Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
Reményik Sándor: Kegyelem
  2015-11-30 21:30:19, hétfő
 
 







Reményik Sándor: KEGYELEM


Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.






















































Reményik Sándor: Kegyelem /Bács Ferenc/

Link





















 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Remenyik Sándor: TÖBBÉ SOHASEM
  2015-11-29 22:22:28, vasárnap
 
 







Remenyik Sándor: TÖBBÉ SOHASEM


Szívembe béke, s könnyű, tiszta csend.
A szavam nem döccen, de száll és cseng.

A mosolyom, tudom, jól áll nekem.
Nem ül torzszülöttként a képemen.

A világ arany és az Isten jó.
S visz egy magamtól eloldott hajó.

Nyílnak tündöklő, mély kristály-egek.
Pedig be egyszerűn beszélgetek.

Szemben velem egy fiatal leány,
Fény s figyelem dereng a homlokán.

Nem tudja, hogy elfogta a nagyot:
Esztendőben csak egy-pillanatot.

Mikor nincs bennem béna, vak zavar,
S érzem: ilyennek az Isten akar.

Először lát ma engem ez a lány,
És fény és figyelem a homlokán.

Szívembe boldog, könnyű, tiszta csend.
A szavam gáttalanul száll és cseng.

S belül hang nélkül így esedezem:
Ne találkozzunk többé sohasem.

1933 október 2








 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Remenyik Sándor - 1930-as évek
  2015-11-29 20:00:23, vasárnap
 
 







Remenyik Sándor - 1930-AS ÉVEK


Romon virág 1935







AHOGY LEHET
/Erdély nemzeti dala/


Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel -
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet...

Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet...

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet...

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter - amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés...

Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel -
Ahogy lehet...

Ahogy lehet...

1935 április 11


Reményik Sándor - Ahogy lehet Erdély nemzeti dala

Link








ÁLMODSZ-E RÓLA?


Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?

Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled - - ...
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele...
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat -:
Helyette - róla szőtt álmaimat!

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet -
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

1937







CSAK EGYMÁSHOZ


Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

1937







ELMENT MEGINT


Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Hadd járja életét
Szolgáló, szerető,
Elhívott asszonykép
Más férfi oldalán.
Nekem csak ragyogjon,
Számomra maradjon
Trónon királyleány.
S apródja maradjak,
Igrice maradjak
Trónjának küszöbén -
Költője, látója,
Zengője, mondója
Én.

Királylánynak akartam -
Aki néha feláll,
Lejön lassan a trónja lépcsején,
Fejemre teszi nyugtató kezét:
Szép volt, poétám, ma az esti ég,
S szép a szívedből szakadt költemény.
S míg mondja ezt,
Szemében ritka könny és ritka fény.
És könny és fény enyém.
Enyém a visszhang ajándék-szava.
Ennyit akartam én.
Királylánynak akartam,
Ki néha rámtekint
S akinek én szolgálok
Magam módja szerint.

Királylánynak akartam - -
És sok-sok év után
Tenger gondja közül
Tenger gondom közé
Egy hétre elszegődött
Mint "szolgálóleány".
Bánatom s betegségem
Terhét vállára vette,
Öreg szülémet szépen,
Kézenfogva vezette.
Meleg szívvel suhant
Hideg szobákon át:
Szította itt egy hétig
A düledező tűzhely
Haldokló parazsát.
Feslett kabátomon
Titkon öltögetett,
Amit kerülni vágytam:
A szürkeségben társam,
Hamupipőkém lett.
Sorsunk rémeivel
Némán viaskodott,
Erőn felül -
Halkan beszélt,
Mosolygott, mint az angyalok, -
És szenvedett belül.
A gondok tengerével
Csak a türelme nőtt - -
S én mégis csak kerestem,
Nyugtalanul kerestem
Magamat s Őt.

Aztán letelt a hét,
Az együtt-szürke hét
A szívünk Hamupipőke-hete.
Kigördült árva udvarunkból,
S kigördülőben már
Csupa csillagot szórt a szekere.
Aranypor kavargott nyomán.
Elment megint.
Most messze van.
S megint királyleány.

1934 december 26. Karácsony másodnapján










ENYÉM


Volt egyszer,
Hol nem volt...
Tavasz volt,
Tavasz volt.
Szűz ibolyaillat.
Enyém volt?
Enyém volt?

Volt egyszer,
Hol nem volt...
Nyári rét,
Nyári rét,
Nyári rét, margarét.
Enyém volt?
Enyém volt?

Volt egyszer,


Hol nem volt...
Fűzfalomb,
Rámhajolt.
Fáradt lomb,
Hervadt lomb
Rámhajolt.
Enyém volt?

Lesz egyszer,
Hol nem lesz...
Ha majd a
Föld fedez:
Kis halom,
Sírhalom,
Ki tudja,
Merre lesz.
Hó alatt,
Hó alatt,
Hó alatt
Enyém lesz.

1934 január 7







ERDÉLYI MÁRCIUS


Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat - március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. - -
Lavina dörgött. Most, - a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán - - menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, - -
De Istennek is, ami Istené.

1931 március 10







HOVÁ??


Haza? Hová??
Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Nem hely az otthon
S nem hely a haza -
De lélek s álom
S varázs a régi arcokon
S bűbáj az őszi fákon.
De letépve mindenről a varázs
S a bűbáj mindenről letépve,
Tekintsek bár a földre le,
Vagy fel az őszi égre.
Honvágy sír bennem, mérhetetlen
Honvágy - nem hely után.
A lelkemet vesztettem el - -
Azért nincsen hazám.

1938







Magas feszültség / 1940


JAJ, NAGYOT KÉRTÉL...


Jaj, Barátom, nagyot kértél tőlem, lehetetlenül nagyot!
S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok.

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni:
Én segítsek Neked innen kimenekülni??

Nem segítek. Ha tehetném is: nem akarom.
Szakadjon le tőből inkább a két karom!

Híd ha lennék: vízzel vitetném el magamat.
Viadukt ha lennék: beomlanék a lépteid alatt.

Alagút ha volnék: rádszakadnék szörnyű robajjal.
Asszony ha volnék: tartóztatnálak hosszú jajjal.

Farkas ha volnék: riasztanálak üvöltéssel.
Ha útonálló: állnék utadba hosszú késsel.

Erdő ha volnék: kigyulladnék sorompó-lánggal,
Tűz-esőben haladhatnál csak rajtam által.

Holttestemet vetném elibéd akadálynak,
Csak azon át inthess búcsút Erdélyországnak.

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni.
Láttam a vért az ereinkből cseppenként folyni, s zúgva dűlni;
Én segítsek Neked innen kimenekülni??!

1937







MARADJ VELEM!


Maradj velem - hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd -
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé - -
Különben maradj Krisztus uradé - -

Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény - -?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.

Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
Itt van valaki - kell egy kis "közel" -
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.

Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.

1937







"MÉRT HALLGATOTT EL VÉGVÁRI?"


Elhallgatott: elmult a pillanat
Melyben - a mélyből - hangja felszakadt.

A nagy Perc hulláma továbbfutott,
Akkor az Idővel találkozott.

Kihúnyt a máglya. És jól tudta ő:
Az a tűz újból nem törhet elő.

Elhallgatott, - mert visszás valami:
Daltalan szívvel tovább dallani.

Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.

Elhallgatott s a röghöz visszatért,
Mint földmíves, - a harc ha véget ért.

A sors kiáltott: válasszatok hát:
A szülőföldet-e, vagy a hazát?

Ő túl régi s mai határokon:
Zászlót bontott egy magyar csillagon.

Hisz abban, ami örökkévaló,
Fegyverrel, csellel ki nem irtható.

Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély,
Hogy idegen kéz odáig nem ér.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Elhallgatott, - mert vad tusák közül
Immáron Istenéhez menekül.

Vele köt este-reggel új kötést.
És rábízza az igazságtevést.

1933 március










NE ÍTÉLJ


Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

1939


Remenyik Sándor: NE ÍTÉLJ SUNYOVSZKY SZ MIHI 2014

Link








Ó, RÉGI VERSEK


Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Ragyogjon égi sugár rajtatok,
Nem énmiattam, de miattatok -:
Miattad, árva erdélyi Sion:
Ragyogjon minden áldott alkalom,
Mikor a vers: esküvő, temetés,
Keresztelő és igehirdetés -
Összeolvad költő és lelkipásztor
S ember csak az, ki szelíden is bátor.

Ó, régi versek, rozsdás fegyverek,
Segítsetek és fényeskedjetek!!

1936







ŐSZI MORFIUM


Ne gondoljátok, hogy én nem tudom:
Mi készül itt, mi foly nap-nap után.
Jól tudom én: haldoklik a világ,
Mindennap egy torony dől, bástya omlik, -
S ez a bűbájos őszi délután
Lehet, hogy az utolsó délután.
Körül minden hörög, agonizál,
Vonaglik és vergődik vad viharban, -
De itt - világontúli hallgatás,
Csak egy szellemujj lapoz az avarban.
Világ estéje - emberalkonyat.
De ez a csendes, győztes őszi erdő,
Ez akkor is lesz, ha mi nem leszünk,
Ez megmarad, ha ember nem marad,
A világ felett győztes ez marad.
Felségesebb ritmussal orgonál majd,
Telibb tüdővel vesz lélekzetet,
Szűzen foganja, kín nélkül szüli
És könnyen hullatja a levelet.
Embersorstól és bűntől szabadon.

Ó, beteg vagy világ, nagyon, nagyon.
De én nem állhatok be orvosodnak:
Halott szépségek hirdetője én,
Keverője az őszi morfiumnak.
Parancsot, törvényt írjon neked más,
S nyujtson, ha még tud, segítő kezet, - -
Én nyujtom ezt a titkos kék eget,
Ezt a világontúli hallgatást,
E milliárdnyi nesztelenül hulló,
Könnyen haló, ragyogó levelet.

Vegyétek: ez az őszi morfium.
A haláltusán enyhít, úgy lehet.

1931 október 13


Reményik Sándor - ŐSZI MORFIUM

Link








PÜNKÖSDI SZOMORÚSÁG


A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...

1934 május 18







RÉGI NÓTA


Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.

1934 február 26







ROMON VIRÁG


Körül feketecsipkés rom-falak...
Sziklába markol még a gyökerük.
A Duna ballag a várhegy alatt
S a nap a málló kövek közé süt.
Nem ostromol, - csak besétál a szél, -
Itt-ott tátong egy kapuboltozat -
Messziről ide kékell a Pilis -
A régi méltóságból ez maradt.
Nap, szél, Duna, és messze kitekintés:
Nagy Lajos udvarából ennyi csak.

Körül feketecsipkés gyász-falak.
Mily otthon ez? Mélabú otthona.
Olyan, mint a darabokra tört gyűrű,
Mint a megrepedezett korona.

Ó, életünk, - rom-életünk,
Lehettél volna te is korona.

Feketecsipkés gyász-falak között
A várkút - mondják: feneketlen mély,
Vagy legalább is a szirt gyökeréig,
Várhegy talpáig, Duna-szintig ér.
A kút torkára kő-káva szorul,
A kő-kávát meg érc-lemez fedi,
Rajta lakat. Tán jó, hogy nem lehet
Multunkba mélyen letekinteni.

Az érc-fedőn, a mult érc-takaróján
Egy kisfiú ül, és kacag, kacag...
Lógatja lábát... Szinte hallani
E himbálódzó víg harangokat.
Nem sejt vidám ülőhelye alatt
Várkutat, iszonyú mélységeket, -
Harangoz... e harangszó, ha leér:
Megcsiklandozza lent a nagy vizet.
Mit neki repedések és romok!
Csak Dunát érez, szelet és napot;
És hátha elvisz nevető szemében
A Pilis kékjéből egy darabot.

Nézzük, - és egybeölelünk vele
Távol hegyet, szelet, napot, Dunát, -
Nézzük, és e látástól elfelejtjük
Életünket, a tört rom-koronát.
Lehet rom, és lehet reménytelen:
Virág nő rajta mégis: friss virág!

1931 június 14







SZEMEIMET A HEGYEKRE EMELEM - Részlet

11. TALÁLKOZTAM A SZABADSÁGGAL


Zord magaslat: a Fellegvár ez itt.
Erőszak rakta s tartja falait.

Ember-önkény és változó uralmak
Láncot csörgetnek és rabot tartanak.

Szurony, szörnyű rend, vessző, fegyelem
Itt sötét börtön-flóraként terem.

Rém-madárként egy emlék suhan át:
Nyögnek a befalazott katonák...

Ezerhatszáz... olvasom egy falon - -
A doh s a penész ma is hatalom.

S mily nagy erősség ez itt, nézve lentről,
S mily vakondtúrás fentről, a hegyekről.

Bucsecs, Csukás, Királykő, Kőhavas:
E fellegvár alattuk mily avas.

A Nagykőhavason mentem én átal
És találkoztam fent a Szabadsággal.

Ment nagy léptekkel: világ számüzötte,
Fenyőszag tömjénezett körülötte.

Kalapján virított a sziklarózsa,
Vissza se nézett a völgybe alóla.

Vándorbotjával verte a követ,
Minden ütése villámot vetett.

A hátizsákja telve ezerjóval,
Ezerjóval, embernek nem-valóval.

Fütyölt. Visszhangjaként víg füttyszavának
Túlvilági viharok orgonáltak.

A déli nap, ahogy zenitre hágott
Nézte az elszabadult Szabadságot.

Ment nagy léptekkel, bottal, tarisznyával,
Szemére vont virágos kalapjával.

Ment völgyből fel, világból kifele:
Ki-ki lássa, mire megy nélküle.

Ment, az embertől egyre távolodva,
Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba.

Kincse túldrága volt méltatlanoknak:
Vitte ajándékul az angyaloknak.

Brassó-Nagykőhavas, 1933 augusztus







SZERETNÉM TUDNI


Annyit néztük a Göncöl szekerét.
Szeretném tudni: együtt,
Együtt valaha fogjuk nézni még?

Annyit néztük a hegyek vonalát -
Vannak-e másvilági havasok -
Fogjuk-e nézni őket oda-át?

S lesz-e ott naplemente és Szamos?
A csendes víz alkonytól rózsaszín -?
Vagy minden csupán kék lesz s aranyos?

Ó, rettentőn vágyom a túlvilágra,
Csak hinni, hinni benne nem tudok -
S mit ér nekem, ha ott meg is találom
Meleg szemét, mint hideg csillagot?

1936







TÖBBÉ SOHASEM


Szívembe béke, s könnyű, tiszta csend.
A szavam nem döccen, de száll és cseng.

A mosolyom, tudom, jól áll nekem.
Nem ül torzszülöttként a képemen.

A világ arany és az Isten jó.
S visz egy magamtól eloldott hajó.

Nyílnak tündöklő, mély kristály-egek.
Pedig be egyszerűn beszélgetek.

Szemben velem egy fiatal leány,
Fény s figyelem dereng a homlokán.

Nem tudja, hogy elfogta a nagyot:
Esztendőben csak egy-pillanatot.

Mikor nincs bennem béna, vak zavar,
S érzem: ilyennek az Isten akar.

Először lát ma engem ez a lány,
És fény és figyelem a homlokán.

Szívembe boldog, könnyű, tiszta csend.
A szavam gáttalanul száll és cseng.

S belül hang nélkül így esedezem:
Ne találkozzunk többé sohasem.

1933 október 2







VAGY-VAGY


Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, - vagy az emberek.
Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

1934 május 19







VISSZA

Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom - -
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.

Vágyom, vágyom -
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom - -
Én azt hiszem, hogy vissza.

Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába -
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába -
Így a kipattant rügy a fába vissza -
Így a fa gyökerébe -
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe -
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság -
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.

1935 április 18







VISZONTLÁTÁSRA


Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

1930 február 28














 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Álmodsz-e róla?
  2015-11-28 21:15:23, szombat
 
 







Remenyik Sándor: ÁLMODSZ-E RÓLA?


Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?

Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled - - ...
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele...
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat -:
Helyette - róla szőtt álmaimat!

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet -
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

1937







BIMBÓBAN MARADT SZERELMEK

Bánatra nyíltak volna,
És biztos hervadásra:
Én elítéltem őket
Bimbóban maradásra.
Bánat így is kísér,
De mosolygóbb a bánat.
Ha meghalok, tegyétek
Gyász - s győzelem jelének
Szívemre e ki nem nyilt rózsa-ágat.







MARADJ VELEM

Maradj velem - hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd -
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé -
Különben maradj Krisztus uradé -

Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény -?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.

Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
Itt van valaki - kell egy kis "közel" -
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.

Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.







ÖRÖK SZERELEM

Egy bükk és egy fenyő.
Úgy összeforrtak ők,
Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
Egymást halálig híven szeretők.

A bükk a nő,
A fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
Ölelő karjaival átaléri.

Úgy látszik, mintha reáomlana,
Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
A vihar ellenébe szegülőket.

Így öredtek meg:
Egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

Mikor kezdődött ez az ölelés?
Ez volt a növekedésük célja, iránya?
Egymáshoz simult itt már hajdanán
Két Isten ültette pici palánta?

S ahogy a törzsük hatalmasodott:
Úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
Törzsüket bronzzal ötvözte körül
A felkelő és lemenő nap.

E mozdulatlan, néma szerelem
A jót s a rosszat most is együtt állja.
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.







A SZÉPSÉG PRÓBÁJA


Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.

Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
Örvényes, néma, feneketlen mélyről.

A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
A könnycsepp igazolt és ragyogott.

Úgy ragyogott, mint egy gyémánt-pecsét,
Átragyogta a költő kételyét.

A költeményen és a könnyön át
A Szépség találta meg önmagát.











 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Remenyik - Istenes versek
  2015-11-28 18:00:19, szombat
 
 







Remenyik Sándor - ISTENES VERSEK







BÉKE


Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend -
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent -
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép -
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
A Béke ez.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Bent:
Csend.

Isten hozott.







GYÓGYÍTS MEG!


Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám
A testem-lelkem fája...
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen - nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképpen.

Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, -
S maradtam mégis torz és átkozott.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is - tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem - megköszönni.







JÁNOS EVANGÉLIUMA


Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttin fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nő örök anya-álma,
Szív-alatti sötétből kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gőz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek - mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,
Nem születésről, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemő, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, - József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik - vagy mint rostán a szem
Kihull az ő külön történetéből,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Tirok!

János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.

1939


Remenyik Sándor: JÁNOS EVANGÉLIUMA - SEBEŐK J MIHI 2014

Link








KEGYELEM


Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Reményik Sándor összes versei
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.


Reményik Sándor: Kegyelem /Bács Ferenc/

Link








LEFELÉ MENET


Máté 17.

1.

,,Elváltozék..." Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.

2.

Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele - a Hegyen.

Kolozsvár, 1931. február 22.










PILÁTUS


János evang. XIX. 22


A pörnek vége. Elvégeztetett...
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.

"Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat, a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Amíg unottan odalöktem nékik.

Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajjon álmodik-e még a kereszten?

Valamit szólt nekem az igazságról,
Azután némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: "én vagyok".

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!

A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is.
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilatus lelke nem lesz nehezebb
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.

"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"

Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívről, hess!

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véres kezű, szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!“

Csend most. De hallga! most az éj kopog,
Pilatus pitvarában a papok.
"Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
Nem készítetted jól a Golgothát!"

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:
"A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam."

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt


Remenyik Sandor - Pilatus

Link








SÓHAJ A MINDENSÉGÉRT


Vasárnap. Harangszó. Egy asszony elmegy
Mellettem. A harangszóra megáll.
Összeteszi kezét, fohászkodik
Az utcán elmenőben: ,,Uram Jézus

A rosszakon is könyörülj!'' -
A rosszakon is könyörülj:
Ennyi egy-vers-soros imája.
Az asszony kendős, falusi

És amint mond, magának mondja,
S a láthatatlan csillagoknak.
Már megy tovább.
Mi fakasztotta

E furcsa, percnyi, falusi imát
Itt, a városban, közelemben?
Igen, épp az én közelemben -
S miért, hogy elfeledni nem tudom,

S gondolok rá újuló gondolattal,
Újuló kínnal s enyhüléssel?
Mi fakasztotta e furcsa imát?
Mint egy könnycsepp, mint egy villámcsapás,

Mint morajló s meginduló föld,
Mint megnyíló föld a lábam alatt:
Olyan volt.
Mi fakasztotta: részvét, bűntudat,

Az utcán, harangszóra, éppen ott?
Sejthette-e, hogy az egész
Lángbaborult
Mindenségért imádkozott??!







SZERESD AZ ISTENT S TÉGY, AMIT AKARSZ


Fölény - de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű - de égi.
Józanság - de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád -
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny -

Egyszer mindenki
Úgyis visszajön.
Advent idején
Temetőbe jár -
Sírok közt röpköd
Mint a fénybogár.
Az új halottól
Vídám-kedvesen
Kérdi: hogy aludt
Első éjjelen?
S szól az Élethez:
Engem nem zavarsz - -
Szeresd az Istent,
S tégy, amit akarsz!

1940










TEMPLOM ÉS ISKOLA


Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülőjé szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erok tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

1925


Reményik Sándor: Templom és iskola /Sinkovits Imre/

Link








ÜZENET


Miért sirattok?
Isten arca volt, amely
simogatón, hívón
rám hajolt.

És én mentem, s most
fényözönben élek,
és nem vagyok más,
csupán tisztult lélek.
Sziromhullás volt,
árnyékom lehullt,
a szemetek könnybe
miért borult?

Ha emlegettek, köztetek leszek,
ha imádkoztok, veletek vagyok,
ha rám gondoltok, mosolyogjatok,
emlékem így áldás lesz rajtatok.







VAGY-VAGY


Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, - vagy az emberek.
Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!







VALAKI ÉRTEM IMÁDKOZOTT


Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott.
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.

Kolozsvár 1928. június 9.







VÉGRENDELET


Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.









 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Remenyik - az 1920-as évek
  2015-11-27 19:00:11, péntek
 
 







REMENYIK SÁNDOR - AZ 1920-AS ÉVEK


Csak így 1920
Vadvizek zúgása 1921
A műhelyből 1924
Egy eszme elindul 1925
Atlantisz 1925
Két fény között 1927







ADD A KEZED...


Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Síma, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
A csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs -
És nincs tovább.

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn;
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!


Remenyik Sándor: ADD A KEZED - SÓHAJOK HÍDJA - SUNYOVSZKY SZ. - MIHI

Link








AZT MONDJÁK...


Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét
- Én olyan sötétnek tudom magam. -

Azt mondják, köszöntésem: békesség.
- S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! -

Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több, mint szépség: jó cselekedet.

- Bennem dúl a magamra-ismerés,
S meaculpázva verem mellemet. -

Azt mondják, aki találkozik vélem,
Hogy tőlem ő kapott ajándékot.

- S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok. -

Ó, Barátaim, ha egy fénysugár
Lelketekig hullt, át a lelkemen:

Nem enyém az a fény, csak bennem jár.
Istennek köszönjétek, - ne nekem!







CSAK ÍGY...


Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.

1920







CSENDES CSODÁK


Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.


Csendes csodák - SiidedPlayer

Link








DICSÉRŐ ÉNEK AZ ÚJ HÓRA


Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Beláthatatlan, végtelen fehérség.
Alvóknak takaró,
Holtaknak szemfedő,
Békétleneknek: diadalmas béke.
Alattad nem fáj a virágok szíve,
Alusznak mind:
A nefelejcsek és a margaréták,
Mert fáraszt a virágzás
És jó pihenni jövő tavaszig.
S még jobb talán - örökké.

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Betöltve minden zeg-zugot;
Az öreg földnek gyűrődéseit,
Tar mezők ág-bogát
Mily fölségesen tudod elsimítni.
Az Egyenlőség bajnoka Te vagy,
A legigazibb és a legnagyobb,
Hozzád képest milyen kontárok mind
A vörösinges ál-apostolok, -
Te győzelmes fehérség!
Ha soká hullanál,
Elfödnél minden embermagasságot:
Dómok, pagodák, piramisok ormát,
S egy mesebeli Münchhausen-lovag
A hóhullásos éjben fát keresve,
Lovát a toronygombhoz odakötné.

Hát újra itt vagy, édes, drága hó!
Súlyod alatt görnyednek ős-fenyők,
De büszkén hordják ezt a tiszta súlyt,
Ne menj el kérlek, maradj még velünk,
Sárrá ne válj az utcák bús kövén,
Vagy ha elmégy: ó vonulj vissza hát
Szűz erdők rejtekébe,
Szakadékok ölén húzd meg magad,
Maradj tisztának messze valahol.
Hogy tudjam ezt, -
S e sáros, véres, gondszürke világban
Tudjak a jó Istenben hinni még!







EGY ESZME INDUL...


Egy Eszme jő, robogva, tűzszekéren,
Egy Eszme indul messze, valahol;
Tavaszi füzek szélingatta ága
És őszi lombok tarka hervadása
Vassal kivert útjára ráhajol.
Egy Eszme indul messze, valahol.

Egy Eszme jő robogva, tűzszekéren;
Valahol messze indul egy vonat
És maga előtt megkondítja sorra
Az őrházakban a harangokat;
Egy vonat indul messziről az éjnek,
És elibe, a rozzant házikókból
Tisztelegni kilép az őr, a lélek.
S a vassal kivert pálya végtelenjén
Zöld lángok, piros lángok égnek:
Egy vonat indul messziről az éjnek.
És néha jönnek fényes állomások:
Kupolái az eszmék vonatjának.

És néha jönnek elhagyott vidékek,
Ahol a váltók mind tilosra állnak.
És jönnek megrögzött gonosztevők,
Akik a sínre lopják köveik'.
És rajongók, kik a mozdony elébe
Önnön veszendő testüket vetik.

Az Eszme jő, robogva, tűzszekéren,
A mozdony nő, de amíg testet ölt,
Csak fojtott, tompa dübörgése hallik,
Mit a ráhajtott fülbe súg a föld.







EGYMÁS HELYETT


Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.

Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.

De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.

Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.










ÉN A SZÍVEMET...


Én a szívemet szétszakítottam:
Ahány darabja, annyifele van.

Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet,
És csorbát nem szenved a szeretet.

Hittem, hogy minden darab új egész,
S akit szeret, azért mindenre kész.

Ez a tudat éget, mint a kereszt,
Én Istenem, nem így akartam ezt.



Nem így: kapni más lelke aranyát,
S cserébe tarka rongyot adni át.

Arany lélekkapun menni által,
S fizetni pár színes szóvirággal.

Egyformának lenni mindenkihez:
Emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Én a szívemet szétszakítottam,
Ahány darabja, annyifele van.

Pár rongydarab jutott mindenkinek, -
És nem jutott az egész senkinek.










HALOTTI BESZÉD A HULLÓ LEVELEKNEK


Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 október







HA NEM LESZ TÖBBÉ ISKOLÁNK...


Ha egyszer nem lesz többé iskolánk,
- Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, -
Ha nem lesz tanterem,
Hol a tanító nyíló ajakán
Az ige-virág magyarul terem,
Ha nem lesz többé szentesített mód
Oktatni gyermekünk az ősi szóra,
Ha minden jussunkból kivettetünk:
Egy Iskola lesz egész életünk,
S mindenki mindenkinek tanítója.

Bölcsek leszünk, szentek leszünk,
Hogy gyermekeink lelkéhez közel,
Mindíg közel legyünk.
Nem leszünk semmi más:
Hitben, hűségben, tisztaságban
Egymásnak folytonos példaadás.

És esküszünk
Mindenre, ami szent nekünk:
így, iskolátlanul
Egymásból olyan nemzedéket nevelünk,
Hogy mind az idők végezetéig
Megemlegettetünk.

1924


Reményik Sándor - Ha nem lesz többé iskolánk

Link








JÓAKARAT


"Én jót akartam, - s minden rosszra vált..."
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!
"Én jót akartam.
Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
Én jót akartam."
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...







KESERŰ SZÍVVEL


Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ma már a végeken dobog.
Hangos szóval hiába fogadkoztok:
Hogy soha! s mindörökké !
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ott ver, hol Magyarország nincsen többé.

Bennünket összekalapált a bánat -,
Ti atomokra hulltok itten szét.
Egymást farkas-fogakkal tépitek,
Nektek nem volt a nagy lecke elég.
Amerre nézek: pártok, újra pártok,
És zászlók, amiket a szenvedély
Már előre a más vérébe mártott.

Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Nem bennetek dobog.
Nem halljátok mit üzennek a végek?
Pártatlanul, politikátlanul.
Reménytelenül is miénk - a lélek!

Hangos szóval ne fogadkozzatok:
Nem soha! s mindörökké!
Szétporlanak az aranyszólamok
Iszapos durva röggé.
Térjetek magatokba.
És próbáljatok önnönmagatokhoz
És próbáljatok hozzánk méltók lenni!
Aztán jertek minket visszavenni!

1924







A LÉLEK ÉL


A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él: betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át -
Amíg meg nem tagadja önmagát.

A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak;
Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.

1920







MARGARÉTA


A bükki rét, - a margarétás rét.

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.







MÉG ÉLEK...


Még élek és még mindig dalolok,
De már a szívemet
Kitépték keblemből a viharok,
S úgy zengetik: tőlem idegenül.
Rajtam át
Dalolnak rég elhantolt istenek,
S önnön beszédemre nem ismerek -
És rajtam át a Végzet teljesül.

Rajtam át
Népek mennek az Ítélet elé,
S keresztül rajtam roppant folyamok
Hömpölyögnek a deltájuk felé.

Még élek és még mindíg dalolok,
De már a szívemet
Kitépték s elvitték a viharok,
S nem magamé: a viharé vagyok.

És ha majd elcsitult a fergeteg,
Ki tudja, - döbbent ámulattal érzek
Szívem helyén talán
Egy sötét lyukat, véres ürességet.

Kit pengetett a szelíd esti szél
S borzongatott a hűvös alkonyat:
Magától - hogy adna az árva lant
Ilyen sikoltó, égő hangokat?

Az Idő, ez az óriás legény
Tépdesi lantom s lelkem húrjait,
Övé a dal, övé a költemény.

S félek, a dal, amit életrehív,
Sötétebb, súlyosabb,
Mint amit elbírhat a lant, a szív.

S félek, egyszer vasujjai alatt
Sikoltva végsőt búg a gyönge hárfa -
És elszakad.







MINDENNAPI KENYÉR


Amit én álmodom:
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És - nincs tovább.

Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, -
De benne van az élet.

1920







ŐSZI ERDŐN HAMVADÓ PARÁZS


Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.

Arra jártamban
Megcsapott messziről a meleged,
Tovább mentem,
Nem éleszthettelek.

Most hát elalszol.
Aludj.
Békesség neked.
Takarjon be a diadalmas Ősz,
A csend,
S a nesztelenül hulló levelek.







ŐSZI RÓZSA


"Őszi rózsa, fehér őszi rózsa"...
Ma öt éve furcsa virág lettél.
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjéből
Vadul kitépettél.
Forradalmas utcára vitettél.
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Ország-halál szimbóluma lettél.

Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Nőttél, magasodtál!
Égig érő roppant ravatalra
Friss havat hullattál,
Ábrándozó lelkek
Szelíd kiskertjében
Mért is nem maradtál?

Őszi rózsa, fehér őszi rózsa:
Reád sírva nézek.
Szirmod hulló havát reánk szórni
Tetszett egy nagy Kéznek...
Tragikus jelképe
Repedező földnek, rendülő világnak:
Mért is nem maradtál
Egyszerű, szomorú,
Szép őszi virágnak?

1923 október 30







PETŐFIHEZ


Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.

Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha őseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget
Egy örökrészt a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.

És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erő,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lőn,
Nem tűzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tőlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.
Lelked örvénylő mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.

És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a "rongyos katonák",
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.

És megmaradt a dicsőség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe előtt hetvenkedő!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!...

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most - és mindörökké!

1922 október







SÓHAJOK HÍDJA


A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok száz év után

S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.

A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.

Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.










SZIKLÁK


A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
KŐszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!







SZIVÁRVÁNY


A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.

De a szivárvány mindíg egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.

Mint a művészet az élet felett.

II.

Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.

Radnaborberek, 1922 július


Reményik Sándor - SZIVÁRVÁNY

Link








TŐLEM...


Tőlem szerelmes dalt ne várjatok,
Én rajtam megfogant egy furcsa átok,
Ábrándos húrja nincs a hegedûmnek
És senkinek sem adok szerenádot.

Epedve búgó vágyak poétája
Én nem vagyok. Ne kelljek senkinek!
Nem trubadúrnak jöttem én ide
S nem küldtek engem rózsaligetek.

Az éj s a köd küldötte vagyok én,
A szakadékok üzennek egymásnak
Velem. És köt a kietlen parancs:
Magánosan az utak szélén álljak!

Hogy álljak, mint egy pusztai kereszt!
Hogy álljak, mint egy bús Memento Mori!
Hivatásom: az örök fájdalom
Ércbetűit az ős-gránitba róni.

Hogy járjam a lét tarolt erdejét,
És versenyt süvítsek a szabad széllel!
S egykor, ha minden dalom elapadt,
Hárfámat a sziklákon zúzzam széjjel!







ÚGY FÁJ MÁR MINDEN...


Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.







VÁGY


Szeretnék úgy beléd simulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy beléd simulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy beléd simulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy beléd simulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy beléd simulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."

És nem ismerné meg a levelet.
És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzád simulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy beléd simulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.







VIZEK HA TALÁLKOZNAK


Harsogva jő két vadpatak,
Egy harmadik, egy negyedik,
Külön kis völgyből mindenik, -
De egymás felé tartanak.
Alább a sodruk sebesebb,
Alább már malmot hajtanak,
Fűrészt lendítnek rönköt vágni.

Mennek - és nem fognak megállni!

A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyiké itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,
Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.
Vadul birkóznak fával, kővel. -

És győznek - egyesült erővel.







VÉGÁLLOMÁS




Vonat csak egy irányból érkezik,
S csak egy irányba megy,
A sinek útját más világ felé
Elállta itt a hegy.
A váltó és a szemafor
Zöld fénye csupán egy felé mutat,
Mély hegyi utak, kis gyalogcsapások
Váltották fel a büszke vas-utat.

Jelzőharang csak egy irányba kondul
S csak egy irányból jelez vonatot;
Más oldalról csupán a szél izenget
S hozza szárnyán a fenyőillatot.
Legott fanyar édesség támad,
Ha fenyőillat s kőszénfüst vegyül,
Ez a végállomások illata,
És én itt álmodozom egyedül.

Patak csobog szelíd sötétben,
Zizzenve hull a lomb,
A vasuti őr, mint egy jegenye,
Maga elé borong,
És ha bejött az éjféli vonat
S pár fáradt, késő utas vele jött,
Elalszik szépen az egyetlen lámpa
Az állomás előtt.

A nagy hegyekre komoly csend terül,
Szekér se dübörög...
Tücsök zeng őszi csillagfény alatt
És hallgatja sok élő-halott rög.
E pillanatban mégis béke van,
A szívemben is béke, semmi más.
Ó lenne ez a pillanat örök,
S a szívem is egy ily végállomás.

Dobsina, 1921 szeptember végén








 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Eredj, ha tudsz
  2015-11-26 18:00:21, csütörtök
 
 










Remenyik Sándor: EREDJ, HA TUDSZ!


Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...

Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.

Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!!

Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.

1918. december 20.







Reményik Sándor: Eredj ha tudsz

Link


Link



Kormorán: Eredj, ha tudsz (Reményik Sándor verse)

Link








































 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Reményik Sándor: Végvári versek
  2015-11-25 18:00:28, szerda
 
 











Reményik Sándor: VÉGVÁRI - VERSEK

Hangok a végekről. 1918 -1921.


,,Egy lángot adok, ápold, add tovább és gondozd híven..."

Reményik Sándor álnéven publikált versei

Link








A ,,Segítsetek" címen megjelent versekhez

"Kincses Erdély mindenestül prédára jutott. Csak egy kincse maradt meg érintetlenül: a nemzeti hűsége. Ezt a legnagyobb kincsét az ellenség mohósága sem elrabolni, sem eltiporni nem bírta. Ez a drágakincs szórja reánk tiszta, szép sugarát ebben a kis füzetben. Minden egyes sorából egy hazáját sirató szív jajongása kiált hozzánk. Költője a saját lelke keserveiben a megtiportatást szenvedők ezreinek sóhaját küldi felénk. Küldi őszintén, igazán, mesterkedés nélkül. Küldi nem azért, hogy gyönyörködtessen, hanem hogy izzásba hozza a magyar lelkeket. Nem vigasztalást akar nyujtani, hanem öntudatot ébreszteni.
Petőfi óta kevés költő ajkán szólt tüzesebben a szó, izgatóbban az indulat, maróbban a keserűség, megragadóbban a háborgás, mint V é g v á r i e szabadon hömpölygő soraiban. A magyar géniusz teremtő ereje a magyar verselés nemes egyszerűségével kevés költőnél párosul fenségesebben, mint V é g v á r i költeményeiben.
Meggyőződésünk, hogy ezek a versek fel fogják rázni a közönyösőket, kitartásra fogják buzdítani a lelkeseket s megerősitik az üldözötteket és a csüggedőket.
Ezeknek a verseknek egyetlen igaz magyar ember asztaláról sem szabad hiányozniok."
Budapest, 1919 novemberében
Raffay Sándor


ELŐSZÓ
A ,,Mindhalálig" címen megjelent versekhez

"E gyüjteményben Végvárinak azok a versei vannak együtt, amelyek előbb ,,Segítsetek" címen több kiadást értek és ezeken kívül 38 azóta nyilvánosságra került új vers, melyeket e gyűjteménnyel egyidejűleg ,,Mindhalálig" címen adtunk közkézre. Állandóan sokan keresik e költeményeket, mert sok ember lelkéből szólanak. Új kiadás vált szükségessé. Ez a kiadás azért foglalja magában mindkét sorozatól, mert a kettő egy gondolatkörnek, egy érzelmi világnak a tükre, egyes darabjai kiegészítik egymást s így együtt mintegy történeti képét szolgáltatják az előbb megszállott, majd a békekötéskor elszakított hazarészek magyarsága lelki életének.
Ez a történeti szempont az oka, hogy az elrendezés lehetőségig pontosan követi a versek keletkezésének időrendjét. Így tűnik ki, milyen hatása volt az eseményeknek a költőre s mert itt az ő személyében az elszakadt magyart látjuk, mondhatjuk, hogy így értjük meg általában a letört magyar földeken élő testvéreink benső alakulását. Lehet, hogy a sorrend nem mindenütt helyes s nagyon hihető, hogy a szöveg itt-ott nem éppen hű. Ennek a magyarázata abban van, hogy rendkívüli utakon jutottak ide a kéziratok, némelyik vers több példányban, nem egyeztek meg teljesen s úgy kellett összevetések útján megállapítani a leginkább valószínű szöveget. Ez érteti meg azt is, hogy ez a kiadás egy-egy ponton különbözik az eddigiektől.
A kiadók remélik, hogy ezek a végekről jött hangok felébresztik az ilyen szenvedéseken át nem ment magyarokat gondtalan és gondolattalan állapotukból; ébren tartják s elernyedni nem engedik az otthonukból menekülteket és elűzötteket. Mindenki, aki olvassa, merítsen e lapokból erőt és bizalmat: ,,Magyarok még vannak!""
Budapest, 1921 novemberében







ANTEUS


Talán-talán indultam volna már;
Mint szemfedő alatt egy nagy halott:
A hó alatt úgy pihent a határ.
Talán-talán indultam volna már...

Akkor elibém állt egy öreg fa,
És csak rám meredt szörnyű némasággal,
És azt kérdezte tőlem, hogy: hova?!

Akkor elibém állt egy kis bokor,
És megzörrent a szélben gúnyosan:
A lábad bennem úgy-e megbotol?

Akkor egy kis madár az ágra szállt
És úgy csipogta: Mit hordasz szívedben,
Te balga vándor, úgy-e a halált?

Akkor suhogtak fenn a fellegek:
Mi elmegyünk és boldogulunk másutt,
De Te nem leled másutt helyedet!

Akkor nyögtek a sírkertben a sírok:
Más temetőben akarsz-e pihenni?
És jaj, a temető is visszahívott!

És akkor láttam minden barát-arcot,
A szemek titkon azt mondták: maradj,
Az ajkak mondták: menj és vívd a harcot.

Akkor a földre vetettem magam
És zokogtam és átkozódtam balgán,
Hogy miért vagyok ily boldogtalan.

És a szemem-szám földdel lett tele,
S megéreztem, hogy Anteus vagyok,
Akinek csak itthon van ereje!

És most mindegy, jöjjön rám akármi,
Csak itthon hulljon rám a szemfedő,
Amint a tájra hullt a hólepel --
A sorsa elől nem fut senki el.

1920 február










ÁTOK


Most átkot mondok!
Ez a föld a mienk.
Ki nyomunkba hág itt völgyön-hegyen:
Megátkozott legyen!

Ezeréve mi vagyunk itt urak
Isteni, ősi jusson:
Honszerző vér jogán!
Hogy ez a föld bitang kezekre jusson,
Az nem lehet,
Nincs Isten, aki megengedje azt.

Most átkot mondok:
Ne leljen itt vigaszt,
Mosolyt, álmot, szerelmet,
Aki nyomunkba jő.
A termőföld
Legyen neki kiszikkadt temető.
Hová vágyai elepedve érnek,
Erdei források
Vize: forrása tisztátalan vérnek.

Olcsó prédául mit neki hagyunk:
Legyen viszálynak elátkozott magja
Az aranyunk
Minden bokor rázörrenjen,
Rém kergesse nádon-éren;
Talpa alatt
Minden kavics lánggal égjen,
Minden fűszál leszáradjon,
Falvaira
Minden folyam kiáradjon.
Mit megkíván: fusson tőle,
Szálljon reá, mitől remeg,
Gyümölcs fáján rohadjon meg!
Legyen itt akkor minden május-évad
Virágtalan gally, száraz ág;
Kopárak legyenek itt a hegyek
S meddők az anyák.
Legyen a napfény oly sápadt, kevés,
Mint szűkös, nyirkos kripta-üregek
Dohos ölében a halotti mécs!

Akik nyomunkba jőnek,
Hordják szivökben idők tengerén
Fullánkját tört erőnknek
Heverjen temetetlen bomló testük
És ne leljenek itt
Nyugodt álmot bolyongó lelkeik.

Verje meg az Úristen ezt a földet,
Ha tőlünk elveszik!!!

1918 október


ÁTOK REMÉNYIK SÁNDOR SUNYOVSZKY SZ MIHI 2014

Link








BUJDOSÓ VITÉZEK


Magyarország teste
Darabokra esve, --
A kardodat pajtás
Törd el, itt az este.
Gallérodról, pajtás,
A csillagot tépd le,
Csillag úgy se jő már
Több a magyar égre.
Csákód mellé tűzzél
Egy síri virágot,
Úgy sirasd, úgy átkozd
Ezt a rongy világot.

Temetésre jöttél
Nagy Szibériából.
Jobb volt neked, jobb volt
A hazádtól távol.
Ládd, hova jutottunk?!
Látod, mivé lettünk?!
Be sok reményt, álmot
Kora sírba tettünk!
A test csonka, fáradt,
A szív tunya, álmos.
Egész Magyarország
Egy roppant Világos!

Világost, a multat,
Megsirattuk régen,
Nem hittük, a jövő
Útja arra térjen.
Bús vért szüreteltünk,
Ínséget arattunk,
Minden nemzetek közt
Magunkra maradtunk.
S nem idegen győzött,
Idegen erő, kard:
Undok belső féreg
Rágta meg a magyart.

Most már mentek innen,
Hegyen át, völgyön át,
S zeng a búcsúnóta:
,,Piros csizmám nyomát"...
Most már mentek innen,
Mentek, merre járnak
A hajnali harmat,
Az éjféli árnyak.
Mentek, merre szállnak
A szelek, az álmok.
Mentek a világnak,
Mentek, merre láttok.

Magyarország teste
Darabokra esve, --
A kardodat, pajtás,
Törd el, itt az este.
A csillagod, pajtás,
A csillagod tépd le,
Csillag, fényes csillag
Másnak jár az égre.
De Váradnak tartva,
Hegyen át, völgyön át,
Magas Királyhágón,
Áss el egy trombitát.

Erdély határán egy
Jobb kor, ha áthalad,
Megszólal még egyszer
Talán a föld alatt!!

1918 december







BÚZAVIRÁG A MAGYAR HATÁRRÓL


Túl Váradon, a róna kapuján,
Ahol a táj a végtelenbe tágul,
Ahol azóta szomorún aratnak,
S nóta se száll a lányok ajakárul,
Ott termett e kis kék búzavirág,
Onnan hozta egy bujdosó magyar
És hozzátette: Nincsenek csodák.

Magyar s magyar közt öles szakadék:
Nekik -- ott túl, maradt egy kis hazájok!
Nekünk itt, semmink, semmink se maradt,
Csak az, hogy néha gondolhatunk rájok.

Egy búzavirág a magyar határról...
És ezt mi mondjuk így: magyar határ!
Kiket az Isten egy néppé teremtett:
Köztünk most véres tilalomfa áll!

Egy búzavirág a magyar határról...
Ott nőtt a véres tilalomfa mellett:
Halálos hűség ős-symboluma;
Aki letépte, annak nagyon kellett.

Aki letépte, nekem hozta el.
Halkan zizegnek száraz szirmai,
Belőlük kalásztenger sóhaját
S szabad szél süvítését hallani.

Halálos hűség symbolumaként
Eltettem -- s a szívem fölött hordom:
Hogy itt, az idegenné lett hazában,
Hontalanul is -- magyar sors a sorsom.

1920 június 7







A CSONKA TEST


Kezét-lábát a gyilkosok levágták
És otthagyták a vadon közepén,
S szóltak hozzá: nosza, munkára fel!
S szóltak gúnnyal: most járj, ha tudsz, legény!
És tovább álltak a sötét haramják.

És a keze-lába-nincs nyomorék
Ott vergődik a vadon közepén,
És kínjában a csillagokat nézi
Ínsége rettenetes éjjelén, --
Míg egyszer csak megindul.

Megindul úgy, hogy nem kell neki láb,
Mint a kőszirt, mit vihar meglökött,
A meredélyen úgy zuhan alább.
Útját jelzi a sok-sok omló rög,
S közeledtét a rebbent madarak:
Mert, mint a végítélet dübörög.

Talán, mire a völgyfenékre ér,
Ezer szilánkba zúzza önmagát,
De azt is, aki szembejő vele,
És azt is. akit útjában talált,
S akire sziklasúllyal rá fog esni,
Mert elindúlt a tagjait keresni!

1920 május 20







ERDÉLY MAGYARJAIHOZ


Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi símuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk!

Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs --
Égő világoknál ezerszer izzóbb
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
,,Magyarok maradunk!"

Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng:
,,Örök az élet bennünk!"

Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál,
Nyilt szónál több az allegória
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rúgó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtnek lassan,
Nagyobb erőt szűl nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.

Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új,
Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent: balszél ha fúj.
Nem tagadom: jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,
Csak a szívünk fog verni.

De magyarul fog verni!

1918 október


Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz.

Link








EREDJ, HA TUDSZ!


Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém

Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken,tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.

Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!

Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.

19l8 december 20


Reményik Sándor: Eredj ha tudsz

Link


Link



Kormorán: Eredj, ha tudsz (Reményik Sándor verse)

Link








1919 JANUÁR 24


Egy zászlót vittek fegyvertelenül,
Komolyan, búsan --
És énekeltek rendületlenül.
És jött a sortűz, jött a puskatus,
Villant a szurony éle
És hullt a vér, a drága honfi vér
Az utca holt kövére.
A zászlót megragadták vad kezek.
Azután csend lőn, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.

A tépett zászló szent foszlányait,
Ha vihar volnék, most ragadnám innen.
S oh, be jól esnék zúgva, bőgve vinnem.
Nyargalnék velök a négy égi tájnak;
Mint terhes fölleget
Vinném, amelyből villámok cikáznak;
Mint vulkán pernyéjét, hamuesőt,
Mint halálfejű lepkék seregét,
Úgy vinném és hinteném szerteszét!
E pillangók vésztjósló serege
Ahol leszállna:
A mező üszkös lenne s fekete,
Akire hullna: égetné mint láva,
Mint jég dermesztené,
S többé nem lenne tőle nyugovása.
Lehullatnám az oltár küszöbén,
Hogy felborzadjon rá
A boldog menyasszony s a vőlegény!
Lehullatnám a bölcső közelébe,
Hogy álmából a békés kisded is
Riadjon fel a rettentő rengésre!
Lehullatnám a lezárt koporsóra,
Hogy koporsója fedelét a holt
Tépje fel e sikoltó riadóra!
Nem élne békén egy madárfiók,
Míg nem nőnének a megbántott földből
Új, bosszúszomjas magyar légiók!

Ha vihar volnék ... de nem vagyok vihar,
Csak könnyem csordul
A néma csendben és fogam csikordul.
A zászlót összetépték vad kezek --
Azóta csend van, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.







ÉN MÉG SZABAD VAGYOK


Megüzentem a porkolábnak éjjel,
Mikor nyögtek az álmatlan rabok
S halk éji nesszel csikordult a zár:
Vigyázz, lator, én még szabad vagyok!

Én még szabad vagyok,
És a lelkemben vihar tombol, vágtat,
Olyan vihar, hogyha majd elbocsátom.
Gyökerestől csavarja ki a fákat!

Én még szabad vagyok
És a rabokra nézek közbe-közbe
S a tarsolyomban villámokat őrzök
És orkánokat tartok lekötözve.

Én még szabad vagyok
És forr a lelkem, mint az Aetna mélye,
S egyszer még láva-szemfödélt borítok
Erre az úgyis veszendő vidékre.

Imádkozom, hogy maradhassak itt
És egy-két napig ne kelljen még mennem.
S lássam végig a nagy tragédiát
És utolsónak hagyjanak itt engem.

A lelkemben még csukva egy kapu,
Egy kráter tüzes torka csukva még,
Majd ha elment az utolsó magyar:
Én megnyitom, a pokol zsilipét!

1919 november 13







ÉS HA KELL...


És ha kell, elhagyjuk az ősi házat
És vándorlunk tovább,
És vándorbotunk, koldustarisznyánkat
Felmutatjuk, mint szentséget a pap.

És ha kell, elszóródunk a világon
És elszóródunk minden csillagon,
S leszünk a végtelenben egy-egy 1áng
S a mindenségben egy-egy sírhalom.

Szilánkjai egy szétrobbant világnak,
Új Izrael,
Égen-futók, akik alászitálnak.

De ahol lehullnak,
Azon a földön mindent porrázúznak,
S mely megadja nekik a nyugtot, békét,
Annak a népnek kiszívják a vérét.

Ahol lehullnak, tőlük az a föld
A jóságot s az irgalmat ne várja,
Mert nincs szíve, akinek nincs hazája.

Majd megtanulunk minden földi nyelvet,
De nem felejtünk el egyetlen egyet.
És leszünk múzeumok kincse majd,
Hült meteorok, roppant sírkövek,

Kiket egy távol, késő nemzedék
Tán megsüvegel majd és megkövet
És talán félő tisztelettel mondja:

Ezek az ide tévedt, kemény holtak,
Ezek a furcsa, idegen világok --
Ezek -- magyarok voltak!

1919 szeptember







FELHŐK


Felhők, vándorfelhők szállnak, szállnak
Egy határból a másik határnak.
Csend van. A nap leáldoz mögöttök.
,,Felhők, vándorfelhők, honnan jöttök?"
,Napnyugatról, szabad magyar földről,
Ahol az ég kékebben tündököl,
S illata most édesb a virágnak.´
,,S merre szálltok felhők, milyen tájnak?
Örök vándorárnyak, merre mentek?"
,Napkeletnek mindíg napkeletnek,
Hol a lelkek rabságban remegnek,
S honnan százezer szív el-kivágyik.
Megmondjuk, hogy nem tart már sokáig.´

1919 tavasz kezdetén







A GONDOLAT SZABAD


Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!

Ő, mi gyönyör! Ó, mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: ,,állj!"

Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott.
Műhelyedben, Mester -- téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint ürben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed a korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróúl fölötted ki sem ül,
Csak aki lát -- az Isten egyedül.

1914 január 18







GYŰRŰT KÉSZÍTTETEK...


Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, -- dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.:
Én megállok e sírkő-dátumon.
Én nem megyek egy lépést se tovább.

Eszembe jutnak Nyugat népei,
A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
A társtalanság komor bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után:
Neuilly és Versailles és a Trianon!

Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
Csak gyűlölni és megvetni tudom.
A dalai, a csipkés-finomak,
Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:
Nekem: káromló, rút rikácsolás,
S én visszavetem néki, mint a rongyot!
Remete-nemzet lesz a magyar nép,
Mintha magányos szirten állana,
Vezeklő-oszlop tornyos tetején;
S csak Istene lesz véle, s bánata.
Eszembe jut a kettétörött kard,
És lobogóink tépett erdeje,
És néma, fagyott öblű kürtjeink, --
A némaságuk mintha zengene!

Eszembe jutnak elnyomóink itt:
És árva testvéreink odakint;
Június 4. 1920:
E dátum lázít, fenyeget és int.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, -- dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

1920 június 8







HAZA, SZABADSÁG...


Haza, Szabadság... mély zengésű szók,
Hogy szép és édes halni értetek:
Az iskolában egykor olvasám,
Olvastalak és nem értettelek.

Később azután azt hívém, csupán
Árny és ködkép, mit jelképez e szó;
Holt vágás, mit az Idő kereke
Elhágy, avult és röstelni való.

Síma, fényes tükörlap volt e szó,
Az arcot, mely ráhajlott, tükrözé.
Azt hittem: lelketlen maga a tó,
Annyi lelketlen arc hajolt fölé.

Aztán jött a négy ítéletes év,
Hegyekre szállt a vér óceánja,
S annyi magyar halál bús miértjét
Szívem e két szóban nem találta.

És most -- és most: e két szó, mit a szív
Homokba ír, fába, sziklába vés,
Bennök feketéllik a fájdalom
És örvénylik a kétségbeesés.

Elmélyült e szó feneketlenül,
S kigyulladtak betűi s bár késve,
Most markol a csontomig igazán,
Mily drága s szörnyű a jelentése.

Olyan volt, mint a levegő, az ég,
A napsugár, oly megszokott nekünk.
S mint szívünk tudattalan verését,
Viselte jelentését kebelünk.

Csak most, hogy lélekzetünk nehezül,
Csak most, hogy szívünk verése kihagy,
Csak most, hogy napunk megfogyatkozott,
Most tudjuk: Haza, Szabadság, mi vagy!

Mint akinek eltűnt a kedvese,
Ki addig mindennapos volt neki --
Csókolva szélhantolta lábnyomát,
Eszmél, mily végtelenül szereti!

1919 február 10







HÁROM SZÍN


A keblünkről letiltották,
Leszaggatták a három színt;
Keblünkről beljebb vándorolt:
Befogadták a szíveink.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Lesz jel, eszünkbe juttató:
Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
Hogy hova, kihez tartozunk,
S kié a föld, hol elsüllyed
A koporsónk, ha meghalunk.
Hogy az életünk sivatag,
Hogy vérbemártott kép a táj,
S a testnek a letépett tag
Utána sír, utána fáj.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Míg lesz magyar szív, dobbanó:
A keblünkről letilthatják,
Letéphetik a három színt,
Keblünkről beljebb vándorol,
Befogadják a szíveink.
E három szín után fog szívünk
Sikoltva égni, vérzeni,
Ki mindenünnen leszaggatta.
Jöjjön és onnan tépje ki!

1919 július 14







HULLÓ CSILLAGOK


Először a Dicsőség hullott le,
Aztán a Hatalom,
Aztán a Korona.
A kettős-kereszt s a Hármas-halom;
Aztán a Szabadság,
Azután a Hit,
Aztán a Remény, --
Nyomán a lefutott csillagzatoknak
Maradt a Csend.
S a Sötétség az égbolt peremén,

1919 március 31







JÓ VOLNA MÁR...


Jó volna már örök dolgokra nézni
És feledni a földi kínt s a bajt
És nem nézni a sírt, csak a virágot,
Amely a holtak porából kihajt.
A repkényt nézni csak, nem a romot,
Amelyre felfut s elfoly csendesen,
Nem nézni a gyilkos tűzoszlopot,
Csak az Istent, ki benne megjelen.

Jó volna már a márciusi földbe
Elásni mélyen minden fegyverem
S az avar alól kizsendülő fűre
Letenni fáradt, zavaros fejem,
Jó volna már a széllel messzeszállni
S a végtelenben ütni fel tanyám,
Jó volna már az estharang szavával
Rezdülni és elhalni azután...

De nem lehet... Mert mind a földi kín
Az én szívemben izzik, háborog,
Nem lehet, mert a szent repkény alól
Pogányul fölmerednek a romok,
S mert hiába eleve-rendelés,
A tűz csak éget és csak fáj a harc
S a lángok tengeréből hasztalan
Bontakozik dicsőn az istenarc.

Fejem alá a márciusi földet
Ha venni vánkosomul akarom:
Fülembe nyögik a holt levelek:
Ellenség taposott az avaron!
Nem szállok hát a széllel végtelenbe,
De, míg szakad a kötél vagy kezem:
Állok, őrszem a harangtoronyban
És a harangokat félreverem!

1919 március







A KÖLTÖZŐK


Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad,
S körüllengi titkon a falakat.

S legyen bár ezer lim-lomma1 tele,
Üres az elhagyott lak ürege.

S ki helyünkbe jő, néha visszadöbben
És meg-megbotlik néha a küszöbben.

És néha meg-megrémitik az árnyak,
Kik minden zugban ülnek s reánk várnak

És metsző hideg száll szíve fölé:
Egy emlék, ami nem volt az övé!

S néha úgy érzi: valamije nincs --
És égeti a kezét a kilincs.

És néha fel-felriad éjféltájban,
Pedig tán csak a szú őröl a fában!

És néha lehanyatlik a keze --
Csend van, -- egy átok teljesedik be.

Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad
S körüllengi titkon e falakat.

Mi elmegyünk, -- s amíg távol leszünk.
E város ott lesz, ahol mi leszünk.

1919 október 17







KÖNNYEK


Valahol felgyűlnek a könnyek,
Egyenként, lassan, csöppre csöpp,
Magyar szemek elsírta könnyek:
Nem hullott soha több.

Valahova ömölnek, mennek,
Egyenként hullanak a könnyek,
S ha majd óceánná dagadtak:
Egyszer csak visszajönnek!

És akkor mindent elsöpörnek,
Mindent, meddig a szem ellát:
Egy tenger lesz a bűnnek földje --
És nem lesz Ararát!!

1919 október 16







KÖSZÖNT EGY EMBER...


Köszönt egy ember: ,,Egészséggel járjon".
,,Adjon Isten",... feleltem halkan én.
Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon,
S szürke varjak egy száraz jegenyén.

Mint valami fogadás, esküvés,
A ködben úgy koppant tompán a szó,
Aztán két összedobbant szívverés,
Elvált, mint óceánon két hajó.

Először látott -- utoljára tán,
Először, tán utolszor láttam én,
A varjak e szürke nap hajnalán
Jajgattak a ködben, a jegenyén.

A szemünk összevillant hirtelen,
A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
Pedig nem történt semmi, semmi sem.
Csak jól esett, hogy magyarul beszéltünk.

1919 január 12







MAGÁNYOS CIPRUSÁG
Tisza István ravatalára


Nem szánlak, jó Vitéz, mert jó Neked,
Neked már jó.
Sok rémség elől elfedte szemed
Az orgyilkos golyó.
Rövid a kín, hosszú a síri álom,
De ezt a népet szánom és útálom.

Hogy letört életednek drága gátja,
Rajt' dül át a tömeg,
Ezer közül nagyságod egy ha látja,
S az sem érdemli meg;
A nemzedékek sodra tovatart,
S nem ád az Isten több ilyen magyart.

Míg éltél, értünk drága két karod
Munkált erőd felett,
S a halál, mikor szíven ragadott,
Szóltál: ,,Ez így kellett".
Néztél merőn, Kálvin kemény magyarja,
A puskacsőbe: ahogy Isten akarja.

Egy szörnyű korszak minden bűneit
Hordta fenkölt fejed,
Szeretted édes magyar véreid,
S tested megtöretett,
Új tagja martírok nagy seregének,
Néróknál haj! hóhérabbak a népek!

A becsületen folt, csorba ne essék,
Nem volt más jelszavad,
Hitted, hogy nem ábránd, mi kötelesség.
Arany-Szent-György-1ovag,
Köveden rövid lesz a felirat:

Egy igaz férfi, sok hitvány miatt!

1918 Mindszentek estéjén







MAGYAROK, MINDENÜTT...


Magyarok mindenütt a végeken,
E csikorgó, vad téli éjeken,

Kiknek nincs takarótok, vértetek:
A csillagokra gyakran nézzetek!

Úgy nézzetek a csillagokra, bátor
Szívvel, mint hajdan a rab prédikátor

Kemény gályapadon, láncok között. --
Mert íme, nincs már, ami összeköt

Egymással minket, csak a csillagok.
Fényök, mint Etelközben, úgy ragyog.

De ködön át, de szemfödélen át,
Vajjon ma merre mutat új hazát?

Magyarok, mindenütt a végeken,
Posta nem jár a téli éjeken,

Levél nem száll kedvestől kedvesig,
Ércdrótok a hírt nem rezegtetik:

Élünk-e még, vagy sírban pihenünk? --
Csak a csillagos ég közös velünk.

Az ezerévnél ősibb csillagok,
Mint Etelközben, fényök úgy ragyog.

Fenn a Fiastyúk őrzi fiait:
Mi nagybeteg anyánk virrasztjuk itt.

Magyarok, kiknek nincsen vértetek,
A csillagokra gyakran nézzetek!

Egy csillagra nézünk mi mind, merőn,
Keleten, délen, völgyben, bérctetőn.

És érezze, ki rokonához vágyik:
Ezer mérföldről azt nézi a másik.

Ha elvész, összeomlik itt a hon:
Találkozunk azon a csillagon.

1919 február 8







MÁTYÁS SZOBRÁVAL SZEMBEN


Regélj, regélj, te győzelmes szobor,
Hadd forrjon fel
Új tömlőkben az ezeréves bor,
Új erekben az ezeréves vér,
Regélj, regélj!

Elnézlek némán:
A végtelenbe száll tekinteted,
Előtted még meg nem jelenhetett
A Sors, a nagy Ács,
Ki nemzeteknek ácso1 keresztfákat,
Pedig, pedig már nem messze Mohács!

Így fényes, majd meg sötét lapokat
A Végzet ír,
Lángokat gyújt és lángot oltogat.
Zenith-Nadir:
Egymást váltja bölcső, korona, sír.

Mi a Zenithben álltunk egykoron,
A szemünk elrévedt a végtelenbe --
És úgy zuhantunk a mély sírverembe.

Regélj, regélj,
Hadd forrjon fel
Új erekben az ezeréves vér,
Új tömlőkben az ezeréves bor:
Regélj, regélj, te győzelmes szobor!

1919 február 21







MENNYI ARANY...


Mennyi arany, mennyi arany a fákon!
Reszkető, halvány, hervatag arany;
Úgy-e, ilyet nem láttunk soha nyáron?

Úgy-e, nekünk nyílott ki ez a pompa,
Szívünkből freccsent a lombra a vér,
S a szél a halotti dalt nekünk mondja?

S üres magtárral, üres kamarával
Mi úgy-e, mégis gazdagok vagyunk,
Fájdalmunk néma, hervadt aranyával?

És ahogy nő az arany-avar bennünk,
És ahogy nő az orkánterhes csend:
Úgy enged Isten magasabbra mennünk.

S ahány tövisbe lép a vándor-láb:
A tarlón annyi vérrózsa fakad,
S annyi lépéssel jutottunk tovább.

S egyszer mi úgy-e mégis célhoz érünk
S mert elvesztettük minden aranyunk:
Majd arannyá lesz minden szenvedésünk?

S szívünkből szórjuk szét az aranyat.
De nekik csak az alkony bíbora --
És a fejükre szálló vér marad!

1919 október 27







MINDENT FELÍRUNK!


Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot,
És hordozzuk, mint fájó, büszke titkot.

Mindent felírunk: az elorzott kincset,
A szöget, tövist, a börtönt, bilincset.

Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit,
A szégyen bélyegét, mely rajt' vereslik.

Mindent felírunk: a keservek kelyhét
És lobogóink tiprott, tépett selymét.

Mindent felírunk: a nekünk fent baltát
És álmunk megbolygatott nyugodalmát.

Mindent felírunk: a megfojtott szót
És egyenként a sok-sok bujdosót.

Mindent felírunk: féltett asszonynépünk,
Könnyünk és mindennapos rettegésünk.

Mindent felírunk: mindent, ami érték:
Gazdag aranyát és szegény fillérjét.

Egy jó szót tőlük megtanulunk végre,
S majd: ,,Cine mintye" -- megfizetünk érte!

1919 január 17










MINDHALÁLIG


Most mélységekből szakad föl a szó
S nem csinált virág, nem papírhajó,
De Óceán setétjén égő gálya,
Mit röpít a szív tajtékos dagálya,
A mélybe le s a mélyből újra fel,
Ma szólni nem lehet s ma szólni kell:
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,
Némán, keményen, mint kőben arany,
Most csákány töri, bontja, fejti föl
Az érzést, amely üdvözít -- és öl
S mártíromságot szenvedtet velem;
Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,
E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,
És száz ösvényen felé kúszom én,
És száz formában kísért engemet,
Mint langy szellő, mint Számum-lehelet;
Alakoskodik, rejtőzik, tagad,
Míg egyszer egy órában kifakad:
Szeretlek népem mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha;
Nem így; míg jött a sors, a mostoha,
És megmutatta, hogy Te: én vagyok,
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,
Mint a levél, ha elszárad a fa,
Mint a gyermek, kit elhágy az anya,
Szeretlek népem mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín,
Az élet babyloni vizein.
Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson.
És ülünk egyformán a szürke parton:
Alélt lelkek egy alélt földtekén...
És ha te nem vagy, nincs e költemény:
Szeretlek népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófedelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

1920 január


Remenyik Sándor: Mindhalálig - Szeleczky Zita

Link








NAGY MAGYAR TÉLBEN...


Nagy magyar télben picike tüzek,
A lángotokban bízom,
Legyen bár messze pusztán rőzseláng,
Bár bolygófény a síron,
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok:
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.

Nagy magyar télben picike tüzek,
Szikrák, mécsek, lidércek,
Mutassatok bár csontváz halmokat,
Vagy rejtett aranyércet,
Csak égjetek, csak melegítsetek ma,
Soh'se volt ily szükség a lángotokra!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh'se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos 1áng
Összefogna egy láncba...!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!

1919 február


Reményik Sándor -- NAGY MAGYAR TÉLBEN /Csurka László/

Link








NE JÖJJÖN ÚJ TAVASZ!


Rügy, ki ne pattanj,
Maradj a fába' benn.
Ibolya, ki ne nyílj,
Maradj a földbe' lenn.
Napsugár, arany-nyíl
Fejünkre ne cikázz,
Hadd legyen bú a bú,
Hadd legyen gyász a gyász!
Fejünkön holt hamu,
Szaggatva köntösünk,
Alattunk puszta föld,
Mit könnyel öntözünk.
Borongva nézzük így
Fogyatkozó napunk,
Romok, sírok között
Akik barangolunk.
Hulló csillag: ne hullj,
Folyók: megálljatok,
Szelek: szegjétek 1e
Szárnyaló vágyatok,
Tüzek: aludjatok ki,
Hamvadjatok hitek,
A mi Istenünk meghalt!
Hinni? Kinek? Minek?
Föl ne villanjon itt
A szem szerelmesen,
Szabadság hogyha nincs,
Minek a szerelem?
Az egész természet
Temetkezzék velünk
S ne jöjjön új tavasz
Ha mi elsüllyedünk!

1918 december 28







NE MÉG...


Ne még, ne még e gyászvitorlaszárnyat,
Mely mint egy csüggedt lélek, úgy libeg!...
A dac ágaskodik, a szív lázad,
Ha fásult ajkak kérdik is: minek?

Ne még, ne még e komor szemfedőt,
Ne még, ne még e nehéz fedelet,
S a szegeket s a kalapácsokat,
Mik tompán döngik: Elvégeztetett...

Ne még, ne még, hisz hátha tetszhalott!...
Engedjetek lábához omlanom,
Hadd lássam ezeréves arcát még!
Ó, hátha új életre csókolom!







NYUGODT VAGYOK


Lelkem derült,
Mint éjfélkor az égbolt: úgy ragyog,
Nyugodt vagyok,
Nyugodt és erős.
Ami viasz volt bennem: most acél,
Ami tompaság: most borotvaél,
Ami ernyedtség: most felajzott íj,
Pedig talán a fejem lesz a díj,
Amit e nyugalomért fizetek.
Nyugodt vagyok,
Nyugodt és szilárd,
Pedig talán fejem fölött a bárd,
Fejemre talán veszett záporok
Villámuk ontják --
De elvetettem kis napok kis gondját.

A kis napok kis gondját elvetettem,
Sok balgatag szélmalomharc után
Valamit végre tettem.

Nyugodt vagyok,
Nyugodt és szilárd,
Pedig talán fejem fölött a bárd.

Nyugodt vagyok,
Jöhet akármi sors: készen talál,
S nem egyedül talál:
Mögöttem egy megbántott nemzet áll!

1919 március hóban







OKTÓBER 6


,,Lehullott a rezgő nyárfa..."
Nem.
Nem ezüstszínű most a levele.
Feketén hull a fákról a levél,
S a föld, amelyre hull,
Kemény, mint a koporsó fedele.

Hallottátok: így szól a rendelet:
Gyászolni ne merjen ma senki sem,
Senki ne merjen ülni ünnepet,
Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt:
Csak volt...!

Halottnak -- hallgatás;
De a hamu alatt,
Valahol mélyen -- izzik a parázs!

1919 október 6







ÖRÖKTŰZ


Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, -- én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.

Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven...

1920 január







PÜNKÖSDI KIRÁLYOK


Pünkösdi királynak
Fejébe szállt vére,
Féltékeny a hatalmára,
Azt se tudja hamarjába
Mit csináljon véle.

Pünkösdi királynak
Sok a katonája,
Mégis nádszál a jogara,
Papír koronája,
Festett aranypapír koronája.

Pünkösdi király most
Ül az orzott kincsen,
Neki mindene van,
Nekünk semmink sincsen
Csak az egy életünk,
Csak az egy halálunk,
Csak az igazságunk.

Dejszen lejár pünkösd,
Piros pünkösd, fekete ünnepnap,
Azután nézheti
Kiki miből mit kap.
Dejszen lejár pünkösd,
Le kell tenni koronát, palástot
Ünnep után, csunyán
Futnak majd a pünkösdi királyok.

Ki marad az úr itt,
Elválik, elválik,
Bár sors verte népünk
Mi élünk, nem félünk,
Mert a mi kezünkben
Még a koldusbot is kivirágzik!

1919 március 22







SEGÍTSETEK!


Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Segítsetek rajtunk, mert elveszünk!
A szívünk úgy ég, mint a kriptaláng,
És kongó siralomház kebelünk.

Hű fiaink a börtön fenekén,
Lányaink arca mint vászon, fehér,
Ősz bölcseink dícsérik a halált
S boldognak mondják, kit hamar elér.

Nap-nap után új vándorcsapat kél,
Kiket az otthon sóhajtva ereszt el,
És megjelölve minden magyar ház
Egy nagy, kiáltó, fekete kereszttel.

És nap-nap után utcáink kövén
Rémes-tompán a koldusbot kopog
S tanyáznak ezerszámra künn a réten
A novemberi hajléktalanok.

S elterpeszkedik benn az idegen,
A szava hozzánk dölyfös és kevés,
A büszkének: bilincs és puskatus,
És a könyörgőnek arculverés.

És elfogyunk, mint az olvadó hó,
Népünk elpárolog és szertehull.
Féléve még e város magyar volt,
Ma félve csendül a szó -- magyarul.

A szívünkön égy új Haynau tipor,
A piactéren egy Geszler-kalap,
És nincsen, aki megsüvegeli --
De nincs, ki belelőné a nyilat!

Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Egy percig egymást ne marjátok most!
Tekintsétek a ruhánkat, a rongyot
És az ellenségét, az aranyost!

Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Gyűjtsetek fegyvert, ágyút, katonát!
Ne adjatok a nagyvilág szavára!
Elhagyott bennünket a nagyvilág!

És te, Vezér, Te legeslegutolsó,
Kinek még kard van az oldalán, lásd,
Mi imádkozva ejtjük ki neved
És várunk, várunk, mint a Messiást!

Legenda vagy itt, mese, fogalom,
Aranyvitéz és Máltai lovag.
Serged: a Csaba vezér serege,
Bosszús titánok és táltos lovak!

Te hozzád küldöm ezt a szózatot,
Tán hattyúdalom, végső énekem,
Mert rám is lesnek, lesnek a poroszlók
És -- nincs mit félteni az életen!

Te hozzád küldöm ezt az énekem,
És hiszem, hogy a szívedbe talált,
Én, az utolsó walesi énekes,
Én, Erdély földjén az utolsó bárd.

1919 november 13







A SZIKRA SZIKRA CSAK...


A dalom dal csupán,
A szikra szikra csak,
Felröppen és lehull,
Elalszik nyomtalan,
Vagy felkapja a zúgó forgatag
S viszi...
A szikra bámul s maga sem hiszi,
Míg száll az égnek,
Hogy lángjától majd szálas fenyvesek,
Koronás tölgyek égnek,
A lelkek sűrű rengetegje ég.

Mert száraz idő járt,
Körül a határt,
Csontig-velőig szikkasztotta ki,
A tikkadt erdőt
Oh, könnyű most,
Könnyű felgyujtani!

Hisz dal csupán dalom,
De körül a határt
Szárazra szítta ki a fájdalom.
S a gyűlölet
S a bosszúvágy.

A szikra szikra csak,
Ki rója fel neki
Erényekép vagy bűneképen azt
Ha nyomán kigyúl a száraz haraszt?!

1919 április







SZÓL A CENSOR...


Szól a censor: Vetó; megtiltom ezt.
E hasáb üres marad és fehér! --
S az üres lapon gyúlnak lángbetűk,
Betűk: mint a tűz, betűk: mint a vér.

Szól a censor: Vetó; hatalmam nagy;
A semmiségbe vetlek vissza én! --
S a fehér lapról láthatlan sorokban
Feltámad az elítélt költemény.

Szól a censor: Álom, megfojtalak,
Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked
S szól az Ige: én öröktől vagyok
S nem érintnek halálok, születések!

Szól a censor: Ez férfi munka volt,
Ma nem olvasta senki e lapot! --
S szól a fehér lap: tévedsz, jó uram.
Látatlanul mindenki olvasott!

1919 december 20


Reményik Sándor: Szól a cenzor Előadja: Dörner György

Link








A SZURONYERDŐBEN


Amerre most járunk:
Körös-körül erdő,
Szurony-erdő, ezer halált termő.

Ebben az erdőben
Tőrpengék az ágak,
Minden mozdulásra felvigyáznak.

Ebben az erdőben
A levegő fojtó,
Minden lángot, jeltüzet kioltó.

Ennek az erdőnek
Be keskeny az útja!
Útja keskeny, mérgezett a kútja.

Ebben az erdőben
Fekete haramják
A kimondott szót torkon ragadják.

Ebben az erdőben
Viperák rejtőznek,
Hideg gyűrűzéssel reánk tekerőznek.

Ebben az erdőben
Tanyáz minden rémség,
S rokonaink messze, hogy kínunk megértsék.

De az erdő alján
Jár Hit, Eszme, Álom
S ez a három győz minden halálon.

1919 január 30







ÚJ SZÖVETSÉG


Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Nemzet nincs már... !

De magyarok még vannak.

Ország nincs már, a haza elveszett,
De egymást átölelő lelkek vannak,
És egymás felé kinyújtott kezek.

Erő nincs már és nincs már hatalom,
Sem a föld felett, sem a föld alatt,
De él és velünk van a gondolat.

Egymásra gondolunk
És arra, ami magyarrá tesz minket,
Megértjük egymás szeme-villanását
S hogy ,,nem"-et gondolt, aki ,,igen"-t intett.

Ha szétvetették hű, védő karámunk,
Ha porig égették a szentegyházat:
Nincs más remény és nincs más feladat,
Mint összeszedni ott, ahol, a nyájat.

Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman:
Már kivirul a lelkek tavasza,
Csak néhányan, egy kicsike kis zugban,
És az a kis zug -- az lesz a Haza.

S aki egyedül, magára marad,
És alkot, elhagyottan, egyedül:
Idők vásznára, örök jel gyanánt
A lelkéből a nemzet kivetül.

Leszállunk önnön lelkünk mélyire,
Van ott még sok arany!
Tüzet-táplálni: fekete gyémántok,
És talán -- vas is van !

Ha kell, hát eltemetjük minden holtunk,
Csendes lesz a mező;
De aztán: szemzünk... oltunk;
Jönnek a gyermekek, az unokák...
Valamit mindenikbe beleoltunk...

Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Ország nincs már... !

De magyarok még vannak.

1920 február








VALAKIT VISZNEK


Már este van, az utca néptelen...
De most mi zaj közeleg? hallga! haj!
Kél a kövön ütemes lábdobaj
És lámpa villan szuronyok hegyén...
Valakit visznek.

Akit visznek: már szürkülő legény,
Kalapja zsíros, ködmöne viseltes,
Ám a tartása egyenes, kemény.
Mi volt a vétke? Mit kérded? tudod.
Elkövethettük volna: Te, vagy én,
Vagy akár mindannyian magyarok.

Azért, ha látok este, néptelen
Utcán szuronyok között valakit,
A kalapomat meg-megemelem,
-- Ma még neki, holnap talán nekem.
Valakit visznek.

1920 március 24







VÁNDORLÓ VÁROS


Ez a város most vándorol,
Földje folyvást remeg,
Vonulnak utcahosszat benn'
Szomorú szekerek.

Nehéz, megrakott szekerek
Utcahosszat vonulnak...
Az égen hullnak csillagok,
Napok bealkonyulnak.

Ki erre költözik, ki arra,
Más utca szélire,
Ki csak a szomszéd faluba,
Ki -- világ végire.

S reméli mind, hogy visszajő
És mégse hiszi tán, --
A hontalanok trénje ez
A háború után.

Ez a város most vándorol,
Nyomán por kavarog,
S ez istenverte népnek bűne nincs,
Csak az, hogy magyarok.

E bujdosók szemében fagyott könny,
Szívében szörnyű átok,
Fáj itthagyni száz emlék szent tanyáját,
Rokont és jó barátot.

Szikkadt ajkuk még csókot nyom
Utoljára a rögre, --
Nehéz, megrakott szekerek
Vonulnak dübörögve.

1919 október 16







VÉGVÁRI - VERSEK

Link









 
 
1 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Remenyik Sándor: Útkeresés - Első versek
  2015-11-23 21:00:27, hétfő
 
 







Útkeresés - ELSŐ VERSEK


Fagyöngyök, Mindhalálig 1918










AKAROM


Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.


Reményik Sándor: AKAROM ...

Link

Link


Remenyik: Akarom SlidePlayer 13

Link








FAGYÖNGYÖK


Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.







HA SZÁMBA VETTED...


Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.

A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre -
És eltapostuk, mint egy bogarat.

Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.







IDŐVEL

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.







ISTEN


Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.

Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.







MAGÁNOS ÖRÖM


Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.

Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!







A MENEKÜLŐ


Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

Kolozsvár, 1916 szeptember


A Menekülő

Link








MI MINDIG BÚCSÚZUNK


Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.


Remenyik Sándor - Mi Mindig Búcsúzunk /képekben/

Link


Reményik Sándor - Mi mindig búcsúzunk /Zene:Time To Say Goodbye .../

Link








MINDHALÁLIG


Most mélységekből szakad föl a szó
S nem csinált virág, nem papírhajó,
De Óceán setétjén égő gálya,
Mit röpít a szív tajtékos dagálya,
A mélybe le s a mélyből újra fel,
Ma szólni nem lehet s ma szólni kell:
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,
Némán, keményen, mint kőben arany,
Most csákány töri, bontja, fejti föl
Az érzést, amely üdvözít - és öl
S mártíromságot szenvedtet velem;
Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,
E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,
És száz ösvényen felé kúszom én,
És száz formában kísért engemet,
Mint langy szellő, mint Számum-lehelet;
Alakoskodik, rejtőzik, tagad,
Míg egyszer egy órában kifakad:
Szeretlek népem mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha;
Nem így; míg jött a sors, a mostoha,
És megmutatta, hogy Te: én vagyok,
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,
Mint a levél, ha elszárad a fa,
Mint a gyermek, kit elhágy az anya,
Szeretlek népem mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín,
Az élet babyloni vizein.
Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson.
És ülünk egyformán a szürke parton:
Alélt lelkek egy alélt földtekén...
És ha te nem vagy, nincs e költemény:
Szeretlek népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófedelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!


Remenyik Sandor: Mindhalálig /Szeleczky Zita/

Link








NEM NYUGSZUNK BELE


Téli szél a targallyakat fújja;
Mint az Isten égre tartott ujja,
Mint megcsúfolt, kikacagott álom:
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették, s most véle nagyra vannak,
Törött véres kardját a magyarnak,
De míg minden nép a sírját ássa:
Van szava, hogy világgá kiáltsa.

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,
Tiporhatják szűztiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

De hirdessük guzsbakötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadó vérrel,
Idézve menny-pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

Kezünk, bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom,
Jöhetnek jövő századok, s megint
Csak Recrudescunt régi sebeink!

E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden magyar rög,
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák!

Tátra-erdők ettől zúgnak-búgnak,
Ettől reszket lelke minden zugnak,
Puha szívek kővé ettől válnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe.

Fenyő madár, behavazott fákon,
Száraz haraszt, téli pusztaságon,
A folyók, a fák, a füvek szelleme,
Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Versailles-ig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje:
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

(1918. december 16.)


Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele (Dörner György)

Link



Transylmania - Nem nyugszunk bele

Link








ÖREG EMBER AZ OKTÓBERI NAPON


Mi lesz, mi nem lesz, mindegy már nekem,
A nap süt, s ez a negyedóra jó;
Szelíd tüzén melegszik vén fejem,
S szívem, a mind halkabban dobbanó.

Fülembe zúgnak távol riadók,
De bágyadtan és érthetetlenül,
Ködben tülkölnek süllyedő hajók,
Mit bánom én, ha minden elmerül.

A béke nem érdekel s nem a harcok.
Egy negyedórát süt a nap nekem,
Mint kis madarat: becézgetve tartok
Egy száraz levelet a kezemen.

Koronák ha eltörnek, törjenek,
Népek ha szertehullnak, hulljanak!
Temessen el mindent a görgeteg,
Egy negyedórát süt nekem a nap.

Nekem már nincs a földön otthonom.
És vissza nem tartnak szelíd kezek,
Kicsit még sütkérezem a napon
És aztán... csendben... én is... elmegyek,

1918







TANÁCS


Te ne kérdezz, csak menj az utadon
S meg ne állj körülnézni,
A kétely gyilkos sebet üt belénk
S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
Az agyad bármi kábult,
A gyöngeséged, tétovázó vágyad
Egy hanggal el ne áruld.

Magadba higgy és menj az utadon,
Mint kit nem döbbent titkok árnya,
Gyáva, ki minden mondata után
Megtorpan kérdőjellé válva.

Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
Mögötted lobogjanak a csodák,
Mint akinek csak ökle, foga van,
Úgy menj a pusztuló világon át!

Az égbe ne tekints, de forró karral
Öleld az anyaföldet,
Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,
Nem mozdul az meg többet!







TALÁLKOZÁS

Egy barátomhoz


Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
A Te hajódon leng a büszke zászló
S felvonom én is a rongyos lobogót.

Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
Dagasztja vásznad hazajáró szél -
Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
Te zászlód mellé tűztél egy virágot -
Nekem nincs. De hát - én így is akartam.

Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
Akikhez kötött tiszta vonzalom -
A kikötőkbe lassan szertemennek.

A bóra jő, a fogam megvacog -
Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
A tengeren egyedül maradok.

Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak -
Szerető, forró, könnyes irígységgel -
Egy percig még - azután elbocsátlak.

S egy pillantást még, könnytelent, keményet
Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom -
Tartom a sorsommal a közösséget!

Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
Előtted minden - előttem a semmi. -

Egymás mellett ma elmegyünk - hajók
S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
Felvontam én is a rongyos lobogót.

Kolozsvár, 1917 okt. 2







TEMPLOMOK


Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rám ragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irigykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.







"TÜNDÉRFOK"


Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed


S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.







VÉGRENDELET


Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.









 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
Remenyik Sándor - Gyermekévek
  2015-11-22 20:43:10, vasárnap
 
 


Áprily Lajos és Reményik Sándor





Remenyik Sándor - GYERMEKÉVEK


Kiskorában többször említette, hogy ,,lámpagyújtogató" szeretne lenni, s valóban az lett. Egy későbbi visszaemlékezése (Versek, melynek alcíme: Egy csipkegalléros kisfiúhoz, aki valaha én voltam) ekképpen jelzi ezt a gondolatát:

De te vagy az én drága, jobbik énem:
Sötét lelkembe lámpavivő lélek

Jellemfejlődésére legnagyobb hatással a kolozsvári Református Kollégium Főgimnáziuma és osztályfőnöke - magyar tanára volt, tőle kapta az első irodalmi ösztönzést: a számára oly kedves, Imre Sándortól. A legrögösebb út című versében így írt róla:

Emlékszem, épp tizenhat éve már,
Hogy átléptem a nagy Élet-kapun.
Áldással, békességgel elbocsátott
A kolozsvári ős collegium.
Emlékszem: épp tizenhat éve már.
Künn a kertben zsongott az alkonyat
S a levegőben reszketett a nyár,
Hogy utolszor a katedrára léptél:
Vizsgák után - búcsúztató tanár.
Megilletődtünk, mert megilletődtél.
Azután szépen, egyszerűn - beszéltél,
Halálos-komolyan:
Az életnek, s a magyar életnek, haj!
Két kárhozatos, örök útja van.
Az egyik lejtőn iramlik alá,
S halál-futását mi sem köti meg.
A másik mindíg kötve tartaná
Egyenes úton is a kereket.







VERSEK
EGY CSIPKEGALLÉROS KISFIÚHOZ AKI VALAHA ÉN VOLTAM


Olyan messze vagy tőlem, mint a béke,
Olyan messze vagy, mint a kegyelem
Egy örök Isten megváltó kezébe -
Olyan messze vagy, mint a csend,
Amelynek nyitját sehol sem lelem,
Oly messze vagy, mint minden, ami elmegy,
S lesorvad szívemről és cserbehagy,
Oly messze vagy, mint egek csuda-kékje,
Mint a mennyország, olyan messze vagy.

A te lakod egy kis üvegkoporsó,
Amelyhez sok-sok titkos út vezet,
Előtte sápadt örökmécsek égnek:
Élet, Halál, Önvád, Emlékezet.
Én néha meg-megnézem arcodat
S nyitott szemed, amely nem változik,
Én elfelejtem minden harcomat,
S szívem neked meggyón s megáldozik.

A csipkegallért gyermek, add nekem,
Hogy, ha valaki nagyon szomorú,
Engesztelőn a vállára tegyem.
A csodatevő gallért add nekem.
E csipkét Styx és Lethe vize mosta
És rajta van az elmúlás fehérje,
Az örök dolgok égi illata,
A végtelen derűje és a béke -
A csodatévő gallért add nekem.

Valakinek odaadtam a képed,
Aki azt mondta: testvéred vagyok,
És úgy szeretett, nem engem - de téged.
Valakinek odaadtam a képed,
S nem én szerettem, Te szeretted őt,
És a te tiszta kis szíveden át
Kívántunk egymásnak jóéjszakát
És csöndes pihenőt...

Én mint a vakond, a föld alatt élek,
De te vagy az én drága, jobbik énem:
Sötét lelkembe lámpavivő lélek,
Aki még mindég vissza visszajár:
Parányi szentjánosbogár,
Hozzám - a temetőből.

Valaki egyszer azt mondotta nékem:
"Csitt, csendesen, egy percig így maradjon,
Most éppen olyan, mint azon a képen"
Akkor te jártál bennem, régi gyermek,
S egy csöpp nyugalmat loptál a szívembe,
S nem ásítottak előttem a vermek,
A tépelődés farkasvermei.
"Csitt, csendesen, egy percig így maradjon."
S én úgy maradtam volna mindörökké...
De már a következő perc keze
Letörölte az arcomról az arcod,
Én vívtam tovább hittelen a harcot,
Egyszer volt, - soha többé...
A varázs megtört, eltűnt, tovaszállott -
Aki látta: csak kisértetet látott.

Szeretném letépni az arcomat,
Mint egy álarcot, úgy szaggatni le,
Lekaparni az évek rétegét,
Mígnem alóluk kibukkannál te!
Úgy irigylem a fehér homlokod,
S a hajad fodros aranytengerét,
S te gyermek nem irigyled semmimet:
Ó, hiszen minden kincsem a tiéd.
Erős férfi ha nem lehettem már,
Ha rombadőltek mind az élettervek,
Lennék legalább újra kisfiú,
Mindent előlről kezdő tiszta gyermek!

Ó, de a szemed egyebet beszél,
A szomorú szemed -
A szemedben a sorsom van megírva:
Hogy máskép nem lehet.
Előlről mindhiába kezdeném:
Csak odajutnék, ahol most vagyok,
Ha száz más úton indulnék is én.
Poétának szólított el a sors,
S az életbe ily félszegen ereszt el,
S így kell bolyongnom itt, ily felemásan,
Babérral és kereszttel
És mindég egyedül.

Te tőlem külön élsz,
Te elmult, drága, győzedelmes gyermek,
És sosem kínlódol és sosem félsz.
Engem, ha néha szívendöf az élet:
Te csak mosolyogsz üvegkoporsódban,
Nem érint az téged.

Találkozunk nagynéha társaságban,
Gyakorta réten, erdők rejtekén -
Akkor kis kezed letör egy-egy ágat,
S egy-egy fehér virágot dob felém.
Ki-kivirul egy rég elhalt tavasz,
A multból fel-felszáll egy üzenet,
Aztán - nem látom, csak a szürke tájt
És a folyóra hajló fűzeket.

Néha szólok neked: maradj velem,
Te vagy a Csend, -
S a Béke nyitját nálad meglelem.
Te vagy az Isten rámhulló kegyelme,
Egy angyal, aki meg-meglátogat
S hoz nekem színeket és álmokat.
Maradj még: imígy könyörgök neked.
De te nem szólsz.
Csak halkan csóválod a fejedet.

Valaki őrzi most a képedet,
Valaki most magánál tartogat,
S te, aki szelíd, jó fiúcska voltál,
Te jól viseled nála magadat.
Maradj vele hát, s el ne hagyd soha,
És vigasztald, ha kell, s szeresd nagyon,
Könnyét töröld le, álmát édesítsd meg,
Gyermek, te nálam nagyobb hatalom.

1920







A LEGRÖGÖSEBB ÚT
Imre Sándornak, volt tanítómnak, magános magyar út vándorának -
hálás szeretettel

Emlékszem, épp tizenhat éve már,
Hogy átléptem a nagy Élet-kapun.
Áldással, békességgel elbocsátott
A kolozsvári os collegium.
Emlékszem: épp tizenhat éve már.
Künn a kertben zsongott az alkonyat
S a levegoben reszketett a nyár,
Hogy utolszor a katedrára léptél:
Vizsgák után - búcsúztató tanár.
Megilletodtünk, mert megilletodtél.
Azután szépen, egyszerun - beszéltél,
Halálos-komolyan:
Az életnek, s a magyar életnek, haj!
Két kárhozatos, örök útja van.
Az egyik lejton iramlik alá,
S halál-futását mi sem köti meg.
A másik mindíg kötve tartaná
Egyenes úton is a kereket.
Így szóltál akkor. És minden igédnek
Summája volt e végso tanítás:
"Aki ezt megérti, az nem lehet
Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs."

Én Istenem, hol van már az a nyár,
És az az alkonyat,
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.
Mi minden jött azóta!
Eloször jött a megkötött kerék.
Azután hajrá, jött a rohanás!
És sírba hullott millió derék...
Aztán: megint a megkötött kerék.
Az elátkozott, társtalan magyar
Legtöbb sebet mégis egymáson ejtett.
És nem tanult - és nem felejtett.

A tied volt a legrögösebb út.
Mert rajtad nem fogott a magyar átok,
Mert életedbe vitted tanításod:
Azért hajszoltak, azért martak vérig
A Hübele Balázsok s Pató Pálok,
Te a kereket akkor kötötted meg,
Amikor kötni kellett,
S mikor lehetett: hagytad szabadjára.
Így no az ember belül óriást, -
Így veszt el rangot, címet, befolyást, -
És így marad magára...

Magára? - Nem, magadra nem maradsz.
E keserves, magános magyar út,
E legrögösebb út
Kálváriákon kanyarodik át.
De ott állanak egy-egy állomásán
A Martinuzzik, Széchenyik, Tiszák.
Kiket a vak párt-düh nem állhatott,
S való mivoltukban csak az ido,
És a különbek lelke láthatott.

Használni a nemzetnek - bármi áron,
Munkát keresni és kötelességet,
S a lényeget, - túl minden változáson.
Ez az az út,
A legrögösebb út.
Te erre léptél, már azon a nyáron!
Hol van már az a nyár
És az az alkonyat
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.

Budapest, 1924. május







TEA-RÓZSA


Egy diák jött az utcán szembe vélem,
A gomblyukába rózsa...
Ahogy méla mosollyal ráhajolt:
Valaki adta: sugárzott le róla.
Rózsa, illatos nyárelői rózsa...
Illatos, édes, első szerelem...
Nekem ily rózsám nem volt sohasem.
Más virágra vágytam már akkor is:
Halványabbra, illattalanabbra,
De ritkábbra, csodálatosabbra. -
És közben - elfutott az élet is.




 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor   
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
2015.10 2015. November 2015.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 40 db bejegyzés
e év: 469 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 101
  • e Hét: 1597
  • e Hónap: 18741
  • e Év: 156113
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.