Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Ilianne - Próza
  2017-02-20 19:30:44, hétfő
 
 








Ilianne - PRÓZA, NOVELLA, MESE


Forrás: http://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/150177
Pieris.hu - interaktív művészeti portál







A BOLDOGSÁG KÉT ÍZE


Lorenzo jött karácsony előtt, majd jött egy hónap múlva, a nő születésnapja után is. Kimondhatatlanul jó volt az érkezése, hiszen a nő már egy kicsit csalódott volt, mert a találkozások között hosszú időszak telt el.

Hogy merre járt és mit csinált, mire gondolt az eltelt időszakban a férfi, arról kevés szó esett. Jöttével, valami csoda folytán megint eltűnt a nőből a reménytelenség és csak a vágyak kerekedtek felül a lelkében.

Lorenzo most először lépte át a háza küszöbét, szabadon és gátaktól mentesen. Olyan nyugalmat és egyben nyugtalanságot hozott ez a találkozás, amely egy picit sem volt kellemetlen érzés, sőt vibrált a levegő Lorenzo és a nő között.

Csak ültek egymással szemben, szorítva egymás hűvös kezeit, a nőből pedig áradtak a gondolatok, olyan hévvel, hogy a férfit alig hagyta szóhoz jutni. Utólag eltöprengett azon, hogy közben megfeledkezett azokról a kérdésekről, amelyeket szeretett volna feltenni a szakítás estéje óta. Valamiért minden eltörpült, minden múltjukból eredő fájdalom eltűnt abban a pillanatban, amikor Lorenzo testközelbe került hozzá, mert attól a perctől már nem volt semmi másnak jelentősége a számára, csak a pillanatnak, és az együttlét örömének.

A férfi ostorozta magát a szakítása miatt, és úgy tűnt félt a visszaúttól a nőhöz, bármennyire is szerette volna a lehetőségét. A nő pedig néha már magát sem értve, ösztönösen harcolt kettőjükért, és olyan könnyűnek érezte közben magát, mint egy apró tollpihe, amelyet a férfi már könnyen megtarthat a tenyerén, és ha végre már odaérkezett, akkor abba lágyan bele is simulhatna, ha a férfi azt úgy akarná.

Az emberek törékenyek és sebezhetőek, pont, mint a tollpihék. Olykor tudatosul ez bennünk magunkról, és a másikról is, akit nagyon szeretünk, máskor meg tudomást sem veszünk erről, mintha az nem is így lenne. Megbántunk, tettekkel, szavakkal, vagy pont a csenddel, és azzal is, hogy nem teszünk semmit, amikor pedig kéne. Ki tudja, miért nem tudunk helyesen bánni önmagunkkal, és így a szeretett másik felünkkel sem, és miért csak szörnyű sebek ejtése után vagyunk képesek értékelni és óvni a mi kis ,,tollpihénket"?. Ezek azok a kérdések, amelyekre a választ meg kell találnunk, és be kell építeni önmagunkba, hogy egy új lehetőséget kapva, már jobb félként vehessünk részt egy számunkra fontos kapcsolatban.

A nő ezt már megtanulta, de vajon a férfi is tanult a történtekből? Vajon lesz majd lehetősége a megtapasztalására? Mindennél jobban vágyott megtudni ezt a nő.

Amikor Lorenzo felemelte és közben magához szorította őt, úgy érezte egy pillanatra, hogy megint hazaérkezett. A teste remegése egybeolvadt a férfi testének a remegésével. Később, amikor már messze járt tőle, akkor is érezte az ölelését, és a vágy iránta erősebbé vált, mint, amilyen valaha is volt. Érezte, hogy az érzéki gondolatok átfutnak a gerincén, és azokba a pillanatokba teljesen beleborzongott a feje búbjától egészen a lábujja hegyéig.

Lorenzónak karakánul azt mondta, hogy nem lesz a szeretője. Pedig ha férfi érezte volna, hogy mennyire vágyakozik az ölelésére, hogy már lassan két éve csak arról álmodozott, hogy újra összeérjen a föld az éggel... Ha Lorenzo tudta volna azt is, hogy hány férfi szerette volna megölelni őt, de ő gondolni sem tudott más ölelésére, hiszen csak Lorenzo két hosszú karja lett az ő vágyott izgalma és nyugodalma.

Búcsúzáskor a kapuban még egyszer szorosan egymáshoz simultak, a nő pedig megkérdezte Lorenzótól, hogy hozzá jön-e férjül. A férfi azt válaszolta, hogy, igen, csak azt nem mondta, hogy mikor. A nő számára nem maradt más a férfi távozása után, csak a csend és a bizonytalanság. Úgy érezte, hogy ismét kapott egy édes emléket ajándékba, ami továbbra is fogva tartja... Lassan behunyta a szemét, a boldogság keserű könnycseppjét letörölve róla, és csak azt az egyet kívánta, hogy Lorenzo ne hagyja elveszni, a számára tisztán és őszintén felkínált ,,második lehetőséget"...










AMIKOR MÁR NINCS TOVÁBB...


Eljön a nap, amikor az igaz szerelem is megbénul a fájdalmában, és minden zsigerébe mozdulatlanság költözik. Csak néz maga mögé, néz maga elé, de nem lát semmit, pedig voltak vágyai, voltak álmai, volt hite, amelyet elvettek egyszer csak mellőle. De mert erősebb volt a világon mindennél, és olyan energiákat birtokolt, amelyek túlélték a földbe tiprását is, felállt a porból, nagy levegőt vett és megtöltötte a lelkét csodálatos emlékképekkel és vágyakkal, amelyek beragyogták a gondolatainak legapróbb zugait is, és kitöltötték a szívét, amely folyton csak az elvesztett másik feléért dobogott. De hiába volt minden erő, mégis magára hagyták megfelezve. Sokáig hánykolódott így, az ég és a föld között, amelyet egykor még csodálatos egészként képes volt elvarázsolni úgy, hogy elmosódjon a horizont. Hiába várta elveszett másik felét, lebontva maga körül a legmagasabb gondolati falakat, hiába épített tiszta érzésekből kutat rengeteg szeretet szócseppel az arra szomjazónak, hiába nyújtott utat az otthonát kereső lélekcseppnek, a gonosz erők koholta csend egy ördögi kört hozott létre, amely letaszította újra és újra a mélybe. Hosszú hetekig tartott a zuhanása, s a mélység sötétje felé haladva vette észre, hogy már alig van fénye, mert az egykor oly csodás ragyogását megfakította az őszinteség hallgatása, vakító gazdagságát pedig elvesztette egy reménytelenné váló lélekszorongató játékban. Gyenge lett és fáradt. Már érezte, hogy közel az idő, hogy lehunyja a szemét, és egy utolsó álom-emléket őrizve, -amikor egy édes pillanatra még megérinthette az elveszett másik felét-, nem marad más lehetősége csak az, hogy elfogadja, hogy már nincs tovább...







ÁLOMBELI ÖLELÉS


A hajnali fények halványan osontak be a reluxa szűk nyílásain, és a szobát sejtelmes hangulattal töltötték meg.

A nő hason feküdt a francia ágy közepén. Ruhátlan testét vékony takaró fedte, melyen keresztül átsejlett karcsú dereka és kerek csípője. Szemét résnyire nyitotta, s lassan kidugta vékony formás lábait a takaró alól, karjait pedig a feje fölé emelve, hosszan egy jólesőt nyújtózott. A derengő fények még bántották az alig nyitott szemeit, s az elnehezedett pillák álmot küldtek, olyan hajnali igazán jólesőt. Az álom, mint egy kellemes üzenet lassan átjárta a gondolatainak minden zegzugát.

A férfi, akit mindig vágyott, kezével lassan leemelte a nő testéről a takarót. Megérintette a vállát, s ujjaival játszva, alig érintésekkel végigsiklott a reszkető test minden vonalán. A nő halkan szisszent, s várta minden ízében az újabb és újabb érintéseket. A simogatásokra válaszként megrándult a lelke is, és forróság járta át minden porcikáját. A férfi fölé hajolt, s arcát belefúrta a haja illatába, majd lágy csókokkal érintetve a nyakát, a magáéhoz vonta a nő testét. A két test úgy simult egymáshoz, mint ahogyan a rózsaszirmok befedik védőn, az alattuk lévőket. A nő szorosan behunyta a szemét, de így is látta a férfi arcának minden kéjes rezdülését. Lassan megfordult az ölelésben és száját szerelme szájához tapasztotta, kezével pedig finoman végigsimította a hátát egészen a fenekéig, majd a gyengédség minden erejével megmarkolta...

Az óra erős sikolyára a nő szeme kinyílt. A férfi nem volt sehol, pedig az álom teljesen olyan volt, mint ha valóság lett volna. Az érintések libabőrét, még sokáig ott hordozta a bőrén. Saját karjaival átölelte a még remegő testét, s az ablakon beszűrődő fényben megcsillant az arcán, egy csordogáló könnycsepp.










ÁLOM-EMLÉK



Itt ülök a számítógép előtt, és azon gondolkodom, Te mit csinálhatsz... vagy mire gondolsz éppen? Csak reménykedem benne, hogy a gondolatod vagyok, legalábbis egy apró villanásnyi... Lassan behunyom a szemem, és egyre messzebbre utazom a képzeletem tengerén... Igen, az olasz tengerparton vagyunk... pont ott, ahová együtt vágyakoztunk egy csodálatos, kalandos utazás során... Emlékszel...? Nem kell mondanod, mert tudom, hogy igen...

Érzem, ahogy ring a tenger. Fekszünk a homokban, kéz a kézben. Te hanyatt, és a szemed csukva... én is úgy, de a fejemet feléd fordítom és nézlek... Élvezem a pillanatot,(pont mint minden hajnalon, amikor nálad aludtam) hallgatom a hullámok csobbanását egy kikötött csónak oldalán, és a békés szuszogásod, melyben a szíved és az én szívem is nyugodtan megpihen... Néha megemelem a fejem, és úgy nézlek... Újra megérint a boldogság a selymesen lágy tengernyi fuvallattal körítve, és átérzem ebben a pillanatban a létét és az elvesztését. Érzem a kettő közötti különbség iszonyatos fájdalmát.

Minden csak a képzelet játéka, mégis boldognak érzem magam, csupán csak azért is, mert megadatott, hogy a gondolatom legyél, és átélhetem azokat az érzéseket ez által, amelyek után annyira vágyok... Nincs múltam és nincs jövőm ilyenkor... csak a jelenem, csak a jelenünk... Te és én vagyunk még mindig az egyik legszebb gondolat az álomvilágomban.

Szeretnélek megölelni most a valóságban is, de csak képzeletben érintelek és húzlak magamhoz, de ez az ölelés így is elválaszthatatlanul láncol hozzád, mert belém olvadtál már örökre... Rabságodat oldom velem úgy, hogy raboddá váltam, amíg csak akarod...







"BOSZORKÁNYOK" MÁRPEDIG LÉTEZNEK


A nő sosem hitt semmiféle természetfeletti erőben, mégis az elmúlt 8-9 évben történtek egy kicsit megváltoztatták a szemléletét. Három kapcsolat és három ismeretlen erő, amelyet nem tudott legyőzni, hiába is küzdött ellene.

Pillangó kedvesének volt egy Jehova felesége, aki segített a férjének a túlvilágra költözni, egy Jehova fejes biztatására. Aztán a második kapcsolatában ott volt egy spirituális idősebb barátnő a szeretett férfi részéről, aki erősen befolyásolta a férfi döntéseit, és anyagi javakkal segítette abban, hogy számára megfelelően tudja eldönteni, hogy akarja e a nővel az életét összekötni vagy sem. Utóbb pedig Lorenzo került kapcsolatba egy Kelta Wicca boszorkánnyal, jósnővel, aki modern kori rabszolgájává tette őt, állítólag, szintén a pénz erejével. Érdekes hármas ebben a kilenc évben, és tehetetlenség a férfiakkal történtekkel szemben, legalábbis, így érezte a nő. Minden kapcsolatában őszinte, és odaadó volt, és mégsem értékelték kellően. Egy biztos, a tiszta és sallangmentes szeretet, szerelem értéke eltörpült a férfiak szemében az anyagi javakkal szemben, és egy erősen szuggesztív harmadik személy hatása sokkal meghatározóbb volt a számukra.

Pillangó kedves meghalt, a második kedves a szakítás után, mert rosszul döntött, belefutott egy szörnyű helyzetbe egy új nővel, melyből sokáig nem tudott szabadulni. Lorenzo körül is hasonló sötét dolgok domináltak. Bizonyosat nem tudott a nő, csak érzései, meglátásai vezérelték, talán csak a képzelet erejével a titkok megfejtése felé.

Mind a három kapcsolatban nagyon hasonlítottak egymásra a szeretett férfiak, mert megtestesítették a nő vágyait, mind belsőleg és külsőleg is egyaránt. Magas és vékony alakjuk, és apró fürkésző barna szemeik voltak, amelyekben mindig ott égtek a vágyak az elérhetetlen célok után. Sajnos azonban csak utóbb derült ki róluk, hogy bizonytalanságuk teljesen befolyásolta gondolataikat, és túlagyalt, de mégis helytelen tetteiket. Hol így, hol úgy döntöttek, de általában a sok töprengés után is rosszul. Legtöbbször saját maguknak és másoknak akarták megmutatni és bizonyítani, hogy többek, mint aminek látszanak, ez okozta az állandó agyalás utáni helytelen döntéseiket is. Erősnek akartak mutatkozni, és mégis gyengébbek voltak a téli napsugár erejénél is. Egy érdemük azonban vitathatatlanul magasra emelte őket a nő szemében, az, hogy mindent megtettek, és meg akartak tenni azért, hogy elbűvöljék és boldoggá tegyék a nőt, amikor vele voltak. Ő pedig erre vágyott, s lényének minden rezdülését átadta hálából a szeretett férfiaknak.

A szex olyan volt velük, mint a mennyország legszebb és leggyönyörűbb felhőin utazni, ahol puha csókok és simogatások között végtelen gyengédséggel teli, de mégis vad erotikával harcolt két szerető ember között a szerelem.

Szerelem? Talán igen, talán nem, a férfiak részéről, de az biztos, hogy boldog volt a nő, mind a három kapcsolatban, melyek pont a harmadik év beteljesülése előtt, szomorú vagy tragikus véget értek. Az okot csak találgatni próbálta. Talán pont önmaga volt, mert nem húzta és nem kötötte erősen magához egyik férfit sem. Meg akarta hagyni a szabadságukat, és arra vágyott, hogy egyszer az életben csak igaz érzelmekből épüljön fel a kapcsolata a szeretett férfival, és hogy ne csituljon, laposodjon az érzelmek finom és vad vihara az unott mindennapok problémáinak hatására. Igaz érzések funkcionáljanak kapocsként és ne az érdek határozza meg a dolgok alakulását, hiszen csak az őszinte érzelmeken alapuló kapcsolat a biztos jövő kulcsa két ember számára.

Nem gondolt arra, hogy ezeknek a férfiaknak az a legjobb védelem, ha a nő szárnyaival nem csak segíti őket a repülésben, hanem be is borítja azzal, és ezzel megvédi a külső rossz erők kedvezőtlen hatásaitól a biztonságra éhező lelküket. Akkor még arra sem gondolt, hogy a sors csak azokkal a férfiakkal hozta össze, akik egy nő segítsége nélkül képtelenek megállni a saját lábukon.
Ezért történhetett, hogy Lorenzóval való fantasztikus repülése is zuhanásban ért véget. Kevés lett a segítsége, amit nyújtani tudott, és hát be kellett vallania magának, hogy nem ismerte fel időben Lorenzo kedves és odaadó szándékai mögött rejlő gyarlóságot sem. A férfi talán valóban szerette a nőt, de mivel ő nem láncolta erősen magához őt, bizonytalansága egyre erősebb lett, ettől pedig a rosszal szemben képtelenné vált a harcra, majd egy kígyó bosszúja könnyen beteljesedhetett a már gyengévé lett és a múltban megtört lelke felett.

Az is elképzelhető, hogy valamiféle kelepcébe került szorult helyzete miatt, melyet csak sejteni lehetett az apró még erősen hiányos mozaikok összerakásából. A nő egy másik feltevése szerint, lehet, hogy a férfi csak egy új lehetőséget látott egy jobb élet felé indulásban, és úgy érezte, hogy azt meg kell ragadnia, talán egy utolsó lehetőségként. Sajnos az elmúlt egy év alatt nem nyílt fény e rejtély megoldására. Lorenzót valószínűleg hatalmas energiák érték egy nagyon erős szuggesztív hatással bíró nő felől, amitől labilissá vált érzelmei, valószínűleg, élete legrosszabb döntése felé vezették, melyet majd a jövő fog egyértelműen bizonyítani. Az élet hosszútávon igazságos. Amit kívülről látni lehetett az ügyben csak annyi, hogy, a boszorkány ígérete ellenére, Lorenzo pont olyan nincstelen lett, mint volt, annyi különbséggel, hogy a kosztért és a kvártélyért, amit kapott, szolgálnia kellett. Először egy bevásárló központban, egy alig üzemelő kicsiny giccsboltban eladóként addig, míg az üzlet végleg tönkre nem ment, az "egyéb" szolgálatokat csak sejteni lehetett az ügyben.

A nő a három férfi közül Lorenzót szerette a legerősebben, hozzá érezte a legközelebb a lelkét, de nem akart rátelepedni ezzel a szerelemmel, ő csak segíteni, védeni szerette volna, mind addig, amíg az életük összekötésére képessé válnak. Tiltakozott az átgondolatlan és kapkodó vagy lehetetlen megoldások ellen, melyekkel Lorenzo időnként próba elé állította a közös életük felvállalása témában. Mindent mindig átgondolt, hogy a megoldás a rosszban a legkevesebb gondot okozza azoknak, akik a történtekben, döntésekben érintettek lehettek.

De jött, az a lelkét szépnek mutató, mindenkin segíteni akaró jósnő, akinek határozott fellépése mögött a nagy semmi üresedett. Néhány, a jövendölésből, amit sokáig űzött, nála ragadt kapcsolat a sztár világból, alvilágból, lecsúszott vezetők a bankszférából, homályos és sötét ügyletek, ez csupán az, amit fel tudott mutatni. Másoktól kicsalt pénzt lebegtetett meg Lorenzo orra előtt, aki mindennél jobban vágyott az álmokra, melyek számára egyre elérhetetlenebbé váltak.

A boszorkány erős jellem volt. Kirívóan látszott rajta e titulusnak minden jellemzője. Magas és testes mivoltához, a szuggesztív tekintet mellett a hatalmas állandóan gesztikuláló kezek adták a megerősítést. A legtöbb boszorkány járása darabos, a régi leírások szerint, nagyon széles csípőjük, és annak gyengesége ad erre okot. Sokszor úgy tűnt, mintha sántikálva totyogna. A nő barátai, kollégái is egyértelműen félelmetesnek látták, pedig nem volt csúnya asszony, erről maga is látott pár képet az okult egyház internetes oldalán, ahol a boszorkányság oltáránál szónokolt éppen az asszony. Szemébe nézve, mely erőteljesen tetovált volt, a hideg is kirázta az embert, erről beszéltek szinte egyöntetűen a nőnek azok is, akik közelről látták.

Lorenzo mellette a magas termete ellenére is teljesen eltörpült. A nő párszor szemtanúja volt annak, amikor a jósnő Lorenzót ugráltatta, vagy leszidhatta, mert a férfi a hozzáintézett mondatok hatása alatt, szinte szemmel láthatóan süllyedt lejjebb és lejjebb.

Sosem kért senkit arra, hogy figyeljék meg Lorenzót a kicsiny giccsboltban, de az ismerősök, így is tudósították arról, amit láttak, vagy észrevettek arra jártukban. Elég sokszor, és elég sokan látták, hiszen a giccsbolt a központban üzemelgetett, amíg végleg tönkre nem ment. Néha már kellemetlen volt egy-egy pillanatra, amit látottakról meséltek, máskor pedig fájdalom sajdult a nő szívében, hogy volt kedvesét, akire ő együttlétükkor olyan büszke volt, és akiről mindig úgy mesélt, mint egy makulátlanul ragyogó jelenségről, most így látják a barátai és az ismerősei is. A gyenge emberek megvezethetők. Az is bizonyította ebben az esetben ezt, hogy a boszorkány nyomdokait követve vagy elvárásait teljesítve, Lorenzo pár hónap alatt tagja lett az asszony vallási körének is. Korábban Lorenzo saját kislányát próbálta meggyőzni arról, hogy a Jehovák közé nem kéne járnia, és ezzel a kapcsolódással az is lehet, hogy egy másik sötét vallási körbe vitte, melynek valamilyen formában ő is tagja lett. Megmagyarázhatatlan tett, vagy iszonyatos nagy elborulás lehetett az oka, vagy esetleg az érdek? A választ egyszer erre is a jövő fogja megadni...

A nő egy ideje különös erőt birtokolt, amelynek segítségével előre megérzett dolgokat, vagy megálmodta az érzést. Nem többet, csak azt, hogy valami nem jó fog bekövetkezni. Sokáig nem figyelt elég jól erre a képességére. A szerelem, amire annyira vágyott, de mégis a legtöbb fájdalmat okozta az életében, valószínűleg ahhoz kellett, hogy tudatosuljon benne, hogy milyen érzéket kapott e földi életében. Ő azonban még nem tanulta meg jól kezelni, használni ezt a plusz képességet. Így volt ez mind a három férfi esetében.

Lorenzo talán még most sem érzi, és nem tudja, hogy mit jelentett a nő februári álma. Akkor, amikor ezt megemlítette neki, akkor már képtelen volt rá figyelni, pedig a nő egy dalszöveget is írt a férfinak arról, úgy február közepe körül.

A boszorka akkorra, akkora hatással fordította saját céljai elérése felé a férfi figyelmét, hogy már meg sem hallotta az intő szavakat. Az asszonyt ugyanis elhagyta a férje, megfosztotta mindentől: lakás, üzlet, egzisztencia, talán nem ok nélkül. Egy másik nőhöz menekült, aki szelíd, akiben nincs a másikon uralkodni vágyás, akin nincs álarc, így hát kellett egy olyan férfi, aki önként hajtja a fejét az igájába, és eszközzé tehető a célok eléréséhez, amelyeket a volt férjével szembeni bosszú ereje vezérelt. Meg akarta mutatni, hogy nélküle is boldogul és megteremt mindent. Sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy Lorenzónak ígérgette. A volt férjnek igen, mert egy ideje már boldogan él külföldön, állást kapott szép és tiszta lelkű új párjával. A jósnőnek viszont nem jöttek össze a dolgok, még Lorenzo alázatos segítségével sem. Általában az álmodozás és a kevés ész nem szokott gyümölcsöző lenni, még akkor sem, ha a csalás vagy a sötét ügyletek megfelelő lehetőségeket kínálnak. Lorenzo és a nő egy közös barátja, aki megismerte a jósnőt, azt mondta róla: "Ez a nő egy olyan nő, aki kimászott a putriból, és mindent megtesz azért, hogy ne kerüljön vissza... mindent!"
Lorenzo lett a könnyű préda a számára, hiszen minden vágyát kiismerve, gyengeségét megtalálva, alkalmasnak találtatott a szolgálatára. Egy férfi, akit le lehetett igázni a szorult helyzete miatt, és a kellő hajlam is megvolt benne a rossz irányba tereléshez, ráadásul el lehetett hitetni vele, hogy ő érte is történik a küzdés. Ez kárpótlás volt a boszorkány egójának. Uralkodni valaki felett, aki sebzett és sebezhető, a cél igazából ez volt. Az út, a cél eléréséhez pedig a férfi gondjainak látszólagos megoldása, vagyis a "nagy lehetőség" meglebegtetése.

A "miért tetted ezt? "- kérdésére a nőnek, csak azzal tudott válaszolni Lorenzo, hogy elfogyott a türelme. Szerelemben, elfogyhat valakinek a türelme? Sokat gondolkodott ezen a nő, és mindig arra jutott, hogy nem. Hiszen ő is türelemmel várt arra, hogy Lorenzo egyenesbe jöjjön. Szerény lehetőségeivel három évig segítette ezen az úton. Ismerve gondjait, nem fordult el tőle, még akkor sem, amikor Lorenzo erőszakosan szerette volna az összeköltözést, ami akkor még egyáltalán nem volt lehetséges.

Lorenzo egy találkozás alkalmával a nőnek azt is mondta: "Van, ami most jobb." A nő nem kérdezte meg mi lehet az, ami most jobb?! A férfi megtört és lesoványodott. Tekintette szomorú és elveszett belőle a csillogás. Sok régi barátjával és ismerősével alig, vagy nem tartja a kapcsolatot. Mi ebben a jobb? Jobb egy ócska giccsboltban árulni, illetve úgy tenni, mintha árulnának, ráadásul ketten?! Hiszen ez a bolt már a nyitásakor is halálra volt ítélve. Jobb saját egzisztencia nélkül élni, valakire teljesen rászorulva? Szabadságot eldobni? Gondolataiban hónapokon át erre kereste a választ a nő, és arra jutott, hogy talán akkor mondható így ki, hogy jobb, ha csak fedő dologként szolgál ez az üzlet, és a pénzcsap egy "hátsó" mosdóban nyitható meg. A lényeg erősen kiolvasható volt a látottakból. Valami sötét erő működött ebben a kapcsolatban, és az ezoterikus giccsek mögött is valami más pénzforrás lapulhatott. Ez okozhatta a feszültséget is, amely Lorenzót testileg erősen leamortizálta. Amikor nyugodt és boldog volt egy kellemes, biztonságos és szeretetteljes kapcsolatban a nő mellett, akkor a gondjai ellenére is kihúzta magát, kikerekedett, mosolya szelíd volt és rabul ejtő. Most savanyú és művi. Hát mi lehetett az, ami jobb?

Volt még valami, ami a mélyben nagyon bántotta a nő lelkét. Lorenzo a szakítás éjszakáján azt mondta, hogy lehet, hogy ennyi volt a kettőjük szerelmében. Életében ennyire nem alázták meg még szavak, pláne egy olyan embertől, aki a szakításig kötötte magához a szerelmével. Így hát utólag arra gondolt, hogy amíg ő is lehetőség számba ment Lorenzo jövőjét illetően, addig a férfi építette benne a szerelmet, aztán, amikor jött egy jobb lehetőség, egyik pillanatról a másikra el tudta dobni. Érthető, hiszen egy másik nőben kellett kiépítenie az érzelmi biztonságot ahhoz, hogy elérje a célját. Így lett túl sok hirtelen ő Lorenzo életében.

A másik felkavaró mondat egy közös ismerősük szájából hangzott el, miszerint Lorenzo azt mondta az ismerősnek, hogy a "boszorkányt jobban tudná szeretni". Iszonyatos fájdalmat érzett a nő, amikor ezekre a mondatokra gondolt. Mivel Lorenzo nem kereste többé, egyre erősödött benne az érzés, hogy a férfi így vagy úgy, de talán jól érzi magát az új kapcsolatban.

De akkor miért időzött a nő verses oldalán annyit hónapok óta? Mi vonzotta továbbra is a nőhöz? Miért üzent a verseken át vágyat és reményt kettőjük jövőbeli kapcsolatáról, majd hirtelen miért vágta mindig el az ott bimbózó bizalmat, amelyre a nő még mindig fogékonynak bizonyult. Hosszú hónapok óta ment ez a küzdelem kettőjük között, de soha sem történt meg, hogy a férfi felhívta volna volt kedvesét, vagy felkereste volna, és őszinte hogy szavakkal elmondja, hogy akkor azon a szörnyű estén, miért döntött, vagy kellett úgy döntenie, hogy ezt az erős érzelmi kapcsolatot hirtelen elvágja, és mi a célja azzal, hogy az éteren keresztül mégis élteti tovább. A nő néha arra gondolt, hogy Lorenzo pusztán csak simogatta a lelkét ezzel a tettével, és két nő szerelmében lubickolt. Sajnos más magyarázatot nem talált a nő erre, a történtek és nem történtek miatt.

A nő így a szakítás után egy évvel a kertjében, a muskátli palánták ültetése közben, újra egy szerelemről álmodott, amelyet még a jövő rejtegetett a számára. Egyet viszont már biztosan tudott, olyan erőssé lett az elszenvedett fájdalmak hatására, hogy azt a szerelmet többé már, egyetlen "boszorkány" sem tudja majd elvenni tőle...










CARPE DIEM...!


Igen! Így kéne élni. Nem beleragadni a múltba, nem agyalni a jövőn, hiszen a ma a fontos! Holnap is lesz, ma! Csak az a lényeg, hogy ma mellettem vagy, ma engem ölelsz, az én kezemet fogod. Ha a ma a kettőnk közös ügye, akkor ebből lesz a csodálatos múltunk, és haladunk tisztán és egyenesen a jövőnk felé, a többi csak önámítás. Tudom jól a mondataim igaz értelmét, és én mégis várlak, és a könnyeimmel küzdök, miközben te mással éled a ma pillanatait. Ma is máshoz bújsz a hajnalok keserű ébredése után, és mással osztod meg a gondolataidat. Miért teszem ezt mégis? Fogalmam sincs, mert hiába keresem a válaszokat. Miért hiszek mégis a jövőnkben, hiszen egy másik nővel építed azt!? Butaság lenne? A saját romantikus és naiv lelkivilágom kerekedik az eszem felé?
Folyton keresem és kutatom a válaszokat...

Pedig az életem még sok szépséggel lehetne teli, és elpocsékolom az időm valamire, valamiért, ami talán csak a saját lelkem szüleménye, csak a saját szívem csapdája. Nem tudom, hogy miből táplálkozik ez a vágy, ez a szerelem bennem, amikor te már nem adsz hozzá semmit. De valamit érzek mélyen, amire az igaz választ csak az univerzum rejtélye adhatná meg.

Sokszor elgondolkodom, hogy mi nők, mennyire az álmaink rabjává tudunk válni. Az életünkben egyetlen kölcsönös dolog fontos csupán, az, hogy szeressünk és szeressenek minket. Ettől az érzéstől kapjuk a boldogság szárnyait, és osszuk meg azokat az általunk szeretett lénnyel. Megkaptam tőled ezeket a szárnyakat, és megosztottam veled, ahogyan csak tudtam, és te mégis eltörted. Én pedig azóta is próbálom megragasztani de úgy, hogy ne legyek tolakodó, és néha úgy tűnik, hogy sikerülni fog... Aztán szembesülök azzal, hogy mégsem. Szomorú lett ez a történet, a mi kettőnk története.

Átutazó lettél csupán az életemben, pedig én az igaz szerelmet hittem benned. Tévedtem volna?
Azt mondják, az átutazóknak is fontos szerepük van. Valamit tanítanak önmagunkról. Amikor erre gondolok, akkor belém sajdul a fájdalom, hogy talán azt, hogy rosszul szeretek... Túl mélyen? Túl vakon? Pedig már egy jó ideje annak, hogy lassan és óvatosan szeretek meg valakit úgy isten igazából.

Rengeteg idő telt el azóta, hogy elhagytál, és mégsem múlt el ez a szerelem, amely lassan vált elszakíthatatlanul erőssé. Szeretem az összes férfit, akihez közöm volt valaha, hiszen sok szépet kaptam tőlük, persze őket már másként. Őrzöm magamban mélyen az emléküket, és figyelem az életüket messziről. Velük örülök, ha boldogok, ha jó úton haladnak. Azt hiszem, hogy ők is szeretnek engem továbbra is, csak ők nem úgy, ahogy én őket. Talán érzik, hogy én vagyok az a nő, aki sosem hagyta volna őket cserben, ha őszinte lett volna a szeretetük. Te vajon érzed ezt?
Carpe diem! Így kéne végre élnem! Valakivel, aki érti az élet lényegét... Aki pontosan megtanulta, hogy a boldogság kulcsa a mában rejlik... Te vajon megtanultad?







DÉJA VU... KEZDETEK A MÚLTBÓL, A MÚLTBAN...


A nő ezen a tavaszon már a negyvenes éveinek közepén járt. Túl egy megromlott házasságon és két szerelmi kapcsolaton, már nem tervezett új szerelmet az életébe. A sors mégis egy társkereső oldalra vitte. Nem annyira a társkeresés volt a célja, inkább a férfinak, akit elhagyott, annak akarta megmutatni, hogy van élet rajta kívül is, és ráadásul az ott kapott dicséretek más férfiaktól, egy kicsit enyhítették a bánatát.

Nem akarta elhagyni az akkori szerelmét, de olyanná vált a kapcsolatuk, amelytől hosszú érzelmi kínok után, jobbnak látta megválni.

A férfi döntéseiben erősen függött attól a nálánál idősebb, spirituális hölgytől, aki magának akarta őt, a nő pedig alulmaradt a harcban, pedig ez egyszer oroszlánként harcolt a férfiért és a szerelmükért.
Húsvét volt, amikor végleg döntött a szakításukról. Április 7-e, az elmúlt húsvétokhoz képest, kellemes tavaszt sejtető ünnep.

A nő dühében és fájdalmában lépett be a társkereső oldalra, a szakítást követően, úgy három hét múltán. Imádta a magas és vékony férfiakat, ezért kíváncsiságból beütötte a magának megfelelő paramétereket, és az oldal már ki is jelezte a számára megfelelő társakat. Igazából nem is volt kedve megnézni a kínálatot, hiszen csak fájdalmat akart okozni volt kedvesének az oldalra lépésével, de megbánva ezt a tettét, arra gondolt, jobb, ha törli magát erről az oldalról. Egy utolsó pillanat alatt végigvezette a szemét az első tíz képen, és akkor élete egyik leggyönyörűbb helyszínét pillantotta meg: a Meteora-kolostorokat. Annyira jól érezte ott magát az egyik nyáron, hogy az emlékek miatt késztetést érzett belülről arra, hogy tetszését kinyilvánítsa annak a férfinak, aki szintén ennek a helynek a kedvelője lehetett. Meg sem nézte ki ő, csak írt egy kedves mondatot a helyszínről neki. Hát így kezdődött el a történet Lorenzóval kettőjük között.

Levelek jöttek és mentek az elkövetkező két hétben, amelyek kacéran és kimondhatatlanul kedvesen átjárták a nő lelkét és talán a férfiét is. Az egésznek volt valami kimondhatatlanul nagy nyugalma és még annál is nagyobb izgalma, aminek a birtokában mind a ketten nagyon várták az első találkozást, és amelyre egy gyönyörű májusi kora este került sor.

Lorenzo pont olyan volt, akire a nő mindig is vágyott. Magas, vékony, kedves, vagány motoros. Biliárdozni vitte őt egy kellemes helyre. Bár a nőben volt még tartózkodás, de az játszi könnyedséggel oldódott fel az este vibrálóan izgalmas hangulatában. Sosem biliárdozott még, és Lorenzo ezt kihasználva, többször segített neki a háta mögé állva, és persze gyengéden a testével ráhajolva. Az a kémia ezekben az örült percekben erősebben működött minden eddiginél. A vonzalmat kettőjük között szinte tapintani lehetett. Az idő rohant és mégis hosszabbnak tűnt ez a találka a nő minden eddigi randevújánál. Jó volt ezt érezni nagyon, mert nem akarta, hogy vége legyen.

Lorenzo a játék után elvitte őt a Duna- partra. Csodálatos volt az este. A sötét édes félhomálya, a csillogó Duna az ő jellegzetes hűvös szellőjével, Lorenzo kedves mosolya és a nőt magához ölelő hosszú karjai, olyan vággyal töltötte el a pillanatot, hogy a szájuk egyszer csak egymásba olvadt. Az első csók valamit eldöntött abban a pillanatban, mert Lorenzo magára hagyta a nőt egy percre, és a másikban már újra ott állt előtte egy csodálatos sárga rózsaszállal a kezében. Fantasztikusan romantikus lett minden, pont olyan varázslatos, mint az ezt megelőző két hétig tartó levelezésük. Nehezükre esett elszakadni azoktól a kellemes pillanatoktól, amelyeket megtöltött a tavaszi éjszaka valamiféle, egyre csak erősödő vággyal egymás iránt. Még nagyon akartak együtt lenni, így Lorenzo egy elhagyatott környékre vitte a nőt, ahol félrehúzódva a kocsiban hajnalig csak ölelték és csókolták egymást. A vonzalom, az erotika és a vágyak fülledtségében egyre jobban erősödött közöttük. A nő még sosem élt át ehhez fogható érzéseket. Mind a ketten jóval túl a negyvenes éveiken, valami olyasmit éreztek, és tettek, amit általában húszévesen szokott az ember. A nőt átjárta az, az ismeretlen boldogság izgalma, amelyre mindig is vágyakozott. Több volt az első pillanattól az érzés, mint csupán egyszerű vonzalom. Akkor még nem tudta mi lesz ebből az egészből, sőt, azt sem tudta, hogy képes lesz e újra szerelemre, de azt már erősen érezte, hogy jóleső melegség árasztja el a testét és a lelkét Lorenzo közelségétől, és azt is hogy ez a férfi egy cseppet sem idegen a számára.
Már világosodott az égbolt, amikor mégis eljött az ideje a búcsúzásnak.

A hajnali fáradtság és a nehéz elválás a férfitól, nem hagyták aludni a nőt egészen reggelig. Csak ült az ágyában, a gyenge félhomályban hátát egy párnának támasztava, s ébren álmodozva felidézte újra és újra ennek az éjszakának minden édes mozzanatát... Egyszer, valamikor régen, nem tudni mikor és hol, de az biztos, hogy érezte már ezt az ölelést, talán Lorenzo karjaiban...







EGY REZGÉSHULLÁMON EGYMÁS NÉLKÜL...


Rohant az idő, már több mint félezer nap telt el azóta, hogy Lorenzo szakított a nővel. Hogy hol járt és mit csinált a giccsbolt bezárása óta a férfi, arról a nőnek semmi ismerete sem volt, de valamiféle érzései, megérzései, azok igen. Két alkalommal látta ebben az évben volt kedvesét. Egyszer a fiával egy utazás alkalmával az autóból, majd másodszor egy sztárok életével foglalkozó műsor bevágásában, csupán néhány pillanatra. No és, talán vele váltott egy éve már üzeneteket a művészeti oldalán, de erre, már nem mert mérget venni, pedig néha annyira erősen azt érezte, de az "ördög" mellett élt a férfi, és hát ki tudja... Egyre homályosabb lett ez az egész történet, és a nő csak a saját lelkében érezhette már tisztának ezt a szerelmet. Lorenzo nem kereste soha meg őt, arra az ígért beszélgetésre. A röpke találkozás a férfival az úton, a bevágás megpillantása, azonban mégis inkább megerősítette a nő érzéseit minden téren, és nem az utálatot és gyűlöletet, hanem inkább a kimondhatatlanul erős vágyat és szeretetet a férfi iránt. Lorenzót sosem látta ennyire megtörtnek és szomorúnak. Tekintete, amelyben mindig ott ragyogott valami csodás magával ragadó kedvesség, most fáradt volt, fátyolos, és fénytelenül fordult a belső gondolatai felé. Nem tudta pontosan a nő, hogy mi zajlott ott belül a férfiban, de érezte. Valamikor nagyon régen szavakkal játszva leírta már ezeket az érzéseket, hisz maga is részesei volt azoknak. Van, hogy az ember körül zajlik a világ, és teszi benne, amit tennie kell, amit elvárnak tőle, de még sincs benne. Úgy érzi, hogy az egészet csak álmodja, vagy úgy, ahogyan azt a halál bekövetkeztekor oly sokan mesélik, hogy átfut az ember agyán minden, ami vele történt, és olyan, mintha akkor és ott kívülről egy mozifilmet nézne önmagáról.

Valami ilyesmit látott a nő a férfi arcából és szeméből, és ezt érezte néha a kapott üzenetekből is. Nagyon féltette Lorenzót. Félt, hogy az elérhetetlen vágyai és amibe ezek által belekeveredett, olyan mértékben megtörik az életét, amelyben nem könnyű talpon maradni, vagy amelyből nem lehet kilépni.

Nem tudta pontosan, de úgy sejtette, hogy a férfi élete és annak körülményei majdnem olyan, mint amilyen volt. Másfél év alatt semmi sem teljesült a merész nagy álmokból. Továbbra is a jósnő budai albérletében élt, és Lorenzónak utaztatnia kellett az elegendő pénzért. Valószínűleg néhány sötét illegális ügyletből és az asszony a varázsgömbjének dörzsölgetéséből megvoltak egy szinten, de nem azon, amelynek az ígéretével akkor a boszorka behálózta őt. Ebben nagyot csalódott, de a hála, hogy befogadták, vagy kisegítették, az kötötte a helyzetébe.

Bárki, bármi negatív jelzőt is mondott a nőnek a férfiról, ő nem úgy gondolt rá, mert biztos volt abban, hogy Lorenzo jó lélek, csak túl fiatal még. Olyan lélek, akinek sokat kell tapasztalnia az utakon, amelyekből kevesebbet járt be a nőnél is. Talán pont ezért nem járhattak együtt. A nő azzal is tisztában volt, hogy Lorenzo döntéséhez ő maga is hozzájárult azzal, hogy még nem teljesen kiszabadulva egy volt házasságból, nem érezte az időt és a lehetőséget arra elérkezetnek, hogy valakivel, akit nagyon mélyen szeret, összekösse az életét. Megértette Lorenzo döntését a szakításról és elfogadta, mást amúgy sem tehetett. Egyetlen egy dolgot azonban nem tudott elfogadni, azt, ahogyan a szakítás történt, és ahogyan egy út alattomosan odáig vezetett a háta mögött. Azt hitte ő és Lorenzo, nem csak egy szerelmespár, hanem igazi bizalmasai is egymásnak, hiszen éveken át diffúzióban éltek úgyis, hogy nem laktak együtt. Az éteren át is érezték és átadták egymásnak minden rezdülésüket.

A kvantumfizika szerint nem egyszerűen atomok összessége vagyunk, hanem rezgéshullámok. Ezért van az, hogy két ember érezheti egymást akkor is, ha nagyon messze élnek egymástól. Igazán jó bensőséges kapcsolat úgy jöhet létre, hogy a felek mindig érzik a másikban azt a rezgéshullámot, amelyhez igazítani tudják a saját rezgéseiket. A nő már azzal is tisztában volt, hogy a pártalálás akkor sikeres az életben, ha ezt a rezgést kölcsönösen megérzik a felek, és a rezgésben megegyeznek, összehangolják vagy kiegészítik egymáséval egy egésszé.

Lorenzo talán majd egyszer rátalál erre a titokra, mert mindig is megvolt benne a kellő érzékenység, csak az élet adta problémák miatt kevés türelme lett ahhoz, hogy a mélységeit meglássa. Sok ember élte le már így az életét. Sodródott, mint egy aprócska porszem bele egyik kapcsolatból a másikba, elvolt bennük egy darabig, mert alapvető szükségleteit kielégítette a kapcsolódás, de a lelkét, azt nem. Majd egyszer csak arra ébredt, hogy nem tudja ki is ő valójában, és miért van azzal, akivel van. A párkapcsolatok csupán egy robottá tették, és meg kellett felelnie belül és kívül az elvárásoknak. Így ennyi lett a szerepe az életben, és nem több. A nő maga is erre ébredt rá egy napon, és akkor tudatosult benne a vágy, hogy újra megtalálja önmagát, és figyelve a saját hullámaira találja meg a másik rezgéshullámait. Ő megtalálta Lorenzót így, és talán a férfi is őt, de benne még előrébb kerültek a külső dolgok a belsőnél. Nem igazán a kettőjük körülményeivel volt a baj, hanem az érzelmi szintjeik voltak eltérőek. A nő már jól tudta, hogy a boldogsághoz semmi köze a luxus életvitelnek, a sztárvilággal közös partiknak, a jó koktéloknak, a szuper ruháknak és autóknak, mert a boldogság a harmóniában van, és semmi másban. Önmagunkkal és a szeretteinkkel.

Sajnos az ehhez vezető utat már korán elhibázzuk. Amikor fiatal az ember, tele van olyan álmokkal és célokkal, amelyek megvalósításába hatalmas lendülettel kezd. De jönnek a falak, amelyeket nem mindenkinek sikerül megmászni, mert nincsenek meg az átjutás feltételei, vagy olyan gátló tényezőkkel kell megküzdenie, amelyekkel szemben még nem elég erős, mert önmagában bizonytalan. Ha fiatal, és a lelke is, akkor zabolátlan és türelmetlen, és így kudarcokat kudarcokra halmoz, és nem teremtődik meg a belső harmónia. Lorenzo is ilyen fiatal lélek volt, hiába a háta mögött hagyott évtizedek, hiába a sok kudarc, és fájdalom az élete során, nem tanult eleget még, de érzékenysége miatt már képes volt felismerésekre. Hibásnak érezte magát a nő abban, ahogyan a dolgok alakultak, mert nem vigyázott kellő képen a kettőjük egymásra találására. Neki kellett volna, mert ő már tapasztaltabb volt, de mivel a rezgéshullámaik oly erősen kapcsolódtak Lorenzóéval, túlságosan biztonságban érezte a kapcsolatot. A sors pedig közbelépett, talált egy kaput, mert mindig tudja, hogy ha valami valahol megreked, akkor cselekedtetni kell az embereket, hogy megtörténjen az elmozdulás valamilyen formája. Ez a lendület nem mindig jó, sokszor éppen ellenkező végkifejlettet eredményezhet, főleg, ha a környezetből valaki az erős energiáival szándékosan belezavar.

Lorenzo, a szakításkor azt mondta többször is a nőnek, hogy "nagyon rossz lesz"... nem mondta ki, hogy egymás nélkül, de valószínűleg arra gondolt. Rossz is volt, kimondhatatlanul rossz. A nő olykor azt érezte, hogy ez már a halálig tartó rossz, aztán meg kellett ráznia magát, és folytatni mosolyogva az életét. Talán Lorenzo pont így élte meg, de ezt nem tudta a nő, csupán belső hangjai meséltek erről, és az a pár röpke pillanat, amikor a férfi tekintetét láthatta. Sokat gondolkodott azon, ami már egy éven át a művészeti oldalán is történt. Talán jól érezte, és Lorenzo olvasta az írásait, de akkor meg bánta, hogy ismét rosszul cselekedett, hogy oda töltötte fel azokat, amelyek segítségére voltak a szakítás utáni nagy fájdalmában. Nem tudhatta, hogy a férfi egyszer megkeresi és megtalálja őt, és valamiféle ösztönös érzékkel egy komoly kommunikáció alakulhat ki ott közöttük. Mondják, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik. Az elszakadás, és az újra egymásra találás is, ha a sors olyan kegyes.

De volt ebben az egészben valami "csoda" is, az, hogy a nő megérezte Lorenzo lelkét bolyongani az írásai között, és ezzel biztos lett abban, hogy a kvantumfizika szerint tényleg rezgéshullámok vagyunk, és ebben a formában keressük párunkat. Persze azért apró gondolatként ott bujkált benne a fájdalom, a tévedés lehetősége... Egy valami viszont bizonyos lett a számára. Ha e röpke földi létünkben megtaláljuk egymást, bármik is vagyunk az éterben, és összekapcsolódunk a másik felünkkel, majd létrejön egy szoros testi- lelki harmónia, akkor az egy olyan erős kötelék, amelynek elvágását nincs az, az idő mennyiség, amely el tudná felejtetni...










ELENGEDÉS...?


403 nap fájdalom és boldogtalanság után a nő feladni készült az értelmetlen küzdelmet. A szerelem mindent legyőz!- mondták a nagyok és a bölcsek. Valóban! Ez a szerelem a nőt is legyőzte. Megtépte, megtörte a hitét.
Nem tudta biztosan, hiszen csak érezte, de talán Lorenzo volt a verses portáljának a rendszeres látogatója, persze az is lehet, hogy csak azt szerette volna hinni. Az internetes arctalanság mögé sokan rejtőznek, főleg olyanok, akik bátorságukat csak így próbálgatják, a valóság tiszta útjára inkább nem lépve.
Sokszor egészen erősen azt érezte a nő, hogy nem lehet más az, aki üzen, de mivel nem volt teljes és már romlatlan sem a hite, így bujkált benne némi aggodalom. Félt is, hiszen valamiért a sors sok csalódást hozott az életébe. De ha mégis Lorenzo volt, aki üzent, akkor miért így? Miért csak így? Mi volt a célja ezzel az egész játékkal, amelybe a nő simán belement, hiszen azt képzelte általa, hogy Lorenzóval valamiféle összeköttetésben lehet, és ez hol jó volt, hol pedig kegyetlenül fájdalmas a számára, és mégis valami hitet adott.
Annyi minden történt és megváltozott körülötte az elmúlt egy évben. Erősen fájt Lorenzo hiánya, de valahogy sodorták a történések, ami miatt egy picit sem érezte magányosnak az életét.
A szakítás utáni tavasz és a nyár, talán meg sem történt vele. Csak ment és ment, de azt hogy hová és merre, azt maga sem tudta. Sokszor saját könnyei homályosították el az utat, amelyet egy nap alatt végigfutott céltalanul. Azt mondják, hinni kell ahhoz, hogy az ember megtalálja a boldogsághoz vezető utat, és ő ebben a kapcsolatban mindennél jobban hinni akart. A kegyetlenül megtörtént szakítás pedig apróra törte benne a gondosan megteremtett hitet, melyet Lorenzo épített ki az odaadó szeretetével. Valamiért mégsem gyűlölte meg a férfit, és magát vigasztalta azzal, hogy azt képzelte, hogy Lorenzo is áldozat lett a történtekben. Így volt könnyebb megélni az elszakadás okozta fájdalmat és Lorenzo lényének hihetetlen hiányát.
Miután a csalódás teljesen összetörte, az írás lett az egyetlen orvosság a számára. Segítségével már oly sokszor sikerült felállnia a földről. Kiírni mindent magából, a fájdalmat, a csalódást, a vágyat és a szerelmet, amelyet a férfi oly hirtelenséggel elvágott. Írt és sírt, és emlékezett. Ezek az emlékek így az elmúlt több mint egy év után is oly közel voltak hozzá, hogy szinte tapintani tudta a létüket. Még mindig érezte, ahogyan a férfi hosszú karjaival magához ölelte, ahogyan vezetés közben is fogta a kezét, és finom csókokat lehelt rá az utazásaik során, ahogy a motoron féltőn hátranyúlt a lábához és megigazította a nadrágja szárát, ahogyan magához húzta az ágyban és ő pontosan beleilleszkedett az ölébe, ahogyan közel hajolt az arcához, és mélyen a szemébe nézett. Csak vágyott és vágyakozott vissza a múltba, és végtelen fájdalmat érzett, amikor belé sajdult a gondolat, hogy ez az egész ott és akkor, lehet, hogy nem volt igaz és őszinte Lorenzo részéről.
Azt viszont nem értette, hogy miért nem múlik az idővel és a kegyetlen szakítás hatására a vágy a lelkéből és a testéből.
Nem volt féltékeny a nőre, aki elvette Lorenzo figyelmét tőle, sosem cserélt volna vele, csak fájt a reménytelen szerelem, a vágyakozás, fájt az eldoblak, mert már nincs szükségem rád érzése, de mégis ott maradt a szívéből kitéphetetlenül a szerelem, amelyet továbbra is Lorenzo iránt érzett.
Az emlékek közelsége ellenére, az idő egyre gyorsabban múlt felette. Egyre többször vágyott ölelésre, kéz a kézben sétálásra, együtt tévézésre, együtt utazásra valakivel, akinek még csak a körvonalai rajzolódtak ki a vágyaiban. Azonban az, az olthatatlan szerelem, amit a férfi iránt érzett, ezt mindig hátrébb tolta a lelkében.
Tudta azonban, hogy nem élhet tovább így a bizonytalansággal párhuzamosan, amelyet a férfi nyitva hagyott a gondolataiban, a lezáratlan kérdések között, és amelyet talán Lorenzo fokozott, a nő verses oldalán hagyott üzenetekkel. Tudta, hogy tovább kéne lépnie, és jó lenne megtalálni valakit, akivel sikerülhet elnyomni azt a mély érzést, amely oly szorosan és még mindig hűséggel kötötte a férfihez.
Az idő múlásával lett egy háza és egy kötetlenebb élete, amelynek öröméből, már csak egy boldog párkapcsolat hiányzott. Szeretett volna abban hinni, hogy ez az elvágott történet jól végződik majd, és újra Lorenzo kezébe dughatja apró kezét, de a csend és a homály, amely ezt a történést befedte, és a férfi teljes elfordulása tőle, a továbbra is hiányzó beszélgetés, egyre távolabbra vitte ettől az álmától.
A júniusi ragyogó napfényben, arcát az ég felé emelve, halk üzenetet küldött a végtelennek, majd nagy levegőt véve, elindult...







HARC AZ ÖRÖK SZERELEMÉRT...


Ha táplálod a szerelmet, akkor sosem múlik el... A szerelem minden érzés felett álló, mert nem csupán szeretet, hanem olykor megmagyarázhatatlan vágy is, melyet a kölcsönösség elégít ki csupán. Ha úgy érzed, hogy a tiéd ez az érzés, akkor nem elégedsz meg azzal, ha csak te szeretsz, vagy ha csak téged szeretnek, mert ebben az érzésben a viszonzás teremti meg az egyensúlyt.
Ha a másiktól nem kapsz rá megfelelő választ, vagyis nem elég erőset, akkor a szerelem lassan meghal, ha pedig te nem adsz, akkor azért következik be a vége. Akkor hazugság lenne az, hogy a szerelem örök? Nem, nem valótlanság, mert létezik ilyen. Ha tombol benned az érzés, és az a másikban is kölcsönösen, de az élet valamilyen lépése hirtelen elviszi, elveszi tőled, akkor örök marad, csak eljön az idő, amikor más dolgok mögé pakolod. A szívedben hátrább és hátrább kerül, de sosem marad nyomtalan, hiszen a lelkedben ezer és ezer boldog pillanatot, ezer és ezer könnycseppet okozott lenyomatként, melyet az idő fakíthat, de el sosem tüntet. A fakulás nem egyenlő az elmúlásával, csupán egyre távolabbról tudod csak felidézni a szerelem minden gyönyörét, amiért akkor és ott, amikor a tiéd volt, mindent vagy sokat tettél. Hogy beteljesül vagy sem még valaha, az a véletleneken múlik, már semmi máson. Lehetséges, hogy már soha nem lesz lehetőség rá, mert soha nem alakul úgy az életed, meg a másiknak sem, hogy a valóságban újra megtörténjen a "csoda", az egymásra találás.

Táplálnod kell a szerelmet, mert akkor kapsz csak érte pont olyan viszonzást, amilyenre vágysz. Ez egy körfolyamat, amely a vízkörforgásához hasonlítható, és mégis úgy tud perzselni, amikor él, mint a tűz. De ugyanakkor hűs forrás is lehet, a másoktól vagy más okok miatt begyűjtött sebekre. A szerelem egy "különleges gyógynövény", amely gyökeret ver, bimbózik és nyílik, néha hervad, vagy lehullat egy- egy levelet, de képes újra és újra kihajtani, ha megfelelő gonddal, odafigyeléssel fordulsz felé. Ha viszont hosszú időn át elfeledkezel ápolni azt, akkor utólag bármit is teszel, bármennyire is igyekszel, a szerelem fájó kínok között, vagy egy "alattomos kártevő" hatására elpusztul, kiszárad, vagy elbúcsúzik, és egyszerűen csak elköltözik oda, ahol megpróbál újra gyökeret verni, és ahol talán nem hagyják végleg eltávozni a világ mindent felülmúló élményéből, az életedből...







" IGAZÁBÓL SZERELEM"...



Csak állt a tükör előtt, és a világ legbénább emberének érezte magát a nő. Az agyán a már szokásos módon futkároztak át a gondolatok.

- Miért mondott már megint nemet egy másik férfinak? Mire vár? Mit érez ott mélyen legbelül, ami miatt hűségesen vár arra a férfira, aki a legmegdöbbentőbben semmibe vette az érzéseit, ellökte, vagy félre tette...? Lehet, hogy ez az egész már csak egy fantom szerelem?

Lorenzo valahol van és éli a világát. Kihasználja a vágyott lehetőségeket, egy több szempontból is sötét világban, egy hamis lélek mellett, mert szerinte a szerelem úgyis elmúlik. Elmúlik? Ugyan! Ez a szerelem ennyi fájdalom és idő után is él. Már csak az maradt megfejthetetlen titok a nőben, hogy csak benne él e, és ez az egész játszadozás a versei között Lorenzo részéről őszinte e?

A válasz ezekre a kérdésekre, érthetetlen módon nem tudott kitisztulni a fejében sehogy sem, főleg a szakításuk nem normális módja miatt.

Valaki, akit ő Lorenzónak érez, a művészeti honlapján összevissza keveri már régen az amúgy is zavarossá vált érzéseit. Hol vágyat üzen, hol reményt, aztán reménytelenséget, vagy éppen búcsúzik. Egy biztos, hogy az a valaki, jól ismeri őt és a Lorenzo iránti érzelmeit is. De ki és miért játszik ilyen játékot vele? Vajon valóban az általa szeretett férfi az, aki üzenget? Aki válaszol az érzésekre, amelyek nyugtalanítják, és amelyek miatt képtelen a továbblépésre? Ha igen, akkor mire jó ez az egész, így árnyékként, szavak nélkül, és mikor érkezik egy igaz és őszinte valóságos üzenet tőle, hogy ez a folyamatosan köztük vibráló bizonytalanság tisztázódjon? Egyáltalán érkezik valaha?
Iszonyatosan hosszú ideje várta a nő, hogy történjen valami, sugallta a versein és az írásain át, de, nem történt semmi, csak a szokásos sejtelmes jelzések arról, hogy a kezét ott a másik oldalon valaki még szeretné majd fogni. De mikor, és ki? Ősszel? Karácsony estéjén? A gyomra összeszorult és a lelke mindennap zilált, mert félt attól, hogy mégsem Lorenzo az, de attól még jobban, hogy Lorenzo az, és csak játszik vele. Ez az egész olyan volt valóban, mint egy tangó. Eszelősen szerelmes tánc, amelyben hol a nő, hol a férfi kerül fölénybe, de az biztos, hogy a tánc bujaságát és vad románcát nem tudja eltörölni az idő. Ez olykor kemény harccá válik, amelyben a két fél valamit sosem fog igazán leküzdeni, a vágyat és a szenvedélyt egymás iránt.

A történések ott a honlapon egy olyan érzést is sejtetett a nővel, hogy Lorenzo azt várja, hogy a ő tegyen kezdő lépést felé. Volt, hogy rá is szánta magát, de talán pont olyan bizonytalanságot érzett, mint a férfi, ami miatt mégsem tette meg. Folyton ott bujkált benne a kétség, hogy nem Lorenzo az, vagy, hogy nem komoly az itt léte. Az a valaki ott a túloldalon előnyben van vele szemben, mert pontosan tudja, hogy ki ír ezen az oldalon, míg ő csak érzi és reméli. Egy valamiben azonban biztos volt, abban, hogy vannak csodák, amelyek nem anyagiakban nyilvánulnak meg, hanem a szeretet és a szerelem erejében. Lehet, hogy idő és buktatók kellenek hozzá, hogy beteljesüljön, hogy kialakuljon, vagy, hogy értékelődjön, de vannak, és az is biztos, hogy ahhoz hogy kialakulhasson, megszülessen, kell az"igazából szerelem".

Az idő azonban eszeveszett tempóban rohant és egyre többet gondolt a nő arra, hogy lassan az a megmaradt kevés "fiatalság" is eltűnik nyomtalan. Rossz érzés volt átélnie azokat a pillanatokat, órákat, napokat, hónapokat, amelyeket nem élhetett meg együtt és nem pótolhat már be soha azzal a férfival, akit még mindig szívből szeret, Lorenzóval.

Nem tudta, hogy hogyan tovább nélküle, hisz csak toporgás lett az élete egy eltört szerelemben, de azt igen, hogy most már hamarosan történnie kell valaminek, ami igazán boldoggá teszi.
Csak állt a tükör előtt, és nem tudott választ adni arra sem, hogy miért mondott újra nemet, de azt biztosan érezte, hogy még valami ismeretlen oka van annak, hogy nem mondhatott igent...










MESE: UTAZÁS NÉLKÜL...


Ezen a napon is pont úgy mint máskor is, a napfény cinkosan kukucskált be a függöny mögül a szobába. A nő ágyában ült a hajnali csendben. Már mindennapossá vált az életében a kora reggelek nyugodt meditálása. Szánkózás a nyárban, az emlékek közeli, majd egyre távolodó szeretett lankái között. Behunyt szemei mögött egyetlen mosoly és két csillogó barna szem jelent meg ilyenkor. Az a mosoly és az a szempár, amelyet képtelen volt nem látni, és kitörölni a tudatából. A férfinak, akit mindennél jobban utálnia kellett volna kegyetlen tette miatt, annak a férfinak a mosolya és a szemeinek csillogása maradt emlékeinek majd minden pillanata. Heves szívdobogás, erős gyomortáji remegés után, ez a képzeletbeli kép nyugtatva a lelkét elárasztotta valamiféle megmagyarázhatatlan vággyal és szeretettel Lorenzo iránt. Annyiszor fogadta már meg önmagának, hogy törli életének ezt a fájó és homályba veszett szerelmét, de valami megmagyarázhatatlan erő visszatartotta minden próbálkozását. Szerette volna tudni a nő, hogy mi célja a sorsnak azzal, hogy nem hagyja megnyugodni, tovább lépni, és nem értette azt sem, hogy miért nincs olyan, hogy nélküle. Ennyi idő után, sem volt képes az elszenvedett fájdalmak miatt felállni, megrázni magát, és megtalálni a következő állomást. Most csak állt a vonatból kidobva, mint akinek a földbe gyökerezett a lába, és minden akarata ellenére sem tudott egy újabb vonatra felszállni. Makacsul ragaszkodott ahhoz a vonathoz, ahonnan leszállították, mert úgy érezte, hogy a jegye csak "a vele "utazásra szólhatott már ebben az életben, mert számára nincs több lehetőség. Az igazságtalan kipenderítése a szerelvényről pedig, csak fokozta a keserű bánatát. Vonatok jöttek és mentek körülötte, csábították a
különböző utakra, de ő csak állt és várta azt a vonatot, amelyről akarata ellenére letaszították.
Ezen a reggelen pont úgy ült az ágyában, mint ahogyan a tudatában látta magát állni a vágány közepén. Arra gondolt, hogy azért nem tud a sínekről mozdulni, mert már nem is él. Pedig zajlott valami körülötte. Volt, hogy a boldogság érzete is megérintette néhány pillanatra. A vonatokról egy mese jutott eszébe, amelyet egykor a kisfiának mesélt:

" Volt egy piros mozdony és egy kék. Minden este együtt pihentek meg, majd reggel együtt indultak el a szokásos útjukra. Sosem utaztak egymás mellett, de az útjuk végén mindennap megoszthatták egymással a gondolataikat, és ha csak egy fáradt pillantásra is, de érezhették egymást, és tudták, hogy ott vannak egymásnak, bármi is történjen.

Egy napon a piros mozdonyon több hibát is talált a szerelő. Javíthatatlannak ítélte és arra ösztönözte az üzemben tartóját, hogy ne bajlódjon a javításával, mert úgyis lassan kimegy a divatból, és jobban jár, ha lecseréli egy újabb, praktikusabb darabra... Az üzemeltető kidobatta a piros mozdonyt a roncstelepre. Az meg hirtelen azt sem tudta, hogyan élje tovább így az életét, mert a kék mozdony közelsége volt minden gyógyír és öröm az életében. Magányosan állt, és várt, nem is tehetett mást.
A roncsok amelyek körbevették, olykor megszólították, de fülének egyetlen motorzaj sem volt olyan kedves, mint a kék mozdonyé.

Így állt, és állt az örökkévalóság magányos telepén, míg egy napon új roncsot hoztak mellé. Alig hitt a szemeinek, amikor meglátta, hogy a kék mozdony az.

Mind a kettőjüket erősen megviselte az idő, de nem számított, mert a lelkük abban a pillanatban egymásba fonódott, ahogyan megérezték egymást. A kék mozdony érkeztével megérkezett az életükbe az elveszettnek hitt boldogság is. Ám az örömük csak röpke öröm lehetett. Még ezen a napon úgy döntött a telephely vezetője, hogy a két mozdonyt ideje végleg elküldeni az örök vadászmezőkre, és a fémet, amelyet majd megkopott létükből nyer, új célokra fogja felhasználni. A kék és a piros mozdony ennek ellenére mégis boldog volt, mert életük utolsó perceiben "egymás kezét fogva," örök szerelemben indultak el az utolsó állomásuk felé..."

A felidézett mese újra megerősítette a nőben, hogy az életben az egyik legcsodálatosabb érzés az igaz szerelem, amelyet semmi sem pótolhat a világon, és hihetetlenül szerencsés ember az, akit a sors ezzel az érzéssel megjutalmaz.







A SZERELEM ÁRNYÉKÉBAN...


Klatty! Sms jött a nő telefonjára. Ez a klatty valahogy más volt, mint máskor. Erre a klattyra megdobbant a szíve. Nem csoda, hiszen az sms Lorenzótól jött, aki éppen a nő háza előtt autózott el. A nő hangosan és mohón olvasta az üzenetet: "Gondoltam Rád, mert égett a konyhában a villany. Na jó, nem csak azért.:)" Megremegett a keze és a lelke. Válaszolni... válaszolni gyorsan! Mondogatta magában, de az ujjai annyira remegtek, hogy inkább felhívta a férfit üzenet helyett, hátha még esély lesz a találkozásra. Több mint egy éve nem volt erre Lorenzo. Pár perc múlva már ott is volt az autó a nő háza előtt, pont, mint régen.

A nő úgy érezte ebben a pillanatban, mintha nem szakadt volna meg soha kettőjük között a kapcsolat. Repült ki a férfihoz, mint akkor, amikor még együtt voltak. Megölelték egymást, és az az ölelés olyan megnyugtató volt ennyi idő után. Nem volt harag a nő szívében, csak keserű fájdalom és a férfi elviselhetetlen hiánya, amelyet ez a másfél év sem tudott orvosolni. A sors csak pár percet adott számukra, de ez a pár perc mindent megért a nő számára. Lorenzónak mennie kellett, így ezen a kedden is csak telefonon tudták folytatni a beszélgetést, amelyre a nő heves szívdobogással és türelemmel várakozott.

Annyi mindenről beszélgettek, vágyakról egymás iránt, melyeket az idő nem tudott elhalványítani, az emlékekről, amelyeket képtelenség volt félre rakni, közös képekről, amelyek csak fokozták az egymás iránti vágyat. Úgy érezte a nő, hogy olyan közel voltak és maradtak egymáshoz, ahogyan csak a nagy szerelmekben tud nő és férfi közel lenni. Nem tudta biztosan, hogy mi igaz a férfi érzelmeit illetően, hogy valóban szereti még őt, vagy csak mondja, de azt igen, hogy számára ez az egész még mindig felemelő és túl értékes. Csak itták egymás szavait, amelyből áradt a szeretet, még a számon kérő szavak mögül is.

A férfi bizonytalan még mindig a döntését illetően, és úgy tűnt már felfogja, hogy milyen ocsmányan hagyta magára a nőt. A nő persze, már megint felmentette a tette súlyossága alól, mert tudta, hogy a banya mennyire tudatosan fogta meg Lorenzót. Az, ahogy a férfi elhagyta őt, az a boszorkány hatása volt már, hiszen a jósnővel való munkája előtt, olyan kedves és odaadó férfi volt, akiről csak álmodni lehetett. A nő emlékszik a jósnő agymosós szövegeire, amelyet a férfi sokszor visszamondott az ölelkezéseik szünetében. Azt pedig Lorenzo elbeszéléseiből már tudta, hogy az asszony segítségnyújtása mindig olyan volt, hogy az, akinek segített az a lekötelezettjévé váljon. A "kihasznállak megtévesztve" mentalitás a lételeme volt mindig. A nő félelmetesnek látta kívülről ezt a játékát, hiszen lehet, hogy Lorenzo ebből a kötelékből már soha többé nem tud majd szabadulni. No és ott volt a vallás, amelynek a boszorkány elhivatott követője. Lorenzo állította, hogy nem vesz részt mindenben, minden rituálén sincs ott, és hogy a nagyobbik lányát távol tartja, de ezt nem tudja majd fenntartani, ha még így is van. Neki, mint a boszorkány párjának, előbb-utóbb meg kell felelnie a vallási kör elvárasainak, no meg az asszonyénak, aki a szépséges nagylányát pedig majd húzza magával a vakság, és a mélység általa már kitaposott ösvényein. Lorenzo, mint egy barátnak, mesélt a nőnek a boszorkánnyal kialakított életéről és a közös vállalkozásaikról, de valahogy nem hangzott minden szava valóságosan. Az asszony állítólag új üzletet nyitott, közelebb oda, ahol éltek, mégsem látni sehol az ezoterikus üzlet hirdetését. Egyszerű lehet rá a magyarázat, mert valószínűleg a bérelt házban folytatja ezotériával kapcsolatos tevékenységeit. A selejtes művész világból mindig akad majd munka, hiszen ők az a réteg, akik általában képtelenek a normális életre. A boszorka ebben már kiművelt volt, hiszen rájuk specializálódott.

Azt mondják, hogy a világ kicsi, hiszen a szálak bárhol és bármikor összeérhetnek. Amikor a nő még megpróbálkozott a társkereséssel, akkor akadt az útjába T. P., aki már hosszú évek óta a tévéknél dolgozik. A nő egy bulin vett részt vele, és azon a bulin valahogy szóba került a jósok világa, és többen a boszorka nevét említették. Ő csak hallgatott, hiszen iszonyatosan szégyelli, hogy Lorenzo egy szemfényvesztő nő miatt hagyta el őt, de közben félti a szeretett férfit, aki az eddigi életében, még soha nem döntött jól a párkapcsolatait illetően.

A volt kedvessel folytatott hosszas beszélgetés felborzolta újra a nő vágyait a férfi iránt. Furcsamód pont olyan erős volt még, mint akkor, amikor együtt voltak. Nem talált soha magyarázatot arra a nő, hogy miért szereti azt a férfit még mindig ennyire, aki réges-rég egy másik nőt ölel, egy másik nőt segít. Néha, ha belegondolt abba, hogy Lorenzo mindent megtesz azért, hogy boldoggá tegye a banyát, akkor kirázta a hideg. A boszorkány teste itt ott eléggé torz formájú volt. Vastag combok, széles és lapos nagy fenék, hájacskák fodrozódtak a lapockáján és a hátán, átütve a pólóján, szóval ha Lorenzót nem kaparintotta volna meg, kevés esélye lett volna egy újabb kapcsolatra, miután a férje elhagyta. A legtöbb értelmes férfi egy ilyen nőtől inkább menekül, főleg, ha a foglalkozását megtudja.

A nő mindig nyomozgatott egy kicsit utána. Hajtotta a kíváncsiság, és a védelem ereje, mert Lorenzót védeni akarta az ellen, hogy bajba kerüljön. Így bukkant rá pár bejegyzésre az interneten, amelyet a boszorka akkor tett, amikor a férfit a kettőjük kapcsolatát illetően döntésre késztette. A naplóban volt pár mondat és varázsige, mágia, amelyet minden bizonnyal be is vetett azért, hogy Lorenzo a tenyeréből egyen. A nő sok mindent megérzett úgy a boszorkány érzéseiről és gondolataival kapcsolatban, hogy nem is ismerte őt. Tudta, hogy Lorenzóval addig lesz jó, amíg ő el nem engedi ezt a szerelmet. A kettőjük éterben is folytatódó szerelme küzdelemre sarkalta a boszorkányt, mert a teljesen megszerezni és leigázni érzése hajtotta ebben a játszmában. A nő tisztában volt azzal, hogy minden megfog változni abban a pillanatban, amikor ő egy másik férfi lelkével kapcsolódik össze. A banya meg fogja érezni azt a pillanatot, amikor ez bekövetkezik, és Lorenzo felé akkor a valódi arcát mutatja majd. Ettől féltette a nő Lorenzót, és az ő lelkét, amelyben ott volt elnyomva a kicsit még mindig tudatlan, de igaz ember.

A férfi a telefonbeszélgetésük alatt sokszor elevenítette fel a közös utazásaik emlékeit. Talán már érezte, hogy mennyire szabadon élhetett a nő mellett, és talán már az is tudatosult benne, hogy akkor ők ketten, milyen boldogok voltak, és a boldogság sokkal fontosabb mindennél. A boldogság az az erő és kötelék, ami a jövő támasza az emberek életében. A nőben csak erősödött ez az érzés, és hibáztatta magát, hogy nem kötötte erősebben a férfit, ha erre vágyott, mert most mind a ketten boldogtalanok egymástól távol. Sajnálta Lorenzót, aki saját mohósága áldozatává válik, és ebben a rövid életében sokadjára egy újabb hatalmas csapás kapujában ácsorog...







TISZTA HANGOK...


Jössz a világomba és felborzolod újra és újra a lelkem, eldobott, megtépett szerelmem. Velem vagy itt, sokszor együtt virrasztunk a csillagok és a kelő nap alatt, mégsem hallom a saját szavad, pedig úgy szeretném. Nem tudom, hogy játszol, és csak simogatod velem a saját lelked, vagy igazán tükör e neked az, amit már rég megéreztem és érzek?

Nem merek már vakon hinni, hisz már hittem, és most több sebből vérzek. Bizonyosságra vágyom, lehet, hogy Te is? Legyen minden tiszta végre, nem kell a hamis! Ha azt mondanád, hogy igazán engem szeretsz, karomba vonnálak, s elengedni többé nem tudnálak, és Te is maradni akarnál. Újra megtanulnék, hinni bennünk és benned, s örökké őrizném szerelmedet. Ha azt mondanád, velem voltál igazán boldog, elfelejtenék minden rossz dolgot, ami történt, mert én veled voltam boldog, és még veled lehetnék, ezt pontosan tudom.

Nem mehetek hozzád, mert Te döntöttél egyedül rólunk. Mégis leírom, amit érzek. 309 napja várok Rád szüntelen, és fájok, és félek. Félek, hogy nem látlak többé, s nem hallom már a hangod soha, és fáj, hogy nem látlak és nem hallom a hangod, hiába várlak, hiába hívlak! Nem érzel az éjszakák csendjében, a nappalok rendjében? Vagy igen? Azért vagy itt, mert töltődnöd kell a szerelmemből?
Inkább lépj felém végre, ha még szeretsz! Nálam van az otthonod, hiába is keresed máshol, velem és bennem, csak szándékosan elvesztetted, máig sem értem igazán miért... Ha testünk és lelkünk egyben, úgy lehet majd minden rendben. Az életben soha semmi sem kerek! Ne légy a komoly dolgokban gyerek!

Emlékszel!? A számodért adtam a "szám... om", s bárhogy is történtek utóbb a dolgok, én azt soha meg nem bánom... és nálad maradt, pont, mint a szívem, ugye, nem felejtetted el!?
Ha még sem kellek, mert a szerelmed már "másé", kérlek, ne gyötörj tovább, menj el innen is, fájó szívvel, de elengedlek, s ez a hely lehet, majd mást illet meg! Azt a férfit, aki a lelkemet, lelkével félti, és a szívemet szívével érti. Bárcsak újra Te lennél az!







TUDATHASADÁS, VAGY TEHETETLENSÉG, VAGY...?

A TÖRTÉNET VÉGE?


Jó lett volna tudni, hogy mi van a háttérben, és igazán a férfi fejében, de a nő nem került közelebb a magyarázatokhoz, bármennyire is szeretett volna. Két éve, hogy kutatta és kereste a miérteket, de nem lett tiszta a kép. Nem akarta továbbra sem elfogadni azt az egyszerű magyarázatot, amelyet mások akartak megláttatni vele a történtekből, miszerint a férfi csupán egy kapcsolatszédelgő.

Lorenzo január végén, miután megölelte és megcsókolta őt, újra szörnyű bizonytalanságban hagyta. Nem tett pontot a történetük végére, főleg azért, mert a nő kérdésére, miszerint hozzá jön-e férjül, igennel válaszolt. Miután elment, többé nem adott hírt magáról. Nem küldött se egy emailt, se egy sms-t, és telefonon sem hívta fel a nőt, még azért sem, hogy megmondja, hogy nem gondolta komolyan, és csak egy pillanatnyi reakció volt az az igen a részéről.

Újra tiszta és őszinte szavak nélkül hagyta cserben a volt kedvesét. Csak pillanatnyi elmezavar volt az egész? Vajon igazán szerette a nőt? Egyáltalán az élete során képessé vált az őszinte szeretetre? Tudta valaha is, hogy mit jelent az? Esetleg a boszorkány a karmai között tartotta, és valóban a szolgája lett, amelyből nincs kiút? Ez lenne az életében a mesélt, ,,másfajta" boldogság, és ha ez az, akkor miért jött el a nőhöz? Miért lett a szakítás után tépett és sovány, ha jobb volt a választott út? Csak játszott a nővel? Esetleg, szeretőnek akarta? Lehet, hogy két vasat akart a tűzben tartani? Megbomlott az elméje? Ivott vagy kábítószerezett és összemosódott már a fejében az álom és a valóság? A banya itatta titokban valami bájitallal? Sötét ügyletekbe keveredett? Vagy önző lett, esetleg gyenge? Kérdések, melyekre nem kapott választ a nő továbbra sem, de azt már tudta, hogy végre ki kell ürítenie a tudatából ezeket a kérdéseket, hogy újra tisztává és nyitottá válhasson a lelke is.

Olyan szörnyen ostoba helyzetbe érezte magát, amelybe nem hitte volna, hogy valaha is belekerülhet. Értelmes emberként egy sötét útvesztőben volt, csak azért, mert Lorenzót igaz szívvel szerette.

Ezerszer és ezerszer körbejárta a történetüket, reménykedve, és várva a férfit, akinek képes volt mindent megbocsájtani. Lorenzo mégsem élt a felkínált második lehetőséggel, és nem jött vissza hozzá, pedig minden reggel úgy kelt fel, hogy talán ez lesz az a nap, amikor a férfi betoppan újra az életébe. Napok, hetek és hónapok szálltak el csendben így mellette, és ő rendületlenül csak várt és várt a semmire. De utólag már értette, hogy amikor a férfi nála arról beszélt, hogy azért nem jön vissza hozzá, mert túl nagy fájdalmat okozott neki, akkor csak kifogásokat keresett, az is lehet, hogy önmaga számára is. Mintha csak az időt akarta volna húzni a tetteivel. Veled volt jó, szeretlek, de hoztam egy döntést - mondta, és ehhez a döntéshez lojális volt, de a nőhöz, akit állítólag szeretett, ahhoz egy csöppet sem. Pedig érezhette volna, hogy ha a nő nem tudta volna elfelejteni a fájdalmat, amit neki okozott, akkor nem várt volna rá két évet vágyakozva, hatalmas türelemmel. Lorenzo nem tudta meglátni és megérezni, értékelni ezt a nemes szeretetet, hiszen sem önmagát nem szerette, sem az életét, és így a nőt sem tudta igazán.

Április közepe felé tartott újra az idő. A napsugár olykor már előbújt a felhők háta mögül, s megcirógatta az emberek lelkét. Tavasszal mindig minden újra élni kezd. A fák, a bokrok is nyitogatni készültek apró új díszeiket, a madarak a még hűvös reggelek ellenére is vidám csiviteléssel ébresztették az alvó embereket, mert megkezdődött újra az álmok beteljesítésének időszaka. Csak a nő álmai maradtak ugyanúgy, árván és tétován, hiszen az ő álma Lorenzo volt. De egyre jobban érezte már, hogy a rossz úton jár, és azt is, hogy újra kéne álmodnia az életét. A férfi csendje azt jelentette a számára, hogy a jósnőt választotta a szerelmük helyett, és pont olyan etikátlanul tette a második lehetőség visszautasítását, mint ahogyan a szakítást akkor azon az éjszakán, amikor a forró ölelések után közölte a nővel, hogy el kell engednie a kezét. Talán a banya hatása volt ez is, hiszen jó embernek lenni, maradni, csak jó lélek mellett lehet, de az asszony nem volt több egy ügyeskedő szemfényvesztőnél, nem véletlenül futott jó messzire tőle a volt férje.

Tudta már a nő azt is, hogy hagynia kell a dolgok alakulását úgy, ahogyan azt a sors kereke forgatja, mert Lorenzót nem lehet megmenteni, hiszen tudatlan, és még hosszú tanulóút áll előtte azon az ösvényen, amelyen egy boszorkányt kell végigkísérnie. Sajnálta, hogy a férfi majd akkor ébred fel igazán, amikor már nem lesz lehetősége a visszatérésre.

Látta maga előtt a szerelmét, aki pár év múlva egy apró, bérelt, giccsekkel teli lakás lefüggönyözött szobája előtt ül egy alacsony széken, soványan, kiszolgáltatottan és boldogtalanul. Minden csöngetéskor feltápászkodik majd az orra alatt morgolódva, hogy beengedje a boszorkány újabb áldozatát. Egy kis tálcán kávét és üdítőt szolgál fel annak, és udvariasan cseverészik vele, amíg a jósnő szabaddá válik ismét egy szellemidézésre, rontás levételre, vagy szerelmi kötésre, mert ennyi maradt az életük ,,üzleti" próbálkozásaiból. De, ha egy-egy ilyen napon, amikor ez az üzlet jól megy majd, a banya lök a számára egy kis ajándékot, egy új karkötőt, vagy egy pár remek és divatos cipőt, hogy megvegye a további szolgálatait, és újra és újra lekötelezettjévé tegye. Lorenzo pedig minden erejét összeszedve, hálából a kötelességét teljesíti majd ezen az éjszakán is az asszony hatalmas combjai között fuldokolva. Éjszaka pedig, amikor magára marad majd a csendben, és nem tud aludni, a szíve olyankor összeszorul, és befelé nyeli keserű könnyeit azon töprengve, hogy miért volt gyáva visszatérni és megőrizni az élet gyönyörűségeit, az igaz szerelmet, és azzal együtt a szabadságot.

Buta reményekben és ostoba álmokban, ígéretekben éli le hátralévő életét, amelyet egy határozott fellépésű, de alacsony színvonalú jósnő kántálása teremtett meg a fejében. De az is elképzelhető, hogy szabadságra vágyva, mire már elmenekülne, a teste és a lelke megtépetten, csak úgy bolyong majd a semmiben, mint ahogyan a nőé is tette azt, az elmúlt két év alatt.

A nő már túl sok időt vesztett el egy hiábavaló szerelemben, egyedül, bizonytalanul, és a lelke egyre hangosabban valami változásért kiáltott. Oly sokszor tervezte ezt a két év alatt, de a szerelme a férfi iránt erősebb volt mindennél, amelyen semmi és senki sem tudott változtatni. De már egyre erősebben érezte, hogy jó lenne ölelve és szeretve lenni, megosztani vágyat, szeretetet, örömöt kölcsönösen a valóságban valakivel, és egyszerűen csak élvezni az együttlétet.

A távolban az, akit a szerelmére várva hanyagolt, akinek a közeledését képtelen volt értékelni, az a valaki lehet, hogy szívesen élne Lorenzo által eldobott második lehetőséggel, csak felé kéne végre nyújtania a kezét, vagy egyszerűen és bátran választania, a még elé táruló új utak sokaságából, de most utoljára, és végre jól...







A VALÓSÁG...


Már csak pár nap volt a másfél év elteltéig. A nő fáradtan tekintett a múlt minden egyesmozzanata után. A lelke még mindig ég és föld között bolyongott, gondolatai zavarosak, melyek tisztulásán nem segített sokat a Lorenzóval folytatott, hosszú hónapok utáni telefonos beszélgetése. Valami csodásan simogató melegség azonban átjárta a szívét a férfi hangját újra hallgatva. Bátorságot véve magán, ugyanis egy emailt írt neki, hogy tisztázódjon végre, hogy ki jár és üzen a művészeti oldalán egy éve már az éjjelek, a hajnalok és a nappalok során. A férfi azt mondta a nőnek, hogy nem ő az. Minden összeomlott akkor ott belül benne, az egyetlen reménysugár is, ami ébren tartotta az álmait kettőjük újra egymásra találásáról. Minden pillanat, amíg beszélgettek édes és keserű volt egyben. A nő szíve úgy kalapált, olyan őrült hévvel, mint mindig, amikor a férfi közeledését várta.

Lorenzo azt is mondta, hogy nem tudja megmagyarázni igazán, hogy miért nem volt elég türelme kivárni azt, hogy együtt élhessenek, és tudja, hogy elrontott mindent. Az egész beszélgetés fájdalmát átszőtte a szeretet és a szerelem, amely ennyi idő után is átlebegett a telefonon mindkettőjük lelkébe simulva. Ők ketten annyi szép csodát éltek át együtt, amelyet egy egész élet alatt is lehetetlenség lenne felejteni.

A motorozások, az együtt töltött hosszú hétvégék, a csókok és azok a fantasztikus ölelések, a kéz a kézben összefonódások, és a "de jó, hogy itt vagy velem"érzése olyan fájó hiány lett a nőben, melyet nem biztos, hogy valaha is pótolhat bárki már az életében. Azt hitte, most hogy végre ennyi idő után beszélgettek, most már megnyugszik a lelke, de nem így lett. A beszélgetés után még sokáig sírdogált. Siratta azt a lehetőséget, amelyet már lehet, hogy ketten együtt nem élhetnek meg ebben az életben.

A beszélgetésük után pár nappal a nő újra emlékezett az álmára. Rég volt, amikor ez megtörtént vele. Akkor egy szökőár vitte el mellőle Lorenzót, és ő semmit sem tudott tenni ellene. Ezután az álma után, mindössze másfél hónap elteltével elvette tőle Lorenzót a kelta boszorkány.

A mostani álma csak röpke volt, amelyben a férfit látta motoron megérkezni egy vasútállomásra, abban a községben, ahol a nő szülei éltek. A motoron egy halvány alak ült a háta mögött, és valami kicsi dolog volt még a halvány alak mögött. Ennyi volt csupán az álom, és hamarosan értelmet is kapott ez a kevés és misztikus üzenet. Oly rég nem látta a nő férfit, és úgy vágyott erre a pillanatra, hogy valami erő, mely a világunkban még áthatatlan, segítségére sietve megmutatta számára a szíve kedvesét. A férfi a bájos nagylányával motorozni volt az álmot követő hétvégén, s az ott készült fotók felkerültek egy közösségi oldalra. Ezt az utazást látta meg előre a nő. Amikor a képeket is megnézte Lorenzóról, olyan fájdalmat érzett a mellkasában és a torkában, amelyet talán akkor érzett, amikor pillangó kedvesét meglátogatta betegsége alatt.

Lorenzo ezalatt a másfél év alatt legalább egy évtizedet öregedett. Annyira rosszul esett a nőnek így látni őt, szerelmük alatt még délceg herceget, aki vasparipáján sokszor repült a hozzá egy csókért, mielőtt hazament a bérelt kis lakrészébe, hogy majd beleszakadt a szíve. A férfi arcán ezer és ezer fájdalom hagyott gyűrődést, szeméből végtelen bánat sugárzott, melyet az az édes mosolya sem tudott meg nem láttatni. Azok a szemek a mosoly mögött is csak sírtak. Hogy mit tett az a jósnő a férfival, azt nem lehetett tudni.

Egyet viszont biztosan igen, valamiféle fondorlattal elvette Lorenzótól az igaz szerelmet és azzal együtt a boldogságot. Két ember zuhant a mélybe azért, hogy egy másik győzedelmeskedjen a saját fájdalma felett. A boszorkány volt férjét elszerette egy másik nő, és az ő célja nem lett más, mint ugyanezt tenni bosszúból. Lorenzo megtalált gyengesége a legjobb alkalom volt ehhez.
A történteknek volt egy nagyon elgondolkodtató pontja. A jósnő két keresztneve
megegyezett Lorenzo első feleségének a nevével, és az élete első szerelmének a nevével. A saját nevének monogramja pedig a a boszorkány volt férjének a monogramjával. A nő biztosan érezte, hogy ennek van jelentősége a történtekben, amely nem más volt, csak egy jel, amely óvatosságra intett. De Lorenzo akkor amikor szakított a nővel, akkor sajnos nem látott, nem hallott, és már nem is érzett.

A nő egy valamit már nagyon jól tudott, azt, hogy nincsenek véletlenek.

Lassan kirajzolódott benne a nagy bizonyosság, hogy azért jöttünk erre a világra, hogy hibázzunk, és a hibáinkból tanulva jobbá és még jobbá váljunk. Van akinek hosszabb ez az út, és annyiszor kell bejárnia, ahányszor ugyanazt a hibát elköveti. Lorenzónak az élet apró örömeit kellett újra és újra megtanulnia értékelni, megbecsülni, megőrizni, a nőnek pedig az elengedés elfogadását. Ha létezik újjászületés, és esély arra hogy ők ketten majd egyszer egymásra találjanak, akkor talán végre kiérdemlik ennyi fájdalom után, azt a nagyon vágyott igaz szerelmet és a vele járó boldogságot. De a jövő, az örök ismeretlen...

A nő lelke szépen simult, hónapról hónapra gyógyult rajta a seb, és már azt is tudta, hogy sosem lesz olyan sima, mint az áhított és megkapott szerelmek előtt. A vágyaink olykor másokká tesznek minket, mint amilyenek valójában vagyunk, és nyugtalanítanak, vagy vakká formálnak, ha nem tudjuk saját határaink közé szorítani őket. Valamilyen szinten ő és Lorenzo is ebbe a csapdába esett. A férfi a lelkét is eladta a vágyai eléréséért, és nem csak ő hozott áldozatot a céljaiért, hanem a nőt is erre kényszerítette.

Ősz volt már. Mozdulatlan és változatlan ősz. Az esőcseppek a reggeli csendben újra és újra egy rég elmúlt boldog összebújós időszakról kopogtak le végtelenül hiányzó emlékképeket a nő ablakán. Valami fájdalmas érzés pedig azt súgta neki, hogy Lorenzo már soha többé nem jön el hozzá...







VÁGYAK HÁROM VERZIÓBAN...


Első verzió:

Szállodai szoba, hatalmas eltolható üvegablakok, a tenger felől friss, illatos szellő érkezik, meglebegtetve a függönyöket.

A szoba közepén álló ágy méreteiben illik az üvegtáblákhoz, selyemhuzatú párnákkal van borítva. Az ágyon egy gyönyörű nő, parányi, szintén selyem hálóingben, ami a hasán szét van nyílva, kilátszik a meztelen bőre. Hosszú szárú kristálypohárból kortyolja a pezsgőt, miközben mesél a férfinak. Szavai nyomán életre kap, átalakul a szoba és máris egy sivatagi oázisban érezhetik magunkat, pálmafák alatt, hűs vizű forrás mellett. Olyan ez, mint Seherezádé meséje. A hangja izgató, borzolja a férfi gerincét, nem is bír sokáig a vágyával, ölbe kapja és fulladásig csókolja a nőt...

Második verzió:

A nő lelkében vad táncot járt a vágy és az izgalom. Lassan emelte ajkaihoz a pezsgővel telt poharat és aprókat kortyolt az italból, miközben szinte szuggerálta a férfit, hogy végre meginduljon felé. Az apró hálóing minden gombját szándékosan és szinte észrevétlenül oldotta el, felkínálva magát és a lehetőséget. A szél, mely a tenger felől langyos simogató mozdulatként kúszott át a szobán, kinyújtott és feszülő combjairól teljesen félre lökte a selyem takarót. A holdfényben egy pillanatra megcsillant meztelen bőre, amelyen a férfi forró tekintete hosszasan időzött. A nő szavaival megbabonázta a férfit, aki egyre közelebb és közelebb lépett az ágyhoz, és a törékeny kis lényhez, kinek szemében egyszerre lobogott az óceán zöldön át kéklő vonzása, és a tűz rabul ejtő varázsa...


Harmadik verzió:

Állt és nézte a tengert a férfi a hatalmas üvegajtón keresztül, amely egy apró résnyire nyitva maradt. A lenge szellő utat találva rajta meglengette a függönyöket és a nő haját, miközben a férfi háta mögött állva, átkarolta annak izmoktól feszülő vállát. A kecses kezek tovább siklottak utat találva a vágyak merész vonulatáig, és mikor célt értek, a férfi halk szisszenése és a hatalmas ablakból visszatükröződő látvány, mind kettőjük gerincében elindította a megállíthatatlant. A férfi hirtelen megfordult, és megemelve a nő finom vonalú lábát, egészen a lelkéig hatolt, majd ujjaival gyengéden megfogta a kedves arcot és mámorító ízzel olvadt az apró száj rózsaszínébe...











 
 
0 komment , kategória:  Ilianne  
Ilianne
  2017-02-19 18:00:05, vasárnap
 
 










ILIANNE


Forrás: Pieris.hu - interaktív művészeti portál

Link








A MA ÜZENETE...


A szép nyári őszben,
A szívemmel láttalak,
Már nem voltál önmagad.
Asztal fölé görnyedt vézna tested.
Mondd hát, ezt kerested?
Meg a kócos jósnőt veled szemben?
Hisz körötte csak szürke köd,
Mi az, ami úgy hozzá köt?
Emlékszel?
Pont ott azon a helyen,
Kezdődött bennünk a szerelem,
A vágy, melyet úgy a sutba dobtál,
Pedig vele izgató, olyan vonzó voltál,
S én beléd olvadtam néhány perc alatt,
Örök reménnyé vált minden pillanat.
S jött a ma, a csúfos valósággal,
Hogy mégsem velem vagy, hanem a ,,mással".
S adósom maradsz egy őszinte vallomással.







AZ ARANYLÓ PERCEKÉRT...


Sárgán aranyló percek,
titkos őszi fények,
lassan úsztok velem,
s vár ránk a végtelen.
Némán járjátok át,
lelkem s testem mosolyát,
kövessetek, és én úgy érzem,
nélkületek már elvérzem.
Ti sárgán aranyló percek,
néha fázom,
s a szívem is belereszket.
Fagyott lelkem lángjai vagytok,
remélem sokáig velem maradtok...







AKAROM...


Akarom,
hogy a föld összeérjen az éggel!
Töltődjön a lélek,
erős reménnyel.
Vad csatákban győzzön a szeretet,
melyből egy új életerő születhet.
Akarom,
hogy erősebb legyen a múltnál,
minden szó, ami elavult már.
Jelentsen többet a boldog pillanat,
s maradjon örökre velünk,
mert nincs szebb, mint érezni azt,
mikor lélekmelengető könnyet fakaszt.
Akarom még az életet,
hordozni a szivárvány alatt,
s némán türni, hogy csak így lehet.
Akarom tudni,
hogy még a mienk minden képzelet...







ÁLLJ MEG!


Állj meg! Hová rohansz?
Sorsod kisér hiába minden.
Álmod így elrebben,
nem álmodhatod meg szebben.

Állj meg! Maradj velem!
Még nem mondtam el,
hogy volt egy égi jel,
mely álmunkat szőtte gondolatból,
keserédes lélekcsókból.

Állj meg! Kérj tőlem!
Ne fuss el újra előlem!
Mint ölelő inda, fonódj körém,
s ringj tovább az álmunk ölén...







ÁLOMBELI ÖLELÉS


A hajnali fények halványan osontak be a reluxa szűk nyílásain, és a szobát sejtelmes hangulattal töltötték meg.

A nő hason feküdt a francia ágy közepén. Ruhátlan testét vékony takaró fedte, melyen keresztül átsejlett karcsú dereka és kerek csípője. Szemét résnyire nyitotta, s lassan kidugta vékony formás lábait a takaró alól, karjait pedig a feje fölé emelve, hosszan egy jólesőt nyújtózott. A derengő fények még bántották az alig nyitott szemeit, s az elnehezedett pillák álmot küldtek, olyan hajnali igazán jólesőt. Az álom, mint egy kellemes üzenet lassan átjárta a gondolatainak minden zegzugát.

A férfi, akit mindig vágyott, kezével lassan leemelte a nő testéről a takarót. Megérintette a vállát, s ujjaival játszva, alig érintésekkel végigsiklott a reszkető test minden vonalán. A nő halkan szisszent, s várta minden ízében az újabb és újabb érintéseket. A simogatásokra válaszként megrándult a lelke is, és forróság járta át minden porcikáját. A férfi fölé hajolt, s arcát belefúrta a haja illatába, majd lágy csókokkal érintetve a nyakát, a magáéhoz vonta a nő testét. A két test úgy simult egymáshoz, mint ahogyan a rózsaszirmok befedik védőn, az alattuk lévőket. A nő szorosan behunyta a szemét, de így is látta a férfi arcának minden kéjes rezdülését. Lassan megfordult az ölelésben és száját szerelme szájához tapasztotta, kezével pedig finoman végigsimította a hátát egészen a fenekéig, majd a gyengédség minden erejével megmarkolta...

Az óra erős sikolyára a nő szeme kinyílt. A férfi nem volt sehol, pedig az álom teljesen olyan volt, mint ha valóság lett volna. Az érintések libabőrét, még sokáig ott hordozta a bőrén. Saját karjaival átölelte a még remegő testét, s az ablakon beszűrődő fényben megcsillant az arcán, egy csordogáló könnycsepp.







ÁLMODOK...


Álmom között vágyad,
Selyem puha ágyad.
Takarózom veled,
Lágyan simít kezed.

Finom sóhajok és halmok,
Két karodba omlok.
Remegésed hevít,
Könnyen feljebb repít.

Lebegek a fényben,
Öled ringó kéjében.
Nyelvemen a szavak,
Némán sorakoznak.

Utat tör a merész,
Mélyből jövő gyönyör.
Szabad szerelemmel,
S többé már nem gyötör.

Ölelések csókok
Olyan jót álmodok!







ÁLOM VAGY VALÓSÁG?


Forró a testem, ölelne a karom,
Mindennél jobban akarom.

Izzó a vágyam, kívánja a tested!
Bár nekem adnád az összes ested!
Kinyílhatnék, mint egy ékes virág,
Forognál bennem, s forogna a világ.

Érintenélek hangtalan szerelemmel,
S gyengéden vonnálak magamra,
Verejtékben ziláló lelkünk,
Felszállna újra a magasba.

Csak arra vágyom még,
Hogy az érintésed fájjon,
S vele az álmom,
Végre valósággá váljon...







ÁRNYÉKKÉNT


Csak árnyéka vagyok a múltnak,
a szép napok már rég elmúltak.

De jönnek újak, s előttem
nincs az az út mit kerestem.

Lassan bezáródik felettem az ég,
s akkor elillanok, mint egy üres árnyék-kép...







BELÉD FÁRADVA...


Szívemben karc,
Nincs tovább harc!
Vágytam rád eleget,
De hideget adsz,
S nem meleget.

Keserű vég.
Nem kellek még?
Vágyak ég veletek!
Mást akarok!
De téged szeretlek.

Megfojtott románc,
Nem volt utolsó tánc!
Álmaimba rejtelek,
Soha meg nem fejtelek,
Ott ölellek, csak ölellek...







"BOLDOGSÁG GYERE HAZA!"


A szívem még szorosan ölel,
De ismeretlen veled a jövő,
Olykor kínt sugall a képzelet,
S a bizonytalanság reményt ölő.
Vágyom hallani őszinte szavad,
Hogy erősebb legyen az igaz hit,
Félek, hogy az idő távolabbra sodor,
S bennem üressé vált majd minden színt.
Hiába álmodom minden estén,
Hogy a lélegzeted szeretve őrzöm,
Csak hiányod, mit szemem kémlel,
Ha fájva, álmatlan nélküled az éjjel.
Szeretlek!
Elmondtam oly sokféleképpen.
Mondd! Miért nincs rá valós felelet?
Mi a célod itt a lelkemmel?
S ha szeretsz, miért nem jössz hozzám,
Igaz szerelemmel?







'BOLERO' ÉRZÉKI CSATA A ZENÉRE...


Lágy hullámzó mozdulatok,
Simogató kecses karok.
Feléd, egyre csak feléd tartok.
Színesedő álom léptek,
Ébredő vággyal teli képek.
Lassan, lassan hozzád érek.
Nyújtózom az éji fényben,
S már karom ölelő kehelyében,
Ringok veled békességben.
Majd heves izgalmaddal,
Tested a testembe mar,
S lüktetővé válik a vágy,
Forog a világ,
Kinyílik a virág.
Hajlunk mint a fűzfa ága,
Mikor azt vad orkán rázza.
Villámokat szór tekintetünk,
Önfeledten ölelkezünk,
Vad táncot jár testünk s lelkünk.
Jaj mennyire szeretünk!







CSAK TAVASZIG VÁRLAK...


Csak tavaszig várlak szerelmem,
Hisz minden gondolat kusza és rendetlen.
Magad sem tudod már, hogy ki vagy?
Hol a kedves, hol a pimasz,
Aki játszadozik az élettel,
Mert álmodni a ,,más" szavára nagyot mer!
A szerelmem örök!
A szavaim igazak!
De a tiéd a lelkemben nagy űrt hagy!
Ha szemembe nézel, a szemed ragyog,
Miért vesztesz el mégis minden csillagot?
Hűségem semmit sem ér,
Százötven százalékért lapátra tettél.
A második lehetőség sem inspirált,
A "más" terveiből szövögetsz továbbra is új spirált.
Aztán elveszik mind, mert hamis,
Pont, mint a játék, amit játszol.
Azt mondod, szeretsz,
És mégis megalázol,
Pedig én így is őszintén szeretlek,
Egyetlen pillanatra sem feledlek.
Tudom, hogy mikor mit érzel,
Minden rezdülésed látom éjjel,
A szerelmeid tiszta foltja vagyok,
Bármit teszel, örökre az maradok.
Amikor már késő, tudni akkor fogod,
Csak együtt voltunk, és lehettünk volna boldogok.







ELENGEDLEK...


Elengedlek!
Jaj, pedig de szeretlek!
Sorsod, sorsom bár csak lenne!
Keserű könnyem nem peregne.

Tudom, érzed, ahogy a szívem szakad,
Mert nem hallhatom kedves szavad,
Mert nem érzem már szereteted,


S így ki kell, mondjam, isten veled!

Elengedlek, a ,,másnak" adlak!
A szívemből kifaraglak.
Ha benne hagylak, belehalok,
Hisz tőled távol, a semmi vagyok.







ELFOGYÓ REMÉNYEK...


Olyan messze már a boldogság!
Úgy fáj, mert nincsen rá orvosság.
Üres kínok között még vibrál egy gondolat:
- Lélektelenül szakadt meg minden szép pillanat. -
Elérhetetlenül távol a gyógyulás.
Kéne hozzá egy őszinte vallomás!
Egy valódi ölelés,
Melyben a lélek is összeér,
A szív a szívben örök nyugalmat ígér.
De elfáradt két nyár, és benne én is.
Fárad az élet, még ha néha szép is.
Az idő, melyről hittem, hogy végtelen,
Érzem, így szalad el mellettem hirtelen,
S vele fogy a remény, és az életem...







ESŐCSEPP VAGY KÖNNY?


Esőcsepp vagy könny
Az arcomon?
Néma tavaszi fájdalom?
Nem, nem az!
Inkább gyengéd érzelem,
Igaz remény,
Apadhatatlan s szüntelen.
Esőcsepp vagy könny?
A lelkemben?
Igen könny az,
A könnyed e rejtekben.
Melegsége minden kincsem,
Hitem adom érte,
hisz másom nincsen.
Esőcsepp van és könnycsepp is az arcomon.
Édes a sóssal,
Harcolok érted a sorssal...







ÉDES PILLANATOK VELED...


Úgy vártalak már, és te jöttél!
Ajkamra édes csókot leheltél.
Felforgattad pillanatok alatt a lelkem,
S lángba borult parázsló szerelmem.


Kedves arcod két kezembe fogtam,
Szemedbe nézve, szívedbe hatoltam,
S e földön újra, a legboldogabb voltam...







AZ ÉN EROTIKÁM...


Az esti csendben
halkan megszólal a zene.
Lágy édes dallam.
Érzem ahogy bevésődik a testembe,
kitölti az érzékeimet,
mint ahogyan az itatóspapírt átszínezi a tinta.
A szám megremeg és a szívem egyre erősebben ver.
Átjárja a remegés és a vágy az egész lényemet.
Mozdulni akarok.
Mozdulok is,
s közben csukva tartom a szememet.
Mozdul a karom, a csípőm, íveket ír a légben.
Könnyű lepéssel siklok és forgok a gyertyafényben.
Átölelem a zenét, és az is átölel.
Kölcsönös szerelemmel a menny kapujában.
Kitárom mindenem,
S verejték cseppjeimen szikrázik az ablakon át beszűrődő holdfény.
Szédülés, édes önkívület,
S az aktus felemeli, megfeszíti, majd a földre dobja ernyedten testemet.
Eggyé váltunk.
Élveztem a zenét, és a zene is engemet...







ÉRZÉSEK A KÉRDÉSEKBEN... KÉRDÉSEK AZ ÉRZÉSEKBEN...


Hit, remény, szeretet?
Elveszett?
Elveszettek lennénk?
Csak eltűnt szép emlék?
Poros érték?
Más a mérték?
Mással élsz még?
Miért nem velem...?
Ez szerelem...?







GYŐZ A SZERELEM...!?


Haragszom, mert nem vagy bűntelen,
De haragom felett győz a szerelem!
Elhagytál, s mondtad:
Meglátjuk, egymás nélkül milyen?!
Neked jó?
Mert nekem nem!
Még mindig hiszem,
Hogy győz a szerelem!
Így várok rád szüntelen.
Nem számít, hogy nem vagy bűntelen!







A HITÜNK SEGÍT...


Mosolyom és könnyem,
Egy igaz remény.
Szavaink, s az értelmük
Néha kegyetlenül kemény.
Bánat és áhított öröm,
Együtt a szívemben,
A hitünk segít,
s egy halk fohász mi rebben.

Ma ez csak egy reménysugár,
De holnap tudom az élet,
A jövő zenéje lesz,
S egy újabb ígéret.
Tavaszt hozó szikra,
Egy mulandó rossz álom,
Nincs más a Földön,
Amire most vágyom...







HÍVLAK!


Ott álltam veled szemben,
S belül a lelkemben,
Ahol a szerelmed vetett ágyat,
Közelséged ébresztett újra vágyat.
Bele akartam kiabálni a füledbe,
Te bolond vagy, hisz így veszünk el örökre!
Mit tett veled az a hamis lélek?!
Szavaidból néha csöppen a méreg.
Máskor, pedig ahogy rám nézel,
Az, édes perceket idéz fel!
Kuszaság a fejemben minden percben,
Az életem alakul, de még sincs rendben,
Mert nélküled, csak egy fél vagyok.
S a Tiéd is omlik széjjel,
Csak szolgálsz egy nőt nappal és éjjel.
Hát megéri elveszteni szabadságod és hited?
Hisz látható, hogy vele semmire se viszed!
Minden éjjel és hajnalban a szívembe lépsz,
Nem tudom, honnan jössz, és hová mész?
De azt igen, hogy csak nálam van az otthonod,
S akkor leszel boldog, ha ezt végre felfogod!
Hívlak! Ez az utolsó üzenet!
Mely az őszinte érzéseimből született.







ÍGY MARAD VELEM...


Nem játszom!
Igazán érzek.
Álmokat látok,
Hol nincsenek határok.
Kelek a Nappal,
Az álom szavakkal.
Rejtem magamban,
Őrzöm és félek,
Csak csendben bízok,
És erősen remélek,
Még varázslatban élek.
Fekszem a Holddal,
S a lelkemben oly dal,
Melyet örökre,
Bezártam a szívembe.
Vele alszom,
Hisz tőled a dallam.
Átkarol az érzés,
Ebben a dalban.
Tudom, hogy másnak is szól,
De csak magaménak hiszem.
S így marad velem,
Ez a tiszta szerelem.







IN MEMORIAM 2013. április 1


Így nem élhet tovább ez a szerelem!
Csak játszol és játszottál velem?
Aki igazán szeret, az nem dob el soha,
Az élet bármily cudar a sors bármily mostoha.
Az igaz érzés a szívben, a lélekben születik,
Aki fontos, az más szűrőn szűretik.
Ostoba a kín, hisz általam szólsz némán.
Nem keresel, nem jössz el soha hozzám.
Hiába várom az őszinte szót és érzést,
Nem kapom, és nem látom a régi féltést.
Inkább egy banyát szolgálsz ágyért és ételért,
Vele küzdesz kétes álmokért s kétes célokért!
Most sincs saját otthonod, csak szolga vagy nála,
Én szabadnak hagytalak, csúnyán dobtál, az lett a hála.
Mindig veled virrasztok éjszakákon át hajnalig,
Nem tudom mégsem, hogy a lelkedben mi lakik.
Itt üzensz, hogy vágysz és remélsz engem!
De ez az egész csalfa, s nincs így rendben!
Nem hagysz tovább lépni, kötsz magadhoz mélyen.
Döntened kell végre, hogy én is a saját életem éljem.
Társra vágyok, aki nem hagy el és őszintén szeret!
Ha úgy érzed még Te vagy, szavaidnak adj teret!
Hívj fel, gyere el, akkor itt a helyed nálam!
Nem mondtam ki, de mindig erre vágytam.
Ha még sem, akkor menj e helyről végleg el!
Nekem egy valós lélek és nem egy képzelt szerelem kell!
Az "In memoriam 2010. április 7." másnak szóló üzenet,
Akkor lett a tiéd belőlem minden szeretet.
Akkor fordultam feléd teljes szívemmel,
S most lehet meg kell küzdenem ezzel a szerelemmel.
El kell engedjelek, ha a boszorka lett az életed álma,
De itt maradsz bennem örökre, a szívembe zárva.







JÓ ESTÉT NYÁR! JÓ ESTÉT SZERELEM!


Hűvös szellő, felemelő.
Karom nyújtom, megölelő.
Bíbor fényű napom alatt,
A lelkem nyugton mégsem marad.
Érzem, sötét helyen helyed.
Fehér hajú retteneted,
Fogva tartód nem ereszted.
S becsületed egyre veszted.
Nyári ének, tűzben lobban,
Mégis fázom egyre jobban.
Beléd bújok, testem leszel,
Engednélek,
S te nem engedsz el.
Tűz a réten, fénye éget,
Szemem látod, érint téged.
Szívem érzed, s dobbanása,
Ritmusodnak pontos mása.







KETTESBEN A BIZONYTALANSÁGGAL...


Hónapok óta éget a láz,
A szívemben keserű gyász.
A lelkemen fáj még a seb,
Nincs lét, mely üresebb.
Egyetlen vigasz a sok üzenet,
Mely saját szavaimból született,
S talán Te vagy ki visszaüzened,
De nem erősíted meg a hitemet.
Tétova gondolatok között,
Várlak, hívlak, s kérlellek,
Lépj felém!
De Te nem teszed,
S lassan elfogy minden remény.
Elfáradtam itt a hiába futott körökben,
S az időm egyre csak rohan,
Nem tudom, mit hoz az élet még nekem,
De azt tudom, hogy nélküled boldogtalan.







KEZEINK ÖLELÉSE...


Még most is reszketek,
Mikor a kezemhez érsz.
Azt mondtad:
a kezeink mindig szeretkezve ölelik egymást,
S én szenvedéllyel őrzöm ezt a vallomást.
Hűvös ujjaim kapaszkodnak a tiédbe,
Lágyan vonod őket tenyered medrébe.
Érzem ez a világ legforróbb helye,
Mert vágytól ég a kezed szerelme.
Játszol és simogatva érinted a karom,
Érzed, hogy mennyire, de mennyire akarom,
Hogy vágyom a kezedet újra megfogni,
S tenyérszerelmünkben eggyé fonódni...







LEHETETLEN...

James Arthur: 'Impossible' dalának a fordítása


Emlékszem sok éve már,
Azt mondták egy szerelem vár.
Vigyázzak és fenntartással éljem.

Én gyenge voltam, s te a fém!
Az illúziók tengerén lubickoltam.
Pont így éltem.

De most, hogy mindennek vége,
Elmentél és nem maradt semmi a szerelmed helyében
Kiáltsd szerte széjjel
A háztetőkről az égbe!
Hogy, ami volt, elmúlt,
Vége van örökre.
Kiáltsd! Boldog voltam
S most a szívem törten,
Ezer sebből vérzik,
S a minden, már lehet, hogy lehetetlen, lehetetlen...!

Ha úgy szeretsz valaki mást,
Hogy elkövetsz egy árulást,
Megsebzel egy szívet és a szíved.
Megcsorbulnak a hitek,
Hisz jöttek üres ígéretek,
Már tudom, tudom, hogy ez így van, és így lesz!

S most, hogy már mindennek vége,
S megbénítottál örök időkre,
Menj előre egyedül az úton!
S kiáltsd, s kiáltsd szerte széjjel
A háztetőkről az égbe!
Hogy, ami volt, elmúlt
Vége van örökre!
Kiáltsd! Boldog voltam,
S most a szívem törten,
Ezer sebből vérzik,
S a minden, már lehet, hogy lehetetlen, lehetetlen...!

James Arthur - Impossible - Videó

Link

Link








MIKOR MINDENT ÁTSZŐ A FÉNY...


Mikor mindent átsző a fény,
mikor minden csupa remény,
mikor igazabb lesz az érzés,
mikor fontosabb a féltés,
mikor boldogabb a lelkem,
akkor jön, mit sosem szerettem.
Akkor mint egy villámcsapás,
eltűnik a fény áradás,
s marad a tapogatózó félelmem,
már nem leszel többé velem!?
Mikor színes minden pillanat,
mi bennem abból megmaradt,
mit felejteni nem akarok,
csak tovább élni,
újra átélni,
s hogy kell még,
nagyon remélni.
Mikor mindent átsző a fény,
mikor van még remény,
mikor csak az igaz érzés kell,
akkor engedjem el?
Akkor legyek újra bizonytalan,
s a szerelemben hontalan...?
Most hogy mindent átsző a fény,
azt szeretném: hogy még legyél az enyém...!







NINCSENEK SZAVAK...


Nincsenek szavak,
s félek ezen a világon.
Néma űr van a lelkemben,
s illattalanok a virágok.
Színüket látom csak,
de halványul egyre a kép,
nyitnám a számat,
s ordítani szeretnék.
Belekiabálni a füledbe,
hogy meghalld a hangomat,
de csak írom itt helyette
az agyon nyűtt szavakat.
Megfoghatnám a kezedet,
de nincs meg a közös tér,
s fájó lelkemet befedte,
ez az illattalan kopár tél...







ÖLELÉS


Most voltál velem,
Most öleltél kedvesem,
Simogattál édesem.
Álom volt vagy képzeltem?
De éreztem a tested tüzét,
szíved heves lüktetését.
Tudom, csak álom voltál,
de mégis jó, hogy rámhajoltál.
Lelkem repült veled tova,
álombeli ölelésed,
nem felejtem soha...







ÖLELÉS A TÁVOLBÓL...


Két karom erősen ölel át,
feledve a világ zaját,
bár nagy a távolság,
mégis elér hozzád.

Érezd ezt az ölelést,
mely több mint szeretet,
s örömmel tölt el,
ha Te is szereted.

Majd két karom gyengéden ölel át,
átlépve a világ minden határát...







ÖLELÉSBEN...


Álltunk sebzetten s némán,
Átkarolva múltunk és jelenünk.
Vigaszra várt lelkünket kitárva,
Csak öleltük egymást,
S nem volt belőle elegünk.
A csend beszélt s a sóhaj,
Lágy simogatásom az arcodon,
Kezed lett újra a meleg fészkem,
S most azt kívánom,
Bár lenne erre még alkalom!
Forró volt a homlokod,
Láz égette, mint a szívem.
Ajkad játszott az ajkamon,
S minden rezdülése már a kincsem,
Mert magamba ittalak, átjártál újra teljesen,
S most örök álmot remélek,
Melyben így ölelhetlek, még és még... kedvesem...







AZ ÖLELÉSED KÉNE!


Talán csak az kell,
Hogy végre ölelj,
Egy teljes éjszakán át,
Hogy megmozduljon újra a világom,
Már annyira, de annyira kívánom!

Talán csak az kell,
Hogy mindennél szorosabban ölelj! [
S hogy megtaláljam az elveszett hitem,
S hogy érezzem a sírig tartó szerelem milyen.

Talán csak az kell,
Hogy könnyek helyett verejtékünkbe burkolózzam,
S csókodtól szédülve testedet testemre takaróként húzzam.

Talán csak lépnem kéne a boldogságért végre,
S tiszta lélekkel felnézve a tavaszi égre,
Kiáltanom kéne hangosan, ahogyan csak lehet,
Velem van az, aki igaz szívből szeret!







ÖLELÉSEINK MEMOÁRJA...


Ha a nap hideg vagy forró volt,
S a testünkben eredő a vágy.
Nálad ott volt hívogatón,
S puhán a megvetett ágy.

Léptem mindig sietett,
Hogy érezzelek újra és újra,
De az ölelésekben színes élet,
Mégis veled veszett a múltba.

Mintha örökké érintett volna a kezed,
Régről ismerős volt a lélegzeted.
S ha a kezem olykor a hajadba túrt,
A levegő köröttünk teljesen megvadult.

Érinteni vágytam mindened,
S befogadni magamba lényed,
S ha a testem hevült a végletekig,
Öleltelek egészen reggelig,
Mert nem tudtam betelni azzal,
Hogy az enyém vagy,
Lüktető vérem nyugodni most sem hagy.

Öleléseink varázsát,
Bár hordozhatná újra és újra az élet,
Szavamra mondom,
Soha semmiért és senkiért, el nem cserélnélek.







ŐSZ VOLT...


Ősz volt már akkor is,
a nap langyosan csókolt,
s a szél apró leveleket kergetett.
Jöttél a sors hozott,
bár akkor már nem szőttem terveket.
Elég volt hallanom hangodat,
mélyen érintett a szavad,
s tudtam nekem elkezdeni,
sosem lenne szabad.
Már mindent másként látok,
az ősz most is gyönyörű.
a nap langyosan csókol,
s Veled lennem olyan nagyszerű.
Sétálj velem tovább az őszi s téli életen,
legyél velem tavaszi forrás hűs és végtelen,
minden bút feledtető mézédes szerelem










P. S. I LOVE YOU


Mocskos lettél!
Mocskossá tetted a szerelmünk!
S én így piszkosul is szeretlek.
S én így is piszkosul szeretlek...







REMÉNY


Néha, mikor fekszem a félhomályban,
A lelkem egyszer csak megremeg,
Könny nélkül sírom a bánatom,
Hogy ne hallja meg senki meg.

Tűnt idők árnyékában számolom a napokat,
S a néma csend szívemben egyre mélyebb nyomot hagy.
Nem mozdulok, bár hívnak a fények,
Más amit várok, s már más, hogyan élek.

Nem sietek, nem döntök hegyeket,
Nem járok a föld felett,
S az ég mégis betemet,
De van valami, ami felemel.

Egy csodás tünemény,

Az álmom szülte erős remény...







ROXANNE ÉRZÉSEI, KÉRDÉSEI... CYRANOHOZ...?

Agymenés fordított szereposztásban és a "sötétben."


Ki vagy Te? - mondd!
Ki éjek és hajnalok során,
Elidőzöl verseim szerelmes során?
Múltamból jössz, mi szívemhez közel?
Lelkemmel üzensz, így nem engedsz el?
Ismersz! Érzem!
Hisz az "érzés köztünk pont úgy lobog",
Mint a tűz, mi vonzza azt, ki reszket,
Szívedből lényem éppen így nem ereszted?
Ha arra gondolok, akit kívánnék,
A lelkem is beleremeg,
De nincs biztos jel,
Csak reményem érinted meg.
Ha volt hozzám valaha közöd,
Ne csak itt, ha nem a valóságban is közöld!
S ha te vagy, kiért még most is égek,
Engem ölelj inkább, arra kérlek!
A játék van, hogy jó érzéssel tölt el,
S máskor valami félelem ölel,
Hogy a titka olyan völgybe terel,
Ahonnan semmi fel, és ki nem emel.
Nyílj meg végre!
Úgy kell egy biztosabb jel!
Ha nem ismered valós lényem,
Ne rontsd tovább a még tiszta fényem,
Egyszer még a sánta kutyát is utolérem!
De, ha nem oly rég a múltam voltál,
S tőlem egy másik nőhöz fordultál,
Nem szép dolog éltetni bennem úgy a vágyat,
Hogy vele osztod meg az ágyad.
Ha titok akarsz maradni gyáván,
Huss, akkor repülj innen el!
Mert úgy, szeretném, hogy vége legyen!
Jár nekem ez a kegyelem!
Az őszinte, valós szerelmedre vágyok,
Nem kellenek tovább a talányok!
Ha nyíltsággal jössz,
Mindent megbocsájtok,
Hisz fél ezer napja csak rád várok!
Lassan tél van már!
S valahol egy ölelő kar nekem jár.
Vágyom rá, hogy a tiéd legyen,
De ez a játék így már nem jó nekem!
Lelkedbe nézz, hogy a szívembe láss!
Nekem nagyon kellesz!
S ha én, nem kellek igazán, engedj,
Hogy megkapjon más!










RÓZSASZÍVEK


Bársonyos bíbor színt
Őriz a lelkem,
Egy dobozba rejtve
Gyönyörű szerelmem.
Rózsaszívek,
Ott alszanak hosszú álmot,
Elhagytak egy szép világot.
Ujjaimmal simogatom őket,


Idézik a régi időket,
Hol a sárgából pirossá lett a szirom,
Majd üressé vált minden oltalom.
Bársonyos bíborszínt
Kíván a lelkem,
Talán megtalálom benne újra a hitem...







A SZERELEM ÖRÖK...


A szerelmem örök,
S a tiéd.
Ha szárnyalása néha alább hagy,
Tudd akkor is hogy az enyém vagy.
A lelkemből nem űz el,
Sem idő, sem bármily jel.
A szerelmem erős lánc,
Egy hosszan tartó tánc.
Egy vad s érzéki tangó,
Egy repdeső pillangó.
A szerelmem édes méz,
Csordultig ér, ha hozzám érsz.
Nincs ennél édesebb érzés,
Nem múlik el!
S ez nem lehet kérdés!







SZÍVED A SZÍVEMBEN...


Elhagyhatsz százszor és ezerszer.
Játszhatsz itt a lelkemmel,
De akkor is csak én érzem,
Hogy a szíved hogyan ver.
Hallgattam az éjszakáink csendjében,
Ölelő karjaink vad szenvedélyében.
Az utca közepén az esti fényben.
Bánatod legmélyében, vágyaid rejtekében.
Elhagyhatsz még százszor és ezerszer,
De a szívem soha nem ereszt el,
Mert összeért az ég a földdel,
Táncot járt a lelkünk,
Amikor őrülten egymásba szerettünk.
Elhagyhatsz örökre!
De nem lesz értelme akkor a dalnak,
A pénznek, a megszerzett diadalnak.
Az űr mely a szívedben már most is fáj,
Űzni fog, hogy újra rám találj,
S az én űröm folyton keresni fog bárhol is leszel,
Érezd végre,
A szívem soha nem ereszt el!







TAVASZI ÉRZÉSEK...


Égszínkék palástját terítette rám a Nap,
tavaszi fényétől a lelkem mindig új erőre kap.
Szinte, néma volt az utam a parkon át,
sehol senki sem várt,
sehol senki sem volt,
csak néha egy halk madár hang dalolt.
Nem voltam mégsem magányos nagyon,
mert velem voltál gondolatom.
S benned ott volt apró titkaim között,
pontosan odaköltözött,
egy kedves érzéssel teli emlék,
amit újra szívesen megtennék.
Égszínkék palástját terítette rám a Nap,
s én a tavaszban is megtaláltalak.
Megtaláltalak, hisz gondolatom vagy,
lelkembe vésett szép,
örök és örökebb emlék...







ÜZENET


Halld a messzi távolból,
Hozzád száll egy sóhaj,
Hűs őszi szél szárnyán repül,
Megrakva lélekcsókkal.
Esti harmattól csillogó,
Csillagoktól fénylő,
Ablakodon besuhanó,
Szívedig elérő,
Édes-bolondos érzés ez.
Üzenete: örökös varázs,
Alvó szikra, szunnyadó parázs,
S hogy kellesz az álmomnak!
Kellesz minden éjjel,
Hol hangtalan képeken ölelsz
Végtelen szenvedéllyel...







VÁROK EGY CSODÁT

Csak egy valami érdekel,
S várok őszinte reménnyel.
Kitárva szívem minden ablakát,
Várok egy élettel teli csodát.

Ez több,
Mit vártam valaha
Ez más,
Ez lesz a lelkem balzsama.

Ettől az élet lesz maga,
Gyönyörű és nem mostoha.
Meg is halnék egy kicsit érte,
Ha eljönne ezért cserébe.

Majd angyalszárnyon szállnék,
S elcsitulnék, ha kéred,
Mert a szívedbe tudom,
Örökre beleférek...












 
 
0 komment , kategória:  Ilianne  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 15 db bejegyzés
e év: 63 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 374
  • e Hét: 1870
  • e Hónap: 19014
  • e Év: 156386
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.