Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 29 
A Börzsöny szívében
  2016-07-31 22:45:13, vasárnap
 
 










A BÖRZSÖNY SZÍVÉBEN


Georgiades Gáborra emlékeztünk születésének 75. évében. Egész napos autóbuszos kirándulást szerveztünk Királyházára. A Börzsöny szívében, a Kemence-patak völgyében, az egykori királyi vadászterületen a MOL Bányász Szakszervezet korszerűen felújított turistaházának kertjében megkoszorúztuk volt munkatársunk kopjafáját. Nádasy István néhány szóban megemlékezett Gábor munkásságáról, emberszeretetéről. A megemlékezés után néhány órás sétát tettünk a vadregényes természeti környezetben, élvezve a természet közelségét. Ez a hely a leírások szerint Mátyás király kedvenc vadászterülete volt. Felemelő élmény volt a nyarat idéző, kellemes, napos időben az erdei fák hűs árnyékában barangolni. Akadt közöttünk, aki fakultatív túraként megmászta a Börzsöny legmagasabb csúcsát, a 938 m magas Csóványost is.

Ebéd után a turistaházban Ilinyi János és Pogány Gyula felvételei segítségével visszaemlékeztünk Gábor szép és emlékezetes éveire. Mindenkinek voltak személyes élményei vele kapcsolatban, és az elhangzott sztorikból kibontakozott egykori kollégánk színes, ma is például szolgáló egyénisége. Nagy örömünkre a koszorúzáson és megemlékezésen részt vett az özvegye is. Az élménybeszámoló után igen érdekes és szórakoztató kvízjátékra került sor. Vezetője, Komáromi László gondoskodott a fergetegesen jó hangulatról.

Korábban a Királyházára tervezett kirándulás olyan aggályokat keltett, hogy a battai Csónakházhoz képest nem fogja nyújtani majd azt a hangulatot, amit megszoktunk. Ennek azonban éppen az ellenkezője történt, és olyan élményben részesültünk, amire sokáig emlékezni fogunk. Ehhez a remek idő is hozzájárult, aminek valamennyien nagyon örültünk. Reméljük, hogy mielőbb lesz alkalmunk megszervezni egy hasonlóan jó hangulatú kirándulást.


Link





















































 
 
0 komment , kategória:  OMNYE  
Számos gyógyhatása van a szalonnának
  2016-07-31 22:15:13, vasárnap
 
 







SZÁMOS GYÓGYHATÁSA VAN A SZALONNÁNAK


Amikor a legújabb kutatások kiderítették a hagyományos zsírokat helyettesíteni kívánó új típusú élelmiszereknek negatív hatásuk van, a szakemberek figyelme a színezéket, tartósítószert és E-számokat sem tartalmazó szalonna felé fordult.

Kiderült, hogy a szalonna erősíti az immunrendszert, nem hiába, hogy nagyszüleink, dédszüleink erősek és egészségesek voltak a sok szalonnafogyasztástól. Ez annak köszönhető, hogy a szalonna az Omega-6 zsírsavak csoportjába tartozó arachidonsavat tartalmaz, ami elősegíti a koleszterinszint csökkenését, és javítja a szervezet ellenálló képességét.

Zsírok kis mennyiségben jótékony hatással vannak a szívre és a véredényekre, a szalonna szabályozza a belső szervek izmainak összehúzódásait, beleértve a szívizmot is és az érnyomást. A dohányosoknak jó, ha fogyasztanak kis mennyiségű szalonnát, mivel az szelént tartalmaz, ami erősíti az immunrendszert és megakadályozza az oxidációt. Így a dohányzás okozta károsodások részben csökkennek. A szalonna az alkoholmérgezést is enyhíti, mivel a gyomorfalat zsírral vonja be, így megakadályozza az alkohol gyors felszívódását.

A disznózsírt időtlen idők óta használják a népi orvoslásban:

Ízületi fájdalmak: lefekvés előtt jól kenjük be disznózsírral, vagy avas szalonnával a kérdéses területet. A szalonnát daráljuk meg, majd a masszához adjunk egy evőkanál mézet. Miután bekentünk a testrészt, helyezzünk rá celofánt vagy pergament, és az egészet tekerjük be egy sállal, vagy gyapjú kendővel. A pakolást hagyjuk egész éjszaka a fájós testrészen.

Az ízületek stimulálása betegségek után: a sérült területre vigyünk fel 100 gramm disznózsírt, amelyhez adjunk egy kanál sót. A testrészt vastag gyapjúkendőbe bugyoláljuk.

Mellgyulladás: a gyulladt felületre tegyünk egy csík avas szalonnát, a tetejére sztaniolpapírt, és ragasszuk le sebtapasszal.

Ekcéma: megolvasszuk a sózatlan szalonnát, majd hagyjuk kihűlni. Adjunk hozzá 2 kanál olvasztott zsírt, két tojásfehérjét, 100 gramm gyümölcspépet, 3 kanál vérfüvet. A keveréket hagyjuk 2-3 napig állni, majd a problémás területet naponta kétszer kenjük bel.

Fogfájás: egy vékony csík sózatlan szalonnát tegyünk a fájós fog köré, a fájdalom pedig fokozatosan elmúlik.

Sarokcsont sarkantyú: 100 gramm sózatlan szalonnából vágjunk apróra, adjunk hozzá egy nyers tojást, valamint 100 milliliter ecetkoncentrátumot. A keveréket hagyjuk sötét helyen állni, addig amíg a szalonna fel nem oldódik. Használat előtt a bokát forró vízben áztassuk, majd egy tamponnal vigyük fel a krémet a problémás területre. Csak éjszakára használjuk, nappal meleg vízzel mossuk meg a lábat. A kezelés időtartama 5-7 nap.

Az MTI híre szerint az Osztrák Olimpiai Bizottság 1,5 tonna szalonnát vitt osztrák csapathoz Rióba az olimpiára.


Szalonnás, pálinkás jó reggelt!







Hagyma a természetes gyógyulásban


Link















 
 
0 komment , kategória:  Egészségünk érdekében...  
Koós Attila
  2016-07-28 20:00:25, csütörtök
 
 







KOÓS ATTILA


/Hódoscsépányi/ Koós Attila, ( Budapest, 1969.06.14 - )

Link



Versei

Link


Link








ARS POETIKA


Verset
jobbat, szebbet
írnak sokan -
de mi bennem fogan
tapasztalás:
nem mondja más
el helyettem.







ANYÁMAT MA KÉZEN FOGNÁM


Anyámat ma kézen fognám.
Úsznánk át a városon,
Szél-alakja hajladozna,
Copfba fonná mámorom.

Ég zokogna, föld lehelne
Könnyű csókot, édeset,
Anyám mosolygó kezével
Szorítaná kezemet.







ARRA TIFELÉTEK


Arra tifelétek
megrogyott, tejes fellegek
szipognak, bőgnek,
s támasszák a Kárpátok
szemöldökének
hasukat: mit üzensz ma haza hát?
S van olyan, ki szódban
talál magán kívül
mást is, Magyar Ararát?

A világnak része a veréb,
de színt csak különbség adhat,
az izom, igaz, vénül, de a szív
örököse minden pirkadatnak:
hazámat belakom szerelemmel,
s leülök szemben az ajtóval,
mert a megosztott lélekzet
jobb, mint a birtokolt sóhaj.

Arra tifelétek is így szeretnek?
A fát, a felhőt és a napot
megölelgetik énekszóval,
s táncba roppantják a bánatot?







DALSZÖVEG


Egyszer nagyon szomorú voltam,
Oly egyedül volt szivem -
Fáradtan feküdtem ágyamon;

Vártam, hogy valaki jöjjön,
De nem jött senki sem,
Akinek elmondjam bánatom.

Eindultam hát lassan,
Át a városon,
Sápadt lámpafény kisért;

Lehajtott fejjel léptem
Az üres sávokon,
S magam sem tudom, miért

Sírtam úgy, mint egy kisgyerek,
Mért fáztam - nem volt hideg,
Mért hittem úgy, hogy csak álmodom?
Mért hullt úgy a könnyem,
Hiszen nem bántott senki sem...
Mért hittem úgy, hogy csak álmodom az életem?...

Még gyakran, ha csönd fon át,
a magány karjai,
Felöltözöm, elindulok-

Lépteim halk neszétől
Még mindig hallani:
Lelkemben égő himnuszok,

Balladák, ódák ropognak
Vörös szárnyakon-
Dallamok fellege kisért...

Könnyebb lesz szívem
Ha megírtam dalom,
De addig nem értem miért

Sírok úgy, mint egy kisgyerek...







EMBERNEK MARADNI


Könnyű takaró legyen ma álmod,
Ne váltsd meg még ma ezt a világot.
Csak magadban őrizd a szelíd csendet
és az embert,kit ember szerethet.

Könnyű kívánság legyen ma párnád,
Ne légy ma megváltó,csak őrizd álmát.
Annak ki melletted piheg,s ha rezzen,
szíved melegével takard be csendben.

Könnyű takaró legyen ma álmom,
felejtés csillagát két tenyerembe zárom,
s mintha imádkozna az éjszaka felettem,
hallgatom csönded,s csöndembe rejtem.







ÉN A BARÁTOD...


Én a barátod akarok lenni,
kísérni jóban és rosszban,
és emberré válni melletted,
nem számít, akárki voltam....

csak a barátod akarok lenni,
bárhogy bántson az élet,
tudni, hogy szeretsz engem,
s én örökre téged...

Együtt nem leszünk gyengék,
együtt nem leszünk árvák,
ha bánat súlyával érkezel,
az én szivem tisztán vár rád...

lerakod nálam a terhed,
s úgy szeretnék valamit tenni,
ha nem sikerül úgy szeretned,
csak a barátod akarok lenni.







ÉN AZT HITTEM, VERSET ÍROK


Én azt hittem, verset írok,
de a toll hegyéből
hullottak a virágszirmok.

Emberek jöttek botokkal:
"üssétek a kertészeket!"
s én megéleztem a késemet,

hogy a nyájjal egyé váljak,
de pengém kivirágzott,
mert a sebek nekem fájtak.

Egyedül maradtam végül,
magamtól is távol,
bokor, mely a tájba szépül.

S csöndem kibomlott körbe,
madárdal kuporgott a
magánnyal hunyorgó fürtökre:

s a versek, a meg nem írtak,
kacagtak volna belőlem,
de már csak virágok nyíltak.

Érti e sorokat minden
gyilkos és minden áldozat,
kire betűim hintem:

nincs különbség köztünk,
csak mikor átöltöztünk,
másnak jutott véres ingem.







ÉNEK A BÚZAMEZŐKÖN


Tengernyi búzatáblát láttam
énekelni az Úrhoz
örömtől lángba borultan,
s örvényükben, mint apró, kék virágok
bimbóztak fodros kedvű lányok,
s felolvadt hangjuk az égi azúrhoz.

Eső lettem, hajukba hulltam
vágyódó szemekkel,
hogy a dalt megtanuljam,
de szemeikből csillagok peregtek
ajkaikra bódító hangjegyeknek,
s nem bírtam a nagy-nagy szeretettel:

megcsókoltam az első keblet,
mely zihálva
tárta ki mámorát, hevét...
s ő visszacsókolt, mint ki várta-félti
az embert, ki ha megtalálja, érti
majd a búzamezők énekét.







FÁRADT VAGYOK


fáradt vagyok, megpihennék:
valahová hazamennék,
ahol várnak vacsorával,
öleléssel, meleg ággyal.

fáradt vagyok, bogár lennék:
lámpafényben megfürödnék,
illatos gőz esti fénye,
lenne lelkem menedéke.

fáradt vagyok, hazamennék:
de a magyar őszi esték,
minden ablakot bezártak.
fáradt vagyok, nagyon fáradt.

nem dühöngöm, ez a sorsom:
ne várjon rám többé otthon.
ember voltam, bogár lettem,
s tűzbe vesztem, szép szemekben.







GYÖNGYÖK


Szegény vagyok.Ezt eddig is tudtam,
S ha magamnak kincseket hazudtam,
Tehettem-de Neked nem tudok:hisz látod,
Csak lelkem gyöngyeire vigyázok.







HAJNALOM


Válladon alszik a hajnal,
Szűz keze vágyakat ringat;
Felébred, elúszik a Nappal
S arcodon angyali színt hagy.

S jő ezüst éji varázslat:
Hold sugarában a tenger
Lágy, kicsi csendje a mának,
Hol küzdeni vágyik az ember.

Fürdik a szómban a gond is,
Benne ragyognak az évek,
Gondolatom Te vagy most is-
Hajnalom válladon ébred.

Úgy vágyik a lélek a jóra!
Sző maga földi meséket,
Hogy Ég tüze váltsa valóra!







HALK IMA


Hozzád bújok én, ha nagyon fáj,
Nálad rejtem el bánatom,
Neked mondom el
Hogy éppen hol rontottam el-
Az életemmel Neked tartozom...

Hozzád mindig sírva érkezem
Mielőtt összeroppannék, mint a nád:
Vigaszt nyújt Neved -
Hol jártam épp, nem kérdezed,
Mert tudod milyen szükségem van Rád...







HA MAGYARUL, HÁT SZÉPEN


Ha magyarul, hát szépen,
hogy aki hisz, értsen,
s ha ért már, tette valljon:
emberként éljen, haljon.

Hitemet ojtsa, és erdőt
neveljen belőlünk felnőtt,
ahol az árnyak még gyermek
álmokat bontanak embernek.

Levelek erezetében,
mint vér, csurranjon fényem:
szemekre peregjen sója,
lelkem foszló olvasója.

Dőlj neki hát, te gyáva:
tintástul jöttél világra.
Ha írsz, álmodva, ébren,
írj magyarul, írj szépen!







HA VOLNA...




Ha volna egy csodás, hatalmas radírom,
Nyakamba akasztva húznám, amíg bírom:
Húznám én keresztül széles e világon,
E széles világban sok szíven, sok szájon.

Sok szívnek, sok szájnak átkozó keservén,
Napoknak magányán, fullasztó szerelmén,
Ünnepek álszent és dőzsölő fényein
Húznám a radírom, míg bírnák a térdeim.

Neked egy csodás, hatalmas toll kéne:
Húznám a radírom s utánam jönnél Te:
Igazat szájakra, jóságot szívekbe
Rajzolni, festeni ember-szép színekre!







HIÁNYZOL


Szárnyakat növesztek s utánad repülök.
Gyermekszememben vágy és félelem,
mikor álmodón szempilládra ülök,
s alatta enyém lesz a végtelen.

Megosztanék Veled kincseket,
de zsebem csak mesékkel tele,
s ingem alá rejtett hitemet
belém marta csillagok jege.

Kis szívemben utánad hozom
a Duna álmát, a Tisza halk neszét,
s könnyes mezőn, ázott dombokon
csillanó dal engesztelő, szép üzenetét.







A HITVESI ÁGY


Van egy ágyam, egy kis szerény, keskeny heverőm. A falnak támaszkodik a könyvespolc alatt és álmodik velem nagyokat.

Álmodott már talán baldachint is magunk köré, szép, faragott rudakkal, s engem koszorúval a homlokomon tán istennek is képzelt magában. Pedig ő maga is csak egy vándort cipel az ölében, s boldog, hogy fönn, a polc titkos ereszeiből néha manna csöppen alá... Ady... Arany... Wass... József Attila...

Ám ő mégis megmaradt e pompában egyszerű, befogadó kis heverőnek, ringatva keblén a saját Attiláját...

S mégis...
Kis teste olykor átkarol, mesélni kezd. Nem vígasztal, nem ad reményt, csak van. Szavaiban mintha magyar ősfa gyökere fonódna csillagos-holdas éjszakába...tanít, nevel.

(Apám soha nem volt, Anyám csak bennem szépült idők homlokán, mert akartam, annyira akartam, hogy legyen...de sohasem volt...most tanít, nevel az ágyam.)

"Attila! Büszke vagyok, hogy hátamon mindig szerelem és eskü párosult kéjjel: alább ne add! Férfi a neved, magyar férfi. Ha büszkeséged meg is bokrosodna, hitvány sorsod fölibe kerekedik, s megálljt int a vívódásnak: tudd, mire kötelez magyarságod!

Szerelmet, Hazát soha el ne árulj!

Mert tudd meg, vannak sorsok, jelek, kapcsolatok, melyek együtt járnak kéz a kézben a magyar ég alatt, Isten köntösében, s jaj annak, aki dézsmálja az adományokat! Üszök és szenny ne lepje álmod, bántó féreg ne nyüzsögjön nyoszolyádon!

Attila! Légy büszke, ha ártatlanok az éjszakáid, légy büszke, ha fáj a magány, mert olcsón nem adod magad! De mégsem büszke légy inkább, hanem alázatos: ritka kincs ma már a férfi, ki várni tud, páratlan öröm a reá várónak majd az ajándék: tisztaság fogadja és becsület."

...ágyam, kis heverőm a fal mellett olykor szánakozva néz: "szeretnélek, Attila, olyan álommal ölelni, amely meggyógyít...de nincs olyan. De kívánom a saját halálomat. Szeretnék tűzifa lenni kandallóban, vagy szenes kályha kiparázsló testében...s nézni álmodat, amint összeölelkezik utódom felett igaz, hű társad álmával... Egy szálkát belőlem végy magadhoz, s majd mikor felriaszt emlékező szemem borzongása egykor, hogy hinnéd az éj sóhajtott Rád, e szálkámat emlékül dobd a tűzre...hogy nagyon boldog legyek."

Köszönöm, hogy magyarnak születtem, Istenem! Adsz-e még ily' álmokat földi ember lelkébe?

Kicsi ágyam!

Eltettem testedből egy darabot. Ott leszel velem, s ott halsz meg, mikor én a legboldogabb álomba indulok...az életbe.

De nem a tűzbe teszlek: nászágyamba temetlek, hogy álmod ott nyíljon tovább majd már családom hű szép ígéreteként...

Köszönöm, Isten, hogy magyarnak születtem!







JÓNAK LENNI, HŰ MARADNI


Jónak lenni bármi áron,
Bárki bántson, bárki bántson,
Hű maradni minden áron.

Hű maradni minden áron,
Aki bántott, megbocsásson,
Aki hazug, nehogy ártson.

Igaz lenni bármi áron,
Igazságom ne kiáltson,
Igazságom csöndje szántson:

Szántsa be a nagy világot,
Vesse magvát, s aki bántott,
Annak bontson szép virágot.

Szép virágom bármi áron
Igaz legyen, azt kívánom,
S hirdesse az igazságom.







KAPASZKODOM BELÉD...


Ragaszkodom Hozzád...
mint madárdal alkony-selyme
éjbe foszló levelekbe
kapaszkodom Beléd...

Ragaszkodom Hozzád...
mint szakadék mély kiáltása
kikönyöklő ég-indába
kapaszkodom Beléd...

Ragaszkodom Hozzád...
Mint óceán lüktetése
part kitépett, hűs sebére
kapaszkodom...

Ragaszkodom...
mint Hold Király Földanyához
önti vérét, fénylőt áldoz
kapaszkodom Beléd...

Ragaszkodom Hozzád...
túl mindenen, túl a semmin
semmi más nincs, legyen ennyim
kapaszkodom Beléd...







A KÖLTŐK NEM HALNAK MEG SOHA


A költők nem halnak meg soha,
s ha néhanap mégis szótlanok,
csupán vállaikra ültek megfáradt,
eltévedt angyalok.
Velük dalol és ültet be kertet,
mert a költők mind magányos lelkek.

A költők nem halnak meg soha,
mert nem e világban élnek,
idegenek, mint a csillagok,
messzi tüzek, vándor fények,
bolyongó, anyagtalan csoda,
hogy vannak, s nem halnak meg soha.

A költők nem halnak meg soha,
pedig mindennap megölik őket,
de gyermekek szívében
születnek újra egy szebb jövőnek,
és vének reszketeg ajkán, mint ima
hull áldás a költők álmaira.

A magyar költők nem halnak meg soha,
mert a nyelvben, melyen zenélnek,
vérük és húsuk van oldva,
és lelket adnak e húsnak és vérnek...
és az utolsó ember, ki a Földön marad
költő lesz, és lelkében játszó magyar szavak.







KÖLTŐNEK SZÜLETTEM...


Költőnek születtem, de lám, az sem vagyok,
Mert nem kellek a fülnek - hát inkább hallgatok.
Nem kellenek a szemnek az egyszerű sorok,
Batyuval a hátán, népem, itt jő vándorod.

Itt jön szegény, talpa meztelen, kemény,
De szívében égő bokor minden költemény.
Itt dobta ki a föld magából, mint a magot,
Hogy gyümölcsbe boruljon az, mit más elhagyott.

Színt, illatot, ízt érlel nyelvén a táj.
Fogadd be, had higgye, hogy végre hazatalál.
Barna szemében az ütem, a rím is barna:
Ha nem lehetne magyar, meghalni akarna.







LÉGY A TESTVÉREM TE


Légy a testvérem Te, a másik helyett,
kit anyám adott, de már halott, elveszett.

Légy Te a testvérem, Barátom bajban,
örömben míg élek s lelkem ha meghaltam.

Testvérem légy: áldott szavú, töretlen
hittel segítő- s egyek legyünk ketten.

Légy a Testvérem, mert barátom nincsen,
Te légy, kit lelkemből fakaszt az Isten,

Te légy a Testvérem, egyetlen kereszt,
egyetlen szög, szálka mi nem ereszt,

Nem tart és nem tűr- de fájdalommal őriz
s a megőrzött csöndben csönd marad Ő is.

Légy a testvérem Te: leszek testvéred,
áldott magyar földön imádkozó képzet.







NE BÚCSÚZZ SOHA VÉGLEG


Egyszerre csöndem ő,
egyszerre himnuszom,
könnycseppet görgető
szomjas papíruszon:
egyszerre képzelet,
egyszerre tett,
egyszerre mindenem lett
a Szeretett.

Egyszerre éjem ő,
s lángoló pirkadat,
színeket éltető
s hamvasztó, mint a Nap:
egyszerre ígéret
s egyszerre vágy csak,


egyszerre nekem és
mindenki másnak.

Egyszer felébredek
s az életet álmodom,
hervadó perceket
takar majd lábnyomom,
s egyszerre megértem,
hogy ez volt a lényeg:
nincs elmúlás, nincs
nélküle élet...

...soha ne búcsúzz örökre,
soha ne búcsúzz végleg!







NOVEMBERI CSENDJEINK


Fázom. Tenyered selymét
horgolják künn a téli esték,
s néha lehull egy-egy csepp
emlék - s a csend még csendesebb.

Játszom, hogy megtalállak,
hol csillagok húznak rőt fátylat
s vonszolnak vérző szemeket:
látlak... s a csend még csendesebb.

Fájjon... vagy inkább mégsem.
Nem fájhatok neked már én sem.
Mit tehetnél, csak csendben tedd
értem... s csendünk még csendesebb.







ÖSSZE, VISSZA


Elengedtelek
egy sóhajtással,
de minden levegővétellel
visszakérlek újra.

Elzavartalak
egy legyintéssel,
de izmaimban ott ragadt
a visszafogadás.







ŐRIZNÉLEK


Őriznélek, ringatnálak
Téged, lelkem szárnyain-
Mint a szellő hajló nádat
Futnának be álmaim.
Lennél nekem égő harmat
rózsa szirmán,Kedvesem-
S ami él, mi megmaradhat:
Lennél mindenem nekem!









SZERETNÉK VALAMIT TENNI ÉRTED...


Szeretnék valamit tenni Érted,
valamit, ami olyan nagyon szép,
hogy benne a lelkemet megérzed,
mintha meztelen szívem érintenéd.

Szeretnék eljutni Hozzád,
mint eltévedt vándort, fogadj magadhoz,
s ne kérdezd, honnan hozom az út porát,
ha szomjúság űzi ajkam poharadhoz.

Szeretnék megpihenni Nálad,
csöndedbe takarózni békés rejtekeden,
s ha szememben látsz egy kucorgó árnyat,
gondos kezekkel hitesd el: ember nevem.

És én majd akarok valamit tenni Érted,
de hősként sorsod meg nem válthatom,
csak érezd, hogy vagyok, s nem hiába élek,
mert a hétköznapok terhét Veled vállalom!


Csak Neked - Tőlem
/Egérrel mozgassátok a képet!/

Link








SZERETNI JÖTTEM


Virág voltam, segítettél:
fény voltál és harmat.
Temetőig terítettünk
szirmos birodalmat.

Felhő voltam, segítettél:
szellő lettél értem.
Árva álmok fodrát fontuk
az ártatlan égen.

Ember lennék, segíts! Legyél
minden körülöttem,
s ne engedd, hogy elfelejtsem,
hogy szeretni jöttem!







SZONETT GYERMEKEINKHEZ


A csönd bársony, az éj vatta,
csillagok szeretkeznek benne
s alatta
hűségek fogannak fénynek,
árnynak;
játszanak, nyüzsögnek,
aztán földreszállnak:
lecsöppennek végül
asszonyszívekbe lüktetésül,
mint kibomló, mézes álmok
a virradattá szépült
királyfik és királylányok.

Így érkezik a gyermekember,
fénnyel-vérrel mosva, átitatva
szerelemmel.
Méltó a döbbent áhitatra
e csöpp ajándék, s Aki küldte,
s nincs, ki csodáját értve
meg nem szégyenülne:
mert vizsgálod ezt a rendet,
mely milliárdok óta áll
s őrködik feletted,
pedig eszmélő pulyád
közelében feltalálod,
mely téged is megteremtett,
azt az elbocsájtó-hazaváró
édes másvilágot.

Borzasztó a mélység
a magasságban, beleroppan
minden koponyát kitöltő
csekélység.
Ezért szerencsés a költő,
ki lelkével látva lát,
s még jobban
a gyermek, ki félig
még ott él a csillagokban,
csak közénk is ragyogja
már égi hajnalát.

A messzeséget gombolyítod,
mint fonalat s leméred,
de sem a könnyet,
sem a mosolyt nem érted,
hát minél többet
látsz, csak több lesz a titkod.
Az univerzum ott piheg
az emlőkön tejszagú ájulásban.
Részed, s te része vagy részeinek.
Téged keres később másban,
míg majd ő is szétszakad fényre,
árnyra,
s te megérted, hogy megérte:
nem készülhettél szebb hivatásra.







TALÁLKOZÁSOM EGY SZÉKELLYEL


"Fényt olvasztok szét miattad,
Napok lázadó meséit
Költöm gyengének, riadtnak-
S üvöltök, hogy ők sem értik!"

Ilyenkor futni kell előlem.
Reszket bennem átok, holnap,
Jövő, minden: felelőtlen
Társa vagyok bántó szónak...

...Ősz, kedves vonásokat gyúrt
Arcába a történelem-
Türelmet, mely nem ismert Úrt
Csak Istent,Hazát e szép helyen.

Isten, Haza. Két oly' erő,
Kikért minden s semmi létünk,
Marjon napfény, zúzzon eső-
S a Család, melyben tovább élünk...

..."Ne bánts mást, de ne hagyd magad!
Hirtelen szó éles penge-
Ember vagy, mint más: hű, szabad
Küzdelemre, szerelemre!"

Egyszerű szavakban dobban
Szív és hit: holnap nép-e,
Melynek fejszéje sarokban
S veres rozsdát köp fűrésze?...

...Szerelem csordul szeméből,
Ha végiglát a szülőtájon,
Ősi-gyermek kebeléből
Mézként csöppen szó a szájon.

Ám e szót már én képzelem.
Ő hallgat, némán süt a vágya:
Úszik elé a végtelen.
Haza indul valahára.







TAVASZT ÜLTETEK


Tavaszt ültetek magamból,
Illatokkal körberakom,
Színét fonom szép szavakból
S ha kész leszek, Neked adom!







TÉTOVA DAL


Hasonlít Rád az alkony, a vörös tégla;
A madár röpte, a fészke is néha;
Hasonlít Rád a bújkáló homály;
A rokoni csók, az álmos szamovár;
Hasonlít Rád a nyújtózó meleg;
Az esőben altatót dúdoló terek;
Az estébe forduló utcák, házfalak;
A lebegő nesz, a csönd, ha rámszakad;
Hasonlít Rád a kiterjedt égbolt-
Minden mi lesz, van, minden mi rég volt.







ÚJ SZÁRNYAK


Új, könnyű szárnyak ragadnak innen,
Magammal vihetem egyetlen kincsem:
Mi legyen? Ki legyen?
Felhők, Hófehérek!
Takarjon irgalom, hol földet érek!







UTAZÓ


Talán csak azért tévedtem e tájra,
Mert kinek nincsen, sosem volt barátja,
Annak semmi nem oly idegen, bántó,
Mint saját lelkében üvöltő pár szó.










 
 
0 komment , kategória:  Koós Attila  
Angyali történet
  2016-07-27 20:20:39, szerda
 
 










ANGYALI TÖRTÉNET




Egyszer valamikor, talán, nem is olyan régen.
Nem a földön történt meg ez, hanem fönt az égben.
Valahol a Mennyországban szivárvány színében,
apró angyal gyerek sereg játszott kint a réten.

Gondtalanul vidámsággal fel-alá csapongva,
kört alkotva táncot jártak, egymás kezét fogva.
Bíbor kastély ablakából éppen oda érve,
Kitekintvén az Úr ámult, s gyönyörködve nézte.

Könnyű szárnyak suhogása, selymes ékessége,
szívet, lelket simogató áldott békessége.
Mind ennek a látványától boldog is lett volna,
de volt egy kis rakoncátlan, nem állt be a sorba.

Pár lépésre távolabb várt, magányosan állva,
még a mezőt betölti a többi kacagása.
Olyan volt mint ezer tücsök halk ciripelése,
akár karácsonyi harang lágy csilingelése.

- Mond, kedves jó Tündéranya, tán a szemem megcsal?
Ki nem érzi más boldogságát, lehet-e angyal?
Nem tudja más fájdalmában azt, mit meg kell tenni,
lecsorduló hála könnycsepp melegsége lenni.

Kérdezte, ki a folyosón éppen arra haladt,
mellé érve arra fordult, s az ablaknál maradt.
Együtt szemlélődtek tovább hosszan eltöprengve;
- Kísérd elém legyél szíves, ide a terembe!

Szólt az Úr, és hátra lépve ajtó felé fordult.


Bólintott az, s amerről jött, arra visszaindult.
Kisvártatva megérkeztek előtte megállva,
szőke fürtös göndör fejét maga előtt látta.

Reá vetve tekintetét, kezdte mondókáját,
még az apró kis szőkeség leereszti állát.
Ám a hangra felemelve, az Úrra tekintett,
felé sugározta kék szem, mi lelkében fénylett.

Ettől kissé meglepődtek, hirtelen csend támadt,
nem vidámság tüze égte, hanem inkább bánat.
- Mondd gyermekem, mi az oka szomorúságodnak,
vidám testvér tengerségben, sziget magányodnak?

Mitől van e búskomorság még ők vigadoznak?
Terhed senkivel nem osztod, meghagyod magadnak!
Erőd nem abból nyered mit szívekből, meríthetsz!
Tudni fogod e majd akkor, mikor, kin segíthetsz?

Mikor erős ember gerinc, a súlyától roskad,
esélye csak annyi maradt, talán te is ott vagy!
Fohászkodva engem kérlel, ó csak hogy létezzél,
érted kutatná az eget, bár csak megérkeznél!

Mindezt végre magad is lásd, vannak ilyen vágyak,
lent a földön ténferegve, ha nem lesz majd szárnyad!
Mert egyedül el fogsz bukni. akkor majd megérted,
áldást hoz, ha hozzád siet, sok angyal testvéred.

Ott tanulod meg örökre, két lábadon járva,
árva lelkek védelme egy angyal hivatása!
Ha rátalálsz kit óvnod kell, s azért nem tévedhetsz,
mert te vagy az, ha nem is lát, sorsa ott fáj benned!

Elbocsájtá ezzel az Úr; - ez lesz a te próbád,
te akartad hogy így legyen, tessék, eredj, próbáld.
Harag nem volt szavaiban, de keményen hangzott,
még láthatta elhaladva, utána mosolygott.



Fejét kissé megcsóválva épp azt fontolgatta.
Feladatként amit kirótt, nincs-e eltúlozva?
Már majdnem hogy visszahívta, inkább kicsit várjon,
de eltűnt már szeme elől szürke láthatáron.

Következő pillanatban, lent a földet járta,
szárnya híján lassan haladt, nyomot hagyott lába.
Szokatlan volt, mert a talpa utca kőre lépve.
test súlyától olyan, mintha hideg lánggal égne.

Szűk kis utcán, házak között, megállt szemlélődve,
emberek kik arra jártak, nem törődtek véle.
Elhaladtak mind mellette mintha nem is volna,
hogy ne kelljen észre venni, ha hozzájuk szólna.

Az egyik, ki, arra sétált színpompás ruhába,
jobb kezével, a zsebében mélyen kotorászva.
Mit keresgélt megtalálva, karját épp kihúzta,
gyűrött papírpénzt, bankjegyet, leejtett az útra.

Látszott rajta, észre vette, mert utána nézett,
le sem hajolt, ment sietve, jó nagyokat lépett.
Ő csak nézte csodálkozva, mert ezt nem értette,
kopott ruhás, idős ember állt meg vele szembe.

Első volt ki fel figyelt rá, amióta itt van,
szomorúan köszöntötte, szelíden, és halkan.
Tekintetük találkozott csak egy villanásra,
é ő lassan letekintett, abba az irányba.

Lehajtva, a bankót nézte, s nem is mozdult addig,
csak figyelte az öreget, hogy érte lehajlik.
Talán csak egy rezdülés volt. az arcát meglátva.
kisimult a szeme fölött legmélyebbik ránca.

Bólintott egy igen mélyet komor némasággal,
megköszönve, mint adományt, szótlan méltósággal.
Elindulva visszafordult, és egy kis időt várt,
fürtös fejétől talpáig melegség suhant át.

Ahogy ment tovább az utcán, egy ház udvarában,
babakocsit pillantott meg, lombok árnyékában.
Meg kell néznem közelebbről, vajon mi van benne?
Néhány hetes újszülött sírt álmából ébredve.

Senki sem volt a közelben, aki vigasztalná.
Lehet - e oly érző lélek ki magára hagyná?
Két kis kezét szája előtt ökölbe szorítva,
jelez a süket világnak bele pirosodva.

Vette ő a jelzést nyomban, hiszen rokon lelkek,
fent a mennyek országában minden angyal gyermek.
Fölé hajolt, kocsi szélét finoman megfogva,
Égszínkék finom nyugalmát felé sugározva.

Fel-alá mozgatva dúdolt, s mint hullám a bárkát
ringatta hogy elaludjon, megtalálja álmát.
Vissza is talált az hamar abba a világba,
hol a lelkük egybe simult gondtalanul játszva.

Valahonnan a konyhából előjött az anyja,
ám addigra már odább állt, elnyelte az utca.
A városból kifelé az erdő felé haladt
Lenézett az Úr reája és mosolyra fakadt.



Ami történt eddig ott lent, mindent látott fentről.
Teljesíti mit rá bízott? Nem sokára eldől!
Keskeny ösvény kígyózott a sűrű erdőszélen,
fiút látott ülni, egy nagy árnyas fa tövében.

- Vársz valakit? Szólítá meg, előtte megállva.
Hangra kissé megborzongott, mozdult meg a válla.
Olyan volt mint aki éppen, mély víznek medréből,
bukkanna föl levegőért, tenger fenekéről.

- Sok ember él ahol voltam, elég nagy a város,
köztük nem találtam azt, ki, elhagyott magányos.
Lassan arccal felé fordul, kissé csodálkozva,
barna szempár nézett vissza, véle találkozva.

Szemeinek sugarától ő is összerezzent,
fonákja volt bensőjének, ezt érezte ott bent
Mit az égi mennyországban soha nem találnak,
Attól itt lent, nagyon sokan, hétrét görnyedt járnak.

Ez volt hát az, mitől akkor nem tudott táncolni,
s leküldték őt ide fentről, mindezt megtanulni!
- Kérlek mesélj most magadról, mondd el történeted!
Hogyan éled magányosan, mostoha életed?

A fiú most belekezdett, hosszút gondolkodva,
vallani az életéről, félszeg, vonakodva
Ő is egyre komorabb lett, attól amit hallott,
Közelebb lépett egy picit, és előre hajlott.

- Nincs testvérem, apám - anyám, valamiért lettem,
azt sem tudom megmondani, mikor mért születtem.
Éhesen ha ennem kellett, nem várt gazdag asztal,
fehér abrosszal takarva, sok ínyenc falattal

Nem járok meleg kabátban, ha hideg van fázom,
tető sincs a fejem fölött, mikor esik ázom.
Egymagamban élek inkább kerülöm az embert,
úgy néznek rám, mint kit Isten bűneiért megvert!

Tegnap mikor megpihentem, ide telepedtem,
jött valaki a fák közül, megállt velem szemben.
Azt ígérte, magával visz, úgy sem keres senki,
sokkal jobb sors a pokolban, köztük ördög lenni!

Köszönöm hogy meghallgattál, de most menj, siessél
Nem soká jön értem, nehogy csapdájába essél!
- Itt maradok, nem hagylak el, bármi következzék!
Társaddá tesz, had legyek, ki sorsodban osztozzék!

Kimondottan ez mondatot elképedve látta,
fiú ahogy partnerének kinőtt a két szárnya.
Tág szemekkel bámulta mint csillagokat szórva,
Ívbe görbül ég - föld között, fénylő ezüst csóva!

Kitárta azt, és szélesen néhányat verdeset,
földtől alig egy ujjnyira feljebb emelkedett!
Testét borította lenge hófehér fátyolja,
Égből érkezett hogy óvja, ügyét pártfogolja!

Bámulva nézte a csodát álmok világából,


Hang térítette vissza a kábulatából.
Lásd, már nem vagy egyedül, és én is rád találtam,
mert valaki azt akarta hogy, ezt meg is lássam

Azt üzeni téged ne félj, nem felejt el soha!
Atyád maradt, látja föntről sorsod mily mostoha!
Engem azért küldött hozzád, óvjalak, védjelek!
Kárhozattól mentsem meg? a bűntelen lelkedet!

Velem kell most jönnöd nyomban, feszítsd meg a vállad,
kapaszkodj jól a nyakamba, kulcsold rám két lábad!
Átkarollak, szorítalak, magam előtt fogva,
mint anya, ki a magzatát, szíve alatt hordja!

Megkeressük, együtt szállunk, magasba szárnyalva,
Hol atyánk, és anyánk vár ránk, azt ki vagy vállalja!
Ha mégis alá hullanánk, s nem tudnánk elmenni,
a pokolt próbáljuk akkor, mennyországgá tenni!

Felfelé visz az út, hol mindig tiszta a kék ég,
Elnyeli balsorsod a végtelen tér, messzeség.
Emelkedni kezdtek lassan, bizony éppen jókor!
Mert megjelent az ördög pont, érte a pokolból!

Dühében biz toporzékolt, s a patáit rázta,
miként őket együtt szállva, a magasban látta!
Üvölteni kezdett rögtön, torka szakadtából;
- Gyertek, meg akarnak szökni, az árnyékvilágból!

A nagy ordítozást hallva, arra felfigyelve,
seregleni kezdtek, jöttek, az eget kémlelve!
Kivörösödve a dühtől, izzó gyűlölettel,
baljós lángot, szikrát szóró, forró hevülettel!

Számuk egyre szaporodott, egyesült az átkuk,
viharrá, orkánná gerjedt, dagadt, bosszúságuk!
Ólomszínű fellegekből kopogva, pörögve,
Jégesőt hull, zúdul rájuk, nagyot mennydörögve!

Mély sötét szürkeségként a láthatárt takarta,
villámok csapkodtak tépve, esőfalt szabdalva!
Átlósan sújtó, vakító, éles villanással,
szinte fület süketítő, zajos durranással!

Elemekkel küzdve, lankadt, elfáradt a szárnya,
nehezedni kezdett, sűrű esőtől átázva.
A súlyuk is egyre jobban visszafelé húzta,
Tépve sebzetten vánszorgott, felhők között úszva.

Érezve a fiú mindezt, most kérlelni kezdte;
- Eressz kérlek, menj egyedül, ne legyek terhedre!
Ám az angyal most meg úgy tett, mint ki nem hallotta!
Derekánál átkarolva szorosan tartotta.

Borzoló langy fuvallatként, légbe rejtett sellő,
lágyan lökve, s érkezett egy arra tévedt szellő.
Mint aki mámorban süppedt, elmélyülve mereng.
Az angyal szólt, sőt, felkiáltott; Nézd, ott már dereng!

Hirtelen arra fordultak reménytől kigyúlva,
nehézkesen haladtak, de emelkedtek újra.
Látták hogy csillan egy csóva sárgásan és kéken,
fénysugár fúrt, törve lyukat, sötétszürkeségben.

Vihar csillapodva, tőlük egyre távolodva,
hideg cseppjei ritkultak, csendesen csorogva.
Simogató melegséggel, nem jéghideg márvány,
félkörívet rajzolgat a színpompás szivárvány.

Kitárt kapuként hívogat, csaknem integetve,
Mennyországba jut ki látja, s tündököl felette.


Haza értek végre, és a terhét lerakhatta,
Zöld pázsitból vetett ágyban álomba zuhanva.

Hagyjuk végre őket picit, békén szenderegve,
inkább elsorolom addig, mi történt a Mennybe.
Látott az ÚR, látott mindent, ami ott lent történt,
mikor ketten nekivágtak elindultak főként!

Ahogy felröppentek, és az égbe rugaszkodtak.
Sötét felhők között vakon sodródtak rázkódtak.
Reménységgel kísérték az útjukat ég felől,
de a viharba kerülve eltűntek szem elől.

Homlokát ráncolta az Úr, majd kezdett aggódni,
könnyet látott Tündéranya szemében ragyogni.
Lombnak suhogásaként, hogy levelek zizegnek,
Angyal testvérei csendben sírdogálni kezdtek.

Hívatta tüstént magához ÚR az öreg szelet;
- Azonnal indítsd az útra, legkisebb gyermeked!
Keresse meg nyomban őket, s lelke melegével,
dacolva harcoljon, küzdjön, vihar erejével!

Kutassa fel,találja meg a menekülőket,
rögvest kapja a hátára, s emelje föl őket!
Látóhatárnak széléig együtt maradjanak,
vigyázva az út végéig, el ne akadjanak!

Utána, hogy letekintett sűrű sötétségbe,
rést hasított tekintete épp a közepébe!
Sugárnyalábként tört utat tekintete lángja,
kiket keresett pásztázva, hamar megtalálta!

Drága jó Tündér anyácska, gondos könnyedséggel,
színsávokat fonogatott angyal könnycseppekkel.
Fél kör ívbe hajló pompás, színskálává válva,
boltívként a Mennyországot föld felé kitárta.

Valamennyi testvére a kapu felé szaladt,
első lett az, ki odaért, nyomban rájuk akadt!
Fűben hevertek, feküdtek, halomként omolva,
görcsösen egymást ölelve, összekapaszkodva!

Selyem foltos takaróként, szürkén csipkézetten,
csapzott szárnyai takarták, még aludtak mélyen.
Odaért az ÚR is végre Tündéranyácskával;
- Jól van, fő hogy megérkeztek, fiú és az angyal

Néma áhítattal nézték, amit akkor láttak,
miként ketten ők így most már egymásra találtak!
Mit odalent hátra hagytak, minden keservével,
magukkal csak annyit hoztak, ami nem választ el.

Tündér anyácska és az Úr, ezen elmélkedtek,
még azok felültek, mert, a neszre felébredtek.
- Igazad volt Istenatyám, bocsássál meg kérlek!
Az utolsó szóig úgy volt, mint ahogy te vélted!

Belátom, igen nehéz volt, mert egyedül árván,
testvéreim, s nélkületek, ha, nincs aki vár rám!
Ha nem lett volna az, kiért, mind ezt megtehessem,
annyit kérek csupán Atyám, társam ő lehessen!

Mosolyogva az ÚR mind két kezét felemelte,
nyitott tenyereit feléjük kiterjesztette.
Fiú felé fordult, s mondta, tisztán csengő hanggal;
- Gyermekem vagy, az is voltál, "Barna szemű Angyal"

Az meghajtotta fejét, és sóhajtott egy nagyot;
- Teljesüljön, legyen Uram, a te akaratod!
Az hozott ide közétek, amit mindig hittem!
Azt, ki szeretni tud, soha, nem hagyja el Isten!















 
 
0 komment , kategória:  Vallás  
Kacsa Zsóka versei
  2016-07-26 20:00:18, kedd
 
 




KACSA ZSÓKA VERSEI


Kacsa Istvánné Törő Zsóka bemutatása

1948 szeptemberében születtem Nagykanizsán, azóta is ott élek.
Gyermekkorom simogató szeretetben telt el, ifjúkorom élményekben gazdag volt. Férjemet 33 évesen veszítettem el. Ez a tragédia megváltoztatta egész életemet. Megtanultam, mi a veszteség, küzdöttem a talpon maradásért, és azért, hogy két fiamnak mindent megadhassak.
Tele vagyok érzelmekkel, nagy bennem az empátia. Verseim elsősorban lelki életemről, az emberekhez fűződő kapcsolataimról, örömről és fájdalomról szólnak. Megtalálsz bennük engem, mert nyíltan, őszintén írok.
Veszteségeim mélyen érintenek, nehezen és lassan felejtek,a szépre, jóra emlékezem. Hálás szívvel gondolok egy nemrég elhunyt barátra, Herczeg Lászlóra, akitől nagyon sokat tanultam a költészetről, és az emberi értékekről. Soha nem fogom elfelejteni őt!
Érzelmes lény vagyok, de büszkén vállalom. Szeretek élni, szeretem az embereket, a versek világát. Fogadjátok szeretettel lelkem dalait!

Kacsa Zsóka


Link








AJÁNDÉK


Kaptam az élettől egy nagy ajándékot,
magam sem hittem el, olyan csodás, szép volt.

Apró kavicsok közt igazgyöngyre leltem,
selymesen csillogott, tenyerembe vettem.

Megéreztem benne különlegességét,
opál ragyogását, erejét, szépségét.

Kezem melengette, lelkem simogatta,
varázsos izzását mind, mind nekem adta.

Féltve őrizgettem , bársonyba rejtettem,
titkos ajándékom gyakran nézegettem.

Reggel felébredve máris őt kerestem,
minden bánatomat vele elfeledtem.

Vonzott, mint a mágnes, szívem dobogtatta,
áldottam az Istent, hogy őt nekem adta.

Azt hittem, hogy kincsem örökre enyém lesz,
visszamosolygott rám, biztatóan fénylett.

Aztán egy délután, boldogan sétáltam,
amikor egy síró gyermekre találtam.



Kérdeztem, mi bántja, mért hullat könnyeket ?
Azt felelte, kedvenc játéka elveszett.

Rázta a zokogás, magamhoz öleltem,
könnyáztatta arcát arcomhoz emeltem.

Tudtam, amit teszek, fájni fog majd nekem,
de nem volt más kiút, csak egyet tehettem.

Féltett kincsem kicsiny kezébe ejtettem,
közben összeszorult, reszketett a lelkem.

Felragyogott arca, csillogott a szeme,
ajándékom könnyes arcához emelte.

Megölelt, elszaladt, táncolt és kacagott,
nagy kincsem neki is boldogságot adott.

Én meg ott maradtam, szomorúan, árván,
mégis, csodálatos , édes béke szállt rám.

Biztosan éreztem, hogy jól cselekedtem.
Kincsem emlékével boldog lesz a lelkem...







ANGYALI AJÁNDÉK


Eljött hozzám nemrég
egy gyönyörű angyal,
tündöklő szemekkel,
arany fényű hajjal.

Megkérdezte tőlem,
mi a kívánságom.
Azt feleltem: Legyen
sok igaz barátom !

Mert mit ér az élet,
ha egymagam járom,
jutalmul ezt kérem,
soha meg nem bánom .

Mosolygott az angyal,
szeme is nevetett,
árasztott magából
tenger szeretetet.

Megkapod, Leányom,
ami lelked vágya,
sok jó, igaz ember
szíved megtalálja.

Veled lesznek mindig,


körülvesznek téged,
könnyebben elviselsz
minden veszteséget.

Hanem el ne feledd,
neked is lesz dolgod,
a barátság úgy jó,
ha mindig viszonzod.

Megígértem néki,
nem nehéz megtennem,
mindössze csak igaz
embernek kell lennem.

Tele van a lelkem
sok-sok öleléssel,
szeretetmorzsáim
szórom szerteszéjjel.

Nem félek, hogy elfogy,
minél többet adok,
attól, aki szeret,
mindent visszakapok.

Köszönöm, Angyalom,
szebb ajándék nem kell.
Fogadjátok ti is
igaz szeretettel!







ANGYALOK VÁROSA


Egyszer egy arkangyal vén Földünkre leszállt,
meglátott egy szőke, csodálatos leányt.

De mert nem volt ember, hozzá nem érhetett,
megkívánta érte a földi életet.

Követte a leányt, varázslatot érzett,
mikor két ragyogó gyöngyszemébe nézett.

Érezni akarta haja selymességét,
bőrének lágyságát, csókja édességét.

Kérte hát az Istent, hadd lehessen ember,
halhatatlanságról mondott ő le ezzel.

Teljesült a vágya, sebezhetővé vált,
de ezzel megkapta szerelmét, a szép lányt.

Nem törődött akkor rá leső veszéllyel,
érinthette végre izzó szenvedéllyel.

Tűz gyúlt fel testében, mit sohasem érzett,
boldog volt, nem tudta, míly közel a végzet.

Szemükben ezernyi csillagfény ragyogott,
lelkükben mámoros szenvedély lobogott.

Ám a Sors közbeszólt, nagy lett a büntetés,
elvette a leány ártatlan életét.

Angyalunk emberi kínoktól szenvedett,
kedvese haldoklott, lassan a mennybe ment.

Eljöttek érte is , angyalok kísérték,
láthatták volt társuk összetört emberként.

Kérdezték : Bánod-e azt, hogy így döntöttél ,
angyal világunkból a Földre költöztél ?

Többet ért egy csókja, hajának illata,
mint az örök élet...szólt az ég angyala.

Néha a szerelem végtelen lemondás,
gyötrelem az ára, mégis olyan csodás.

Embernek lenni a legnagyobb kincs nekem,
boldoggá tette ő az egész életem.







ANYA NÉLKÜL
AZ ANYÁK NAPJÁT KÖVETŐ HÉTFŐ - AZ ANYA NÉLKÜL FELNÖVŐ GYERMEKEK NAPJA


Édesanyám, SZERESS ENGEM!
Látod, érted sír a lelkem...
Vajon mért hagytál el engem?
Áruld el, mi rosszat tettem!

Megígérem, hogy JÓ LESZEK,
mindent a kedvedre teszek,
rosszat én el nem követek,
ha újra veled lehetek...

IDEGENEK között élek,
gyakran bizony nagyon félek.
Egy közös jövőt remélek...
Szívem majd megszakad érted!



Én Istenem, SEGÍTS NEKEM,
lásd meg feléd nyújtott kezem,
gyógyítsd meg a szívem, lelkem...
Édesanyám hozd el nekem!

Éjjel, nappal jöttöd várom,
az élettől azt kívánom,
ez a legtitkosabb álmom:
ÉDESANYÁM MEGTALÁLOM...

Álmaimban látlak téged,
boldogít a közelséged.
Nézd, VIRÁGOT hoztam néked...
Bárhol vagy, FOGADD EL,kérlek!







APASZÍV


bús férfi álldogál
rozsdálló rácsoknál
két keze megremeg
szeméből könny pereg
gyermeke játszik ott
kit messze szakított
tőle a sors keze
de ő a mindene
szíve majd megszakad
ám szólni nem szabad
alig hall felőle
ennyi jut belőle
lelkében fájdalom
nincs semmi irgalom
két karját kitárja
gyermekét úgy várja
de tudja nem lehet
ölelni kit szeret
elballag csendesen
rozsdásan könnyesen







ÁLMOK


Éjszaka van, és én nem alhatok,
Lehunyom szemem, és elképzelem,
Mellettem fekszel, és érint kezem,
Mindenem tiéd, mit csak adhatok.

Oly nagy a távolság, nem érlek el,
Álmomban karodban boldog vagyok,
Szemed úgy ragyog, mint a csillagok,
Azt mondja, imádlak, enyém leszel.



Álmaim szárnyain elrepülök,
Verdes a szívem, mert úgy örülök,
Ajkadra ezernyi csókot adok.

Szerelmes szívem most hazatalált,
Itt vagyok, az álmom valóra vált,
Szeress, s én örökre rabod vagyok...







ÁLMOMBAN


Éjjel furcsa álmot láttam,
őserdőnek mélyén jártam,
dús növényzet, fojtó pára,
elértem egy buja tájra.

Lábamnál mély medrű folyó,
vize sebes, hideg, sodró,
félelmetes volt a hangja,
messze volt a túlsó partja.

Rozoga híd állt fölötte,
lécek, kötéllel átkötve,
lábam szinte kővé meredt...
Ember ezen át nem mehet !

Hanem akkor észrevettem,
valaki áll velem szemben.
Ráismertem az arcodra,
simogató mosolyodra.

Megindult feléd a lelkem,
erősebb volt a félelmem.
Míg átmegyek, vársz-e engem?
Kockáztassam az életem ?

Te csak néztél, hívogatón,
lábam elindult a pallón.
Kapaszkodtam a kötélbe,
s mentem előre, nem félve.

Vágy hajtott, hogy elérjelek,
szorítottam a kötelet,
közben drága arcod néztem...
...s a híd közepére értem.

Mosolyodba kapaszkodtam,


egyre beljebb araszoltam.
Mikor majdnem révbe értem,
körülnéztem, újra féltem.

Arcod hiába kerestem!
Meginogtam, vízbe estem...
Megtörtént a katasztrófa,
rábíztam magam a sorsra.

Lassan elernyedt a testem,
éreztem, hogy itt a vesztem.
Hangom teérted kiáltott,
de már egy lélek sem állt ott...

Lehúzott a víz örvénye,
egyenesen le a mélybe,
kőként szállt alá a testem,
minden sötét lett felettem.

Aztán megtörtént a csoda!
Mintha két kar emelt volna,
egyre feljebb emelkedtem,
visszaszállt belém a lelkem...

A hideg víz langyosodott,
körülölelt, tovasodort,
ellazulva, megnyugodva
bíztam magam a folyóra.

Ágak között megláttalak,
éreztem, hogy szárnyakat ad
felém sugárzó mosolyod,
lelkem beléd kapaszkodott.

Tudtam már, végig követtél,
soha el sem eresztettél,
szívem lassan megnyugodott,
a zúgó víz feléd sodort.

Jött egy kanyar, rajta gázló,
te álltál ott, oly sugárzó,
oly biztató volt az arcod,
megnyerted velem a harcot.

Végre én is talpra álltam,
boldog szívvel rád találtam,
átfogott két féltő karod,
körülölelt a mosolyod.

Úgy éreztem, révbe értem,
sodró víztől már nem féltem,
velem voltál a veszélyben,
végül hozzád visszatértem!







BARÁTSÁG


Nemrég újabb kincsre leltem,
többé már nem ismeretlen.
Kitárta a lelkét nekem,
megfogta kinyújtott kezem.

Nyitottságom néha bánom,
de ilyenkor nem sajnálom.
Barátságod nagy kincs nekem,
színesíti az életem.

Rólad szól most az énekem,
hozzád hasonlít a lelkem.
Fogadd szeretettel dalom ,
légy boldog, én úgy akarom !

Lelkünkben szóljon a zene,
egy új élet ígérete,
hol a jó győz gonosz felett,
s értékelik az érdemet...

Barátságod nagy ajándék,
örökre szóló a szándék.
Ne engedd, hogy vége legyen,
fogadd el a szeretetem!







BÉKESSÉG


Ülök a vízparton magányos, vén padon,
lágyan csobban a víz a parti homokon.
Hagyom, hogy átjárja testem a nyugalom,
eltűnik lassanként végre a bánatom.

Kegyes most a Nap is, felhőn átszűrődve
simogat, s én nézek messze, eltűnődve.
Elszáll most agyamból minden gondolatom,
csendes békességben a vizet hallgatom.

Meglódul a szellő, cirógatja arcom,
elfújja lelkemből keserű bánatom.
Ez a nagy nyugalom szétáramlik bennem,
újjá varázsolja megtépázott lelkem.







BOLDOGSÁGOM


Elég, ha csak rád gondolok,
örömtáncot jár a szívem,
úgy érzem, már boldog vagyok,
csillagfény gyúl szemeimben.

Hogyha végre megpillantlak,
mosolyomtól megszépülök,
ha a karjaimban tartlak,
varázsodtól elszédülök.

Köszönöm hát, hogy vagy nekem,


életemnek szép tavasza,
ameddig így szeretsz engem,
nem szól hegedűm panasza.

Szavaidtól kékebb az ég,
szivárványszín az életem,
csókjaidból sosem elég,
csak légy velem, Szerelmesem...







A BOLDOGSÁGRÓL


Olyan a boldogság,
mint egy fényes tükör,
hogyha nem vigyázol,
eltörik, meggyötör.

Olyan a boldogság,
mint egy színes madár,
ha fogságban tartod,
sohasem dalol már.

Olyan a boldogság,


mint egy őszi levél,
hogyha el nem kapod,
messze viszi a szél.

Olyan a boldogság,
mint egy kényes virág,
hogyha nem ápolod,
elszürkül a világ.







BUBORÉKOK


Lassan fújom, csak lehelem
olyan ez, mint a szerelem
gyengédség a titka, nyitja
buborékom felnagyítja
gyermekszemek lesik, várják
szivárványszín gömbök árját
kicsiny kezek nyúlnak érte
kacajuk cseng, már megérte
drága szappanbuborékok
örömkönnyet varázsoltok
nagyanyai szívem büszke
messze tűnik minden tüske
köszönöm a szép perceket
szeretem a gyermekeket...







BÚCSÚ


Néha ölünkbe hull egy kincs,
mit akkor észre sem veszünk,
rádöbbenünk, hogyha már nincs,
hogy üres lett az életünk.
Saját gondunkon töprengünk,
nem látjuk, mi volt a lényeg,
a boldogság mellett elmegyünk,
mi megmarad, a szürke élet.


Kitárom most az ablakom,
kinn csodaszép napfény ragyog,
megakad szemem egy alakon,
ki lehajtott fejjel andalog.
Szívem dobban, ismerős arc,
láttam őt már nagyon régen.
Vállait nyomja néma harc,
s eltűnik a messzeségben...








CSEND


Elfáradtam, pihenj velem,
öledbe hajtom a fejem,
kérlek, simogasd az arcom...
Elfelejtem minden harcom.

Hallgassunk most, nem kell a szó,
megsemmisülni volna jó...
Ölelj lágyan, fogd a kezem,
talán a békém meglelem.

Csak a szívverésed hallom,
amit érzek, most bevallom...
Néha a csend szebben zenél,


szónál ékesebben beszél.

Ez a lelkem ünnepnapja,
bársonyos csend betakarja.
Hunyd le szemed, álmodj velem,
repüljünk át az életen...

Érzem, pehelykönnyű szárnyam,
békességem megtaláltam.
Köszönöm, mit értem tettél,
csendemnek hű társa lettél...







ELMENTÉL
FÉRJEM HALÁLÁNAK 31. ÉVFORDULÓJÁRA


Akkor régen... januárban
rettegve egy hírre vártam
rideg orvosi szobában
titkon reszketett a lábam
elhangzott a zord igazság
hallgattam halálra válva
nem...ez nem lehet valóság
...már csak hetek vannak hátra...
egy rossz álom... azt gondoltam
ez csak mással történhet meg
rémült szívvel tiltakoztam
nem lehet... te nem halhatsz meg...

Drága tested kín gyötörte
könnyem árja jéggé dermedt
önuralmam összetörte
égő szemed reám meredt
tehetetlen harag rázott
rombolni lett volna kedvem
elátkoztam a világot
mindhiába... elvesztettem.

Pár nap múlva üres ágy várt
már csak hűlt helyét találtam
ő elhagyott...már messze járt...

Emlékét szívembe zártam...
mégis meg kell tenni
késsel a szívedben
így lehet szeretni...







ESERNYŐFA

Egyszer volt egy kopasz fácska,
haragudott a világra.
Örökzöldek vették körbe,
neki hiányzott a zöldje.

Felnézett a borús égre,
nagy ötlet jutott eszébe.
Esőt hoz a sötét felhő,
jól jönne egy pár esernyő.

Megkérte a pajzán szelet,
fújjon ide egy keveset.
Meghallgatta őt a szellő,
jött is sorban száz esernyő.

Sárga volt, mint nap sugára,
ráaggatta a tar fára.
Jöhet most már eső, felhő,
megvédi a sok szép ernyő.

Emberek is jöttek arra,
ernyő borította gallyra
csodálkozva tekintettek,
mosolyogtak, sőt, nevettek.

Büszke lett a kopasz fácska
sok szép, sárga sapkájára .
Szívét hála melengette,
a szél barátjává tette.

Szépnek érezhette magát,
mert segített egy jó barát,
nem veri már hideg eső,
megvédi sok nap-esernyő.

Nem hallani tőle panaszt,
vidáman várja a tavaszt,
alvó rügyét mind kibontja,
virágok özönét ontja.

Lombját zöldbe öltözteti,
minden madár őt szereti,
nem kell többé száz esernyő,
jöhet akármilyen felhő.

Boldog már a színes fácska,
vidáman néz a világra,
szívét bánat már nem bántja,
hiszen lett egy jó barátja...







ÉDESANYA




A világnak legszebb szava
csak ez lehet: Édesanya.
Szívhez szóló a dallama,
Édesanya, Anya, Mama...

Szerelemből megfogantál,
teste édes része voltál,
szíved vele együtt dobbant,
lelke neked dúdolt sok dalt...

Téged óvott két kezével,
ha kellett, az életével.
Érted oroszlánként küzdött,
szeretetet feléd küldött.

Tanítgatott szépre, jóra,
szívjóságra, igaz szóra .
Boldogsága csak te voltál,
mosolygott, ha hozzá szóltál.

Te lettél neki a csoda,
lelke lelkednek otthona .
Köszönetet nem várt érte,
csak a szereteted kérte.

Lassan te is felnőtt lettél,
talán messzire kerültél.
Elengedte ő a kezed...
Most várja, hogy felkeresed.

Gondolj hát e napon rája,
töltse el szíved a hála,
öleld át, ha megteheted,
mutasd ki a szereteted...



De ha ő már messzire ment,
keresd fel a nyugvóhelyet,
tedd virágod a sírjára,
emlékezz a mosolyára...







ÉGI KÜLDÖTT
Karácsony a szeretet ünnepe


Megnyílott az éj bársonya,
fényárban egy égi csoda,
angyal szállt le a mennyekből,
szárnya fehér hópehelyből.

Arany színű haja lebben
csillagoknál fényesebben,
szemében a hold sugára,
ezüst békét hint a tájra.

Angyal ő, az ég küldötte,
lelked fénnyel betöltötte,
könnyű lépte tovalibben,
örömöt hagy minden szívben.

Ha a lelked kitakarod,
ajándékát befogadod,
boldogság kíséri lényét,
megleled újra a békét.

Karácsonyi gyertyák fénye
legyen jövőnk új reménye,
költözzön szívünkbe derű,
legyen az ünnep gyönyörű...


Égi küldött /K.m./

Link








ÉLNI JÓ !


Mostanában, kora reggel,
madárdalra ébredek fel.
Gyere, gyere, kis madárka,
szállj ide a fenyőfánkra !
Énekeld, hogy szép az élet,
hozzon dalod reménységet,
melegítsd fel a szívünket,
varázsold el a lelkünket!

Szépen csengő énekeddel


szívesebben ébredek fel,
vidámabban indul napom,
jókedvemet továbbadom
szomorkodó embereknek.
Utat nyit a szeretetnek...
Köszönöm hát, kicsi rigó,
daloljuk el, hogy ÉLNI JÓ!







FÁJÓ ÖLELÉS


Öleltél-e fájó
könnyek között, sírva
mint mikor egy rózsát
dobnak be a sírba
tudod, értelmetlen







FÉRFINAP


Tudod-e , hogy ma van
a FÉRFIAK NAPJA?
Köszöntő szavaim
a legjava kapja!

Nélkületek bizony
nem is lenne élet,
KÖSZÖNÜNK hát nektek
minden jót és szépet.

Boldogít, ha reggel
CSÓKKAL ébresztetek,
bókoló szavatok
kap majd főszerepet.

Az is jó, ha néha
ÁTÖLELTEK minket,
sok apró szikrával
felgyújtva tüzünket.

Örülünk, ha olykor
AJÁNDÉKOT kapunk,
mi ezért cserébe
szeretetet adunk.

Köszönjük, ha erős
kézzel TÁMOGATTOK,
tőlünk ezer annyi
gyengédséget kaptok.

Éljenek hát soká
a DRÁGA FÉRFIAK,
fiatalok és az
idősebb korúak!

Legyetek TÁRSAINK
bánatban, örömben,
gyújtsatok új tüzet
szerető szívünkben!

Életünk tegyétek
boldoggá, derűssé,
maradjatok velünk
most és MINDÖRÖKKÉ!







FOREVER


Régi, jó barátom, hozzád szól a dalom,
megszakadt már veled minden kapcsolatom.

A sok búcsúm érted, s nem ellened történt,
sohasem mondanék rólad én le önként.

Igaz barátságunk nem is lehet kérdés,
nálam nem változott semmit ez az érzés.

Örök nyomot hagytál egykor a szívemben,
mit irántad érzek, az ma is töretlen.



Szárnyaszegett madár oly búsan énekel,
rövid kis éneke hozzám nem érhet el.

Hinned kell a Jóban, hinned kell a Szépben,
szívem hálájában és Szeretetében!

Áldjon meg az Isten, sokáig éltessen,
drága kis családod neked örülhessen.

Én most arra kérlek, őrizd meg emlékem,
de ha kell, felejts el, s élj boldogan, szépen!







GYERMEKNAPRA


Ünnepnapra virradhat ma
világ apraja és nagyja...
GYERMEKNAP van, örüljetek,
adjatok sok szeretetet!

Gyermeked szemébe nézel,
BOLDOGSÁG az , amit érzel.
Tőled kapta az életét ...
Öleld át a kicsi lelkét!

Ajándéknál többet ér ez,
ha szívéhez közel érez .
TÖLTSD HÁT VELE ezt a napot,
érte rajongását kapod ...

Érezze, hogy fontos néked ,
minden rossztól TE MEGVÉDED .
Meghitt érzés, igaz csoda,
nem felejti ő el soha...



Nem kell az a sok AJÁNDÉK,
ruha, cipő , drága játék ...
Legtöbb, amit tőled kaphat,
ha a SZÍVED neki adtad.

MUTASD KI , hogy szereted őt,
érezhessen benned erőt,
ajándék te magad legyél ,
mindent kedve szerint tegyél!

Meglásd, ragyog CSILLAGSZEME,
sugárzik a tekintete ,
nézheted a boldog arcát ,
nyakad köré fonja karját...

Gyermeknap van, az Ő NAPJA,
a legdrágább kincset kapja .
Legyen csodás ez az ünnep ,
dobogtassa meg szívünket !







HARMÓNIA


Bújj hozzám szorosan
vállamon a fejed
egyikünk se moccan
eggyé válok veled
most egy szót se szóljunk
varázsos a csend ma
fűzzük össze ujjunk


ez a legszebb ima
megnyugszik a lélek
szívünk összedobban
semmitől se félek
sosem voltam jobban...







HAVAS SZÉPSÉGEK

Hólepkék szálldosnak,
keringnek lebegve,
pajkosan játszanak,
gyermekként nevetve.
Csillogó hókristály
öleli társait,
szűzhóval takart táj
felfedi bájait.

Szeretnék ma újra


ifjúvá változni,
habfehér dombokra
hóangyalt rajzolni.
Féktelen jókedvvel
napfénybe kacagni,
szárnyaló lélekkel
boldognak maradni.







HULLÓ LEVÉL




Te vagy a fa és
én a levél
itt van az ősz már
cibál a szél
jól tudom mégsem
eresztlek el
amíg csak bírom
enyém leszel
aztán ha elhagy


minden erő
elsodor tőled
majd az eső
lehullok ázva
aléltan én
küldjél egy sóhajt
akkor felém







ISTEN VELED
Herczeg László emlékére

Lelkem jobbik fele
eltávozott veled,
többé már nem lehet
megfogni a kezed.
Emlékezem rád, és
suttogom a neved,
csak a csend felel rá,
üres már a helyed.
Hideg őszi széllel
üzenem most neked,
örökre bevésted
szívembe a neved.
Ki egyszer szeretett,
az soha nem feled,
hát jó utat, Kedves,
indulj, Isten veled...







KÖSZÖNÖM


Köszönöm Uram a
napsugarat,
kitárom végre az
ablakomat,
élvezem melegét,
feléledek,
úgy érzem, nélküle
nem élhetek.

Köszönöm Neked a
szereteted,
kezembe simuló
drága kezed,
ölelő karodnak
meleg fészkét,
szívednek izgatott
lüktetését.

Köszönöm Élet, hogy


megláttalak,
először távolról
csodáltalak,
mosolyod varázsa
elcsábított,
végül a végzetem
nekem adott.

Köszönöm Kedvesem
szerelmedet,
fényedben fürösztöm
a lelkemet,
élvezem veled, hogy
szerethetek,
úgy érzem, nélküled
nem élhetek.







LÁNG VAGY PARÁZS?


Egyik ember mindig
nagy hőfokon lángol,
tüze perzsel téged,
hisz "te sem vagy fából".

Szárnyal képzelete,
fellegekbe repít,
alig ismered őt,
mégis fellelkesít.

Ő az, ki "két végén
égeti a gyertyát",
heves érzelmeket,
viharokat él át.

Ám hamar kialszik,
szerelme szalmaláng,
ami végül marad,
csak hamu, semmi más...

A másik embernek
szíve izzó parázs,
nem lángol ő sosem,
ez benne a varázs.

Megbízható társad,
megfontolt, bölcs erő,
hogyha bajba kerülsz,
ő kerül majd elő.

Parazsa melegít,


szeretettel tele,
ő az, ki megsegít,
ez az ő fegyvere.

Megmarad melletted,
kezét nyújtja feléd,
bár nem lángolva ég,
de szerelmes beléd.

A két ember közül
te kit választanál?
Ki az, aki jobbat,
többet érőt ajánl?

Ha okosan döntesz,
kincsedre találhatsz,
szíved elárulja,
melyik embert válaszd.

Ha lángolni akarsz,
magasba szárnyalni,
az első embert kell
párul választani.

De ha hosszú távú
biztonság a vágyad,
a parázsló szív lesz
maradandó társad.







LELKEM CSEPPJEI


Nézem a két szemedet
meggyötört az élet
add ide a kezedet
hallgasd a mesémet...

Versekből szőtt takaróm
rád terítem szépen
gyógyítom a szívedet
légy nyitott egészen...

Szavaimnak gyöngyei
messzire gurulnak
ezek lelkem cseppjei
gyógyvízből fakadnak...

Hajtsd fejed az ölembe
cirógatom lágyan
megtörténhet a csoda
kicsiny kis szobánkban...







LELKI KÖTELÉK


Legerősebb kapocs,
tudod, a lelkiség,
ha egyszer összehoz,
semmi nem tépi szét.
Besározhat bárki,
te csak bennem hiszel,
ha kell, a pokolba,
ha kell, mennybe viszel.
Lelki kezeimmel
simogatom arcod,
nem kell, hogy naponta
megvívjad a harcod.
Mit Isten egyesít,
ember nem tépi szét,


mindig közel érzed
lelki társad szívét.
Nem számít, ha néha
egy láncszem megszakad,
mégis fülembe cseng
minden egyes szavad.
Csodával felérő,
szent és sérthetetlen,
örök nyomot hagyott
érzékeny lelkemben.
Lényem része lettél,
az éteri társam,
velem maradsz mindig
a lelki világban.







LÉLEK


Azt mondják, hogy nincsen lélek,
de mi reszket, hogyha félek?
Mi az , ami fáj itt belül,
ha a boldogság elkerül ?

Tudod helyét a szívednek,
sok más, tucatnyi szervednek,
de hogy hol lakik a lélek,
azt bizony hiába kérded.

Hogyha már elért a végzet,
mellkasod legmélyén érzed,
perzselve fáj, szorít, éget...
Megfoghatatlan a lélek .

Máskor szinte égig emel,
örömforrás, a szerelem,
gyermekeid szeretete,
párod édes tekintete.

Varázslat vagy idegjáték?
Áldás, átok vagy ajándék ?
Vajon mi lehet a lélek ?
Barátod vagy ellenséged ?

Kínoz, hogyha bánt valami,
nagyon nehéz gyógyítani,
jelzéseit ha nem érted,
lehet sok más betegséged.

Lélekvándorlásban hiszel?
Hogy egy másik korba visz el ?
Sokszor érzed, itt már jártam...
Mi az igaz valójában ?

Óvd a lelked, mint a kincset,
ne tegyenek rá bilincset,
legjobb, ha szabadon szárnyal...
Tápláld békés boldogsággal !







A LÉLEK TÜKRE


Azt mondják, a szemed
tükre a lelkednek,
mindent, mi benned van,
belőle megfejtek.

Megmutatja szemem,
hogyha boldog vagyok,
legszebb drágakőnél
ékesebben ragyog.

Nem tudom tagadni,
ha elönt a bánat,
szemem tükre elé
fájdalom von fátylat.

Megláthatod benne,
ha valaki szeret,
szeméből meleg fény
simogat, ölelget.

De ha veszteség ér,
ellepi a ború,
nekem is fájdalom,
ha szemed szomorú.

Hogyha beléd bújik
olykor a kisördög,
huncut csillogása
tükrözi örömöd.

Megláthatom azt is,


hogyha félelem űz,
ilyenkor kialszik
szemeidben a tűz.

Melegíti szíved,
érzed, ha csodálnak,
szemeid ragyogó
csillagokká válnak.

Ám, ha szemeidből
könnyeid peregnek,
tudom, hogy hatalmas
bánata szívednek.

De ha veled vagyok,
gyengéden ölellek,
felszárad harmata
csillogó könnyednek.

Felragyog szemeid
tündöklő gyémántja,
jelzi, hogy veled van
lelkednek barátja.

Szemeid csillaga
ragyogjon örökre,
ne sírásra használd,
csak az örömökre !

Hunyd le most két szemed,
hadd jöjjön az álom,
én addig bársonyos
pilláid csodálom.

Holnap egy új nap jön,
szemeid fénylenek,
nevess rám boldogan,
örülj az életnek !







LIBIKÓKA

Egyszer fent és egyszer lent,
sorsunk sajnos nem csak móka,
örömöt bánat követ,
életünk egy libikóka.
Odatartod arcodat,
csókok helyett pofon csattan,
kitárod ablakodat,
üveg törhet a viharban.

Légy edzett, mint az acél,
felhevítve vízbe vetnek,
szíved legyen kőkemény,
másképp gyakran összetörnek.

De ha másnak születtél,
ne add fel valódi arcod,
érjen bánat, száz veszély,
örömödért vívd meg harcod...
Maradj mindig önmagad,
tükörbe csak így tudsz nézni,
vállald fel a fájdalmad,
boldogságod el fog érni...







MEGKÖSZÖNÖM

Újra megköszönöm
forró szereteted
arcom simogató
dédelgető kezed
szívemet perzselő
szemed ragyogását
melegen ölelő
karod szorítását
becéző szavaid


édes áramlását
csábító csókjaid
mámoros izzását
Te vagy a világnak
legnagyobb csodája
éhező lelkemnek
mézédes nektárja
felfénylő csillaga
beborult egemnek
hűs vizű forrása
szomjazó szívemnek...







MESÉLJ!


Meghoztam hát végre a Napnak sugarát,
felragyog szemedben éltet adó remény,
elmondhatod fájó szívednek bánatát,
meséld el most nekem, az élet míly kemény...
Elhitetem veled , hogy minden mulandó,
hétköznapok harca csupán gyerekjáték,
csak a szeretet az, ami maradandó,
ez a legeslegszebb, legdrágább ajándék...







MÉG MA


Mondd ki, ha szereted,
öleld, míg teheted,
hiszen az életed
kézbe nem veheted.

Talán van még esély,
talán van még remény,
de rejtély a sorsod,
titok a holnapod.

Tedd meg ma, mit tehetsz,
talán boldog lehetsz,
mondd ki, ha szereted,
öleld, ha teheted...









NAPFÉNY VOLTÁL


Te voltál a fényem, Napom,
éjszakánként szép Csillagom,
elmentél, most sötét az ég,
eltűnt veled minden szépség.
Helyem sehol nem találom,
hangod halljam, csak ezt várom.
Telefonom néma marad,
elraboltad tőlem magad...
Nyúlok feléd, el nem érlek,
gyere vissza, sírva kérlek,
hozd vissza a Fényt az égre,
hadd lehessek boldog végre...







ÖLELJ ÁT !


ÖLELJ ÁT, ha reggel felnyitom a szemem,
karjaidnak fészke adjon helyet nekem,
simítsd ajkaiddal gondterhelt homlokom,
varázsold lényeddel békéssé otthonom...

ÖLELJ ÁT, ha aztán munkába indulok,
hadd vigyem magammal varázsos illatod ,
mosoly játszik tőle egész nap ajkamon,
emlékétől köddé válik a bánatom...

ÖLELJ ÁT, ha este végre megérkezem,
borítsd csókjaiddal megtört, fáradt szemem,
simulj hozzám lágyan, válj egy testté velem,
érezni akarom, milyen a szerelem...

ÖLELJ ÁT, ha néha kínoz a fájdalom,


egy emberként éld át velem a bánatom,
vigasztaló szóval, ezer apró csókkal
engedd, hogy feltörjön belőlem a sóhaj...

ÖLELJ ÁT, ha érzem, mindenem elveszett,
te nyújts felém akkor két segítő kezet,
érezzem, hogy árad felém a szeretet ,
ragyogtasd rám újra csillagfényű szemed...

ÖLELJ ÁT, ha öröm pezsdíti a vérem,
dalolj velem, táncolj, légy velem, ha kérem,
legyőzhetünk együtt minden nehézséget,
köszönöm, hogy felém vezetett a végzet...

ÖLELJ ÁT, ha néha távol vagyok tőled,
küldd el hozzám lelked, éteri erődet,
érzem jelenléted, lehunyom a szemem,
emlékedtől békém örökre meglelem...







ÖNZETLENÜL


Nem tartalak kalitkában,
szabad lehetsz, mint a madár,
helyed itt van, otthonomban,
két karom majd kitárva vár.
Repülj , szárnyalj száz vidéken,
élményekkel térj majd vissza,
énekeld meg szépségesen,
lelkem minden szavad issza.
Látod, lehet így szeretni,
önzetlenül, néma vággyal,
nem akarok mást keresni,
felér ez a boldogsággal.







ÖRÖMTÚRA


Süt a nap, és hív a táj ma...
Fürödjünk a napsugárba' !
Három "fiú" eldöntötte,
kirándul a természetbe.

Túracipőt vettek mára,
beraktak egy hátizsákba
mindent, mire szükség lehet...
Célba vették a nagy hegyet.

Édesapa s a két gyermek
vidám túrázásba kezdett.
Árnyas erdő sok-sok titka,
jó levegő őket hívta.

A két fiú botot fogott,
s úgy küzdöttek, mint a nagyok...
Bejártak sok dombot, lankát,
a csobogó patak partját.

Apa és két ügyes fia
célja lett egy magas szikla.
Örültek a csodás tájnak,
dolgoztak a kicsiny lábak...

Rácsodálkoztak a tájra,
s leültek egy kidőlt fára.
Felérve a hegytetőre
győztesként dőltek a kőre...

Öröm ragyogott szemükben,
ragaszkodás a szívükben.
Közös élmény, erdő csendje,
megmarad bennük örökre...

Felnőtt fejjel visszanézve
felcsillan e nap emléke,
hogy Apával kirándultak,
s hárman oly boldogok voltak...







ÖRÜLJ!


Hát kinyíltál végre nekem!
Ez az élet szép csodája.
Ragadd meg kinyújtott kezem,
nevess velem a világra!

Fogadd be a sok szépséget,
mit eddig észre sem vettél,
be ne zárd a lelked kérlek,
hidd el, boldog ember lettél!

Észreveszed az ég kékjét,
a mosolygó napsugarat,
ezer virág színességét,
a daloló madarakat.

Sok a gondod? Tedd most félre!
Majd megoldod őket holnap .
Nevess emberek szemébe,
vedd észre a csillagokat!

Tárd ki szíved a világra,
neked is jár egy kis öröm,
ne bántson a múlt hibája,
dalolj velem, megköszönöm!

Mosoly nemesíti arcod,
magasba szárnyal a kedved...
Tedd félre kicsit a harcot,
öleld meg azt, aki szeret!



Meglásd, könnyebb lesz az élet,
ha egy kicsit megpihentél,
raktározz el minden szépet,
amivel gazdagabb lettél!

Tudod te is, egyszer élünk,
nem tudni, mit hoz a holnap.
Nagy hiba, ha mindig félünk,
kérlek, felejtsd el a rosszat!

Barátságod legyen áldás,
ne érezz soha kétséget,
legyél bátor, a megváltás
kíván némi merészséget!

Vedd a kezedbe a sorsod,
jár a boldogság is neked,
küzdeni kell, ez a dolgod,
s öröm lehet az életed...







ŐSZI BÚCSÚ


Gyenge vagyok, mint egy
száraz őszi levél,
mellyel kedve szerint
játszadozhat a szél.

Nem harcolok tovább
hideg durva széllel,
elrepülök inkább
távozó levéllel.

Elmegyek hát újra,
búcsúzom tőletek,
messzi vándorútra
senkit nem vihetek.

Nem süt már a napfény
életemnek egén,
nincs már semmi remény.
Emlék leszek csak én...







ŐSZI HANGULATOK


Ilyenkor, ősz táján gyakorta bús vagyok,
Torkom fojtogatják borús gondolatok.
Fáj látni, hogy lassan pusztul a természet,
Ami eddig szép volt, viszi az enyészet.

Pedig csak elfáradt szakállas Ősz Apó,
Mint egy öreg ember...ez olyan megkapó...
Felkészül a télre, leveti ruháját,
Felveszi helyett hófehér subáját.

Hosszú álmot alszik, készül a tavaszra.
De nem lehet okunk semmilyen panaszra,
Hiszen mielőtt még levetkőznek a fák,
Lombjukon virulnak díszes báli ruhák.



Színpompás levelek táncolnak, keringnek,
Boldogok, mielőtt a földre kerülnek.
Nézem ezt a csodát, örülök a tájnak,
Örülök a szelíd, őszi napsugárnak.

Szeretem a bőröm cirógató szellőt,
Vörösbe, sárgába öltöztetett erdőt.
Megőrzik a versek, fotók és festmények,
Örök kinccsé válnak ezek a szépségek.







ŐSZI POMPA


Elővette őszünk
színes palettáját,
díszesre festette
bokrok fák ruháját.

Bíborra, vörösre
cserélte a zöldet,
sárgába, barnába
burkolta a földet.

Ámulattal nézem
színek orgiáját,
napfényben tündöklő
természet csodáját.



Hamarosan lehull
lombdísze a fáknak,
hideg őszi szelek
dühödten csatáznak.

Elhaló levelek
szőnyeget alkotnak,
korhadva a földnek
táplálékot adnak.

Bölcs, öreg természet,
nem találom mását,
várja már az élet
örök körforgását...







RINGASS ENGEM


Ígérted, hogy fűzfa leszel,
itt pihenek lombod ölén,
azt remélem, észreveszel,
ágaidat fonod körém.

Töröld le a könnyeimet,
fakassz mosolyt az arcomon,
ringass el, mint egy gyermeket,
mert a szívem fáj most nagyon.



Mesélj nekem úgy, mint régen,
szavaid ma kincset érnek,
légy te újra Nap az égen,
szóljon szívből az az ének...

Szomorúfűz, ölelj engem,
dúdolj egy dalt ábrándosan,
simítsd boldoggá a lelkem
látod, fázom magányosan.







ROMÁNC


Egy napsütötte délelőtt
oly izgatottan vártam őt.

Örömmámorban érkezett,
ajkunk már csókra éhezett.
Csak ennyi volt, egy délelőtt,
pár óra míg éreztem őt.
Egy lángolás, egy érzelem,
emléke itt maradt velem.


Tudtuk, búcsúnk örökre szólt,
bár szívünk száz érzést dalolt.
Könnyes szemmel fölém hajolt,
csak némán állt, nem válaszolt.

Emléke most is bennem él.
A szél ma titkokról mesél...







SORSOK


Élt egyszer valahol egy deli királyfi,
sürögtek körötte naphosszat szolgái.
Otthona hatalmas , soktornyú palota,
díszes a ruhája, temérdek vagyona.

Gyakorta lovagolt hófehér paripán,
szomszédos kastélyban várta őt a király,
akinek leánya lett az ő mátkája.
Büszke volt szépséges, hűséges párjára.

Tisztelték eszéért, sok, okos szaváért,
udvarát megvédő, erős hatalmáért.
Szerették jóságát, csillogó, kék szemét,
határozottságát, emberi jellemét.

Adott a szavára , küzdött a nemzetért,
népe nyugalmáért, sok szegény emberért.
Ősz, öreg apjának ő volt a támasza,
nem is volt ellene senkinek panasza.

Tavasszal egy napon egyedül lovagolt,
hallotta, valaki édes-bús dalt dalolt.
Leszállt hát lováról, csendesen lépkedett,
erdőnek közepén tisztáshoz érkezett.

Észrevette a lány, lágyan rámosolygott,
szívének mélyében új érzés dobogott.
Dala tisztán zengő, pacsirta hangja volt,
amit a királyfi lelkébe fogadott.

Lába önkéntelen a lányhoz vezette,
karja ráfonódott, ajka érintette.
Csengő dala helyett csókja édessége,
rabul ejtette őt forró ölelése.



Aztán felriadva szétrebbent a szép pár,
hisz a lány szegény volt, ő pedig egy király...
Szigorú törvények szabták meg életük,
halálra ítélve bimbózó szerelmük.

Gyengéd öleléssel búcsúztak egymástól,
mint ahogy a levél őszidőn a fától.
Tudták, nem láthatják egymást soha többé,
szerelmük emléke mégis él örökké.

Visszatért lovához búsan a királyfi,
várta az udvara, hűséges szolgái,
sok-sok feladata, népének védelme...
De szívében maradt szomorú szerelme.

Pár hét múlt, az udvar szinte lázban égett,
fogadtak száz felől sok ezer vendéget.
Királyi esküvő, amire készültek,
templomi harangok zúgva felcsendültek.

Pompázó ruhában mindenki tolongott,
csupán a királyfi, aki nem volt boldog.
Oltárhoz vezette szomszéd király lányát,
de nem titkolhatta szíve bús magányát.

Fülébe csengett még szerelmének hangja,
nem tudta elnyomni templom száz harangja.
Karján érezhette mátkájának kezét,
ám nem feledhette az édes ölelést.

Házasságot kötött, mosolygott szerteszét,
de bánat ülte meg emlékező lelkét.
Kötötte a törvény, úri becsületből
lemondott végül az igaz szerelemről.

Jó és bölcs király lett, utódokat nemzett,
szolgálta a népét, dicsérte a nemzet.
De a szíve mélyét fájdalom ülte meg,
sohasem feledte azt a szép szerelmet...










SZÁLLJ VELEM!


Ma valahogy boldog vagyok,
arcom belső fénnyel ragyog,
nem sörözök, nem borozok,
derűs szívvel motorozok.

Jókedvem a széllel szárnyal,
ismerkedem a világgal,
felverem az utak porát,
elhagyom a házak sorát.

Körülölel napnak fénye,
örömöm az égnek kékje,
rétek, mezők száz virága,
patak csorgó csobogása.



Elzsongít az erdő csendje,
zöldellő fű puha selyme,
madárdallal táplálkozom,
szebb jövőről ábrándozom.

Gyere te is, szárnyalj velem,
elrepít a képzeletem,
minden enyém, ha akarom,
ölelésre tárom karom.

Visszanevet rám a világ,
nekem nyílik minden virág...
Légy a társam, hogyha kérem,
boldogságban légy vendégem!







A SZERETET EREJE


Hadd meséljek neked
ma a szeretetről,
lényünkből fakadó,
édes érzelemről.

Gyere, megölellek
Mindig, hogyha fázol,
bármerre is legyél,
tudd, nagyon hiányzol...

Szólj, ha fáj valami,
meggyógyítlak nyomban,
varázserő lakik
apró csókjaimban.

Szeretetcsokromból
átnyújtok egy szálat,
meglátod, eltűnik
keserűség, bánat.

Szeress hát, amíg élsz,
hozzon fényt és erőt,
színezze derűssé
lelkedben a jövőt...







SZERETET ÉS GYŰLÖLET


Azt mondják, egy tőről ered
a GYŰLÖLET és SZERETET.
Egyikük ad sok szépséget,
másik kínt és veszteséget.

Mi dönti el, mi ér téged?
Mit hoz utadba a végzet?
Azt kérdezed folyton: MIÉRT?
Ismeretlen bűneidért?

BÁNAT szorítja szívedet,
kétség gyötri a lelkedet.
Mindezt mivel érdemelted,
hogy kincseid elvesztetted?

Hogyha senkit nem bántottál,
fájdalmat mivel okoztál?
FELOLDOZÁST neked ki ad?
Szíved újra fel-felriad....

MIT TEGYÉL, hogy tiéd legyen
az a régi, szép érzelem?
Itt állsz most magad, kincstelen,
mint egy kifosztott nincstelen.

URAM, hozz egy új holnapot,
ragyogtasd reá a napot!
Vidd vissza a gyökerekhez,
gyűlölethez, szeretethez!

Tereld át a másik útra,
kezdje érzéseit újra,
kapja vissza élte fényét,
ajándékozz neki BÉKÉT!







SZÉPÍTŐ SZERELEM


Boldogságom szépít,
csillagszemet rajzol,
arcomon a vágyak
napsugara táncol.

Megszűnik a világ,
testem, lelkem örül,
ezer színes lepke
szálldos szívem körül.



Vagyok zengő hárfa,
húrjaimon játszol,
szól bennem a dallam,
hiába vagy távol.

Virág vagyok, rózsa,
szirmaimat bontom,
illatomnak árját
dúsan feléd ontom.

Leszakíthatsz bátran,
életem a tiéd,
szerelemmel szállok
madárszárnyon feléd.







SZÍVBŐL


Szívből szabad csak szeretni,
a világot átölelni,
egy szent célért lelkesedni,
minden rosszat elfeledni.

Zászlód lobogjon a széllel,
derűs arccal nézzél széjjel,
találd meg, mit szebbé tehetsz,
melyért küzdesz és szót emelsz!

Szomorúak az emberek,
várják már a szeretetet,
mosolyokat és fényeket...
Adj nekik új reményeket!







TŰZTÁNC


Pattog a tűzben a rőzsenyaláb,
Reppen a szoknya és dobban a láb,
Izzik a hangulat, átmelegít,
Dob pereg, ritmusa égbe repít.
Arcodon érzed a vágy parazsát,
Lelkeden őseid harci dalát,
Tűz, te varázslatos, áldalak én,
Reszket a légben e fény-tünemény.
Mágikus táncomat néked adom,



Lásd, milyen isteni, nagy hatalom,
Reppen a lábam is, hallva zenét,
Átveszi testem a dob ütemét.
Lankad a ritmus és lassul a tánc,
Mágikus töltetű esti románc,
Hamvad a láng, csitul bősz tüze már,
Ránk tör a béke, az éj dala vár...







ÚGY SZERETNÉK


Úgy szeretnék szellő lenni
fuvallattal simítsalak
úgy szeretnék eső lenni
cseppjeimmel mosdassalak
úgy szeretnék napfény lenni
melegemmel szárítsalak
úgy szeretnék virág lenni


illatommal bódítsalak
úgy szeretnék gitár lenni
dalaimmal ringassalak
úgy szeretnék csillag lenni
sugarammal altassalak
úgy szeretnék veled lenni
soha el ne hagyhassalak...







ÜNNEP




Itt van végre, akit vártunk,
TAVASZ jött el, a barátunk.
Tegnap tavunk partján jártam,
rügyező fákat találtam.

Örömömre kora reggel
madártrilla ébresztett fel.
Szívem átjárta a BÉKE,
egy csodás nap reménysége.

Ma van népünk nagy ÜNNEPE,
forradalmunk lelkülete
járja át a magyarságot,
felélesztve régi lángot.

"TALPRA MAGYAR !"-hangzik újra,


dallamát a szél is fújja,
kis országunk újra bajban,
félelmet kelt a magyarban.

Mit tehetünk érted, HAZÁNK?
Felemeli okos szavát
minden érző, igaz ember,
téged féltő szeretettel.

Ébredj ember , ünnep van ma!
Emlékezz a régi harcra ,
viseld büszkén a KOKÁRDÁT,
idézd fel az ősök álmát!

Nem kell ma már hősnek lenni,
dolgod annyi, jól dönteni,
méltósággal ünnepelni,
IGAZ magyar ember lenni ...







ÜZENET


Mikor felnézek a csillagos égre
anyám s apám látom szüntelen,
magamra hagytak engem sok-sok éve
azóta az élet könyörtelen.

Ó anyám merre jársz, látod gyermeked?
olykor érzem kezed vállamon
édes szülői illat permetez,
s reszketek mert nem lehetek nálatok.

Ígérem megjövök, hát várjatok rám
vér a vérből újra oly közel,
ha majd a rút halál egyszer rám talál
kisimulnak a ráncok, békém meglelem.

Csillagos ég, pillantásod bársonyos
földi létemnek csodás társa,
maradj velem mutasd utamat, sorsom
fent vár rám, szüleim örök vára.







VÁGYAKOZÁS


Jó lenne még egyszer szerelmesnek lenni,
ifjúkori hévvel felhők közt lebegni.

Szeretnék valakit őszintén szeretni,
boldogan kacagni, könnyezve nevetni,
örülni a napnak, arca mosolyának,
bőre illatának, becéző szavának,
szabadon suhanó madarakként szállni,
csapongó képzelet játékává válni.

Megismer a szívem, hatalmasat dobban,
elvarázsolt lényem nem szerethet jobban.
Egy dallamra zenél lelkünkben az ének,
azt, mi neked tetszik, látom én is szépnek.
Add át magad nekem, törjön meg az átok,
te lehetsz az, akit oly régóta várok.

Érzem, hogy már itt vagy, tégy meg még egy lépést,
mutasd meg a régen
elfelejtett érzést...









VIRULÓ TERMÉSZET

Ugye, látod, milyen szép lett?
Pazar, viruló természet...
Mindez Isten ajándéka,
örömhozó a szándéka.

Madárdalra ébredsz reggel,
feltölt kirobbanó kedvvel.
Lelked elönti a béke,
egy csodás nap reménysége.

Amerre jársz, virágpompa,


frissen zöldül a fák lombja.
Simogat a nap sugára,
fényözön terül a tájra.

Langyos szellő balzsamával,
tenger virág illatával,
hódolattal körültáncol.
Elszédülsz a boldogságtól...

Kívánhatsz-e ennél szebbet,
természetnél ékesebbet?
Töltekezz fel e szépséggel,


erőt adó békességgel!







VOLT EGY KINCSEM


Volt egy kincsem, gyönyörű,
hihetetlen szépség,
édes lett a keserű,
bizonyság a kétség.
Szivárványként ragyogott
lelkem titkos mélyén,
szívem tőle dobogott,
sütkéreztem fényén.

Aztán történt valami,
kincsem elvesztettem,
elrabolta valaki,
semmit sem tehettem.
Máshol ragyog fénye már,
enyém könnyek árja,
nem süt rám a napsugár,
lelkem bánat rágja.










 
 
0 komment , kategória:  Kacsa Zsóka  
Kassák Lajos
  2016-07-25 21:15:10, hétfő
 
 










KASSÁK LAJOS


Kassák Lajos (Érsekújvár, 1887. március 21. - Budapest, 1967. július 22.) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, képzőművész.

A századfordulón politizál, feketelistára kerül. 1909-ben gyalog indul Párizsba. A Tanácsköztársaság alatt az írói direktórium tagja volt, ám a Kun Bélával folytatott vitái arra késztették, hogy távolságot tartson a bolsevik irányzattól, ugyanakkor soha nem tagadta meg baloldaliságát. 1947-ben szociáldemokrata képviselő (Szakasits-párt), a funkcióval betesz magának. 1949-től vége a dalnak. Róla nem írhatnak, ő nem jelenhet meg. Ekkor hatvankét éves. A kor politikai vezetése - a moszkvai négyesfogat - a hajlítható, vörösre átfesthető művészeket szereti. Kassákot 1953-ban kirúgják a pártból. De mindez nem érdekes. Annyi történik, hogy a politika, és a politikusok nyalogatásához kedvet érző művésztársak megnehezítik tíz évét, de az életművet, legyen bár a Párt elszánt és kitartó, képtelen megsemmisíteni. A kádári konszolidáció végül a hatvanas években kiengedi a karanténból.


Link


Link







AJÁNLÁS


Fogadd el ajándékom oly szerény
csak az eget adja és a földet
a zöld tengert az álcázott gyilkost
ki sok cápát ölt meg és sok halászt.
Fogadd erdőimet mezőimet
hol galamb fészkel szőke nyúl szalad
és fogadj el engem mert végülis
minden én vagyok e zord világon
s én neked ajándékozom magam
egy vörös csókért egy halvány mosolyért.

Fogadd el ajándékom kedvesem
oly hálatelt és oly neked való.







AZON AZ ESTÉN


Megjött az este hogy téged elaltasson
de egy csillag áll a vártán fényhangokon rikolt
felhő mögé bújt hogy könnyeit elrejtse
szerelmesek pásztora a telihold.

Sziget ez a város ahol csak te és én vagyunk
hiába sikong a csillag hiába les
két szép kezemmel mondom el hogy szeretlek
s te különös illattal súgod nekem szeress.

Az akasztott prófétát nem irigyli senki
eltűnik az árnyék ha fürdeni fénybe lép
szerelmünk titkait mi nem vetjük tűzre
minden jóra születik bennünk új remény.

Csillagon és tüskebozóton áttör szerelmünk
lánya és fia vagyunk mi a tiszta fénynek
hallgasd közel egy rózsa lélegzi be mosolyunk
amott láthatatlan rigók énekelnek.







BÚS EMLÉKEZÉS A KEDVESEMRE


Most arcomon az ájult, régi láz:
Létembe látok könnyes ablakon
S szeretnék élni bús hallgatagon,

Míg lelkemen: a sima tó felett,
Mint halász, ha kapott kedvező szelet,
Egy régi emlék gyöngyöket halász.







DAL EGY SZÉP LÁNYRÓL


A legszebb nő volt Barbara
akit valaha láttam én
esténként az utcán sétált
mögötte bivalynagy legény.

Fehér mezítelen karját
ha érinthettem volna csak
de akár egy balga koldus
álltam a ködben hallgatag.

Olyan szép volt mint az angyal


nagyon kívántam szeretni
szemében hattyúk fürödtek
alig takarták leplei.

Ó rég elhagyott városom
kihunyt lámpák sikátorok
befellegzett már életem
szívemből kék-zöld vér csorog.

Szőke boszorkám Barbara
messze tájakról látlak még
hogy szép voltál s víg szerelem
ölébe emelt fel az ég.







ELVÉTETT UTAK


Merre jársz, hogy nem találom lábaid nyomát
az alkonyat mély ösvényén vándorolok
Annácskám, emlékeim között is a legszebb
igazgyöngy szívem bíbor foglalatában.

Hét napom áldoztam érted és hét éjszakám
hét tőr hasított rajtam hét vérző sebet
és íme itt állok most az éj kapujában
ismét egyedül s ó, milyen reménytelen.

Küldj felém egy szót, sóhajod halk fuvallatát
hogy nyitva maradjon két elfáradt szemem
hogy boldogtalan is éljek s térdre ne bukjam
összegyűlt éveim súlyos terhe alatt.







FELAJÁNLOTT BÉKE


Ha elmész,
az a te dolgod.

De nem miattad
sír majd a szél,
a tulipánok
nem miattad csukják be
szirmaikat.

Nélküled maradok
és kicsépelem
termésem maradékát.

Ha éhes leszel,
szállj ablakom párkányára,
tiszta búza lesz ott,
s én jó étvágyat kívánok hozzá.







HALK KIS BALLADA


Meghalt az asszony, aki szép volt s akit versben dicsértem én
mondom bizony, meghalt már szegény.
Mint az árva, búsan és sután
egyre sírdogált. Csak sírdogált s letért a földi utakról
örökre egy ünnep délután.
Az enyém volt ő s engemet, mint rózsát viselt a kebelén
s maga is egy rózsa volt szegény.
Ki érti meg súlyos bánatát?
Virágot szedett a réteken egy nyárvégi nap alkonyán

aztán sírt és megölte magát.







HARANGSZÓ


Feltámadott, mondják a népek és
Megsüvegelik,
Nevét a názáretinek, ki az ács fia volt
s megenyhült már a szél is s a rügyek
kisarjadtak.
Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek
Amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget
S alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.

Én is emlékszem rá, mint az egykori
Játszótársra
S ti is útszéli csavargók és mesteremberek
Akik hű követői vagytok valamennyien
A nincstelenségben, az útban és az igazságban

Igen, igen, az Ő árnya is visszhangja
vagyunk mi
s bár nem ízlelgetjük a húsvéti bárány húsát
mindennapi kenyerünkben s vizünkben
dicsérjük,
hogy vérünkből való s meghalt értünk
a kereszten.







HEGEDŰSZÓ...


Hogyan mondjam el, hogy szeretlek
igaz szerelemmel
úgy, mint király a koronáját, szegény a
kenyerét
szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú
vagyok tőle
s óvnám magam, ha lehetnék még
valaki nélküled.
Én vagyok az árnyék és te a fény,
vagy fordítva tán
két karom kitárom feléd s íme a kör
bezárul
és benne állsz akkor is, ha talpig kívül
maradtál
halk nevetésedre emlékszem
tengereken túlról.
Merre lehet a város, ahol először
láttalak
a liget árnyas oldalán öntözted
virágaid
egy madár ült a kőrisen s vérző
szívvel énekelt
éreztem, hogy tőled búcsúztat el most
mindörökre.
S újra itt vagy, mert élek s nélküled
nem élhetek
hiába szállsz fel a tenyeremből,
visszatérsz megint
a pillanat játszik csak velünk s a
végtelen idő
láncokkal és titkokkal kötötte össze
szívünket.







HŰ SZERELEM


Pilláid rácsa mögé zártál
úgy élek ott, mint az elítélt
csókod tüze már rég kilobbant
ó börtönöm, ó hű szerelem.

Karjaimat, hogy feléd nyúlnak
emlékek kötik meg és láncok
miért, hogy rád sem ismerek már
bölcsője és sírja szívemnek.

Nappalok és éjek múlnak el
de maradok én és számolom
egy könny még, egy könnyű sóhajtás
s emléked láncai lehullnak.







KEZEM A KEZEDBEN


Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák gyökereit
de ez a szél gyönge ahhoz
hogy elszakítson bennünket egymástól.

Te az én lefejthetetlen húsom vagy
s az én vérem forr a te ereidben.
Hiába jön felénk barát vagy ellenség
nincs aki elrabolhatná a te ajkad
az én ajkamtól
nincs, aki kiáshatna engem
a te nagyon mély szemeidből.







MÁRCIUS


A hóból és a sárból kelt ki, mint egy gyönyörű virág
s hogy pirkad az ég, a csecsemők elhagyják bölcsőjüket.
Ó, élettel teli hullámzás, miközben jössz és átsuhansz
az ébredő falvakon és a zöld erdők fodrai közt
merre tévelygek én és miért cipelem még bánatom?
Népek vad gyönyörűsége vagy, akár a részeg hajó
mely a végtelen tenger hullámai fölött tántorog.
Földünket megkoszorúztad a tavasz füzéreivel
szaglik a gyümölcsfák virága s az utakon cigányok
vándorolnak hegyeknek fel, hol az ég kapuja tárul.
Rád emlékeztet ez a táj s ez a céltalan bolyongás
felejthetetlen Kedvesem, ki a hó alatt aludtál
ébren vagy már s enyhe napfény ragyogja be szép formáid
csakúgy, mint a növényzet szirmait s a fehér pillerajt.
Íme, ahogy halántékodon hajad ezüstje csillan
világok sarjadnak benned az ifjúság díszeivel
s amíg dalolok rólad, miként a friss rügyek illatát
a zengő márciusi szél feléd sodorja vágyaim.







MESE A RONGYBABÁRÓL


Van nekem egy nagy babám,
rongyból varrta a mamám.
Két gyöngy szeme merengő,
fején pettyes keszkenő.

Szája arany fonalból,
velem eszik egy tálból.
Ő az őrző angyalom,
röpül, röpül is, ha akarom.

Ilyet te még nem láttál,
csodább minden csodánál.
Ha kíváncsi vagy nagyon,
benézhetsz az ablakon.







MINDENKIHEZ


Ne kövezzetek meg jó emberek,
ha egyszer rám találtok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Nem az vagyok én,
akinek ti láttok engem.
Árnyék és fény
izzó nyár és fagyos tél
egyformán eltakar, elöletek.

És íme, bevallom,
önmagam takarom el önmagam
nem miattam, hanem magamért,
mint az a gyermek, aki bújócskát játszik.
Csak akarnia kell és láthatatlanná válik
a házban ahol együtt él a családdal
vagy az utcákon, tereken
ahol az emberek tömegei sodródnak körülötte
azt hiszi, senki se látja
és játssza együgyű játékait
önmagával önmagának.

Így élek és is mintegy kiszakadtan a világból
s mégis mindenütt jelenvalón.
Egy szem vagyok a testvéri szeretet füzérében.
Szenvedve mindenkiért
és harcban mindenkiért,
de sosem mutogatva magam a fórumokon.

Olyan vagyok, ahogyan az elvetett magból kikeltem
és nem szégyenkezem miatta.
Tudom, jól tiszták a kezeim
nyelvem nem árulja, el barátaimat
nem felejtem el halottaimat,
s hogy ti másnak láttok engem, mint aki vagyok,
ám legyen,
csak arra kérlek, benneteket
jó emberek
ne kövezzetek meg, ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.







MONOTON


Eső esik
esik az eső
mintha
opál gyöngyök
hullanának
az ég
fekete kötényéből
esik az eső
esik
esik
esik


Harcsa/Keszég/Márkos/Benkő/Pándi: Kassák - Monoton

Link








MOZDULATLANUL AZ IDŐBEN


Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled
aki a jó és rossz fölé emelted életem
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.







NÉGY SOROK


I.

Te vagy az, aki után lámpással futottam.
Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
Te vagy az, akiért érdemes az élet.
Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.

II.

Ó szerelem milyen szesszel itattál meg engem.
Ó szerelem börtönbe zárnak a te karjaid.
Ó szerelem egykép csúnya vagy te és gyönyörű.
Ó szerelem eltakarom előtted az arcom.

III.

Kedvesem mosolyáért dicsérlek, ó Élet.
Kedvesem ízével érinted az ajkam.
Kedvesem ágyát te veted meg előttünk.
Kedvesem mérgezi meg a borod, ó Élet.







NOVEMBERI KÁNKÁN


Kinyitottam az ablakot
és hallom
a vad északi szél
ordít.
Az utca fekete
pofájából tör elő
és ordítja
vérengző diadalát.

A megnyomorgatott fák
sírnak
leszakadt drótok
kaparják a falakat
gyors röptű
vörösesbarna
vércseszárnyak
az égen.

Itt az ideje
hogy a gyámoltalan lélek
térdre hulljon
és kiokádja
bűneit.

Az éjszaka
romhalmaza közt
gyáván megbújik a rabló
érzi hogy ebben a sötétségben
minden jel
láthatóvá válik
minden liliomtipró
átkozza magát
minden kereskedő
a csalások emlékétől
szenved.

Mi értelme a tollnak és papírnak.
Ki mérte rám a büntetést
hogy torkom állandóan
tintával legyen tele
s hogy lássam a nyomorúságot
a hiábavaló vágyódást
a sápadt kétségbeesést.

Becsuknám az ablakot
a falakat legjobb szeretném
egészen magamra húzni
de íme
nem találom a kezem
valahol a szél fogai közt
morzsolódik.

Kiszolgáltatott
és elhagyott
vagyok
nagyon.







OLYAN VOLT Ő


Olyan volt ő
mint a jótétemény maga
mint egy virágos kert illata
mint az a valótlan kéz
amely olykor-olykor
mély álomba merített
mint az az ajándék
amit nem kértem soha
és boldoggá tett ha megérkezett.
Mindenét megkívántam
és mindenét nekem adta







PÉLDABESZÉD HELYETT


Elítéltek, mert ártatlan voltam. Védekeztem, igaz, hogy nagyon lanyhán, s ők megmagyarázták, nincs nagyobb gonoszság az ártatlanságnál. Mesteri függőhidat és kilenc velencei bárkát ajánlottak fel szökésemhez, de én maradtam. Jézus és Barabás állhattak így Pilátus előtt, s én mosolyogva néztem, hogy a tömeg nem engem, hanem Barabást szabadítja ki a bírák karmai közül.

Elhurcoltak, mert bebizonyították, hogy ártatlanságom valóságos lázadás az emberek általános életmódja ellen. Igazuk van. Acélpenge az ártatlanságom, hosszú évezredek alatt kiagyalt méreg és modern golyószóró, főképpen pedig olyan néma jelkép, amely éjjel és nappal egyformán vádol.

Kigombolt gallérral, nyakkendő nélkül jártam, mintha csak életem, nyomorúságos életem kezdete óta a kötélre várnék, amiről majd úgy csüngök alá, akár anyja köldökzsinórjáról a rothadó gyümölcs.

Abból élek, hogy nem félek a haláltól. Élvezni tudom, ami tilos, s nem azt utálom, aki szolgál, hanem aki szolgálatot követel a gyöngébbtől. Kemény homlokom fájó idegeim bozótját rejti, halak, madarak és dús növényzet élnek sűrűjében, védenek árulóim és rágalmazóim ellen. Miután fejemre hullt ítéletük, a magam céljának mezsgyéjére léptem ismét. Megtaláltam otthonom s a színes asztali abroszt, amivel eltakarhatom fájdalmam. Nem állok meg az örvény szélén, úszom tovább az ár ellen.

Ó, gyönyörű, vad zuhatagok, mossátok el üledékét a múltnak







PILLANATOK


Idegen kéz kopog
az ablakon.

Lámpám körül
egy szürke lepke száll
fényt ivó szárnya
ijedten remeg.

Egyedül vagyok
lapul bennem
a félelem
kinyitom a szám
de a hangom elveszett.

Ha te most
rám gondolnál
a haláltól
váltanál meg.







RÓZSA RÓZSA RÓZSA


Lassan bomlik szét a rózsa
szirmai a végső tűzön ragyognak
bíbor díszei nyárvégi napoknak.

Ne sírj te lány, ne sírdogálj
rólad muzsikál a nyári este
emlékszem még szemedre szép kezedre
s hogy ajkad ajkamra szállt
ahogy madár inni száll a tóra.

Néked ajánlom e dalt is
szerelmem kertjében kifeslett rózsa.







SZERELEM


Mégis csak a te rejtett tüzed
a legmélyebb sebet égető tűz - Szerelem.

Ó, asszonyok, ó, asszonyok
akik házába olykor benyitottam
vagy csak az ablakon néztem be hozzájuk olykor
s ó, ti lányok, kócos rózsatők a reménydús partokon
be szép, hogy olykor átlobogtok éjszakáim bozótján
s én sejthetem fiatal húsotok illatát
és ó, ti gyöngyszemek a hétköznapok fonalán
az én utcámon mentek át ti reggel, este
milyen boldog a szél, ha szoknyátok ráncait cibálja
milyen örömmel venne fel benneteket a férfiak hajója.

Kiket a káromlás és a korbács gyaláz meg
a gyáva szolgák se mondanak le rólatok soha
soha a katona, ki a halállal jegyezte el magát
minden férfi szíve tárva nyitva áll
várván a galambot, csőrében a gyűrűvel.
Szerszámai közt a kovács, ha rátok emlékszik
kalapácsa dalol az üllőn, bús és gyönyörü dalt dalol
tűzcsóvák nyílnak a szőrnyü vasrácsok indáin
s ő kezes lesz, akár a húsvéti bárány
és sírni tud ő, aki még soha nem sírt
érzi, tőr ütötte át szívét láthatatlan
egy pillantás, vagy egy nevetés mérgezte meg borát
egy nevetés, ami keserűbb volt az epénél.

Csupa igéret vagytok és csupa hívás
csupa átúszhatatlan tenger mégis.
Hány király fejét ejtettétek a porba
hány énekes száját tapasztottátok be sárral
hány szivet roncsoltatok szét unalomból.
Szüz Máriák és szenvedő Veronikák
véres a ti kendőtök minden egyes szála
bánat virágzik a ti kertetekben
aranysárga bánat, ezüstszürke bánat.
És mégis kiolthatatlan a tüzed - Szerelem.
Hogyan is feledhetném a kurta ingű csitri lányt
akit egy kulcslyukon át láttam mint kisfiú
feledhetem-e a véletlenül elcsábított asszonyt
aki lábhegyről és hunyt szemmel adta az első csókot
és a vöröshajú idegen nőt feledhetem-e
aki a tó partján hevert mókussal az ölében
ami nem is mókus volt, de maga a csipkebokor
ahogyan Mózes előtt megjelent a pusztában.

Maga a tűz vagytok ti s én a tűzre való hasáb
fogadjátok hódolatom ajándékát e versben
szűz Máriák, szenvedő Veronikák.







SZERELEM ÉS FÉLELEM


A kék a zöld a sárga
tó vizében
szemérmesen áll
mégis mezítelen.
Lehunyom a szemem
hogy ne nézzelek
becsukom a szám
hogy föl ne faljalak.
Érzed-e
szép szívünket
milyen kegyetlen
láncfüzér
bilincseli össze.







SZERELEM ÉS JÁTÉK


Bezártalak, hogy ne lássalak.
Ha látlak, megáll szívverésem,
félek, hogy a szívedet elérem.

Rózsatőt ültetek ablakod alá,
s ha jönnek a hajnali szelek,
leválik rólad álmod gyönge héja.

Két nagy szemeddel láthatod,
a rózsa szirma, a hajnal is
én vagyok.







A SZERELEM VISSZFÉNYE


Aztán, hogy elváltunk, sokára, nagyon sokára
levelet hozott tőle e reggeli posta.
Kedvesem, írta sűrű, kerek, kis betűkkel
naponta gondolok rád s mióta nem láttalak,
úgy érzem, szebb vagy, mint valaha s ó, a kezeid
két erős karod, melyek ölelték derekam
és a szemeid, melyek haragosan zöldek
vidáman kékek tudnak lenni majdnem egyszerre.
Ha benézek a tükörbe, nem az én képemet
hanem a te mosolyodat keresem benne
s ha így nem találkozhatom véled, kérdezem
meghaltál volna már, vagy börtönben ülsz bűntelen?
Arcunkat miért is fordítottuk el egymástól
ősz van most s a hulló falevélen üzenem
élek még s ó, lásd egyedül csak érted élek
ki messze tűntél s többé tán nem is vagy az enyém.







A SZERELEM VONZÁSÁBAN


A pallóra lépek hogy elérjem a hajót.
Viharzón sodródik alattam a víz
és megugatja árnyékom.
Visszanézek a földre hol összesöpörték a múltam
és szemétre vetették.
Pénzem jobb ruháim őrangyalom is odaveszett.
Elindulok hát pucéran
üres zsebekkel
lesoványodott testtel.
De rendületlenül hiszem hogy megérkezem hozzád.
Bizonyára este lesz akkor
s te ott állsz előttem
a csillagok fényében.







SZERELMÜNK ÉNEKE


Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
mint vándor, ha menedékért könyörög
éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
ilyen két testvérszirma egy virágnak
sötét szemed az én szememhez hasonló
szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
ott vagyok álmodban s az enyémben te
egyazon tengeren ring velünk a bárka
egyazon csillag ontja ránk sugarát.







A SZÍV KELLETÉSE


Levelet írok neked
kedvesem.
Szívemet ajánlom fel neked
kedvesem.
Ajtómat nyitva hagyom
kedvesem.
Legyen a tiéd minden aranyom
kedvesem.
megölöm magam érted
kedvesem.

Verseket találok ki érted
kedvesem.
Forgószél lennék érted
kedvesem.
Szűz hóhullás is lennék érted
kedvesem.
Hallhasd meg együgyű énekem
kedvesem.
Üzenj valamit nekem
kedvesem.







TESTVÉRKÉK


Barna dombon
zöld berek,
kószál benne
két gyerek.

Egyik neve
Pannika,
másiké meg
Jancsika.

Málnát szednek,
zöld diót,
sose láttak
ennyi jót.

Csellengnének
estelig,
de a zsákuk
megtelik.

Anyu is már
vár rájuk,
megveti a
kis ágyuk.

Szalmán innen,
szénán túl,
szemecskéjük
lezárul.

Ringó hátán
egy halnak,
álomföldre
utaznak.


Illés Lajos - Kassák Lajos: Testvérkék

Link











ÜZENJ


Beszélgessünk, beszélgessünk
Te meg Én
Beszélgessünk nem szegletesen kemény, hanem puha
legömbölyített szavakkal,
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan,
ahogy a tölgyfalevelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy és is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.

Kicsikém
elképzelt madaram...
Te meg Én
beszélgessünk a világról
amiben bolyongunk
és nem találjuk egymást







VELED VAGYOK


Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy - kérdezem
feleled - nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.







 
 
0 komment , kategória:  Kassák Lajos  
Aratás, szünidő - NYÁR
  2016-07-23 19:00:45, szombat
 
 













ARATÁS, SZÜNIDŐ - NYÁR


Bizonyára sokan tudják, honnan ered az esztendő hetedik hónapjának az elnevezése, hiszen a július szinte beszélő névként utal Julis Caesarra, a minden idők egyik legnagyobb hadvezérének tartott római politikusra. A keresztény hagyomány az egyik apostol után Szent Jakab havának nevezte, akinek 25-én van a névnapja, a 18 századi nyelvújítók kalászosnak hívták, de az Aratás hava is ismert volt egykor.

Míg a világ világ, az egykor életnek /is/ nevezett kenyér az emberiség alapvető élelmiszere marad, még ha az aratást ma már nem is kísérik olyan szokások, mint egykor. Elődeink ugyanis az aratást kalapemeléssel, imádsággal és fohászkodással kezdték, a munkánál használatos eszközeiket pedig a pap megszentelte. Az első learatott búzaszálnak, az első kévének nagy jelentőséget tulajdonítottak: amely baromfi ebből evett, egészséges és termékeny lett, ha pedig az arató a derekára kötötte a kévét, az elűzte a fájdalmat.

Persze a július "másról is szól", az iskolai szünidőről és a nyári szabadságokról, a nyaralásokról, a pihenésről. Kisgyerekként nagyon vártam ezt a hónapot, mert az általános iskolából ilyenkor mehettünk táborozni Révfülöpre, a Balaton partjára.

Az idén a sportot kedvelők - közéjük tartozom én is - használták ki a hónap második felét: a labdarúgó Európa-bajnokság miatti éjszakázások után gyűjthettünk egy kis erőt, mert augusztusban következik az újabb erőpróba, a riói olimpia!

Hajrá magyarok!







Osvát Erzsébet: BŐKEZŰ JÚLIUS


Július,
a vendégváró.
Mindig szíves
vendéglátó.
Sétálni hív,
menj vele!
Tárva-nyitva
erdeje.
Szomjad, éhed
oltja málna,
szedhetsz bőven,


nem sajnálja.
Hűsölhetsz
a fák alatt.
Finom gomba
száz akad.
Zenében sem lesz
hiány:
fejed felett
rigó fütyöl,
trillázik
a csalogány.







Radnóti Miklós: JÚLIUS


Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,


este lett.
Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.







Babits Mihály: NYÁR


Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!



Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
Óh gyönyörűség!

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!


Harcsa Veronika - Nyár (Babits Mihály)

Link



Indián nyár

Link



Örülj velem a nyárnak /Zene Ricky King/

Link

















 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
München
  2016-07-23 18:15:16, szombat
 
 




MÜNCHEN - Németországban is lecsapott a terror!

Lövöldözés és tömegmészárlás egy müncheni bevásárlóközpontban: kilenc halott, sok sérült.


A müncheni rendőrség is megerősítette, hogy néhány nappal a baltás merénylet után tegnap este újabb terrortámadás történt a városban.

Bekövetkezett minden német lakos legrosszabb rémálma, miután péntek délutántól szimultán lövöldözések bontakoztak ki a városban, a München északi részén fekvő Olympia bevásárlóközpontban, amely 9 ember életét követelte.


A müncheni rendőrség a mostanra összegyűjtött bizonyítékok alapján megerősítették, hogy:

NÉMETORSZÁGBAN IS LECSAPOTT A TERROR.


Egy 18 éves német-iráni kettős állampolgár volt a péntek esti müncheni lövöldözés elkövetője, aki több mint két éve lakott Münchenben, nem szerepelt a rendőrségi nyilvántartásokban, és egyetlen pisztollyal lövöldözött. A korábbi információkkal ellentétben a férfinak nem voltak társai, a lövöldözés után öngyilkos lett. A támadásban kilencen haltak meg, és 21-en sérültek, közülük 16-an kórházban vannak, hárman súlyos állapotban. A halottak között fiatalkorúak, a sebesültek között gyerekek is vannak.














 
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Kamarás Klára
  2016-07-21 21:30:16, csütörtök
 
 







KAMARÁS KLÁRA


Kamarás Klára (Pécs 1932. december 18 - ) író, költő. Nyomtatásban 16 kötete jelent meg.


"Az álom és a költészet szabad.
Az vagy, akinek képzeled magad:
lehetsz király, vagy koldus, egyre megy,
anyja után vágyódó kisgyerek...
Elestél? Hagyd, hogy felemeljelek,
s ha dalolok... hidd azt, hogy csak neked"!
/Kamarás Klára/



Link


Link


Álmok útján

Link








ÁLLJ FÉLRE SORS


Állj félre Sors... Idő... Halál...,
mert annyi minden várna még!
Csak munka volt az életem,
s belém szakadt a szó, a kép.

Ne fuss szekér velem tovább!
Megállnék még. Pár pillanat
helyett pár év... az is kevés,
hogy elmondjam, mi még maradt,

vagy csak a fényt lássam tovább,
mi rám süt most, s az illatot
érezzem, mit ezer virág
hint rám, mit egyszer itt hagyok.

Ez nem virág? Nem napsugár?
Tömjén és gyertyák illata...?
Fáradtan megadom magam.
Hol vagy hazám? Van még haza?







ÁLOMHAJÓ


Most kék vízen lebeg ezüst hajóm.
Madárdal száll felém, s oly álmodón
érint a szellő, mint fényes selyem...
Repüljünk át az álomtengeren!

Figyelj! A parton pálmák intenek,
a távolban talán egy kis sziget...?
Kit érdekel most élet, vagy halál,
ha egy-két ilyen álom rátalál...!

Tovább, tovább... nincs veszve semmi sem,
még itt vagyok, még feldobog szívem.
Még hajt a vágy, leírni azt, mi jó...
Ne hagyj el álom..., fény..., ezüst hajó...!







ÁRNYAKAT ŰZVE


Éjszaka van már,
hunyd le szemed.
Villódzó fények közt
visszavezetlek a múltba.
Add a kezed , sose félj,
csak csókolj újra, meg újra.


Volt, ami volt.
Most itt vagyok én:
múlt is, jelen is.
Semmit nem ígérek,
de az éjszaka árnyait
elűzni segít
hűs testem és ez az ének...







BENNEM ÉLSZ

Lágy zöld mohába írtam a neved.
Bűnül ne vedd:
A zöld mohám kiszáradt.

Hatalmas fába véstem arcodat,
Hogy elfogadd.
A drága fát kivágták.

Viaszba karcoltam: Szeretlek én!
A nyár tüzén,
Nézd csak, mi lett belőle!

Szívembe rejtem hát a képedet,
Halott lehet,
de arcod benne izzik.







BOSZORKÁNYTÁNC


Parazsat loptam, lángot fogtam,
ölelgetlek félálomban.
Minden éjjel táncot járok,
így szokták a boszorkányok.

Parazsat őrzök, lángom lobban,
lobog a tűz már, éleszd jobban,
szoknyám pördül, sarkam koppan,
tölts poharamba, ne hagyj szomjan.


Pattog a szikra, nincs aki bánja,
gyullad a szalma, átcsap a házra,
ég a világ is, oltani kéne...
Hajnalodik már... itt van a vége.







BÚCSÚ


Maréknyi fény, tengernyi bánat,
és döbbenet maradt utánad.
Maréknyi fény kúszik szívembe:
bár a tegnap csak holnap lenne...!
Maréknyi por, könnyek az éjben,
azután elfeledlek szépen...







BÚCSÚ EGY RÉGI BARÁTTÓL


Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
A szél elfújta léted és neved.
Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást...
Barát voltál? Mindegy... Isten veled!

Felrémlik néha-néha kedves arcod
egy-egy borultas őszi alkonyon.
A remény olcsó, a hit drága jószág:
hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.

Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
s sötéten leng az omladó falon,
káprázó szemmel szinte-szinte látom,
te nézel be hozzám az ablakon.

Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
bús ködpalástban te jársz kedvesem,
foszló árnyékod látom átsuhanni
a dérrel hintett, fáradt kerteken.

De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
és nem idézi kérdő kék szemed...
Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
Barát voltál? Mindegy... Isten veled!







CSAK ÁLOM


Még várj... még van idő,
magasan jár a nap.
Ne tudja senki,
hogy csak álom ez,
álmodtál,
s én is csak álmodtalak.
Majd elcsitul köröttünk a világ,
és szürke fátyol könnyű árnya
borul a tájra...
Akkor majd újra itt leszek.
Meglásd, a csillagok világát
borítja ránk az éj, s a képzelet.







CSILLAGÍV


Már tudom, hogy a csillagok nem
akárhogy futnak fenn az égen,
és nem csoda, és nem varázslat,
ami ott tartja őket féken.

és jó, hogy elkerülik egymást,
és jó, hogy nincs találkozás,
mert világokat törhet össze
egy szörnyű égi robbanás.

Mind így vagyunk. Sodor a sorsunk.
Távoli ívek közt szabály,
vonzás ,taszítás ez az élet,

s míg lefutunk az ég falán,
vannak, kik elkerülik egymást.
Jobb is talán...







EGY SZÜRKE VERS


Szemed helyett nézem a monitort.
Kezed helyett a billentyűkhöz érek.
Hol a sok sziporkázó gondolat?
Nincs üzenet.
Kikapcsolom a gépet.

Ez a reggel is olyan mint a többi.
Kinézek, hátha kisütött a nap.
Benn szürke falak, kinn a szürke ég .
Szürke közel és szürke messzeség...
Szürke szivárvány, szürke táj fölött?
Hát nincs remény, a tavasz megszökött?
Csak hiány van, mely egyre jobban éget,
S én bámulom e tenger szürkeséget...







EGY VISSZATÉRŐ ÁLOM


Mostanában gyakran azt álmodom,
hogy fölfelé megyek.
Romos lépcsőkön és törött létrákon
mászom, csak egyre mászom fölfelé,
és visszacsúszom mindig... újra...
Kitartóan, de egyre nehezebben
mindig csak újra... újra fölfelé...

Néha fölérek: föl a csúcsra.
Körülnézek, és mindenütt romok,
ledőlt falak és szürke sivatag,
összesárgult vagy beszűkült utak.
Ott fenn nincs más,
csak az, mi odalenn.
Fölébredek.

Fel kéne adni végre...
Fel kéne adni?
Nem lehet.







ELÉGIA


Ott ült az ablak mellett.
Emlékszem, varrt szegény.
A tű parányi sebet ejtett
napbarnított kezén.

Tizennyolc éves voltam,
ki még semmit sem látott,
s megváltani készültem
gőgösen a világot.
Ahogy anyámra néztem,


egyszerre megviláglott:
Nem csak kereszthalálért,
szürke napok sodráért is
lehet valaki áldott.







EZ TÖBB...


Ez több mint szerelem:
Ez gondolat...
Hajnali séta juharfák alatt...
Galambszárny rebben
Párák... permetek...
Hullnak a sápadt őszi levelek.

Aztán a munka... és már odabenn.
A szkenneren fehér cicád pihen...
Megsimogatnám... mégse... nem lehet:
Megérezné a simító kezet:
Felébred, s akkor én is ébredek...

Már reggel van, kinyithatom szemem.
Elmúlt az álom és a gondolat...
A gondolat, mely több mint szerelem...







ÉLETJEL

Néha még kihúzom magam:
Hasat be, mellet ki - mint régen.
de csak kavicsot rugdosok,
nem felhőt nézek fönn az égen.







A FÁK ALATT


A fák alatt, közel a házhoz
Így szólt a férfi asszonyához:
Tudd meg, te vagy az életem,
Te vagy a sóm, a kenyerem.
Hűs hajnalom, munkás napom,
Hazavezérlő csillagom:
Tövisek között áfonya!

Ha nem lennél, engem ki várna?

Te vagy a lelkem téli álma,
De Ő... a tavasz mámora !







FEBRUÁR VÉGÉN


Mit mesélhetnék most,
február havában ?
Víg farsangi bálban
én bizony nem jártam.
Hideg szelek fújtak,
az arcomba vágtak,
nagy kendőbe bújtam,
még is rám találtak.
Havat sepregettem,
tüzet élesztettem.
Tavaszról daloltam?
Jól be is rekedtem !
Tél végéhez érve
már csak azt kívánom,
hó helyet hóvirág
nyíljon a portákon .







FOGYÓ UTAK


Lassan már elfogy alólunk az út.
Megyünk a pusztaságon át,
még visz a láb,
mert tart a lendület,
de már nem tudjuk, hogy hová, minek?

Forrást keresnénk, élő, bő vizet,
de lassan elfogy alólunk az út.
A nap tüzel,
cserzett bőrünk csak álca,
alatta ezer fájdalmas barázda.

Tán bosszúvágy volt, vagy csak félelem,
talán a lelkiismeret terelt? Hiába!
Lassan már elfogy alólunk az út.
Mindegy miért, és honnan érkezünk,
már oktalan és céltalan megyünk...

Még szólnak hozzánk.
Kérdezik talán:
miért e vándorélet,
de lassan elfogy alólunk az út.
Csak bólogatunk: más is idejut!

Letérni, félrenézni? Ó, miértek!
Volt hitvallás meg zászló, büszke dal.
Már csak motyogva mondunk némi rímet.
Nem látunk otthont, nekünk-tárt kaput.
Lassan már elfogy alólunk az út...







GYERTYALÁNG


Adj meleget!... Áraszd a fényt!
Ne vedd el tőlünk a reményt,
hogy szebb és jobb lesz a világ!

Mire gyermekünk, unokánk
körültekint, s felnéz az égre,
ne égő házak füstjét lássa,
mert béke lesz... mindenütt béke...







GYORSULÓ IDŐBEN


Az évek futnak súlyosan, dobogva,
én is gyorsulva süllyedek a múltba.
Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem,
de mégis, néha már úgy képzelem,
hogy e világ az én világom:
napom, holdam és csillagom... virágom...
s ha meghalok, nem marad semmi:
velem együtt tűnik el valamennyi.
Persze, magam is nevetek e képen,
volt már hasonló, naiv tévedésem,
hát nem tudom, küzdjek-e ellene,
vagy inkább megnyugodni kellene,
nem tűnődni, mi vár a nagy egészre,
a világra, melynek nem leszek része.







HAJLÉKTALAN AZ ÉJFÉLI MISÉN
Vers férfihangra


Ide csak melegedni jöttem,
kinn hull a hó, s az éj hideg.
Ruhám kopott, hát tőlem itt is
elhúzódnak az emberek.

Az imákból már rég kikoptam,
a hangom is olyan rekedt.
Itt ének száll feléd, s imádság...
velük szárnyalni nem merek.

Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott...
de itt, a tömjénfüstös éjben,
valami fájón felragyog.

Igen, hazudtam, loptam, ittam.
Volt asszonyom, de elhagyott...
A gyermekem, ki tudja hol van?
Talán még él, talán halott.

Én nem kérek már semmi kincset.
Adtál, s elszórtam eleget...
csak hadd maradjak itt a fényben,
s jusson nekem is szeretet!







HAJNALI SZERETŐ


Dermesztő, hideg éjjel után
oldódik-e végre a tél...?
Fázik a lány, aki most
forró csókot ígér.

Hajnali szép szeretőm,
gyere bújj csak, bújj ide hozzám!
Két karod jó melegétől
ébred bennem a vágy.







HÁROM KÍVÁNSÁG


Lennék a szeretőd,
s míg átölelnél lágyan,
csókod nyomán piros rózsák
borítanák a vállam...

Inkább barátod lennék. Víg barát...
Boroskancsó állna az asztalon...
poharazgatnánk és együtt nevetnénk
a sok bolond, hiszékeny asszonyon...

Ó, legjobban anyád szeretnék lenni...
Tudom, ölembe hajtanád fejed,
s én mindent, mindent megbocsátanék...
De így? És most? Na nem! Ezt nem lehet!







HÉTSZERES KÖSZÖNTŐ


Sárkány szeretnék lenni. Hétfejű!
Nem házisárkány, az túl egyszerű.
Hét szép fejem, és mindegyik nevet...
Láttál egyszerre ennyi kellemet?

Egy szőke lenne csitri és buta,
másik vörös - ez kész komédia -
melírozott, meg ősz, kinek a konty
úgy csüng fején, mint mellen egy poronty.

Derékig sima hajjal , mint a méz,
egy borzas is, mint őrült szingaléz,
s hogy fel ne ismerd végül, hogy ki az
lenne köztük egy teljesen kopasz.

S hogy el ne veszítsd vidám kedvedet,
egy mini színpadot vennék neked.
Ott eljátszhatnál minden szerepet,
de Júliád az nem lennék neked...

Az első sorban foglalnék helyet,
s tizennégy szemem nézne tégedet,
és tapsolnék, amíg a markom bírja.
Hét szám hurrázna: újra, újra, újra!







HOLDEZÜST ROMANTIKA


Ezüstös fény hull most a házra,
beles a hold az ablakon,
és holdezüstre festi lágyan
a hajam, a karom ... a vállam...
S az ágyon , nyáréji melegben
ezüstfénytől ragyog a testem.

Most így, csak így érints te drága
és bársony legyen minden szép szavad,
hisz ez varázslat, ez a hold varázsa,
megtörni hangos szóval nem szabad.
Ó simogass! Én mindig arra vágytam,
hogy simogass, ahogy a holdsugár...

Hát nem tudtad, hogy régen erre vár
a hajam...és a karom...és a vállam...
És csókolj úgy, mint senki mást
és csókolj úgy, mint a mesékben
mintha azt hinnéd, nem szabad,
és én kérlelnélek, hogy... miért nem?

És csókolj vadul és mohón,
hiszen lobogó tűzzé váltam
csókkal boríts, ahol csak érsz
ezüst nyakam... ezüst hajam...
a karom és ezüstös vállam...

Elbújt a hold.
Elönti a szobát a lüktető sötét..
Ne sajnáld az eltűnt ezüstcsodát:
Majd kárpótollak mindezért.







HORIZONT


Tudom, hogy közelít a perc,
mikor minden megáll. A horizont,
a kéklő, édes messzeség,
mint felkiáltójel hasít az égbe,
s szürkére árvult, rezignált közöny
suttogja utoljára: vége.
De addig, addig égjen minden gyertya,
zengjen a dal, mint régen, tegnap és ma,
s a test, lehet bár gyenge és beteg,
amíg van gondolat, akad ki értse meg.
Meghal a vágy, meg-...a bársony tekintet,
összeszűkül s körbezár csöpp világom,
de biztatom magam:
Amíg az öntudat, a lélek él s szabad,
az utolsó percig ne hagyd magad!







KARÁCSONYI KÉPESLAP-HANGULAT


Az égi posta, lám hozott
Pár rövid, kedves mondatot...!
Karácsony, képek, gyertyafény.
Vágyódó lelkünk oly szegény.

Ezerszer leírt mondatok,
Mögöttük mégis fény ragyog,
Foszló szivárvány, régi nyár
Emléke vissza-visszajár.

A szavak mögött, meglehet,
Érezzük még a meleget,
Melyben megbújhat csendesen
Egy sohasem volt szerelem.

Szívünkben furcsa dal csobog
Mikor az emlék fellobog.
Ki vagy? Ki voltál? Volt remény?
Hová sodort a sors, a szél?

Rád gondolok s azt képzelem,
Mellettünk vén cicánk pihen.
Ezt érzem én is, semmi mást,
Csak ezt a halk dorombolást.

Ábrándok, béke, hangulat.
Ne múljon el a pillanat!
Mennyi örömet hoztatok
Karácsonyi képeslapok...







KÉTSÉG


Valami vágy... valami álom...
valami kérdés..., nem találom...
Mondd el miért, vagy mondd miért ne...
Nincs rá szavam! Ha vége, vége!

Ó, jaj, mi ez? - így szólt anyám,
s meghalt azon az éjszakán.
Ó, jaj, mi ez? - kérdem és félek,
pedig még élek... én még mindig élek...










KIS ÉJI ZENE


Fülemben az esteli csendben,
már nem hexameterben,
dúdol a vér,
lám hajam is beszitálta a dér,
tán eljött az idő,
az hozta elő
szívemből az új muzsikát,
szomorú muzsikát.



Hogy cirpel a csend!
Parányi
cintányérok hada zeng,
és semmi se köt már,
semmi se old még,
és ki elindult,
lehet, hogy holt rég,
úttalan úton,
útfélre téve,
már csak azt várom,
mikor lesz vége,
mert hajamat
beszitálta a dér,
elszállt az idő,
lassul a vér...
az hozza elő
ezt az új muzsikát,
szomorú muzsikát...







KI TUDHATNÁ?


Nem tudom, más is úgy van-e vele,
de én gyakorta magam sem tudom,
hogyan kerültem pont ide, s miért.
Hol kezdődött, mi volt a pillanat,
mely végül verset írni késztetett?

Talán az eszköz, s hogy tudok betűt
rajzolni falra és papírra?
Talán a dal, mely este altatott?
Anyám... Anyám, ki annyit énekelt!
Mikor rám várt, már akkor is dalolt.

Valahol ott kezdődött minden el,
mikor csak erős szíve dobbanását
hallottam, s benne minden énekét.
Magamba szívtam vére lüktetését,
és akkor ott kezdődött minden el...







KOMÉDIÁS


Porondra hát, az oroszlán már éhes!
Egy krumpliorr, egy kis mosoly, de édes...
Már csetlik botlik... Milyen jó pofa!
Kihűlt a szíve, vagy az otthona?
Felejtse el, míg tart a csillogás!
Essen már hasra e komédiás!

Ha végre, végre, a függöny lehull,
üres a színpad, nincsen fény sehol,
akin a néző méltán röhögött,
reszketve sír a színfalak mögött.







KÖNYÖRGÉS REMÉNYÉRT


Most már tudom, hogy a való világ
nem rím , nem fény, nem forró pillanat
Most már tudom, hogy mindaz ami áll
összeomolhat mind egy perc alatt.

Tudom , hogy a könny, munka és kacaj,
a kincs , tudás, a vágy, a szív, az ész,
ha nincs előttünk cél, hit és remény,
a semmibe, a múló ködbe vész.

Uram, ha vagy, ne adj mást, csak reményt!
A hitet megteremtem majd magamnak,
a ködön át az utat megtalálom,
és meglelem a célokat..., ha vannak.







A LÁNC


Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
Mit készítettek hosszú századok.
A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
Honnan tudhattam volna , ki vagyok?

Ma már tudom, de már minden hiába...
Egekbe vágytam, s űztem álmokat,
Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:
Vállalni bátran láncszem voltomat.

Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.
Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?
Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:
A lánc, a lánc még ne szakadjon el!








LELTÁR


Még mindig és mindig és mindig.
Zuhanni és felállni. Meddig?
Meddig lehet még újra kezdeni?
A papír magát csalfán kelleti,
betűket kér. Sőt: szavakat.
Akad-e bennük gondolat?

Inkább leltárt készítenék.
Mi maradt, mi-mire elég?
Két láb - egyet sem ér.
Két szem?
Alig hiszem:
csak ködöt lát, bármerre néz,
és itt van még két lusta kéz.
A szívről ne beszéljünk. Még dobog.
Legyen elég, hogy voltunk boldogok!
Mikor - miért, de ez kit érdekel?
Elég, ha én tudom. Már oly közel
az elmúlás s a béke,
mikor mindennek vége,
de addig, újra s újra fel kell állni,
minden gödörből ki kell mászni,
minden csatában részt kell venni,
mert az úton, mit ránk kiróttak,
végig kell menni.







LETENYEI FÁK


Ha átsuhansz a városon,
mert várnak hegyek... tengerek,
ha meg sem állsz, nem láthatod,
milyenek itt az emberek,
milyen a táj, a kis patak
partján a fűz, milyen a tér...
Az idegen továbbrohan,
a vendég mindig visszatér.

A templom előtt hársfa áll.
Mókus, madár otthont talál,
és bokrok árnya integet,
úgy hívogat, mint csókliget.
Letenye parkja és tere
a Mura-völgy kis ékszere.
Virágos utcák, ablakok,
illatos kertek, balkonok...

Rákóczi fáját láttad-e?
Ágai közt ezer mese,
legenda kél. Élet... halál.
Alatta sokszor állt a bál.
Hölgyek és grófok, víg idők,
később zászlókkal úttörők...
és ünnepek: az Új kenyér...
A platán alá mind befér:
évszázadok és a jelen.
Jelkép e fa: történelem.
Látott békét és háborút,
arany nyarat, sötét borút,
nem hajlott meg vihar előtt.
Ahogy a város: egyre nőtt.

Hát állj meg itt és nézz körül,
továbbrobogni, mondd, mit ér?
Itt vendég légy, ne idegen:
vendég, ki mindig visszatér!







MAGYAR VAGYOK


Magyar vagyok.
Ezt vállalom.
Ezer év gőgje nem lóg vállamon,
mert jól tudom,
hogy sem különb,
sem rosszabb nem vagyok,
mint bárki,
hát nem hagyom magam kizárni
onnan,
hol mindig önként voltam
jóban, rosszban.







MADÁRNYELVEN


Ha van barátod, ki melletted áll,
hogy megteremthesd ékes szép világod,
becsüld meg, mert ma kincs egy jó barát!
Ne szedj úton-útfélen új virágot!

Ki mindig dicsér, bókol, többet árt ám,
mint az, ki rád szól, s őszintén beszél.
Tudom, nehéz tükörbe nézni, mégse várjad,
hogy jó hírt suttog minden csalfa szél.

Nehéz a szívem, s vége már a dalnak.
Kik együtt éltek, mind mind együtt halnak.
A madár énekét megértheted.

Ki madárnyelven nem tud, lelke rajta,
az egyik jobbra megy, a másik balra.
Magának árt, kit óvni nem lehet.

Kamarás Klára: Madárnyelven (Simonffy Adrienn előadásában)

Link








MAJD EGYSZER


Egyszer majd minden seb beforr.
Előbb-utóbb. Valamikor.
A sebek sorsa ez. Beteg,
ki féltve őrzi bánatát,
és úgy emészti fel magát,
mint szú a tölgyet rágja át.

A sebek végül mind beforrnak,
Talán még ma, talán majd holnap.
Sebek nélkül könnyebb lehet
elviselni az életet.







MONDD, HOL KERESSEM...


Piramisok és templomok falára
vésték a lélek üzeneteit.
Maradt, ami maradt, s ha meg is értjük
a képeket, a szavak ezreit,
hol van a gondolat, mi hajtotta a vésőt:
átadni azt, mi át sem adható,
a vágyakat, a túlélés reményét.

Mondd merre van az én piramisom?
Hová lehetne rejteni egy álmot,
felvésni fájó gondolatokat,
hogy szét ne rágja az idő, e végzet,
mikor az élet lassan alkonyul,
mikor az agy magánya
kis dobozok mélyére zárja
lassan a múltat, jelent és jövőt.

Mondd mennyi az, mi megmarad belőlem?
A szétmálló papír? Mindenki ír...
Megszűnő, s újuló internetes lapok
hullámsírjába eltemetni végleg
mindazt, mi voltam, ami oly csekély,
de mégis volt, volt benne gondolat,
egy-egy felfénylő halvány szikra csak,
vagy hangyalét? Már magam sem tudom.
Mondd, merre van az én piramisom?







NE KÉRDEZZ SOHA...


Ne kérdezd a nevem,
ne ismerj meg soha,
ne lehess mostoha
hozzám: azt szeretném!

Csak egy a tömegből,
annyi legyek, több se.
Menj el hát örökre:
ma még én se bánom.

Ne kérdezd a nevem,
mert ha megismernél,
és mégsem szeretnél,
nagyon, nagyon fájna.







NEHÉZ EZ ÍGY...


Én nem tudok csak magamban dalolni,
nekem fontos az, hogy megértsetek.
Nehéz ez így. Teher: átok, vagy áldás.
Vállamra rakták balga istenek.

Szeretnék madár lenni lombos ágon
és elmondani minden éneket,
ami álmatlan hajnalok szülötte,
de nem lehet, mert azt ki érti meg?

Magamban dúdolok csak csendes órán
és le se írom, elvinné a szél,
akár a szirmot, mely nincs már a rózsán...
Hulló szirom a vers, hulló levél.







NÉGY SOR


Virág szeretnék lenni könnyű szélben...
Tavasz ringatna, napfény, ragyogás...
Mit bánom én, hogy mit hoz még az élet!
Szakítsanak le, csak mondják: "Csodás!"







NÉGYSZEMKÖZT


Tudod... Az élet így is, úgy is...
- Ki ne mondd...!
Csak szép legyen az út,
és mind bolond,
aki előre kesereg,
s azt várja, mikor jön a förgeteg...
mely végleg elsodor...
Most kimondom: temet.
Múlttá tesz minden küzdést, életet.
Megyünk... Megyünk a közös cél felé,
virágok, hantok, koszorúk közé...

Addig talán még lesz néhány tavasz
másnak... s nekünk is, majdnem az.
Ezer göröngyben
botlik meg a láb,
de a kék madár dalol valahol...
Te hallod még?

- Tovább! Tovább!
Remény? Hát persze:
Mindig van remény,


míg tart az út,
pedig végül mindenki odajut...
Tudjuk, hogy nem számít hova
visz el a szent Mihály lova...
Csak míg a saját lábunkon megyünk,
addig fontos: hogyan
botladozunk, és vándorlunk tovább,
egy kicsit sírva, kicsit boldogan...







NÉHA...


Néha még kihúzom magam:
Hasat be, mellet ki! - mint régen,
de csak kavicsot rugdosok,
nem felhőt nézek fönn az égen.







NINCS VISSZAÚT


Már messze úszott mindaz, ami volt.

Bárányfelhőknek égi, szép akolt

nem építek. Ez a föld itt szilárd:
Megálltam rajta, pedig idegen.
Vigyázva álljon, ki gyökértelen:
Nincs visszaút.

Amit otthagytam, rég nem létezik.

Egy villanás, egy kép maradt csak itt
és csak a képzelet mely rátalál,
a város, hegy, domb vissza sose vár,
mert megváltoztam és megváltozott.

Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan:

Álmok nélkül, tépett felhők alatt,
gyökértelen egy idegen világban...










OKTÓBER VÉGÉN


Most rőt avarban járok gondolatban,
az út szélén tört, haldokló virág...
Néha lecseppen fentről egy-egy vízcsepp,
sírnak a fák.... sok didergő faág.

Rohantál, ősz volt, nem tudom, mi hajtott.
Valami lázas, öldöklő vihar?
Csapzott hajad a szél arcodba fújta,
s olyan volt, mint itt, ez a rőt avar.







ŐRIZZ MEG


Borongós árnyékkal szívemben
járom a kertet őszi csendben...
Búcsút veszek lombtól, virágtól...
maroknyi léttől... csalfa nyártól...
Tőled még nem.
Kérj, hogy maradjak...!
Aki voltam...s aki vagyok ma,
őrizz meg annak.







ŐSZI ILLÚZIÓK


Ősz van megint, lehulló levelek
varázsát nézem. Szívem megremeg.
Sodorja szél, aztán a földre hull,
de akad köztük, ami nincs sehol,
mert újra, s újra fel, magasba száll,
nem is levél, boszorkány, vagy halál?
Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis mindent megér.
Felejtenéd, de többé nem lehet,
bár híre sincs, s nem jön más üzenet
csak ősz, csak fény, csak hulló levelek.
Töppedt avart rugdosva lépkedek.

Tőlem panaszt ne halljon senki.
Amíg van út, tovább kell menni.
Avart rugdosva? Foszló álmokat
számolni? Évet , hetet, napokat?
Mérlegre tenni, hogy mit értem el?
Nem érdemes. Az idő másra kell.

A meglévőnél százszor többet ér
az, ami csak a képzeletben él,
mert álmaidban mindig visszajár
mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,
utána kapnál, több a semminél...
Kérdezheted, csak álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja torkodat...







ŐSZI LEVÉL


Ez már a másik ősz... a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hová lett az arany lomb,
lángoló, szép levelek
tarka varázsa? Elmúltak... mint az idő,
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat...
Fázós köd fekszik a tájon...

Vágyom utánad...







ŐSZI ÓRÁK


Álmaimat belepi majd a hó...
de ma még őszi szél visong a tájon,
ezüst szálak feszülnek tört virágon:
parányi pókok-szőtte kis hajók...

Emlékek közt bóklászom óraszám.
Míg nézem a halódó kertet némán,
didergő köd hull lassan rád és énrám,
s úgy érzem sosem oszlik el talán ...

Segíts nekem, ölelj magadhoz kedves!
Melengesd, mint régen, fázós kezem...
Emlékezz, ahogy én emlékezem...

Fut az idő... az ősz is elszalad,
de ha van még dédelgető szavad,
szemem csak ködtől, nem könnyektől nedves.







PARTRA VETVE


Ezer véletlen összecsengett
hogy éppen Te és éppen Én...
Hány kavics fekszik együtt
mégis árván, a tenger fenekén?
És melyiket sodorja ki
egy hullám eléd a partra
s ha arra jársz
a napfény csalfa fénye
épp akkor megcsillan-e rajta?
Tengernyi víz és homoktenger
és kavicstenger...
Jaj, miért tűnik el az ember
ebben a szédítő tömegben
árván, magányosan és megtaláltan
és újra, mindig újra elveszetten...







RAGYOGÁS


Hozzám ne szólj,
ne simogass, ne légy jó
mert lángra gyújt
minden baráti szép szó...
Mert olyan kevés volt a meleg,
a fény itt:
nekem egy szentjánosbogár is
fénylik,
akár a hold,
akár a csillagok.
A második szónál
már nap ragyog,
és nem tudod,
szegény, nem értheted,
mi gyújt így lángra
egy hideg szívet.
Én sem tudom,
de mindig ez a vége ... a vége.
Ha vége,
menj békével tovább!
Hidd el,
nekem megérte.







RÖVIDEN


Nem a haláltól,
csak a szenvedéstől félek...
ha félek...
... azt is csak, amíg élek...







SEMMI


Mindent tudsz rólam s e minden a Semmi,
Semmi a múlt és semmi a jelen.
Az álmaim villódznak csak az éjben,
és fényesebbek, mint az életem.







SIKERT AKARSZ?


Festesz vagy írsz, magadat építed,
mit másoknak adsz, az is mind tied.
Többet ne várj, ha megáldott az ég
tehetséggel! - az többre nem elég.

Nézz csak körül, lásd, hányan égtek el
koldusként szinte, mert nem érdemel
a művész többet, mást, mint önmagát,
s az alkotás örömét, bánatát.

Sikert akarsz? Nos, arra az kevés,
amit szüléd adott. A feltevést
az élet igazolta réges-régen,

hogy művészember jól megéljen,
és műve legyen elismert, örök,
kell még hozzá két, jó kemény könyök!







SZAVAK


Mindig hittem a szavak erejében.
Bódító szép mesék fehéren
altató mákonyát
beszívtam sok-sok éven át.
Később csak hagytam,
higgyék, hogy hiszem...
hogy bennem ne csalódjon senki sem.

Én annyi könnyet, szenvedést
láttam, hogy elmondani
minden szó kevés...
Már kisgyerekként észrevettem,
hogy nem az okos szó az úr:
hogy ki-ki hogyan bírja hanggal,
úgy boldogul...
csak ámultam, hogy hangos ordítás
hogy babonáz meg balga szíveket,
és hazugságok harsogó szava
halálba hajszol, jaj százezreket.
Most álljatok meg!
Itt és most elég:
Skandáló őrületből béke nem fakad,
csak szenvedés.

Szavak... Tudás bölcsője.
Szavak... jók és a rosszak...
Daltól, tudástól
senkit meg ne fosszak:
legszebb a szó, mikor anyánk mesél...
de legyen százszorosan átkozott,
aki hatalma mámorában
a szavak erejével visszaél!







SZEGÉNY GYEREK IMÁDSÁGA


Gyertyafényes szép karácsony,
Hogy eljöjjön, alig várom!
Nem vágyom én fenyőfára,
Csak meleg legyen a kályha.

Nem kell cukor, csokiszelet,
Csak kapjunk kis friss kenyeret.
Ha nálunk is angyal járna,
Lenne csizma, meg kabátka.

Ha az apám munkát kapna,
Nem is kéne az angyalka!
Megvenne ő miden szépet,
Miről anyám mond meséket.







TALÁN...


Talán egyszer hiányzom még...
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.

Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.

Talán a hulló levelek
alatt keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.

Mikor még nem volt "te" meg "én"
csak "mi" - ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál...
Ne tudj feledni sohasem!







TÉL KÖZEPÉN


Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély ...
és dermedő minden tavaszra váró
gondolat.
De hinni kell,
mert egyszer minden bánat végetér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb-utóbb kisüt
és az ágak között
bimbózik a remény.







TÉL VÉGI ÁLOM


Most köd borul a kerti fákra.
Csak tetszhalottak. Tavaszt várva
alszanak békén, mit se sejtve.
Valahol csattog már a fejsze,
s hallik a fűrész sikolya.
Halotti ágy e nyoszolya.

Te csak gondolj a szép tavaszra!
Az álmainkat behavazta
a felejtés s a tél varázsa,


de majd kikel ezer parázna
növény a földből s lángra kap,
mikor szerelmet súg a Nap.

Hunyd le szemed s a rózsaillat,
amely számunkra rég elillant,
körülfon újra, érzed? Érzem...
Nincs többé tél, a fénybe értem.
Álmodd, hogy megfogod kezem,
ha elhiszed, én elhiszem.







TITOK


Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.

Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye

kimondjuk sugva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:

gyengék vagyunk...és sérülékenyek...







TIZENNÉGY SOR


Tizennégy sorban eldalolni
mindent, mi fontos, hogy` lehet?
Tizennégy sor, beosztva rendre,
lefed egy egész életet.

Tíz sorban annyi minden fér el:
öröm, csalódás, bánatok.
Még van idő és fő a szándék.
Azt hiszem, hozzáfoghatok.

Hat sor van már csak, az se teljes.
Kár, hogy e pár sor ily selejtes,
s e dal már nem lehet remek,

és három sor... jaj kezdek félni...
Egy sorba azt lehet csak írni,
hogy voltam és szerettelek.







TOVÁBB


Mikor a tüzek mind kialszanak
s elnémulnak a lázadó szavak,
ne hidd, hogy végleg megadom magam,
megyek tovább, sötétben, hontalan.
Hihetnéd azt, hogy járni sem lehet
félőn tapodva minden új követ,
vakon tapintva kerítést, falat...
de csak tovább, amíg meg nem szakad
e koldus lét, e céltalan magány,
s át nem lépek a semmi kapuján.







ÜLTESS EGY FÁT


Ültess egy fát!
Hadd nőjön karcsú ága,
Tán rátalál egy énekes madárka ...

Ültess egy fát,
Majd áld dúslombu árnyat!
Alatta víg gyerekcsapat tanyázhat.

Ültess egy fát!
Legyen a béke fája,
Hozzon gyümölcsöt, békét a világra!










VAJON MILYEN LEHET...?


Vajon milyen lehet egy porszemnek lenni,
Tömegtelen testtel a szélben peregni,
Nap fényét ha rád süt ezer tűre szelni,
Lassan földre hullva az út porába veszni?

Vajon milyen lehet kis bogárnak lenni,
A lámpa fényburkát körbekeringeni,
Az izzó forró szálát fél arcoddal lesni,
Burkának koppanva életed veszteni?

Vajon milyen lehet falevélnek lenni,
Tavasszal születni, az Ősszel elmenni,
Sárgultan, vöröslőn fádról leperegni,
A puha földre érve eltemetve lenni?

Vajon milyen lehet kis virágnak lenni,
Bimbó fejed büszkén az égre emelni,
Szíved nektárjával méheket etetni,
Szirmaid hullajtva a halálba menni?

Vajon milyen lehet kődarabnak lenni,
A beléd folyó víztől télen megrepedni,
Folyóban forogni, kis kaviccsá lenni,
Csillogó homokként a semmibe veszni?

Vajon milyen lehet öreg fának lenni,
A fűrész foga után vágyódva epedni,
Lelkeddel millió apró szút etetni,
Életed ágait viharral temetni?

Vajon milyen lehet büszke hegynek lenni,
Felhők kalapjával fejedet elfedni,
Vihartól, esőtől örökké szenvedni,
Lágy dombbá simulni, alföldként elveszni?

Vajon milyen lehet bősz felhőnek lenni,
A tengerek fölött új erőre lelni,
Ordítva, tombolva földeket etetni,
Csepegve könnyezve csendben kiszenvedni?

Vajon milyen lehet óceánnak lenni,
Felhőkből lehullva sós ízzel születni,
Hidegben megfagyni, napon melegedni,
Lassan kiszáradva temetővé lenni?

Vajon milyen lehet bolygónak lenni,
Évek milliárdján egy csillagot követni,
Körbekeringeni, fény-életét enni,
S a csillag elmúltakor némán vele veszni?

Vajon milyen lehet a Világnak lenni,
Értelem nélkül, robbanva születni,
Örökké tágulni, darabokra esni,
Magányosan halni, a Semmivé lenni?

Vajon milyen lehet nem csak úgy létezni,
Üres életünknek értelmet szerezni,
A Világ lényegét végre felfedezni,
Nem csak lenni, hanem örökké szeretni?

Vajon milyen lehet végre SZERETNI,
A bánat magányát örökre feledni,
Egy másik szívvel sírva-nevetve remegni,
Lelke puha bársony ködében elveszni?

(S most már tudom, érzem: páratlan SZERETNI,
Ha nincs velem, akkor is Őérte lenni,
Csodás szemeiben boldogságot lelni,
Szíve dobbanását örökké követni!
...csak SZERETNI!)







VALAKI MINDIG VISSZAHÍV


Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék fojtogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...

Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll...

Szegény, bolond fejemre száll
a sűrű éj, s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat...
de mindig van egy fénysugár...

Mindig akad egy fénysugár,
egy halvány, foszló fénybogár
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s csupa jót ígér
mikor úgy érzem, nincs tovább.







VALAKI VOLT...


Valaki volt... aki ma nincsen...
Mint kézfogás rozsdás kilincsen,
elmúlt, leporlott mindörökre.

Valaki volt,... ma nincs semerre.
Az éjszaka a szél leverte
az ágakat, miket beoltott.

Valaki volt... s őt én szerettem.
Minden szavát rajongva lestem,
de nincs postás, ki tőle jönne.

Valaki volt... valaki elment...
Ahogy rovom e hosszú termet,
tudom, többé már nem jön vissza.







VÁRAKOZÁS


Vártam ezeregy éjszakát
és azt vártam, hogy majd mesélsz,
talán a szerelem dalát,
amelyben csak hozzám beszélsz.

Vártam, hogy elmondd álmaid,
és senki másnak, csak nekem...
Itt már senki nem álmodik.
Magam áltassam szüntelen?

Vártam, hogy ha szemedbe nézek,
Ott látom magam jónak, szépnek,
amilyenné csak lenni vágytam...

Most már nem várok semmit tőled,
letöltöm s letöltöd idődet...
A csönd dörömböl már a házban.







VIGASZTALÁS...


Ne szólj! Ne sírj!
Az álmok,
a gondolatok úgyis megmaradnak.
Nem tartozol senkinek...senkihez.
Adósa nem vagy másnak,
csak magadnak.







VIRÁGHALÁL
Levél a kórházból


Elmenni tudni kell.
Nézd a virágot,
mit a kertész mohón,
sietve vágott!

Ki gondol a halálra,
ha ránéz a csodás,
vágott virágra?

Áll büszkén,
vörösen,
merészen,
mindenre készen.
Soha ily szépet!
Maga az élet!

De néha, ha senki se nézi,
szinte reszket a szíve, érzi...
s ilyenkor hull le egy-egy szirma.

Súgó szeleknek könnyű szárnyán
úszom egyedül, s olyan árván...

Úgy gondolj rám, mint egy virágra,
Szépre, amilyen sose voltam,
Ha majd elmúltam.














 
 
0 komment , kategória:  Kamarás Klára   
Ideje lesz felébredni
  2016-07-21 19:45:28, csütörtök
 
 




IDEJE LESZ FELÉBREDNI


Neoliberális cél: egy globális, kozmopolita csúcskultúra létrehozása
jul 21, 2016 | Blog, Fricz Tamás


Bernard-Henry Lévy, neves neoliberális francia filozófus nem bírt az indulataival és a csalódottságával: a Brexit után egészen őszintén, nyersen fogalmazott (Népszabadság, június 30.). Kijelentette, hogy a népszavazási eredmény a populizmus, a demagógia, a jobbszél, az idegengyűlölet győzelme. Meg a legavíttabb szuverenizmusé, a legostobább nacionalizmusé. A tömeg győzelme, a hajótörők, a balos bunkók, a részeg szkinhedek, az írástudatlan hőbörgők, a bikanyakú neonacionalisták győzelme.

Jómagam erre csak azt tudom mondani: köszönjük, professzor Lévy, a mélyről jövő, végre őszinte, indulatos, de a kozmopolita neoliberális lélek jelenlegi állapotának pontos lenyomatát megmutató mondatokat. Köszönjük, hogy képes volt leírni: ,,a Brexit örök időkre a tudatlanság győzelmének példája lesz a tudás fölött. A pitiánerségé a nagyság felett."

Ó, hát igen!

Lévy szavai világosság teszik: ez a kozmopolita elit képtelen elviselni, hogy az övéktől eltérő, másfajta vélemény, nézet, gondolat vagy világszemlélet érvényesüljön, s nyerjen meg például egy népszavazást. Képtelen elfogadni, hogy a britek EU-tagságának kérdésében lehet másként is gondolkodni, mint ahogyan ő gondolja. Erről éppen azok a brutális minősítő jelzők tanúskodnak, amelyeket Lévy a cikkében habzó gyűlölettel leír.

Lévy képtelen felfogni, hogy nem csak a britek bennmaradása, hanem a kilépésük melletti szavazás is legitim döntés a választópolgárok részéről. Nem képes arra, hogy a Brexitet is felelős, megfontolt, tiszteletre méltó döntésnek tartsa, s ebből fakadóan tiszteletben tartsa a döntést.

Lévy gondolkodásában, úgy tűnik, nincs helye a történelemnek, a kultúrának, a hagyományoknak és a nemzettudatnak. Nem értette és nem érti meg, hogy az az Egyesült Királyság, amely világot uraló nagyhatalom volt évszázadokig, nem tudja és nem akarja elfogadni, hogy a kontinentális Európát vezető bürokrácia szabja meg azt, hogy nekik mit kell és hogyan tennie. A brit kilépés - megítélésem szerint - elsősorban és döntően lélektani kérdés volt; a britek többsége számára az Európai Unió és Nagy-Britannia két önálló, független entitás, egyik sem erőltetheti rá a másikra az akaratát. Úgy érezték, hogy az EU átlépett egy határt, s jelenlegi működése veszélyezteti a brit függetlenséget és szuverenitást.

Bernard-Henri Lévy neoliberális csőlátásában azonban ezeknek a szempontoknak nincs helye, számára egyetlen út létezik az emberiség számára: egyfajta kozmopolita csúcskultúra létrehozása, amelyben eltűnik a nemzettudat, a nemzeti szuverenitás, eltűnnek a nemzeti hagyományok, intézmények, szokások és erkölcsi normatívák. Ezt mondja és vallja az ,,elit", ezt vallják a művelt, képzett, magasan kvalifikált emberek, azok, akik ,,számítanak", ezt mondják a felvilágosultak, a tájékozottak, a világra nyitottak, a minőségi emberek.

S akik nem így gondolják, akik szembemennek a kiváló globális elit szándékaival, akik képesek a kilépésre szavazni? Kik azok?

Nos, ők a bunkók, a műveletlenek, a részeg hőzöngők, az írástudatlanok, a bikanyakúak, a trumpi ,,bőgők", a pitánerek, az állatok.

Íme, itt a végső képlet: a tudás áll szemben a tudatlansággal, a felvilágosodás az elmaradottsággal, a fény a sötétséggel szemben.

Márpedig ebből logikusan következik, hogy a neoliberális elit - Lévy érvelése alapján - nem pusztán egyfajta igazság, hanem AZ IGAZSÁG birtokában van. Ha pedig így van, akkor az igazság útjába nem állhat holmi népszavazás sem. Sőt: amennyiben a tudatlan és ostoba, pitiáner és állatias nép dönti el a demokratikus választásokat, akkor a demokrácia, mint olyan, kényelmetlen, hátráltató tényező. Tehát a demokrácia zavaró elem a kozmopolita, globalista csúcskultúra létrehozatalának nagy, országokat és kontinenseket átfogó folyamatában...

Márpedig, ha komolyan vesszük Lévy szavait - és miért ne tennénk -, önellentmondás a (neo)liberális demokrácia fogalma, ugyanis a neoliberalizmus kiválasztott elittudata nem tűri el, hogy a demokráciát populisták, demagógok, szélsőségesek stb. uralják, vagyis, a demokrácia jelenlegi formájában és végső soron összeférhetetlen a neoliberalizmussal. Sokkal pontosabb, ha neoliberális elitokráciáról, neoliberális arisztokráciáról vagy neoliberális autokratizmusról beszélünk.

A Brexit, úgy látszik, lélektanilag valóban vízválasztó: megmutatkozik a neoliberális elit valódi természete. És a népuralommal, népszavazással, választásokkal szembeni ellenérzések megjelenése csak az egyik nyugtalanító jelenség. Emellett Lévy írásában megmutatkozik a néppel, az állampolgárokkal, a mindennapi emberekkel szembeni végtelen lenézés, lesajnálás, semmibe vétel. Ez alapján, aki nem tartozik a neoliberális, kozmopolita, globalista módjára gondolkodó elithez, vagy legalábbis nem követi és vallja annak alapvető világlátását, az tudatlan, bunkó, állat. Mi ez - kérdezem én -, mint a legtisztább és legsúlyosabb rasszizmus, a legtisztább és legsúlyosabb előítélet egy társadalmi csoporttal szemben, akit nevezzünk az állampolgárok sokaságának?

Az a nagyon nagy baj a neoliberális világelittel, hogy az ő előítéletük az egyik legrosszabb fajtából való: a velük nem egyetértő ,,plebszet", SZDSZ-es megfogalmazásban: a ,,mucsaiakat" egyszerűen semmibe veszi, levegőnek nézi. Vagyis, emberi méltóságában aláz meg. Az embernek márpedig a méltósága a legfontosabb a világon. Ebbe taposnak bele a kozmopolita elit tagjai, köztük a világszerte imádott Bernard-Henri Lévy.

Sajnos nagyon sokan vannak, akik az ismert Stokholm-szindróma miatt ebből semmit nem vesznek észre, s imádják a kozmopolita elitokráciát.

Ideje lesz felébredni.







ÚJ MAGYAR NEMZETI DAL!


Talpra magyar itt a kvóta!
Újra zeng a szoci nóta!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok Istenére esküszünk,
Esküszünk, hogy migránstanya
Nem leszünk!

Mit elkerültünk mostanáig,
Hisz kiharcolták ősapáink,
Most ránk tolná a romlott Nyugat,
Az iszlám hitű sáskahadat.
A magyarok Istenére esküszünk,
Esküszünk, hogy zarándokhely
Nem leszünk!

Sehonnai bitang Merkel,
Ki most, ha kell, bukni nem mer!
Kinek drágább rongy rémálma,
Mint Európa biztonsága.
A magyarok Istenére esküszünk,
Esküszünk, hogy gyűjtő tábor
Nem leszünk!

Fenyeget a romlott Nyugat,
Feldúlná a nyugalmunkat.
De mi erre nemet mondunk!
Hol a papír? Aláírunk!
A magyarok Istenére esküszünk,
Esküszünk, hogy iszlám gyarmat
Nem leszünk!

A magyar nép szavaz róla:
Nem kell nekünk migráns-kvóta!
Megvédjük a lányainkat,
Kultúránkat, házainkat!
A magyarok Istenére esküszünk,
Esküszünk, hogy szabad préda
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok Istenére esküszünk,
Esküszünk, hogy migránsország
Nem leszünk!










 
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 29 
2016.06 2016. Július 2016.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 29 db bejegyzés
e év: 415 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 455
  • e Hét: 1951
  • e Hónap: 19095
  • e Év: 156467
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.