Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Kohut Katalin: Értelem nélkül
  2022-03-17 15:17:18, csütörtök
 
  Kohut Katalin: Értelem nélkül
"Vagy ők a valóság, vagy én és a történetem: a kettő kizárja egymást."
(Szántó T. Gábor)


Valóságos történelmük van?
Rajzok, meseszereplők, regényhősök,
elfelejtette őket fiókba zárni a Teremtőjük.
Járnak, házasodnak, testük aránytalan.
Bábok, mozgatójuk fertelmes kéz,
hahotázó tor az emberek felett.

Csodálatos árnyékok káprázata
fertőzi Európát,
alantas az erkölcsi mélység,
szándék és akarat megmérgez.
Sorsuk és karmájuk
igazi embernél különb utat járt,
megváltottak serege ünnepel.
Valóságos történelmük van,
vagy én sohasem voltam és leszek?
A szerepek rám ragadtak,
mint szigetelőszalag a vezetékre,
testem betekerve szorosan,
levegőért kiált a fúló tüdő.

Elirigyelt hang megrekedt
a mélységben tehetetlenül.
Sötétek a fejedelmek,
megmentett apokalipszis,
sehonnai a segítség.

Nincs vezeklő teher,
emberi szív megértőn,
a Játékuk végtelen.

2015. március 17.
 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kohut Katalin: A szeretet dallama
  2022-03-14 07:30:32, hétfő
 
  Kohut Katalin: A szeretet dallama

Vegetál a szép szó, szundikál a remény,
tétova a járás, hosszú a tél, kemény,
elvitték vándorok a nyarat már régen,
utolsó szó jogán magamat még védem.

Hazám nem volt sosem, nem óvtak meg engem,
a törvényt áthágták, vád feszül a renden,
menekvés sosem volt, titokban arattak,
odalett a jóság, ábrándos béke-lak.

Üzentem a széllel, kerestem igazam,
kiürült a szívem, kiürült az agyam,
ingtam a színpadon, jegyeket váltottak,
ünnepi cirkusszal féktelen áldoztak.

Szabadság csak ott van, hol nincsen többé bűn,
az ember így élhet a Földhöz örök-hűn,
büntetni nem lehet másnak a sorsáért,
kapják meg jutalmuk minden rossz óráért!

Kívánom, az álom igaz és szép legyen,
zengjen az igazság, ítélet a hegyen,
csendüljön fel végül a valós szeretet,
dallama kérdésre az igaz felelet.

2022. március 14.
 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Arany János: A walesi bárdok
  2022-03-13 10:44:32, vasárnap
 
 
Arany János: A walesi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz, aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

,,Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

,,Elhullt csatában a derék,
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szétszáguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
,,Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Petőfi Sándor: Az apostol
  2022-03-11 09:02:44, péntek
 
  Petőfi ezt a terjedelmes művét 1848. június-szeptemberében írta.
Nem véletlen a szilveszteri születése a főhősnek, hiszen Petőfi a világszabadságért harcolt maga is, sőt választott hitvese és a szabadság között, a kettőt nem tudta szétválasztani, holott tudjuk, hogy a társadalom legkisebb értelmes egysége a család, s egy forradalmár nem házasodhat családja büntetése nélkül.
Ilyen értelemben a mű groteszk módon mutatja be a szabadságért való küzdelmet.
Ahhoz, hogy érhető legyen a király és a nemesek elleni fordulása, abba az időbe kell helyezni magunkat, amiben ő akkor élt. ,,Ember nem hajolhat meg ember előtt" - írta.
Kérdem én is: Ember-e az, aki előtt hajlongani kell?
A világ szabadsága csak egyformán gondolkodó, egymást tisztelő emberek idején valósulhat meg. Amíg vannak rossz tulajdonságú esetleges felettesek, főnökök, akik uralkodnak másokon természetükkel, szabadságról valóban nem lehet beszélni.
Ezért groteszk módon ábrázolta Szilveszter sorsát, akinek az összes szenvedést meg kellett ismernie, minden börtönét a földnek - a nyomorban való lopást, a koldulást, a szolgálását egy nemes, de gonosz fiúnak, s a szerelmet, ami neki ugyanolyan elérhetetlen, mint a szabadsága. Beteg, de nemes léleknek született Szilveszter. Ő volt a valódi nemes,
mostani felfogásban a nagybetűs ember. Lelki betegségét talán szüleitől örökölte, de mint kiderül a műből, ezt olyan Isten adományának tekintette, aki szerette a szenvedést, s a halált. Ez az Isten nem egyenlő a papok istenével, ahogy tartja a szólás, ördögök a papok is, sőt a túlvilággal leveleznek, vagyis valóban halált jelentenek.
Jézus halála óta csak szertartást végeztek a papok az emlékére, s ők már rég kihaltak a földről, már Petőfi idejében nem éltek.
Ilyen Isten volt Szilveszter Istene is, de még talán Petőfié is, mert egyik versében arról ír, hogy feljön a föld alól, ha hitvese az özvegyi fátyolt leveszi magáról.
Ma forrófejű fanatikusnak neveznék enyhe szóval Szilvesztert. Lelki nemessége folytán felesleges szenvedéseken ment keresztül azért, hogy a magasabbrendűbb életet élőket kiismerje, s rajtuk keresztül lázadjon az akkori rendszer ellen.
Ha Szilveszter rendes családban születik meg, ugyanolyan iskolába járt volna, mint akit szolgált, s akkor is fenn állt volna a nem egyenjogúság, hiszen egyikük rossz, a másik, vagyis Szilveszter jónak született. Ezek a szülőktől örökölt genetikai adottságok általában, hacsak nem adott gyermekek valamiféle Istenségtől.
Szerelmét és gyermekét hagyta éhen halni, de nem szolgálta az uraságokat, ami dicsérendő volt tőle, de családjáról akkor is gondoskodnia kellett volna valamilyen jegyzői hivatalban, mint amilyet legelső alkalommal a nép kérésére el is fogadott. De Szilveszter tanította a népet, uszította őket a király és az akkori rendszer ellen, azt a népet, akinek mindennapi betevője jelenti az életet, s aki ezt a tanítást fel sem foghatta, azt a népet, amelyik általában cselédsorsra szánt, vagy földművességre.
Petőfi által leírt világszabadság, ahogyan elmesélte Szilveszter, nevetségessé vált. Uraság már régen nincsen elméletben, szolgálni nem kell másoknak, dicsérendő, ha nem hajol meg ember ember előtt, hiszen az ember nem is vár el ilyet egy másik embertől.
A Szilveszter Új embert adott a földnek, aki lélek - nemességgel bírt, ahogyan ezt másutt megfogalmazták: ,,A lélek közölhetetlen", ,,mindenütt Golgota van, ahol valaki valami újat akar kimondani". Csakhogy Szilveszter a halált jelképezte, a halált észlelte a börtönében, ahol szerelmével találkozott, az egyetlen lénnyel, aki megértette őt annyira, hogy éhen halt miatta, elhitte, férje nagy ügyet szolgál, nagy Isten szolgálatában áll.
A szabadság, szerelem kettőssége Petőfinél több helyütt fellelhető úgy, hogy e kettő között választani kell. Maga írta le, hogy talán boldog Szilveszter a gyermek halálakor, hogy nem szenved miatta többé.
A legkisebb értelmes egységét egy társadalomnak, a polgároknak megszégyenítette a főhös a család értelmetlen szenvedtetésével saját gyermekkori megpróbáltatásai miatt, s úgy végezte, mint aki megkeresztelte őt, aki lopni tanította, az alkoholista megtalálója.
Petőfi szerint új nemzeték jött Szilveszter halála után, akik leverték bilincseiket, vagyis már nem szolgáltak uraságoknak, sem királynak, s ez így is van elméletben, de gyakorlatban mai napig nem kivitelezhető egy olyan társadalom, ahol egyenrangú félként élnek az emberek, s ember embernek nem árt még gondolatban sem, vagyis a valódi nemesek, az emberek kiszolgáltatott helyzetben vannak.
Az Apostol-ból számtalan újabb apostol született azóta, legtöbbjük hamis próféta néven van nyilvántartva, innen látszik, hogy alulról jött apostolok ezek.
A börtönőr helyesen látta a helyzetét, mikor mondta Szilveszternek, mi dolga van a világgal, örüljön annak, hogy szabad. A királyokat is régen a Biblia szerint Isten adta a földnek, s hatalmat adott nekik, hogy uralkodjanak mások fölött, sőt döntsenek nyomorba, vagy emeljenek fel maguk közé bárkit. A vége ezért komikus, mert belelőtt a királyba, aki előtt a nép hajlongott, de egy király helyébe száz is akad, ezért felesleges volt tettét végrehajtania. Nem értették meg, s nem is érthették, hiszen ő ismerte meg a nyomor legalacsonyabb fokozatait, mások ezt nem tapasztalták meg régen, ahogyan Petőfi elmesélte, a nép a hibás, a nép fiaiból választottak nemrég is embereket, hogy jobban értsék, hogyan kell bánni a néppel, mire van szüksége. Viszont Szilveszter nem a néptől ered, ahogyan mondta magáról, ízzó tekintetű forradalmár lelkületű volt, a lázadó, aki saját sorsát élte gyászos léte végéig szolgálva azt az Istenséget, aki ezt szerinte elvárta tőle.
A sötéten ízzó tekintet a csillagokban szárnyal, de nem tudományos alapokon, hanem az Isten felé, akiről hallott gyermekkorában, s megfeledkezett ilyenkor minden kötelezettségéről, ami a világszabadsághoz szükséges: a családjáról, akiket feláldozott őrültségében.
Petőfi szintén annak tartotta Szilvesztert, bár jól fogott az agya, s jól forgatta a tollat, de megnyilvánul benne az az öröm, amit csak bolondok érezhetnek egy-egy szeretett lény elvesztésekor.
Nagy művét Petőfi Sándor saját halála előképének is tekinthette, hiszen harc közben halt meg, magára hagyva hitvesét, akit szabadon vehetett el, mint Szilveszter tette a történetben. A szerelem már szabad volt akkor is.
Az apostola ismeretlen légvárakat kergetett, megírott művéről alig írt valamit, csak annyit tudunk meg, hogy a világszabadságért írt, s éhezett, ami ilyen áldozatot nem kívánt.
A börtönbe csak halottak járnak, így érhető hitvese ragaszkodása hozzá, aki hasonló lelki betegséggel, furcsa lélek-nemességgel szerette és felnézette a lázítóra, s megértette, hogy nagy dologra született, hatalmas eszmét képvisel párja, aminek magát is alá kell rendelnie.
Nem derül ki fia holléte a versből, mi történt vele, koldus lett-e, vagy érte jött a nagyszülője, s elvitte magával. Szilveszternek ez eszébe sem jutott, hogy a nagyapa esetleg megkereste az unokáját, aki éhezésre volt ítélve apostoli tévhitben szenvedő édesapja végett.
Tanulói társai felnéztek tudására, de nem szerették.
Senki sem szerette, talán ezt jelenti az apostol szó. Ők azok, akiket senki nem érthet meg.
Szilvesztert a halál szerette egyedül, s maga is a halálról gondolkodott és ez természetes volt számára, s ilyen világszabadság soha nem létezhet, még utópiában sem.

vasárnap, 2007. szeptember 23.

Kohut Katalin
 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Rab Zsuzsa: Otthagyott városomban
  2022-03-10 19:47:52, csütörtök
 
  Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros, bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta - vagy mást? Valami mást?...
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Nem merek benézni az ablakán.

Rab Zsuzsa
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Kohut Katalin: Világvége után
  2022-03-10 14:48:15, csütörtök
 
  Kohut Katalin: Világvége után


A téma az utcán lelhető, látható,
előttem régóta nem csillog tiszta tó,
femába bezártan éltem az életem,
napfényt így csak ritkán látott a két szemem.

Világnak könyvtárnyi kosztümös szerepe
én voltam, s tisztul a szappanos serege.
Vak szemmel járattak, nem tudtam, hol vagyok,
mit tesznek testemmel a gonoszok és nagyok.

Így élhet szabadon mindegyik játékos,
mit égre kottáztak, kitervelt, szándékos,
leírni nem lehet, festék sem tűri el
az iszonyt, mely mindig győzelmet ünnepel.

Nagy közös végjáték, mire régen vártak,
mindig új a kerék, s elhulltak a társak,
vigyorog sok kéjlény, soha meg nem állnak,
piros Holdjuk óta túlélőkké váltak.

Miskolc, 2022. március 10.



 
 
0 komment , kategória:  Kohut Katalin  
Kosztolányi Dezső: Szív
  2022-03-07 21:47:19, hétfő
 
  A templomtéren sárga, földszintes kastély terpeszkedett, négy sarkán egy-egy zömök barokk tornyocskával.



Hajnali öt felé a kastély kapuja kinyílt. Öreg cseléd kászálódott elő, hárászkendőbe bugyolálva. Szaladt a csikorgó januári hajnalban.



Két utcát futott. Ott becsöngetett Piskolczyékhoz. Megint két utcát futott. Ott becsöngetett Türkékhez. Ismét futott-futott, egy kis közön, egy jegenyékkel szegett fasorban, amíg egy kúriához nem érkezett. Ott becsöngetett Dömötörékhez.



Mindenütt csak annyit mondott:



- Tessék jönni. Az öreg méltósága meghalt.



Most a város három különböző pontján - itt és ott és amott - ablakok gyulladtak ki. Emberek tápászkodtak föl az ágyból, tollpihével hajukon, álomtól részegen. Dideregtek a kihűlt szobákban. Szerettek volna visszabújni a párnák melegébe.



A férfiak biztatták az asszonyokat:



- Kelj föl, fiam. Tekla néni meghalt.



Lassan öltözködtek. A hír sehol se keltett nagyobb meglepetést.



Tekla néni hetvennégy éves volt. Már több ízben híre támadt, hogy meghalt. Kilenc esztendővel ezelőtt, amikor először kapott agyvérzést, egy téli éjszakán épp így verték föl a rokonokat. Akkor mindnyájan hanyatt-homlok rohantak hozzá. A matróna eszméletlenül feküdt, három napig nem is tért vissza öntudata, de lassanként föllábadt, még járni is tudott utána, bottal. A vaklárma majdnem minden évben ismétlődött. Utóbb, tavaly, Kisasszony napján oly rosszul lett, hogy lélegzete is elakadt, egyáltalán nem mozdult. Herlinger azonban, a háziorvosa, minden alkalommal megállapította, hogy szíve acélosan, egyenletesen ver. Olyan szíve volt, mint egy húszéves leánynak. Dömötör befogatta hintaját, fölhúzta a báránybőr bekecsét, és feleségével a kastélyhoz hajtatott. Közben a vasfekete égből hullongani kezdett a dér. Mire odaértek, a lovak tompora fehérlett.



Ekkor tünedeztek föl a homályból a többi rokonok is, akik közelebb lakván, gyalogszerrel tették meg az utat: Piskolczy Lajos a feleségével, meg Türk Jenő, a két nagyfiával. A férfiak ilyesmit mormoltak egymás felé, szomorúan, de holmi régi emlékeket ébresztő borízű zamattal: "Szervusz, Sándorkám, szervusz, édes Lajoskám, szervusz, Jenőkém." Sógorok voltak. Mindhárman Angelus lányt vettek el, Tekla néni Istenben boldogult öccsének leányait.



Együtt mentek be a kongó kastélyba, melyben Tekla néni az urának halála óta, tizennyolc esztendeje egyedül élt, egy öreg lánnyal, valami ágrólszakadt, távoli nőrokonával, aki házvezetőnője, rabszolgája és kutyája volt. Tekla néni roppant fukar volt. Olyan zsugori volt, hogy még a köménymagot is többször kifőzette a levesben.



Hallani sem akart arról, hogy életében más is beköltözzék ebbe a kastélyba. Kilenc szobája közül pedig csak egyet lakott. Azt a kis szobát, amelyből most halovány fény szüremkedett ki.



A sötét, boltíves folyosón e fény felé botorkáltak a látogatók. Dömötör Sándor nyitott be az utolsó ajtóba.



A keskeny, hosszúkás, hajópadlós szoba zsúfolásig megtelt. Egyiküknek-másikuknak ágaskodniok kellett, hogy lássanak valamit.



Oldalt, a fal melletti ágyban feküdt a halott, fehér kendővel felkötött állal.



Egy nádszéken gubbasztott az öreg lány, ölbe tett kézzel. Jöttükre fölkelt. A gyér világosságban, melyet egyetlen, vörösre égett villanykörte árasztott, feléjük emelte száraz, fásult vértanú arcát. Sovány volt a sok munkától, a sok megaláztatástól és éhezéstől. De haja még egészen szőke volt.



Székkel kínálta az érkezőket.



Azok nem ültek le. Csak álltak és bámultak és hallgattak. Sokáig hallgattak.



- Mikor történt? - törte meg végre a csöndet Dömötör a mély basszus hangjával.



- Egy félórával ezelőtt - felelte az öreg lány, s az üvegburás ütőórára pillantott, melyet akkor megállított.



Az óra mutatói mintegy ijedten vágódtak el a számlapon, hegyesszögben, pont fél ötöt jelezve.



Megint csönd lett.



Az öreg lány érezte, hogy valamit mondania kell.



- Itt ültem mellette. Kézimunkáztam. Egyszerre csak leesett az álla.



- Nem szenvedett?



- Négy felé még feketekávét is ivott, egy kanálkával. Nagyon szerette a feketekávét.



Megindultan figyeltek az öreg lány elbeszélésére: egy emberélet utolsó mozzanataiból mindig van valami ünnepi, valami végzetesen megrázó.



Nézték a kis asztalkán a feketekávét, mely egy csempe findzsában csillogott, néhány orvosságosüveg társaságában.



- Herlinger már volt itt? - érdeklődött Dömötör.



- Az előbb ment el.



- És mit mondott?



Az öreg lány csak legyintett.



- Szegény - sóhajtott Dömötör most oly csöndesen, hogy szinte csodálatosnak tetszett, miképp jöhet ilyen hang ekkora vastag, kövér emberből.



- Szegény - visszhangozták a többiek is, ki hangosabban, ki halkabban -, szegény, szegény.



Dömötörné a fejét rázta:



- Pedig olyan, mintha csak aludnék, olyan, mintha még élne.



Ez a megjegyzés némi izgalmat keltett. Nem feleltek rá, gondolataikkal bíbelődtek. Dömötör odalépett az ágyhoz. Párnás tenyerét a halott homlokára tette.



Ezt mondta:



- Már hűl.



A túlfűtött szobában az emberi leheletektől elnehezedett a levegő. Melegük is volt a prémekben, bundákban, a magukra öltött különböző zekékben és hacukákban. Átmentek a másik szobába.



Ott sokáig nyekergették a kapcsolót, de a csillár nem akart meggyulladni. Tekla néni a villanykörtéket mindenütt lecsavartatta takarékosságból. Nagy sokára hozott egyet az öreg lány.



Ebben a hatalmas teremben, mely valaha ebédlőül szolgált, naftalinszag terjengett. Egy raktárhoz vagy egy lomtárhoz hasonlított. Falnak fordítva üvegszekrények álltak, rejtegetve kincsüket, festmények a földön, egy széken az urának a díszmagyarja, kucsmája, még a millennium éveiből, s disznóbőr bőröndök, függönyök, szőnyegek összegöngyölve. A rokonok lecsüggesztették fejüket. Mindnyájan egyre gondoltak: a végrendeletre.



Régóta várták már ezt a napot. Ennek reményében nagy kölcsönöket vettek föl. Dömötör kúriáján foglaltak is ezen a nyáron.



Ő kérte el az öreg lánytól a végrendeletet. Tudta, hogy az egy szekrény felső fiókjában van.



Zárt, pecsétes borítékon Tekla néni kemény, nem reszkető betűi írták: Halálom esetére azonnal fölbontandó. Piskolczy mint ügyvéd nyitotta ki, és mindjárt fölolvasta. Az volt benne, amit körülbelül tudtak.



Özv. Sipkay Félixné szül. Angelus Tekla, testi és szellemi képességeinek teljes birtokában úgy rendelkezik, hogy a tulajdonát alkotó 900 hold szántóföld a három rokoncsalád között osztandó fel, mégpedig akképpen, hogy Dömötörék és Piskolczyék 350-350 holdat kapjanak, Türkék pedig 200 holdat, viszont rájuk testálja a kastélyát, minden ingóságaival együtt. Az öreg lányról se feledkezett meg. Tizennyolc évi hűséges és példás szolgálata fejében egy holdnyi kaszálót hagyott rá, a város határában, és két diófa szekrényt.



A rokonok föllélegzettek. De a megkönnyebbülés viharát igyekeztek holmi sóhajkává átjátszani.



Dömötörné a zsebkendőjével a szemét nyomogatta:



- Olyan jó szíve volt szegénynek - rebegte -, olyan jó szíve volt.



- Bizony - tódította Piskolczyné -, Tekla néninek lehettek hibái, de azt senki se tagadhatja, hogy nagyon jó szíve volt.



Piskolczy, aki még mindig kezében tartotta a végrendeletet, az utóiratot olvasta, melyet egy évvel ezelőtt iktatott be az örökhagyó:



Meghagyom továbbá, hogy mihelyt halálom beáll, s ez hivatalosan is megállapíttatik, szívemet szúrják keresztül.



Ez mély döbbenetet keltett.



- Borzasztó! - szörnyülködött Dömötörné.



- Micsoda? - kérdezte az ura.



- Átdöfni a szívét.



- De hisz már nem él, szegény. Csak a lelke. Azt akarja, hogy teste békében nyugodjék.



- Mégis - sopánkodott a felesége. - Én nem engedném ezt.



Dömötör ingerülten válaszolt:



- Itt nem arról van szó, édes Mariskám, hogy te mit engednél, és mit nem. Mindenki önmagával rendelkezik. Mi a megboldogult végső akaratával állunk szemközt, s teljesítenünk kell, amit kíván. Ez a kötelességünk. Sajnos, egyebet már úgyse tehetünk érette.



- De hogy jutott eszébe? Mi bírhatta erre az elhatározásra?



- Azt én nem tudom - szólt Dömötör, vállát vonogatva. - Utóbb sokszor elájult, eszméletét vesztette. Talán attól félt, hogy fölébred a koporsóban.



- Az igazán iszonyú lenne - susogta maga elé Dömötörné.



- Na lásd - mondta az ura -, na lásd.



Elhallgattak.



- Én olvastam egy újságban - szólt Türk a vörös szakálla mögül -, hogy valaki a koporsójába villamos telepet szereltetett, összekötötte a hozzátartozói lakásával, hogyha ott lenn megmozdul, azonnal jelet adjon, és segítségére mehessenek. A csengettyű egyszer aztán meg is szólalt. Pont éjfélkor...



- Jaj, hagyd, édes Jenőkém - vágtak a szavába -, hagyd.



- No, én megyek - mondta hirtelen Dömötör.



- Hová mégysz? - riadt föl a felesége.



- Elküldetek Herlingerért.



- Csak hívasd át - sürgette Piskolczy.



- Jobb mielőbb túlesni ezen a szomorú dolgon - jegyezte meg Türk is.



Cirmos téli virradat szennyezte be az ablakokat. Herlinger jött. Mély részvétét fejezte ki mindenkinek. Alacsony, elkallódott vidéki orvos volt. Egy személyben tisztiorvos is. Így hát ő nyomban el is végezhette.



Dömötör átvezette a szűk kis szobába, s becsukta maga után az ajtót.



A rokonok az ajtóra meredtek. Hallgatództak is. De nem hallottak semmit.



Néhány pillanat múlva kilépett Dömötör. Mindenki ráemelte tekintetét.



- Megtörtént? - kérdezte Piskolczy.



- Nem - szólt Dömötör.



- Miért?



- Nem akarta.



- Nem tudta?



- Nem merte - fakadt ki Türk, szinte bosszúsan. - Ez Herlinger. Nem merte. Fél. Még egy kelést se mer fölszúrni. Mindenkit kórházba küld. Szép kis orvos.



- Csak azt nem értem - tűnődött Piskolczy -, miért ragaszkodott hozzá annyira szegény Tekla néni?



- Azt mondta - szólt Dömötör -, hogy nincs hozzá műszere.



- Miféle műszer kell ilyesmihez? - bosszankodott Piskolczy. - Nagyszerű. Akármilyen késsel is lehet.



- Herlinger, kérlek, magyarázta, hogy milyen az a műszer. Az egy ekkora kés - mutatta Dömötör. - Sebészkés. Trokár-nak hívják.



- Na, és most mit csinálsz?



- Reichhez szaladok.



- Telefonozz neki. Az ilyenkor még otthon van. Később a szanatóriumban operál.



A virrasztástól megéheztek. Szerettek volna reggelizni. Tekla néni bagolyfészkében azonban nem volt semmi sem. Ki-ki hazament.



A nők otthon gyászruhát szedegettek össze. Piskolczy lépéseket tett a járásbíróságon a végrendelet kihirdetése érdekében.



Dömötör egy kávéházból telefonozott Reichnek. Minthogy a sebész már elment hazulról, a szanatóriumban kereste föl.



Reich a mosdó fölött bő szappanhabban sikálta ujjait. Csak karjait nyújtotta föl, úgy üdvözölte. Dömötör előadta, hogy mi járatban van.



- Hát - mondta Reich, érdes keféivel babrálva -, megcsinálhatom.



- Szabad érdeklődnöm, mikor?



- Ma csak két vakbélműtétem van. Mihelyt végzek, majd elmegyek.



- Hány órakor lesz szerencsénk?



- Úgy tizenegy felé. Tizenegy után.



Amikor ezt a hírt megvitte a kastélyba, már mindnyájan újból ott voltak, mély gyászban. Részvétlátogatókat fogadtak. Piskolczy is megérkezett. A járásbíróságon elintézte, hogy a végrendeletet déli egy órakor hirdessék ki.



Tizenegy felé nyugtalankodni kezdtek. Figyelték az elhaladó gépkocsikat, füleltek a tülökjelekre. Reichnek gépkocsija volt.



Elmúlt fél tizenkettő, tizenkettő, egynegyed egy is. A sebész nem jött. Hátratett kezekkel járkáltak le-föl a szobában, s egymásba botlottak.



- Hallatlan! - türelmetlenkedett Dömötör. - Szegényt föl se lehet öltöztetni addig. Ott fekszik. Micsoda kegyetlenség. Ilyenek az orvosok. Ha szükség van rájuk, sehol sincsenek.



Telefonozott a szanatóriumba. Ott azt a választ kapta, hogy Reichnek új beteget hoztak, és most operál. Megint kiment hozzá, személyesen.



Reich azalatt befejezte a műtétet. Az előkészítőben állt. Két ápoló vetkőztette.



- Főorvos úr - mondta Dömötör, fékezve idegességét -, már két álló órája várjuk. Az egész rokonság.



- Sajnálom - vetette oda Reich -, de, amint látni tetszik, dolgozom. Sürgős műtétem volt. Nagyon sürgős. Az pedig nem olyan sürgős.



Goromba fráter volt ez a sebész. Száján valami alig látható szemtelen mosoly bujkált, egy pogány mosolya, aki csak a húsban, az inakban hisz. Ez kihozta a sodrából Dömötört.



- Bocsánat - tiltakozott -, nekünk a megboldogult utolsó akarata éppoly fontos és éppoly szent. Én pedig ezek után semmi felelősséget se vállalok.



- Kérem - csitította Reich kedélyesen is, keményen is -, én vállalok minden felelősséget.



- Szóval, mikor várhatjuk?



- Egyelőre még ki kell mennem egy tanyára is. Csak ide a szomszédba. Ha azt elintéztem, nyomban ott leszek. Körülbelül egy fél óra múlva.



Egy órakor hivatalosan kihirdették a végrendeletet, melynek értelmében a Dömötör, a Piskolczy és a Türk család, mint jogos örökösök, azonnal a hagyaték birtokába jutottak.



Fél kettőkor már megint a gyászházban ültek, és lesték Reichet. Még a kapuba is kiálltak többen, télikabátban. Valamivel kettő után végre fölharsant a sebész gépkocsitülke.



Úgy érkezett, mint egy király, könnyedén, biztosan, mosolyogva. Milyen világfias volt, és milyen tekintélyes. A bíró, aki kihirdette a végrendeletet, nem volt ilyen tekintélyes. Kezében egy egész kicsi, világosbarna bőrtáskát lógázott. Meghajoltak előtte.



Dömötör őt is átvezette a szűk kis szobába, s becsukta maga után az ajtót.



A rokonok ismét visszafojtott lélegzettel meredtek az ajtóra.



- Meddig tart? - kérdezte benn Dömötör.



- Semeddig - szólt Reich félvállról. - Egy pillanatig. De talán legyen szíves addig kifáradni. Csak ide a folyosóra.



Kiment a folyosóra. Cigarettára akart gyújtani. Reich azonban máris visszahívta őt. Egy vattadarabkát tett félre, melyen néhány csöpp alvadt vér feketedett. Ebbe törölte bele a trokár-t.



- Mivel tartozom? - fordult feléje Dömötör.



Reich a bőrtáskáját csattantotta össze. Nem mindjárt válaszolt. Gondolkozott valamin, hosszabban, mint illett volna. Száján megint feltűnt a pimasz, istentelen mosoly, a hitetlen emberek mosolya. Hidegen, tárgyilagosan mondta:



- Száz pengővel.



Dömötör gyorsan fizetett.



A rokonok ezen a napon nála ebédeltek. Az álmatlanságtól, az izgalomtól, a hajszától elcsigázódtak, de azért bizonyos megkönnyebbülést éreztek, bizonyos enyhülést és vigaszt, hogy legalább a megboldogult utolsó akarata teljesedett. Letelepedtek a hosszú asztalhoz. Eleinte mindnyájan azon panaszkodtak, hogy nincs étvágyuk. De azért ettek.



A pompás ebédet citromfölfújt koronázta meg, melyhez családi szokás szerint ezüst kancsócskákban kétféle ízesítőt is szolgáltak: cukros-tojásos borhabot és csokoládémártást. Legtöbben kétszer is vettek az ízletes fehér tésztából, s nyakon öntötték hol a sárga, hol a barna lével.



Dömötörné az ebéd végén sírva fakadt.



- Miért sírsz, édes Mariskám? - faggatta az ura.



- Eszembe jutott - dadogta az asszony.



- Micsoda?



- Tekla néni.



- Ne sírj, édes Mariskám, ne sírj. Neki már jó. Jobb, mint itt minekünk.



Az asszony azonban csak zokogott. Gombócba nyomorított zsebkendőjével törölgette nedves szemét és orrát. Később még egyszer kitört:



- Olyan jó szíve volt - kiáltotta fuldokolva -, olyan jó szíve volt - és sírt, mint a záporeső.



A rokonok nézték a síró asszonyt. Aztán mindnyájan bólintottak.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek, novellák  
Gazdag Erzsi: Itt a tavasz
  2022-03-07 07:37:20, hétfő
 
  Gazdag Erzsi: Itt a tavasz

Itt a tavasz, tudod-e?
leheletét érzed-e?
Virágszájjal rád nevet
virágszagú kikelet.
Rád füttyent egy bokorból,
füttyös madár torokból.
Rügyes ággal meglegyint
s érzed, tavasz van megint.
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Ismeretlen: Életadó virág
  2022-03-06 12:00:51, vasárnap
 
  Életadó virág

Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebre vágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.
Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak... már nem.
Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák....ahogy mindig is. Nem mindig volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés...béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté...megfakult, ő meg belefásult.
Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.
Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és nap sárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepődött...nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy nap sárga kis foltocska... egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát...És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé...észre sem vette hogy az eső már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik. Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda...és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette...és nem eresztette tovább. Úgy érezte tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma. Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosem volt érzés...a virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás...aggódás, türelmetlenség...már arra sem volt ideje hogy meglepődjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve...azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.
Lélekszakadva ért vissza az utcára...a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna...gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddig a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa...gondosan, óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap....motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen...beáramlott a fény. A virág felragyogott...ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a férfi tekintetét...és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kisnövényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Estére a virág nevet is kapott....Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön, hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében...mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte hogy Ő az első... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével...ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt...várta hogy a férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait...szerette a napot. A férfi megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál...Kisimitgatta, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám...egy új lehetőség, egy komolyabb esély....
Felemelte a telefont...tárcsázott.....
Most már élni akart....volt kiért...
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
Ismeretlen: Milyen színű...?
  2022-03-06 11:56:04, vasárnap
 
  "Milyen színű a boldogság?
A Hold színe...
Milyen színű a szomorúság?
- kérdezte a csillag
a cseresznyefát,
és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. -
Hallod?
Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot.
Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak?
Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek!
Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét,
és a végtelennek támaszkodott.
Egy ideig így maradt,
hogy kipihenje magát.
- És a szeretet?
Elfelejtettem megkérdezni,
milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy.
A szerelem színe megegyezik a holdéval!
- mondta a csillag.
Majd, messze az űrbe bámult.
És könnyezett. "
 
 
0 komment , kategória:  Lélekemelő írások  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2022.02 2022. Március 2022.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 75 db bejegyzés
Összes: 7222 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 12
  • e Hét: 242
  • e Hónap: 612
  • e Év: 39613
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.