Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Mirian
  2019-07-14 18:00:02, vasárnap
 
 




MIRIAN


"Nem varázslat szavakkal festeni, csak szívedbe kell mártanod az ecseted."

Mirian



Link








ADDIG


Szeretlek.
- E szó, semmit nem jelent. -
Érintés... a csók,
Téged idéz,
S a dallam, mely
Tengerfenék a szerelemben.
Szeretnélek,
Ha tudnám,
Elég vagyok...
Ha elég a Most,
Mikor átölel a perc velem együtt.
Mittomén, hová tartunk!
Az Élet, csak fogy.
- Sosem elég az ölelésből -
Jer' hát velem!
Amíg tart a szerelem,
Addig érzel közel engem.







ANGYALSZIGET


Őrző angyalommá váltál
bajban kiutat találtál
öt éve támadt rám a kór
s benned nem hátrált a jó
szerelmed magasabbra hágott
ha erőtlen voltam, őrizted álmom
vigyáztad lelkem, ne sötétben járjon
pedig a mélység hívogatott százszor!
te lettél nyitja minden reménységnek
segítettél lépnem szürke gyengeségben
fényt hoztál mindennap a kórházi ágyra
voltál puha párnám sok rút fájdalomban
nevettél, ha sírtam, lássam meg hited
mindent elém tettél, te lettél a sziget
hová lelkem megnyugodni tért
hol szívemben a tűz az égig elért
bár tudnám visszaadni mindet
a végtelen órát, a végtelen percet!
kérem az istent, hagyjon meg neked
a napot most már én vigyázzam
feléd felhő sose járjon
vigasz bánatodban én legyek
legyünk együtt, amíg lehet.







AZON A NAPON...


Három esztendő
Elszökkenő ezernyi pillanat...
Nevető szemedből
Érkező szivárvány áradat...
Ez mind enyém!
Magadból adod nekem
S én elfogadom
Oly szerelmesen!
Lélegzeted
Óh' sosem volt
Ily forró nekem az ölelés
Az egybeforrt levegő
A sóhajok, a mozdulat...
Kezed, mely simogat
Csak egyet jelent
Akarsz, szeretsz!
Szeretsz azóta
S én szeretlek
Bár nem állt meg az óra
Sem a szívdobbanás
Együtt vagy velem
Három éve már!
Osztod meg életed
Sorsod az enyémmel
Kézenfogva járnak
A béke estéinken
Velünk egy asztalhoz ülhet.
Végtelen türelemmel
Hagyom haladni időm
Mert Veled minden marad
Ugyanolyan, mint akkor
Azon a napon született
Igaz szerelemben.







ÁLOM


Mikor láthatatlan vagyok
Hiába fúj a szél
Ágra akasztom bánatom
Messze száll a szürkeség...
Mikor senki sem látja lelkem
A szabadság táncra hív engem!
Egy madár sem csodálja szárnyam
Odafenn a szivárvány hátán
Együtt repül velem a végtelen
A fénybe vész, mit addig bántam,
Nincs betegség, nincs teher!
Mikor könnyedén elereszt a testem,
Igen, akkor vagyok önmagam
Bár lehetne újraszületnem.







ÁLOM


Úgy akarnám összefűzni
az összes csillagot, mint
nyakláncot tenném
a Hold nyakába
fénnyel űzni el a sötét
álmokat, s az éj többé
már sosem hozna
senki fölé
árnyakat.







ÁLOM NÉLKÜL


Mindent betakart az Éj
A csenddel együtt üldögél.
Mégis, honnan jön e zaj
Hol tombol, hol lehet vihar.
Testem mozdulatlan
Ám, itt belül, mint egy katlan
Úgy dübörög az ér.
E lüktetés elönti mindenem
Nincs nyugalmam idebenn.
Szólnék... legyen békés
De letaglóz a gond-olat
Nincs menekvés, csak a zaj
Hallgatni nem akar!
Ismétlem önmagam
De ismét csak felkavar
A hang, újra, s újra
Megszorít, el nem enged
S én, mint engedelmes
Szolgalélek, hagyom
Tűröm, hogy az álom
Ne jöjjön szobámba.
Kérdés nincs
Válasz sem sehol
Csak gyomrom nehéz
Súlyát lelökni nem bírom
Nincs erőm
Eltűnt idő, nyomába lép
E keserű világ.
Tán majd eljön
Egyszer a reggel is
S beolvad imám
A külvilág zajába.







ÁRVA FÉNY


Odakinn fáradt páraköd vonul
Tán követi a hosszú álmot
Mely mostanra belepte a várost
Az út melletti lámpa
Éberen őrködik velem
Ő a magasban
Én idelenn...
Tőlünk koldul csillagot a sötét
Ketten vigyázzuk a csendet.
Ha majd a reggel
Vidáman ránk ontja fényét
S az éj is elvonul
Már nincs szükség
Sem rám, sem rád
Oda a kéretlen hűség
Te árva szentjánosbogár.







BENT ÉS KINT


Hajóra szállt idő lassan,
Csendesen siklik tova
A rajta utazó remény
Tán a holnap vándora.
Már-már ködbe vész
E tüzes rajzolat
Melyet a lemenő nap tüze
Vörös árnyként fest oda
Hol tengerként árad
Folyóként lázad a gondolat.
"Odakinn"
Lelkek kavargó szelében
Oly nehéz egy légzés
Mely szíveket elérne
Hiú reménység...
Kezek már rég nem nyúlnak
Sem segítségért
Sem megmentésért
E kartalan csendben
Üres tekintet
Vajon mire vár?







CSAK EGY MAI GONDOLAT...


A máról kéne írni
Betűk sorrendjét mégis
Valami más szabja át...
Oly messzire nyúlik a kéz

Hol a szív kapuját
Nem az a kulcs nyitja
Mely itt, előttem hever.
A máról!
Ahogy a Nap süt!
Tüzes fénysugarát veti elém!
Mégis... mért nézek a hegyek mögé
Mikor zeném, itt szórja rám
Az ég összes dallamát!
Ki válaszolhat... ugyan!
Lábam, csak az utat nyomja
Egy életen át...
Hát hol az Isten botja
Hadd nézzek szemébe!
A félsz, rég elfogyott belőlem
S jól tudom, a tudásnak ára van.







CSENDES ÜNNEP


Valaki mondta
nincs is szerelem
közben fény gyúlt
valaki szemében.
Az ég nem ígér
szépet, s jó napot
mondta valaki majd
nagyokat hallgatott.
Az ősz mélyen elpirult
mikor szoknyája földre hullt
valaki siratta régmúlt nyarát
könnye ködébe elbújt varázst.
Valaki didergett a csillámló télben
jégcsap kéklett elárvult szívében
arcán üldögélt egyedül a bánat
rút magány ment el mellé társnak.
Ünnep dalolt odakinn az erdőn
hűtlen tánccal a nap felé fordult
valaki egy fa mögül csak nézte
tüzes remény nyomban megigézte.

-

Valaki csendesen lépked
hó ropogása fagyok igéje
lelkében meleg van és béke
valahol odafenn imádkoznak érte.







DALLAMOD


Az a szó ma elkerüli ajkam
csak a csend ül némán rajta,
hosszú utam mára új ágat keres.
A gyökerek megfeszült ere
a mélybe nyúl, s az új erő
mint a tűz, árad szét legbelül.
Az a szó, ma csak széteső
mozaik, darabjait hagyom,
hadd vigye hangtalan a szél!
Dallamot ma szárnyak szülnek
mint hatalmas sasmadáré
úgy repülnek suhogva felfelé!
Igen, itt belőlem szakadt ki a szív
s ahogy leteszem eléd mindenem
hited gyengéden felemel
s vár a végtelen, tiszta ég!







EGY IDEJE


Egy ideje követem a fényt
mely zöld szemedben ég.
Egy ideje nincs árnyék
utamon, nem kerül elém
nem előzi meg perceim.
Nincs visszaút, rossz álom,
a nap nem fordul, csak mosolyog
csendesen, s mellém szegül
ahogy szemedben keresem.







EGY PERC


Ez a perc, csak odafenn látszik
Ilyentájt festi neked, nekem
Egy ecset, mely sosem hagy el.
A Remény hű és kivételes...
Palettáján angyalok könnyei
Érted, s értem keverednek össze
A színek, ahogy ma is odafenn
Az égen, csak fel kell nézned!
Kérlek, most ne a földet
Hol nehéz súlyú lépteink
Az ezredik kört teszik meg újra
Szemed ma ne azt kövesse...
Gyere, csak adj egy percet
Mely épp úgy osztódik majd
Ahogy a felhőkre festett
Gyengék-kék vonal lesz
Egyre színesebb
Az ébredő Nap melegétől.










ESŐ UTÁN




Hajnal felé, fölém, csillagfátylat borít az éj. Lassan lépkedek, az ösvény hideg. A szél körém tekeri vékony ruhám, mintha óvna önmagától. Az árnyak lassan hajlongnak a közelgő vihar előtt, majd egyre sűrűsödnek a hegy fölötti mérges tűzvillámok.
Elered. Arcomon végiggördül az első pár esőcsepp, felkutatja csupasz nyakam hajlatait, majd befolyik ruhám alá. Érzem egyre több a nedvesség... tekintetem is homályos már, mégis kíváncsian tekintek a fölém vonult felhők felé. Nem sikerül, nem látok csak vízlándzsákat felém repülni, várok. Megvárom, míg mindenem csurom vizessé válik. Hajam csutakossá ázik, nehéz súlyával eggyé lesz ruhám anyagával, mely már teljesen rátapad testemre. Egy közelben földre ért villám rám világít, vízzé válok, áttetszőnek érzem mindenem.
Nem mozdulok. A jel mégsem érkezik. Lassan képtelenné válok arra, hogy megemeljem lábam, mely egyre mélyebbre süllyed a képlékennyé vált földben. Remélek.


Időm leüldögél mellém, lehajtott fejjel, nem figyel rám, mozdulatlanul vár.
Hideg borzongás éri el gerincem, végigszalad rajta, majd hátulról valami felkapja szoknyám és magához ránt. Erős szorítással megmarkolja mindkét vállam és érzem forró sóhaját, ahogy ajka tarkómhoz ér. Eggyé válik velem, ahogy teste neki préselődik átázott hátamnak, karjaival átfonja karjaim és egyik kezével hirtelen oldalra fordítja arcomat.
Nem védekezem, semmi gátja nincs, hogy azt tegye, amit akar... a víz valósággal lehorgonyozza lábaim.
Megcsókol. Hevesen tépi hajam, mindenhol ölel.
Nem hallom az esőt, mert hangját átveszi egy ütem. Erősebb hatalom, visszhangja kong fejemben. Szíve dobog ilyen eszeveszettül. Levegőt alig kapok, annyira magához von, átmelegszem. Letérdel elém, felnyúlva szakítja le melleimről átázott ruhám... egy újabb közeli villámcsapás megvilágítja arcát.
Zöld szemeiben tüzel a kéj, a vágyakozás. Izmos tenyerében anyagdarabok, tán értem könyörögnek. Göndör fürtjei hátraomolnak, jól látható, ahogy álláról vízcseppek sokasága mossa erős, csupasz mellkasát. Mosolyt vélek felfedezni félig nyitott ajkán, mely még erősen duzzadt az előbbi csókoktól.
Lehunyom szemem, ölemhez szorítom fejét és hallom, ahogy szívverésem együtt kezd lüktetni az övével.
Az Idő elindul, hátra sem nézve magával viszi a felhőket. Távolból a hegytetőt bevilágítja egy vörös fény. A felkelő Nap két testet szorosan összeölelkezve talál a sárban. Nincs mozdulat, csak egy halk dobszót hallani.







ÉL


Tudom, van valahol,
él, s ott örökké szól
zeng az ég felé dalunk...
új és új hangjegyet sző
úgy száll könnyedén
mindentől szabadon!
tudom, hogy hallod
s ajkadon halkan
csendes békét rajzol
ha szemed behunyod
s rá gondolsz
arcodon alig láthatón
ott egy lágy mosoly...
akkor újra tudod te is
érzed legbelül
van még remény
mely lüktetőn
sugallja, menj tovább!
fel ne add, hisz mindig
szólt bennünk
s azóta is él
a dal.







ÉLJ


Sötétben tapogatózva nem találsz
Nem lelhetsz rá arra virágra
Mely egykor benned élt, de mára
Nyirkos falak zárják el a fényt.
Eltévedt csukott szemek mögött
Úgy kavarog ott az árnyék
Keresve őt... tán rád talál még
A szerelem, bár erőtlen lép
Botladozva mohás emlékköveken
Mégsem adja fel, csak hidd el
E zord világban élhet a remény!
Csak nyisd résnyire hát
Lakattal zárt szíved kapuját.







ÉN TUDOM, ISMEREM


Olykor takarják a felhők
De csak gyengéd hálót
Fonnak a Nap köré...
Ne hidd el akkor
Hogy borús lesz az ég!
Nézd türelmesen, miként
Bont új virágot a holnap
Nézd Barátom, hisz ott van
- én is látom -
A benned csillogó remény!
Feladni nem szabad
Ez a föld igen nagy
Sok helyütt doboghat
Lelkesen a szív!
Hallod, mily hevesen hív?
Meglásd, rád talál majd!
- én tudom, ismerem -
Ha hiszel magadban
Erős leszel, ahogy kell!
S bár az érzelem
Gyengít a lépésen
Hangját elfedi a vágy
Ne bánd!
Éld csak át
Mit a pillanat
Még Neked tartogat
Hisz, van
Még szerető világ!







A FAGY REGGELÉN


Ma visszavonulót fújt a fény
Tán puha köd mögül lesi még
Merre mész, hogyan nyitod szemed
A fagy reggelén... de te ne félj
Bár mindez nem látomás
Érinthető kinn a fán
Ahogy a Tél közel...
Mégis, oly szép ez így
Mert idebenn a szeretet
Téged is megölel
- Karácsony közeleg -







FEHÉR REMÉNY


Hideg van
Most nem szárnyal a szó
Szaggatott betűkből
Törnek meg a mondatok
Mint jégcsapok lógnak
Itt valahol, legbelül.
Fagypont alatt e kékvilág
Megnyugtatón átölel.
Hangokból a lendület
Most megállt
S a pillanat tükrében
Egy szavam figyeli önmagát.
Hideg van
Nem suhan a szél
A hullámokat
Nem borzolja szét.
Ez a békés csendtöredék
Mégis előbbre visz
Távolban a végtelen...
Engedékenyen festi elém
Fehér zászlaját a remény.







FELEDÉSBEN


Olvadó jégcsapon
mint pókháló lóg a múlt
vékonyan szövi át erőtlenül a jelent
még kapaszkodik törött karmaival...
de valami már semmit sem jelent.
feledésbe merült...
holott nemrég, hogy égett a tűz!
égig érőn lobogtak lángnyelvei
erdőn-mezőn hallani vélték
ahogy a szív dörömbölését
próbálta csendesíteni akkor
igen, akkor volt legforróbb a nap
hol összeolvadt vágyak kiabáltak
neki a világnak végtelenül boldogan!
csodát remélve kelt fel a hold
igen, akkor éjjel minden csillagot
csokorba kötött a jövő...
most bár tavasz jön
megfáradt szavak földre esnek hangtalan
fakult idő hátáról lehull egy drágakő
nincs szélvihar, egy mondat kihűlt
ne keresd sehol sem magadban
hisz a tájon béke ül
a vár leomlott és fényével együtt
a feledésben elmerült.







FORDULAT


Ma kikerült a dallam.
Nem felém hozta
Valahogy nem akarta
Az ég, hogy visszhangja
Idebenn válaszoljon...
Amerre én jártam
A szél karja most
Nem engem ölelt!
Mégsem fáztam!
A felelet oly láthatatlan
Itt perdült táncra...
S bár senki sem látta
Csak én tudtam, létezel!
Hisz érintésed nyoma
Forrón égetett
Amikor csak felidéztem.







FORRÓ ÁLOM


Lehunyva szemem,
elképzelem kezed,
ahogy végigsimít
s érzem,
érzékeny csókjaid,,,
Kellenél most nagyon,
az éj kegyetlen így,
hisz egyedül vagyok,
ujjaim hullámai adnak,
helyetted gyönyört.







...HA MAJD


Halálom legyen gyors
mint egy kósza ígéret
mely álnokul szíven talál
de mint gyorsan távozó
nyári vihar után
a tájon napsugár szánt
egy újabb gyengéd barázdát
a zöld mező hártyáján
ott várom majd
- ám cseppet sem árván -
mint homokszem
az este érkező kóborló szelet.








HIÁNYZÓ HANGJEGY


Nem mindig dalol a vers
Megbotlik a szó is
Ha az emlékpályán odafenn
Jó katona egy sincs.
Nem mindig érkezés
Inkább távolodik percem
Visszanyúlik, mint álom
Egy csukott könyvbe.
Mégis... mintha jólesőn
Időznék, s szívemből
Felfognám a könnyet...
Egy cseppjétől sem válna meg
E pár sor, miben tőled
Sokadjára köszönök
S újból búcsút intek.







HOL LEHET


Lement a szezon, a sörsátor alatt nem szól már a blues. A téren a rézangyal mellé a terrakotta kőre fagyott a múlt, olyan mozdulatlan lett minden. Szikla keménnyé vált a csend, a híres Józsi bácsi sem mesél, szemlesütve néz, zárt ajak, nem beszél.
Talán egy kígyó neszét is meg lehetne hallani, annyira üressé vált a falu. Nemrég még olyan sok volt errefelé a nép, hogy a csatornafedél ritmusra zenélt, akkora volt a buli! A fák és bokrok dús levelein még a hangyák is táncra perdültek. Még lajtorja sem kellett, úgy repültek vidáman a földre, ha megéheztek, de mára ők is eltűntek.
Hol lehet a nyár, lépte nyoma nincs sehol, csak az emlékezet parfüm illata érezhető a levegőben.







ÍGÉREM


Könnyeid feledném
Mosolyod, mint festmény
Itt ragadt reménysugár
Lelkem ablakán.
Szeretném, úgy szeretném
Hallani hangod szólamát
Szíved mondatát
Ahogy szólítasz ismét
Anyukám.
Könnyeid feledném
De nincs bennem tehetség
Életedművét, sorsod keresztjét
Őrzöm, mint palástot
Mely megvéd
S az itthagyott évekért
Én fogom harcod
Győzelemre vinni.







IHLET


az ihlet
- bár melengetem mióta rám lelt -
mégis kerül
engem
ki éhezőn
szomjas szemekkel
keresem őt!
rám sem hederít
még félőn
sem libben elém
holott
oly sok élmény
közös bennünk.
felejtés.
e szó az érvény
s én egyedül
árván lesem léptét
hátha megkerül
s újra barátját
leli bennem
eltűri kedvem
bezárt titkaim
majd kinyitja
jövőm, s múltam
könyvét átlapozza.
hagynám
engedném
akarnám
csak jöjjön
és maradjon
mert kell
hisz igém
hanyatlón
s oly törékenyen
keresgél...
hátha egyszer
ismét meglelem.
tudd
hiányzol.







KÉK HEGY


kedves-napban hibát keres egy lüktetés
jó nagy hanggal üt és nem érti még, körém
miért ült e néma hangulat, válaszként
még hangosabban veri bentről mellkasom
tán kitörne ha lenne rés, már szabadon
szállna, de nem hagyom, lecsendesít-eném
ám csak parányi ösztönöm maradt... mi él
felszegett állam az ég felé emelném
de kié e kéz, mely lenyomja szellemét
ekképp gyalázza vágyam sóhaját, fulladt
önmagát tömegvegyítve színtelenné
lesz a kép... egy madár tollát viszi a szél
valahol az angyalok kék hegye fölé.







LETÖRT ÁGAK 1.


Az erdőt valamilyen okból, mindig otthonomnak éreztem.
Legalábbis, amikor ráléptem az erdei ösvényre, ahhoz az érzéshez hasonlított mint mikor hazaérkezem. Kinyílt valami idebenn, jó szélesre tárult a kapu, mintha lelkem félt volna attól, hogy bármily' kis erdei csodáról lemaradnék...
Bizalom és béke. Ezt nyújtotta nekem-felém mindig, s talán várta azt is, hogy elfogadjam. Önzetlenül tette, sosem kért cserébe semmit, csak adott...
Madárdallamot, apró "elhagyott" kavicsokat az úton, fényjátékot a lombokon, mely hívogatott egyre beljebb és beljebb. Azokat a hangokat máshol nem lehetett meghallani, átélni. Sehol e világon. A patak csobogását, ahogy végeláthatatlan játékos kedvvel kanyargott sekély medrében, majd egyik pillanatról a másikra minden félelem nélkül vetette magát a mélybe... és én követtem szememmel, s elképzeltem, ahogy én is vízre szállok.


Ha időm engedte, vagy még tovább... mindig hagytam magam marasztalni. Szerettem, ahogy utam mentén fölém magasodtak azok a sima óriások, az idő-koptatta fehér sziklák, melyek fölött a felhők mindig közelebbinek tűntek, mint máshol. Ha úgy tartotta kedvem, felmásztam rájuk és onnan vizsgáltam a távoli vidéket. Onnan minden ház békésnek tűnt, mindent uralt egy alázatos pillanat, a csend. Mozdulatlanul néztem a távolodó felhőket, jó volt átélnem, ahogy búcsúzott a Nap, tudtam, ha ott maradtam volna éjszakára, sosem bántott volna a sötét...
Hosszú évekre elköltöztem az erdő közeléből, ha már elviselhetetlenül hiányzott, akkor "rokontársait" látogattam meg, bár az a régi megszokott ösvény azóta is hiányzik.
Sors adta akkor, hogy évekig pár lépésre lehettem ettől a csodától, s bár évekig nem lehettem közelében, pár hete ismét "beengedett". Egy erdei környezetben lett új otthonunk, itt kezdtünk ismét remélni, vagy meglehet még keressük azt, ami az emlékekben él.
Szeretném, ha átélhetném azt az egyedüli érzést, szeretném megismerni az összes környező fát, megismerni az idelátogató madarakat... szeretném, ha befogadnának, s akkor maradék időm visszatalálhatna arra az elvesztett ösvényre.







LETÖRT ÁGAK 2.


"A csoda itt lakik bennünk..." erről olvastam valahol. Meglehet, de szerintem van, hogy alszik, s nekünk kell felébresztenünk.
Túlélők vagyunk és utunkon magunkkal visszük azt a sok élményt, megtapasztalást, bánatot és örömöt egyaránt. Ezek mind folyamatosan átrajzolják a bennünk élő képet a világról, az életről, mint egy kéreg a fán, úgy változik évről-évre bennünk a "csoda".
Láttam már sok fát, melyről egy vihar letört ágakat. Láttam halálát olyan terebélyes csodáknak, melyek égig értek, mégis volt felsőbb hatalom, mely megsemmisítette őket... Ám, láttam csorbult ágakat, melyek meglehet, hogy csak vékony szálakon kapaszkodtak a törzshöz, a kiindulóponthoz, de láthatóan Éltek. Tavasszal ugyanúgy születtek élénk rügyek rajtuk, ugyanolyan életszerűn bontogatták levélzetük, mint a többi ág. Bizonyítva életkedvük, a leggyönyörűbb virágok rajtuk nyíltak, s így fordultak a nap felé, mert élni akartak. S bár ehhez kevesebbet, csekély esélyt kaptak a sorstól, mint a többi ág, mégis elkápráztató volt, ahogy ragaszkodtak az élő világhoz.
Láttam már több olyan embert, akit nem lelkileg csonkított meg az élet, hanem testileg szenvedtek el visszafordíthatatlan veszteséget. Ha utamon közel kerültem hozzájuk, legfőképp a csoda sugárzott belőlük. Az életszeretet olyan csillogással vette körül őket, melyből még én is feltöltődtem. Vajon, honnan az erő, honnan a szellemi táplálék, vagy tán ennyire kódolt bennünk az élni akarás?
Kellenek a szomorú pillanatok, igen, szükség van a bánatra, a fájdalomra, hogy legyen jó mély az a szántás szívünkön, legyen igazi a szorítás, ha élünk, ha átélünk valamit, amiért végül a meleg borzongás könnyei elerednek. Igen, szerintem élni kell, megélni, s erről tanít bennünket az élet végig, amíg képességeink engedik, amíg képesek vagyunk visszanézni, honnan indultunk. Mélyen tudnunk kell, éreznünk, tartozunk valahová, tartozunk valakihez, valakinek, ezért az életért.






MÁR NEM IS TUDOM


Már nem is tudom,
Mit tennék, ha itt lennél...
Sok néma szó bukdácsol
Nincstelen ragok előtt,
Mert az utálatom csak nő
Hogy elvett a sors, ily hirtelen.
A fájdalom üres szigetén
Itt állok nélküled,
Csak mellkasom döngeti
A síri csend.
A Te csended ez.
Mélyen ül odalenn.
Sötétségbe vész
Az a selymes barna fény
Ami szemedből áradt felém.
Mondd, illatod hol melegíti a napot?
Hol, s ki kaphat belőled vajon kincseket,
Ki örülhet kezednek,
Ahogy puhán simítod el gondjait,
Mondd, anyám, szíved most hol,
S kit gyámolít?
Tudd, hiányzol.
Szorít e gyermeki magány,
Édesanyám, bár átélném milyen
Mikor ölelsz, mikor közel
Érzem azt, mit csak Te adtál nekem...







MEGHALT SZAVAK


Valami megkövült idebenn,
Valahogy nem töri meg semmi sem.
Körötte lüktetnek az idegek
Még él a szív,
Hiszen él mindenem!
Csak egy darab, s hangtalan
Úgy halt el nyomtalan belőlem
Hiányát észre sem vettem
A végső csend nyomott rá bélyeget.
Hordozom, teher, de enyém... s így
Mélyen fáj, ha mozdul egy emlék
Nincs fény, mely újraéleszthetné.
Tán egy kis világ-töredék
Hol már csak hamuját találnád
A színnek... szürkébe öltözött rímek
Idéznek pár sort elveszett időmből.
Érték, csak nekem
Hát, miért gyűlölöm,
Hogy jelen van így színtelen
A többi közt
Hol vér csorog,
Hol még vinni akarom sorsom
Hol még vívni akarom az életem.







MERRE


a Tökéletesség Urai
elfelejtették mondani,
nincs örök szépség.
e földön fogyóban a térkép
lábunk alatt sorsunk
mint kavicsot, előrébb rúgjuk
lassan nincs már menekvés!
átmentve nincs másik világkép
eltűnt előlünk rég...
már Köd mindenütt.
Szemem lehunyom inkább
szívem sem úgy dobog, ahogy...
madárcsicsergés veri fel
reggelem és
valahol szól egy ismerős dallam, távol
ismét útra kelek
csak némán kiáltom magamban fájón







MÉG...


Hányszor gondoltam rá
Mennyit ér az a percnyi
Vagy tán... másodpercnyi pillanat

Hányszor emészti
Írja át a szív, merre tart
Hová visz a sors...

Miért az ezernyi kérdés
Sokadik hiányérzés
Van-e még elég idő.

Bár jönne föntről
Felelet.
Érdemleges, mutató.

Vajh' hol az út
Tán elkopott...
Megfakult a szín.

Festményi a múlt
Előttem még változó
Az ott ragadt nyom.

Még hallom a dallamot.







MÉG TOVÁBB


Most kicsit elmegyek,
Nem oly messzire,
Mint, ahol az óceánok köveknek zengnek.
Nem,
Vannak határok, melyek keretbe tesznek,
Mégis.
Magammal viszem dallamod s hitem,
Mit beléd vetettem... s őrzöm őket,
Míg erőt ad az Isten... ha lehet, még tovább.
Hisz, lehetetlen, hogy a Szép, mit kaptam,
S Veled átélhettem,,, mind hazugság.
Nem.
Szívembe tett Szerelmed, velem marad,
Míg élek... s talán, még tovább...

... de már
ne gyere utánam.







MÍG LEHET


Önsajnálatom hegyei nőnek
Tán nem azért, hogy megmásszam őket
De takarják a napot előlem,
Árnyékom újra, hogyan lelem meg...
Fakult fotón mosolyt küld egy pillanat
Mégsem sikerül feldobnom magam,
A megoldást a szorító szavak
Csak űzik messze, egyre távolabb.
Talány belőlem növeszt új hegyet
A magasság elérhetetlenebb.
Az erőt honnan vegyem, hitem is
Talált kavicsokat dobál elém,
Néha érzem nincs miért küzdenem.
Elfáradtam, ennyi kín már elég,
Hegyeimről csak visszhangom felel
Az élet ajándék, élj míg lehet.







NEM SZÓLT


... nem szólt,
csak mosolygott kedvesen
álmomban ismét megjelent
arcán béke, szemében vidám
felismerés, hogy itt lehet
honnan jött, nem felelt
s én csak néztem boldogan,
anyám itt volt, újra láthattam!
reggelre eltűnt nyomtalan
szívem érzem megszakad.







NÉMÁN


Kezeim közt arcom
Karom érzi bánatom súlyát
Sóhajom oly mélyről hallom
Mint szellő nyári fuvallatát...
Pedig hidd el, inkább kiáltanék
Csak halld meg milyen e kín
De a szél sem változik,
Nem vált irányt sosem
Messzire vitt téged
S belőled mindent.







NŐNAPOMRA


Nem kérek virágot
Csak téged egy percre
Veled a világom
Így lenne teljes.
Ha látnád, ha hallanád
Hogyan nőttem fel
Jó anyám jókedvét
Hiába kerestem!
Nem kérek virágot
Csak kezed érezzem
Illatod hiányzik
Melyre nem emlékszem...
Idéznéd mosolyod
Amit még őrzök
Édes, jó apám!
Hisz öregszem én is.
Nem kérek virágot
Te légy az ajándék
Egy percig nem nő
Kislányod lehetnék...

Megjegyzés: (Apám emlékéhez)







ÖNTOBORZÓ


Tudom, mit szeretnék, így minden gondolatmenetem irányítás alatt próbálom tartani, gyógyulnom kell. Ha bánat ér, ha idegeskedem, ha visszatér a múltbéli trauma, akkor mégis képtelen vagyok arra koncentrálni, amire kell. Elgyengülök, sírni kezdek, majd érzem, hogy győzedelmeskedni kezd felettem ez a fránya kór és ez rettenetes érzés.

Próbálom én hallgatni milyen szépen énekelnek a madarak, látni minden szépet magam körül. Tervezgetni, hogy aznap milyen feladatokat fogok elvégezni, legyen hasznom is. De ha elvesztem megmaradt erőm, ha lelkileg bánt valami... akkor elfáradok, összetörök és valahogy minden elsötétülten néz vissza rám.

Kevés maradt. Kevés az energia ahhoz, hogy pozitívan nézzem jövőm. Meg kell ezt oldanom, meg is akarom oldani. Logikailag a megoldás, hogy erőt gyűjtsek. Olyan dolgokkal vegyem magam körül, ami előrevisz, ami azt mondja nekem, hogy minden rendben lesz, van remény.

A reményt nem adják ingyen és én is kellek hozzá. A szeretet csodás, melengető érzés, kincset ér. Táplálék a léleknek. Egyfajta építőanyag, ami légiessége ellenére, mégis szoros kötőanyag a boldogság megszerzéséhez. Persze, ez a szó, "szerzés", nem túl helyénvaló, hiszen sokkal inkább egy elnyerhető díjnak kellene nevezni. Mégsem ezen a poszton emlegetem magamban, sőt, igazán ki sem ejtem e szót, inkább ha átélem, ha megtörténik, csak utána tudom elmondani, igen, boldog voltam. Mindez talán azért alakult ki így bennem, mert misztikussá vált a hosszú évek alatt ez az érzés. Túl nagy felhő takarta mindig fényét és sosem vallottam be magamnak, hogy én is megérdemlem.

Hiba. Ez a szó totál egyértelműen jellemzi, ami jelen van bennem. Mondhatnám rossz iránynak is. Eltévedtnek. Ami azt jelenti, hogy szükségszerű a változtatás. Ha egy sorozatgyártógép meghibásodik, akkor utána már folyamatosan önti magából a selejtet. Képtelenség javítás nélkül elvárni, hogy a rossz, magától elmúljon.

A lélek hibája az, ha sötétben botorkál. Szükség van kimenni a fényre. Még akkor is, ha fájdalmasan hasít a felismerés, élni kell. Az akarat irányítható. Le kell nyomni a kilincset és ki kell lépni a levegőre. Ki, az életbe. Csak ott lelhetek rá az említett "boldogságra", aminek gyökere bennem található. Csak én adhatok inni a reménynek. Ha a nevetés súlymérleggel mérhető lenne, akkor akár egy is belőle, mázsákat testesítene meg, mint lelki étek. Eltelik vele az ember, ám fontossági súlya ellenére, hamar elillan, ezért kell tartani az irányt. Arra kell menni, ahol fénylik a nevetés. Igen, irányt kell változtatnom, mert a bánat beletapos a sötétségbe. Mert a szomorúság katonái elpusztítják a bennem megmaradt fényes kardú harcosokat.

Szeretnem kell magam. Szeretnem annyira, hogy ne merüljek el ebben a kórban. Hogy ne tűzhessen ki győzelmi zászlót lelkem felett a betegség, bármilyen erőkkel is fegyverkezett fel. Saját harcom, saját díjam lesz majd, melynek nem kell hangja legyen, de képessé tegyen elfogadnom azt, hogy nekem is jár még az idő. Az idő, mely nem hanyatló pillanatot jelent majd, hanem felemel a fényig, az igazi gyógyulásig.

Megjegyzés: (egy leukémiás beteg kórházi jegyzeteiből)







REJTEKEM


Üres fészerbe rejtettem
Seholsincs' kincseim
Míves, ácsolt gerendaként
Áll ott megannyi büszke kín.
Régmúlt idők szénaillatát
Hagyta ott a léha Múlt
A Nap békéltetőn
Hunyorog be a lyukas tetőn.
Megvilágít titkos sarkokat
Tán mégis talál apró titkokat...
Ám az, én vagyok magam.
Hátam mögött sorsom elmaradt
Előttem jövőm sebesen szalad!
Jelenem kézen fogva jön velem
Nem néz rám, jól átlát lelkemen.
Sokaknak nyitott könyv vagyok
De van, ki némán mosolyog...
A szél engem sosem fejteget
Van, hogy szemembe fúj
S olykor az égig felemel.

Csak lennének szárnyaim!
Távlatokból nézhetném
Várható lépteim...







RÁD TEKINT...


Hajnalvirágok szórják fényük szerteszét
vörösbe hajlik az éjsötét
kóbor álmok már alig látszanak
lelkek láncai földre hullanak.
Mosolyt küld a Nap, látod-e
ahogy rád tekint az ég
s kék köntösével
új reményt borít eléd.







REMÉNY VACSORÁRA


Kincset érő mosolyt látok arcán
S előveszi kongó pénztárcáját
Kopott rongyszatyorban krumpli
Ma sem lesz más vacsorára
Nem kell fejet törni...
A halk köszönet súlyosabb
Mint a tócsninak való
Mikor a nénit búcsúzóul
A holnapról bíztatom...
A bolt ajtajából visszanéz
Szeme fátyolkék reményt idéz
Bár mély ráncain az idő
Már fáradtan üldögél.







SIMA KAVICS


még alig jártam ott
hol a nap és a víz
együtt ölel partokat
hol a kavicsok
mint sima mező
terülnek elém
s így alkotnak végtelent.
nincs kezemben a kulcs
az a régi út
oly megkopottan kísér
engemet...
lábam alatt a sok-sok év
csak halovány rajzolat
s az évszakoknak
már nem örül úgy a szív
mint egykoron...
elérhetetlen minden így
és nem tudom
jó úton haladok
vagy csak a sors sodor
hagyok-e nyomot
azon a sima kavicson...







SOHA MÁR...


Vajon, van-e sóhajuk a fáknak
Mikor egy évnyi emléktől megválnak...
Vajon, hallod-e az avaron át
Hogyan zokog egy régi jóbarát
Régi, lehet elfeledted már
Mégis hangját meghallod az őszben
Vagy a messziről jött ködben
Mintha jönne egy halovány rajzolat
Árnyéka még lelkedben ottragadt...
Szólítanád, válasz úgysem jön át
A sűrűre font emléklapon
Hol olvashatatlanul neve karcolt
Mély sebet, de te érzed szereted
S nem feleded soha már.







SORS


E testben épp ötven évig harcok dúltak
mit világok eszetlenül összehordtak
heves tűzben szíve sokszor harcra lobbant
enyhe ködben akarata meg-megtorpant
túl messzire életében sosem jutott
lelkét mégis égig vitték az angyalok.







SOSE'


sose bántanálak
mint puha felhő
úgy védeném szárnyad
föléd emelkednék
áttetszőn, láthatatlan
ne essen rád eső
zajos zivatarban.
a nap sugarát hagynám
melegítse hátad
én lennék a társad!
óvnám apró tollaid
szemedben látnám
egy ilyen kismadárnak
kell egy 'emberangyal'
aki gyámolít.
ha engednéd nekem
veled szállna lelkem
elrepülnék messze
ahol csak te jársz
ahová a szemem
sose el nem talál.







SZERELEMHEZ


Szerelmed tüzében égjek el!
Hadd legyek a szellő, mely
Élénkíti arcod hevét.
Kezedben világom, nevét
Csak Te ismered...
Tükrében ketten szállunk!
Ó' Szerelem, miért vártunk
Ily sokáig...
Mért került el boldogságunk?
Semmi baj, holnapunk itt nevet
Küszöbét együtt rég áthágtuk!
A Föld hadd forogjon
Merre, már nem érdekel!
Nem tör meg a bánat!
Hollójának bús feketéje
Már sosem bánthat!
Sem Téged, sem szép szerelmem!
Te vagy az Élet bizonysága
Az én életem.







SZERETLEK NÉMÁN...


... Mosolytalanul, remegőn félve, tétován és árván.
Derengő hajnalon érzékcsaló bódító aranyfényben,
Estébe hajló tompa, zajtalan múló képzelt csillaglétben.
Hangtalan zokogva, mély hosszú álomba szenderedve,
Elbújva metszőn sivár gyilkos áttetsző üvegverembe.


Szeretlek némán...

... Nem kérve érezz végre egészen és nézz rám.
Könnyes reggelen halottan ébredve nem értem
Miért nincs élni vágyó hatalom, varázserő e kézben.
Sóhajtok pislákló fehéren, fájón, halkan keseregve.
Belelehelnék lágyan, kedvesen kincstelen lelkedbe.

Szeretlek némán...

... Kérdezvén a boldogság vajon hol, merre vár rám,
Mely ismeretlen szegletben, kegyes időben és térben,
Hol ragyoghat teljességével mélyen rejtett fényem.
Vágyam már esztelen rohanna, messze-messze menne,
Ha téged mint álmot nem ismerhetne, szerethetne.

Szeretlek némán...

... Szívem testemben, fekete gránitban rideg zárvány
Sóhajod tudatlanul önző éhesen, bántón nem kérem.
Álmaid kékjének hiánya nem az én bűnöm, vétkem.
Fut az élet erre, vár halkan, lassan felém közeledne.
Boldogtalanul reményvesztve nézek rá esdekelve.

Szeretlek némán...

... Várok egyedül tovább. Egyszer majd. Mégis talán...
Szólsz szelíden, ha nem is hallod meg hányszor kértem.
Elfogadsz vakon hívőn így, mindenestől, gyarlón, egészben.
Mindent, mi rövid létem értelme, vétke és lényegtelene.
Szavak nélkül várom csodád csendben, múlón elmerengve.







TÉLI ZENE


Ma a tél muzsikál
dallama felmelegít
most sehol sem fáj
nem fázik a szív.

Ma a hideg átölel
ablakon jégvirágok
fagyos kezével
rajzol emlékvilágot.

Ma hangosak a színek
elmúlt idő újraéled
kopott szavak felpezsdülnek
mosolyom válaszul
csendben ül meg ajkamon.







TÉL KÖZELEG


Mikor az ősz elköszön, fagyos megsemmisülés jelei a tájon. A fák kopaszon kígyóznak a nagy sziklák alatt, mintha bluest játszana ágaikon a szél. Egy-egy utcai csatornafedél válaszul megremeg, ahogy a tél közeleg, s lajtorján ereszkedik a hideg közénk.
Mint a legtisztább parfüm, egy hófehér érintés, mégis rideg. Jeges ajkán nincsenek szavak, amerre jár a csend válaszol, csak egy rézangyal arcán ül egy mosoly. Béke honol egy teraszon, üres terrakotta edényen jégvirágok táncát hozza az új hajnal.







... TÚL KORÁN


apró vágy nőtt naggyá
s kedves dallam szelte át
nagy fák birodalmát...
megszülettél.
féltő karjaimból
messze elszaladtál
tán, túl korán szólt
közbe sorsunk
mint mikor
a napra mosolygó almát
váratlan szél szakítja le...
túl korán
mégis későn szól a szív
későn int feléd
gyere!
féltő tekintetem nem ér el
nem simít meg reggel
csak könnyeimmel küszködöm
mert a szó, csak szorít
itt legbelül
hiányzol
úgy hiányzol, mint mindig.
gyermekem.







ÜNNEP ELÉ


A nap ma is hosszú volt, zajos
S nehéz súlyt tolt szívem
Fölé, hol sok emlék-harcos
Terheli lelkemet...
Látod, Angyalom
Nem tartom
Neked tett ígéretemet...
(nem várok semmit már)
Mégis, itt kóborol,
(igaz, félénk nagyon)
Egy kérés, egy gondolat
E fagyos csillagbolt alatt.
Mit hozhat még az ég elém
Miért ne kérhetnék varázslatokat...
LEGYEN CSEND
... csak csöppnyi pillanat
mikor a föld megpihen
s a világ nem szalad
s az emberek szemében
örömkönny szabadon fakad
s a végtelen csepptenger
békésen tükröz szebb holnapot
neked, nekünk...
s amit elrontottunk
elsimul, eltűnő háborúk,
szegények-gazdagok
tán nem is volt sosem...
erről meséljen a csend
Karácsony előtti hetekben.
(csak hallgass meg, nem kell felelned sem)







VALLOMÁS


Levegőmmé vált a szó,
Mit kimondtak ajkaid.
Egész valóm,
Már, csak velük működik...
Földre sodort sorsom,
Betűkbe kapaszkodik,
Egy gondolat,
Másnak talán nem sok,
De én látom színeit.
Miért üt-ver az élet,
Ha nem érdemlem...
Vagy így tanít?
Legyen... meghajlik
Tudatom... de Veled
Ébred reggelem.
Veled álmodom,
... s soha nem érhetlek el.
Jól tudom.







VÁGYLAK


Itt fekszel mellettem,
S én megfeledkezem
Milyen világ vesz körül...
Nézem szemed,
Lenyűgöz a zöld,
S ott legbelül tűz
Hívogat... oly merész
Most a perc!
Nem is nézz körül,
Csak leteper...
Hagyom,
Nem ellenkezem.
Akarom!
Akarlak egészen!
Minden részecskéd legyen,
Éljen itt,
Velem.







VÁLTOZÁS


vörös ég alja alatt
pillangó lassan repül.
végtelennek tűnő
szárnycsapás törékenyen
nehéz felhők alá merül
sehol egy virág
sehol egy szín
hová-merre tovább...
Változás
akaratlanul visz
lebegés és a tánc
megszűnő fény
talán nincs is Tovább.

vörös ég alja sötétedik
tán, csak az álom viszi
és a szél kapja fel
súlyokkal telt szárnyát
melyen a szivárvány
megfakult ecsetvonás már.
Valahol, messze hajnalodik.







VÁRAKOZÁS


Kezedben könyörszavak,
feltörnek belőlem sóhajok,
mitöbb, hallom, ahogy
megcsendül dalod s a szív...
de közbeszól a csend,
átölel s elhalkulnak lépteid felém...







VIGYÁZZ REÁM...


Vigyázz reám
- mint angyalom -
s én fogon kezed...
óvd a percet,
s meglásd, ott leszek!
ha felhőre lelsz,
eléd viszem,
- igérem -
az összes Dallamot!
Hidd el,
- míg él a világ -
erőm mindig megkapod,
csak vigyázd,
óvd, mit az Ég adott
nekünk...











 
 
0 komment , kategória:  Mirian  
Mirian: Szeretlek némán…
  2019-07-12 21:45:06, péntek
 
 







Mirian: SZERETLEK NÉMÁN...


... Mosolytalanul, remegőn félve, tétován és árván.
Derengő hajnalon érzékcsaló bódító aranyfényben,
Estébe hajló tompa, zajtalan múló képzelt csillaglétben.
Hangtalan zokogva, mély hosszú álomba szenderedve,
Elbújva metszőn sivár gyilkos áttetsző üvegverembe.


Szeretlek némán...

... Nem kérve érezz végre egészen és nézz rám.
Könnyes reggelen halottan ébredve nem értem
Miért nincs élni vágyó hatalom, varázserő e kézben.
Sóhajtok pislákló fehéren, fájón, halkan keseregve.
Belelehelnék lágyan, kedvesen kincstelen lelkedbe.

Szeretlek némán...

... Kérdezvén a boldogság vajon hol, merre vár rám,
Mely ismeretlen szegletben, kegyes időben és térben,
Hol ragyoghat teljességével mélyen rejtett fényem.
Vágyam már esztelen rohanna, messze-messze menne,
Ha téged mint álmot nem ismerhetne, szerethetne.

Szeretlek némán...

... Szívem testemben, fekete gránitban rideg zárvány
Sóhajod tudatlanul önző éhesen, bántón nem kérem.
Álmaid kékjének hiánya nem az én bűnöm, vétkem.
Fut az élet erre, vár halkan, lassan felém közeledne.
Boldogtalanul reményvesztve nézek rá esdekelve.

Szeretlek némán...

... Várok egyedül tovább. Egyszer majd. Mégis talán...
Szólsz szelíden, ha nem is hallod meg hányszor kértem.
Elfogadsz vakon hívőn így, mindenestől, gyarlón, egészben.
Mindent, mi rövid létem értelme, vétke és lényegtelene.
Szavak nélkül várom csodád csendben, múlón elmerengve.






 
 
0 komment , kategória:  Mirian  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 15 db bejegyzés
e év: 63 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 289
  • e Hét: 1785
  • e Hónap: 18929
  • e Év: 156301
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.