Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
P. Tóth Irén versei
  2020-10-30 19:00:42, péntek
 
 







P. TÓTH IRÉN VERSEI




Önéletraj P. Tóth Irén

Născută în Oradea, 3-09-1963. Limba maternă: maghiară. Din anul 1999 stau în Debretin.
Din anul 2oo6 public poezii pe un portal în limba maghiara, si cam tot atunci am început să traduc poezii romanești pe limba maghiară, de la mai multi poeti romani: George Bacovia, Zaharia Stancu, Ana Blandiana, Nichita Stănescu, Octavian Goga, si multi altii. Acum încerc sa traduc poeziile poetilor maghari pe limba română.

http://www.magyarulbabelben.net/works/ro/P._T%C3%B3th_Ir%C3%A9n/translations

Lakóhelye: Debrecen


P. Tóth Irén alkotásai

Link



P. Tóth Irén oldala, Magyar Fordítások

Link











AZOK A KITAGADOTTAK




Jövőt hazudik a Ma,
pedig csak üres szemgödör
a jövő nemzedék szava,

hogy "haza" - ez ma már
majdnemhogy tán
semmi sem,
csak itt születtél,
vagy ide álmodtak
egy holdfényes éjjelen,

de volt idő, mikor e szó
könnyeket csalt szemekbe...

Azok a kitagadottak
csalódottan állnak
könnyeket rejtegetve,
azok a kitagadottak
kezüket nyújtják most is,
féltett reményük
élő is, halott is...

Testvérként szólnak szavaik,
szemeik messzire látnak -
hegyeken, határokon túl,

csak várnak... várnak... várnak...







ARCOK


Arcomról arcod,
arcodról arcom köszön.
És bár a szavak másak,
mégis ugyanaz a hang
csap fájón arcomba,
mely arcod,
és ugyanaz a szúró nézés
szemedbe, mely szemem.

Kettőnkön kívül
nem érzi senki sem.

De egyszer,
hiába némán,
égből vagy pokolból,
angyalarccal
szólok szenvtelen:
- Jelen!







ÁRVÍZ

A szépséges Nyár
- hosszú haját kibontva -
ma ránk mosolyog.
De csalfa ez a mosoly!
mikor útnak indulnak a vizek,
és visznek magukkal mindent
ami volt,
és ami lehetett volna...

Elvész a Tegnap minden emléke,
jobb nem gondolni a Jövőbe!
Mert most csak túlélni kell!
Szembeszállni hömpölygő árral,
veszekedni a halállal!

Nem,
most nem szabad sírni!
Csak aztán...

Aztán?...
Életre kelnek a katasztrófafilmek...
Melyik következik?
Félek.







CSELLENGŐ


Felhő mögé bújva megpihent a Hold,
átaludni készül az egész éjszakát.
Sötét bokrok közt kutya sem csahol,
a város lehunyta minden ablakát.

Üres már az utca, nem jár senki erre,
csak egy részeg zengi kedvese dalát,
könnyedén dülöngél az út mindkét oldalán
s vigyáz, el ne ejtse maradék italát.



De amott, a fal menti sötét árnyak alján
halkan oson egy fekete kabát,
benne szipogva, kisírt szemű lányka
alig vonszolja házi papucsát.

Világító lámpák pislákolva nézik;
arcán a könny mint kristálygolyó,
nem féli régóta a zord sötétséget
úgyis e létben csak átutazó.

Elege van már a csalóka fényből
mi körülveszi rideg otthonát,
hol ölelés helyett csak szidás jár néki,
elege van - nem bírja tovább...

Homályos szemei nem keresnek utat,
lábai viszik egyre tovább,
egyre távolodik a gyermeki léttől
s magába zárja a Bűnös Világ!

2007. február







EGYÜTT




Poharak csilingelnek vígan,
csiszolják egymás üvegét,
kanalak tányérhoz verődve,
sietve ürítik belsejét,

forró gőz a tál fölött,
mellette szelt fehér kenyér,
vidám mondatok röpködnek,
beszélünk míg más beszél,

konyhából savanykás illat,
kávéfőzőből hortyogás,
nevetünk mindenen miközben
jön a következő fogás,

diós-mákos bejgli büszkén -
most övé a főműsoridő,
zsíros pecséteket itt-ott
elnéz nekünk a terítő,

semmiségekről beszélünk -
öröm minden bugyuta szó.
Karácsony van. Jó így együtt...
Nem hiányzik, csak a hó.










EMLÉKKÉPEK


Hová tűnt a napsugár
mely simogatta arcom,
s játékosan besurrant
az ablakon?

Hová tűnt a holdvilág -
mely hintázott az égen,
s szétszórta sugarát
az éjben?

Hová tűntek a csillagok -
kik beragyogták utam,
s éjszakánként bennük láttam
magam?

Hová tűnt a lágy szellő
mely kócolta hajam,
s vidám táncával seperte
utam?

Hová tűntek a virágok -
kik illatoztak nekem,
és susogva suttogták
nevem?

Hová tűntek a dalok -
emléket hozók,
kik költöztek fülembe,
s ottmaradtak.

Hol a gyermekkor -
hangulat már minden,
de a sírig magammal







ÉJSZAKA HANGJAI


Búcsúznak már a kinti zajok -
gyermekzsivaj, buszrobogás,
tűsarkú cipők csattogó hangja,
telefoncsörgés, kutyaugatás.

Csak néhány botló, ingadozó lépés,
részeg horkantás, dünnyögő motyogás,
denevérek csapkodó tánca elől
becsukja ablakait a ház.

Fák levelei altatót dadognak,
éjjeli menedék minden faág,
pihenni térő madarak részére
szellő-ringatta hintaágy.

Csillagok fénye szerelemre csábít,
a Nap föld alá rejtette aranyát,
álmában egy kisgyerek felsír...
Egy érintés, s alszik tovább.







ÉN
. . .




Szemeim -
csukott ablakok,
pilláim -
leeresztett függöny.
Füleim -
süketté lett falak,
életem -
csendbe burkolt börtön.

Nem mondhatom el
senkinek a titkot...
Ne tudjon rólam senki,
semmit.
Született,
élt,
meghalt -
talán csak ennyit.







FÉNY


Ma reggel - ablakon áttörve -
szobámba zuhant a fény...
Úgy zúdult rám, mint az özönvíz -
s én fürödtem benne,
lubickoltam,
élveztem puha melegét.

Ki akartam inni minden cseppjét,
mint szomjúságtól gyötört,
haldokló madár,
ki csőrével elveszi azt, ami kell neki,
aztán újult erővel a magasba száll.

Vágytam arcomat fürdetni benne,
magamon érezni meleg aranyát,
mint fényre áhítozó,
összezárt szirom,
ki önfeledten a Napra bízza magát.

Magamba szívni - mint gyökér a földből
mélyen rejtőző, éltető erőt...
De egy szürke felhő óriássá nőtt,
s szobám sötét lett,
mint a temető.










GETHSEMANE
. . .




Fekete éjben hófehér lepel,
vagy palást, vagy fátyol, vagy mindegy,
csak látod, ahogy jön, jön,
jön a sötétben,
majd megáll amott - középen,
hófehér arccal valamit énekel,
- nem! nem is ének ez! -
Ima! Ima egészen!
Ima Hozzá, vagy félelem, vagy kérés,
a Mindent vállaló tűrés
az Emberért.
Áldozat és szenvedés...

Valami rozsda kaparja a torkom,
valami erősen szorítja szívem,
és gerincembe mar valami mélyen...
Csak hallgatom, hallgatom,
s nézem az arcát
- nem! nincs is arc! -
Érzés van! Csak hang, csak tűz -
lobogó, halhatatlan!

Feltámadás - az mit jelent?
Túlélni a végtelent,
átélni újra meg újra az érzést,
amit akkor, ott, a tömegben...
Nem, nem, nem lehet vége!
Segíts, Uram, ha jó így -
vagy mégse?
Hallgatom, nézem,
újra meg újra,
s már nem látok, nem hallok! -
Minden csak érzés...
Nem! Nem! Ne legyen vége!
Ez olyan nagy kérés?
Vagy mégse?







HALÁLIG


Ne szólalj meg
csak hallgasd a zenét
érezd
ahogy suhan a pillanat

szemeid előtt szellemek lebegnek
halkan haldokló szerelmek születnek
fák közt fáradt napsugár
szél szárnyán szemlesütve száll
sziklákba botló hófehér habok
ringó hajó
madársikolyban szívdallamok

ódon falak közt lágy ölelés
a fény kevés

szürkülő szobák falán
sötét fény feszeng
vázában hervadt rózsaszál
ruhája elnyűtt
gyűrt szirom-madár
szemvillanás
és elfelejtheted
hogy ékesítette a kertedet

most fuss
az élet elrohan -
halálig tart
percnyi pontosan.







HAZUGSÁG MINDEN




Mára már a semmi lett a minden,
elbaltázott jóléti társadalom -
fából vaskarikát ki tudna csinálni? -
lyukat lyukkal töm a hatalom.

Addig jó, míg tapsol a közönség,
farkcsóválva ugatnak a kutyák,
és hízelegve, barackért a fejre,
körbenyalják a sok bűzös kukát.

Nagyközönség előtt fogcsikorgó mosoly,
valaminek látszó hátba veregetés.
- Nézzétek a hálás bolondot! -
nem tudja, ígérni édes-kevés!

A nélkülöző tömeg, kitől most is csak vesznek,
nem érti, mi ez a felhajtás!
Szavak, szavak... kényszerű mosolyok,
hazugság minden - hazugság és csalás!

De egyszer biztos kinyílnak a szemek
és bármily vastag kötél elszakad.
Hej, de fájdalmas lesz akkor az ébredés,
mikor a valóság torkon ragad!

2009. február







HIBÁINK


Hibára hibát halmozó,
szíveket zsugorító
félelem.

Az álvakság nyugalmat őrző,
a sötét sötét,
az eső hideg és vizes.
Mi ma nincs, abból
holnap sem jut
senkinek.

Hibák voltak, vannak,
mindig lesznek -
tudjuk: nem vagyunk szentek.

Túlélni kell sok éjszakát,
mik nyomunkban loholva,
büntetnek minden billenést.

Nincs menekvés - az erő kevés
vagy az elszántság -
de mindig-mindig valami.

És hibára hibát halmozó,
élni nem tudó,
folytonos tesztelés
minden napunk.







KESERŰSÉG


Szemedben
hiába keresem
a gyermeket, ki voltál egykor rég...
Csillogó könnycsepp buggyan -
csillagként arcodra ég.

Lelkedbe
hiába lehelem az akarni akarást.
Egy pillanat volt a boldogság...
Megpihent szíveden,
s már ment is tovább...







KIMONDOTT SZÓ


Semmi múlt és semmi jött...

Azok a semmi fellegek
eltakarják a Napot,
mely próbál olykor átjutni
a hazug szürkeség fölött.

Azok a súlytalan szavak,
mik ide-oda hullanak,
miközben marnak szüntelen! -
De halkan jóság is terem...

Mert valamiben hinni kell! -
hogy egyszer másképp lesz talán,
mert vannak még, kik elhiszik,
hogy mosolyuk célba talál.

Semmi már a hang, a szó,
és álarc minden arc előtt...
Nézzünk a kirakat mögé! -
Ott nem csak csillogás köszön,

de összekulcsolt kezekkel
a csendbe fojtott gondözön
fénylő szemekkel messze néz -
túl ócska, korhadt küszöbön.

S talán, egyszer elhagyja majd
díszketrecét az Igazság -
igaz lesz a kimondott szó,
baráti lesz a kézfogás!...







MAGÁNY


Hallom az idő múlását -
mint sínen kattogó vonatot,
az álmok színe elsötétül...
meghalnak a gondolatok.

Láthatatlan könny szememben,
fájdalmas, reszkető árnyak,
sivárságom meg se rebben
a magányos éjszakában.

Várva várni, félve félni:
magányom - a pusztulásom;
ha a remény meghal bennem,
az lesz igazi halálom.







MÁSIK FÖLD


Talán
ha volna még egy Föld
nem félnék ha tűz égeti testét,
hogy áradó folyó
oltja égő keresztjét,
és csonttá aszott emberek
a világ végét várják
miközben szépségkirálynők
hirdetnek világbékét,
hogy simogató szél helyett
arcát orkán tapossa,
s ha fájdalmában felnevet
temetők könnye mossa.

Talán
ha volna még egy Föld
nem félnék hogy meghalnak a szavak
hogy szótlanul sújt az ököl
míg semmi a gondolat,
hogy fekete lyuk tátong
ahol halál arat,
és álmos csillagok helyett
csak sírok alszanak.

Hogy nincsen boldogság,
csak rövid... tétova...
Ha volna még egy Föld,
én elmennék oda!







MENEDÉK


Tömegben egyedül
csak a Nap
csak a szél
szökőkútban vízcsobogás
minden porcikám
magányba menekül
elvegyülni siető
vagy ráérősen ücsörgő
emberek közt
ismeretlenül
száraz levelek görögnek a járdán
utolsó képeit villantja a nyár
vállamra hajol a napsugár...
Halkan sündörgő villamos
zavar egy ijedt kiskutyát
fásult hajléktalanok élvezik
az ég jótékony aranyát

bőrömre tévedő hűs cseppek
mosolygásra ingerelnek
talán még repülni is tudnék
ha nem félnék a zuhanástól
fejemben ezernyi gondolat
kavarog
táncol
majd hirtelen messze repül
mikor a telefon erőszakos hangja
ábrándjaimba vegyül.







MENEKÜLÉS
. . . . .




A Nap felkel, este lenyugszik,
talán lelked is megnyugszik
egyszer, ha majd jó idő lesz,
ha szelet kapsz a repüléshez.

Felkelsz, jársz, este lefekszel,
egyedül vagy a félelemmel.
Sötétnél is sötétebb itt.
Most megölnél valakít.

Vagy megölelnél,
hogy ne érezd
temetőnek a sötétet.

Átkozottul fáj a hajnal.
Rád hajol kibontott hajjal,
kócosan, megszégyenülten
fekszel néma ébrenlétben,

mellkasodban mázsa szikla
jön-megy le-fel, oda-vissza...
Kínszenvedés minden éjjel
ölelkezni a sötéttel.

És a nappal! A világos
ma is kiábrándulást hoz!
Ernyedt árnyak furcsa kéjjel
himbálóznak szerte-széjjel,
kötelet fonva az agyra.

Menekülnél, hogyha hagyna.







NÉLKÜLED


Nélküled is lehet élni.
Annyi mindent nélkülözhetünk.
Zene, tánc, versek és szerelmek:
lehet nélkülük élni, de minek?

Hangod nélkül is vannak zenék,
melyektől néha eláll a szavam.
Fülembe duruzsolnak most is,
de egy: örökké csendben van.

Szemed nélkül is fényes az égbolt,
az égen millió csillag ragyog!
De egy sem néz rám olyan tűzzel,
hogy érezzem: csillag vagyok.

Karod nélkül is túl kell élni -
egy erős nő mindent kibír -!
Csak álarcom mutat erősnek,
mert néma vagyok, mint a sír.







ÖRÖM ÉS FÁJDALOM


Arcomon hideg eső pereg,
kint alig járnak emberek.
Valami álomkóros, lázas állapot -
az égen toporgó, sáros lábnyomok.

Kései álom, utolsó vendég -
távozz tőlem! Vagy maradj még!?...
Váratlanul tőrbe csaltál,
küldtelek, s te itt maradtál.

E bűnös, balga állapot
nem kell! Minek? Jól megvagyok...
De egyre űz a gondolat:
sutba értelmes gondokat!

Valahol bennem vagy - érzem, tudom.
Öröm vagy, s végtelen fájdalom...







ŐSZI ÉRINTÉS




Elmúlt a nyár. Fák lombjain
könnycseppként ébred a holnap,
fém színű reggelek, ólom- nappalok
alig -fényt bitorolnak.
Avart markoló ujjakkal szél simítja homlokom,
fagyos érintésétől, hervadó csók pírja
ébred arcomon.
Holt levelek szállnak a négy égtáj felé
míg a szél hullám-karja
ernyedten aludni tér.
És a könnyektől nehéz ezerszínű levél
letérdepel a sárba,
eltiporva, megalázva ér
örök árnyékvilágba.







RÁD GONDOLOK


Rád gondolok, és újra fáj.

Soha ki nem mondott vágy
szunnyad egy titkos szigeten,
pillantásod megpihen

szemem legmélyebb zugában,
hangod csillogó patak,
benne áradó szavak,

hallgatlak... hallgatlak...

Alkonyodik.
Közeledő sötét
teríti ránk csúf köpenyét.







RINGATÓ


Cseppen a csend.

Csak egy levél
ruháját
ringatja a szél

délutáni napsütésben
úszik lassú ébredés

elmerengsz a semmiken
miket álmos elméd terem

ma is alig
vagy sohasem

veled
veled
velem...







SZÜRKESÉG




Szürke némaságban
baktat az idő,
napra éjszaka jön,
derűre eső.

Szavunk némaságát
nem érti már a múlt,
csak egy sóhaj, mi
börtönbe szabadult.

Nem vagyok már más
mint egyszerű bolond:
karodon ékszer,
nyakadon kolonc.

S ha elfordul az arc,
és nem ragyog a szem,
túléljük talán -
de nem lesz a régi sosem.







TÉLTEMETŐ


Utolsó csókot lehelt a Tél,
szellő fújdogál,
vidáman int a zöldülő levél.

Haldokló hópihe út kövére száll,
búsan sírdogál -
jövőre újra otthonra talál.

Sötét felhő elkíséri őt,
könnye csordul -
csendesen mossa a téli temetőt.

Téltemető virág










TISZTELET


Nem vagyok jobb, se rosszabb.
Néha rossz vagyok, és néha jó.
Néha tévedek, mint bárki,
de talán még megbocsátható.

Sokszor félek, mikor bátornak látszom,
nem vakít el az önbizalom.
Ha a bizalom kihunyni látszik,
csendben veszem a kalapom.

És magyarul mondom: - Isten veled!,
azt is: - Hogy rohan az idő!
Magyar betűkkel telerajzolva
álmodik a temető.

Sáros csizmájával ne rúgja le senki
egünkről a Napot! -
Görnyedt hátunk csak elfáradt,
nem megalázkodott.

Mert te sem vagy jobb, se rosszabb.
Néha rossz vagy és néha jó.
Az ember tévedhet, de csak annyit,
mi megbocsátható.







VAN-E HELY A NAP ALATT?


Kormos üveget, hogy nézhesd
e látásrontó, blőd világot.
Szörnyeteggé lett az ember?
Hazudnak hamis szabályok.

Tengereken innen és túl
forrong minden nép. Az élet
elszabadult poklok kínja,
sátánhang minden ítélet.

És most, friss demokráciánk,
mely legfejlettebb államforma,
süllyed, mint a baltafej,
míg eljutunk a félt pokolba.

Van-e út a fény felé?
Van-e mód, hogy megtaláljuk
most, hogy más-más úton jár -
valóság és minden álmunk?

Van-e hely a Nap alatt
halk, egyszerű embereknek,
kik olyanná halnának majd,
amilyennek megszülettek?

2009







VIGYÉL EL MESSZE




Vigyél el messze Térben, Időben -
csak ne az Itt, csak ne a Ma!
Túl sok a gyűlölet, túl sok a bánat,
mintha mindenhol jaj sikoltana!

Vigyél el messze - a Napra, a Holdra,
nem baj ha nappal, nem baj ha éj!
Kit érdekelnek a csillagok, mikor
a Földön folyton fröccsen a vér?

Vigyél el messzi égbe vagy föld alá!
Ki néz ki mocskos ablakon,
csodálni bűvös naplementét,
ha nincs kenyér az asztalon?

Vigyél el messze, ha nyílik egy ajtó,
ha van még egy hely számomra is,
itt ez a föld nem a Mennyország -
most minden ígéret hamis!

Vigyél el messze, ha őszbe, ha télbe,
angyalszárnyon vagy ördög szekerén,
a tavasz álvirágot szült
és meghalt a nyár elején.

Vigyél el messze, ha percre, ha évre -
ha lelkemben bömböl a fájdalom!
Hozz vissza majd egy új világba,
az utolsó előtti hajnalon.

2009.







VERSEIM





Ők az én
kicsinyke titkaim -
dédelgetem mindet
mint drága gyermeket
kinek hangja
szívemig hatol.
Simogat és mar.
Nyugtat.
Felkavar.

Ők mellém szegődnek
minden utamon
erőszakkal
elűzni sem tudom.
Árnyékként követ
minden gondolat
nyomomban meg nem rágott
sok fájdalmas falat.

Magam sem értem.
Nem kértem -
mégis jönnek
párnámra minden éjjel
sötét ráncot gyűrnek
hisz gondot jelent
minden gyermek -
álmatlan éjszakát
örömöt
félelmet.

Minden nap gond
és ámulat.
Fojtogat a féltés
és erőt ad.
Ha egyszer minden elhagy
üres maradok én is.
Akkor nekem
magamból
vajon mi marad?










VILÁG


Aludj világ...
hiányzik neked is röpke pihenés,

mikor csend van... és nyugalom,
és sehol egy pisszenés...

Mikor nem dübörögnek sehol
a harci zajok,
mikor feledjük, hogy vannak
különböző fajok...

És a vallás! - mit számít,
kihez szól a fohász,
ki az, ki imbolygó
lépteinkre vigyáz?

Mikor nem szól sehol
haldoklók nyögése,
vagy éhezők
erőtlen remegése...

Mikor nem dúlja vihar
életek ezreit,
tüzek martalékává
nem lesznek csontjaink...

Aludj, aludj...
álmodj szépeket!..
Bízzunk, hogy egyszer
még ez is eljöhet...







ZIVATAR


Egy durranás, villanás az égen,
olyan közel, hogy kezemmel elérem.
Körös-körül feszült félelem csorog
míg csattognak a tüzes ostorok.

Vihar vezényel, csavarja a fákat,
karmestere a környező világnak.
Hajlítgatja, csavargatja őket,
derékba töri az ellenszegülőket.

Fekete felhők zokogva mossák


vágtázó villámok lángoló rongyát,
rettegő emberek ablakból lesik
udvarukon a víz hogy emelkedik.

Nem háborognak, csak mélyen, legbelül,
marad a tető, vagy mindjárt elrepül?
Nem kutatják, ki itt a hibás,
ajkukon elhal a káromkodás.

Folyó hömpölyög, növekszik az ár,
mindent visz, mit útjában talál.
Kint senki nincs, csak felborult kukák,
halálfélelemtől vonyító kutyák.

Így telt a nappal, így az éjszaka,
aztán a vihar elindult haza.
Kisírt szemekkel ébredt a reggel,
és sok riadt, elcsigázott ember,
keserűen nézi a szörnyű pusztítást.
De az életnek menni kell tovább.

Most nyugodt, békésen figyel az ég,
de ki tudja, később mi jöhet még...







FORDÍTÁSOK







Ana Blandiana: ANYÁM


Anyám, ki első sírom voltál,
sötét melegséged
őrülten rohanva hagytam el,
miközben értem sírt minden porcikád
az értelmetlen távozás nyomán.
Megbocsátod-e valaha születésem,
mely melegedből átsegített egy más színű fénybe,
egy másik halál közelébe?
A Nagy Idegenben
egyre jobban fázom,
s a visszaút már úgyis lehetetlen.
Oly messze vagy tőlem,
hogy templomtornyok nőnek
segíteni, hogy imánk
ne legyen értelmetlen.

Fordította: P. Tóth Irén







Ana Blandiana: AZ ORSZÁG, AHONNAN JÖVÜNK


Beszéljünk
az országról, ahonnan jövünk.
Én a nyárból jöttem -
mely egy törékeny haza,
mit kiolthat
egy hulló falevél,
de a csillagoktól oly nehéz az ég
hogy néha akár földig is leér.
És hallod - amint közeledsz -
a fűcsikolta csillag-nevetést,
és oly sok a virág
hogy szinte fáj
a napégette száraz szemgödör,
és kerek napok lógnak
minden egyes fáról;
ahonnan én jövök
csak a halál hiányzik-
oly nagy a boldogság
hogy rádtör az álom.

P. Tóth Irén







Mihai Eminescu: JÖSSZ-E MÉG?

Lásd, búcsúzik a fecskehad,
száraz levelek hullanak,
szőlőskertben pihen a dér -
mondd, jössz-e még? Ó, jössz-e még?

Jöjj karjaimba kedvesem,
mohón nézhessen két szemem,
pihenjen édesen fejem
a kebleden, a kebleden!

Oly régen volt - érzed-e még
a rétek, völgyek rejtekét,
karom remegve átkarolt
annyiszor, de annyiszor?

E földön annyi asszony él,
szemükben villanó remény...
de mind közül egy kell nekem,
egyetlenem, egyetlenem!

Mert tőled lesz derűs az ég,
élteted lelkem szellemét,
csillagnál fényesebb szemed,
szerelmesem, szerelmesem!

Kései ősz hangja zenél,
az úton száraz falevél,
kihalt már a völgy s a rét...
jössz-e még? ó, jössz-e még?

Fordítás: P. Tóth Irén










Octavian Goga: EGY RÓZSA MEGHAL


Bánattól meggyötört testtel
egy vázában haldokló rózsa,
kispárna az ablak mellett,
szirom-könnyekkel teleszórva...
Csak tépelődik szerencsétlen,
míg néma vágy gyötri halálra,
mint tépi szűzleány szívét
áhított szerelem varázsa.
Izgalmában földre hull
csodálatos sziromruhája,
egy kecses kéz majd válaszul,
friss rózsát hoz be a szobába.
És mindig új virág kerül
a megkopott, öreg vázába,
mint fellángoló álmaink,
mosollyal mennek a halálba.

fordítás P. Tóth Irén







Octavian Goga: ELHAGYATOTTAN


Perceim meghalnak sorra,
És ajtómon nem kopog senki
Mikor durva, halott hamuját
Az idő lelkemre hinti.

Köd közeleg éjszaka vállán,
És elnyel a sötétség, bambán,
Vihar közeleg, pogányul,
Letörni álmaim szárnyát.

Nincs fény mely simítsa arcom,
Csillagokból nem jön felém...
Sugárzik-e még valamikor
Az oltár, hol leborulok én?

A tölgyfa, reményeim atyja,
Megrázza halott levelét...
Jaj, te annyira szép vagy,
És tőlem elválaszt oly messzeség...







Octavian Goga: HAZÁTLAN


Hazátlan ember vagyok már csak,
tűzcsepp mit a szellő hord,
lánctól szabadult tévelygő rab,
a legszegényebb földlakó.
Új törvényeknek nagy mágusa,
csillag-vakított szegény bolond,
bolyongtam, hogy megmutathassam
Országom mily meséket mond.

Kései könnycsepp vagyok az
évezred könnyeiből,
álom vagyok, mely útra kél
árvák kandallója felől.
Utazgató, hangos dorgálás
csendes, szótlan tájakon,
ahol elvész az egész világ,
megmaradt kiáltásokon.

Vagyok: síró sóhajtás
domboldal falvaiban,
vérben áztatott sikoltás, mit
erdélyi özvegyek sikoltanak.
Szerelem, gyűlölet küldötte,
győzelemről álmodó,
ki szüleimtől örököltem,
szájpadlására forrt szitokszót.

A sírok közül előléptem,
nyirkos és hideg kriptákból,
Hol a visszaemlékezések
Őrt állnak örök gondokból.
És megremegve hordtam tovább
Testvéreimnek bizalmát,
Megsiratva minden kapunál
Feledett holtak fájdalmát.

Érzem az éjszakát leszállni
Tegnapi hajnalokra,
És énekem beburkolózik
Örök hallgatás burokba...
Mit bemocskolt már sár és kacaj,
Hordom köztetek terhemet,
Jaj annak, ki haza nélkül marad
És kérni meri tőletek...

Fordította: P. Tóth Irén







 
 
0 komment , kategória:  P. Tóth Irén   
Némethné Mohácsi Bernadett versei
  2020-10-26 21:30:21, hétfő
 
 







NÉMETHNÉ MOHÁCSI BERNADETT VERSEI


Némethné Mohácsi Bernadett (Székesfehérvár 1974. július 19. ) Polgárdi, felnőtt szakápoló


Versei

Link








ADDIG ADJ, AMÍG VAN KINEK!


Addig adj, amíg van kinek!
Egy ölelést, hogy érezzenek,
így lássák meg boldogságodat,
hogy ölelésük boldogságot ad!

Addig adj, amíg van kinek!
Egy mosolyt, hogy felejtsenek,
szemed tükrében mosolyogjanak,
elfedve a könnyet, így ragyogjanak!

Addig adj, amíg van kinek!
Szívhez szóló észérveket,
szívből jövő, szép szavakat,
reménytelit, igazakat!

Addig adj, amíg van kinek!
Időt, hogy emlékezzenek,
egy pillanatot az életből,
felejthetetlent az évekből!

Addig adj, amíg van kinek!
Őszinte, hálás tekintetet,
megtisztelve másokat,
maradj mindig önmagad!

Addig adj, amíg van kinek!
Önzetlen, tiszta szeretetet,
ha mindig mindent csak tartogatsz,
előbb-utóbb magadra maradsz!

Az élet túl rövid.







AMIKOR...


Amikor rám nézel, árad szereteted felém!
Ha átölelsz, nagyon boldog vagyok é
Ha válladra hajtom a fejem
Te megvigasztalsz engem!
Amikor kitárom a szívem
Te hallgatsz türelmesen!
Ha könnybe lábad szemem
Te letörlöd gyengéden!
Amikor úgy érzem, hogy mindenki elhagyott,
tudom Rád mindig számíthatok!
Mert egy szép napon rám találtál,
életemnek új értelmet adtál,
ezen a földön és a nagy világon,
Te vagy az egyetlen, igaz barátom!







ANYÁK NAPJÁRA!


Tőled kaptam az életet,
megköszönni mondd, ezt hogy lehet?
Hogy mondjam el pár sorban Neked,
mit felsorolni is alig lehet!

Köszönöm Neked az életet!

Szíved alatt hordtad magzati testemet,
s reményekkel telve vártad születésemet.
Két kezeddel mindig szorosan fogtál,
a bajoktól féltve, gondosan óvtál.

Köszönöm Neked, hogy ott voltál!

Szívedben őrződ minden csínytevésemet,
s ha meséled, ma már csak nevetsz,
de tudom jól, akkor csak attól féltél,
hogy döntéseddel vajon jót cselekedtél!?

Köszönöm, hogy úgy döntöttél!

Te mindig csak a jóra tanítottál,
s ha ellenszegültem jól letoltál,
köszönöm, hogy így neveltél,
köszönöm hogy így szerettél!

Köszönök mindent mit értem tettél!

Nincs annyi virág a világon mi elég lenne,
hogy hálám és köszönetem kifejezze,
nincs szebb és kedvesebb szó mint a Te neved,
Drága Édesanyám köszönöm Neked az életem!

Köszönöm Neked az életet!







ÁLMOK ÉS VÁGYAK


Zsenge fűszál harmattal boldogan ébred:
csöppnyi gyermek megfogant, vágytad, remélted.
Sorsa kezedben van, noha egyszer felnő,
útját járva lesz éppúgy ő is esendő.
Szívében reménnyel kerget pillangót;
óriások között lovagol hintalót;
sárkányt győz majd merész bátorsággal;
s ha kell, szembe száll az egész világgal.
Nyitott szemmel járva csinál bolondságot,
káprázatán át érzékel valóságot,
vakmerőségével elkápráztat másokat,
vágyai között kerget édes álmokat.
Sorsod kezében lesz, fel sosem adja,
a holnap mosolyát szívednek megmutatja,
ezernyi szirom fakad majd lelkéből,
ábrándja leszel megkopott fényképről...
A sors útján az álom néha beteljesül,
s mikor a vágy vihara kicsit elcsendesül,
szíved és lelked is meglátja a csodát,
mint a zsenge fűszál boldogsága harmatát.







BARÁTOK MINDÖRÖKKÉ!


Emlékszel? jöttél
ki tudja miért
és rám találtál
ebben a zűrös világban,
ma sem tudom miért,
de előítéletek nélkül tetted,
magadért vagy értem nem tudom,
de a lényeg, hogy azóta is itt vagy nekem.
Érzelmeink nem egy hullámhosszon mozognak,
mégis tudjuk,
hogy bármit is tesz vagy mond a másik,
az azért van, mert éppolyan fontos neked, mint nekem.
Bántva szeretni és szeretve bántani tartunk
tükröt és erősítjük egymást és az érzést.
Azt a felemelő érzést ami elfogad és megért,
támogat és mindig ott van,
ami másnak elképzelhetetlen
és ami benne van minden egyes ölelésben.
Azt az érzést, amit úgy hívnak:
BARÁTOK MINDÖRÖKKÉ!







A BOHÓCDAL


Kicsi óriás: boldog nevetés;
könnyek nélkül, őszinte szeretés.
Mégis mi dolgom van a világban?
Halk zene szól szívem pitvarában.

Sors útján lelkem szabadon szárnyal,
üdvözöl téged lüktető vággyal;
ha rám nézel, mosolyom elindul,
gyermek vagy magad, Lelked megtisztul.

Repülj, mint a pillangó, könnyedén:
boldogság fakad léted fövenyén.
A bohócdal megtölti szívedet.
Zeneszó árad: él a szeretet.







BOLDOG ELVÁLÁS (Marcsi óvónéninek)


Két évig voltál gyermekem mellett,
tanítottad, szeretted, óvtad és nevelted!
Hogy fogja az ollót, talán Tőled tudja,
a verset, a mondókát a Te szádból hallotta.
- Tudom - engem helyettesíteni sosem tudtál,
de hidd csak el, hogy nagyon jól elboldogultál.
Ha úgy érzed, egy-egy akadályt nehezen is vettél,
Te mindig a legjobb tudásod szerint cselekedtél.
Fogtad a kezét - Mártival - vezetted az úton,
szívből köszönök mindent, és hálával tartozom!
Vidámság, móka, jó kedvvel nevetni:
- ez mind Te voltál Marcsi óvónéni! -
Nagyon sokat mesélt a kis Dávid rólad,
s ha néha rossz is volt, remélem letoltad?
Talán sosem volt veled szemtelen,
s nem lettél tőle csüggedt, türelmetlen!
- Nem emlékszem, mikor volt szomorú az arcod,
pedig biztosan Neked is volt gondod!?
Ha volt is, remélem mind szertefoszlott,
mikor Ő huncutan Rád mosolygott!?
S ha néha nem volt kedved dolgozni jönni,
fáradt is voltál, de be kellett jönni,
Ő biztosan szeretve, nótázva, kacagva,
vidított fel, s karöltve ugrott a nyakadba.
S amikor Ő borult sírva a nyakadba,
kedves és szelíd hangod tudom, megnyugtatta.
- Helyettem Te ölelted át végtelen szeretettel,
melegséget árasztva tartottad kezeddel.
Farsang, kirándulás örök emlék nekünk:
- de szívünkben mindig itt maradsz velünk!
Remélem boldogabbá tette életed,
ha nemsokára el is kell menned.
Te mindig maradj jókedvű és vidám,
mert máshol már sok kisgyerek vár Rád!
Bárhová is mész, ha könnyes lesz szemed,
és úgy érzed, hogy nem találod helyed,
mikor majd lesz egy rossz napod,
- "emlékezz" - és felejtsd el minden bánatod.
Mert az élet rögös útján oly nehéz életünk,
emlékekből élünk és erőt merítünk,
ettől lehet szebb s talán jobb életünk,
de nem tudhatjuk, hogy mit hozhat nekünk.
Így hát én sem kívánok kincset, gazdagságot,
csak egy szerető társat, s hozzá boldog családot!







BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!


Hány éves is vagy? - már nem számolom,
lelkedben örökifjú maradsz,
ért sok bánat és megannyi öröm,
mégis jó úton haladsz!
Ez a nap a Tiéd, s ma minden csak Rólad szól,
az ég összes madara csak Neked dalol.
Körülvesznek mindazok kik szívből szeretnek,
és lélekben azok is kik ma Veled nem lehetnek.
Mit kívánják hát szebbet? - csak mit piciny szíved kíván,
mitől boldog leszel egy egész életen át.
Örülj hát és nevess, légy ma önfeledt és nagyon boldog,
e pár kedves sorral kívánok Neked én is Boldog Születésnapot!







CSAK NEKED...




Nagy szíved van, ugye tudod,
a világon tán a legnagyobb!
Tele jóval, kedvességgel,
megértéssel, szeretettel.
Előttem is megnyitottad,
barátságom elfogadtad!
Átöleltél szeretettel,
felemeltél két kezeddel.
Maradj velem, arra kérlek,
nélküled semmit nem érek!
Én itt leszek, ha te kéred,
és vigyázok Rád amíg csak élek!







CSILLAGTÁNC


Este mindig útra kelek,
felhők közt Csillagot keresek,
lábaim a megszokott útra lépnek,
Hold fényében Neked énekelnek!!!

Kicsi szívem látni akar,
s ha fenn az égbolt felhő takart,
Csillagot így hogy keressek?
Éj tükrében merre menjek?

De a lábam vezet engem,
utat mutat mindig nekem,
tudja jól, hogy hol a Csillag,
énekelve felhőt oszlat!

Lelkem boldog, ujjong, szárnyal,
Hold fényében csillag tánccal,
megleltem a Csillagot,
átéltem a varázslatot!

Csillagfényben megfürödtem,
új ruhámba felöltöztem,
feltöltötte lelkemet,
Csillagom a Szeretet!

Lelkemben a pillanat,
mindörökre itt maradt,
oly csodás a varázslat,
öltöztess fel minden nap!







EGYEDÜL CSAK NEKED!!!


Ha majd egyszer évek múlva arra ébredsz,
hogy én már nem leszek melletted
csak hunyd be szemed, én ott leszek újra,
igen ott, és csak Veled!
Lelked megragadva, szíved felkavarva
mondom el újra egyedül csak Neked:
- Ne csüggedj, mert az ami most van mindig itt lesz
csak Veled, csak Érted és egyedül csak Neked!!!







EGY RÉGI DAL


Emlékeim között kóborlok némán,
a sors is nyomot vet a lét árnyékán,
kopott falak, pókháló az ablakon,
a táj tündököl, s csend van a szavakon.

A por belepte az élet színeit,
már rég nem látom a létnek lépteit,
ezüst pilléren csonkig égett gyertya,
szakadt húr, vésett, szúrágta gerenda.

Vakít a napfény, megcsillan a lakkon,
egy összegyűrt kotta van az asztalon.
Papírlapok között illanó vágyak,
parányi élettöredékek, fáznak.

Lelkemben zene szól, ismerős dallam,
szárnyal, üdvözöl, csak épp, hogy meghalljam,
benne a szívem s benne van a vétkem,
gyengéden átölel, ütemét érzem.

A régi dal izzó fátylat bont nekem.
Ódon világban táncot jár a lelkem.
A kor porszemeit melegen tartom,
míg a szívem dobog, múltam álmodom.







EGYÜTT, EGYMÁSÉRT


Szeretni és szeretve lenni...
Ismeretlenben ismerős lenni...
Egy kézfogásban meglátni a világot...
Ápolva átkarolni a boldogságot...
Időtlen időben időt lopni...
Színtelen szárnyakkal színeket szórni...
Úttalan utakon bátran lépni...
Elengedésben tovább élni...

Szeretni kell, mert szeretni jó,
ismeretlenül is reményt adó,
kezet fogva megélt boldogság,
hol eléd tárul egy szebb világ!
Lopott időnek megmaradt álma,
színekkel teli, szárnyaló vágya,
úttalan utakon, ha itt a pillanat,
elengedően szeress és éld sorsodat!







ELÉG EGY PILLANAT


Van úgy, hogy a lélek kifordul magából...
"Elég egy pillantás, és észre sem veszed"!
Van úgy, hogy a szó csak kicsúszik a szádból,
és elég a hit, hogy tudd, minden rendben lesz.

Van, hogy az ember csupán szomjazza a jót,
s szívét elönti a végtelen szeretet.
Van úgy, hogy nem érzed a gyarló lázadót,
de a csoda fél, s mégis fogja kezedet.

Van úgy, hogy a bástya ledönti a várat,
de a másik ott van és tartja a pillért.
Van úgy, hogy nem vársz a bizonytalanságra,
szilárdan küzdesz egységes céljainkért.

Van úgy, hogy megtörik a szelíd varázslat,
mert félsz: - Az álarc megint csak padlóra tesz!?
Van úgy, hogy vállalod, s többé nincs kockázat,
tetteiddel stabilabb várat építesz.

Van úgy, hogy a lélek kifordul magából,
s elég egy pillanat, máris érzékeled...
és van úgy, hogy a szív dalol egy barátról,
s a dalt vele együtt csendben énekeled.

2019. augusztus 31., Az idézet Hirth Éva verséből való







EMBER MARADTAM


Nézd a nap tündöklő fényét,
hogy borítja el a kék eget,
miként varázsolja szebbé
Neked az életet!

Nézd mindig a jót, s csak a szépet
s ne a rossz emlékeket!
Perceid, óráid, napjaid
ilyenre ne vesztegesd!

Nézd, a boldogság ott lebeg előtted,
bár végtelennek tűnhet,
mégis ragadd meg, szorítsd erősen,
s szebb lesz majd életed!

Tanulj meg tőle újra mosolyogni,
a világgal többé ne légy haragban!
Tanulj meg félni, sírni ha kell,
hinni s bízni önmagadban!

S ha egyszer valaki megkérdezi Tőled:
- Mondd el nekem, mit tettél és hogyan?
Te mondd el neki, mondd el bátran:
- Nem tettem semmit, csak ember maradtam!







ÉBREDŐ ÁLMAINK

A szeretet ösvényén


Elfojtott könnyek közt bátran lépkedem,
hófehér ágyadnál fogom még kezed,
vágyakozva megrekedt gyermeki, szeretet,
remegő lábakkal, éltess még életet!

Ráncaid közt úgy éget a féltő törődés,
szemeid tükrében az aggódó kötődés,
némán hallgatom szereteted ébredő szavát,
szíved melegét, a nyugalom édes dallamát!

Lágy szellő simogat, hűs forrás vagyok,
fényesség medrében szabadon szárnyalok,
megfáradt hang, keresem a szót, lehajol hozzám,
tiszta fényű hajnal, mondd, utam merre visz tovább!?

Kérdés és felelet, valótlan valóság,
árnyékból feltörő megtisztult vallomás,
múlt romjai közt heverve a jelenben élhetek,
amíg utad tart, gyermek már csak addig lehetek.

Már közel a szabadság, hova megpihenni vágysz,
egy fájdalmatlan világban megváltást találsz,
álmaink ösvényén szabadon szárnyalj,
együtt nézünk szembe az igazsággal!

Hervadó virágszál szirmait megkötöm,
önmagát tépett szív sebeit bekötözöm,
könnyet törölve ölelésben vihart kergetek,
néha előre, néha csak hátra, csodában éltetek!

Halványan látod már a tiszta fényeket,
ne félj, Apukám... itt vagyok... Veled,
én megfogom, Te fogod még kezem,
s az idő fogságában kísérlek szüntelen!

2018. november 11., A méltóságos szeretetben való elengedés egy haldokló beteg egyetlen vigasza! A verset hálás szívvel ajanlom Hegyi Etelkának felemelő bátorságod és példamutató gyermeki szeretetedért.







ÉLETBALLADA


Lelked már a csillagok nyomán,
csak halványan látom arcodat...
lépteid hallom, és az idő porán
rajzolnék boldogabb napokat.

Oly sok már az elmúlt pillanat...
mindig szorosan fogtam kezed...
s mit gyermekkorom visszaad,
csak álmomban él, féltőn szeret.

Nem szól a hang, de az évek alatt
éltető zenéjének édes dallama
fülembe ivódott, és itt maradt,
mint lebilincselő Életballada.

Mosolyod a szürke képek között
tengernyi szeretetet ad nekem,
s égszínkék szemed fénye örök,
gyermekeimben hagytad velem.

Időt lopnék, hogy öleljen két karod,
hiányod fájdalma lelkembe hasít,
lehajolsz hozzám, és érzem illatod...
Apukám... régóta csak zokog a szív!

Megannyi üvöltő tarka képzelet,
maradj még gyermeki ábránd,
míg a föld takarta Drága Életet
könnyem közt csodálom árván.

S ha majd a hang újra szól,
így lesz, tudom...
végre formát ölt test és lélek,
utam végén a pillanat átkarol,
szemem lehunyom...







ÉLTESS MÉG KICSIT

Emlékül, hogy emlékezz


Hófehér ágyban színeket kergetek,
eltévedt szavak közt Életet keresek,
nem maradt más, csak a vak remény,
hogy szívedben ott van még az ősi fény.

Múlt idők szavai úgy égetik lelkemet,
de Te szeretve fogod meg kezemet,
ráncok közt megbújó életem értelme,
Te légy szívemnek szabad képzete.

Te légy a mag, mely gyökeret ereszt,
szívemnek adj még szívedben helyet,
tekinteted tükrében éltess még kicsit,
megfáradt lelkem, ha itt az idő, viszik!

De addig még engedd meg nekem,
hogy kezem kezedbe hadd tegyem,
hogy szívem érintse szelíd lelkedet,
hogy szebbé tegyem a gyermeki életed.

Engedd, hogy szemedben ne lássak könnyeket,
hogy tetteid előtt hadd hajtsak fejet,
hogy megköszönjem minden léptedet,
hogy elmondhassam, mindig szerettelek!

Elmúlt egy élet, de benned még élhetek,
hát engedd meg, hogy Neked én én legyek,
ki voltam, ki vagyok, ki lehetek Neked,
ha már többé nem leszek Veled.

2018. október 14., Fogadott Nővérkémnek: örök emléket állítva Édesapád soha nem múló szeretetének!







ÉRZÉS


Távol vagy tőlem, s nem látom arcodat,
két karod nem ölel, nem hallom hangodat,
magával ragad, gyötör, mégis vágyik rá lelkem,
csak az érzés az egyetlen, ami itt van nekem.

Ölelésed átjárja testem minden szegletét,
remegek a vágytól, ahogy szívem szívedhez ér,
két karod szorítása gyengéden simogat,
érzed, Kedvesem? Ajkam ajkadhoz hívogat.

Felhevült testem perzseli testedet,
s a boldogság megérinti lelkedet,
megáll az idő, ahogy kitör a pillanat,
az érzés a miénk... Örökre megmarad!







ÉVFORDULÓ


Mit magad mögött hagysz, már az óév hordozza,
Mi igazán fontos az Újév feloldozza,
lelked is, szíved is új ruhába bújik,
reménykedve, bízva, hogy minden rossz elmúlik,
meghozza gyümölcsét, ha éjfélt üt az óra,
békét hozó álmaid váljanak valóra!







FÁJ A SZERETET...


Kételkedő, szerető szív!
Szótlanságban elmerülve
Lelked fényét kergeti.

Fáj, ha adni nem tudok!
Fáj az is, ha adhatok!
Fáj a szeretet...

Torkom szorítják...
Ki nem mondott szavak...
Felemésztenek!

Szíved mélyét átkarolva
tiszta érzés szól hozzám!
Nincs, mert nem érzem!

Beszélj, hogy értsem ...
Tanítsd meg nekem!
Lelked mélyén élek!

Hangtalan, tiszta érzés,
érezz, hogy érezhesselek!
Fogd meg két kezem!







FELEMÁS SOROK...


Egy kereszt...
az enyém!
Egy másik...
a Tiéd!
A sors majd közbelép!

Egy élet...
a Tiéd!
Egy másik...
az enyém!
Így váltunk ismerőssé!

Új érzés...
nem kértük!
új remény...
a miénk!
Új erő, új esély...
s ki tudja, mennyit ér!?

A holnap... csak rejtély,
de maradt még remény!
A jövő... már könnyebb,
mert van, ki elkísér!







HANGTALAN FÁJDALOM...


Kínoz...
Gyötör...
Feszítve mar...
Egy Érzés.
Szűnni nem akar.
Átjárja minden porcikám,
nincs más csak a néma magány!

Sír...
Üvölt...
Tombolva ordít...
Esélyt nem ad...
Hátat fordít.
Lelket alázva, szívet szaggatva
tör felszínre, egy gyermek fájdalma!

Robban, mint a legádázabb bomba,
halálod feltörő, hangtalan fájdalma,
szerető szívem így taszítja porba!
Boldog percek...
Tengernyi emlék...
Mosolytalan, elhagyatott érzés.

Féregként elhagyja lelkem...
Fájdalom.
Visszahoznám! de nem...
Nem akarom!
Hagyom elmenni felhők közt ragyogva,
így taszítva magam mélyebben a porba!

Ragaszkodó...
Szerető...
Lassan telő...
Idő!
Mondják, majd megold mindent!
De ők nem tudják, mit az én lelkem szenved!
Az űr...
A csend...
A magány...
Hangtalan fájdalom!
Minden nap itt van, s elhagyni? Nem is akarom!

Felhők közt kutatva...
Zokogva...
Könnyemen át látom meg Arcodat!
Nyúlnék feléd! De...
Mosolyod még visszatart!
S fényűző szépségben törlöd le könnyemet,
hangtalan fájdalom... elviselni? Csak így lehet!

2012. augusztus 27. Egy Édesapa elvesztésének feldolgozása gyerekkorban felfoghatatlan, 26 év elteltével elviselhetetlen , s a sebet a sírig hordozza lelkem egy darabja. Ajánlom azoknak versem, akiknek a hangtalan fájdalom elviselhetetlen!







HANGTALAN LÁMPÁS


Fénybe öltözött minden, szemem bármerre tekint,
az út Hozzád vezet, szívemben emlékeink,
nem érzem érintésed, csak lelked illatát,
virágba öltözött tested édes otthonát.
Megérint minden, mi élt és éltetett,
mit könyörög szív, mit átélhet képzelet,
mit magamban hordok, mióta elmentél,
hogy lehessen élet, hogy legyen remény.
Színtelen színekben megbújó szeretet,
némaságban adok még Neked életet,
fényedben fürödve Te megfogod kezem,
hangtalan lámpás, jó, hogy vagy nekem.
Halottak napján én így emlékezem,
fénybe öltözött sírok közt bátran lépkedem.
Hangtalan lámpás, e föld el nem temet,
mert ilyenkor minden út Hozzád vezet.







HA VELED VAGYOK...
(Bubunak és Backának)


Ha veled vagyok, minden sokkal könnyebb,
nincs bánatom, s mi nyomaszt, átadhatom neked,
viseled,hordozod velem a súlyos terheket,
mondd életem - ez neked mitől könnyebb?
Mitől van az, hogy háborgó lelkem megnyugszik általad,
hogy a béke, s a nyugalom, mint a hűsítő zápor csak felém árad?
Miként zúzod apró darabokra mindazt mi lelkem felkavarja,
és miként hívod hozzá a szellőt, mi mindezt vissza nem hozza?
Mondd, hogy van az, hogy ami engem fojtogat,
neked könnyű és lélegzeni hagy?
Hogy meggyötört lelkem veled új erőre kap?
Mondd el nekem -, de ne tedd! Hisz akkor feltárod titkodat
és neked utána semmi nem marad!
- Hallgass hát kérlek, s én nem faggatlak tovább,
csak maradj ily nemes, bölcs és igaz, drága jó barát!







A HOLNAP MOSOLYA


A sors ezernyi parazsát szórja felém,
kormos hegeken táncol a valóság,
nyomtalan sebeit égeti belém,
nem kért álmokon iszonyú a forróság.
Magányos könnyek hátán evezem tovább,
néhány kikötőben megpihenhetek,
gyöngyszemeken oson a távolság
karjai közt elszenderedem.
Meghallom a hangot, ha szól a szív,
ritmusán a kor viháncol szelíden
egy-egy arc időnként visszahív,
s hagyom, hogy magasra repítsen.
Törékeny testem lebeg a felhőkön,
varázsa tüzet olt lelkemben,
táncolok színes virágmezőkön,
oltalmában lecsendesedem.
Ahogy a hullámtenger szabadsága árad,
a lét lesz a végzet szerető otthona,
dallamán az idő reménye föltámad,
s ragyogva érkezik a holnap mosolya.







A HŰTLEN


Véget ér minden lassan s hangtalan,
elmúlik mindaz, mi egykor voltam,
itt hagyom neked a közös emlékeinket,
mit együtt éltünk át, s mi többé már nem lehet.
Emlékezz rám, ezután a jóra a szépre,
egy könyv alá tett összegyűrt fényképre,
egy erős és bátor, egy igaz barátra,
ki szavát szegve most itt hagy magadra!
Itt hagylak hűtlen, nem leszek többé,
lelkem csillagokra lép, s szíved töri ketté,
sorsom bevégzem, nem hallom szavad,
mely erőt ad, támasz és megnyugtat.
Nem látom többé kedves arcodat,
bájos és szelíd mosolyodat,
erőt és támaszt többé nem adok,
s már nem ölelhet át szerető két karod.
Tudom, hogy feltétel nélkül szeretsz,
tudom, hogy nincs jogom ezt tenni veled,
de kiégett minden, itt érzem legbelül,
erőm elhagy, s mi éltetett, feledésbe merül.







AZ ISMERETLEN ÉRZÉS!


Amikor úgy érzed, hogy senki sem szeret,
hogy az élet meggyötört,
és az egész világ összefogott ellened,
akkor hirtelen és hívatlanul
a semmiből valami új és ismeretlen érzés tör rád!
Talán abban a pillanatban még fel sem fogod, mi az,
csak azt tudod, hogy jó, és kell neked!
Felkavar, ahogy a lelked átjárja az érzés,
és porrá zúzza benned a magányt!
A szavak egyszerre adnak értelmet mindennek,
és mutatnak utat ebben a zűrzavaros világban,
miközben azon tűnődsz, vajon hol volt eddig az,
ami most kézzelfogható?!
Ahogy lelked szép lassan megtisztul, s tested új erőt nyer!
Az érzés, amilyen hirtelen rád tört, úgy hagy magadra!
De már tudod, hogy soha többé nem leszel egyedül!
Tudod és érzed,
hogy ott és akkor valami olyan történt veletek,
ami egy ölelésben megpecsételte mindkettőtök életét!
A szeretet magával ragadt!
Egymás kezébe tettétek le egyszerre
a múltat, a jelent és a jövőt!
A múltat elfogadva, a jelenben megalapozva
kezdtétek el építeni azt a jövőt,
aminek mindketten részeseivé váltatok!
Egy pillanat alatt kaptál az élettől egy felbecsülhetetlen,
őszinte és önzetlen, tiszta érzést!
Ajándék, melyet nem kértél, de mégis rád talált!
Ajándék, melyet úgy hívnak:
BARÁTOK MINDÖRÖKRE!!!







ITT A SZELLŐ IS CSÓKOL


Elgondolkozol,
itt a lét kárpótol:
most a szellő is csókol!
Önmagaddal vitatkozol
félsz, noha már nem tréfálkozol:
arcodon a fuvallat csak pózol.
Lüktető ereje szívedben tombol,
idő pillérén tovább nem siránkozol:
szilaj szabadsága mindörökre birtokol.
S ha majd zsenge ösvényeden újra álmodozol,
elmerengve lágy harmatcseppeken át megváltozol:
életed része, szirmait kibontja - hozzá tartozol.







KELL AZ ÉRZÉS!


Gondot űző meghitt percek, erőt adó ölelések,
szíved tiszta szeretete, rombol, pusztít tör előre.
Életre kel minden bennem, felemel és tart erősen,
kell az érzés - tarts meg engem!

Őszinteség minden áron, bármily kemény tűrőm, állom,
reményt adó szavak hada, megalázó diadala.
Érzem újra éled lelkem, felemészt, de tart erősen,
kell az érzés - tarts meg engem!

Szárnyal, tombol akarata, semmi áron el nem hagyja,
ismeri a lelkem útját, így járja a maga útját.
Lelke önző büszkeségben, felemelve tart erősen,
kell az érzés - tarts meg engem!

Összetörte sebzett lelkem, nem félek mert fogja kezem,
érdek nélkül tudja tenni, igaz barát így tud lenni.
Vele újra szárnyal lelkem, felemelt és tart erősen,
kell az érzés - tarts meg engem!

Hívatlanul s észrevétlen, minden percben itt van velem,
kincset erő drága gyémánt, becsült érték, nemes, barát.
Lelkem önző büszkeségben, lelke által tart erősen,
kell az érzés - tarts meg engem!







KENDŐBE KÖTVE


Oly sokat néztem remegő két kezét,
öregedő, ráncos, édes tekintetét,
öröm és boldogság sugárzott belőle,
ősz haja már régóta kendőbe kötve!

Átkarolt sokszor, szíve alig dobbant,
elment már régen, de szeretete ott van,
emlékét őrzöm színaranyba öntve,
mélyen a szívemben kendőbe kötve!

pályázat - kendőbe kötve







KICSI CSILLAG


Mint a csillag úgy ragyogsz fel nap mint nap nekem,
szavaidtól él s megtisztul a lelkem,
erőt adsz s hitet nehéz perceimben,
reményt s kitartást az életemben!
Oly sokszor meggyötört már az élet,
de egy angyal felém sodort Téged!
Boldogságot s fényt hoztál nekem,
szereteteddel átölelted szívem.
Tündökölj, ragyogj mindig, én kicsi csillagom,
vezérelj s óvj tovább rögös utamon,
vigyázz rám kicsi szívem legnemesebb gyémántja,
fogd jó szorosan a kezem, - kérlek ne engedd el soha!







KIÚT


Amikor úgy érzed, hogy nem bírod tovább,
mikor mit kaptál, elviselni mostohább,
ne kérd számon soha, mit adott az isten,
mert az élet egy pillanat alatt nincsen.

Mikor hallod a megtépázó szavakat,
s úgy érzed csak tovább szítod a parazsat,
mikor tudod, a helyzet úgysem változik,
Tudd, Istened csakis érted imádkozik.

Mikor nagyon félsz, amikor elkeseredsz,
tudd, hogy Istened, majd megfogja két kezed
ráül a Lelkedre oly némán suttogón,
letörli könnyeid, szelíden zokogón.

Mikor már nem érzed a szíved ütemét,
hanyatlón vívod meg a magad küzdelmét,
mikor a Lelked már csak a fényre vágyik,
tudd, Istened egyszer veled vacsorázik.

Túllépve sorsodon, önmagad legyőzted:
pokol tűzén Isten meghajol előtted,
hangja majd felemel: kiutat topogott,
szeretete végig tenyerén hordozott.







LELKEM ÚTJÁN...


Érints meg gyengéden,
ölelj át szerelmem.
Lelkem útján kell a mámor,
fényben úszva arcod táncol.
Keríts hatalmadba!
S a pillanatban... hagyj elmennem!

Perzselj fel szemeddel,
uralkodj felettem.
Csókjaid sűrűjében becézz,
hisz már csak ez ad reményt.
Repíts a vágy könnyű szárnyán!
S könnyeid közt... hagyj elmennem!







LELKED TÜKRÉBEN


Őszinte, tiszta szívvel néztelek,
lelked tükrében új ruhát öltöttem.
Csodálattal válogattam,
pompában fürödtem,
s egy darabot magamból ott hagyva,
letettem terhemet.
Apró, úttörő darabok életedből,
mellyel ruhám felgomboztad,
a legszebb, a legékesebb,
megbecsült érték énnekem.
Szikrázó élet,
sokszor oly elveszett lét,
most tündöklő,
gyászos öltözék,
mely lelkem tükrében
megfürödve
könnyebb s mégis oly nehéz.
Örömmel viselem új ruhám,
mert tudom,
hogy lelkem tükrében megfürödve
egy darabot magadból,
ruhám díszítve itt hagyod!







LENNÉK


Lennék pillangó, s táncolnék a széllel,
fürödnék esőben őrült szenvedéllyel,
színtelen szárnyakkal festenék kék eget,
megfáradt lelkeknek boldogabb Életet.

Lennék a hajnal illatos virága,
felhők közt a nap tündöklő varázsa,
békét hozó pillanat örök emléke,
csillagok fényének kihűlt reménye.

Lennék a víz tiszta érintése,
szerető szív újjászületése,
kortalan élet tomboló álma,
célokkal teli, perzselő vágya.

Lennék, ha lehetnék, mit a szív akar,
maradnék örök, de a föld majd eltakar,
utamat járva leszek, aki vagyok,
poétaszívvel ember maradok.







LENT TAVASZ, FENT TÉL


Magas hegyek között fénylik a takaró,
hófödte ormokon át a Nap kacagó
táncra hívja a zsenge tavaszi fákat.
Lent tavasz, fent tél: boldogság most bont szárnyat.

Itt-ott magasra tőr egyszínűségében;
hóna alatt kukucskál, naplementében
még egy utolsó csókot lehel a tájra,
s hűsítő szellőt szór majd a forró nyárra.

Csillagszemek vigyáznak: a Föld mosolyog,
bársony palástja bárányfelhőn gomolyog.
Bércek tövében meleg otthon kandikál,
sziporkázó porszemekből lágy köd szitál.

Színeit még néhol avar alá rejti,
éledő hamvait kikelettel festi.
Zöldellő lombokkal életét regéli
szárnyaló dallama eget is eléri.

Szeszélyes szívével a tavasz átkarol
könnyed rezdülése lelkemen áthatol.
Szívemhez ölelem a holnap illatát
és magamra öltöm zimankós csillagát.







LÉTEZEK


Az érzés, hogy létezel, oly kedves énnekem,
mint rímekbe szedett, hozzád írt énekem,
s ha gondolok rád, és semmit nem teszek,
akkor is tudom, hogy Neked létezek!







LOCSOLÓVERS


Szíved mélyén jártam,
Lelked fényét láttam,
Ki akart aludni,
Szabad-e locsolni?

*

SZERETETKÖLNI


Békét hoztam, szíved tárd ki,
Lelked fényét így öntözni,
Krisztus által ott él benned,
Erejével minden könnyebb.

Korán reggel nagy örömmel
Útra keltem a kölnimmel,
Szeretettel meglocsollak,
Itt a húsvét, el ne hervadj!







MASKARÁBAN




Sokszínű a sokadalom,
farsangi fánk az asztalon,
maskarámat felveszem,
gondomat sarokba teszem,
téltemető táncot járok,
virágbontó tavaszt várok
szívemben a reménnyel,
hajnalig tartó zenével!

*

ÁLARC NÉLKÜL

A maskara titka


Lehetnék ma tavasznak nyíló virága,
álarc mögé bújt élet rejtett világa,
szabad szívvel boldogabb Lélek,
egy éjszakára nem ismernének.

Sokszínű maskara takarta lelkek,
bújócskát játszó megtört szívek,
ismerősnek tűnő, ismeretlen alakok,
álarcom levéve én ember maradok!



. . . . .




MÁR NEM SÍROK!




Már nem sírok, hisz sorsom hozta így!
bár még néha fáj, de csak éppen egy kicsit!
Sorsom mi volt, már csak emlék maradt,
összetörték lelkem az embertelen szavak!

Önpusztító, tébolyult, hitetlen lelkem,
önbizalmat vesztett, tehetetlen létem,
felállni s menni nem vesztve reményt?
Szerető szívemnek csak ez adhat esélyt!

Kitörni, bízni és újra hinni,
az önsanyargatást eltemetni,
felégetni mögöttem az embertelen múltat,
életemnek így adva Ismeretlen Arcokat!

Megtanulni újra embernek lenni,
az Arcok sűrűjében szeretve lenni,
letörölve könnyem, már nem sírok tovább!
Ismeretlen Arcok,köszönöm a csodát!!!







MÁR TÍZ ÉVE...


Már tíz éve annak hogy itt hagytál!
Tőlem még csak el sem búcsúztál!
Apu, - nélküled nőttem fel!
Apu, - nélküled lett belőlem ember!
Akkor még nem értettem meg: - Apu!
Apu, miért kellett elmenned?
Nem voltál mellettem amikor bajban voltam
s támaszra volt szükségem, akkor sem voltál velem!
Ha örültem és boldog voltam - Apu nem fogtad a kezem!
Nélküled múlnak el az évek s a hétköznapok is szürkén telnek.
- Apu csak várlak szüntelen!
- Nyisd ki az ajtót, nézz rám, örülj nekem. -
- Apu nem jössz vissza már sohasem!
- Olyan nagyon hiányzol nekem!
- Apu, tudom többé már nem leszel itt velem,
mert tíz éve annak hogy elhagytál engem!







MEG KELL KERESNEM




Meg kell keresnem magamban a hangot:
lüktet a világ, szél hordja hamvait.
Ahogy a gondolat idéz egy arcot
a sors kitárja szerető karjait.

Az élet ledobja súlyos láncait:
mozaikkockákból várat építek;
temetem a múltnak sötét árnyait,
s szívem köré széles vásznat feszítek.

Pokol tüzében mindent elveszítek;
lelkem mélyén kinevet a valóság;
térdre rogyva magamra feltekintek
és fejet hajt az emberi gyarlóság.

Kimondott szavak vitorlát bontanak:
erejük által majd tüzet oltanak.







MÉRHETETLEN SZERETET


Mi történt, akkor még nem értettem!
Miért most, és miért pont velem,
miért vagyok csüggedt és erőtlen,
aki egykor voltam, hová tűnt hirtelen?

Testem magatehetetlen zajában
feküdtem némán a szürke félhomályban,
kerestem valamit a fehér szobában,
egy halvány kis reményt a súlyos csatában!

Láttam mindent, éreztem a zajló életet,
sürögtek körülöttem a dolgos kis kezek,
aztán magamra maradtam hirtelen,
nem volt senki, aki nekem segítsen?

S mint a hűsítő zápor a szikkadt földet,
elöntötte szívem a mérhetetlen szeretet,
érzem, ahogy megtölti erővel testemet,
s körülöttem volt Mind, ki szeretett!

Egy kis reményt kértem cipelni terhemet,
s a szeretet ereje fogja most kezemet,
mi egykor voltam, itt van, hogy segítsen,
hogy mi történt Velem?...lényegtelen!!!







MÍG ÁTGÖRDÜL A HAJNAL


Törékeny gondolat, megpihen egy álom,
a hajnal átgördül a látóhatáron.
Illanó küszöbén elejti bölcsőjét,
s felölti a karma sejtelmes köntösét.

Megérinti lelkem, szemezgetve sétál,
szellememmel játszik, de soha nem tréfál;
pillangók táncával átölel szelíden
átadom önmagam, hagyom hogy repítsen.

Messze szállok akkor, messze fel a fénybe:
álmaim végtelen csillagtengerébe.
Szunnyadó éj tükrén pitymallattal fürdök,
szótlan billentyűkkel lágyan hegedülök.

Gyöngyöző ködpára simogatja arcom,
pirkadat talaján újra megmosakszom.
Küszöbén bölcsőjét magamhoz ölelem,
s a végzet köntösét örökre fölveszem.

Porcelán képzelet, elillan az ábránd,
átsuhan az élet láthatatlanságán.
Behunyom a szemem, egyedül táncolok,
míg a hajnal átölel ébren álmodok.



. . .




MINDIG KELL!




Kell, hogy legyen egy barátod,
hogy másképpen lásd a világot!
Mindig kell, hogy legyen valaki,
ki átölel és szívét tárja ki.

Kinek elmondhatod féltve őrzött titkaid,
ki vigyázva félt, s óvja lépteid,
kinek megnyugtat minden egyes szava,
ki megbántani nem fog téged soha!

Kell, hogy legyen egy barátod,
ki megmutatja neked a világot!
Néha fáj egy-egy odamondott szava,
hidd el, azt csakis jó szándékkal mondja!

Ne haragudj rá, hisz tudod jól, hogy szeret,
az egyetlen, ki igazán őszinte veled,
kinek ugyanazon a helyen vagy te a szívében,
mint ahol ő van, mélyen bent a tiédben!







A NAPLÓ TITKA


Gondolataim peremén járok, szavak tengerén evezem,
lelkem szabadságán tanyázok, szívem színeit kergetem.
Elkapok szelíd pillangót, repülők vágyaimon,
megállok minden kikötőben, hegedülök álmaimon.
Behunyom a szemem, valóságot festek merész képzelettel,
csak az idő az, mi féktelen táncot lejt szellememmel.
Összegyűjtöm a morzsákat, kincseim közé temetem,
megmutatom minden rózsámat, ha melletted lépkedem.
Vitorlám megfeszítem, hullámok hátán változom,
megkarcolt homokszemeken otthagyom lábnyomom.
A kor hiába rakja rám súlyos vasfogát,
élvezem az élet minden pillanatát.
Olykor partra vet a tenger, sűrű árnyakkal totojázom,
magas sziklák falait görnyedten megmászom,
a bércen megállok, megvívom harcom a közönnyel
és végül együtt imádkozom az én Istenemmel.
Húrjaim kopottak, lapátom is alig bírom,
az úr csiszolgatja, rejtélyében bízom.
Memoárjai közt nekem is van helyem
amíg írja titkait én tovább evezem.







NEKEM IS VAN LELKEM


Nekem is van lelkem, eléd teszem
szeretlek, kérlek ezt tartsd szem előtt,
Ölelj szorosan, fogd meg két kezem,
ha a szó a lelkeddel megütközött.

Lágy hangot szórt a nyugalom csendje,
szellemeddel együtt pihentem,
az idő volt a korbács mi lelkem égette,
nyomait itt-ott elengedtem.
Megszokott légkör, a gondolat lüktető varázsa,
elillant pillanatban létezem,
mikor a tűz már nem talál parázsra,
minden perc számít, ne engedd el... Éhezem...
Köddé vált szeretet, hervadoznak szirmai,
lassan kiszárad minden virág,
lelked mélyén szól a dal, keresem szavaid,
szíved mélyén sötét a csodavilág.
Nyitott könyv vagyok (kezedben), szemeidben tündöklöm,
szikrázó szavaimat mégis eldobod,
a kimondott szó őszinte, akkor is gyönyörködöm,
lelked megérintve fényt adok.
Jó vagy rossz, bennem van, hozzám tartozik,
magad mögött lassan mindent felégettél.
Múlt, jelen jövő, az idő nem habozik,
kavicsok közt gyémántot veszítettél.
Tudod kicsim a szeretet a legmélyebb érzés,
elfojt mélyről fakadó könnyeket,
ne mond, hogy az időd oly kevés,
mert ez a szeretet megöli a lelkemet.
Könnyen jött siker, megannyi csillogás,
nélküled semmit nem ér nekem,
pillére épített tékozló összetartozás,
üres szavak, ki tudja meddig létezem.
Álarc mögé bújt lét, elfecsérelt végtelen pillanat,
kebledre öleled kiégett otthonod,
zsenge harmat nem éltet jövőt, eljön a pirkadat,
a fészek melegét álmodban hordozod.
Gyermeki szív, boldogságod titkos szövetségese,
mosolyától remélsz szebb holnapot,
öröklét, jövőd tündöklő halk nesze,
bennük élsz minden tegnapot.
Néhány perc csak az élet, semmi nem változik,
romok közt nem terem babér,
s mikor majd a lelked lelkemmel találkozik,
talán minden könnycsepp hazatér.







NE SÍRJ, AZÉRT MERT ÉN SÍROK... TE... NE SÍRJ!!!


Merészen tépem fel a fájó sebeket!
Töröm vele ketté szívedet, lelkedet,
mert a hang, a szó s a néma gondolat
tudom, meghozza újra a mosolyokat!

S ne kérdezd, miért jó ez énnekem,
s ne mondd, hisz nem teher! Ez az életem!!!
A könny! A mosoly! Mind belőled fakad,
egy darabka Élet, mely magával ragad!

Így, amíg te sírsz, az én lelkem is sírni fog,
s talán, majd ha mosolyogsz, én is mosolygok,
addig csak vagyok, s némán hallgatok,
könnyed törölve... ragyogó csillagod!







NESZTELEN CSÓK


Lelked palástján a szívem nesztelen ,
kecsesen szemerkél a nyári harmat,
kacér a Nap fent a fellegek felett,
s csókkal pecsételi ajkad ajkamat.







ÖRÖK AJÁNDÉK


Mi kerül a fa alá, csak rajtad múlik,
megkopott tárgyak közt minden halványodik,
de mit szívedben őrzöl szeretetbe kötve,
tündöklő ajándék lesz neked mindörökre!







Ő...


Ki szíve alatt kilenc hónapon át hordott,
s nehezen vagy könnyen a világra hozott,
Ő az ki napjait neked szentelte,
s míg kicsi voltál perceit veled töltötte!

Ő az ki téged oly nagyon szeret,
s ha örülsz, Ő veled együtt nevet,
hát becsüld meg őt és szeresd nagyon,
mert Ő téged becsül és szeret nagyon!

Ő az ki soha nem panaszkodik,
Ő fáradtan is rólad gondoskodik,
Ő érted is küzd egy életen át,
szeresd hát az egyetlen anyát!

Mert anya csak egy van!
Bárhol jársz Ő veled van!
ha alszol álmodat őrzi,
minden lépésed figyelemmel követi!

Ha bajban vagy csak fordulj hozzá bátran,
s mondd el neki: - Anya megint hibáztam!
Ő majd meglásd vigaszt nyújt neked,
szívedben begyógyítja a fájó sebet!

Ő megbocsájtja minden hibádat,
szeresd hát szívből Édesanyádat,
öleld magadhoz amíg csak lehet,
hisz neki köszönheted az életed!!










ŐSZ ÉNEKE


Hallgasd az ősz dalát, ahogy a fákkal énekel,
ahogy halk lépésekkel átsuhan a ház felett,
ahogy magával hordja az elhullott életet,
s otthagyja neked létét, a szomorú falevelet.

Hallgasd, mit susog a szellő szőtte lágy zene,
amit mond, az nem más, mint saját élete,
színekben pompázó falevél halk nesze,
erejét végleg elhagyó ősz éneke.

Elmondja virágzó ifjúsága fénykorát,
tündöklő napsütésben megkopott életet,
árnyékában szőtt szerelmek szép szavát,
az évszakok járta, örök földi életet.

Reményteli, színpompás dallam,
hallgasd, és tárd ki szívedet,
újra és újra, elharsogja halkan,
ősszel elsuhanva a ház felett.







SÉTA AZ ÚTON


A lét ösvényén időnk véges. Séta az úton.
A sors magához öleli tékozló gyermekét.
A kor csak bandukol, otthagyja foltját a múlton,
sötét felhők alatt félti, hordozza szennyesét.

Élete kezében van, az iskolát kijárta,
társra is talált a pillanat szédült hevében,
mégis, mikor szelíd lelkét teljesen kitárta,
mindig magára maradt az otthon melegében.

Magányában magas falat húzott szíve köré,
az idő fogságában elvesztette önmagát,
mosolyt rajzolt könnyel áztatott ajkai fölé,
úgy várta boldogságának szép csodacsillagát.

Összetört magzatát miként a sors felemeli,
gondtalanságát az élet jókedvvel élvezi.







A SZAVAK EREJE


Van úgy hogy a lélek megtalál egy hangot,
szavak hátán megért egy ismeretlen arcot,
van úgy hogy aztán mégis elfárad hite
s reményt-vesztve néz maga elé a semmibe.
A szó szeret, de megöli a lelket ha nem vigyázol,
alázattal meghajol, de ha folyton csak hibázol
gyengéd érintésén át vesztesz győztes csatát,
s távolból sem hallod majd a szív édes dallamát.
Erős pillér, ám van mikor értelmét vesztette,
írott formában sem talál célegyenesbe,
üres betűkből lesz tartalmatlan mondat,
mint mikor kiszárad a virág s már a szem sem ragyogtat.
Ahogy a rózsa kibontja szebbnél szebb szirmait,
a kimondott szó úgy árasztja rejtett titkait.
Ahogy a virág magjából próbál életre kelni,
úgy a szavak ereje képes életet éltetni.
Hatalmát hordozod, bölcsője te lehetsz,
tanuld meg tisztelni, szeress, de ne temess,
add tovább ezernyi értékes tanácsát,
s érezd meg szívedben szüntelen varázsát.







SZAVAK NÉLKÜL...


Hirtelen jött betegségem
sorsom pecsételte meg.
Áldozatos munkátokat
megköszönni hogy lehet?

Reménytelen pillanatban
esélyt hozó léptetek,
kedves szavak, lágy tekintet,
sok szívhez szóló szeretet.

Végtelennek tűnő órák
mosolyotok tölti meg,
odaadó munkátokkal
versengeni nem lehet!

Határozott fellépéssel
gondoskodtok minden nap,
nem kímélve magatokat
tűritek a szavakat.

Nincs megállás! Hisz a beteg
gyógyulása csak a cél,
lehetetlen feladatra
Nélkületek?... nincs esély!

Reménységgel teli hála!!!
Szívből jövő tisztelet!!!
Áldozatos munkátokat
megköszönni... így lehet!

A vers egy kedves betegem, M. Joli tiszteletteljes felkérésére íródott, melynek a legnagyobb szeretettel és tisztelettel tettem eleget. Ajánlom minden kedves kollégám figyelmébe sok szeretettel!







SZERELEM




Szívemnek szenvedő szárnya,
te légy boldogságom halálos vágya,
érints meg gyönyörrel kortyolt pillanat tüzében,
hogy szerelmes szívem örökké vágyban égjen.

S ha majd szárnyam a vágytól égeti testedet,
te csak szoríts, húzz magadhoz közelebb,
lelkem hűsítő tó lesz lelked tüzében,
hogy szerelmünk örök varázsa tovább égjen.







A SZERETET EREJE


Ahogy az éjnek fényt hoz a reggeli nap tündöklése,
ahogy a nappalnak nyugtató pihenést hoz az éj hűvössége,
- úgy éled újjá nap mint nap lelkem!

Hangod szívem úgy simogatja, mint a lágy szellő,
s megtört szívemnek mosolyod éppúgy kellő,
- érzem, csordultig tölt a szeretet!

Nincs más, csak szívből jövő szó és tett,
a szeretet ereje, mely így nyer értelmet,
- melletted az ember ember lehet!







SZERETET-HASADÁS


Ágak között remélve oson a sors elhagyott léte
vándorfelhő morzsolta szeretet sziporkázó fénye.
Verejték gördül, könnyet töröl ráncok végtelenjébe,
kortalan arc reszketve borul föld ölelő szívére.

Néma érintés. Szól egy hang: társa vagyok a magánynak;
cikázó gondolataim révén a gyarló talánynak.
Érkezik a hajnal, mentén része leszek a varázsnak,
karjai közt felemelve a szeretethasadásnak.







SZERETET SZIGET


Cserjékkel díszített, madárdalos kis sziget,
hova vágyom, ha a magányom kerget.
Nálad, megpihenhet tékozló, vadóc lelkem,
árnyékodban előbújhat belőlem a gyermek.

Oly jó itt nap mint nap megpihennem,
emlékek sűrűjében elmerengnem.
Gondok nélkül szabadnak lenni,
tiszta szívvel új életre kelni.

S ha majd a pillanat elűzi a magányt,
lelkem újra érzi majd nyugalmát.
Tudom, nekem te mindig itt leszel,
hol a szeretet nap mint nap átölel.







SZERETNÉK ÚJRA GYERMEK LENNI!


Szeretnék újra gyermek lenni!
Gondok nélkül, szabadon élni,
játszani az óvoda udvarán,
repülni a mese szárnyán!
Nótázni, kacagni, ugrándozni,
a világ dolgaival nem törődni,
homokvárat építeni, ahogy Én akarom:
- Az óvónénit, Őt akarom!!!
Míg gyermek voltam, mindezt megtehettem.
De felnőttem, s három gyermek anyja lettem.
Velük kicsit újra gyermek lehetek,
s néha mindent-mindent megtehetek!
Újraélem gyermekkorom legszebb perceit,
s szívemben őrzöm minden csínytevéseit!
Tudom, mindez csak emlék marad,
a homokvár, a mese, mind-mind elszalad,
de mégis, szeretnék újra szabadon élni!
- Szeretnék újra gyermek lenni!







SZÍVEDBE ZÁRVA




Ott él benned erőnek erejével,
érezd hát hittel és reménnyel.
Ha menni akar, hadd fusson, engedd el!
S ha megtalál, légy nyitott, fogadd el!

Ne kérdezd, miért jött, hadd tegye a dolgát,
érezd az erejét, ahogy szíved járja át,
öröm és boldogság elfedi a könnyet,
terheid cipelni, hidd el, sokkal könnyebb!

Add tovább, ha érzed, túlcsordul a szíved,
mutasd meg erejét a reménytelennek,
elfogyni sosem fog, mindig visszatér,
szívedbe zárva a szeretet benned él!







A SZÍVEM SZÍNEI




A sors adott egy esélyt: az én utam.
Olykor nehéz: magas falakat döntök.
Nem adom fel- ezerszer porba hulltam -
kis lépésekből építek kikötőt.

Ülök a parton: magamban üvöltök
arrogáns szavak: lelkem is égetik.
Karomba szomjazok édes gyümölcsöt
igaz hitem a keserűt éltetik.

Vagyok merész, ki gyötrően vétkezik,
örökké álmodozó lélekdonor;
szabadon szárnyaló, ki nem kérkedik
alázattal igyekvő rímhordozó.

Szívem színei szívednek dalolnak.
Lelked szirmai lelkemben ragyognak.







A SZÍV SZAVA!
. . . . . . . .




Lelked nyomasztja a sok teher,
mit a sors keresztedre szegel,
csak könny... számkivetett érzés!
Lelkemnek kínzó... gyötrelmesen nehéz!

Mondd, hogy segítsek? Kifogytak a szavak,
dühöngő némaság, mit lelkem sírva ad,
őrjítő csend... lelket ordító fájdalom!
Szerető szívemmel enyhíteni nem tudom!

Mondd, hogy vegyem le a súlyos terheket,
hogy kötözzem be a vérző életet?
A barát, mondd, barát, hogy lehet?
Az ész tudja, segíteni nem lehet!

A szív szava az egyetlen, mi ilyenkor célba ér,
az élet rögös útján, Téged mindvégig elkísér,
erőt, kitartást és bátorságot ad,
mikor a reménység így kitaszíttat!

S lelkem, leküzdve a némaság hangját,
üvöltve árasztja a szeretet szavát,
lelkedben megcsillan a hit, az akarat,
mely utat törve, cipeli sorsodat!







SZÜLETÉSNAPODRA

Egy nap, két Élet!


Lépteid mától az élet formálja,
lépj bátran, ne add fel soha!
Ne csüggedj el, ha erőd veszted,
mert életed során erőd ez lesz!

Légy mindig nyitott, fogadd az újat,
szemeid tükrében mutasd az utat!
Tanulj, ha kell, de maradj gyermek,
egy mosolyoddal varázsolj Életet!

Örülj a mának, ne akarj többet,
hálával élj, de kívánj többet!
Józanul ítélj, így légy bölcsebb!
Mérlegelj, ha sorsodról döntesz!

Hallgass a szívedre, amikor Szeretsz!
Másoknak mindig adj tiszteletet!
Légy mindig boldog, ezt ne feledd!
Történjen bármi, én itt leszek Neked!

Drága Gyermekeimnek! - 2018. április 3. - Máté és Bence, 18 éve Ti tettétek az életem olyan csodálatossá!







SZÜLETÉSNAPOMRA!


Életemnek derekán megállok egy percre,
elmerengve nézek vissza emlékeimre!
Fürkészem a múltat, kapok jót és rosszat,
magamban hordozva, feltárom arcomat!

A legszebb percek tettek boldoggá, és ezek adtak erőt,
mikor gyülekeztek felettem a fekete felhők!
A legnehezebb pillanatokban így léptem tovább,
leküzdve az akadályt, felálltam s bíztam a csodát!

Voltam csínyekkel teli, ravasz gyermek,
arcátlanul őszinte, goromba lélek!
Megpróbált az élet... lettem, aki vagyok,
lelkemben örökre szabad maradok!!!

A jövőt bízva, folytatom életem,
mert amit hoz, mind boldog énnekem!
Benne van a sorsom, örömöm és könnyem,
a csoda, hogy ember lehettem!!!







TARTS MEG ENGEM!


Meghitt béke otthonom,
gondot űző nyugalom,
szívem tiszta szeretete,
lelked által kap erőre!
Hosszan tartó ölelésben,
szorítva tart két kezében,
kell az érzés-tarts meg engem!

Hangom által erőt adok,
hangod által reményt kapok,
néha kemény, önző s büszke,
szemrehányón vagy őszinte!
Hosszan tartó ölelésben,
szorítva tart két kezében,
kell az érzés - tarts meg engem!

Tombolva küzd büszkeségem,
makacsságod vad tüzében,
felemészti szívünk s lelkünk,
de győz felette szeretetünk!
Hosszan tartó ölelésben,
szorítva tart két kezében,
kell az érzés - tarts meg engem!

Szavad becéz: - Kicsim. Szívem!
könny fakasztva: - Drága Kincsem!
felkavartad életem,
olyan jó, hogy vagy Nekem!
Hosszan tartó ölelésben
szorítva tart két kezében,
kell az érzés-tarts meg engem!

Lelked titkos kertjét jártam,
önmagamat nem találtam,
barát helyett testvért leltem,
barát helyett testvér lettem!
Tarts szorosan két kezedben,
hosszan tartó ölelésben,
ez az érzés tart meg engem!

Backának - a testvéri szeretetedért!







TOLD A SZEKERET


A sors útján az élet imbolyog,
megannyi szívében már nem él a derű,
mikor már a jövő a szemedből kicsorog,
talpad alatt a föld a keselyű.
Mikor a tegnap elkísér szüntelen,
szellemed kínzó rabsága megöl,
mikor a fény nem lát a szürkületben,
mikor a szíved mindent összetör.
Az út csak a tiéd, te vigyázod lépteid,
hullámok hátán is gondozd értékeid.
A lélek virágai közt, ölelj minden gyökeret,
bízz önmagad zsenge erejében.
Hasadj meg ezerszer, ha kell told a szekeret,
szirmaid öntözöd a holnap reményében.
Kudarcok fokából építs gátat,
lassan haladva, majd elérsz minden vágyat.







TŐLEM - NEKED


Kicsi szívem mélyén,
bent a szeretet tengerén,
ott vagy legbelül,
utazol, de nem egyedül.
Ne félj hát soha, semmitől,
harcolj ha kell, én óvlak mindenkitől!
Legyél itt, vagy bárhol,
sose leszel távol!
Tudnod kell, - én mindig veled vagyok,
míg a tenger él, s a szívem dobog!!!







AZ UTOLSÓ FOHÁSZ


Tombolj...
Uram üvölts...
add ki magadból a bőszült fájdalmat!
Tépj szét,
ha úgy kívánja kedved
vedd el életem, hisz a Tiéd,
csak ne hagyd... Uram! kérlek, ne hagyd,
hogy ez sokáig így legyen!

Tékozló életem kezedben van,
s a fájdalom oly elviselhetetlen már,
mégis adj még esélyt...
vagy mégse,
Tedd mi szívednek kedves,
csak ne hagyd... Uram! kérlek, ne hagyd,
hogy sokáig így legyen!

Annyit megéltem már,
mégis lelkemben üvölt a fájdalom,
s nem tudom, ha így marad
cipelni tovább mondd, hogy fogom?
Oly nagy a hatalmad
s a keresztet Te tetted vállamra,
viselem, ha sorsom ezt kívánja,
csak ne hagyd... Uram! kérlek, ne hagyd,
hogy sokáig így legyen!

A szívem...
A lelkem...
másokat gazdaggá tesz,
s ezt Neked köszönhetem,
ha belőlem egy darab Nekik ott marad,
értelmet nyert életem!
De a kereszt már oly nehéz,
erőt vesztett lábaimnak adj új életet,
vagy mégsem...
csak ne hagyd... Uram! kérlek, ne hagyd,
hogy sokáig így legyen!







UTOLSÓ GONDOLATTAL


Ma romba dőltek tegnapok,
de te csak bízz, és hittel remélj,
mert a romok alatt, az emlékekben,
mától minden újra él!







UTOLSÓ TÁNCUNK


Szerelmes szívem kergeti szívedet,
magányomban fogom meg gyenge kezedet...
Érzed, Kedvesem, mennyire szeretlek?
Ne hagy el engem, csak arra kérlek,
szoríts még egyszer, hogy tudjam, érzed!

Szavaimon túl lásd meg arcomat,
ez adjon erőt, ha itt az akarat,
elengedlek majd, ó, édes pillanat...
Lelked megérintve fényt gyújtok Neked,
szerelmünk lángja vezesse léptedet.

Kitartó küzdelmedben csak nézlek mélán,
perzselő szemed fogva tart némán,
hallom gyengülő szíved... ez utolsó sétánk?
Szívem szívedbe burkolózva szállunk,
időt kapva még várjuk utolsó táncunk.







ÚJRA GYERMEK SZERETNÉK LENNI!


Nem adhatok fel mindent, amit elértem,
nem adhatom fel az életem!
Nem lehetek csüggedt, erőtlen,
küzdenem kell, Neked megígértem!
Kemény volt velem az élet,
fiatalon elszakított Tőled!
Álltam és zokogtam sírod mellett:
- Miért, mondd, elmenned miért kellett!?
- Szeretnék újra Veled lenni,
hozzád bújni, s átölelni,
elmondani mindazt, ami fáj,
a tanácsod kérni, DRÁGA JÓ APÁM!
- Tudom, rám mindig vigyáztál,
de gyermekként magamra hagytál,
most fentről figyelsz és szeretsz,
- Mondd, velem miért nem lehetsz!?
- Gyere, ültess újra az öledbe,
repíts szereteteddel a fellegekbe,
fogd a kezem és vezess az úton,
mert félek egyedül, s mit hoz a holnap,
nélküled nem tudom!
- Tudod, most lenne Rád a legnagyobb szükségem!
- Apu, mondd, miért hagytál el engem!?
- Újra gyermek szeretnék lenni, csak hogy velem lehess,
de nem tehetem, mert felnőtt lettem!
- S ha majd egyszer életem itt hagyom,
követlek, végre együtt leszek Veled!
Megölellek és elmondom majd Neked:
- Hiányoztál és nagyon szeretlek!!!







AZ UTOLSÓ FOHÁSZ


Tombolj...
Uram üvölts...
add ki magadból a bőszült fájdalmat!
Tépj szét,
ha úgy kívánja kedved
vedd el életem, hisz a Tiéd,
csak ne hagyd... Uram! kérlek, ne hagyd,
hogy ez sokáig így legyen!

Tékozló életem kezedben van,
s a fájdalom oly elviselhetetlen már,
mégis adj még esélyt...
vagy mégse,
Tedd mi szívednek kedves,
csak ne hagyd... Uram! kérlek, ne hagyd,
hogy sokáig így legyen!

Annyit megéltem már,
mégis lelkemben üvölt a fájdalom,
s nem tudom, ha így marad
cipelni tovább mondd, hogy fogom?
Oly nagy a hatalmad
s a keresztet Te tetted vállamra,
viselem, ha sorsom ezt kívánja,
csak ne hagyd... Uram! kérlek, ne hagyd,
hogy sokáig így legyen!

A szívem...
A lelkem...
másokat gazdaggá tesz,
s ezt Neked köszönhetem,
ha belőlem egy darab Nekik ott marad,
értelmet nyert életem!
De a kereszt már oly nehéz,
erőt vesztett lábaimnak adj új életet,
vagy mégsem...
csak ne hagyd... Uram! kérlek, ne hagyd,
hogy sokáig így legyen!







ÚTVESZTŐ

Az utolsó


Úttalan utakon járunk szüntelen,
megannyi megharcolt nehéz küzdelem
kudarcaiból erőt merítve továbbléphetünk,
végül egyetlen pillanatban elillan életünk.

Halandó létünk körforgása során
a tegnap emléke már a holnap porán,
esélyt teremt az egyensúly, magad építed,
útvesztőd képeit apránként szépíted.

Teremts hát magadnak egy boldogabb jövőt,
szeretettel teli, csodás elköszönőt...
hol nincsen könny és nincsenek szavak,
csak egy kézfogásban megélt utolsó pillanat!

A szeretetben való elfogadás és elengedés képes az utolsó pillanatban a léleknek szárnyakat adni a halálhoz és a gyászolónak erőt adni az élethez! Szeretni és szeretve lenni az utolsó pillanatig!







ÜZEN AZ ÉLET, ÜZEN A SZÍV


Üzen az élet rímekbe szedve,
üzen a szív az ismeretlenbe.
Hol van a szikra, mi álmot hozott?
Hol van a parázs, mi tüzet gyújtott?
Lüktető erek, pattanó idegszálak,
szégyen foltok; élnek, körbezárnak,
elfojtott könnyek, tengerre vágynak,
nem hallok semmit, már alig látlak.
Mihaszna lét magába fojtja szavait
keserű mézzel ékesíti dallamait,
magányos farkas csak a bírák között
zsenge fűszál, ki a hajnallal öltözött.
Becsukom a szemem, de félek a sötétben,
kóválygok az árnyak sűrű völgyében,
erőltetett menet ritmusok táncán,
sercegnek a hegek a pokol lángján.
Csak egy porszem vagyok kavicsok hátán
ábrándot kergetek a múlt palástján.
Leteszem a tollat, térdre rogytam
az élet súlya alatt összeomlottam.







ÜZENET A SZAKADÉK SZÉLÉN


Alkonyat. Remegő lábakkal állok a szakadék szélén
apró fényvillanások táncolnak nekem a völgy erkélyén.
Szemem meredten igézte a szikrázó csillagszemeket,
lelkemben felvillantva a ragaszkodó emlékezetet.

Minden lépés két kezében tartotta aprócska szívemet,
osonva szórta lelkemre a csillogó homokszemeket.
Megkarcolta jövőm, égette sorsom örök ragyogását,
csillagok útján járva hímezte a szeretet palástját.

Izzó folyama sziporkázva üzent gyermeki létemnek,
vésett szavaiban bár a hegek itt-ott néha véreznek,
mégis a hang, a dal átölel, megtört lelkem felemeli,
ütemén a szívem sorait boldogan énekelgeti:

- Legyen ez a fény, mely nevetve nyit majd ajtót a holnapra,
legyen ez a hely, mely emlékeztet a mosolygós tegnapra,
ha e két világ töredékéből összerakod vágyaid
meg lásd, kincsem, soha nem késő, hogy megvalósítsd álmaid.

Alkonyat. Remegő lábakkal állok a szakadék szélén
a fény könnyedén keringőzött velem lelkemnek szentélyén.
Azóta minden dallama hívogat árnyas félhomályban,
s én bátran lépkedem a múltnak tündöklő csillagporában.







VILÁGGÁ MENNI


De szeretnék útra kelni,
hátamra vett tarisznyámmal
egyszer majd világgá menni,
s haza térni boldogsággal.

Bejárnám az ismeretlent
szeretetet hagynék itt-ott,
nem ismernék lehetetlent,
mert a szeretet nem tiltott.

Minden szívbe beosonva,
nem nyílna csak remény virág,
bánat könnye mosolyogna,
boldog lenne egész világ.













 
 
0 komment , kategória:  Némethné Mohácsi Bernadett  
Pogány Zoltán versei
  2020-10-25 20:00:20, vasárnap
 
 







POGÁNY ZOLTÁN VERSEI


Pogány Zoltán a szlovákiai Szádalmáson él, nem messze a magyar határtól. A magyar nyelv avatott művelője, már gyermekként szívesen játszott a szavakkal, s ma a versíráson kívűl műfordításokon is dolgozik. Kedvenc cseh szerzőjének műveit fordítja magyarra. 2007-ben Spangár-díjjal jutalmazták.







ALKONYI REMÉNYSÉG


Vérkígyók tekerednek folyton fölém;
fojtogat minden... emésztő képek!
Szín-sincs lelkemen fekete kéreg:
boldogtalanságom jövendölő rém.

Napos-édes gondok árnyas kenterén
talál a ma dohos lyukba lépek...
Forró, ónos, fájdalmamtól részeg
szurokesőcseppek maródnak belém.

Reszketeg, félős napokat várok,
vonaglik a remény; sápadt, halovány...
életem fölött hollóraj károg

de óv egy álmom, melyben más szín vet
fényt minden rémek vénülő alkonyán:
Patyolatvörössé fest a szíved!







ANYÁKNAK


Anyáknak vére a föld,
a fű lelküktől lesz zöld,
kéken tőlük gyúl az ég.

Barackvirág mosolyuk,
hamvasodó szívük csuk
boldogságba, örömbe.

A nap arcuktól arany,
mi fa, méhüktől alany
vad hajtások szemeként.

Hol hold kél ott vannak,
s mint rezgő csillagdarvak
szállnak gyermekáldásért.







BOLDOG, SZÜLINAPODRA
(Anyámnak, szeretettel)


Boldog a november, hogy egyszer téged szült,
napjait aranyozza fénylő hajad...
Gyönyöröd égjegyében, mert érvényesült,
büszkén hord, veled fehér télbe fakad.

Boldog a hideg szél ha csípve simogat
zimankós ujjal, didergős tenyérrel...
Örömben, hogy röpköd, süvöltve pirongat,
boldogságot fúj rád; sosem fenyérrel!

Boldog a tér, mert szebbé arcod ragyogja,
megveti még a fájást is mosolyod...
Ha szólítod, e tér ősz aggként gagyogva
imákba foglal, s már többé nem sajog.

Boldog a sok virág, ha kebledre veszed,
örömkönnyekkel öntözgeted szépen...
Lásd, árnyam karja fényedből növeszt kezet;
boldog vagyok én is, mert lettél nékem!







CSILLAGKUPOLA


Tér harangja zeng, csillagom,
szűz szívedben hangadón
cseng-bong, kondul a világ!

Fátyollelkedbe plazma mart...:
űr-rögös vérrel akard,
cikázz velem mindenhol!

Szféraméhed leány-gyönge
csókjaid anyagyöngye,
cseppezd csak létkupolám!







CSUDA VILÁG!


Csupa felhő ma az ég,
szürke tömbbé vált a kék.
Dühödt, morgós szlogenben
dübörög a mindenség.

Csata dúl föld s menny között,
minden nekivetkőzött,
olyan hévvel szól e zaj,
mint ha nyárba már ősz jött:

Csuka-szelek zsonganak,
eső zuhog - víz-szalag -
zeng e zordon Kánaán.
Szóhoz sem jut már a Nap...

...csuda világ! Bősz hideg
nyarunk így veszejti meg...
Túl, a messzi horizont
elnyúló homály-zsineg.

Csak a virágok szegyét
védi testével a rét:
kivirult az esőtől
bőrig ázott angyalként.

Csigapillás szemével
néz az est lomhán széjjel,
s csodálkozik - mert mit lát?
nélküle is van éjjel...

Csupa felhő, csata-lég;
lángban minden, csuda-ég
fekete tűz csapkod fenn...
itt zokog a Mindenség!







EGYEDÜL KETTEN


akarlak
szeretni...szeretni...szeretni
két szemedben esni tüzellő bűnbe
szőke, barna, vagy fekete éjszakákban...
apró füledbe súgni hangos-hangtalan
akarlak
szeretni...szeretni...szeretni
akarlak
a füledből lehullni tenyeredbe
és felillanni piros arcodhoz pírnak...
s ha szemed ég, én tűzpatakként írlak:
szeretni...szeretni...szeretni
akarlak







EMBERÓCEÁN


Nem zeng harsona ha mi kerülünk sorra,
nem danol senki értünk búcsúmuzsikát,
mikor fényünk halvány árnyékként csúszik át
s elmúlik minden, mi szodoma-gomorra.

Féljük az elmúlást, mert az élet rövid!

Nem is zenghet semmi, senki se danolhat,
hiszen az egyszemélyes világmindenség,
a sorsunk, megrögzött tényként már régesrég
csak önmagát szétmarató emberoldat

Féljük a létet, mert az elmúlás rövid!

Elmerülünk hetedhét óperencián,
új áradatként fiunk, lányunk csak üvölt,
salakként öklendez be magába a föld,
s elsodor a végtelen emberóceán.







FÁRADT VAGYOK...


Fáradt vagyok már... fáj meggörbült hátam.
Kezem reszketeg így törött lapát!
Az ágyás között nicsak, meg is láttam!
megkésett fénynek árnya halad át
s megtorpan lomhán poros lábam előtt.
Látom, a Nap is elbaktat... így hát
pihenni kell; az este megint eljött...

Hátam mögött a kiskapu becsattan,
mint régi könyvem, mára becsukom.
Átkenve reggeli harmattal, halkan,
holnap újra nyílik mindig, tudom...
Addig, miután lemosom mindenem,
melléd bújok... és csendben, nyugtatón
e napot álommá veled pihenem.







FEKETE VILÁGOSSÁG


Vak esztelen világban
fekete világosság van
rohanó donor az élet
füledbe farkascsorda béget
mehetsz mert nincs menekvésed

kilencen ütnek egyet
völggyé lyuggatódnak hegyek
cikkekké válnak a körök
szarvtalanná gonosz ördögök
mehetsz itt már más szó dörög

szegénynek nincs újkenyér
az gazdag ki lustán henyél
hazugság a legjobb tanár
fehérre mosott minden talár
mehetsz merre senki se jár

sárban a száraz marad
gúzsban a szabad akarat
térdeden csak vénség csücsül
kit felneveltél úgysem becsül
mehetsz szívjóságnak csöcsül

dodonai a holnap
falra okádást vakolnak
ringyót hisznek szeretőnek
ha megszólalsz jól seggbe lőnek
mehetsz lyukba lepedőnek.







HA LEGKÖZELEBB SZÓLSZ


Ha legközelebb szólsz,
ajkadra öltöm vágyam,
felruházom nyelved
szóvirágos ágyban,
paplant is húzok rá,
melegedjen meg benne
minden apró szavad,
mintha szavam lenne:
hogy mennyire szeretlek...

Ha legközelebb szólsz,
megfürdök dallamában,
szólamodba dőlök
mély sóhajjá váltan,
úgy szólok majd vissza,
mint kit mézbe forgatnak,
mézes-mázos hangon
igémmé fogadlak:
hogy mennyire szeretlek...

Ha legközelebb szólsz,
mást többé meg sem hallok,
másnak ajakáról
bármilyen szó csillog,
csak a Te szavaddal
mondhatom el még szebben,
mit képtelen voltam
ebben az egy versben:
hogy mennyire szeretlek...







KÉT-SÉG


Két érzés vájja szét lelkem
örökös kardcsapással:
ki mondja meg azt, melyiken
enyhítsek lobogással?

Ki mondja, bölcs, megsúgva csak,
közlőn sors-életórán:
Szeretőt, vagy Hazát bontsak
szívem szent zászlórúdján?







LEHELETKÉK


barázdákba hull a hajnal
bujdosik az éj, nagy jajjal;
homályból kél a lusta nap,
szívünkbe friss sebet harap
...
egyszer tépek hét virágot,
hétszer egyet sem találok;
egyszer gyűjtöm hét szerelmed,
hétszer egybe sem követlek
...
antik báj lesz minden álom,
miben arcod fényét látom;
álmodban, ha rommá feslem,
antik szobor lesz a testem
...
éghetek, vagy tenger nyelhet,
csak kövessen hű kegyelmed;
úgy merülök, úgy hamvadok,
mint naptól nyelt gyöngyharmatok
...
alkony lángját holdra festem,
titkom mélyét beléd rejtem;
festett holdon idült láng csak,
mélyedben új titkok várnak
...
borongó rét, süllyedt mezők,
aszály verte görnyedt erdők;
minden ilyen zord volt bennem,
csókjaid míg meg nem leltem
...
menny-ágyat vet két szép karod,
ágyékom árnnyal takarod;
két karod lengő angyalszárny,
te vagy a legszebb földi árny
...
ringatózva jön sok felhő
mind-mind szürke esősellő;
mosolyodtól hullni kezdnek
sellő lelkű égi cseppek
...
bársonyt ölt a gumós barka,
pihés, selymes láng van rajta;
lenyesek egy párat, lássad,
miképp nyílnak lángpalástnak
...
piros tócsa nő szívedben,
fölé galamb, szívem, rebben;
belehullik, szíven lőve,
piros tócsa nő belőle







MARGARÉTÁK KEZEDBEN


Meggyújtott zöldelő tengerben
Magasra nőtt füvek süppedő hullámaiban
Magasodtál aznap mint madonnaszobor
Mit a messzeség formálgat égi habok fölé
Pedig szépséged lüktetett semmi több

Lengedező hajad összekuszálta
A délutánból született kavargó szellő
Mi pilláidon úgy kerepelt incselkedve
Hogy le kellett csuknod akárha fény zavar
Pedig mosolyoddal párosult mindkét szemed

Ruhádnak rakoncátlan ráncain
Megroppant a sikamlós napsugár
Fénytelen mégis tarka-barka
Táncba vegyült karoddal-mindeneddel
Pedig olyan volt minden mint máskor is

Aztán le-meghajoltál ide és oda
Kacagva tépkedtél nem is tudtam mit
Csak mikor felálltál s felém szaladtál
Villantak fel csilingelő margaréták kezedben
Pedig te voltál a réten egymagad virág







MÉG
. . . . . . . . . . . . . . . .




Még kék maradt az ég és zöld a rét
Még repce ringta sárga tengerét
Még pacsirta bukott mezők fölött
Még délben a nap is fényt köpködött

Még vackába ijedt nyúl rohant
Még pengett a szélben égi lant
Még zúgtak az utcán traktorok
Még csengett vidám gyermektorok

Még lányok ringtak sikoltva
Még csillag kövült a holdba
Még libbent pár nyírfalevél
Még szólt isten igaz nevén

Még a tó árként tombolt
Még mi száj csak piros volt
Még cincogtak egerek
Még árnyas volt a berek

Még zsongtak darazsak
Még fúttak parazsat
Még csermely vize gyűlt
Még ürgefi fütyült

Még súgtak a fák
Még sírtak apák
Még eper pirult
Még telt volt a pult

Még angyal szállt
Még szűz riszált
Még ért a bor
Még volt humor

Még hang szólt
Még nyár volt
Még tűz hűlt
Még nő szült

Még dúlt
Még hullt
Még vélt
Még élt

Még
Még
Még
Még







MIKORI GYENGÉDSÉG


Mikor senki nem lát
én akkor is látlak,
hiába hullnak rád
bármekkora árnyak,
csillagok virága
virul ki lelkedben,
úgy illatozik mind,
mintha tündérkertben.

Mikor nem mosolyogsz,
enyém minden bánat,
szomorú kedvben csak
bámulom ruhádat,
nem merem oldani
egyik nyílását sem,
csonk, meztelen ujjam
bőrödre tehessem.

Mikor félsz csókomtól,
mindig reszket ajkad:
lecsukódó szemed
engem is elaltat,
úgy lapulsz karomban,
mintha senki lennél,
mintha szerelmünkben
sosem nem is hinnél.

Mikor csendesen sírsz
könnyeid szép gyöngyök,
gyöngyeid vizében
tisztulva megfürdök;
gyengéd fájdalmaid
rám boruló sírok:
mikor nem is látod
veled együtt sírok.

Mikor te nem vagy már,
többé én sem élek,
addig sosem látott
árnyékokba lépek,
felkaptatok hozzád
a borús, nagy égbe,
így vegyülök véled
örök végességbe.







MINT A SZENTEK...


Mint a Szentek, jövőnk fehér csokor,
illatozik tőlünk a nagy világ.

Mint a Szentek, harangokból szólunk,
kongatjuk zengőn a mindenséget
változó dallamok plédje fölött.

Mint a Szentek, glóriákban hálunk.
Koszorúzva sem görnyed a vállunk.
Tűzkehelytől gyöngyös a bor nálunk.
Aranyszóval bűnösöket áldunk.

Mint a Szentek, csak a fényben égünk,
gyertyák pislákoló gyermekeként,
s elfogyunk, cseppenként, viaszlétben.

Mint a Szentek, lengetjük szárnyunkat,
égbe zuhanó jó halottakként.







NEM ADOM!


Ki tiszta vizet mer patakomból,
oltsa szomját minden cseppje -
de kiinni az örök cseppet,
Ezt a cseppet,
másnak nem adom!

Ki jószágának friss füvem vágja,
hízzon rajta nyúlja, ökre -
de levágni az örök szálat,
Ezt a szálat,
másnak nem adom!

Ki kerítését kövemből rakja,
álljon büszke várfalakként -
de szétzúzni az örök követ,
Ezt a követ,
másnak nem adom!

Ki hazáját hazámban keresi,
éljen benne mindig békén -
de sírhantnak az örök hazát,
Ezt a hazát,
másnak nem adom!







NYÁRI KÉJ
. . . . . . . .




...fényt sző a nyár
lágy selyme már
lángot bontón
lapul
e szőtt tökély
parázsló, mély
tűz ejt folyton
rabul

mily szép míg, lám,
bősz hévvel rám
izzón harap -
mi kéj!
bár bűnt vet el
nem nyűtt sosem
s nem nyűg se nap
se éj

szín-prizma ő
árnyék kötő
naptól pozőr
szűrt báj
s ha ősz, ki jár,
nem fény, köd vár,
száz felhő-tőr
se fáj

mert sző a nyár
lágy selyme már
lángot bontón
lapul
e szőtt tökély
parázsló, mély
tűz ejt folyton
rabul...







NYÁRILLATFONÓ


Nyári
szellők vállán bújva
szagorgiába réved a rét,
margaréták illatából
nyeri
illanó illatszerét.

Állok
e vadvirágokkal
pötyözött, túltarka világban,
s figyelem a táj körtáncát...
illik
ez hozzánk így, kitártan -

mivel
itt vagy velem. Kóbor
arómák szőtte légruhában
bódító tested átfonva
művel
a rét, egyre puhábban,

szebben.
Hogy zsenge írje légy,
tér-szimbiózisban, bőröd és
margaréták illatából...
Szemben
ezzel az elrebbenés

könnye;
ám ez sem ronthat már
ezen a csodás együttléten!
Csak hemperegj puhán velem,
könnyű
és hamvas ébrenlétben...

Csipke
öled tárd ki szépen,
ha látja, kék ég elpiruljon...
s szemem legelje gyümölcsöd:
csöpke
tested hagyd, hadd viruljon...!

Finom
tereket ringatón
tested, testem, s a rét egy karát:
margaréták illatából
fonom
össze sors-lelkünk nyarát.







OKTÓBER, ITT


Ősi földön elfeküdve
nyújtózik az esti táj...
pihen örök égi üdve,
szép e Torna-menti báj!
És szőkül már a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.
Szénával friss fű paroláz,
szárazan kezébe csap...
mezőkön sincs búzakalász,
torsa mered égbe csak.
És süppedős a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.
Szórja bogyóit a bodza,
fekete gyöngy mindahány...
erdők dalát szellő hozza,
zsengén kacag, mint a lány.
És álmot lát a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.
Gyűlnek fölmorajló felhők,
égi hangjuk megremeg...
csillagok pislannak, itt ők
rakoncátlan ékszerek.
És jajgat, ott, a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.
E földet óvó sejtelem
volt is, lesz is mindig tán...
a szívekhez nőtt végtelen
dérpaplanba búj sután.
És elszunnyad a Bérc-i domb;
mert újra hull az őszi lomb.







ŐSZNEK ÁLMA


...Ha az ősznek álma lenne,
én lennék a legszebb benne,
lehullt levelek közt állnék,
levelek közt őszre válnék,

csupasz ágikat rám húznák,
belém nőnének a bús fák,
lennék patak, ködöt vérző,
miből gyöngyöt őszi dér sző,

sáncok közt futtatnák szelet,
mi nyári hőt végleg feled,


hófelhőket írnák légbe,
szürkén pancsolt csillag-égbe,

ősznek volnék legszebb álma,
minden valóm őszre válva,
télen, jöhet álom, bármi,
gyönyörű tavasz fog várni!

...Ha az ősznek álma lenne,
én lennék a tavasz benne,
lehullt levelek közt állnék,
tavaszi-szép rüggyé válnék..










PILLANATNYI ÓDA


tanítom a vizet folyni
szelet ingujjban loholni
békát esti brekegésre
virradatot felkelésre
friss füveket zöldre válni
madarakat égben szállni

tanítom a gyertyát égni
baglyot éjjel széjjel nézni
hiénákat kacagásra
mezőt tarló forgatásra
vasat kék acéllá válni
mormotát magammal hálni

tanítom a tengert sózni
rákot csattogva ollózni
napot izzítani fényre
holdat ezüsttel csengésre
rigót rikoltva szólani
makkot a földre koppanni

tanítom a széket állni
kikiáltót kiabálni
tolvajt mindenütt lopásra
kalapot kobak fogásra
egeret templomban élni
zenebohócot zenélni

tanítom a járót járni
ajtót szárnyát jól kitárni
eget azúrt keltő kékre
borókát válni fenyérre
friss arákat jajjal szülni
feszületet megfeszülni

tanítom az ért csobogni
zászlót csattogva lobogni
hazug asszonyt hazugságra
bölcset mélyült igazságra
bolygót körbe-körbe járni
önmagam emberré válni







REMÉNY ARCODON


Az élet, úgy véltem, illatos manna,
folytonos, hömpölygő, tisztító mézfolyó:
s a döbbenet viasz; fanyar és vádoló,
mert élnem kell - csókodtól elszakadva;
azt hittem mindenem megtisztult lassan,
mint áldott holttesten a hantolt anyaföld,
de már tudom, rám nem föld tisztasága ölt
áldást, csak ajkad - csak azt csókolhassam!

Hirdettem a vágyak tisztító végzetét;
s lám, még anyám hű, bűnoldó szíve se véd,
így, hogy már fedd az élet vak hatalma:
elhullok, mint éretlen, zöld vadalma...
sorsom magja meddő - én, dohos őrlemény -
csak csókod, ajkad még a lehető remény.


.





RESZKETŐN


A szív nem dobban,
csak épp remeg
mikor keblemen játszik
reszketőn két kezed,

és simogat...
és tervezel,

hogy szívemmel majd
mit is teszel,
ha a vér dobhártyámban
többé már nem neszel.

Ne is neszeljen,
ha elveszed
görcstől lappadt keblemről
reszketőn két kezed,

és nem karol...
és nem takar

borzongás éhe,
s ha nem akar,
temesd el szerelmeddel
megállt szívem hamar!







RÖVID SZERENÁD


szigetszerelmem
száz tengernek vizén
neked neveltem

valóság-képnek
vitorlámba kapva
fogadd el végleg

ússz ide önként
szívem szigetére
hajótöröttként

meztelen árral
éhezzünk mi együtt
testi csodákkal

az tesz örökké
ha nem talál senki
ránk sosem többé

véd minden ellen
ha élünk s meghalunk
szigetszerelmen







SÜT A NAP


Én csak a napkeltét látom,
süt a nap: süt a Nap!
Hajfonatnyi ez az álom,
lelkemen virágkalap.

Mosolyos távolság éget,
süt a nap: süt a Nap!
Nyár... a vágy tűzreménységet
testembe égve harap.

Én csak a napkeltét látom,
süt a nap: süt a Nap!
Hajfonatnyi ez az álom,
lelkemen virágkalap.

Becsillan csilla-szemembe,
süt a nap: süt a Nap!
Ébredek... talán örökre
ébredésem ez a nap.







A SZERELEM SZÍNEI


Milyen színe van a szerelemnek,
ezt kérded tőlem most hát kedvesem?
...neked, neked megmondhatom...

mikor tested vérvirággá nyílik,
vérpiros a szerelem, vérpiros.
... neked, neked megmondhatom...

mikor napfény sugaradból ível,
napsárga a szerelem, napsárga.
... neked, neked megmondhatom...

mikor a rét velünk ölelkezik,
fűzöld a szerelem, fűzöld.
... neked, neked megmondhatom...

mikor éjjel csillagpihe ringáz,
holdezüst a szerelem, holdezüst.
... neked, neked megmondhatom...

mikor álmunk ruhátlan lopózik,
párnakék a szerelem, párnakék.
... neked, neked megmondhatom...

mikor hajad élettóvá bomló,
hajbarna a szerelem, hajbarna.
... neked, neked megmondhatom...

mikor szádon sikoly hallgatózik,
jajfehér a szerelem, jajfehér.
... neked, neked megmondhatom...

mikor szíved szívem sebén gyógyul,
seblila a szerelem, seblila.
... neked, neked megmondhatom...

Milyen színe van a szerelemnek,
ezt kérded tőlem most is kedvesem?
...neked, neked megmondhatom...!










SZERETLEK, ŐSZ...


Szeretlek, ősz... mikor enyhet hint a táj,
minden, mi zöld, földbarnává ernyed,
a köd langy, gomolygó táncra gerjed
s már tüzes nap harapós ajka se fáj.

Ilyenkor mellbe vág a felismerés,
hogy mennyi gyönyört rejt még az élet,
hogy minden szép bontogat új szépet,
mit látnom és éreznem sors-rendelés.

Tudom, a tavasz, nyár, tél... gyöngyképek.
Ám bennem csak az ősz az, mi gyöngy-esőz,
súgó zsongásától ázva lépek

mély boldogságba - oh, dallamos dizőz! -
mert ősz-létemben míg csenghet ének,







SZÉP A HOLD


Mily szép a Hold...! Fénylő, csiszolt
gyémánt, amint álmomba hint
fényt, s bárgyú dühén,
vélt szárnyam tüzén,
mámban ragyog. Így andalog
égi, régi zengeményeken.

Lelkemben ép, mindent kitép.
Folyton, mi volt, bennem rikolt,
folttá váltva át
holt vágyak falát,
színnel tele fröccsenti le
néha néma vallomásomat.

Szép...! Árny-világ bűvébe hág,
közben talált, álomba zárt
hószirmú remény.
Jó szívós, kemény
lánggá szakadt, gömbbé dagadt
tarka-barka kezdeményemen.

Holdként - az ám! - lopnám lazán
tested fölét, fonjam föléd
mit széthint a fény.
Mert még szít, mi kény,
míg ég szemed, ég, mint szeret
égni égnyi csillagáradat.

S így már talán - mily vén talány! -
többé leszünk, mint ép eszünk,
dobbanván a szív
lobbantásba hív,
s holdként leszek zengő neszed,
hallva, halva hősszerelmesen.







SZÍVZSOLOZMA


Egyik lábad röpítsen
a csillagos égbe,
másik fürgén taposson
a földkerekségbe...
de együtt a kettő
csak engemet várjon!

Egyik karod érje át
az összes jóságot
másik lágyan ölelje
az egész világot...
de együtt a kettő
csak engem karoljon!

Egyik szemed pihenjen
bíbor látomáson,
másik folyton nézzen át
minden vízfolyáson...
de együtt a kettő
csak engemet lásson!

Egyik ajakad nyíljon
csengő hangon szóra,
másik okítson mindent
önzetlenül jóra...
de együtt a kettő
csak engem csókoljon!







SZONETT ANYÁMHOZ


... Anya, emlékszel? vajúdtál velem
mély-tavaszi fájdalom ellen
világra hoztál, hogy érezz,
hogy általam talán fény lesz

Küzdelem voltam neked mindég
mint Tavasz, mint Virágok, mint Ég!
súly ott, hol lebegni vágytál -
s nem is maradt csupán ágy, tál...

Ágyúdörej ez, szívem rágja
félsz, önvádak híg kavalkádja:
fájdalmad még meddig tűröm...?

Vagyon, hisz tudod, nékem nem kell;
csak úgy jönne el még egy reggel,
hogy vajúdnod velem öröm...







SZÜLETÉS


Magzatvizét
folyatván
szét a tél,
égnek földnek
nászát ölve,
konok daccal,
minden tavaszt
mogorván
elvetél...

s mégse meddő,
garázda
kín e jaj,
mert a tavasz,
lucskosan bár
és riadtan,
úgyis megjő,
trillázva,
mint tavaly!







TÉL... TÉL!
. . . . . . . . . . . . .




...tél, hó-pillés tél
már hányszor jöttél
eddig, te, tökély-
csenő fehérség,
hogy éveim eltakard

volt, kamaszkor volt
hó-csaták csiszolt
emléke, mi holt
már, gyermekálom,
szállongó révedezés

van, hidegség van
még harminc fogam
most-vacogósan
jégcsapba harap
jégmorzsákat nyeldesve

jön, talán még jön
tél, sok-sok szép, hőn,
s almom vetni fönn
várnak még kicsit
pille-szívű angyalok...







TÉLI PILLANAT


...Panaszló száj
a téli táj
hófehér delej
nyúzza húrjaim
Reszketegen
Zenget a jég
kristályzenét
zimankós bűbájt
komponál újra
Borzongatón
Belém csikar
hideg vihar
sok nyitott sebben
fagyokkal fájó
Emlékeket...







TÉLI, TÉLI, TÉLI SZONG


Még él, és kél a tél,
víg hó, víg, ó, zenél
halhatatlan,
hallhatatlan
húrokon;
csak hull, csak dúl vadul,
földhöz ötvöz, lapul,
mintha balga,
mint a ... hallga!
bú-rokon,

a tér s a dér ledér;
kis és pihés fehér
kezükben ... ni!
be szűk lenti
kéj a fagy:
bár ép, lám tép e kép,
búsong, úgy zsong, ekképp
lelkemben zord,
elkent nyomort
mélye hagy,

és jaj! mint fáj mi báj,
hogy holt rongyfolt a táj:
búm forró nyárt,
fényfoldó árt
képzeleg:
s nagy ok vagyok, gagyog
vert szám, mert rám ragyog
új nap, ki, lám,
fújtat vidám,
szép szelet,

s bár veszt pár neszt, már ezt
súgja-búgja: nyár lesz!
a fák alatt
ah, átszalad,
csak zúg a gaz,
és várt kéj jár, ég-ár,
s a jég, ha vég - ég már,
tél-méhéből
kél, él és dől
az új tavasz!







UTOLSÓ BÚCSÚ A NYÁRTÓL


száraz a határ, poros az égbolt,
felhők gyűlnek, foltok a kéken,
minden, mi él, megfáradt vén-holt,
lebarnult vargányák ülnek a réten,
gyászol a föld már zöld-feketében,

zajlik az élet örök folyama,
sodrása kavarog mélyemben,
s zúdul a tájra oly hozsánna,
mitől csak a halál tolul mélyebben,
hacsak az élettől meg nem szeppen,

orromra tapad minden békanyál,
s a környezetbe köt, mint heget,
látom, hogy már elballag a nyár,
őszbarnán néz szemembe, és integet







 
 
0 komment , kategória:  Pogány Zoltán  
Véres csütörtök
  2020-10-25 17:30:08, vasárnap
 
 







VÉRES CSÜTÖRTÖK


1956. október 25-én a budapesti Kossuth téren, a Parlament előtt tizenegy óra után pár perccel elszabadult a pokol.
2020. október 25. 15:21


1956. október 25-én magyar és szovjet fegyveres alakulatok nyitottak tüzet a békés és fegyvertelen tömegre a Parlament előtt. Ez volt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált: a hatalom nem enged, és a legbrutálisabb eszközöktől sem riad vissza annak érdekében, hogy eltiporja a nemzeti ellenállást.

Október 23-án délután az első lövés Debrecen utcáin dördült el, majd este a Magyar Rádió épülete előtt folytatódott a harci cselekmény, már ekkor halálos áldozatokat követelve. Másnapra virradóra a főváros környékén állomásozó szovjet csapatok bevonultak Budapestre, fegyverropogás zaja nyomta el a város megszokott moraját, de a fegyverhasználat a fővárosban és vidéken is alapvetően a megfélemlítés, a visszariasztás eszköze volt még ekkor. Október 25-én délelőtt egyik pillanatról a másikra fordult a helyzet: a lelkes és ünneplésszerű spontán megmozdulásnak helyet adó Kossuth tér mészárszékké változott. A véres csütörtök valós történéseit máig nem tudjuk rekonstruálni. Nem tudjuk, pontosan kik és honnan lőttek, nem ismerjük az áldozatok számát, de még arról is csak megközelítő becsléseink vannak, hányan lehettek aznap az ország főterén.

Csütörtök reggel arra a hírre ébredhetett az ország, hogy felszámolták az ellenálló gócokat és bandákat, a kijárási tilalmat feloldották, és mindenkit felszólítottak, hogy vegye fel a munkát. A rádióban hallható bejelentésnek természetesen nem sok köze volt a valósághoz, csak arra volt jó, hogy fokozza az emberek felháborodását. A tömegközlekedés akadozott, így a munkába igyekvők is csakhamar az utcai tüntetők közé vegyültek a Belváros különböző pontjain, majd megindultak az Országház elé. A tüntetés békés jellegét mi sem mutatta jobban, minthogy az emberek barátkozni kezdtek a szovjet tankok legénységével. Az Astoria előtt álló páncélos járművekre felmászva, azok kíséretében indult el a tömeg a Kossuth tér irányába. A minta ragadós volt: a tüntetők kvaterkázni kezdtek az Országház védelmére kirendelt szovjet harci járművek katonáival is, akik - a helyzet kezelésére vonatkozó világos parancs hiányában - zavarodottan fogadták el a békejobbot. A tömeg egyre duzzadt. Vannak, akik háromezer fő körülire teszik az összegyűlt emberek számát, vannak, akik tízezres nagyságról beszélnek. Nők és gyermekek álltak a békés tüntetők között, idős emberek sétáltak ki a térre, nem volt arra utaló jel, hogy félniük kellene. Tizenegy óra után pár perccel mégis elszabadult a pokol.


A Kossuth Lajos utca az Astoria felé nézve. 1956. október 25-e délutánján ,,véres zászlós" tüntetés. Forrás: Fortepan/Nagy Gyula





A Kossuth Lajos utca az Astoria felé nézve. 1956. október 25-e délutánján ,,véres zászlós" tüntetés. Forrás: Fortepan/Nagy Gyula

Nem messze innen, az Akadémia utcai pártházban stratégiai ülést tartottak, ahol jelen volt a teljes pártvezetés a Magyarországra érkezett szovjet parancsnoksággal egyetemben: Anasztaz Mikojan, a Szovjetunió minisztertanácsának elnökhelyettese, Mihail Szuszlov, a sztálinista terror egyik főideológusa, Mihail Malinyin, a Magyarországon állomásozó szovjet haderő főparancsnoka és Ivan Szerov, a KGB vezetője is részt vett azon a megbeszélésen, ahol leváltották Gerő Ernőt a párt éléről, és helyére Kádár Jánost nevezték ki. A jelenlévők természetesen értesültek arról, hogy a Kossuth téren tüntetés kezdődött, de nem hoztak semmiféle döntést a helyzet kezelésére. Kevéssel tizenegy óra előtt a KGB első embere elhagyta az üléstermet, és néhány ember kíséretében a tér sarkára sétált.

A legvalószínűbb forgatókönyv szerint Szerov volt az, aki utasítást adott a tömegoszlatásra, az ő parancsára dördült el az első - ekkor még csak figyelmeztető - sorozat, amely pánikhoz és teljes káoszhoz vezetett. A lövések hallatán egyszerre több irányból is megszólaltak a fegyverek, amelyek célzottan a téren gyülekező békés és fegyvertelen emberekre irányultak. De kik lőttek? A szemtanúk elbeszélése és az utólag feltárt bizonyítékok, lövésnyomok számos feltételezésre adtak alapot. A legtöbb visszaemlékező arról számolt be, hogy a Földművelésügyi Minisztérium (FM) épületéből és annak tetejéről érkeztek az első lövések, amelyeket az épületet védő államvédelmis karhatalmisták adtak le, de vannak kutatások, amelyek kizárják az FM-ből érkező lövések lehetőségét.

Az orosz tankok szerepe is kérdéses. A legtöbb áldozat szovjet fegyverektől lelte halálát, de a téren lévő harckocsik többnyire a tömegoszlatás technikáját alkalmazták, a fejek fölé céloztak, kivéve a mai Vértanúk tere felől közeledő páncélost, amelyik kíméletlen csapást mért a villamosmegálló és a Rákóczi szobor környékére. A téren jelen voltak az államvédelemhez tartozó különböző egységek is, a határőrség - a ,,zöld ávó" - és a kormányőrség tagjai, akik géppuskasorozatokat lőttek az emberekre. Szervezetlenség és fejetlenség uralta a megtorlást kivitelező egységek tevékenységét. Negyedórán keresztül ropogtak a fegyverek, az emberek fejvesztve menekültek fedezéket keresve. Időközben megérkeztek az első mentőautók is, személyzetük golyózáporral dacolva igyekezett kimenekíteni a sebesülteket.

Nem tudjuk, hányan vesztették életüket ezen a napon a Parlament előtti mészárlásban. Vannak, akik száz alattira becsülik, de egyes vélemények szerint a sebesüléseikbe később belehaltakkal együtt akár az ezret is megközelíthette az áldozatok száma. Vannak visszaemlékezések tetemekkel megrakott teherautókról, amelyek titokban szállították a halottakat a temetőkbe. Nem tudhatjuk a teljes igazságot, de egy biztos: október 25-én a Kossuth téren egyértelművé vált, a hatalom a brutális eszközöktől sem visszariadva akarja a felkelést leverni. Mintha jelt adott volna az irányítása alatt álló fegyveres testületeknek, ugyanis az elkövetkező napokban az ország számos pontján dördültek el halálos áldozatokat követelő, megtorló jellegű sortüzek. A kegyetlen vérengzés hatással volt a felkelők elszántságára is, lendületet kapott a stratégiai csomópontokban spontán szerveződő ellenállási csapatok létrejötte, és már 25-én délután felvonulást tartottak a gyilkos ámokfutás ellen tiltakozva, amelyen az áldozatok vérével áztatott nemzeti színű zászlókat emelték a magasba.

Szerző: Borvendég Zsuzsanna, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Magyarságkutató Intézet

Link















 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Pierre de Ronsard versei
  2020-10-24 20:00:04, szombat
 
 







PIERRE DE RONSARD VERSEI


Pierre de Ronsard (Couture-sur-Loir, 1524. szeptember 11. - La Riche, 1585. december 27.) francia költő, a Pléiade nevű irodalmi csoport vezéralakja, a reneszánsz legnagyobb francia költője.

Korának ,,költőfejedelme" volt, az udvar és az előkelő körök elhalmozták elismerésükkel. 1554-ben első díjat nyert a hagyományos toulouse-i költői versenyen. Szolgálataiért 1565-ben IX. Károly francia király apátságot adományozott neki, ahol életének utolsó évtizedeit töltötte.

Ronsard már első kötetének verseiben is ókori költő, Pindarosz mintáját követte. Ezekben az ódákban sok a keresett homály, a mitológia, a merész szóösszetétel, - írta róluk Szerb Antal -, de felszabadító hatásuk volt, távlatot nyitottak, amilyenről a középkori költő nem is álmodott. Ronsard később Horatiust, majd Anakreónt követte, szerelmi költészetében gyakran Petrarca szonettjeinek hatása érezhető.











AMINT AZ ÁG HEGYÉN
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Amint az ág hegyén nyit a májusi rózsa,
első díszében oly fiatal, zsönge, szép,
hogy irigyli az ég vadonatúj szinét,
s mikor kelyhét a gyöngy Hajnal beharmatozza,

a szerelmet s a bájt takarja szunnyadozva,
és édes balzsamát a kerten ontja szét:
de ha eső, ha hév suhintja szép fejét,
a lankasztó halál szirmonként szertefosztja:

így téged is, alig hogy tavaszod betölt
míg gyönge bájadon ámult az ég s a föld,
letört a Párka és hamvadat földbe szórta.

Vedd hát gyászom jelét, e könnyet s bús szavam,
tejjel tölt serlegem s virágos kosaram,
hogy élve s holtan is, csak rózsa légy te, rózsa.

Nemes Nagy Ágnes







CUPIDÓHOZ


Kergeti nap az éjt,
a komor éj meg
a nappalt, mely sötét
homályban ébred.

Nyár után jön az ősz.
És a sivár szél
haragja sem a bősz
vihar után kél.

De amely itt belül
égeti lelkem,
az a láz sose hűl,
egyre mar engem.

Mért kellett szívemet
sújtanod, Ámor?
Nyiladnak jobb helyet
találsz te máshol!

Tréfáld meg bátran itt
azt, aki lusta,
ne engem, s azt, akit
kedvel a múzsa.

Jaj, engem kínozóm
kezéből végy ki:
gyötrelmem gyilkosom
nevetve nézi.

Add vissza elborult
szemem világát,
oszlasd el éjbe hullt
napjaim gyászát.

Könyörgök, Szerelem,
lelkemet óvjad,
vidd révbe kegyesen
törött hajómat.

Kiáltok hevesen,
mégiscsak elvet.
Ha jobban kérlelem,
messzebbre kerget.

Hiába, ha fakón
hervad az orcám,
nem hajtja zord bakóm
szívét az hozzám.

Hiába pengetem
néki gitárom,
s lep meg a meztelen
földön az álom.

A zápor s a komisz,
zúgva süvítő
szél dühe százszor is
kegyesebb, mint ő.

Szépsége pallosát
forgatja fennen,
de sebre sosem ád
írt a kegyetlen.

Mutasd meg, példaképp,
hatalmad, Ámor:
gyullaszd meg a szívét
attól a lángtól,

melytől az ostoba
Büblisz is égett,
és Kréta asszonya
sírba enyészett.

Rónay György







CSAK CSONT VAGYOK MA MÁR


Csak csont vagyok ma már, aszú csontváz, nem ember.
gyűrődöm, gyengülök, s minden csak gyötrelem,
a dárdás vad halál már zörgetett nekem,
ha nézem két karom, elborzadok szívemben.

Apolló és fia, e két hatalmas mester
nem gyógyít meg ma már, minden reménytelen;
búcsúzom, napsugár! többé nem lát szemem,
testem leszáll oda, hol szertemállik egyszer.

S a társak, akik ily esetten látnak itt,
ágyamhoz lépnek és lenyelvén könnyeik,
arcom megcsókolják, vigasztalást rebegnek,

s halálra vált szemem letörlik reszketeg.
Barátok! társaim! hát Isten veletek!
Elsőnek én megyek, szállást csinálni nektek.

Radnóti Miklós










CSÓK


Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rád borulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesítik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.


(Ford.: Rónay György)







A GASTINE-I ERDŐHÖZ
. . . . . . . . . . . . . . . . .




Heverve tölgyeid között
ma téged énekellek,
mint rég a dalnok görögök
az erümanthi berket.

Mert önzőn el nem rejthetem,
hadd tudja a jövő meg,
hogy mily sokat jelent nekem,
ó, Gastine, a te zölded.

Lombod üdít, ha lelkemet
az ihlet elragadja,
és szüntelen felelteted
a múzsákat szavamra.

S elűzöd a rossz gondokat
vállaimról, ha messze
bolyongok árnyaid alatt
egy-egy könyvvel csevegve.

Sűrűdből ki ne fogyjanak
a szerelmes brigádok:
tündérfiúk, szatírhadak,
félénkszívű najádok.

Legyen a múzsák otthona
örök időkre már itt,
és szentségtörő tűz soha
ne illethesse fáid!

Rónay György







HA MAJD ÖREG LESZEL


Ha majd öreg leszel, és este gyertyafénynél
tűz mellett üldögélsz, s az orsót pörgeted,
csodálkozva fogod zümmögni rímemet,
hogy egykor mint a vers tündére bennem éltél.

Szolgálóid között nem lesz, aki e névnél
föl ne figyelne, bár szunyókál reszketeg:
Ronsard! - hallja a szót s folytatja versemet,
melyet neved örök himnuszaként idéztél.

Én a sírban leszek, csonttalan árny, aki
mirtuszlombok alatt kínjait piheni;
te öreg néni a tűzhelynél, aki fázik,

s bánja szerelmemet, és hogy megtagadott.
Élj hát, higgy nekem, és ne várd a holnapot:
rózsa az ifjuság, élvezd, amíg virágzik!

Szabó Lőrinc







KELJ FEL MÁR, KICSIKÉM


Kelj fel már, kicsikém! nagyon lusta vagy ám ma!
A víg pacsirta már réges-rég fenn kacag,
s már eldalolta bús dalát a lomb alatt
rejtőzve a csalit szerelmes csalogánya.

Gyerünk! vár kint a dús gyep harmatgyöngyös ágya:
nézzük meg rózsafád, a bimbós ágakat,
s lássuk, szép szegfűid, miket tegnap magad
öntöztél szorgosan, kivirultak-e mára.

Tegnap este, mikor lefeküdtél, kezet
adtál rá, hogy előbb fogsz ma felkelni nálam,
s lám, édes hajnali álom lepi szemed

még most is, mint a szép lánykákét szokta, lágyan.
Ej, száz csókot nyomok pilládra és kemény
keblecskédre: tanulj felkelni idején!

Rónay György







KÖSZÖNTELEK, CSODÁS BARÁZDA...


Köszöntelek, csodás barázda, kéjes
metszet két comb között, szeretők párnás
találkahelye, fürtös, duzzadt vágás,
te drága! Mit ér nélküled az élet?

Te vagy a vágy s ellenszere: négy éjjel
múlt el, s bár még mindig veled csatázom,
te adod, hogy kínzóm, a nyilas Ámor
szorongatását mind kevésbé érzem.

Vidámság, móka , izgalom, mulatság
s gyönyör, mitől a legvadabb kamaszvágy
is megpuhul - úgy illenék, hogy minden
gavallér térdre boruljon elébed
s némán imádjon, te édes, mezítelen,
ágaskodó gyertyával kezében.







MARIE, ARCOD AKÁR...


Marie, arcod akár feslő májusi rózsa,
oly pirosan ragyog; gesztenyeszín hajad
súlyos fürtjeivel hullámosan tapad
kicsiny füled köré, kecses csigákba fonva.

Amikor még kicsi voltál, egy méhe zsongva
nektárral vonta be ívelő ajkadat,
szemedben ott ragyog Amor, s mintha szavad
páratlan dallamát Püthontól kapta volna.

Kis melled két kicsi tejjel buzgó halom,
mely úgy domborodik, ahogy friss tavaszon
a bimbó domborul burkában levelének.

Junó adta karod, Gráciák kebledet,
Aurórától való homlokod és kezed.
De szíved a dühös tigrisénél keményebb.

Rónay György







MÁJUSI RÓZSA


Lásd májusban, amint ágán virít a rózsa:
pompája zsendülő, bimbója most fakad,
színeire az ég féltékenyen lecsap,
ha hajnal könnye hull s a tájat frissre mossa.

Bokrában kellem és szerelem bujdokol ma,
fát, kertet balzsamos illattal átitat,
hol az eső veri, hol hevével a nap,
s meghal, csüggedt fején szirom szárad sziromra.

Ily hamvas, zsendülő virág voltál te épp,
ég s föld hódolt neked csodás szépségedért,
de párkád úgy itélt: te is legyél a földé.

A sírod könnyem és gyászom díszíti már
- emez tejes csupor, amaz virágkosár -
s így tested holtan is rózsa lesz mindörökké.

Baranyi Ferenc







MÉG GYERMEKES SZÉPSÉG


Még gyermekes szépség, tizenöt éves,
arany-bodor, kunkorodó fonat,
kisasszony-arc rózsás homlok alatt,
egy nevetés, amely ösvény az éghez;

erény, mit testhez méltónak ítélhetsz,
tejszín-kebel, hozzá hószínű nyak,
érett szív, bár a mell alig fakad,
emberi lény, isteni bájjal ékes;

szem, mely az éjt nappallá tenni kész,
gyötrelmeket lebíró könnyű kéz,
mely ujja közt életem zárja össze;

aztán egy dal, mely csöndben szétfoszol,
ha megtöri hol sóhaj, hol mosoly:
ez a varázs, mely elmém megkötözte.

Nemes Nagy Ágnes







MINT ŐZBAK


Mint őzbak, ha tavasszal hirtelen
repedni kezd a kínzó jég a földben,
hajnalban a vadontól messze szökken,
oda, hol mézesebb levél terem;

hol csaholás, ebek veszélye nem
keríti, hegyre hág, s lenn száll a völgyben,
a rejtőző tavat átszökve közben,
s kedve szabad, futása féktelen;

háló vagy íj félelme nem igázza,
csak akkor retten meg, ha eltalálja
a gyilkos nyíl, vérével ékszeres.

Így létem áprilisát járva én sem
sejtettem, hogy maholnap egy sötét szem
ezer nyílvesszővel csontig sebez.

Tóth Judit







ÖLELJ MEG, KEDVESEM...


Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.

(Fordította: Faludy György)







SZÉP IFJÚSÁGOM ODAVAN MÁR


Szép ifjuságom odavan már,
erőm megrokkant, derekam fáj,
Fogam fekete, főm fehér,
idegem ernyedt, heve nincsen,
s testem kihűl, mert ereimben
vörhenyes vízzé vált a vér.

Ég veled, lantom, röpke lánynép,
hajdani szép szerelmi játék,
Isten veletek, nincs tovább!
Vénségembe az ifju évek
öröméből át nem kísérhet,
csak a tűz, a bor és az ágy.

Az esztendőknek és a kórnak
súlya alatt fejem lekókkadt,
szivembe gondok foga váj,
s bárhol járok, bárhol időzöm,
mindegyre hátraleskelődöm,
nem bukkan-e föl a Halál,

hogy tüstént oda vigyen át, hol
valami zord Plutó országol,
ki friss üreggel várja lenn
az érkezőt, ahova nyomban
pihenni fektet, de ahonnan
nincs visszatérés sohasem.

Rónay György







SZÉP KASSZANDRA, AGYŐ


Szép Kasszandra, agyő, s szívem szép Máriája -
Bourgueilben három év telt el, s rabod valék:
az él, ez már halott, s annak örül az ég,
amit a föld sirat, öltözve érte gyászba.

Az én Áprilisom szép kezdetén, imádva
vágytam szépségedet: benned a büszkeség
nem lágyult soha, könny, se gyász nem volt elég:
bal kézzel fonta meg életemet a Párka.

Most itt az Ősz, de még szenvedek szüntelen,
mint Tavaszomban, úgy élek, szerelmesen,
s minden koromnak a kín szabja meg a célját.

Le kéne vetni már harci páncélomat,
de Ámor, mesterem, tegzével noszogat,
Trójáért vívni, hogy meghódítsam Helénát.

Vas István







UTOLSÓ VERS


Kertet, házat, hazát, itt hagyom a remek
kancsókat, korsókat, a csinnal villogókat,
haldokló hattyuként, hogy szállván úgy daloljak
mint ő, ha búcsúzik kanyargó part felett.

Vége! A szép fonál im letekeredett;
éltem, énekeltem: nevem hírben ragyoghat;
tollam az égre száll, útján a csillagoknak,
messze onnan, hol a vásár világ recseg.

Boldog ki félreáll. Még boldogabb, ki megtér
az ősi semmibe; de még boldogabb ennél,
ki angyalnak siet Krisztus körébe föl,

lent hagyván könnyedén romlandó sár-ruháit,
melyekkel itt a sors, végzet, szerencse játszik:
ki lélek már, szabad a föld nyügeitől!

Illyés Gyula



ÜDVÖZ LÉGY, CSODÁLATOS KÚT (klasszikus pornográf vers)


Üdvöz légy, ó, te csodálatos kút,
Mit árnyékába rejt két domb: két comb;
Üdvöz légy, te központ, szűk, szoros pont,
Te űzöl el szívemből gondot, bút!

Te, te mentettél meg attól a rút
Íjásztól, aki bűvkörébe vont;
Csak négy éjszaka leltem benned hont,
S erőm belül máris gyengébben rúg.

Ó, piciny lyuk, édes lyuk, pelyhes lyuk,
Bársony szőrök övezte huncut sut,
Ki megpuhítod, mi vadul benned szánt:

Téged zengjenek költők, minden hang,
Lábaid előtt pengjen minden lant
S lobogjon minden fáklya, minden láng!


A prozódiával kapcsolatban l. a Sully Prudhomme NAPLEMENTE c. versénél szereplő jegyzetet.

Hagyományos, jambikus fordítás:


Üdvözöllek, csodálatos medence,
Mit közrefog két élő, síma domb;
Üdvözöllek, szoros központi pont,,
Tőled repes nemes szívem merengve!

Te voltál az, te, meg ki mente
Az íjásztól, ki bűvkörébe vont;
Benned leltem négy éjszakára hont,
S erőm már nem oly vad, de renyhe benne.

Ó, édes lyuk, pelyhes lyuk, pici lyuk,
Bársonyos szőröcskék övezte sut,
Mely az ágálókat megszelidíted:

Téged zengjen minden költői hang,
Lábadnál heverjen minden, mi lant,
S mindenki, akit lángja fölhevített!

Israel Efraim











 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Az opera - régen és most
  2020-10-24 19:00:21, szombat
 
 







Az OPERA - RÉGEN ÉS MOST


RÉGEN


Az opera régen hatalmas buli volt, ma meg csak ülünk a sötétben

Az opera fénykorának közönsége evett, ivott és beszélgetett Verdi operái alatt, mégis tudta, mikor kell ünnepelni egy új művet, és mikor kell színpadra kérni a szerzőt. Hogyan zajlott egy operaelőadás egykor, és hogyan zajlik ma?

Theodor Adorno zeneszerző, filozófus, szociológus és esztéta egyike volt azoknak, akik a 20. században feltették a kérdést: miért veszítette el az opera a társadalmi funkcióját? Burgeois Opera című cikkében leírta, hogy az opera hatása és érvénye a mai társadalomban periférikus, az operaház pedig olyan lett, mint egy múzeum, amely azért működik, hogy megőrizze a régi nagy műveket.

Miért vonzz ilyen kevés embert az opera? Túl nehéz a kortárs zene? Vagy azért, mert a nagy repertoárdarabokat ismételjük újra és újra?
És miért ül a közönség sötétben?

Ha összehasonlítjuk az opera fénykorát, a 18-19. századot a mai korral, hatalmas különbségeket látunk: a mai állapotokhoz nehezen alkalmazkodik a közönség, és más magatartású nézőknek írtak a nagy bel canto komponisták is. A szigorú szabályok miatt sokan úgy érzik, nem tudnak eleget, nem elég műveltek vagy mélyek ahhoz, hogy az opera élményében részt vegyenek.
Az olasz opera hatalmas buli volt

Itáliában az emberek beszélgettek, flörtöltek, ettek, ittak és kártyáztak, az operaház pedig az egyik legfontosabb közösségi tér volt. Az itt megjelenők társadalmi státuszukat és érdeklődésüket is jelezték jelenlétükkel azontúl, hogy kíváncsiak voltak a zenére. Egy angol úriember például felháborodottan számolt be a San Carlo-i operaházban tapasztaltakról:

A tömeg nevetgélt és beszélgetett az előadás közben...

Kicsit viselkedett csak jobban a milánói Scala közönsége, ahol a szerencsejátékokat is engedélyezték. A 19. század végén viszont betiltották a házban a ráadásokat, és a nézők nem tapsolhatták vissza egynél többször a sztárokat. 1887-ben, Verdi Otellójának premierjén az előadás negyed kilenckor kezdődött és jóval éjfél után fejeződött be, és a házszabályokat is megtörte lelkes hallgatóság. A zenét többször tapssal szakították félbe, és Verdinek számos alkalommal meg kellett jelennie a színpadon - természetesen hatalmas üdvrivalgás közepette.
Meyerbeer Ördög Róbert című operájának bemutatója

Meyerbeer Ördög Róbert című operájának bemutatója (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Az opera zenei nyelvét a hőskorban értették az emberek, és imádták kedvenc zeneszerzőiket, Verdit, Bellinit és Rossinit. De mi változott meg azóta ennyire?
Hé! Ki kapcsolta le a fényeket?

Wagner többet tett bárki másnál, hogy az emberek csak az operára figyeljenek. A bayreuth-i operaház úgy épült meg, hogy a nézők minden helyről tökéletesen lássanak, és a nézőtérről eltűntek a fények. A zeneszerző egyik írásában kifejtette, hogy az opera egy kiválasztott réteg műfaja, és elvárta, hogy a nézők teljesen belefeledkezzenek a drámába.

Wagnernek természetesen igaza volt, az operát csak úgy lehet a legteljesebb mértékben befogadni, ha másra nem figyelünk. Ugyanakkor többek között ő volt az, aki után az opera egészen megváltozott.
A közönség azelőtt úgy érezte, hogy ők irányítják a színpadot, ezután viszont a színpadról irányították őket,

a műfaj pedig ama bizonyos elefántcsonttorony tetejébe került. Így került az opera a csúcsra, és paradox módon rögtön válságba is.
Az opera ma

Egy este az operában egész más élmény ma, mint az elmúlt évszázadokban. Többek között eltűnt az új művek bemutatásának az izgalma, és a közönség a kedvenceit követeli: a Bohéméletet, a Traviatát és a Varázsfuvolát - hogy csak néhányat említsek. Az újdonság iránti igényünket vadabb, szokatlanabb rendezésekben éljük ki.
Az opera közönsége pedig többnyire konzervatív,

akik számára elsődleges fontosságú a régi értékek megtartása és a szociális rend fennmaradása. Az operaház olyan lett, mint egy templom, a különbség csupán annyi, hogy Isten helyett Puccinit árasztják el imádattal - vagy legalábbis kultikus tisztelettel. Persze a konzervativizmussal nincsen baj, de olyan intenzív műfajfejlődés, amilyenben az operának korábban része volt, egy ilyen környezetben nem képzelhető el.
A Garnier Opera lépcsője. Louis Béroud festménye.

A Garnier Opera lépcsője. Louis Béroud festménye. (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Ez a gyakorlat persze magasabb művészi színvonalat eredményezett a színpadon, akár tökéletes produkciók jönnek létre estéről estére, a közönség viszont egy VIP-klubbá változott, ahol tudni kell, melyik ária után illik és szabad tapsolni, ahol 3-4 órán át mozdulatlanul kell figyelni, és a szöveg olasz, német vagy francia.

Herbert Lindeberger, az Opera - Egy különleges művészet című könyv szerzője úgy véli, hogy ennyi idő valóban rendkívül hosszú, de nem biztos, hogy a zeneszerző úgy komponálta őket, hogy a közönség minden egyes hangra figyelni fog majd. Tudjuk, hogy Verdi, Puccini és a többiek fantasztikus zeneszerzők voltak. Hogy miért? Ezek a zeneszerzők tudták és érzékeltek, mi az, ami érdekli az embereket, és mi az, amivel megragadhatják a figyelmüket. Nem tekintették a művészi szabadság csorbulásának, ha közönségkedvenc áriákat ,,kellett" írniuk, hiszen úgy vélték, a mű csak a hatásában bontakozik ki igazán.
Az opera elválaszthatatlan a közönségétől.

Nem hiszem, hogy gumicukrot és sört kellene árusítani az Ybl-palotában előadás közben, vagy hangos beszélgetéssel jeleznünk unalmunkat egy-egy Wagner-felvonás közben. De vizsgáljuk meg, hogy miért járunk operába, és mi érdekes ebben a műfajban. Tapsoljunk, fütyüljünk és bravózzunk, ha tetszik az előadás, ne ünnepeljünk illemből és beszélgessünk az előadásról a szünetben. Közben pedig ne feledkezzünk meg róla, hogy egy zajos bárban énekelni semmivel sem könnyebb, mint operaszínpadon. Sőt, az előbbi helyen még a közönség figyelméért is meg kell küzdeni. Viszont ha ez sikerül, pontosan tudni fogjuk, mi tetszik a közönségnek. Csakúgy, mint Donizetti, Verdi és a többi nagyok.

A cikk Lindsay Michael 2004-es Why We Should Ditch the Concert Hall and Hit the Bar című írása alapján készült.

Ez a cikk a Koktélparti című sorozat része. Ön is járt már úgy, hogy meghívták egy elegáns koktélpartiba, ahol csupa sznob és nagyvilági ember mulatta az időt, de Ön csak bután állt a sarokban, mert nem tudott miről beszélgetni? Nos, ennek vége! Vágjon fel előttük azzal a sok mindennel, amit itt olvas!

Link








MOST - kicsit humorosan


Mivel nem tudunk most operába járni, nehogy elfelejtsük az alapvetéseket


AZ OPERA SZABÁLYAI


Amit mindenképp érdemes tudni az operáról:

1. Az operában végig énekelnek. Ha valaki abbahagyja akár egy pillanatra is, hálából rögtön meg kell tapsolni.

2. Az operák alaptörténete a következő: két kövér ember szerelmes egymásba és a végén egyikük vagy mindkettő meghal. Őket kell a leghangosabban megtapsolni. Ha nem halnak meg, vígoperáról beszélünk.

3. Az operák általában nem szinkronizáltak, de a szereplők gesztusaiból is kitalálható a történet.
- Ha mellükre szorítják a kezüket, mint Lajcsi, szerelmesek,
- ha a plafonra néznek: boldogok,
- ha a padlóra: szomorúak,
- ha pedig a kardjukat csapkodják: kardozni akarnak valakivel.
- a gonosz általában gonoszan néz, vagy ki van vastagítva a szemöldöke.

4. Aki a legmagasabb hangon énekel, az keresi a legtöbbet, mind a férfiaknál mind a nőknél.

5. Mivel az operákat régen írták, a szövegírók többsége szerencsére már nem kap pénzt az idióta dalszövegekért.

6. A jó és a gonosz kövér nőket a ruhájukról lehet megkülönböztetni: a jó kövér nőnek ugyanis általában jobban kivan a melle.

7. A zenészek nem azért vannak egy árokban, mert szar számokat fognak játszani, hanem azért, hogy látsszanak az énekesek.

8. Ne aggódjunk, senkit sem ölnek meg annyira, hogy a halála előtt ne tudjon még tíz percet énekelni!













 
 
0 komment , kategória:  Művészet  
Október 23: A szabadság napja
  2020-10-22 22:15:17, csütörtök
 
 










OKTÓBER 23: A SZABADSÁG NAPJA




Az 1956-os forradalom Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet meg­szállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tün­te­té­sével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával feje­ződött be Csepelen november 11-én.









AZ ÉN FORRADALMAM


Hűvösek voltak a reggelek, október 26. mutatott a naptár. Szívekben a forradalom lángjai az égig lobogtak.

Azokban a napokban duruzsoló kályha mellett szobánk egyik szegletében egy kupacban összebújva a rádió előtt vertünk tanyát a remény sátra alatt, a búgó, recsegő hangkavalkádban szüleink, fülüket a készülékhez tapasztva hallgatták a híreket. Csoda váró hangulatban teltek a napok. Kora délelőtt a sugárútra néző ablak-párkányán könyököltem. Feltűnően nagy volt a forgalom mifelénk, csak nem a megszokott irányba. Nem a város felé igyekeztek, hanem Vásárhely irányába kisebb csoportban, néha kígyózó sorokban követték egymást az emberek. A Textiltechnikumba igyekvő (vasúti kollégiumos egyenruhát viselő) diákok is mintha megsokszorozódtak volna azon a reggelen. Felnőttek, kis csoportokban, hangosan beszélgetve, vidáman meneteltek a körtöltés irányába. A női cipők sarkainak kopogására ma is emlékszem, a ház előtti előkert nem nyelte a flaszter zaját.

Apám nem volt otthon, korán reggel a barátaihoz indult, tüntetésre készültek. Anyám 7 hónapos-, és a négyéves húgaimmal foglalatoskodott. Nem sokkal később a város felé jövet, a békés tömeg első sorai a házunk elé értek. Boldogan integettem nekik, amikor észrevettek visszaintettek és skandálni kezdték:

- Értetek is harcolunk! Értetek is harcolunk!

Kilencéves gyermeki lelkemmel, fejlődő szellememmel felfogtam a várt csoda abban a pillanatban megérkezett. Legyőzhetetlen vágyat éreztem, csatlakozni hozzájuk. Magamra öltöttem kockás béléses zöld lóden kabátomat, és elszöktem otthonról. A hosszú sorok egyikében beálltam, otthonosan mozogtam, nem vették észre, hogy nem tartozom senkihez. Valakivel beszélgettem, de hogy pontosan miről, már nem emlékszem. A József Attila (volt Vásárhelyi) sugárút kocsiútját teljes szélességében elfoglaltuk. Különböző rigmusokat skandálva érkeztünk a Radnóti gimnáziumhoz, ahonnan az első utcasarkon elkanyarodtunk a Takaréktár utca felé vezető kis utcához. A bölcsődéhez érve megálltunk, az ablakot papírzászlók díszítették, a gondozónők, dadák kisgyermeket tartottak a kezükben felénk fordulva. Ismét felhangzott:

- Értetek is harcolunk!

Én, a kilencéves forradalmár is hangosan kiabáltam velük, továbbadva a nem is oly régen nekem küldött üzenetet.

A Takaréktár utcához érve nehezen tudtunk besorolni a megrekedt tömeg közé. Nagy lett a zűrzavar, ott tudatosult bennünk, hogy fegyverrel a lábuknál elállták előttünk az utat a karhatalmisták a Korzó előtt felsorakozva. Az a hír járt végig futótűzként a tömegben, hogy valaki a sorok elején az ávósokkal egyezkedik, engedjenek tovább menni bennünket a Széchenyi térre, ahol csatlakoztunk volna a város másfelől érkezőkkel.

A sorok vége majdnem a Lenin körútig ért. Mi a régi Bajszár étterméig jutottunk ott várakoztunk egyre türelmetlenebbül. Egyszer csak araszolni kezdtünk előre fegyelmezett sorokban, a következő pillanatban lövések dördültek. Mindenki a körút felé menekült, én a Takaréktár utca és Lenin krt sarkán lévő házba futottam be. Féltem, remegtem a kapualjban, a lépcsőnél megálltam. Kis idő múlva valaki kézen fogott, felkísért a paplankészítő családhoz, ők leültettek, enni és inni adtak, kikérdeztek. Sokáig tartott a fész és rettegés órája. A Koradélután haza vittek. Szüleimnek elmondták, hogy kerültem hozzájuk. Apámék nagyon megörültek, amikor megláttak, de a jótevőm távozása után nagyon sokáig elbeszélgettek velem. Ezen az estén véget ért önálló harcom, pedig nem ez volt az első élményem, hiszen édesapámmal ott voltunk a városházánál a vörös csillag leverésénél, a szobordöntésnél és láttam, amint a városháza erkélyén a magyar zászlót lengető katonák megadták magukat, fehér zászlóra vagy valami hasonlóra is halványan emlékszem még ma is.

A Takaréktár utcai sortűz áldozatának a fiatal Schwartz Lajosnak a temetésére október 31-én került sor, édesapám magával vitt nagy könyörgésemre, ahol nagyon sokan voltunk, a temetőre néző utcában a bejárattal szemben megálltunk. A kapunál néhány embert a civil ruhások igazoltattak, nem volt rendbontás, csak végtelen szomorúság és gyász... A Rókusi városrész felett sötét felhők tornyosultak.

A szovjet tankok november 4-én és 5-én végig vonultak a városon, a következő napon megszállták a várost. Házunk előtt is állt egy belőlük Vásárhely irányában, olykor - talán megfélemlítésként körbefordították a tank csövét, mely házunk ablakszemeivel nézett farkasszemet.

Pár nap alatt néhány lövéssel és kézi-gránát robbantással véget ért a fegyveres történés a városban. A forradalmat leverte a szovjet csapatokkal megerősödött rezsim. Az elnyomás a hatalom bosszújával, akasztásokkal, súlyos börtön büntetésekkel és soha nem feledhető megtorlásokkal, kirekesztésekkel folytatódott országszerte.

(Lélek Sándorné)







,,A magyar lecke világos: a szabadságot lehet késleltetni, de végleg megtagadni nem lehet. A szabadság iránti vágy egyetemleges, mivel ezen a Földön minden férfi, nő és gyermek szívébe beírta a Teremtő. S amint világszerte újabb népek lépnek elő függetlenséget követelve, a magyar példából inspirációt, a magyar sikerből pedig reményt meríthetnek. [...] Magyarország a szabadság győzelmét képviseli az elnyomás felett, és Amerika büszke, hogy Magyarországot a barátjának nevezheti."

George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke, Budapest, 2006. június 22.







,,Óriási hiba volt [az '56-os magyar forradalom és szabadságharc leverése], és a nemzetközi jog alapvető elveinek megsértése. Az az oroszfóbia, amelyet most Kelet-Európában tapasztalhatunk, ezeknek a hibáknak - Berlin, 1953, Budapest, 1956, Prága, 1968 - a gyümölcse.".

Vlagyimir Putyin - 2000: az 1956-os forradalom leveréséről







AVANTI RAGAZZI DI BUDA


ELŐRE, BUDAI SRÁCOK!
című olasz dal, amely az 1956-os Magyar Forradalom hőseiről szól.


Előre budai srácok
előre pesti srácok
diákok, földművesek, munkások,
a nap nem kel fel többé keleten.

Száz éjszakát virrasztottunk át
és hónapokon át álmodtunk
azokról az októberi napokról,
a magyar fiatalok hajnaláról.

Emlékszem volt egy puskád,
lehoztad a térre, vártam rád,
a tankönyveim közé rejtve
én is hozok egy pisztolyt.

Hat dicsőséges nap és hat dicsőséges éjszaka
a győzelmünk idején
de a hetedik nap megérkeztek
az oroszok a harckocsikkal.

A tankok összetörték a csontokat,
senki nem hozott segítséget
a világ csak figyelt
az árok szélén ülve.

Leány, ne mondd el édesanyámnak
ne mondd el neki, hogy ma este meghalok
de mondd neki, hogy a hegyekben vagyok
és hogy tavasszal visszatérek.

A bajtársaimmal elítéltek vagyunk,
elveszett a forradalmunk,
nemsokára megkötöznek
és a kivégzőosztag elé állítanak minket.

A bajtársaim már az osztag előtt állnak,
elesik az első, a második,
végetért a szabadságunk
eltemetve a világ becsülete.

A bajtársak elrejtik a fegyvereket
majd visszatérnek énekelve az indulókat,
azon a napon, amikor felsorakozunk,
és visszatérünk a hegyekből.

Előre budai srácok
előre pesti srácok
diákok, földművesek, munkások,
a nap nem kel fel többé keleten.


olaszul:

Avanti ragazzi di Buda
avanti ragazzi di Pest
studenti, braccianti, operai,
il sole non sorge piu ad Est.

Abbiamo vegliato una notte
la notte dei cento e piu mesi
sognando quei giorni d'ottobre,
quest'alba dei giovan'ungheresi.

Ricordo che avevi un moschetto
su portalo in piazza, ti aspetto,
nascosta tra i libri di scuola
anch'io porteró una pistola.

Sei giorni e sei notti di gloria
duro questa nostra vittoria
ma al settimo sono arrivati
i russi con i carri armati.

I carri ci schiaccian le ossa,
nessuno ci viene in aiuto
il mondo e rimasto a guardare
sull'orlo della fossa seduto.

Ragazza non dirlo a mia madre
non dirle che muoio stasera
ma dille che sto su in montagna
e che tornero a primavera

Compagni noi siam condannati,
sconfitta e la rivoluzione
fra poco saremo bendati
e messi davanti al plotone

Compagno il plotone gia avanza,
gia cadono il primo e il secondo
finita e la nostra vacanza,
sepolto l'onore del mondo

Compagno riponi il fucile
torneranno a cantare le fonti
quel giorno serrate le file
e noi torneremo dai monti

Avanti ragazzi di Buda,
avanti ragazzi di Pest
studenti, braccianti e operai,
il sole non sorge piu all'Est.


Boldog István az Avanti Ragazzi di Buda-val emlékezett 1956 Hőseire

Link



Videó - A Lazio ultrái megemlékezése - Felcsendült az Avanti ragazzi di Buda

Link



Romantikus Erőszak: "Előre Mind Pesti Srácok"

Link



2020 Október 23

Link
















































 
 
0 komment , kategória:  Nemzeti ünnep  
Francesco Petrarca munkássága
  2020-10-22 21:15:45, csütörtök
 
 







FRANCESKO PETRARCA MUNKÁSSÁGA


1 Élete
Petrarca 1304-ben született fehér guelf családban. Arezzóban született, de ifjúsága nagy részét a franciaországi Avignonban töltötte. Petrarca késöbbi élete örökös nyugtalanságban, véget nem érő bolyongásban telt el Franciaország és Itália között, Ugyanis Dantéval együtt hagyta el Firenzét.

2 MUNKÁSSÁGA:
Őt tekinthetjük az első humanista tudósnak. Dantéhoz hasonlóan ő is két korszak határán élt. Együtt létezett benne a középkor vallásossága és a reneszánsz életöröme. Szenvedéllyel fordult az antik világ felé, a régi Róma csodálója volt. Az ő ösztönzésére készült el Homérosz Íliászának első latin nyelvű fordítása. Ő maga korlátlanul ontotta a latin nyelvű szerelmes verseket, amikért kortársai nagyon lelkesedtek, de Petrarca legnagyobb művének az Africa című befejezetlen eposzt tartotta.

3 SZERELME
1327. Április 26-án látta meg Avignonban Laurát, kihez szerelmes versei szóltak. A szeretett asszonyt Lombként, Babérként említi verseiben.Laurához írt szerelmes verseit Daloskönyvébe rendezi. Ezek a versek új stílusú költemények, melyeknek hangulata: melankólikusak, fájdalmasak, reménytelenek.

4 Petrarca daloskönyve
Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem fogalmát.Versei kifejezik a titkos vágyait. Daloskönyve bemutatja a vívódó lélek kitárulkozását. Verseit szonett formájában írta. A szonett 14 sorból álló, 4 szakaszos vers. Az első két versszaka 4-4, a második kettő 3-3 soros. A szonett rímképlete abba - abba - cdc - dcd.

5 1336-ban Petrarca megmászta a Montventouxot, melynek hegycsúcsán szent Ágoston vallomásait olvasva rájött, hogy nem csak a tájra,hanem az emberekre is nagy odafigyelést kellene fordítani.

6 Petrarca 3 legjellemzőbb tulajdonsága:
Áhitatos vallásosság
Szülőföldje iránti rajongása
A latin ókor iránti tisztelete


Link






















 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Francesco Petrarca, a szerelem nagy költője, a szonettek at
  2020-10-21 20:30:06, szerda
 
 










FRANCESCO PETRARCA, A SZERELEM NAGY KÖLTŐJE, A SZONETTEK ATYJA


Francesco Petrarca (Arezzo, 1304. július 20. - Arquà, 1374. július 19.) itáliai költő, esszéista, filológus, a humanizmus egyik legjelentősebb alakja, akit a “szerelem nagy költőjének" és a szonettek atyjának is neveznek. Életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, hatása érződik Magyarországon is Balassi Bálinttól a kortárs Rózsássy Barbaráig.

Fő műve a Daloskönyv (Il Canzoniere). A kötet darabjaiban Petrarca az emberi lélek csodálatos területeit, az emberi szenvedélyek világát énekli meg.

A versek ihletője a Petrarca által Laurának (laura = babér, babérkoszorú) nevezett hölgy. A kötet 366 költeményt tartalmaz, melyekben nem annyira az imádott női alak, Laura a fontos, hanem a költő érzelmei, megfigyelései önmagáról, a vágy hatalmáról, lelki szenvedésről, boldogságról, boldogtalanságról. Ezekben a versekben a kedves elérhetetlen, a szerelem egyszerre jelenti a boldogságot, beteljesületlenség miatti boldogtalanságot. A költő szerelme Laura halála után sem szűnik meg, de ekkor a reménykedés helyett a visszaemlékezés hangján szól verseiben. A kötet versei óriási hatással voltak a későbbi korok költőire.

1327. április 6-án, nagypénteken, a klarisszák avignoni templomában pillantotta meg először Laura de Novest, élete nagy szerelmét, verseinek legfőbb ihletőjét.

A szonett a reneszánsz korában az olasz Francesco Petrarca nevéhez kapcsolódik, a reneszánsz korában népszerűvé vált versforma, kötött formájú vers.

"Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért olyan halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?"



Francesco Petrarca - Videó - nem magyar nyelvű!

Link



Francesco Petrarca Daloskönyve

Link



Petrarca összes szerelmi szonettjei

Link











APOLLÓ ÉS DAPHNE

Apolló, hogyha él még drága vágyad,
amely Thessáliában gyúlt ki benned,
s imádott, szőke fürtjét nem feledted,
ámbár az évek egyre-másra szálltak:

hol tőrbe estél, aztán én utánad,
óvd ezt a tisztes Lombot, ezt a szentet,
ha - mert fénylő arcod felhőkbe rejted -
rá lomha dér s bús ég haragja támad.

S szerelmes-szép reménységed jegyében,
mely megtartott keservektől lesújtva,
a fullasztó leget fújd messzi tájra.

Akkor - csodás - láthatjuk majd a fényben
mi Asszonyunk, hogy karjait kinyújtva
a fűben ül, s árnyékot hint magára.










ÁLDOTT A NAP, A HÓ, AZ ÉV


Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek
ama szaka, órája, perce s egyben
a szép ország is, melyben rabja lettem
két szép szeme büvös tekintetének.

Áldottak az első gondok s remények,
melyeknek árán elszerelmesedtem,
s az íj s a nyíl, melytől sebet szereztem,
s a sebek is, melyek szivemben égnek.

Áldottak hangjaim, mik szerteszálltak,
Hölgyem nevét búgván a messzeségben,
s a sóhajok, a könnyek és a vágyak;

s áldott minden lap, melyen megkisértem
dalolni őt; s a gondolat, mi szárnyat
nem kap más senkiért, csupán csak érte.

(Ford.: Sárközi György)







104. SZONETT


Békét nem lelek, és harcba sem állok,
Félek, remélek, jég vagyok, s megégek,
Földön fekszem, és fellegekbe szállok,
Üres kézzel fogom a mindenséget.

Nem zár be börtön, s nem ad szabadságot,
Nem ver béklyóba, s szabadon sem élek,
Ámor nem kínoz, s nyugtot sem találok,
Élnem se hagy, s nem látok menedéket.

Vakon látok, s némán kiáltozom,
Halni vágyom, s esdek kegyelemért,
Mást szeretek, s magamat gyűlölöm.

Sírva nevetek, kínnal táplálkozom,
Élet s halál nekem semmit sem ér:
Önkívületem oka, Hölgyem, Ön.

(Képes Julianna fordítása)










AZ ÉDES DOMBOKON ÉN OTT MARADTAM


Az édes dombokon én ott maradtam,
nem hagytam el testi távozásban,
előttem lengnek; s egyre nyomja vállam
a drága súly, amely Ámor miatt van.

Csodálkozom magamon önmagamban,
hogy nem dobtam el a távolodásban
szép jármomat, bár levetni kívántam,
tart, mennél óbban, annál szorosabban.

És mint a szarvas, nyíltól sebesülten,
a mérgezett vesszővel az oldalában
fut, s jobban szenved, ha fut hevesebben,

én is balról nyílvesszővel találtan
emésztődöm - habár részben gyönyörben -,
kíntól hullok, s lankadok a futásban.

Fordította: Weöres Sándor








XIV. SZONETT


Ha, merre őt találom, arra nézek,
S Madonnám bűvös arcza rám ragyog,
S eszembe' forgatom a fényességet,
Amelytül olvadok meg lángolok:

Remegve, hogy közéig már az enyészet,
S hogy már a végtől messze nem vagyok,
Megyek, mint a kit vakká tőn a végzet,
S ki, czélja nincs bár, tovavánszorog.

Megyek - s futok előle a halálnak...
De hajnal bármilyen rohanva járjak,
A vágy nyomon követ mindenfelé.

Némáji megyek; hisz bánatos szavam
A népet sírni kényszerítené:
S én szívesebben így sírok: magam







9. SZONETT LAURÁHOZ


Ha nem szakad meg addig életem,
nem sorvaszt el a szenvedés a bánat,
és életed ezüstös alkonyának
végnapjait veled megélhetem,

ha ősz leszel és szemed fénytelen,
s nem ékíti kacér virág ruhádat,
arcod bársonya színtelenre sápad,
s rózsáira csak én emlékezem,

akkor erőt ad majd a szerelem,
hogy felsoroljam azt a sok napot,
órát, percet és hosszú éveket,

melyek miatt gyászt öltött életem,
ó, akkor majd kárpótol sóhajod,
s megszépíti a holt emlékeket.







HA NEM SZERELMET


Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

(Ford.: Sárközi György







ITÁLIÁM /CXXVIII/


Itáliám, bár a beszéd hiába,
s nem gyógyul sok halálos
sebed, melyeket testedszerte látok,
hadd sóhajtsak, mert sóhajomra vár most
Tiberis, Arno tája,
s a Poé, hol nagy búsan meditálok.
Ki e földre leszállott,
hogy irgalmazzon: ó, Egek Királya,
hazánkra bár egy pillantást bocsáss le,
és könyörülve lásd be:
ok nélkül mily gonosz háboru járja;
s őket, kik Mars szavára
gőgben megkövesedtek,
lágyítsd Atyám és szívüket emeld fel.
S volnék akárki, engedd,
hogy meghallják igazad énekemmel.

Ti, kiknek a sors kezetekbe adta
gyeplőjét szép hazámnak,
hogy is nem ébred bennetek a részvét,
láttán idegenek rontó hadának?
Miért kell hogy itassa
barbárok vére földünk annyi rétjét?
Hiún tévedtek ismét:
keveset láttok, hivén látni sokra,
pénzsóvár szívben hűséget remélve.
Kinek több hadinépe,
annál több ellenséget rejt a bokra.
Mily vizözön sodorta
vad pusztákról e népet,
elárasztván a hazai mezőket!

Ha önlelkünk nem ébred,
kicsoda üzze el nyakunkról őket?
A természet gondoskodott hazánkról
rakván az Alpok ormát
gátul közénk s a német düh elébe;
mégis nekirontott a vak mohóság,
mesterkedett galádul,
míg az ép testet rühvel nem lepé be.
Nos, egy-ketrecbe téve
úgy fészkelődik a vad s szelid állat,
hogy a jámbor húzza a rövidebbet;
még rosszabb, hogy e nemzet
sarja ama garázda siserának,
mely, mint könyvekbe láthatd,
Mariustól kapott oly
sebet, hogy máig is emlékezetben:
midőn is a folyóból
vért s nem vizet szürcsölt fáradt-epedten.

Császár, nem is mondom, hogy szanaszerte
szívük vére lepé be
a rétet, hála a latin vasaknak.
nem tudom, mily rossz csillag jelére,
győzelmed mégis az ég átka verte:
Te bűnöd, bár rád nagy dolgok bizattak;
köszönd hóbortjaidnak,
ha puszta lőn a föld legszebb hazája.
Mily bűn, itélet, vagy miféle törvény
a szomszédot gyötörvén
lecsapni mentett, elszórt vagyonára,
hajszolni héthatárba,
ölni s örülni közben,
hogy vérzik s lelkét áruba bocsátja?
Igazság szól belőlem,

nem düh s felebarátom csúfolása.
A zsoldos-cselt - hisz kézfelemeléssel
menti bőrét a német -
nem értitek meg ennyi próba árán?
Nagyobb a kár, miként csúfsága, félek.
Véretek szerte-széjjel
folyik, tőlük kegyet hiába várván.
Szállván hajnali órán
magatokba: mondjátok hogy becsülje
más azt, ki magát semmire se tartja?
Latin vér tiszta sarja,
magadról ezt az átkot már törüld le;
a bálványnak ne dülj be;
vak-hír, hiába költi,
hogy égből szállt le; ha e szörnyű falka
furfanggal fog legyőzni,
mienk a bűn, nem a természet adta.

Nem ez a föld, amelyen megszülettem?
Nem ez az ősi fészek,
hol hűséges reménnyel fölneveltek,
a Haza, melyre bizakodva nézek,
az anyaföld, amelyben
atyánkfiai rendben elpihentek?
Az Úr adjon tinektek
ehhez szivet: s lássátok meghatottan
a nép szemében könnyeit a gyásznak,
s hogy az Isten után csak
bennetek hisz, remél; ha irgalom van
szivetekben s ha nyomban
mutatjátok: e hű nép
fegyvert ragad s a csata gyorsan eldől;
mert a régi dicsőség
nem halt ki még az itáli szivekből.

Urak, nézzétek, az idő futása
oly gyors, repül az élet,
és a halál nyakatokon maholnap.
Még itt készüljetek fel, hisz a lélek
mezítlen, s mint az árva,
kétes útján magában bujdokolhat.
E völgytől búcsuzólag
elvessetek dühöt, rátartiságot,
a békesség megannyi mérgezőjét,
s kik társaik gyötörték,
időtöltésből: méltóbb múlatástok
eszeljétek ki mármost,
kezdvén vitézi próbán,
avagy tisztes tanulmányokba bújva;
itt lenn így ki-ki jól jár,
s nyitott előtte az egeknek útja.

Énekem, azt tanácslom,
illendőképpen mondd el az okát, hogy
mért célszerűbb kerülnöd büszke főket,
ama fenekedőket,
kik gyűlölik, mert régi rossz szokások,
a jó-szót s igazságot.
Inkább próbálj szerencsét
jóért küzdő igazak szűk körébe,
s kérdvén: mi az, mi megvéd?
Azt kiáltom: a béke, béke, béke!

Jékely Zoltán







KELETEN MÁR LÁNGOLT A SZERELEMNEK


Keleten már lángolt a szerelemnek
szép Csillaga, és az Északra szálló
Fényes Szekér, a hét csillagból álló,
sugarakat lövellve elkerengett;

rokkához kelt anyó, amint derengett,
s borzas-mezítláb fújta a parázsló
szenet; itt volt a szeretőkre váró
bús óra, melyben sírnak és merengnek.

Ekkor tűnt fel már-már halott Reményem
szívemben, és nem a szokásos úton,
mit álom zár s a nedves ujjú bánat.

Mennyire más volt, mint valaha régen!
Ne félj! - mintha így szólott volna súgón -
még láthatod szemem s megnyílni számat.

Fordította: Sárközi György







KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG


Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

Sárközy György fordítása


Francesco Petrarca: Kinek csak álma boldog - Videó

Link








FRANCESCO PETRARCA DALOSKÖNYVE


Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.

Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom
az emberek elől, kik rámtalálnak,
mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,
mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,
folyók és erdők érthetik meg éltem,
mert máshol mélyen rejtve van keserve.

De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy Ámor, ő kíséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.

Fordította: Szabolcsi Éva







XXVIII. SZONETT (Daloskönyv)




Midőn a Napszekér tengerbe gázol,
s a levegőnk s a lelkem elsötétül,
s a gondhozó éj égre szállni készül
a holddal s csillag-haddal, mely világol :

akkor mesélek létem sok bajáról
annak, ki mitse hallhat az egészbül,
s periek a sorssal, a világgal s végül
magammal s ővele, s tevéled, Ámor.

Az álom messze jár ; nincsen nyugalmam ;
hajnalig el nem áll jaj, sóhaj árja,
s a könny se, mit szivem szemembe késztet.

Eljön a reggel, földerül homálya,
de én nem, nincsen fájdalmamra balzsam,
csupán Napom, mely fölgyujt és megéget.

Fordította: Sárközi György







MOST ŐRÜLT VÁGYAM VI.


Most őrült vágyam - eloldozva tőlem -
fürgén szegődik tűnt hölgyem nyomába,
Ámor igáját könnyedén lerázta
s röpül - míg lábam lassan lép - előttem.

Hiába hívom egyre vissza - ő nem
térít a jó, a biztos útirányba,



gyeplő, sarkantyú meg nem zabolázza:
a vágy makacs mén, s hívó szóm erőtlen.

S ha pányva fogja, zabla tartja féken,
ha szilajsága kezességbe tört épp:
vesztemre elragad, halálba tűnve.

Csupán azért, hogy egyszer majd elérjem
"babéros" álmom keserű gyümölcsét,
mely méreg inkább, mintsem ír sebünkre.










A NAP, A HÓ, AZ ÉVSZAK ÁLDVA LÉGYEN


A nap, a hó, az évszak áldva légyen,
s az évet, órát, pillanatot áldom
s a szép tájat, ahol elért sugárzón
szép szeme, és rabul ejtett egészen;

áldott az első édes szenvedésem,
mit éreztem, hogy megérinte Ámor,
az íj íve, a nyíl, sebezve, fájón,
és a sebek, szívembe vésve mélyen.

Áldott özönlő hangja dalolásnak,
mit hölgyem szólongatva szétfolyattam,
a sóhajok s a könnyek és a vágyak:

és minden ív és árkus áldva mostan,
melyen hírt szerzek néki, senki másnak,
s eszméim is, mind néki áldozottan.

Fordította: Weöres Sándor







NINCS BÉKÉM


Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.

Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.

(Sárközi György)







Ó, SZÉP SZEMEK - LXIII.


Ó szép szemek, elnézve síri színem
- mely mindenekben elmúlást idéz fel -
szánalmatok felindult, s égi fénnyel
köszöntve éltettétek árva szívem.

A jó erő, mely életben marasztott,
áldása volt az Ön csodás szemének
s angyal-hangjának, édes, lágy szavának.

Ön adta nékem, asszonyom, a létet.
Serkenté - mint az ostor lomha barmot -
a lelkemet, mely renyhe volt s kifáradt.

Boldog vagyok, mert szívemen a zárat
csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében,
s ha kell, tovább hajózom bármi szélben,
mert Ön mit ád, számomra drága minden.







Ó JAJ, BE ROSSZ IS VOLT - LXV.


Ó jaj, be rossz is volt kezdetben, Ámor
midőn nyilával életembe sebzett,
s lassan királya lett az életemnek,
kormányoz engem égi trónusáról.

Nem hittem el, hogy íly erős a ráspoly,
s kikezdheti szilárdságát szivemnek,
kudarca teljes ím a képzeletnek:
így jár, ki többet gondol önmagáról.

Minden más védelem hiába mától,
a kérdés az csupán, hogy mind e kérést
elveti-é vagy pártfogolja Ámor?

Nem kérem már, hogy mérsékelje mérték
szívemnek lángolását, ám e lángból
kívánom, hogy Ő is megkapja részét.







PÓ, FÖLDI KÉRGEM...


Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad
vized hatalmas, száguldó folyásán:
a szellemem mélyen belül tanyázván,
erőd nem féli s másétól se borzad;

vitorlát jobb vagy bal felé se forgat,
mégis jó széllel, nyílként, vágya szárnyán
az arany Lomb felé lebegve száll már,
s erősebb, mint hab, szél, lapát s vitorla.

Egyéb folyók közt te királyi, büszke,
ki ott éred a napot, merre támad,
nyugaton százszor szebb Fényt hagyva messze:

csak földi részem hordja szarvad-ágad;
a másik, vágya szárnyával fedezve,
repül révébe édes Otthonának.







A SZEM, AMELYRŐL OLY FORRÓN DALOLTAM


A szem, amelyről oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,

a színarany haj, száz fényes bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk menyországgá tehette:
most ott hever mind egy maroknyi porban.

S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!

A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem, és rekedten
csap át kifáradt lantom is sirásba.

(Sárközi György)







159. SZONETT




Szerelem! Állunk őt ámulva, kit
káprázatul küldött az ég a földre.
Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!
Az angyal ő, ki földünkön lakik.

Nézd ritka köntösét, - hogy elvakít
elefántcsont-dísze s aranyja, gyöngye!
Mily andalítva ring e karcsú, gyönge
test, míg csábítja árnyékos csalit!

S a zöld füvet s ezer színű virágot
nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri ,
hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.

S a szem szikráitól kigyúlni látod
a felhőt, - földön, égen minden élni
s örülni kezd, amerre néz a drága.

(Fordította:Képes Géza )







162. SZONETT




Ti szerencsés füvek, boldog virágok,
kiken tapos mélázgató madonnám,
part, mely édes szavát figyelve andán,
szép lábának nyomát magadba zárod,

sima fácskák, friss lombbal ékes ágok,
halovány, kedves ibolyák a lankán,
sötét erdők, melyek fürödve lomhán
a Nap tüzében, oly sudárrá váltok,

ó, nyájas táj, ó, tiszta, friss erecske,
mely tükrözöd szép arcát s szép szemét is,
s élő fényétől gyúlsz tündökletesre,

irigylem tőletek tekintetét is!
Ne lássam itt ridegnek a követ se:
lángoljatok, hisz lánggal égek én is.







VÍG S BOLDOG SZIRMOK...




Víg s boldog szirmok, szerencsés fűszálak,
melyeken Asszonyom merengve lépdel,
vízpart, mely édes szavára felérzel,
s szép rajzát őrzöd némely lábnyomának,

zsenge cserjék, sarjadzó hamvas ágak,
violák, lepve vágy sápadt szinével,
árnyas erdők, miket sugár-tüzével
a nap délceggé növesztve eláraszt,

ó, gyengéd táj, folyóvíz tiszta sodra,
szép arcát, csillogó szemét szelíden
fürösztő, eleven fényként ragyogva:

vonzó mozgását tőletek de féltem!
Nem lesz többé e tájon árva szikla,
mely versenyt az én lángommal ne égjen!

Fordította: Szabolcsi Éva









 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Orth László versei III.
  2020-10-17 21:00:47, szombat
 
 




ORTH LÁSZLÓ VERSEI III.




Orth László, a tűzzel, szenvedéllyel, reményekkel teli 22 éves ercsi fiatalember még nem annyira ismert az olvasók körében, ám tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a száznál is több verse és prózája, melyek kivétel nélkül mind az élet nagy kérdéseivel, a szerelemmel, az érzelmekkel foglalkoznak.

,,A művészet egy eszköz,
Mi kitölti az ürességet,
Ég és Föld, ember és ember közt,
Ezzel ad némi reménységet"

,,Ki vagyok én, nem tudom,
Tán már tudni se akarom,
Élem az életem, törekszek a szépre,
Hogy szeretetet hozzak sorvadó létre."

Orth László



Link









III: SUTTOGÓ SZAVAK







ÁLMODOZÁS


Őszi délután,
Az ablakod oldalán,
Nézed a fákat,
A kopasz ágat,
A levelek lehulltak,
A zöldből megbarnultak,
Nézel az égre,
Mi beborult délre.
Szürke a táj,
A szíved fáj,
Elmúlt a nyár,
Nem tudod, mit csinálj.
Nincs kedved semmihez,
Nem tudod, magad hova tedd.

A télre gondolsz,
Várod, hogy szánkózz.
A fehér hópelyhek,
A karácsonyi ételek,
Szádban érzed ízét,
Nézed a karácsonyfa díszét,
Elolvad a hó és a jég,
Kiragyog a kék ég.

Kibújik a Nap,
Csiripelnek a madarak,
Az utcára kihallgatsz,
Gyerekek üvöltik: "Hurrá itt a tavasz!"
Kizöldül az erdő és a rét,
Fújdogál a meleg szél,
Felpezsdül az élet,
Búcsút intesz a télnek.

Eljött a nyár,
Mire várva vártál,
Strandon pihensz,
Víz után sietsz,
Hogy forró tested,
Gyorsan lehűtsed.
Lassan vége a nyárnak,
Az ősz lábai körüljárnak,
Lehűl a levegő,
Vihar jő,
Dörög az ég, s villámok csapnak,
Felébredsz a zajra, ahogy hadakoznak,
Mert egy őszi délután,
Felébredtél az ablakod oldalán.







ÁLMOK


Álmok, melyek szépségbe ringatnak,
Utat mutatnak fényes csillagnak,
Elvisznek oda, hol léted szebb,
De életedben soha ne feledd,
Ezek csak álmok, s nem a valóság,
Ebben ez a kínzó gyalázság.
Miért nem telesülhet vágyunk,
Reményekkel teli, szép álmunk?
Talán azért, mert ilyen az élet,
Ad, majd elvesz minden szépet,
Képek, melyek erőt adnak,
A szürkeségből kiragadnak,
Segítenek a bajban, s rosszban,
Süppedő, húzó, s nedves homokban,
Jövőt ad, s felejtet is,
De az érzés ál, hamis.
Nélküle viszont nem élhetünk,
Mert hiányában csak szenvedünk.
Segít, hogy túléld a mát,
S meglásd a holnap hajnalát.







ÁLMOS VAGYOK


Álmos vagyok, de nagyon
Nemsokára elalszom,
Pedig reggel van, nem este,
De álom kúszott szemembe.
Fejem lehajtom, nem hallok semmit,
Nem zavarok én senkit,
Ha egy órácskára lehunyom szemem,
Kipihenem magam, friss létem legyen.







ÁRTATLANSÁG




Olyan ártatlan, s szép,
Mint egy ragyogó kép,
A kisbaba piros arca,
Édes kis mosolya.
Olyan ártatlan, s okos,
Mint egy kis tudós,
Olyan naiv a kicsike,
És még olyan picike.
Kis kopasz feje,
S hatalmas barna szeme,
Ő maga az Ártatlanság,
S a nagybetűs Szabadság!







BÚCSÚ


Dohos levegő, penészes falak,
Szemedből a könny kifakad,
Oly szép emlékek törnek elő a mélyből,
Kifakad minden, egy érző szívből.

Érdes tenyered simogatja a falat,
Oh, ezernyi és ezernyi gondolat,
Mi lesz most, hogy elhagyod,
Hogyan fojtod el bánatod?

Lépcső, mennyiszer ültél tetején,
Hányszor átkoztad, hányan vagytok még?
Korlát, hányszor bújtál hozzá átölelve,
Bánatodban osztozva, a múltat feledve?

Minden megkopott, de minden a régi,
Pislákoló lámpák halovány fényei,
Hangok, mik ezer évesek,
De mégis, fejemen léteznek...

Kisgyerekként játszadozva, pöttyös labda gurul,
A szomszéd gyerek, ki könnyen bedurvul,
Az első édes csókot is te láttad,
A csalódásban is társad találtad.

Az első cigaretta füstjét is te szívtad,
Az első versem is te írtad,
Még mindig ott van, de a por belepte,
Falra vázolt apró kis versike.

Te voltál tanúm, mikor igent mondtam,
Te voltál, mikor boldog apa koromban,
Meséltem, miket csináltunk mi együtt,
És ez a mi titkunk, nem feledjük.

Most vérző szívvel állok előtted,
Könnyeim bevallom, csepegnek,
Isten veled, te legjobb barát,
Lépcső, és odabújós korlát.

Kimegyek, nem nézek vissza,
Hallom, ahogy óriás gép lecsapja,
Hatalmas vérszívó karjait,
Érzem életem emlék porait.

Fekete ruhában másnap elmegyek,
Hatalmas sírodra egy virágot teszek,
Hidd el, örökre szívembe zártalak,
És örökké bezárult e fájdalmas lakat.

2007.

Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján







BŰNTUDAT


Bűn és bűntudat,
Ez együtt fakad,
Bűnben élni könnyed tett,
De bűntudattal élni nem lehet.







BÜSZKE GYERMEK


Különös téli éjszaka volt,
Fényesen ragyogott a Hold,
A gyermek a szobájában feküdt,
S zavaros gondolataiba merült.

Nem kellhetett ki az ágyból,
Nem nézhetett ki szobája ablakából,
Csak feküdt, szinte mereven,
Nem csodálhatta a hulló pelyheket!

Szobájában a fényt gyertya adta,
Kis zugát halványan világította,
Csak nézte a plafonon játszó bogarakat,
Mik a téltől félve bent maradtak.

Meleg dunyhák közt feküdt teste,
Hogy melegen tartsa őt az este,
Hideg volt kint, s bent a lakásban,
Nem égett a kandalló a kis szobában.

Arcán csurgott végig verejtéke,
Testében izzott forró vére,
Arcára volt írva minden fájdalom,
Minden, mi kínzó rágalom.

Anyja lépett be a szobába,
Borogatást hozott fia arcára,
Ezzel próbálta hűteni törékeny testét,
Szavaival ápolta érzékeny lelkét.

Csurgott a verejtéke, de a hideg rázta,
A halál felé vezető utat járta,
Egy kis csíny, mennyi bajt okozhat,
Kínzó szenvedést, fájdalmat hozhat.

"Anya, nemsokára meghalok?
Félek, én nem akarok!"
Anyjában végigszaladt a gondolat,
Lehet nemsokára egyedül maradhat!

Könnybe burkolódzott kék szeme,
S ezt súgta édes fia kis fülébe:
"Nem fiam, meglátod, jobban leszel,
A szeretet minket féltve ölel!"

Összeborultak, s már együtt sírtak,
Könnyeik hadával nem bírtak,
Az anya szorosan átölelte egyetlen gyermekét,
Tán utoljára szoríthatja így kis testét.

"Anya, ugye tudod, nagyon szeretlek! Téged?
Kérlek, ölelj meg, én annyira félek!
Kérlek, soha ne hagyj el soha!"
Remegő szájával ezt suttogta.

Az anyja nem bírta, kirohant,
Szíve majd összeszakadt,
Nem bírta nézni gyermekét,
Nézni kínzó gyötrelmét.

Tudta jól, tehetetlen,
Nem bírt tenni a betegség ellen,
Tudta, végig kell nézne.
Fia eltávozik egy örök életre.

Erőt vett magán a szomorú anya,
Gyermekét nem szabad magára hagynia,
Odament fiához, simogatta,
S halkan a fülébe suttogta:

"Ne félj fiam, mindig veled leszek,
Én soha el nem veszítelek,
Követlek én, bármerre mész,
Követlek, bármely útra is térsz!

Nem lesz úgy perc, ne lássalak,
Nem lesz óra, na halljalak,
Nem lesz soha, nem fogom kezed,
Mert örökre ott leszek veled!"

Megfogta kezét, szorosan,
Forró volt, mint tűz a kazalban,
A gyermek belenézett anyja könnyes szemébe,
Őszinte vallomásnak készült elébe:

"Anyám, ki életet adtál nekem,
És mindig fogtad két kezem,
Büszke vagyok rád, te vagy az életem,
Bocsáss meg, fájdalmat okozok neked!

Kérlek, ne sírj miattam, nem érdemlem,
Hogy könnyed szemedből értem csepegjen,
Gyere kérlek, hadd öleljelek,
Hadd mondjam el, mennyire szeretlek!"

Lassan halványodott a gyertya fénye,
Uralkodott már az éj sötétje,
Hideg szellő tört be a szobába,
Fekete holló szállt a havas párkányra.

Mindketten tudták, itt az idő,
Tudták már, mit hoz a jövő,
A gyertyák elaludtak hirtelen!
Oh, a világ, miért ily kegyetlen?

A gyermek már nem szorította anyja kezét,
Anyja már nem érezte fia forró leheltét,
Csönd lett a szobában, üresség szívében,
Csak ült némán a rideg sötétben.

Könnyei lassan peregtek arcáról,
Szívesen ordítana kínzó fájdalmáról,
De egyedül volt már, senki nem hallgatta,
Nem érdekelt már senkit fojtó bánata.

Ígéretet tett fiának, soha nem hagyja egyedül,
Elővett egy üveget, s kortyolt a méregből,
Egy mondat hallatszott még ki száján:
"Megyek hozzád angyal szárnyán!"

Holtan esett össze az anya,
Nem volt miért maradnia,
Most már újra együtt anya és gyermeke,
Örökkön együtt, ott fent a Mennybe!

Különös téli éjszaka volt,
Fényesen ragyogott a Hold,
A gyermek a Mennybe került,
S a szeretet tengerébe merült.







CSODÁS TÉLI ÉJSZAKA


Egy sötét téli éjszakán,
Ülsz az ágyad oldalán.
Merengsz a messzi sötétségbe,
Csillagok fénye ragyog az éjbe.
Hópelyhek hullnak egy sötét felhőből,
S egy alak előbúj a sűrű ködből.
Karimás kalapja és ballonkabátja,
Itt jelenik meg, s pont ma.

Tested el kezd remegni,
Mert ne tudsz feledni.
Előtörnek régi képek,
Giliszták, s ronda férgek,
Csúsznak, másznak melletted,
S feletted szörnyek lebegnek.
Egyre közeledik a titkos alak.
S szűkülnek a szürke falak.

Szíved, olyan hevesen ver,
Tested, mint egy kő, úgy hever.
Mozdulni se tudsz a félelemtől,
Lélegezni is alig a rémülettől.
Érzed, ahogy a vad idegen,
Egyre uralkodik lényeden,
Félsz, hogy mi lesz veled,
S kezed, a szemed elé teszed.

Várod, hogy az ismeretlen alak,
S az összemenő falak,
Végezzenek Veled,
Elbúcsúzol: Isten veled!
Felkészülsz a nagy halálra,
A misztikus másvilágra,
Látod, ahogy nyílik az ajtó,
S szívedben landol egy karó.

Hirtelen felugrasz az ágyról,
Üvöltve rohansz ki a szobából,
Eltűntek a férgek és a rémalak,
Helyükön maradtak a régi falak.
Kinyitod a falat, a villanyt feloltod,
A sötétből kibújó rémalakot látod,
Szíved megnyugszik, már nem ver hevesen,
Apád jött be szobádba hirtelen.

Boldogan rohansz oda, átöleled,
Szemedből a könny lassan csepereg.
Apád karjában megnyugszik lelked,
Ágyba fekteti felhevült tested.
Betakar, s ott marad Veled,
Te lassan lehunyod szemed,
Ő vigyáz rád egész éjjel,
Hogy többé ne harcolj a sötétséggel.







EGY PILLANAT


Gyors, rohanó világban élünk, mi emberek,
Mint némafilm, életünk úgy pereg,
Az utcán, mint vonat, úgy robognak társaink,
Mint termék, gyár monoton sorain.
S ha egyszer meglátsz egy szerelmes párt,
Kik egész életükben a másikra várt,
Megcsókolják egymást érzékien, de hevesen.
S az idő lelassult, szinte teljesen,
Szíved mélyébe boldogság költözik hirtelen,
Rájöttél, e világ nem oly kegyetlen,
Aztán fejed elfordítod, s lassan mész tovább,
Éled tovább léted monoton világát.







ELVESZTEM


Elvesztem, nem találom magam,
Csak sodródok a folyamban,
Saját magamban vesztem el,
Kérdésemre senki nem felel.

Elvesztem, magányosan járok,
A gondolataimmal együtt szállok,
Hova, merre visz az utam?
Hol találom meg magam?

Gondolataim szanaszét szállnak,
Egymásra nem találnak,
Elvesztem, vége mindennek,
Nincs így értelme az életnek!







EMLÉKEK


Ablakomon fagyos jégvirágok,
Az utcán összenéző szempárok,
Hideg, hűvös lett az éjszaka,
Mindenki siet valahova.

Én csak nézek ki az ablakon,
Szemem tágra nyithatom,
Figyelhetek, nézhetem őket,
Az elsuhanó szép időket.

Oly szép emlékek feljutnak,
Mik eddig a mélyben lapultak,
Az elsuhanó pillanatok,
Rajtuk mosolyoghatok.

Mindenki rohan, de itt bent,
Nyugalom és halk csend,
Csak a gondolatok, emlékek,
Mik a mélyről feltörnek.

Mennyi szép pillanat,
Mennyi szép gondolat,
Mi meghat, megragad,
Suhanó e forgatag.

Az idő is lassan jár,
S már üres a kinti táj,
Mindenki otthon van már,
S a gondolatom is alászáll.

Emlékek, visszakúsznak a mélybe,
Megmaradva ínséges időkre,
Hol kell majd a boldog pillanat,
Ezernyi szép gondolat.







ESZTELEN


Fent a magasban ül egy ember,
Minden időt egynek szentel,
Annak, hogy másokat rommá tegyen,
S mástól mindent elvegyen.

Ül ott fent egymagában, magányos,
Ő az egyetlen kard nélküli harcos,
Csak irányít ezreket a halálba,
A pokol vérengző kapujába.

Nincs joga, de mégis ő határoz,
Nem ért máshoz, csak a halálhoz,
Ahhoz, hogy fájdalmat okozzon,
S vérengzést szítson, s fokozzon.

Ő egy esztelen gyilkos, mint Néró,
Szerinte a vérengző hatalom a jó.
De ha ő feláll trónja kényelméből,
Más ül, helyére egy pillanaton belül.

A trón megváltoztat, gyilkossá tesz,
Ha beleülsz, nép kezedbe hatalmat tesz,
De csak azért, mert félnek, gyávák mind,
Félnek vezér nélkül, odakint.

Ő az, kire ezernyi fegyveres hallgat,
S fegyverük által, milliók halnak.
Mert egyetlen őrült, esztelen,
Parancsba adta hirtelen.

Ártatlanok, kik semmit nem tettek,
Mégis ők, kik bűnhődnek,
Észre se veszik, s egyetlen perc alatt,
Életük sodró viharának vége szakad.

Esztelen, ki kioltja az életet,
Kioltja az egyetlen szépet,
Mi az ártatlanoknak adatott,
Mert más jót nem kapott!

Könnyű fentről parancsot osztani,
Bársonyszékben, ezreket fosztani,
Nem látni, s nem hallani a könyörgést,
A fájdalmat és a hatalmas szenvedést.

Könnyű így ítélkezni ezrek fölött,
Minden szép, s jó között,
Lelkiismeret nélkül birtokol,
S ha nem, megtorol.

Háborúkat szít világszerte,
Félőn néznek e esztelen emberre,
Hogy ki lesz a következő áldozat,
Ki e világon nem maradhat.

Koholt indokkal teszi rá kezét,
Egy hazára, s követeli a részét,
S a szép az, hogy odaadják,
S őt a megváltónak tartják.

Pedig ő nem vált meg senkit,
Csak kihasznál mindenkit,
Aztán, mint rühes kutyát,
Elhajtja a kihasznált hazát.

Nem ember az ki ilyet tesz,
Hogy a másiktól csak vesz,
Kihasznál, majd odébbáll,
Szíveknek ez nagyon fáj.

Magának akarja az egész világot,
Erdőt, fűt, s minden virágot,
Nem elég neki az óriási hatalom,
Ezrek fölött lévő kínzó uralom.

Volt, mikor csak úgy támadtak másokra,
Nem nézték, hogy kit is gyilkolva,
Nyomnak el egy egész népet,
Szabadságban többé nem élhet.

Nem lenne baj, ha egyedül lenne,
S senki neki nem hinne,
De vannak kik, vakon követik,
S tetteit nem ellenzik.

Ez lett a baj, e világgal,
Hogy esztelen emberekkel szárnyal,
S ha esztelen örültek irányítanak a jövőben,
Nem lesz szép e csodás Földben.







ÉLETEM VÉGÉIG


Életem végéig, hű társ leszek,
Életem végéig, adok is, s veszek,
Életem végéig, segítek a bajban,
Életem végéig, nem lesz rajtam,
Bűn, s mocsok, mi e világon fertőz,
Tiszta leszek, mint a víz, s forró tűz.

Életem végéig, téged szolgállak,
Életem végéig, csak téged látlak,
Életem végéig, csak rád nézhetek,
Életem végéig nem vétkezhetek,
Senki ellen, e romlott gúnyos világban,
Mert lelkem elvész, a világi homályban.

Életem végéig, gyáván raboskodom,
Életem végéig, megalázkodom,
Életem végéig, láncolt rab leszek,
Életem végéig, belőlem étkezzetek.
Belőlem, mert feláldoztam magam értetek,
Raboskodó estemből egyetek, hogy ti éljetek!







FALAK


Átölelnek, néma, fehér kezükkel,
Nem szólnak semmit, csak állnak,
Minden kis szót hallanak fülükkel,
Nem tesznek semmit, csak várnak.

Mire? Azt nem tudom meg soha,
Beborítja őket a pór sötét fátyola,
Csak állnak, nem szólnak hozzám,
Állnak, mint katona, mogorván.

Átölelnek, néma, fehér kezükkel,
Csend, szavak nélkül is tudják,
Látják fehér, csillogó szemükkel,
Életük végéig a dísz sort állják.













FEKETE MELÓDIA


Fekete nap, fekete emberek,
Fekete Hold, fekete lelketek,
Fekete szemek, fekete minden,
Fekete száj, fekete kincsem,
Fekete szép, fekete homály
Fekete csúf, fekete sár,
Fekete fa, fekete jó,
Fekete domb, fekete hó,
Fekete rózsa, fekete virág,
Fekete lét, fekete világ,
Fekete lap, fekete írás,
Fekete toll, fekete vívás.
Fekete holt, fekete élő,
Fekete rét, fekete felhő,
Fekete minden, fekete átok,
Fekete ég, fekete álmok,
Fekete ég, fekete madarak,
Fekete ember, fekete hallgatag,
Fekete ló, fekete állat,
Fekete munkás, fekete fáradt,
Fekete fehér, fekete szín,
Fekete édes, fekete szín,
Fekete könny, fekete baj,
Fekete arc, fekete haj,
Fekete utca, fekete ház,
Fekete torta, fekete máz,
Fekete élet, fekete minden,
Fekete én, fekete kincsem.







HAZÁM
. . . . . . . . . . .




"Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar,
Bölcsöd az, s majdan sírod is, mely ápol, eltakar"
Így szól dicső Szózatunk első két sora,
Melynek igaz, s bölcs, minden egyes szava.

Ezred éve élünk Kárpátok lágy ölében,
Lankák, s völgyek ölelő kezében.
Hegyek óvnak minket, vigyázznak létünkre,
Minden titkunk féltve őrizve.

Hegyek oldalán ezernyi szőlőtőke,
Édes bor vörös, s fehér nedűje,
Ez oltja szomját a magyar embernek,
Ez ad színt a magyar életnek.

Zöldellő erdők, virágos rétek,
Sűrű lombok közt, szűk ösvények,
Ezernyi tiszta patak csordogáló vize,
Öleli hazát, mint védő keze.

Sárgán aranyló búzamezők a messzeségben,
Együtt hajladoznak a langy szélben,
Ezernyi madár száll a kék égen,
Eljőnek ők minden évben.

Balaton kék vize halk, s csendes,
Mint nyugalom szigetén lenne, kedves,
A nyugalom tengere,
A Balaton hullámzó kék vize.

E kis hazában, ezernyi régi emlék,
Mit múlt ősi anyja ellék,
Őrzi magyar ember, félti mindentől,
Mert büszke rá, mit múlttól örököl.

Büszkén néz egy romos várra,
Vagy a múltban vívott nagy csatára,
Vállalja múltját, mindegy kudarc vagy dicső,
A múlt örök, s becsülendő.

E föld, miből mi vétettünk,
Életet adott mi nekünk,
E föld, e szent haza,
Létünk meleg otthona.

Jaj, hogy balsorsunk mindig megtalált,
Ez tükrözi hazánk fájdalmát,
Ezernyi csata zajlott az országban,
E csöppnyi vérző hazában.

Mindig a rossz oldalra álltunk,
De meg soha nem hátráltuk,
Szembenéztünk vele, s vesztettünk,
De lélekben soha el nem vesztünk.

Sokszor tiporták e hazát a földbe,
Lökték a végtelen, sötét mélybe,
Feledett mindig e vesztes haza,
Mert holt népe sírva, ezt akarta.

Oh, mily rég volt, mikor a hét vezér,
Büszkén felvágta lüktető erét,
S együtt közösen keresték a hazánkat,
Nagy árat fizetve, de magtaláltak.

Mikor látták Kárpátok lágy ölét,
Hegyek zöldellő szép völgyét,
Tudták már, ez lesz az új hazánk,
Hol békésen álhetünk talán.

Mikor volt utoljára dicső hadunk?
Mindig a rossz oldalra álltunk.
Hányszor éltünk elnyomás alatt?
Oh szívünkben hány seb felszakadt!

Mindig büszkén vállaltuk kik vagyunk,
Szívünkben, e hazának mindig helyet szorítunk,
Emlékezzünk azokra, kik értünk haltak,
Mert számunkra békét akartak.

Sírjuk fölött álljunk meg egy szóra,
Egy percet gondoljunk a múltra,
Hajtsuk meg előttük fejünket,
Hogy érezzék, tiszteljük őket.

Mi is ebből a földből vétettünk, s azzá lesz testünk,
Porból vétettünk, s majd azzá is leszünk.
Itt lesz majd végső nyughelyünk,
Hol örökre álomra hajtjuk fejünk.

Ne csak vegyünk, adjunk is a hazának,
Tiszteljük, hajtsunk fejet múltjának,
Óvjuk őt, vigyázzunk törékeny testére,
Ezt tette ezred év nemzedéke.

Ne okozz fájdalmat e szép hazának,
Ne hozz csalódást őseid múltjának,
Ne áruld el őket soha létedben,
E szép hazát ne hagyd cserben.







HOLTAK NAPJA


November első napján, tisztelgünk,
Halottainkra fájóan emlékezünk,
Virágot viszünk sírúkra,
Némán megállunk egy szóra.

Gyertyát gyújtunk értük,
S rájuk emlékezünk,
Egy imát is elmondunk magunkban,
Jó sorsuk legyen a másvilágban.

Teszteljük e napot, gyújtsunk gyertyát,
Hajtsuk fel a gyászoló özvegy fátylát,
Emlékezzünk némán a holtakra,
Ez a perc szóljon csak róla.







HOL VAN AZ IGAZSÁG?


Hol van az igazság, merre jár?
Mikor jő elénk már?
Eltűnt életünkből örökre?
Sose jő már eme földre?

Nem tudom, de már várom,
S csak szerény érvem javaslom,
E hazugsággal teli világban,
Higgyünk még a csodában!

Higgyünk abba, hogy eljő még,
Elment közülünk, olyan rég!
Keressük, csábítsuk újra közénk,
S ha jő, el soha ne üldözzék!

Szükség van rá, nem csak nekünk,
Hanem ezernyi utód, s gyerekünk,
Számít rá, hogy széppé teszi a világot,
S csodát hoz, mit várok.







HULLÓ FEHÉR CSILLAGOK


Este van, kigyúlnak a fények,
Csodája az éj, e földi létnek,
Nézem az eget, felleget,
Mik betakarták a sötét eget.

Fehéren pompáznak, a város fénye,
Világítja őket, s eltűnőben éj sötétje,
Fehér hópelyhek hullnak a tájra,
Fehér leplet vonva rája.

Mindent betakar a hó, a fehérség,
Gyönyörű a táj, szépség,
Hogy a tekintetet megragadja,
S engedni többé nem akarja,

Barna fáknak fehér lombja,
Kis utcának fehér dombja,
Fehér a háztető, fehér minden,
Fehér minden, nagyon szépen.

Csoda ez, s olyan szép,
Mikor így áld minket az ég,
De nem tart soká, jön a tavasz,
De jövőre a tél, újra hozza a havat.







ISKOLA
. .




Iskola-iskola,
Minek járok én oda?
Olyan, mint egy óvoda,
Csak nagyok járnak oda.

Általános első osztály,
A számolás is megy már,
Abbahagyni most lenne kár,
Jöhet a második osztály.

Lassan telnek az alsós évek,
Dogánál mindig halasztást kérek.
Azt mondják: jó útra térek,
De ezek téves hírek.

Már öt éve járok ide,
Osztályom az iskola elitje,
Mindenki hajt izibe,
Csak én nem illek ide.

Szüleid hajszolnak,
Nyugton nem hagynak,
Adjak esélyt magamnak,
Arra, hogy tovább tanuljak.

Bekerültem egy gimibe,
Nem tudom, hogy vettek fel ide.
A lányok belezúgtak Fridibe,
Mi meg nyomultunk előre.

Eljött az utolsó esztendő,
S jött egy sötét felhő,
Megcsapott egy furcsa szellő,
S ülök, mint érettségiző.

Sikerült minden,
Ezt nem értem,
Mert attól féltem,
Nem megy ez énnekem.

Most itt van a főiskola,
A gimisek nagy álma,
Az utam visz valahova,
Csak még nem tudom hova...











KARÁCSONYI ÉJSZAKA


Végtelennek tűnő, hosszú napokon,
Barangolok kihalt tájakon,
Fehér takaró alatt szunnyad a rét,
Lélegzetem eláll, gyönyörű e kép.

Kis házikó, gyertyák fénye,
Világosság a sötét éjbe,
Boldog család a fa körül,
Kéz a kézben együtt örül.

Örülnek, hogy együtt vannak,
Örülnek az ajándéknak,


Egy pillanatra megállnak,
Ki nincs velük, rá gondolnak.

Kint állok a havas tájon,
Szívemet csak fájdítom,
A könny kicsordul szememből,
A hó csak hull a sötétből.

Hátat fordítok a kis háznak,
Remegő lábaim alig járnak,
Nem nézek vissza soha többet,
Fájdalmas emlékek gyötörnek.







KINCS, AMI NINCS


Keresel, kutatsz, semmit nem találsz,
Fáradtan szíved börtönében sétálsz,
Keresed a kincset, nem találod,
Elvesztél, legyél is bárhol.

Kincs, mi nincs meg szívedben,
Volt vagy csak veszett a rengetegben?
Nem találod bent, se kint,
Ez az a kincs, mi nincs.

Sorvadt, érzelem nélküli szíved,
Nagy, hiányzó kincsed,
Az érzelem, mi a legnagyobb kincs,
De ez a csoda, benned nincs!







KIÚT AZ ÁLOMBÓL


Kopár táj,
Fakult homály,
Ködös minden,
Kiút nincsen.

Elindulok,
Nem tudok,
Lábam leragadt,
Egyhelyben maradt.

Megijedek,
Féltelek,
Mi lesz veled.
De baj nem lehet!

Itt vagyok veled!
Fogom a kezed!
El nem megyek,
Nem merek.

Együtt lépünk,
Nagyon félünk,
Kéz a kézben,
A sötétségben.

Ahogy megyünk,
Már nem félünk,
Fényt látunk,
Megállunk.

Egymásra nézünk,
Nevetünk.
A fényen kimegyek,
Majd felébredek.







KÖD


Köd ereszkedik le a tájra,
Senki nincs közel, s távolba,
Az orromig is alig látok,
Lassan, óvatosan járok.

Olyan, mint ha tél lenne,
Hideg, s hó is esne,
De csak a köd szitál az égből,
Sűrű permetben fentről.

Nyomasztó ez a szürke világ,
Az, hogy mindent ellep a homály,
Nem akarok mást, csak meleget,
Nyarat, s vizembe hűsítő jeget.

De a nyár még messze van,
Először még jő a téli had,
A hó, a hideg és a jég,
Oh, hány nap van még?

Meddig kell még várni a nyárra,
Meddig leszek még a homályba?
Meleget akarok forróságot,
Nyarat, s boldogságot.







LÁBNYOM A HÓBAN


Az est lassan leszáll a városra,
Én nézek, s közben álmodva,
Figyelem az elsuhanó alakot,
Ki a hóban nyomot hagyott.

Ki lehet ő, ily hevesen jár,
Tán emberi lét fölött száll?
Vagy ábránd csupán, képzelet,
Játszik velem az élvezet?

Ki lehet ő, nem tudom, csend,
A lábnyom mégis ott lent,
A hóba mélyen süppedve,
Nézek ki, görnyedve.







LÁTHATATLAN ISMERETLEN


Valaki jön, de nem látom,
Egy kéz megpihen vállamon,
Megfordulok, senki mögöttem,
Szavak helyett, csak hörögtem.

Csend van, de mégis, lágy hang,
Szólít, békét nem hagy,
Félelem helyett megnyugszom,
Még érzem kezét vállamon.

Érzem, erőt ad az idegen,
Bár lehet, már rég ismerem,
Ki vagy? Kérdezem, de nem válaszol,
A nyugalom, szívem mélyébe hatol.

Ki ő, tán tudni se akarom,
Lehet ő, az én angyalom,
Érzem jót akar, s nem hagy el,
Vigyáz rám, óv, s figyel.







LÉGY BÜSZKE RÁM


Atyám, e sorokat csak te olvashatod,
Jó anyámnak meg nem mutathatod,
Félek, ha olvasná soraim, hirtelen,
Összeesne, s elvinné a végtelen.

Fogságba estem apám, sajnálom,
Nem írható le az a fájdalom,
Mit érzek, hogy szégyent hoztam rád,
Már nem lehetsz büszke rám.

Tudom, én vagyok a mindened,
Az egyetlen kis gyermeked,
Aki szégyent hozott fejedre,
S fogságba esett egy életre.

Azért írom e sorokat, mert nem tudom,
Hogy világon van e maradásom,
Nem tudom, hogy élek e még,
Mikor megérkezik e levél.

Nem biztos már semmi sem,
Már felkészült fiatal lelkem,
Hogy itt hagyja a földi életet,
Mindent mi széppé tette a létet.

Nem tehettem semmit apám,
Nem viselkedtem gyáván,
Ezrek haltak körülöttem,
Én mentem, nem menekültem.

Azt tettem, mire neveltél,
Azt, hogy más életért,
Enyémet áldozzam, ha kell,
Még ha ezernyi holt is hever.

Ezrek közt rohantam életért,
Életet áldozzak egyetlen gyermekért,
Ki közénk keveredett hirtelen,
S a golyók szálltak esztelen.

Társaim estek össze mellettem,
Hideg rázta reszkető testem.
Szinte már megérintettem a gyermeket,
Mikor az ég elszólította e kis életet.

Holtan zuhant össze, kezembe esett,
Vérzett sebe, teste reszketett,
Ott térdeltem a forró vérében,
Üvöltöttem! Miért Istenem!?

A németek csak törtek előre,
Nem volt menekülés előle!
Megsebesítettek, nem volt mit tenni,
Nem lehetett vérbosszút, nem volt merre menni.

Tarkómhoz fegyvert szegeztek,
Áruló féregnek neveztek,
Agyon akartak lőni, mint egy kutyát,
Elhajítani, mint egy használt csizmát.

Felkészültem, én is ezrek közt vesztem létem,
Nem könyörögtem, nem kértem,
De megkegyelmeztek életemnek,
És fogolytáborba vezettek.

Ne aggódj apám, egy szó se jött ki ajkamon,
Ha azt kérdezték, ki vagyok, csak a rangom,
Mondtam nekik folyton folyvást,
Nem tisztelem én az árulást.

Kínoztak, ütöttek, s vertek,
Ha kellett, akkor éheztettek,
Megtettek mindent, hogy szóra bírjanak,
De én ellen álltam a kínzó kínoknak.

Szörnyű állapotok vannak a táborban,
Hatunknak egyetlen kicsi katlanban,
Kell aludnunk, s élnünk,
Földbe tiporják a létünk.

Mocskosak vagyunk, seben nem gyógyul,
Elegem van már a bajból, s búból,
Ha nem végeznek ki nemsokára,
Betegség visz a másvilágra.

Megváltás lenne a halál nekünk,
Ne kelljen itt szenvednünk,
Vannak, kik végeztek magukkal,
De én nem játszom a sorsommal!

Ha az a sorsom, hogy itt szenvedjek,
Az hogy kínzó fájdalma legyen testemnek,
Akkor elhiszem, s elfogadom,
Úgy várom majd halálom.

Szökni nem tudunk, e kegyetlen fogságból,
Menekülésünk nincs a haláltól,
Érezzük, hogy vár minket, hívogat,
Közben biztos kacag nagyokat.

Várjuk, mikor kerül ránk a sor,
Mikor folyik vérünk, mint a vörös bor,
Mikor száll ki lelkünk testünkből,
Mikor lesz szabad raboskodó lelkünkből.

A csontjaink kilátszanak éhezünk,
Éhínségtől szenvedünk,
Úgy bánnak velünk, mint állattal,
Mint az utcára vetett kutyával.

E sorokat azért írom apám,
Mert tudom, a halál vár rám,
S lehet ezek az utolsó szavaim,
S többet nem beszélnek ajkaim.

Kérlek légy büszke egyetlen fiadra,
Ki életét a hazáért áldozta.
Őrizzetek meg emléketekben,
Szárnyaljak a képzeletben.

Kérlek vigyázz jó anyámra,
S ne mondj átkot a hazámra,
Légy büszke rám, jó apám,
S gondolj néha rám!

Éljetek boldogan, drága szüleim,
Őrizzétek meg utolsó szavaim,
Értem néha gyertyát gyújtsatok,
Búcsúzok, Egyetlen fiatok.







MIÉRT?


Drága! E sorokat, Neked köszönhetem!
Mert kérdéseid mély nyomot hagytak bennem!
Miért vagyunk, s miért létezünk?
Mit várhatunk, nyugodjunk? Vagy félhetünk?

Vannak olyan dolgok az életben,
Mikre válasz nincs, esetleg véletlen,
Megtalálunk egy részletet az egészből,
De ezernyi új kérdés tőr ki a mélyből.

Miért létezünk? Miért vagyunk?
Egyáltalán meddig? Örökre maradunk?
Biztos nem időtlen időkig élhetünk,
Talán addig, míg hatalmasat nem vétkezünk.

Tudjuk, hogy mikor jön el a pillanat,
Vagy villámcsapásként fogad?
Holnap, egy hét, évek múlva?
Készülődjünk? Milyen hosszú útra?

Miért vagyunk egyáltalán idelent?
És mond, van valaki odafent?
Van rajtunk kívül más is az égben,
Vagy egyedül vagyunk a sötétségben?

Még nem válaszoltam, miért is vagyunk?
Talán azért nem, mert nem tudunk,
Választ adni e kényes kérdésre!
Senki se, se Te, és Én se!

Persze mindig lesznek, akik megmondják,
Hogy mi az igazság, és megválaszolták,
De ez egyszerűen lehetetlen,
Hiszen ez megismerhetetlen.

Van Isten, ki vigyáz, s figyel,
Hatalmas tágra nyílt szemekkel,
Irányítja sorsunk, akarata tükrében,
S mi csak bábuk vagyunk a kezében?

Azt hiszem kevés ezernyi élet,
Hogy tisztázzuk ezt az ismert létet.
Ismert? - nevetséges! - azt hisszük, mindent tudunk,
De a hatalmas tengerben csak egy apró csepp vagyunk.

Annyi kérdés van még tisztázatlanul,
S csak egyre több marad megválaszolatlanul.
De egy esetleges választ követ ezernyi kérdés,
S így oda a csodás, világmegváltó felismerés!







MIT ÉR...?


Mit ér az élet,
Ha nincs kiért élned?
Mit ér az élet,
Ha csak óvód és félted?
Mit ér, ha nem mozdulsz,
Csak állva koldulsz?
Mit ér embernek az ember,
Kihez fordulhat, ha mer?
Mit ér anyának a fia,
Ha nincs kihez fordulnia?
Mit ér gyereknek az anyja,
Ha nem talál megértést a szava?
Mit ér a pénz,
Ha nincs egy kéz,
Mi megfogja kezed,
Csak azért, mert szeret?
Mit ér a tudás,
Ha nincsen maradás,
Ebben a romlott világban,
A halál karmában?
Mit ér a halál,
Mi csak ordibál,
Vár minket odaát?
Találkozunk! Viszlát!







MŰVÉSZET SUGALLATA


A művészet egy eszköz,
Mely kitölti az ürességet,
Ég és föld ember, s ember közt,
Ezzel ad némi reménységet.

Reménységet ad az embernek,
E nagy, rohanó, s elveszett világban,
Arra, hogy élők legyenek,
E pusztuló, sötét homályban.

Nincs különbség gazdag, s szegény,
Fekete s fehér közt,
Itt mindenki szerény,
S becsüli eme eszközt.

Ez az összhang teszi széppé,
A szétszórt világ kis zugát,
Egyszer minden ember megérté,
A művészet lágy sugallatát.










NYOMASZTÓ SZÜRKESÉG


Vég van már a meleg nyárnak,
A mezőn hűvös szelek járnak,
Az ősz hideg karja körülfonja testem,
Belém hatol, nyomasztja lelkem,
Nyomasztó lett e szürkeség,
Költözz szívembe melegség!







ÖRÖKKÉVALÓSÁG


Egyetlen perc is tűnhet óráknak,
Az idő nem relatív, lassulhat,
Egy pillanat, mi szürke, örökké tart,
S azt kapod, mit sorsod adni akart.

Van, mikor élvezi az ember,
Ha egy perc órák alatt telik el,
Ilyen a forró csók, az ölelés,
Vagy egy hatalmas nevetés,
Ilyen a boldogság, egy pillantás,
S ily egy szerelmi vallomás.

De van rossz is abban, ha egy pillanat,
Órákon keresztül tart, s nyomaszt,
Egy kellemetlen dolog mi elkísér,
S váratlan kór megkísért,
Ily egy rossz szó, egy rossz pillantás,
Vagy a fülbe súgott hazug vallomás.

Nem kívánhatok Neked semmi mást,
Csak azt, hogy mindenben a jót lásd,
Legyen minél több boldog pillanatod,
Mi órákon keresztül rád hatott.







ŐSZI MAGYARORSZÁG


Barna, szürke, fekete,
Kopár színek tömkelege,
Eljött az ősz Hazámra,
A kis Magyarországra.

A levelek lehulltak,
Zöldből megbarnultak,
Az ég kékről szürkére váltott,
Így szomorítja e kis Országot.

A levelek, mint selyem,
Barnulnak a földre hevesen,
Mintha szőnyegen lépkednék,
Érintése oly gyengéd.

Szürke fellegekből eső csepeg,
Lágy szellőtől fák ezrei remeg,
Hűvös szél járja a tájat,
De csak lassan, Ő is fáradt.

Fáradt, mint minden ősszel,
Ő se harcolhat a sötéttel,
Lassan mozog, már szinte áll,
De muszáj, így lassan tova száll.

Körüljárja Kárpátok mezeit,
Viszi kis hazánk ősi híreit,
Szürkeséget hoz Magyarországra,
E világ apró kispontjára.

Hegyek és völgyek között,,
Mezők, s hegyek fölött,
Viszi szerte szét,
Itt az ősz, s közeleg a tél.

Végigjárja e szép országot,
Eme csodás kis külön világot,
Majd suhan tovább hirtelen,
Hogy másoknak is hírt vigyen.







ŐSZINTESÉG


Őszinteség, mi fontos az életben,
Ott lapul minden egyes lélekben,
De milyen mélyen, azt csak te tudod,
De ha nagyon lent, megbánhatod.

Előbb vagy utóbb kiderül az igazság,
S szörnyé válik a hazugság,
Légy őszinte és tiszta ember,
Ki bevall mindent, ha kell.







REGGEL


Álmos vagyok egy őszi reggelen,
Szobámban a fényt nem lelem,
Nem találom saját magamat,
Eltévedtem a sötét éj alatt.

Hol vagyok? Ki vagyok?
Most épp mit is akarok?
Zavartan ülök az ágy szélére,
Pislákoló Nap fényére.

Szemem kinyitni alig tudom,
Fáradság látszik arcomon,
Szanaszét áll a hajam,
S nem találom önmagam.

Kávémat lassan szürcsölgetem,
Érzem, lassan felébreszt engem.
Már tudom, ki vagyok,
S nemsoká utamra indulok.







SUTTOGÓ SZAVAK




Hallod te is? Valami halk morajlás,
Csendben létező halk suttogás,
Hallod te is? Kérnek valamit, nem értem,
Suttogó szavaik, szinte elvesznek a létben.

Mit akarnak szavak, ki mondja azokat,
Vagy bennem van egy tékozló gondolat?
Nem értem, nem értem mit akarnak,
Suttognak, sejtelmesek maradnak.

Figyelem ahogy lüktet a szó újból-újból,
Egyre mélyebben szívemre nyomás zúdul,
Érzem, valami ki akar törni, de nem képes,
Érzem, valami várja a szabad létet...

Csend...

Nem hallod te se? Nincs halk morajlás,
Nincs már csendben létező halk suttogás,
Nem hallod te se? Nem kérnek már engemet,
Suttogó szavaik, egy perc, s feleded létüket.







SZÁMVETÉS


Sok mindent átéltem,
Volt, mikor féltem,
S volt, mikor, mint a gladiátor,
Olyan voltam, bátor

Soha nem kértem, de adtam,
Az élettől jót nem kaptam,
Száműzött engem egy életre,
Erre a nyamvadt földre.

Volt, hogy boldog voltam,
Volt olyan, hogy loptam,
Volt, hogy megvolt mindenem,
Volt, hogy híd alatt éltem.

Volt, hogy szerettek,
S sokszor feledtek,
Volt, hogy szerettem,
De én soha nem feledtem.

Volt, hogy drogoztam,
Néha azért gondolkoztam,
Csináltam dolgokat,
Miket magyarázni nem tudtak.

Volt, hogy menekültem,
Volt, hogy csak ültem,
Egy helyben, mint egy szobor,
Mi soha nem mozdul.

Volt, hogy életem értelmét,
Szívem egy pici helyét,
Szabaddá tettem,
Átengedtem.

E helyet nem becsülték,
Földbe, mélyre döngölték.
Csalódtam mindenkiben,
Már nem bízom senkiben

Összeomlott bennem a világ,
Rájöttem, nem szép virág,
Ez a rohadt élet,
Miben élek.

Én is okoztam csalódást,
Sokszor magamnak vívódást.
Sejtettem, s most már tudom,
Nincs helyem a világon.

Álomvilágban éltem,
De már tudom, végem.
Csak fájdalmat okoztam,
De mindig jót akartam.

Nincs értelme semminek,
Nem hiányzom majd senkinek.
Öngyilkos leszek!
Többé majd nem létezek!







SZESZÉLYES ÁPRILIS


Szeszélyes ez az április,
Tavasz van, de még fagy is,
Egyszer izzadok a melegtől,
Máskor megfagyok a hidegtől.







SZÉP ÁLMOKAT




Csukódik le lassan szemed,
Az égben egy angyalka lebeg,
Ő vigyáz rád az éjjel,
Aludj jól, s álmodj széppel.







A SZÓNOK


Egy ember, kire ezrek hallgatnak,
Nagy jelentőséget adnak e szavaknak,
Minden szónak, s árnyalt jelentésnek,
Nincs jövendője a különbségnek.

Ezrek bíznak benne vakon,
Jót akar ő vajon?
Nem tudjuk, de szavai hatnak,
Maradandók, lesznek, s vannak.

Vakon bízunk, s reménykedünk,
Hogy nem kell tőle szenvednünk,
Mert nem csak üres szavakat mondott,
S elfelejtjük a sok gondot.

Mert a szónok már csak ilyen ember,
Ki harcolni nem, csak szólni mer,
Buzdítani, majd elbújni,
Üres szavakat hazudni.










TAVASZ
. . . . . . . . . . . . . .




Eljött a tavasz, nyílnak a virágok,
Ez az az évszak, mit annyira imádok,
Nyílnak a virágok, a fák rügyeznek,
Hóvirág nyílik, mit gyorsan leszednek.

Sétálok egy kis erdőben,
Egy illat száll a levegőben,
Ez az az illat, mit annyira imádok,
Ha nyílnak a tavaszi szép virágok.

Az erdő felébredt téli álmából,
Erőt merítenek a nyári Nap sugarából,
Hajnal van, s a zúzmara helyett,
A harmat, mi a fákon megjelent.

Látom, hogy az erdő ébredezik,
S azt, hogy ily csodás létezik,
Felnézek a gyönyörű kék égre,
Nem láttam ilyet, már vagy fél éve.

Boldog szívvel az erdőt járom,
Egy pillangóval játszom,
Kacérkodik velem önfeledt,
Mert szabadnak született.

Madarak hangja töri meg az erdő csendjét,
Majd rajuk elborítja az ég kékjét,
Ezrével jöttek, hogy tavasz, s ősz között,
Boldogítsanak minket, fejünk fölött.

Hisz mikor arra ébredek,
Hogy egy kismadár csipereg,
Boldog lesz, s felvidul lelkem,
Mert egy kismadár dalára keltem.

Sétálok a tó partján,
Színe még oly halovány,
Mert még a nap sincs fent az égen,
De már vöröses, olyan, mint régen.

Nézem, hogy a kis patak,
Töltögeti a hatalmas tavat,
Gyönyörű a táj, szavakkal leírni nem lehet,
Nincs rá szó, se hang, se képzelet.

Leülök egy kőre a vízpart mentén,
Kiskacsák úsznak a nádas szélén,
Anyuk mögött hat csibe,
Lassan úsznak ide.

Lassan a Nap is előbújik,
S a tó aranyszínben játszik,
Ahogy megérint az első napsugár,
Rájövök, felkelni nem volt kár.

Nézem, hogy a gyenge szellő,
S egy elhajított kis kő,
A tó vizét megzargatja,
De ezt hamar abbahagyja.

Újra csendes a tó vize,
Érkezik két őzike,
Ügyet sem vetnek arra,
Hogy én ott vagyok balra.

Megállnak a tópart mellett,
A hűsítő vízből isznak egyet,
Rám néznek hatalmas barna szemekkel,
Majd továbbmennek kis félelemmel.

Idegen vagyok e csodás világban,
Csak fekszem az árnyékban,
Egy tölgyfa ad nekem menedéket,
Mert a felkelt Nap, úgy éget.

A tó víztükrén,
A csillogó napfény,
Elvakít engem,
Innen el kell mennem.

Besétálok az erdő sűrűjébe,
A Nap nem süt be, csak szűrve,
A homályban sétálok egymagam,
Senki nincs közel, s távolban.

Hisz oly erősen süt a Nap,
Még a gyík is napszúrást kap,
Én is árnyékot keresek,
Majd a fűbe újra lefekszek.

Az erdő csöndes, nyugodt,
Csak pár méhecske dolgozott,
Egyik virágról a másikra,
Munkát ne hagyjanak másnapra.

Lenézek a barna földre,
Hol ezernyi hangya sürögve,
Dolgozik körülöttem,
S egy fakopács van fölöttem.

Kiráz a hideg,
Még a fa is beleremeg,
Mikor hosszú csőre,
Beleváj a fatörzsbe.

A Nap az égen kúszik lefele,
Kicsordul a fa könnye,
Ahogy a fakopács csőre,
Belemélyedt a fatörzsbe.

Az erdő újra ébredezik,
Hisz a Nap már lefelé kúszik,
Felkelek a védő árnyékból,
Egy harang szól a távolból.

A madarak újra szállnak,
Zsákmányra vadásznak,
Közben a Nap lefele,
Lassan bújik a hegyek fele.

Lassan elindulok, merre jöttem,
Az ég rózsaszín felettem,
Még fent van a napkorong,
De az ég délről borong.

Visszatérek a tó mellé,
Hogy megnézzem a naplementét,
Az ég gyönyörű színei,
Olyan, mint színes virágok mezei.

Lassan a Nap eltűnik,
Pár kacsa még fürdőzik,
S délről egyre közelebb,
Lopóznak a sötét fellegek.

Még egy utolsó pillantást vetek a tájra,
Mielőtt elvész a homályba,
Tavaszi zápor jön erre,
S az eső cseperedni kezde.

Fellélegzik az erdő,
Hogy megjött az eső,
Hisz egy meleg nap után,
Felfrissülést hoz tán.

Kiérek s sűrű erdőből,
Eső hull a felhőből,
Arcomon a csepp végigpereg,
Az egész testem beleremeg.

Mikor a sötét felhőből,
Dörgés csap ki, a mennyből,
Egy pillanatra a sötét táj,
Világossá vált az erdei homály.

Az erdő nyugtalan,
Olyan, mint egy katlan,
Az állatok ijedtek,
Menedékből kijönni nem mernek.

S ahogy sétálok a kihalt utcán,
Közben az eső zuhog rám,
Visszagondolok e csodás napra,
Visszatérek majd napról napra.

Beérek a kis házba,
Mi menedéket nyújt mára,
Első lépéseim az ablakhoz vezetnek,
Mi az erdőre néz, s nem feledtet.

Kicsit fáradtan fekszem az ágyba,
S majd visszatérek álmomba,
Arra a csodás tájra,
Hol oly boldog voltam ma.







TORZULJ




Kövesd az utat, melyen jársz,
Tudod, a világgal szabadon szállsz,
Torzulj kedvedre, ne haladj mással,
Küzdj meg minden kihívással.

Ne kövesd az átlagot, lépj tovább,
Szállj szabadon, mint a madár,
Érezd, szabad akarod szárnyal,
Ne sodródj tovább az árral.

Lépj tovább, nem idegen az a világ,
Létezett álmodban e szirmos virág,
Minden szirma, egy új szirmot bujtat,
Szirmok melyek jelképei vágyaidnak.

Torzulj bele, légy te az, ki vállalod,
Hogy tömegből kilépve feladod,
Eddig megszokott monoton életed,
Láss, s vidd magaddal elvakult tömeget.

Legyél te a szónok, kire hallgatnak ezrek,
Kiknek szavait isszák milliós tömegek,
Mutasd meg, állj ki, s meséld a szépet,
Tereld szép útra az ezernyi létet.







ÚJJÁ SZÜLETTEM


Hűvös őszi délután volt,
Nem láttam már semmi jót,
E romlott, bűzös világban,
Létem eltűnt a homályban.

Szitál a köd, mintha eső esne,
Fejemre, s egész testemre,
Elegem lett e rideg világból,
Nem kérek már fájdalmából.

Lassan sötétedik, kigyúlnak a fények,
Az emberek, mint mérgezett férgek,
Csúsznak, másznak egymáson át,
Hogy elérjék életük végső célját.

Ők látják a célt, vagy csak hiszik,
Hogy a vég tényleg létezik?
Már nem látom, s nem is hiszem,
Már nincs miért léteznem.

Nincs ki szeret, ki megfogja kezem,
Ha bajban van nehéz létem,
Nincs senki, kire számíthatok a bajban,
Csak nézik, elsüllyedek a lápban.

Nézik, s senki nem nyújtja kezét,
Hová lett az emberiség?
Érzem, hogy fulladozok a láptól,
Már nem félek a haláltól.

Elveszek majd, senki nem sirat,
Nem látogatja majd senki síromat,
Senki nem visz majd virágot kövemre,
Elveszek majd, a feledés sötét gödrébe.

Akkor miért van értelme létemnek?
Földbe tipornak, féregnek neveznek,
Miért kéne maradnom e világban?
Inkább önként eltűnsz a homályban

Ahogy sétálok a kihalt utcán,
Varjú károg a pislákoló lámpán,
Tudtam, megértettem a jelet,
A halál már vár engemet.

Felszáll, mintha az utat mutatná,
Olyan, mintha a halált kutatná,
Futok utána becsukott szemmel,
Követem őt tiszta lélekkel.

Megbízom benne, tudom jót akar,
Tudom, megváltást hoz hamar,
Nem tehetek semmit, jobb lesz a világ,
Ha nem nehezítem nehéz sorsát.

Szakad az eső, lehet valaki sirat?
Áh, ez eltévedt gondolat,
Ki siratna engem, s miért tenné,
Arcát értem miért könnyezné?

A Lánchídnál állok, követem a kárhozót,
Követem, mint a rosszat megváltót,
Odamegyek hozzá, ő a korlátra repül,
S károg rám a sötét mögül.

Odamegyek a korláthoz, tudom sorsom,
Életem majd habok közt oltom,
Lenézek a sodró Dunára,
Mint habzó, s sötét óceánra.

A csúszós korlátra felállok,
Gondolatban már szállok,
Az ég felé, fel a Mennybe,
A boldog, s örök létbe.

Ahogy néztem a sodró Dunát,
Lelkem játszotta szomorú dalát,
Életem rideg fájdalmát,
Kínját, s összes bánatát.

Könnyem csorogni kezdett szememből,
Miért részesültem így a földi létből,
Miért én voltam a különc, a áruló,
Miért értem jött a tollas hírmondó?

Miért velem történnek ezek,
Azért, mert senki nem szeret?
Miért nem szeret engem senki,
Miért nekem kell menni?

Tudom, ez a sors akarata,
Ellenszegülésnek nincs hagyata,
Már megszoktam életem folyamán,
Csak rossz ér a létem során.

Nem érdekel már semmi e világon,
Már vár a boldogságom,
Mennem kell, hív a halál hívó szava,
Lelkemnek nincs miért maradnia.

Kisebb tömeg gyűlt össze a túloldalon,
Talán, hogy osztozzanak fájdalmamon?
De akkor miért csak állnak ott egyhelyben,
Miért nem segítenek elveszett lelkemen.

Nem azért vannak, hogy segítsenek,
Nem akarják nyújtani kezeiket,
Hogy kihúzzanak a szívó lápból,
Túlságosan félnek a haláltól.

Ők csak nézni akarják utolsó percemet,
Lássák, a halál elviszi lelkemet,
Látni akarják a léttel való utolsó csatámat,
Mit majd elveszítek, késő bánat.

Utolsó ütközet, utolsó párbaj,
Utolsó fájdalom a halál által,
Már nincs sok, s vége lesz mindennek,
Jobb helye lesz majd lelkemnek.

Szinte már kiéhezve várják,
Lelkem és a halál csatáját,
Követelik, önként dőljek bele a halál kardjába,
Már úgy is minden hiába.

Így döntöttem, nincs visszaút,
Vár a fehér, s fényes út,
Vár engem, bele kell dőlnöm,
Testemet a kardba döfnöm.

Becsukom szemem, s felállok a korlátra,
Megteszem, mire a tömeg vár órája,
Egy utolsó pillanatot vetek a Dunára,
S beleugrok végzetem zuhatagába.

Megkapták, mit akartak oly hevesen,
Önként feladom siralmas életem,
Miközben zuhanok, csak nevetek rajtuk,
Ők maradnak, én az égbe jutok.

Szinte örömtáncot járnak,
Ahogy zuhanni látnak,
Majd belecsobbanok a rideg folyamba,
Hogy eltűnjek majd a sötét homályba.

A víz alá merül egész testem,
Magamnak már nem volt ura lelkem,
Csak süllyedek a folyam aljára,
Síromba, az öreg Dunába.

Levegő helyett a vizet nyelem,
Csak remeg tehetetlen testem,
Lehunyom szemem, várom végzetem,
Hogy a habok közt a halál rám leljen.

Már nincs sok hátra földi létemből,
Érzem, valaki jön értem az égből,
Könyörgöm, vigyen el bárhova innen,
Csak jobb lehet, mint e világi létem.

Érzem, valami megragad engem,
De csak lelkem száll, marad testem,
Testem hullámsírban fekszik,
Szomorúságom benne rejlik.

Látom, ahogy lelkem száll az égbe,
Hogy a tömeg vígan, röhögve,
Nézik a Dunát, süllyedő testem,
De nem látják szálló lelkem.

Röhögnek rajtam, vígadnak vesztemen,
De majd rájuk is jő veszedelem,
Majd lesz számotokra is rossz az élet,
Miközben élvezem a földi létet.

Majd én se sírok értetek,
Majd nem fogom kezetek,
Hagylak titeket elveszni a homályban,
Nagy fájdalmatok lesz még e világban.

Szállok egyre feljebb az égbe,
Már csak a város pislákoló fénye,
Látszik ki a felhők mögül,
Ezernyi kis fény, a sok közül.

Egyé olvad, mint ezernyi mécses,
Mint holtak napján, ezernyi mécses,
Gyönyörű a látvány, csodálatos,
Mint karácsony, oly hangulatos.

Hirtelen világos lesz az egész térben,
Hol vagyok, már fent az égben?
Elvakít a tiszta fehér fény,
Szívem tüzes forróságban él.

Valami új, valami változás vár létemre,
Megváltás ez földi létemre nézve,
Lábam alatt fehér köd száll,
Lelkem a felhők tetején jár.

Homály van, de ez olya kellemes,
Lelkem szinte száll, repdes,
Attól az örömtől, végre itt vagyok,
S örökre itt is maradok.

A gomolygó köd mögött kapu látszik,
Közelebb megyek, lelkem rá vágyik,
Tetején ez a szöveg olvasandó,
Eljött az idő, halandó.

Átlépek boldogan a küszöbén,
Vissza se nézek a világ peremén,
Belevetem magam az ismeretlenbe,
A fehér köd sűrű rejtélyébe.

Nagy alak áll előttem,
A kapu bezárult mögöttem,
Nem látom arcukat, elvakít a fény,
De ősz szakálla a gomolygó ködig ér.

Nézem őket. Kik ők, mit akarnak?
Ők az őrzői a menny kapujának?
Mély hangon szól az egyik hozzám,
Mi szél, sugallat hozzánk?

Szólni nem merek, rémisztő a hangja,
Lelkem sűrű ködben az eget tapossa,
Toporgok, a válaszon gondolkodom,
Hogy mondjam el hatalmas bánatom.

Látták, hogy félek, s nem válaszolok,
Tudják ám, hogy mi szél hozott,
Mondta a másik érdes hangján,
Nem volt maradásod a föld világán.

Biztos ezt akarod tenni léteddel,
Hagyni mindent, mi érdekel,
Ott hagyni azokat, kiért életed,
Egy életen át szentelted?

Megváltoztatnunk nem szabad akaratod,
De segítünk jó döntést hoznod,
Gyere lépj közelebb, szedd össze magad!
Hagyd, hogy a képek magukkal ragadjanak!

Gyere, nézz bele a fortyogó üstbe,
Halld a lágy zenét füledbe,
Szippantsd magadba jó mélyen illatát,
Lásd meg múltad világát!

Hirtelen magukkal ragadnak a képek,
Pedig még anyám pocakjában élek,
Látom magam, mikor megfogantam,
S mikor először a világot láttam.

Látom magam, hogy egyre cseperedek,
Látom, hogy kezembe tollat veszek,
Látom, szüleim mennyire szerettek,
S tudom, soha nem felednek.

Nem ők tehettek róla,
Elsodorta őket életük sorsa,
Elhívta magához őket az ég,
S egyedül voltam még.

Látom, hogy nem maradtam egyedül,
Látom, valaki rendületlenül,
Vigyázott rám, tudtom nélkül,
Figyelt engem a felhők mögül,

Sose voltam egyedül, velem volt anyám,
S óvó kezével védett az apám,
Látom az embereket, kik szerettek.
Csak tudnám, eddig hol rejteztek?

Miért nem mutatták ki, mit éreznek?
Féltek, vagy ők féltenek?
Miért nem tudtam meg soha,
Szerettek, oh Istenem, mióta?

Látom magam, már nagy vagyok,
Szobámban, magányosan rohadok,
Hívtam engem barátok, legyek velük,
De akaratommal lelkem szembeszegült.

Nem, ők szerettek engem,
Csak én rejtettem igazi létem,
Én akartam, de lelkem nem,
Oh, ezt sosem feledem.

Én voltam a rossz, a gonosz,
A rút, áruló és alattomos,
Én voltam a féreg ezrek tömegében,
Nem ők, kik szerették romlott létem.

Könnyek csordulnak ki szememből,
Sebek szakadnak fel szívemből,
Oh, Istenem! Én voltam a hibás,
Csak én, s senki más.

Megbántottam azokat, kik szerettek,
Hogy bocsátom azt meg lelkemnek?
Már nem tehetek értük semmit,
Már nem szerethetek soha senkit.

Letérdelek zokogva a gomolygó ködbe,
Vigyen el inkább a pokol ördöge,
Azt hittem itt az égbe boldog leszek,
De minden érzelmem elveszett.

Itt fogok szenvedni magányosan,
Ez tettemért bűnöm, hogy botrányosan,
Viselkedtem azokkal, kik szerettek,
S soha nem felednek.

Látom magam, mikor síromba tesznek,
Azt, hogy százak koporsómra virágot ejtenek,
Fátyluk alatt könnyük hull értem,
Hogy ily módon adtam földi létem.

Ahogy eresztenek be végső nyughelyembe,
Vihar jő, s ezernyi könnycsepp hull a földre,
Apám és anyám sirat az égben,
Hogy elhagytam e világi létem.

Fekete ruhában, fekete emberek,
Síromra szomorún koszorúkat tesznek,
Elmormognak egy imát feledtem,
Gyertyát gyújtanak mellettem.

Vége lett a képeknek hirtelen,
Saját könnyeim közt fetrengem,
Zokognék és ordítanék a világnak,
Bocsássatok meg e vak barbárnak.

Érdes, öreges hangon szól hozzám az egyik,
Ugye, az igazság néha a szívünkben rejlik?
Ránézek, de nem látom a fénytől,
S könnyem még mindig hull szememből.

Nézz mélyen szíve zugába,
Mutass megbánást tetteid nyomára,
Megbántad mit tettél, kitárod szíved,
S visszakapod földi léted!

Szemem felcsillan, mikor kisgyerek,
Sírás helyett, a kezébe csörgőt rezget,
Szívembe boldogság költözik, oh Istenem,
Köszönöm, még egy esélyt adsz nekem!

Hírtelen újra tiszta fehérség,
Csodálatos e szépség,
Olyan fehér, s csillogó,
Oly szépen vakító.

Újra felhők közt száll a lelkem,
S tömeg még mindig felettem,
Nézik testem, hogy a víz a felszínre hozza,
Értem magát két ember a vízbe dobja.

Megragadják sodró testemet,
Kihúznak a partra, merevedett,
Végtagjaim nem mozognak,
S tüdőmbe levegőt pumpálnak.

Nézem a tömeget, aggódnak értem,
Hogy nem vettem észre, nem értem,
Ők féltenek, s nem a halálom akarják,
Nem kergetnek, maguk halálra aggódják.

Lelkem lassan leszáll a földre,
Parton fekvő testem melléje,
Belebújik testem a ruhájába,
S létem visszatért e világba.

Vizet köhögök fel átázott tüdőmből,
S könny csordul ki a szememből,
Ránézek az emberek arcára,
Látom, nyugvást hoztam rája.

Arcuk kisimult lett, már nevetnek,
Hogy visszatértem közéjük, örülnek,
Boldog vagyok én is, hogy újra itt vagyok,
Hogy az élettől még egy esélyt kapok.

Esküszöm mindenre, mi e világon szép,
Hogy többé nem leszek olyan, mint rég,
Már nem leszek soha többet szomorú,
Undok ember, s érzelem romboló.

Esküszöm saját életem minden percére,
Hogy az életet élvezem, örökre,










UNALOM


Mi is az unalom?
Azt én nem tudom!
Én vidáman élek,
Az unalomtól nem félek.
De mikor egyedül,
Senki nem vesz körül,
Nincs kihez szólnom,
S csak magamba mondom.
Hiányzik a nevetés,
A kiadós beszélgetés.
Csönd van, s sötét,
S az idő holt terét,
Nem tudom eltölteni,
Nincs kivel nevetni.
Félek, hogy így marad,
És én, elunom magam.







VAKVÁGÁNY




Elveszett érzelmek bolyonganak testedben,
Kínzó, széttépett álmok szállnak fejedben,
Egyetlen csepp nyugalom sincs lelkedben,
Kínzón égető, piszkos vér folyik eredben.

Szétmarja tested a gyötrő fájdalom érzete,
Ordítasz, majd lassan lerogysz tértedre,
Könnyező szemekkel vársz a végzetre,
Elvigye lelked egy szép, sötét verembe.

Pokol tüze égeti bűnös tested, karjaid,
Pokol édesen izzó csókja égeti ajkaid,
Hallod ezernyi küzdő lélek hangjait,
Vívja mind, az életért fájó harcait.

Zárkád falai vörösen izzanak, s várod,
Végzet karjai átölelnek, s ez az átok,
Széttépi minden reménnyel teli álmod,
Vétkeztél, ez lett sorod, vak vágányod.







VÁROM


Kint hűvös szél fúj, a lombok hajolgatnak,
Búcsút intenek a szép napos hajnaloknak,
Jön az ősz, már betette lábát a küszöbön,
Szárnyalva suhan, a sötétszürke felhőkön.

Egyre érzem, átölel hideg kezeivel, karol,
Borús gondolat szívem legmélyére hatol,
Nem akarom, nem szeretem, az évszakot,
Mikor minden rideg, heves esőtől áztatott.

Nem tagadom, van szépsége az őszi tájnak,
Mikor a levelek, színpompában szállnak,
De akkor se szeretem ezt a zord évszakot,
Várom már, hogy a Nap újra rám ragyog.







VERSEK
. . . . . . . . . . . . . . . .




A vers maga Én vagyok,
Sorai a végtagok,
Benne van szívem, lelkem,
S hogy leírtam, azzal jót tettem.

Legalábbis azt gondolom,
Hogy van rá indokom,
Hisz ezzel mondom el,
Azt, mire senki nem felel.

Leírom azt, mit látok,
De senkit nem bántok,
Csak kérdéseket szögezek,
Mikre választ keresek!

A választ gyakran meglelem,
S azt egy másik versben felfedem,
Ha nincs, tovább keresem,
Addig, míg meg nem lelem.

Nyitott szemmel járok,
S soha meg nem állok,
Gyorsan pörög életem,
S gyakran hitetlenkedem.

Papírra vetem gondolatom,
De azt sokszor eltitkolom,
Mert nem tartozik senki másra,
Csak rám, s a magányra.

Gyakran van, hogy leírom,
De nem azt, mit gondolom,
Csak így fejezem ki érzésem,
S azt a rengeteg kérdésem.

Van, mikor csak bambulok,
Úgy vagyok, mint a vándorok,
Elvesznek a táj csodájába,
Ahogy én, gondolatom hadába.

Ilyenkor pörögnek a rímek,
Előtörnek csodás, s furcsa képek,
Mintha kiszállnék magamból,
S mindegyszerre a világból.

S hogy miért vetek papírra ilyet?
Gyakran kérdezem - Egyáltalán minek?
Hisz mindenki képes erre,
Ki nyitott szemmel jár világszerte.

Az biztos, abba nem hagyom,
Hisz nincs rá indokom,
S mikor dicsérő szót kapok,
Önbizalmat, s választ is kapok.







VÉGTELEN VÁNDOR


Fehér lepel, kisimult arc
Véget ért az élet, a harc,
Csak a gyertyák égnek,
Vége van a földi létnek.

Nincs már visszaút, vég,
A gyertya is lassan elég,
Vége van, nincs semmi,
Ideje régi lantot letenni.

Megpiheni félúton kissé,
Az idő már végtelen lété,
Nem rohanok már sehova,
Létnek végtelen vándora.







VIHAR


Tavaszi enyhe délután,
Kinézek a szobám ablakán,
Gyönyörűen süt a tavaszi Nap,
De jő egy sötét felhőhad.

Lassan, vészjóslón jön felém,
S a zord fellegeket mérvén,
Becsukok minden ablakot,
Majd gyorsan visszarohanok.

Nézem tovább a sötét felleget,
Majd egész testem beleremeg,
Mikor a felhők közül,
Villám csap ki, üdvözül.

Még süt a Nap a kék égen,
Menekülni nem tud, vétlen,
Majd fényes testét betakarja,
Sötét felhők növekvő hada.

Homály ereszkedik alá a tájon,
Nem tudom miért, a vihart várom,
Vészjóslón elsötétül minden,
Menekülésem nincs innen.

A sötét fellegek,
Elborítják az eget,
Feltámad a viharos szél,
S állatok ezre fél.

Érzik a veszélyt, mely közeledik,
A táj néma, semmi nem hallik,
Csak a zöld zizegve zörgő levelek,
Mely zord zene füleknek.

Lassan, a sötét felhő közeleg,
Lehűlt a levegő, elszállt a meleg,
Elkezd cseperegni az eső,
A felhőből kicsap a mennykő.

Egyre sűrűben csapkodnak,
Tán az istenek hadakoznak,
Egyre hangosabban szólnak,
Mert dűlőre nem jutnak.

Most mindennek hálát adok,
Fedél nélkül nem hagyott,
Mert eleredt a jégeső,
Fehér lett a szürke felhő.

Hatalmas jégszemek esnek,
Az állatok menedéket keresnek,
Majd a jeget tavaszi zápor váltja,
Mely felfrissülést hoz mára.

Zuhog az eső,
S a sötét felhő,
Lassan tovább áll,
Fellélegzik a táj.

Az eső már csak csöpörög,
Az ég is távolból dörög,
Már az ég se sötét, halovány,
A táj se néz már oly mogorván.

Felhők közül kibújik a Nap,
Mi meleget, s jókedvet ad,
Az első napsugár játéka,
A kismadarak szép dallama.

A szivárvány szép árnya,
Oly szép, én meg csak állok magamba,
S nézem az elázott tájat,
Lassan újjáéled, de fáradt.










VILÁG


Világ, Te csoda vagy!
Mert tested, életed ad,
Életed adsz mindennek,
Mi oly kedves szívednek.

Te adsz életet a fának,
A fűben mászó kis bogárnak,
A kutyának, s madárnak,
Mindennek, mi csodás e világnak

Te adsz életet az embernek,
Ha tehetik, önfeledt nevetnek,
Köszönöm Neked szép világ,
Velem is díszíted e csodát!







"...az álmodozás egy csodás ajándék, egészen addig a pillanatig, amíg nem az álmodozás veszi át a létünk felett az irányítást, és önmagunk felett mi magunk tudunk maradunk az úr..."
/ Álmodozás /

"...sokszor nem azt látja az ember, ami ott van előtte, hanem azt, amit odaképzel, csak játszik velünk a képzelet, így próbálja olykor szépíteni, olykor torzítani a világot..."
/ Képzelet /

"...a drog boldoggá tesz egy pillanatig, de ez alatt az idő alatt mész el kábultan az igazi boldogság mellett..."
/ Fehér boldogság /

"...az öngyilkosság csak a gyávák eszköze, azoknak kik félnek szembeszállni saját magukkal, és életük kihívásaival. Aki így áldozza életét, az mások szemébe mindig is gyáva, meghátráló marad..."
/ Öngyilkosság /

"...vannak az életben olyan pillanatok, mikor az idő nem számít, szinte megáll, s magával ragad a szépség..."
/ Szépség /

"...azt hiszed csak magadért vagy felelős? Tévedsz! Vannak, kik szeretnek téged, s szívük megszakadna, ha te nem lennél, s a tiéd szakadna meg, ha te miattad nem lenne más..."
/ Felelősség /

"...a természetnek vannak olyan csodái, miket se megmagyarázni, se megérteni nem tudunk, egyszerűen csak csodáljuk őket..."
/ Természet csodái /

"...a háborúhoz nem kell, csak annyi, hogy legyen egyetlen örült, kire hallgat milliónyi elvakult ember. E milliónyi ember bízik egyetlen vezetőjükben. Képesek életüket is feláldozni? - ÖRÜLTEK - de majd ők is rájönnek, mikor szeretteiket látják odaveszni a harcmezőn, hogy a béke az, amiért az életet kell feláldozni, s nem a háború..."
/ Háború /

"...Isten adta jogunk a szabadság, s ki ezt nem tiszteli, az örökre legyen kárhozott, és érezze a szenvedést, amit a szabadságától megfosztott ember érez..."
/ Szabadság /

"...a bűntudat mindig árnyékként követ minket, ha vétkezünk, s mikor a legkevésbé várjuk, akkor alattomos módon hátulról támad ránk, s addig kínoz minket, míg meg nem bűnhődünk tettünkért..."
/ Bűntudat /

"...érdekes szellem az emberiség, mindig keresi a megoldást arra, mit nem tud megismerni, mindig belebukik, s mindig újrakezdik.- Miért? - mert hisznek abban, hogy az ismeretlen megismerhető..."
/ Ismeretlen /

"...míg fiatalok vagyunk lázadunk, majd mikor felnövünk, emlékezünk, hogy mily csodás éveink voltak azok a gyermekkori évek..."
/ Lázadunk /

"...a szerelem gyönyörű érzelem, de ugyanakkor a legélesebb tőr is a világon, mert ha szívedbe hasít a szerelem fájdalma, akkor azt a sebet soha nem tudod elfeledni, s mindig lesz valami, mi emlékeztet arra, ki okozta..."
/ Szerelmi tőr /

"...sok embernek megváltás a halál, de az igazság az, hogy valójában ők a legönzőbb emberek a Földön, mert csak magukkal törődnek, s nem érdekli őket, hogy szeretteiknek milyen mély, s keserű fájdalmat okoznak..."
/ Önzőség /

"...mit ér az élet? - számodra a legdrágább kincset! Minden értékes a világon, csak ki kell nyitni a szemed, s meg kell látnod benne az értéket..."
/ Érték /

"...az érthetetlent nem tudjuk megismerni, mert nem vagyunk képesek eldönteni azt, hogy az érthetetlenre adott válasz igaz e, vagy sem, hiszen az érthetetlen tartalmát, sőt egész létét nem ismerjük, tehát a válaszba vetett hitünk, csak a bizalom stabil pillérein múlik..."
/ Érthetetlen /

"...érzéseinket mi saját magunk tükrözzük, s mi mutatjuk meg a világnak. Eme érzéseket nem tudjuk palástolni, mert mindig lesznek olyanok, kik belelátnak lelkünk mélyébe, s szemünkből olvassák ki az igazságot, s érzéseinket..."
/ Lélek tükre /

"...az egyik legnagyobb ajándék az élettől, hogy reggel felkelhetünk, s tudjuk, még egy napot élhetünk..."
/ Csodás ajándék /







 
 
0 komment , kategória:  Orth László  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
2020.09 2020. Október 2020.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 30 db bejegyzés
e év: 276 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 455
  • e Hét: 1951
  • e Hónap: 19095
  • e Év: 156467
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.