, s védekezőn kiáltotta :
- Csak akkor születtem, Annus néni!
Annus mintha észre tért volna egy kicsit. Elfordult a konyhaszekrénytől, a konyharuhával törölgette könnyben fürdő arcát, aztán fáradtan legyintett.
- Akkor is azokhoz a mocskokhoz tartozol! Apád kommunista volt!
Zsuzsi nem tudta elviselni, hogy apját egy kalap alá vegyék a gyilkosaival. Sírt már maga is, így mondta:
- Az én édesapám becsületes ember volt, ártatlan abban, amivel Annus néni vádolja !
- Nincs ártatlan kommunista! - kiáltotta Annus, s hatalmasat csapott az asztal tetejére.
Zsuzsi tudta, hogy apját ilyen értelemben nem érheti vád. Biztos tudatában most nem rettent meg. Sírt ugyan, de elszántan ragaszkodott a maga igazához.
- De édesapám ártatlan volt ! Imre tudja. A testvére, jól ismerte, és szerette. Nem tudta volna szeretni, ha becstelen.
Annus csak azt hallotta meg belőle, amit akart.
- Azt látod elhiszem, hogy Imre szerette. Mindig is jó bolond volt.
- Édesapám is szerette Imrét. Jó testvérek voltak.
- Jó testvérek?! - csattant fel Annus hangja, s csípőre tette a kezét - Ugyan ne mondd! Hát akkor hol volt a díszes apád, mikor segíteni kellett volna ? Mikor kuláknak kikiáltott származásom miatt Imrét kicsapták tanyára tanítani, éveken át taposta a sarat, havat. Apádnak csak egy szavába került volna, de féltette a dőzst , a borjúhúst, azt féltette!... Amíg mi nyomorogtunk, puliszkán éltünk, ha akadt, addig ott fent borjúhúst zabáltatok. A két szememmel láttam!!!
Zsuzsi kikerekedett szemmel nézett Annusra. Imrétől alig hallott valamit a régi időkről, mégis meglepte, hogy hallgatott előtte arról, hogy évekig tanyán tanított. A borjúhús nem volt újság. Ismerte annak a nevezetes vasárnapi ebédnek a történetét. Imrétől, és Béla bácsitól is hallotta. Imre akkor mutatta be Annust a családnak. A borjúhúst Vagyki Laci vitte a vasárnapi ebédhez. Azért fogadták el, mert amúgy náluk is szegényes lett volna az ünnepi ebéd. Szülei nem tartoztak a kedvezményezettek közé.
Imre arról beszélt, hogy a botrányba fordult ebéd után majdnem megszakadt Annussal a kapcsolata. Elköltözött volna a fiával tőle, ha befogadják valahol, de akkor már a testvérei se merték pártfogásukba venni. Mindenki attól félt, hogy Rózsi bosszút áll. Édesapjától nem kellett tartaniuk. Imre azt mondta, megértő szeretettel állt a dologhoz, nem hűlt ki az ölelése, továbbra is szeretettel fogadták, ha fellátogatott. Vajon Annus tudja-e, hogy az akkori kesergésének is köze volt a szülei halálához?! Béla bácsi szerint, szülei sorsa azon a vasárnapon fordult a tragédia irányába.
Bánatosan nézte a magáról megfeledkezett asszonyt, s azon töprengett, miképpen tudná megértetni vele, hogy egyformán vádol ártatlant, s vétkest a bűnben. Megpróbálta a lehetetlent. Csendesen mondta :
- Rózsi miatt édesapámat is vádolja, Annus néni, pedig édesapámnak nem volt része abban a politikában, ami a népet nyomorgatta. Ha tetszik hinni, ha nem, nem értett egyet vele. Annyira nem, hogy amit Annus nénitől hallott, Tódor Györgynek a szemére vetette, mikor legközelebb Rózsiéknál összefutottak. Béla bácsi szerint megásta vele a sírjukat. Imre is, Béla bácsi is biztos benne, hogy szüleim nem baleset áldozatai lettek, hanem megölték őket.... Megölték a szüleimet, Annus néni !
Végét felsírva mondta, hiszen fájt a lelke a gondolatára is. Hallgattak aztán egy ideig mindketten. Ezek a percek lehettek volna a mérlegelés percei is. Kevésbé elvakult ember talán rádöbben, hogy eddig tévedésben volt, s megváltoztatja véleményét. Nem így Annus. Ha Zsuzsi tudta volna, hogy Imre hányszor, de hányszor próbálta megértetni ugyanezt a feleségével az elmúlt évek alatt, nem reménykedik. Annus parttalan, meggyökeresedett gyűlöletében nem mérlegelt. Felcsattant kárörvendőn a hangja.
- Megérdemelték a sorsukat!
Zsuzsi lélegzete elakadt. Ennyi gonoszságot még Annusról sem feltételezett. Vádló könnyekkel nézett rá, s az asszony visszanézett gyűlölettel. Örökre megfagyott köztük a levegő. Zsuzsi felsírt, s az ajtónak fordult.
- Elmegyek innen. Nem maradok itt tovább!
Annus rákiáltott.
- Sehova, egy tapodtat se! Itt maradsz. Ha az uram meggyógyult, eltakarodhatsz.
- Ezek után hogy maradjak itt ... - sírta Zsuzsi boldogtalanul.
Annus csepegő gúnnyal válaszolt.
- Majd meghúzod magad, ha annyira szereted Imrét!...- mondta, s aztán újra felcsattant a hangja- De már most mondom, az uramnak panaszkodni ne merj, mert kitaposom a beled! Megértetted?
Zsuzsi motyogott valamit, s kitámolygott a konyhából. Szobájában sírt egy ideig, aztán végiggondolta helyzetét. Rádöbbent, Annusnak igaza van, amíg Imre beteg, nem mehet el, mert súlyosbítaná állapotát az aggodalom. Itt kell maradnia, s úgy kell tennie, mintha minden rendben volna. Még akkor is ezt kell tenni, ha Annus közben őrjöngeni fog. Sejtette, hogy nem ez volt az utolsó ilyen eset. A szerencsétlen félig beleőrült az átélt szenvedésekbe, s ismétli majd gyakran önmagát. Félt tőle, mégis szánta, hiszen rettenetes élete volt.
szerző: Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 18:51:21, vasárnap
|
| |
| |
X/D
A motoros ezekben a percekben már az új kertvárosban robogott, s megállt egy kétablakos kockaház előtt. A kiskapuban középkorú asszony fogadta panaszosan.
- Péter, hol voltál ennyi ideig, a jó isten áldjon meg?!
- Itt vagyok, édesanyám! Nem szabad rémeket látni mindjárt...- mondta nyugtatón, s betolta járművét az udvarra.
Anyja szaladt utána.
- Na, de fiam! Mit gondoljon az ember, amikor elmentél kilenckor egy fél órára, most meg éjjel egy is elmúlt?!
A fiatalember átfogta a vállát kedvesen, együtt mentek be a házba, s közben felelt.
- Például azt, édesanyám, hogy felnőtt fiad van, akinek akadhat valami elfoglaltsága anélkül is, hogy előre bejelentené.
- Milyen elfoglaltság ilyenkor? Azt mondtad, megnézed Kékesi Feriéket, hogy baj nélkül hazaértek-e az Öreg-tóról a zivatar előtt a gyerekekkel, és jössz mindjárt. Vagy kimentél mégis a vasúti parkba? Máskor onnan is megjössz egy fél óra alatt.
Bementek az előszobába, a fiatalember levetette bőrruháját, s miközben felakasztotta a fogasra, türelmesen válaszolt.
- Így volt. Feriéknél voltam egy darabig, megjöttek baj nélkül. Játszottam kicsit a gyerekekkel, aztán hazafelé jövet mégis elkanyarodtam a vasúti park felé. Hiányzott a megszokott levegőzés, most különösen jó kint a levegő.
- Na, de ennyi ideig?! Máskor sohase szoktál ennyi ideig elmaradni...- méltatlankodott még mindig az anyja.
Péter felnevetett.
- Ma különleges világnap van, édesanyám! Valami felkeltette az érdeklődésemet, elszaladt az idő.
Anyja hirtelen elpityeredett.
- Könnyedén beszélsz, rám meg nem gondoltál. Órák óta imádkozok félelmemben. Azt hittem, hogy valami baleset ért.
Péter elkomorodott. Miközben megszabadult csatos csizmájától, bocsánatkérőn felelt.
- Ne haragudj a szédült fiadra, valóban megfeledkeztem az időről...- mondta nehéz sóhajjal, s korholta magát belül, mert ezen az estén anyjáról is megfeledkezett. Pedig máskor vigyázni szokott rá, nem hagyja bizonytalanságban, hiszen már szenvedett éppen eleget.
A Kerekes család élete tragédiáktól volt terhes. Özvegy Kerekes Sándorné, vagy ahogy az egyszerű környezetében emlegették gyakran, Jónás Erzsi, először az urát, és két kamasz fiát vesztette el. Sok éve történt, de azóta is gyászolja őket. A család azon a nyáron kiment az Öreg-tóhoz. Az apa csónakba ült a két nagyobb fiával, s a tó közepén felborult a csónak. Erzsi a partról nézte végig a legkisebb fiával. Őrjöngve küldte a segítséget, de későn ért oda az alkalmi mentőcsónak. Csak másnap találták meg a három Kerekest. Azóta a megmaradt fiának élt. Péter volt a szeme fénye. Keményen dolgozott, hogy tanulhasson, s meghitt, szép kapcsolat volt köztük.
A tragédiával még nem ért véget Jónás Erzsi keresztjárása. Három esztendővel ezelőtt majdnem elvesztette a harmadik fiát is. Péter közelében felrobbant egy gránát, s súlyosan megsérült. Maradandó sérülést szenvedett.
Kerekes Péternek, a helyi kórház közkedvelt gyermekorvosának sérült volt az arca. Szemből, s jobbról nem látszott a sérülés, a szemlélődő kellemes férfiarcot látott, de aki megpillantotta a bal arcán, a füle előtt a mély vágás helyét, szánakozó tekintettel nézett rá. Péter nehezen viselte el a szánakozó tekinteteket, s a balesete óta nem mutatkozott nyilvánosan hajadonfőtt, mindenhova motorral járt, csak a kórházban láthatták bukósisak nélkül. Beteg emberek között kevésbé zavarta a maga sérülése.
A baleset óta az élete teljesen megváltozott. A harmincnégy éves orvos a balesetig jeles fiatalember volt, diákkorától tevékeny, a társaságok lelke-motorja. Volt néptáncos, amatőr színjátszó, derűs kedélye miatt kedvelte mindenki. Kis betegei gyógyulás után is megismerték az utcán, s odaszaladtak hozzá egy puszira.
Nem csak orvosnak volt kiváló, embernek is az volt. Balesete után nem volt önmaga többé. Erzsi attól félt, hogy fia nem tudja majd elfogadni ezt az életet, de Péter megnyugtatta. Azt mondta, amíg köti édesanyja szeretete, s a munkája, nincs oka nyugtalanságra.
Mikor a gránát felrobbant, Péter vőlegény volt. Az akkor maradéktalanul jóképű, fekete hajú, sötét szemű, arányos testalkatú, magasra nőtt fiatalember, aki egyben doktori diplomával rendelkezett, válogathatott volna a szebbnél szebb lányokban, de Péter ragaszkodott az egyik szomszédjuk lányához. Zombori Katának hívták a lányt, idővel tanítónői oklevelet szerzett. Péterrel egyidősek voltak. Kiskorukban mindennapos játszótársak, együtt jártak óvodába, iskolába. Gimnazista korukban alakult ki a szerelem. Hosszú jegyesség volt az övék. Péter évekig tanult, Kata háza épült, aztán Péter egy jó hírű klinikán szerezte gyakorlatát. Kata türelmesen várt rá.
Végül beteljesülés előtt állt a hosszú ragaszkodásuk, esküvőre készültek. Már csak néhány nap választotta el őket a lakodalomtól, mikor felrobbant a gránát. Péter azon a délutánon locsolni akart a kertjükben, slagjuk a harmadik szomszédnál volt, átment érte. Mivel senkit sem talált elöl a házban, hátrament a kamrához, s elképedve látta, hogy négy gyerek, köztük egy kislány, éppen egy gránátforma tárgyat próbál szétfűrészelni. Már javában mozgott a fűrész. Nem volt sok ideje a meditálásra. Elkapta a hozzá legközelebb álló két gyereket, lerántotta a földre, s testével betakarta őket. Abban a pillanatban megtörtént a tragédia, felrobbant a gránát. A másik két gyereket megölte, az egyik a kislány volt, másik a háziak kisebbik fia, aki a gránátot fűrészelte.
Pétert is életveszélyesen megsebesítette. Erős szervezete legyűrte a súlyos sérülést, de Kata reakciója megsebezte a lelkét. A lány nem tudta elfogadni a sérült arcával, s lélektipró módon szakított vele. Ez okozta az igazi törést. Péter azóta abban a szilárd meggyőződésben élt, hogy senkinek sem kell ilyen arccal. Vigyázott magára. Ha bukóban találkozott olyan lánnyal, aki nem ismerte, és rámosolygott, nem látta meg.
Ezen az estén rövid időre megfeledkezett magáról. Míg várt a mellékutcában, végiggondolta a történteket. Hirtelen jött ötlettel maradt tovább a parkban, máskor sohasem várta meg az esti gyorsot. Most valami ott tartotta. Aztán meglátta a lányt, s azonnal elbűvölte. Ahogy ott mozgott a sárga fénykörben, olyan volt, mint egy tüneményes látomás. Bámulta karcsú alakját, gyönyörű haját, messziről is kedvesnek tűnő arcát. Mikor a falhoz dőlt sírva, majdnem odament, de akkor még észbe kapott. Amint a lány elindult a műúton, már nem volt ura akaratának. Ment utána, mint aki megszédült. Végül jött az a bitang. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy az arca eszébe sem jutott. Elintézte a részeges alakot, s rohant a pad előtt fekvő lányhoz.
Alig mert hozzáérni. A lány aléltságában feltárulkozott, olyan meseszép volt, amire csak heves szívdobogással tud visszagondolni. Aztán a mosolya. Uramisten, milyen mosoly volt az! Ilyen tündöklően kedves mosolyt még sohasem látott. Élete végéig sem fogja elfelejteni. Boldogan maradt volna mellette, de jött az öreg Vass, nem találhatta az alélt lány mellett. A magafajtájának vigyázni kell a látszatra is. Ismerte jól az öreget, bízott abban, hogy a lányt pártfogásba veszi. Szerencse, hogy jött. Ha a varázs továbbra is ott tartja a lány mellett, az a szegény kislány frászt kapott volna, ha az elhagyott parkban éjnek évadján felfedezi a sérülését. Gondolataiból anyja hangja zökkentette ki.
- Meddig akarsz a fogas előtt állni?... Valami bajod van, fiam ?
- Semmi, édesanyám! Az égvilágon semmi, csak eszembe jutott valami...- felelte sietve, s elmosolyodott. - Mehetünk aludni. Jó pihenést!
Anyját elkísérte a szobájáig, aztán maga is bement saját szobájába. Anyjának nem beszélhetett a lányról, mert féltette az idegen lányoktól, s hamar észrevenné, hogy annál a lánynál ottmaradt a nyugalma. Szegény anyja még mindig reméli, hogy Katával összejönnek majd egyszer. Hallotta, mikor egyik lánytestvérének azt mondta, hogy Katán kívül csak olyan lány fogadná el, aki mindenképpen doktorné akar lenni. Az olyantól pedig óvja meg őket az Isten.
Nem kapcsolta fel a villanyt, odaállt az ablaka elé, s nézte a csillagokat. Még sohasem érezte ennyire reménytelennek az életét. Megfogta az a gyönyörű mosoly, de semmi esélye sem lehet. Hirtelen fellázadt a lelke. Tehetetlen keserűségében iszonyút vágott a falra. Elfordult az ablaktól, s forró homlokát a falhoz hajtotta. Férfi volt, erős, egészséges, az apró fehérneműjében feltárulkozó lány olyan erős vágyat ébresztett benne, aminek a létezéséről eddig tudomása sem volt.
Katához is kötötték szép élmények, de ez a vágy más volt, ez valami elemésztő szomjúhozás volt, puszta emléke is kínnal, és gyönyörűséggel járt. Úgy érezte, rajtavesztett, ha nem tudja elfelejteni. Végén még felkötheti magát.
Állt a sötét szobában, s ütemesen ütötte öklével a falat. Nagy nehezen összeszedte magát, leült a kanapéjára, s tenyerébe hajtotta fejét. Mitévő legyen? Megpróbálta józanul mérlegelni az esélyeit, de alig sikerült. Abban biztos volt : ha Kata nem tudta elfogadni az arcával, pedig szerette, biztosan tudja, hogy szerette, akkor ez a gyönyörű lány nem szerethet bele. Megpróbált menekülni újra, s eldöntötte, addig nem megy Takácsék felé, amíg a lány Révházán van.
Fekvőhelye szemben volt a csipkefüggönyös ablakkal, szokása szerint félrehúzta a függönyt. Lefeküdt, s újra a csillagokat bámulta. A lányra gondolt. Nem hideg szépség, állapította meg jólesően. Mosolyában lélek van, benne van a személyisége bájos varázsa. Ez a kislány nem lehet gőgös, nem lehet beképzelt, mint a szépnek született lányok többsége, pedig legszebb mind között.
Hiába volt az erős fogadalom, nem tudott szabadulni a lány emlékétől. Gondolatban átélte a találkozás minden pillanatát. Az őrületes vágy fellobbant benne újra, zakatolt a szíve, folyt róla a víz. Már képtelen volt bármi elhatározásra. Alig várta, hogy másnap legyen, s láthassa megint. A csillagok is bűnösek voltak benne, biztatták - hátha, hátha! Mikor végre álomba szenderült, félálomban még motyogta:
- Kis virág!... Gyönyörű, kicsi virágom!
szerző: Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 18:50:04, vasárnap
|
| |
| |
X/C
Zsuzsiék a vasúti raktárban bő órát töltöttek. Az öreg szállítóleveleket böngészett, csomagokat rakott ide-oda, s közben mesélt. Elmondta, hogy nagy zivatar volt, a fiánál segített az építkezésen, aztán elbóbiskolt a vacsoránál. Zsuzsira mosolyogva mondta, hogy ez a szerencséje, mert máskor előbb szokott jönni.
Zsuzsi megemlítette a forgalmistát, a sötétbe borult peront. Az öreg döcögősen nevetett.
- Új házas. Sietett fel az asszonykához az emeletre. Hajnalig nem jön vonat, a telefon ott is szól, pihenhetnek.
Aztán írogatott szorgalmasan, s nem beszélt. Zsuzsi is hallgatott. Álldogált az ajtó közelében, noha az öreg hellyel kínálta a ládák tetején. Nem ült le, mert minden poros volt. Félhomály vette körül, csak az öreg előtt égett egy kis villany. Minden mozdulatára megmozdult a hajópadló, valami pince felett lehettek. Úgy érezte, álmodja ezt a mai estét, úgy ahogy van, a parkbeli kalandját a vasúti raktárral, az öreggel együtt. Kicsit sajgott még az ütés helye, szerette volna látni a sebét. Volt egy félig vak tükör a falon, odaesett a fény éppen. Elment odáig a lába alatt mozgó padlón, s belenézett a tükörbe. Elborzadt magától. Véres volt a homloka, talán maga maszatolta el. A látvány felkavarta, s megszédült. Belekapaszkodott a rozsdás mosdóba. Szerette volna megmosni az arcát, mert érezte, hogy elájul megint, s végigvágódik az ijesztő porban, de a lavórban fekete volt a víz. Tehetetlenségében felsírt. Az öreg abbahagyta az írást, s vigasztalón mondta.
- Nocsak, nyugodjon meg, aranyoskám! Vass bácsinak nagy unokái vannak, lánygyerekek is. Tudja, hogy mi a becsület. Minden baj nélkül elviszem Takácsékhoz.
Összeszedte magát, és kért egy kis vizet. Az öreg a kannafedőből kínálta. Nem ivott, csak az arcát mosta meg. Jobban lett kicsit, s hamarosan indulhattak.
Éjjel fél egy tájban járt az idő. Az öreg feltette a bőröndöt a kerékpárra, Zsuzsi mellette lépkedett. Beszédes volt az öreg vasutas. Elsorolta a gyerekeit, unokáit, s büszkén említette a két dédunokát.
Zsuzsi megkérdezte:
- Dédunokák vannak, és még nem nyugdíjas a bácsi?
- Tíz éve, de muszáj dolgozni. Építenek a gyerekek, kell a segítség. Már a harmadik gyerek épít, addig nem lehet pihenni. Majd megpihenünk később. Ha előbb nem, majd a sárga földben, ott úgyis pihenhet az ember eleget.
Mindezt kedélyesen mondta, szinte vidáman. Aztán tovább mesélt. Elsorolta, hogy melyik gyereke mivel foglalkozik, név szerint emlegette őket. Közben beértek a városka központjába. Egyetlen lélekkel sem találkoztak a hosszú úton. Zsuzsi szemügyre vette a város központját. Tekintélyes templom állt a téren, akár egy kisebb bazilika. Tornya beleveszett az éjszaka sötétjébe, csak a toronyóra világított árván a magasban. Telihold volt ezen az estén, s Zsuzsinak a sötét magasban világító toronyóra, és a telihold láttán az a képzete támadt, hogy dupla hold van az égen. Két világító tányér, az egyik a másiknak tükörképe. Ez is álomszerű volt. A dupla hold megragadta képzeletét, mintha tényleg mesevilágban járna. Aztán eszébe jutott Imre újra, s visszahozta a valóságba. Ha nem baleset érte őket, akkor mi történhetett. Hiszen Imre eddig maga volt a biztos bizodalom. Szava, ígérete szentség. Ha most nem állta a szavát, annak súlyos oka van. Összeszorította szívét újra az aggodalom. Megjelent előtte Imre kedves arca, s felsírt magában.
Az öreg közben fáradhatatlanul mondta a magáét. Már a városról beszélt, a templomparkot emlegette, híresen szép virágait, és a papot, aki nem restelli megfogni a kapa nyelét, s maga gondozza a templom mellett elterülő park ágyásait. Mentek, csak mentek. Már zegzugos kis utcákon jártak, hol erre kanyarodtak, hol arra. Zsuzsi úgy érezte, hogy órák óta mennek. Aligha talált volna el Imréékhez egymagában.
Az öreg, Takács tanító urat kezdte emlegetni. Zsuzsi felkapta a fejét. Jólesőn hallgatta, hogy miképpen dicséri Imrét. Mondta az öreg, hogy tanította a gyerekeit, némelyik unokáját is. Hozzátette, hogy ritka rendes ember. Köszönésbe sem lehet megelőzni, pedig maga csak egy egyszerű vasutas, akinek a tanítók nem szoktak előre köszöngetni, de a tanító úr nem restelli. Rákanyarodtak egy sötét, hosszú utcára. Zsuzsi újra a gondolataiba merült. Próbálta rendezni az emlékeit, mi volt az álom, s a valóság, mert álmodott is a pad előtt. Azt álmodta, hogy elérte a gazdaházat. Abban biztos volt, hogy nem történt meg. A fiúban nem volt biztos. Olyan kellemes emléke volt, hogy csak álmodhatta. Pedig tisztán látta maga előtt most is az arcát, kedves mosolyát, sötét szemeit. Hangja is a fülében volt még, az a kellemes, bársonyos bariton hang.
A hosszú utca két oldalán sötét utcák nyíltak erre-arra, amikor elmentek az egyik mellett, a hátuk mögött bent a mellékutcában felbőgött egy motor hangja. Néhány pillanat múlva kikanyarodott, megelőzte őket, s elhúzott mellettük. A motoroson bőrruha volt, megcsillant rajta a fény, mikor a villanyoszlop alatt ment el.
Zsuzsi szíve nagyot dobbant, megismerte bukóban is. Mégsem álmodta, gondolta örömmel, s izgalmában megkérdezte:
- Messze vagyunk még?
- Már nem. A tanító úrék éppen ott laknak, ahol ez a motoros megfordult. De mit keres ez erre ebben az órában?! Na, csak húzódjunk beljebb, még elviszi a táska sarkát.
A motoros visszafelé jött, s felemelt kézzel köszöntötte az öreget. Az öreg fogadta, sapkájához érintette az ujját, s azt mondta:
- Szevasz, fiam!
A fiú révházi, ismeri az öreg, örvendezett magában Zsuzsi, s gondolt mást is. A fiú neki üzent. Tudja, hogy kihez igyekszik. Nagyon jó érzés volt végiggondolni. Belülről csiklandozta az öröm, az aggodalmáról is megfeledkezett néhány pillanatra.
Mikor megálltak a ház előtt, már újra nyugtalanul vert a szíve. Csengő nem volt, az öreg megkopogtatta a közelebbi ablakot. Fény gyúlt a szobában, s megjelent Annus kócos feje az üveg mögött. Zsuzsi szívéről mázsás kő esett le. Itthon vannak, megjöttek mégis, örvendezett magában, s eszébe sem jutott neheztelni. Helyette gondolta, hogy elaludták a vonatot. Nehéz nap volt mögöttük, nem húztak órát, vagy nem hallották meg a csörgését.
Annus dühös fintort vágott, amikor megismerte, de intett a kezével, hogy menjenek vissza a kiskapuhoz. Maga jött ajtót nyitni. Valami pongyolaféle volt rajta, megköszönte az öregnek a segítséget, de Zsuzsit nem üdvözölte. Ahogy bezárta a kiskaput, otthagyta az udvaron. Zsuzsi sietett utána a bőröndjével, ahogy tudott. Mire becipelte az előszobába, Annus már sehol sem volt. Vízcsobogást hallott az egyik ajtó mögül, így szétnézhetett egy kicsit. A hálóban nyitva volt a nagy rekamié, de csak egy ágynemű volt rajta, abból bújhatott ki Annus. A másik utcai szoba ajtaja is nyitva volt, az utcáról beszűrődő fényben látta a bútorok körvonalait. Gondolta, Imre valamilyen okból ott pihent le. Közelebb lopakodott az ajtóhoz, s beszólt halkan. Úgy szólította nagybátyját, ahogy gyakran szokta.
- Megjöttem, édes-drágám!
Nem kapott választ. Annus kijött a fürdőszobából, s felkapcsolta a villanyt a sötét utcai szobában. Senki sem volt bent. Annus nem ment be, csak az ajtóban állt.
- Találsz a fiókban ágyneműt, ágyazz meg magadnak, mert nálunk nincsenek cselédek!- mondta bántón, visszautasító arccal, s indult a háló felé.
- Imre hol van? - kérdezte Zsuzsi nyugtalan lélekkel.
Annus már fogta a kilincset, s hirtelen indulattal felelt.
- Hol volna? Kórházban! Infarktust kapott, hála a rokonai igyekezetének!
Ezzel bement a szobába, s becsapta maga mögött az ajtót. Zsuzsi úgy nézett a becsapott ajtóra, mint akit arcul ütöttek. Aztán az ajtófélfához borult, s zokogott, hogy a szíve majdnem beleszakadt.
szerző: Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 18:48:50, vasárnap
|
| |
| |
X/B
A műutat nézte, s egyre erősebben hitte, hogy nagy a baj. Talán Imre már útközben szóba hozta, s Annus haragjában nekihajtott az első fának. Valóban keveset nézhetett televíziót a hallban, de így is látott elég balesetet. Most az ismert képsorok ugráltak a szeme előtt, összetört autók, sebesültek, vér, tragédia. A falhoz dőlt sírva. A motoros megmozdult a fánál. Pár lépéssel előbbre ment, egy letört ág megreccsent csizmája alatt, s megtorpant hirtelen. Zsuzsi kesergés közben nem hallotta meg az ág roppanását. Helyette nagy nehezen összeszedte magát, s szemeit törölgetve nézte újra a műutat. Egyszer csak meglátott egy gyalog közeledő emberi alakot. Nagyot dobbant a szíve. Kétsége sem volt afelől, hogy Imre jön. Hirtelen elhatározással otthagyta nehéz bőröndjét, s elindult a közeledő elé. Ment lendülettel, szinte repült, táncolt mentében az út közepén, mint a vidám szellőcske, s álmában sem gondolta volna, hogy közben követője akadt.
A motoros is elindult a park fái között. Követte Zsuzsit fától fáig, bokortól bokorig, vigyázva arra, hogy a műútról észre ne vegyék. Zsuzsi nem nézett be a fák közé, csak a messziről közeledőt figyelte, s minél közelebb jutottak egymáshoz, annál inkább elbizonytalanodott. Imre mozgása más volt, mint a szemből jövő járása. Megállt, majd újra elindult, de már fogyó lendülettel. Azzal vigasztalta magát, hogy Pali jön elébe. Lassan közeledett az érkező, Imre szerint a fiatal erdésznek mackós járása volt, ráillett a közeledőre. Aztán megtorpant hirtelen, mert észrevette az erős imbolygását. Nem lehet Pali sem, gondolta rémülten, és lehúzódott a jobb oldali park szélébe, ott várta be. A hold hol elbújt, hol kibukkant a felhők közül, a műút éppen ott volt a legsötétebb. Amikor egy vonalba ért vele a nagydarab, erős férfi, elbújt a hold is a felhők között. Ekkor megtörtént a baj. Az imbolygó alak hirtelen fordulattal elkapta, megragadta, s az arcába röhögte:
- Rám vártál, cicuskám?!
Zsuzsit néhány pillanatra megbénította a félelem, aztán a szabad kezével hirtelen belecsapott a támadó arcába, egyenesen a szemei közé. A férfi felordított, s elengedte. Zsuzsi futásnak eredt, rémületében az álombeli otthona felé vette az útját, a gazdaházat akarta elérni, hogy segítséghez jusson. A férfi utána vetette magát. Ott trappolt a nyomában, lihegve szitkozódott közben. Zsuzsi érezte, hogy nem éri el a fehér falú házat, s rémületében befutott a park fái közé. Éppen ott, ahol a motoros meghúzódott egy bokor árnyékában. Meglátta a másik alakot, és retteneteset sikított. A motoros félreugrott, Zsuzsi tovább rohant. A motoros kilépett a fényre, s elállta az üldöző útját.
Zsuzsi ebből semmit sem látott, csak az iszonyú csattanásra kapta vissza a fejét. Látta a fekete bőrruhás fiút szétvetett lábakkal, felemelt karral, s látta a másikat visszarepülni a műútra, mint a rongybabát. A következő pillanatban maga is elzuhant, átbukfencezett az útjába került padon, s elterült a fűben. Arra eszmélt, hogy ébresztgetik. Gyengéden paskolta valaki az arcát, s egy kellemes bariton szólítgatta:
- Ébredjen, kislány! Ébredjen!
Kinyitotta a szemét. A bőrruhás fiú volt mellette, fél térdre ereszkedett, a hold éppen beragyogta a parkot. Jólesőn nézett a fölébe hajoló arcba. Eszébe sem jutott félni. A fiú rámosolygott, ő visszamosolygott rá.
- Fel tud ülni? - kérdezte a fiú, s nyújtotta a kezét.
Zsuzsi mozdult, de közben észrevette, hogy a szoknyája a nyakába lebbent, ijedten kapott hozzá. Míg igazgatta, a fiú mosolyogva elfordította az arcát. Aztán felsegítette ültéig. Zsuzsi a fejét tapogatta, mint aki azon tépelődik, hogy lábra álljon-e, s megkérdezte:
- Elment?
- Remélem, a saját érdekében - válaszolta a fiú kis mosollyal.
Zsuzsi újra viszonozta a mosolyt, s már maga nyújtotta a kezét, hogy segítse talpra. Ahogy kinyújtotta a kezét, a holdvilág fényében meglátta, hogy véres a tenyere. Vérzett a beütött feje, noha alig sajgott. Nem bírta a vér látványát.
- Ó, istenem! - rebegte, s visszahanyatlott a fűbe.
A motoros csóválta a fejét. Megfogta Zsuzsi pulzusát gyakorlott mozdulattal, s halkan mondta:
- Érzékeny vagy, kis virág!
Az arca felé nyúlt újra, de hirtelen megállt a keze a levegőben. A város felől kerékpáros közeledett, messziről nyikorgott a járműve. A motoros talpra ugrott, s kisietett a műút szélére. Megnézte a közeledőt, aztán Zsuzsi felé fordult, sajnálkozón nézte néhány pillanatig, majd eltűnt a mellette lévő terjedelmes bokorban. A kerékpáros halk jajgatásra figyelt fel. Meglátta a pad előtt heverő lányt a fák, bokrok között. Megállt, letámasztotta járművét, levette a pumpát, s óvatosan elindult a pad felé.
Zsuzsi újra arra eszmélt, hogy ébresztgetik.
- Hé, kislány, mi van magával? - kérdezte egy reszelős, öreg hang, miközben rángatta a karját. Kinyitotta a szemét, s belecsodálkozott a ráncos arcba. Öreg vasutas guggolt mellette.
- Hova lett? - dadogta a fiúra gondolva, s hirtelen összezavarodott. - Vagy csak álmodtam?
Az öreg azt hitte, hogy arról a léhűtőről beszél, akivel az imént találkozott.
- Nem álmodta, a gazdaház előtt majdnem a biciklim elé futott a bitang. Bántotta? Mert attól kitelik, amilyen részeges.
Zsuzsi rájött, hogy a támadójáról beszél. Feltápászkodott, miközben felelt.
- Nem bántott, csak megkergetett. A padban botlottam el. Bevertem a fejem, de már jól vagyok.
Leült a padra, próbált visszaemlékezni, az öreg közben örvendezett.
- Na, akkor szerencsénk van, mert errefelé nincs orvos. A kórház vagy két kilométerre van, ahhoz át kellene mennünk a városon. Hogy került ide ilyenkor? Maga nem révházi, vonat se járt mostanában. Csak nem az estivel jött?
Zsuzsi megmondta, hogy kihez jött, és azt is, hogy nem várták, noha ígérték.
- Akkor csakis valami tévedés lehet, mert jól ismerem a tanító urat, ha az valamit megígér, megtartja. Rokona talán?
- Az unokahúga vagyok, Budáról. - mosolyodott el Zsuzsi a kedves szavakra. - Nem kísérne el hozzájuk, aranyos bácsi?
Az öreg vasutas feljebb tolta a sapkáját, vakarta a fejét, mint aki erősen töpreng, aztán azt mondta:
- Lehet szó róla, de előbb dolgom van a vasúti raktárban. Ha megvárja, mehetünk. A tanító úrék jó messze laknak, onnan már bajos volna visszajönni.
- Jó lesz nekem így is ! - sietett Zsuzsi a válasszal. - Még segítek is, hogy hamarabb végezzen.
Az öregnek tetszett a válasz, dörmögősen nevetett, s megindultak kifelé a parkból. Kérdezte Zsuzsit a csomagja felől. Válaszolt rá, éppen a bokornál jártak. Az öreg előre ment, Zsuzsi utána. A bokor előtt megállt egy pillanatra. Határozottan érezte, hogy a bokor megmozdult, de nem mert benézni az ágak közé.
Mikor már messziről hallatszott a lépteik zaja, a kerékpár nyikorgása, a motoros kilépett az ágak közül, és halkan felnevetett :
- A mindenét, ez forró volt!
Leült a padra, nézte a füvet. Először mosolyogva, aztán hirtelen elborult az arca, s feje a mellére bukott. Szívet-lelket gyötrő oka volt a hirtelen támadt keserűségnek. Sokáig ült így, aztán felpattant, rohant a motorhoz. Felvette a bukót, a járművel szaladt a fák között. Csak a gazdaház előtt ment ki vele a műútra, felpattant rá, s ijesztő sebességgel elszáguldott a város felé. Ment, mint aki menekül.
szerző: Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 18:47:38, vasárnap
|
| |
| |
X/A
Révháza felett zivatar vonult el ezen az estén. Már nem esett, de még közelről dörgött, villámlott, mintha az égiháború letáborozott volna a kisváros határában. Tíz óra felé járt az idő. Az állomás környéke kihalt volt, az épület ablakai sötéten bámultak az előtte elterülő térre. Csak a forgalmi irodában derengett némi fény. Fiatal vasutas ült az asztalnál egymagában, várta az utolsó vonatot.
Egyemeletes, kis kockaház volt az állomás épülete, nyitott peronnal, bezárt váróteremmel. Kevés utas fordult meg az állomáson. A révháziak inkább autóbusszal jártak be a közeli járási székhelyre, Nagyegribe. Az állomás épületéhez tartozott egy ütött-kopott raktár, s egy félig nyitott illemhely. Sehol sem volt mozgás, nem akadt utas a késői órán.
A vasútállomást tekintélyes park választotta el a kisváros lakóházaitól. Aki Révházára megérkezett, úgy érezte, előbb egy erdőn kell átmennie, s csak aztán jut be a városkába. A parkot kettéosztotta a műút, a városka központjától az állomás épületéig vezetett, s kis térbe torkollt az épület előtt.
A vasúti park fái, bokrai sejtelmesen susogtak a zivatar utáni szélben, amúgy csend ült a tájon, eltekintve a közeli, tompa égzengéstől. Ezt a csendet egyszer csak kettétörte egy közeledő motor hangja. A város felől érkezett, kanyart írt le az állomás előtti téren, majd berobogott a park fái közé. Bőrruhás, magas fiatalember szállt le a motorról. Levette bukósisakját, az ülésre tette, s jólesőn nyújtózott a jármű mellett, mint aki élvezi az eső utáni levegőt, a közeli fák, bokrok nedves illatát.
A késői motorozó nem utazni szándékozott. Hátat fordított az állomás épületének, s elindult komótos léptekkel a park belseje felé. Sétálva ment, ráérősen. Nem ijesztette a néptelen táj, a késői óra, a fák, bokrok sötét árnyéka. Amerre elment, megcsikordult a parkbeli út apró kavicsa fémcsatos csizmája alatt.
A kettéosztott park jobb oldali sarkán állt egy tekintélyes fehér falú épület, kiterjedt almás választotta el az első lakóháztól. Valamikor a park is a házhoz tartozott. Ezt a házat a városkában gazdaház néven emlegették. A háború előtt uradalmi gazdatiszt lakta, innen kapta a nevét. Az államosítás után intézményeket telepítettek bele, volt szociális otthon, óvoda, bölcsőde, végül üresen maradt, mert kiesett a forgalomból.
A gazdaház magányosan állt a sok fa között, mint valami mesebeli kastély az erdő szélén. Előtte a jobb oldali park, mögötte az almás, szemben a bal oldali park fái vigyázták csendjét. Az épület maga két szárnyból állt. Középen tekintélyes fakapu kötötte össze a szárnyakat, a fakapun gyermekkarnyi rézkilincs díszelgett.
A motoros elsétált a kapuig, s lenyomta a kilincset. A kapu zárva volt. Megfordult, s kényelmesen visszasétált a motorjáig. Megtámasztotta hátát az egyik fánál, és várt.
Messziről már hallani lehetett a közeledő vonat hangját. Zsuzsi ezen a vonaton utazott. Amint a vonat közeledett Révházához, megpróbálta levenni nehéz bőröndjét a csomagtartóról, de nem bírta leemelni. Három fiú ugrott egyszerre. A szerencsés azonnal felajánlotta, hogy leszáll vele, s mellészegődik önkéntes hordárnak.
Zsuzsi kedves mosollyal hárított, s maga cipelte a bőröndöt az ajtóig. Aztán nagy üggyel-bajjal lerángatta a vonatról. Igyekeznie kellett, az egyetlen leszálló volt, s az indító fütyült, amint földet ért. Letette a bőröndöt, s tekintetével a peront kutatta. Imre még nem volt kint. Azt gondolta, hogy előbb érkezett be a vonata. Nem akart a sínek között maradni, elindult cipekedve a peron felé. Félúton járt, amikor az indító vasutas kijött a forgalmi irodából, bezárta az ajtót, lekapcsolta a villanyt, s eltűnt a sötétben. Kicsit megszeppent, de aztán a kijárat felé vette az irányt. Az épület sarkán himbálózva világított egy csupasz villanykörte, odáig cipelte a bőröndjét, s a sárga fénykörben letette. Tekintete befutotta a messzeségbe vesző műutat. Biztos volt benne, hogy pillanatokon belül meglátja a Moszkvics közeledő fényeit.
Ezekben a percekben még nem volt nyugtalan, noha a kihalt tájat kissé félelmetesnek találta. Aztán elmosolyodott, mert meglátta a fehér falú házat. Kicsit kijjebb volt, mint a fák, fehér fala messziről világított. Imre elbeszéléseiből ismerte Révházát, az állomás környékét is. Hallott a gazdaházról is. Egyszer álmodott is vele. Édes-bolondos álom volt. Azt álmodta, hogy abban a házban élt a kedvesével, s a gyermekeivel. Boldog volt. Boldog!
Messziről megsimogatta tekintetével a park sarkán álló házat, aztán az órájára nézett, s nyugtalanul mozdult. Imrének már mindenképpen ott kellett volna lennie. Akkor is, ha nem tudta meggyőzni Annust. Valami más történt, mert Imre sohasem hagyná cserben. Vigasztalta magát, hogy talán elromlott a Moszkvics. Öreg autó, hosszú úton járt, s nem indult, mikor Imre elérkezettnek látta az időt. Ha így van, akkor várhat még eleget, mert Imréék messze laktak az állomáshoz. Ha gyalog indult elé, legalább fél óra. Idegességében végigtáncolta a hátralévő időt a sárga fénykörben, nyugtalanul izgett-mozgott, nem tudott egy helyben maradni. Aztán eltelt a fél óra is. Majd még egy negyed, s lassan erőt vett rajta a pánik. Egyre inkább hitte, hogy Imrééket valami baj érte útközben, s nem értek haza. Ha itthon volna baj, s Imre akadályoztatva van, kiküldi Palit, a nevelt fiát.
Palival még nem találkozott személyesen, de tudta Imrétől, hogy derék fiatalember, amúgy erdész. Sokszor Imre pártján van az anyjával szemben, ha a Rét utcában róla esik szó. Tudta Imre címét, hiszen évek óta leveleztek, de fogalma sem volt, hogy miképpen találna el hozzájuk. Imre maga mondta, hogy eltévedne, nem könnyű eljutni a régi kertvárosba. Ott is nehéz tájékozódni, sok a keresztutca. Ezen a késői órán talán járókelőre sem akadna, aki eligazítaná.
szerző: Rányi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2015-03-01 18:45:47, vasárnap
|
| |
| |
Kedves Olvasóim!
Változtattam a blogba feltett regény eddigi megjelenésén. A regény első két fejezetét, A balszerencse című., valamint A kalitka című., fejezeteket, melyekben Zsuzsi születése előtti időkről, majd nevelkedése éveiről van szó, a terjedelemre való tekintettel, az olvasás megkönnyítése érdekében a blogból kihagytam.
'
Takács Zsuzsi történetét rövid bevezetővel kezdem. Zsuzsi óvodás volt, mikor tragikus körülmények között árvaságra jutott. Reggel még szülei vitték az óvodába, s délután már hiába várta őket. Helyettük apja két testvére, Takács Rozália, s a révházi tanító, Takács Imre ment érte. A kislánynak azt mondták, szülei elutaztak, s egyelőre Rózsi budai villájába viszik. Zsuzsi nem akart Rózsihoz menni. Sírva kapaszkodott Imrébe. A révházi tanító is sírt. Ragaszkodón szerette a kislányt, de gyűlölködő felesége miatt nem vehette magához. Karjaiba emelte a gyermeket, s vigasztalón ígérte, hogy gyakran látogatja majd. Zsuzsit nem lehetett megvigasztalni. Imre tehetetlen keserűségében menekült a kétségbeesett lányka könyörgése elől, s amint tehette, a vonat indulására hivatkozva elrohant.
Rózsi a zokogó gyermeket betuszkolta a várakozó autóba, a villában belökte egy udvari szobába, s rázárta az ajtót. Takács Zsuzsira négyesztendős korában rácsapódott a kalitka ajtaja.
Takács Rozália lelketlen viselkedése előrevetítette Zsuzsi szomorú gyermekkorát. A keserves helyzet az érettségit követő nyáron, Takács Rozália hirtelen halálával ért véget. S, Zsuzsi sorsa újra fordulóponthoz érkezett.
'
A közvetlen előzmények megismerése miatt meghagytam a 2. fejezet végét. " A találkozás " c. 3. fejezettől zavartalanul kísérhetjük figyelemmel az immáron 18. évében járó, kedves budai lány, nem mindennapi sorsának további alakulását.
A K A L I T K A című, 2. fejezet befejező része:
Temetés napjára megérkezett Takács Imre. Felesége is felutazott, de kint maradt az öreg Moszkvicsukban, tartotta magát a hajdani kitiltáshoz. A révházi tanító igyekezete szánni való volt. Zsuzsit könnyesen ölelte, s elmondta vagy százszor : " Bocsáss meg, kis madaram!"
Béla kezét hálásan szorongatta. Sokszor köszönte, hogy Zsuzsi mellett volt ezekben a napokban. Mint kiderült, Annus elhallgatta Zsuzsi levelét, a táviratot is csak előző nap vitte Imre után az iskola nyári táborába, noha felbontotta, mikor napokkal előbb megkapta. Talán arra számított, Imre késve már nem tudja szabaddá tenni magát. Nem volt mit tenni, Annus már csak ilyen volt.
Hármasban leültek beszélgetni a dolgozószobában. Imre elképedve hallgatta a történteket, Kozmáról akkor hallott először, aztán a kismadaráért aggódott. Remegett a térdén nyugvó keze, mikor megszólalt.
- Engem felejts el, Bélám, csak a kislányon segíts! Mivel tudnád egyezkedésre kényszeríteni a galádot, van rá remény?
Az ügyvéd változatlanul baráti érzéssel volt Imre iránt, s igyekezett megnyugtatni.
- Mindent elkövetek. Ha kell, csalok, blöffölők értetek, és Rózsika miatt is. Meggyőződésem, azért akart lóhalálában hazajönni, hogy megváltoztassa a végrendeletet. Legalább a villát megmentse nektek. Sajnos, már nem volt rá ideje. Ez persze csak az én feltételezésem, és nincs jogom felülbírálni leírt végakaratát. Ezért beérjük annyival, amit Kozmából kicsikarhatunk. Először is, Zsuzsi a villa lakója, nem teheti ki kárpótlás nélkül. Másodszor, egy régi tartozás ürügyén... Tudtok róla, hogy Sándor a haláluk előtt kevéssel Rózsikának kölcsönadta a megtakarított pénzüket?!
Zsuzsi csodálkozó szemekkel nézett rá, Imre belevörösödött. A szelíd, jólelkű embert nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Rátelepedett szívére a bánat. A túlélő testvér nem tudott szabadulni attól a rettenetes gondolattól, hogy nővére ezért hallgatott Sándor előtt a fenyegető veszélyről, politikai hatalmát féltő Tódor György elveszejtő szándékáról, hogy Sándoréktól megszabaduljon örökre. Így már dupla oka is volt rá.
- Jelentős volt az összeg? - préselte ki magából nagy nehezen a szót.
- Csak tippem van. Melindának volt egy balatoni ingatlan része, valami nyaraló, azt adták el. Ha jól gondolom, szép pénz volt abban az időben. Kamataival ma már kisebb vagyon. Majd előkotorászok valahonnan egy régi betétkönyvet, és úgy teszek, mintha bizonyíték volna. Kozmát sarokba szorítom vele. Hátha beveszi!
Imre arcán gond volt.
- Ha sikerül is, időbe telik. Addig mi lesz a kislánnyal? Ég a képem, mert nincs pénz a kezemben. Kölcsön sem kérhetek, Annuskám tudta nélkül nem tudom megadni. Mitévő legyek?! - kérdezte önmagától keserves ábrázattal, s törölgette vizes homlokát.
Zsuzsi ugrott. A fotel mögött termett, átölelte Imre nyakát, s vigasztalón mondta:
- Ne gyötörd magad, édes-drágám, mert nincs közvetlen veszély! Béla bácsi azt mondta, hogy egyelőre a villában maradhatok. Ennivalót is találok a hűtőben. Amúgy sem félek már. Hiszen itt vagy, és Béla bácsi is segít, nagy baj már nem érhet.
A két derék férfiú egymásra mosolygott, noha mindketten tudták, Zsuzsinak kevés oka van az optimizmusra. A következő napokról kezdtek beszélgetni. Imre azt mondta, leadja a tábort, s néhány nap múlva fent lesz újra, mert Zsuzsi sorsát rendezni kell. Addig sem maradhat magára a villában. Edinát kivéve már elment a személyzet. A kedves szabolcsi lány a temetésig Zsuzsival akart maradni, de utána maga is elutazik. Zsuzsi állította, hogy egyedül is meglesz, de Imre hallani sem akart róla, noha semmit sem tudott Kozma aljas terveiről. Béla egyelőre elhallgatta előtte Zsuzsi jelenléte miatt.
Végül abban állapodtak meg, hogy Béla felkéri az egyik szomszédot, a két kedves idős hölgyet, akiket Zsuzsi leginkább a kerítésen át ismert, hogy fogadják be Zsuzsit éjszakára, míg Imre megérkezik. Béla ezekben a napokban nem tudott segíteni, hajnalban indulni akart Ausztriába újra, nagybeteg testvéréhez. Imre sem várakoztathatta Annust tovább. Megbeszélték, hogy a temetőben találkoznak, s sietve elhagyta a villát.
Két órakor volt Takács Rozália temetése. Az ügyvéd kivitte Zsuzsit és Edinát. Imréék már ott voltak. Annus karolta a férjét, s Zsuzsi köszönését nem fogadta, csak hideg pillantással végignézett rajta. Sokan jöttek össze a szertartásra. Ott voltak Rózsi munkatársai a minisztériumból, a társasága tagjai, s két közvetlen szomszéd, a kedves idős hölgyek, és egy festő család a másik oldalról. Megjelent Kozma János is a fiával. Az " özvegy vőlegény" talpig gyászban volt, még fekete, lecsüngő szalag is volt a kalapján, s Imréékhez csatlakozott szenvedő arccal. Szemérmetlenül kezet nyújtott Imrének és Bélának. Számított rá, hogy kényszerűségből elfogadják, kerülve a nyílt botrányt. Így történt. Imréék kénytelen-kelletlen lekezeltek vele, bármilyen harag is volt a szívükben. Lelkük gyászolt, s kegyeletből tekintettel voltak az elhunytra, noha az életében, sohasem volt tekintettel rájuk.
Kozma fia üdvözölte Zsuzsit, barátságosan egymás arcához hajoltak. Zsuzsi tudta, Tivadarnak nincs köze apja gaztetteihez, ahogy neki sem volt Rózsi viselt dolgaihoz. Kozma vérszemet kapott, s Zsuzsit karon ragadta. Erőszakosan vitte néhány lépést, s közben izgatottan hadart.
- Béla nem nézi az érdekeidet, csak a bosszú vezérli. Hagyjuk ki, beszéljük meg kettesben a dolgot. Hajlandó vagyok bármire. Ha akarod, rád költöm a hagyatékot az utolsó fillérig, csak adj rá módot. Gyere fel a hegyre, minden kívánságod teljesítem!
Kozma látta Zsuzsi tekintetéből, hogy aligha kap rá lehetőséget, s belevörösödött a haragba.
Zsuzsi elfordult tőle, és visszament a többiekhez. Addig Béla mellett állt, most Imréhez lépett, mint aki védelmet keres, s a révházi tanító magához fogta felesége ellenére. Takács Imre nem vette le tekintetét Kozmáról a szertartás alatt. Sokat mondott neki a férfi mohó igyekezete, haragtól vöröslő arca.
Szertartás után maguk még ott maradtak a sírnál. Zsuzsi és Edina a koszorúkat nézegették. Annus már a távolabbi sírok között sétált. Imre megvárta, míg Béla elköszönt az emlegetett, idős hölgyektől, s amint csatlakozott hozzá, azonnal mondta:
- A kislány nincs biztonságban! Még átmenetileg sem hagyhatjuk magára. Kozma szemet vetett rá.
Béla bólintott, s bizalmasan elmondta, amiről addig hallgatott. Imre hangja feljajdult.
- Kéjsóvár vágy előtt nincsen zár, nincs lakat! Nappal is rátörhet a villában. Ahogy neked van kulcsod, kaphatott Kozma is... Nem, ezt nem kockáztathatjuk meg, bármi lesz az ára... Bélám, tedd fel a kislányt az esti vonatra, jöjjön le hozzánk!
- No?! - felelte Béla meglepetten.
Évek óta várt erre az elhatározásra, most mégis váratlanul érte, s megerősítést akart. - Szóval, még ma ?!
-Vinném máris magunkkal, de kell egy kis idő... Annuskámnak ezúttal meg kell érteni, hogy nem tehetek mást.
- Megérti-e?
- Anya. A fiáért tűzbe menne. Szigorúan vallásos, maga sem tűrheti, hogy egy ártatlan kislány martalékká váljon!
Béla befelé sóhajtott. Annust eddig sem nyugtalanította az árva sorsa. Imre elhatározásának mégis örült.
- Derék, igen derék! - mondta motyogva .- Akkor felteszem a vonatra.
- Rajtad kívül senki sem tudjon róla! - felelte Imre, s ment Zsuzsihoz.
Karon fogta, távolabb vitte a sírtól, mint aki kímélni akarja a benne pihenőt, s meghívta magukhoz ott helyben anélkül, hogy sok éve gyűlölködő feleségével megbeszélte volna. Szavai nyomán öröm született. Zsuzsi megfeledkezett arról, hol vannak. Ragyogó szemekkel hallgatta Imrét, s túláradó örömmel kérdezte:
- Még ma menjek le hozzátok ?!
- Igen, Zsuzsukám! Még ma, feltétlenül! Béla bácsi feltesz a vonatra, tízre nálunk vagy, az állomáson várlak. Senkinek sem szabad beszélned róla, még ennek a kedves kislánynak sem.
Zsuzsit szelessé tette az öröm, s Annusról is megfeledkezett.
- Nem mehetnék most rögtön veletek? Összecsomagolok se perc alatt.
- Nem lehet, kis madaram! Előbb Annus nénéddel kell tisztáznom a feltételeket. Ne félj! Ezúttal minden rendben lesz.
Zsuzsi elhitte, hogyne hitte volna, ha Imre mondta. Valahogy úgy értette, hogy Annus már beleegyezett, csak feltételeket szab majd, s ahogy Annust ismerte, ezen nem csodálkozott.
Olyan szép öröm érte, hogy sírnia kellett. Könnyekkel a szemében mondta:
- Tudod ugye, hogy nagyon szeretlek?!
Imre szeme is bepárásodott.
- Tudom, kis madaram! - felelte, s megcsókolta Zsuzsi szép homlokát.
Kedves jelenet volt. Béla együtt nézte őket Edinával, de látta Annus is. Az asszonynak a méregtől céklaszínű lett a feje. Dühében utat tört magának a távolabbi sírok között, s mire a parkolóba értek, már kocsijuk kormánya mögött ült merev arccal. Imre sietve búcsúzott, szaladt a kocsiig. Az öreg Moszkvics feltűnő sebességgel húzott el mellettük. Imre integetett, kiabált is "Isten veletek! " Annus elfordította arcát, még pillantásra sem méltatta az integetőket.
- Inkább seprűnyél illene alá! - morogta Béla, miközben beszálltak a kocsiba. - Ha már ennyire magabiztos, Imrének nehéz dolga lesz.
Zsuzsi nem figyelt rá. Edinát menet közben vitték ki a pályaudvarra, s lélekben már tőle búcsúzott. A kedves szabolcsi lány úgy döntött, hazamegy, s hozzámegy ahhoz a falubeli fiatalemberhez, akitől szorgalmasan kapta a leveleket. Zsuzsinak megvallotta, szükségből teszi. Családja nehéz sorsán akar segíteni. A fiú jómódú, s reméli, idővel megszereti majd.
A hátsó ülésen ültek, s fogták egymás kezét. Nem beszélgettek, csak nézték egymást. Nem volt ebben semmi teátrális. Az élettől megriadt, fiatal lányok búcsúzkodása volt. Talán elmondani nehezebb lett volna, hogy mi mindent köszönnek egymásnak. Edina legfőképpen azt, hogy Zsuzsi emberszámba vette, volt jó szava hozzá, s bizodalma is.
Zsuzsi talán még ennél is többet kapott a kedves szabolcsi lánytól. Iszonyú magányában szövetségese volt, gyakran gondviselője is, ahogy rendes családokban az idősebb testvér a fiatalabbnak. Nem ígérhették meg egymásnak, hogy találkoznak még, így a búcsú szomorú volt. A pályaudvaron összehajoltak testvéri ölelésre, s könnyes szemekkel váltak el egymástól.
Boda Béla hazavitte Zsuzsit a villába, s vele maradt. Otthonosan levetette zakóját a teraszon, mesterien szép kovácsoltvas, fehér kerti szék támlájára helyezte, leült kényelmesen, s törölgette izzadt homlokát. Zsuzsi lehuppant a szemben lévő székre, lerúgta fekete magas sarkú szandálját, s levetette harisnyáját. Mezítelen talpaival hűtötte magát a hideg márványlapon. Feltűzte lófarokba kötött haját ügyes mozdulattal, hogy ne melegítse tovább a nyakát. Kora délután volt, fojtott, vihar előtti hőség.
- Ma még esni fog! - jegyezte meg az ügyvéd, aztán elmosolyodva nézett Zsuzsira. - Mintha csak szegény édesanyádat látnám. Valahogy így viselte a haját a születésed után.
Zsuzsi hálásan nézett rá. Az ilyen elszólásokból, megjegyzésekből gyűjtögette évek óta a maga kincseit, ahogy magában nevezte. Hiszen keveset tudott szülei életéről. Rózsi lelketlenül elzárkózott, nem őrzött meg emlékeket, még egy fényképet sem szülei hagyatékából. Imrének annyira fájtak az emlékek, hogy kitért, ha tehette. Béla bácsival is kevés alkalma volt beszélni róluk. Pedig mindenképpen szerette volna tudni, hogy milyen emberek voltak, szerették-e egymást, neki örültek-e... Bízott abban, hogy így volt szóról szóra, de hallania kellett, tudnia a részleteket is, hogy közelebb kerülhessenek azok, akik négyesztendős korában egyik óráról a másikra belevesztek a semmibe. Nem ismerné arcukat sem, ha Imre nem válik meg néhány féltve őrzött fényképétől, amit Rózsi elől rejtegetni kellett.
Csendben üldögéltek egy ideig. Zsuzsi közben megpihentette tekintetét az ügyvéden, s azt gondolta, ilyen idős volna az édesapja, ha élne. Talán éppen így őszülne. Béla zavarba jött a vizsgálódó tekintettől. Levette aranykeretes szemüvegét, s hosszan törölgette. Ez volt a csalhatatlan jele. Zsuzsi ismerte már ezt a szokását. Megszólalt a karjait kinyújtóztatva.
- Jó ez a csend! Mire tetszik gondolni, Béla bácsi?
- Imrére, kislányom... Lenyeli az asszony egészben. Mindenesetre, derék elhatározás volt, le a kalappal előtte. Kész helyzet elé állítani, kell hozzá bátorság.
Zsuzsi meghökkent.
- Hogyan?... Annus nélkül hívott le magukhoz?!
- Bizony, nélküle. Megijedt Kozma miatt.
- Ó, istenem! Akkor most nagy bajban lehet szegény drágám... Hogy győzi meg Annust estig, mikor tizennégy év sem volt elegendő hozzá?
- Sehogy. Az Annus-féle, szűk látókörű, rosszindulatúan elfogult embereket nem lehet meggyőzni, kislányom! Legfeljebb föléjük kerekedve, ideig-óráig rájuk kényszeríteni az akaratot. Imrének ehhez oda kell majd csapni az asztalra.
Zsuzsi szeme bepárásodott.
- Imrét szelíd lélekkel teremtette az Isten. Nem bír majd Annussal. Annus a maga módján éppen olyan konok lehet, mint Rózsi volt. Vele sem bírt senki, még Béla bácsi sem, pedig sokkal határozottabb tetszik lenni. Nem is értem, hogy szerethettek bele Béla bácsiék az ilyen nőkbe?!
- Mármint a nagybátyád, és én?! - kérdezte az ügyvéd, hogy időt nyerjen.
Meglepte Zsuzsi kérdése. Nem volt hozzászokva, hogy fiatal lánykákkal beszélgessen az érzelmeiről. Egyáltalán, hogy bárkivel beszélgessen róla. Tipikus agglegény volt Rózsival folytatott kapcsolata ellenére is. Érzelmekről aligha beszélhetett a rideg asszonynak, beérte azzal, ha évente egyszer-kétszer magához engedte. Csendes viszony volt az övék, s főleg egyoldalú szeretet.
Zsuzsi nem felelt, csak várakozón nézett rá. Béla látta, hogy nincs kiút, válaszolnia kell. Nyugtalanul mozdult a székén, meglazította a nyakkendőjét, s első szavaival Imre mögé bújt.
- Ha jól emlékszem, nagybátyád eleiben csak megsajnálta Annust. A fiatal özvegy nehéz helyzetben volt a tízesztendős fiával. Rokonoknál húzták meg magukat, az akkori megtorlások miatt ennivalójuk is alig volt. Imre odavette nagyszüleid házába őket... Ahhoz is kellett bátorság, nem is kevés. Abban az időben?
Zsuzsi erről tudott. Inkább az ügyvéd válaszát várta, mert Rózsi nem volt bajban, nem válthatta ki a becsületes ember önzetlen lovagiasságát, ahogy Imréből a tanítványa, s anyja nyomorúságos helyzete.
- És Béla bácsi? - ismételte meg a kérdést kérlelhetetlenül.
- Én?!... Nálam is így kezdődött valahogy...- mondta, s megpróbált kitérni az őszinte, részletes indoklás elől, hiszen ennek a kislánynak nehezére esne elhinni, hogy valaha volt jó is a nénjében, hogy bűnei nagyrészt annak a hazug rendszernek a bűne, mely a hiszékeny, könnyen befolyásolható emberekre építi hatalmát. Helyette azt mondta:
- Rózsika a két elhunyt barátomhoz tartozott. Egyiknek a húga, másiknak az özvegye volt. Abban a helyzetben nem hagyhattam magára. Segítenem kellett, nemde?
- Na, de beleszeretni?! - mondta Zsuzsi, s olyan kedvesen nézett, olyan bocsánatkérőn, ahogy csak tudott.
Az ügyvéd felnevetett.
- Ha az ember mindig értené, hogy mit miért tesz!
- Mégis! Nem illettek össze. Béla bácsi kedves és jó... Rózsi érzéketlen volt, gonoszkodó, még hosszan sorolhatnám. Az ilyen embert kellő önfegyelemmel csak elviselni lehet valamennyire, de szeretni... Főképpen beleszeretni ?!
Zsuzsi fiatalságában ezúttal tapintatlan volt. Az ügyvéd nagyon csendesen felelt.
- Nem volt mindig ilyen, kislányom. Régen másmilyen volt.
- Az jó régen lehetett. Hallottam, hogy amint hozzáment Vagyki Laci bácsihoz, azonnal uralkodni kezdett mindenki felett. Azt beszélik, rettegtek tőle még a szomszédok is, pedig mindannyian magas pozíciót töltöttek be. Ha régen valóban rendesebb volt, hogy változhatott meg ennyire ?!
- A hatalom veszedelmes dolog, kislányom, ha hiányzik hozzá az erős jellem!...- sóhajtotta az ügyvéd, s nem mondott többet. Némán nézte a kertet, s mozgott az ádámcsutkája. Nyelte a láthatatlan könnyeket. Zsuzsi gondolta, Rózsinak halvány fogalma sem volt arról, hogy milyen nemes szív dobog a közelében. Szerette volna, ha ez a drága, jó ember nem bánkódik tovább az érdemtelen asszony után, s kislányos ésszel megfordult fejében, hogy örökre kijózanítja. Elmondja részletesen, nagynénje hogy bolondult bele Kozmába, míg Béla külföldön volt. Rózsira azokban a napokban nem lehetett ráismerni. Kozma társaságában valósággal "dorombolt" az örökös fogyókúráktól sovány, ötvenes éveiben járó, amúgy józan, rideg-hideg, kedélytelen asszony. A tíz esztendővel fiatalabb férfi hirtelen támadt " lángolása" teljesen elbűvölte. Edina szerint, Rózsi baráti társasága nyíltan beszélt arról, hogy Kozma a fiatal táncosnőkért bolondul, amiből Rózsinak rá kellett volna jönni, hogy nála csak a vagyonra hajt. Alighanem, abból akarja fedezni költséges passzióját, de az elvarázsolódott asszony nem volt hajlandó szembenézni a tényekkel. Kozma azt tehetett vele, amit akart. Arra is rávehette, hogy házasságkötés előtt végrendelkezzenek egymás javára, s ne legyen feltétele a házasság megkötése. Nem érte be annyival. Közeli költözés ürügyén "biztonságba helyezte " a hegyen lévő villájában, Rózsi készpénzét, betétkönyveit, értékpapírjait. A nevezetes gyűjtemény elszállítása Rózsi ötlete volt, mintha azzal akarta volna biztosítani helyzetét, de pillanatnyi megfontolásában sem gondolt arra, hogy Kozma csapdát állíthat még a házasságkötés előtt, hogy megszerezhesse minden értéket, s szabad is maradjon. Arra viszont biztosan nem számított a szerencsétlen, hogy belehalhat a hirtelen felismerésbe, ahogy történt is. Hitt a férfinek, szédülten teljesítette minden kívánságát. Ha Béla bácsi tudomást szerez arról, hogy milyen frivol módon, milyen leplezetlen szemérmetlenséggel viselkedtek a villában nap mint nap, Rózsira végleg megneheztel, s talán nem ejt több könnyet érte.
Nézte az ügyvéd fáradt arcát, s hirtelen megértette, hogy csak a fájdalmát tetézné. Rádöbbent a maga érzéketlenségére is, s ettől zavarba jött. S, hogy jóvá tegye ügyetlenségét, gyorsan másról kezdett beszélni.
- A jellemről jut eszembe a jellemtelenség, az a rohadt Kozma... Bocsánatot kérek, alávalót akartam mondani - javította ki sietve a beidegződés nyomán. Rózsi nem tűrte az iskolából hozott beszédet. Nehéz volt ehhez is alkalmazkodni, de az évek során beleszokott. Most mégis kicsúszott a száján. Valamiféle daccal megismételte - Ki kell mondanom mégis, hogy rohadt alak!
- Csak nyugodtan, kislányom, egy véleményen vagyunk!
- Akkor jó! Szóval, csak azt akartam mondani, nagyon bánt, hogy Imre e miatt a rohadt alak miatt határozott ilyen hirtelen. Boldogan megyek le, de jobban szerettem volna, ha más okból hív meg. Annus nem találja majd Kozmát nyomós indoknak, mert nem is az. Hiszen azontúl, hogy földönfutóvá tesz, nem árthat nekem.
Az ügyvéd megvakarta a tarkóját.
- Nem jól gondolod, Zsuzsikám! Kozma veszélyes alak, nem szabad lebecsülni!
- Már nem félek tőle. Nem jöhet a közelembe. Ha felhív, a süket szövegelését sem kell meghallgatnom. A temetőben sem méltattam feleletre. Ha néhányszor lecsapom a kagylót, majd abbahagyja a telefonálgatást is.
- Sajnos, nem ilyen egyszerű a dolog... Kozma nagyon elszánt. A szemembe mondta, hogy... hogy... - ismételte, s elakadt. Rádöbbent, hogy újra kényes témához értek. Szexről kellene beszélnie, de nincs benne gyakorlata. Hogy fogalmazzon egy alig felnőtt lánykának? Beleizzadt, mire folytatni tudta - Azt mondta, hogy megszerez magának mindenáron, és ez akár erőszakot is jelenthet, ugyebár?
Zsuzsi megdöbbent.
- Ilyet nem mer tenni!
- Dehogynem, bármit! Most már komoly vagyon van a kezében, ez hatalmat is jelent. Éppen az előbb beszéltünk arról, hogy milyen veszélyes lehet a hatalom rossz kezekben.
Zsuzsi hitetlenkedő arccal meredt maga elé. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Kozma erőszakoskodhat vele. Amúgy sem tűrné már el, hogy rákényszerítse bárki is a maga akaratát. Már nem. Egy életre elege volt belőle.
Tiltakozva mondta:
- Béla bácsiék rémeket látnak, csak a szája járt... Csak nem tetszik komolyan gondolni, hogy például elrabolhat?! Nem élünk a középkorban!
- Az emberi aljasság nincs évszázadhoz kötve. Ha többet láttál volna magad körül a világból, vagy legalább televíziót nézhettél volna gyakrabban, akkor tudnád, hogy manapság is előfordulnak hasonló esetek.
Zsuzsi beharapta a szája szélét, s elgondolkodva hallgatott. Eddig is tudta, hogy más, mint a többiek, látta maga is. Osztálytársai szabadon éltek, járták a várost, eljutottak moziba, színházba, vagy a televízión keresztül ismerték meg a világot. Az óraközi szünetekben gyakran elképedve hallgatta őket, s sokszor gondolta, hogy csak fantáziálnak. Beszélgetett róla Edinával. A kedves szabolcsi lány intette. Azt mondta, nyissa ki jobban a szemét. Hogy nyissa ki az, akit bezárva tartottak kiskorától. Még a kötelező iskolai kirándulásokon sem vehetett részt. Rózsi megtagadhatta. Az oktatás területén valóságos állam volt az államban, ahogy egyszer Gizi néni, a volt osztályfőnöke négyszemközt panaszolta. Gizi néni megpróbált segíteni rajta. Igyekezett Rózsit jobb belátásra bírni, de majdnem ráfizetett. Rózsi megfenyegette, hogy nyugdíj előtt takarítónőt alakít belőle. A tanárnő könnyekkel avatta be. Szégyellte magát Rózsi helyett is.
Béla megtörte a csendet.
- Azért félned nem kell, de légy óvatos... Révházán se járj magadban este, és ne ismerkedj utcán, mert nem tudod, ki az odavaló, és ki az idegen.
Zsuzsi engedelmesen bólintott, aztán felsóhajtott.
- Jó volna sokáig lent maradni! Csak azt sajnálom, hogy közben tönkremegy a kert. A villa is magára marad, ha mind a ketten elutazunk - mondta, mint akiben hirtelen feltámadt az otthon iránti kötelesség. Már munkált benne a tudat, egyedül maradt, az ő dolga vigyázni mindenre.
- Ha itthon vagyok, majd meglocsolom a kertet. Egyelőre úgyis itt tartom a garázsban a kocsit. A villára ügyelnek Klári néniék is. Ha megszólalna a riasztó, hívják a rendőrséget. Adok egy telefonszámot, egy barátomnál lesznek a kulcsok.
Zsuzsi meglepődött.
- Egy idegennél?
- Mondom, a barátom. Még abból az időből, mikor az ember élete azon is múlhatott, ha nem jól választotta meg a barátait. Egyébként édesapád is ismerte, és becsülte.
Zsuzsi megnyugodott, ez a szemében elegendő volt.
Béla hozzátette:
-Ismeri ügyünket. Tudja, Kozma a listáknak köszönhetően számon kérheti rajtunk a legutolsó kávéscsészét is. Azok a listák is csak nehezítik a helyzetünket. Mi a csudának kellett mindent összeírni, sohasem értettem, hogy Rózsika miért teszi?!
Zsuzsi gondolta, hogy Imre értette. Beszélgettek róla régebben, s nevetve mondta, hogy Rózsiban az ősök vére munkál. Emlékszik rá, apjuk és nagyapjuk is számon tartott mindent. Még a törött lópatkókat is szögre akasztották sorra.
Imre mindig védte Rózsit. Fájlalta nővére viselkedését, de egyszer sem hallotta tőle, hogy átkozta volna miatta. Még akkor sem, mikor Rózsi leszedte róla a keresztvizet. Sokszor megtette, ahogy Béla bácsit gyötörte, úgy vetette Imre szemére is, hogy semmire sem vitte. Papucs otthon, Annus elszámoltatja az utolsó fillérrel is. Amúgy is koldus, csúfság az ócska Moszkvicsa is. Imre attól kezdve vonattal járt, hogy Rózsinak kevesebb alkalma legyen szemére vetni tisztes szegénységét.
Csodálatos dolog a testvéri szeretet. Érdemtelen testvért is tud szeretni az ember, ha maga jólelkű. Imre így szerette Rózsit. Kereste benne a jót, s ha talált valamit, maga örült legjobban. Legutóbb is emlegette az ebédlőbútort. Rózsi az apjuk rajzai szerint rendelte meg. Imre az évek során elmondta újra, s újra. Majd elhallgatja előtte, hogy most könnyű szívvel megvált volna tőle. Edinától tudja, a bútor többségét a bizományiba szánta. Az ebédlőbútort is. Nem akarta magával vinni a hegyre, Kozma villájába.
Béla gondolatai is Rózsi körül forogtak, azt mondta:
- Minél többet gondolok a történtekre, annál kevésbé értem nagynénéd viselkedését. Ha több időt ad az Isten, talán idővel kiderült volna, hogy valamilyen betegség ütötte fel nála a fejét. Valamiféle szellemi defekt, mert az kizárt, hogy tiszta tudattal tette, amit tett. Ismertem jól. Ép ésszel sohasem adta volna ki kezéből a pénzt. Nem beszélve a gyűjteményről. Az volt az élete. Minden darabja kincs volt a szemében. Hagyta, hogy elvigyék, a szállítást sem felügyelte, az elhelyezését sem. Érthetetlen, teljesen érthetetlen viselkedés!... Mindenesetre, Kozma biztosan tudta, hogy mit tesz. A gyűjtemény maga is vagyon, mégpedig tekintélyes vagyon!
Zsuzsi legyintett.
- Kozma annyit ért hozzá, mint hajdú a harangöntéshez! - mondta, s elmesélte, amit azon a bizonyos napon a szobájából hallott. Kozma nem volt tisztában a gyűjtemény értékével. Encsem-bencsemnek nevezte, szerinte elhalt felesége ilyesmikkel töltötte meg a vitrineket, attól is szeretne megszabadulni. Mivel Rózsi továbbra is ragaszkodott a gyűjtemény elszállításhoz, Kozma titkon ráparancsolt a szállítókra, hogy a hat ládát vigyék a villája alagsorába, s pakoljanak rá mindenféle vackot, hogy a ládák ne kerülhessenek elő egyhamar. Kis hallgatás után hozzátette - Ha majd Kozmának eszébe jut, hogy a szuterénben ott vannak a ládák, hív egy ószerest, és megszabadul tőle. Akkor nagyon jól jár majd valaki.
Béla idegesen mozdult.
- Ne is mondd, kislányom, mert így is a guta kerülget! - mondta, s az órájára nézett - Lassan csomagolnod kellene. Nem bánnám, ha kimennénk mielőbb a vonathoz. Kozma még ideküld valakit, és kifigyelik, hogy utazol. Azt is, hogy hova. Nem volna szerencsés!
Zsuzsi engedelmesen mozdult, s bement a szobájába. Levetette fekete muszlinruháját, pólót vett fel, s könnyű nyári szoknyát, csak hajában hagyta meg a gyász jelét, a fekete bársonyszalagot.
Gondban volt a csomagolás miatt. Ruhája volt bőven, Rózsi adott erre maga miatt. Saját szalonjában varratta, vagy külföldről hozta. Különleges, finom darabok voltak, de vidéken talán egyszerűbbhöz szoktak. Végül mégis becsomagolt majdnem mindent. Gondolt a hidegebb napokra is, pulóvereket, hosszú nadrágot tett be, hátha sokáig maradhat, talán őszig is... Hátha!
Alig tudta lezárni a bőröndöt. Mikor megemelte, meglepődött, csak vonszolni tudta, vinni nem. Bélát hívta segíteni. Mikor az ügyvéd felemelte a méretes táskát, nyögött, s mosolyogva megjegyezte :
- Mindig szerettem benned ezt az optimizmust!
Összenevettek. Béla kivitte a pályaudvarra, felcipelte bőröndjét a vonatra, s vele maradt indulásig. Mikor átadta Zsuzsinak a megváltott jegyét, kezébe tett néhány százast, s szabadkozón mondta:
- Nem sok, de momentán...!
Zsuzsi vigasztalta.
- Hálás vagyok ezért is. Még sohasem volt ennyi pénz a kezemben. - mondta, s átölelte Béla nyakát, meleg puszit nyomott az arcára, miközben megköszönte mindazt, amit addig tett érte. Szépen köszönte, könnyes-kedvesen, s az ügyvéd zavarba jött. Lekapta szemüvegét, s gyorsan témát váltott.
- Igyekezz megnyerni Annus nénédet. Ha nem sikerül a tervem, mégsem tudom megfogni Kozmát, még szükségünk lehet Annus kevéske jóindulatára is.
Zsuzsi gondolta magában, régen rossz neki, ha Annus jóindulatára szorul, de azért igyekvőn ígérte. Hiszen maga is úgy gondolta, hogy Imrének segíteni kell, egyedül aligha boldogul. S, maradni akart. Imre közelében lenni, ameddig csak lehet.
Bélát az ajtóig kísérte, mikor eljött az ideje. Aztán vidáman integetett, a szél lobogtatta tarka szoknyáját, hosszú haját, s ragyogott az arca, hiszen ahhoz utazott, akit a világon legjobban szeretett.
szerző:Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 10
|
|
|
|
2015. Március
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
49 db bejegyzés |
| e év: |
1028 db bejegyzés |
| Összes: |
8747 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1237)
- Belső kör (74)
- Család (203)
- Munka (6)
- Haverok (9)
- Iskola (10)
- Hit és vallás- versek,idézete (287)
- novellák, gondolatok, versek (73)
- 1-tál étel (56)
- A természet gyógyszertárából (146)
- Advent (100)
- Advent (9)
- Adventi gondolatok 2015 minden (29)
- Alkohol és likör stb... (13)
- Anyák napjára (18)
- Apró tea sütik (66)
- Barátoknak (29)
- Betegekért ima (27)
- Böjtös ételek (húsmente) (48)
- Bölcsességek (112)
- csibehúsos és más szárnyasok (246)
- Cukrosoknak diétás étrend (25)
- Diétásak (65)
- Dinus és Regi (48)
- Ecetekről (10)
- Egészség,életmód (461)
- Egészségünkről (97)
- EGYASSZONY az én történetem(fe (6)
- EGYSZERŰ ÉTKEK-NAGYSZERŰ ÍZE (22)
- Elgondolkodtató (85)
- Élsz,Barackvirág! (10)
- Érdekes (10)
- Finom husik (80)
- Forever (6)
- Főzés-sütés (65)
- Fűszerkalauz (41)
- Gombócok (10)
- Gyógyászat (169)
- Gyógyító gyyümölcsök,teák,olaj (136)
- gyors édesség (22)
- Gyümölcslevesek (37)
- Hal ételek (31)
- Házi mosószer és egyebek készí (4)
- Hírek a világból (70)
- Horoszkóp (47)
- Humormorzsa (9)
- Húsvét (36)
- Húsvétra töltött husik (20)
- Idézetek,szép mondások (9)
- Ima kilenced (119)
- Ima nyolcad (6)
- Imádságok,áldások. (639)
- Isten patikája. (42)
- Jó éjszakát (29)
- Jó ha tudod (91)
- Jó napot (29)
- Jó reggelt (147)
- Karácsony (55)
- Karácsonyi ételek (50)
- Kelt tészta édes és sós (121)
- Kérdések-válaszok (6)
- Kis Szent Teréz (28)
- Kívánságok (7)
- konyhai tudnivalók (54)
- Könnyű ételek,saláták,stb... (100)
- köretek (37)
- lekvárok-befőzése,szörpök (63)
- Lélekemelő (249)
- Lelkipásztori elmélkedés (220)
- levesek (63)
- mások tollából (74)
- Masszázs és Csakrák (21)
- Mikulás (4)
- Nagymama gyógyító receptje (100)
- okosságok (75)
- Olcsó, finom és házias recepte (73)
- Palacsinták édes - sós (4)
- pünkösd (9)
- Rózsafűzér (40)
- saláták (32)
- Schüssler sók (7)
- sertéshúsos (119)
- Spárgás ételek (9)
- sütemények ,édességek (472)
- Szent Ágnes (1)
- Szent András (2)
- Szent család ünnepe (2)
- Szent Erzsébet (9)
- Szent Ferenc (3)
- Szent Márton (1)
- Szent Mihály Arkangyal (1)
- Szent Mónika (1)
- Szent Pio atya (234)
- Szent Rita (9)
- Szentek (43)
- Szép történetek (48)
- Szeretett könyv (46)
- Szilveszter (3)
- Szószok (16)
- Születésnapi Köszöntők (7)
- tallózásból (15)
- Tanulságos történetek (210)
- Tésztafélék (45)
- Tudnod Kell (25)
- Túrmezei Erzsébet versei (48)
- Új év (3)
- vacsorára reggelire (47)
- Vad ételek (6)
- Versek (262)
- Viccek (37)
|
|
|
| |
- Ma: 283
- e Hét: 8928
- e Hónap: 15300
- e Év: 66091
|
|
|
Offline
