Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 59 
Pogány újévi köszöntő
  2015-10-31 20:30:17, szombat
 
 







Wass Albert: POGÁNY ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ


Héj emberek! Markomban sűrű,
Fekete vérrel telt kupa!
Ezzel köszönt rátok egy rongyos
Világgá űzött árva kobzos,
Utolsó Koppány-unoka!

Borra nem telt. Így hát kupámat
Megtöltöm bús magyar vérrel.
Hozzátok szólok, emberek!
Héj, testvéreim, emberek
Öt világrészen szerte-széjjel!

Ím' alvadt vérrel telt kupámat
E rút világon végigöntöm.
A magyar vér mellett, ahogy illik,
Az új esztendőt ősi módra
Zord táltos-szóval felköszöntöm!

Babonát mondok, szörnyű átkot!
Vad mágiát, mely megfogan:
Megátkozom azt, aki vigad!
Ki bort iszik, asszonyt ölel,
Békében él és boldogan!

Mert jaj, véres nép ma az én népem!
Ordas vadak tépik a testét!
S kik elfordulnak tőle, hogy ne is lássák:
Átok marja ki két szeme világát
S pusztuljanak, ha gyászát elfeledték!

Méreggé változzon a bor minden pohárban
S tébolyult sikollyá a kacaj!
És szörnyű vész és halálhörgés légyen,
És minden földi otthon porrá égjen,
És minden céda ember benne égjen,

Ki tudni arról semmit sem akar,
Hogy miképp pusztul börtönben, kínban, vérben,
Egy részvétlen világ közepében
Magára hagyott népem, a magyar!

Új Hungária, 1949. december 30.


Wass Albert: Pogány újévi köszöntő

Link











 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Wass Albert: ElŐhang
  2015-10-31 19:45:24, szombat
 
 










Wass Albert: Előhang

Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.

De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.

És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.

És jött az első szél: és nem döntötte össze.

És jött a második szél: és az sem döntötte össze.

És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.

És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.

És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.

És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

Szentgotthárd, 1926. november 14.







Wass Albert - Előhang (Nyerges Attila)

Link








 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Wass Albert: Te és a világ
  2015-10-30 21:30:41, péntek
 
 










Wass Albert: Te és a világ


JÓINDULAT


Ha azt hiszed, hogy ma jóindulatú voltál, mert nem léptél a lábára senkinek, mert felebarátod fejéről nem ütötted le a kalapot, mert nem terjesztettél másokról hazug híreket, mert nem gorombáskodtál lakótársaiddal: tévedsz. Csak éppen rosszindulatú nem voltál. Rossz és jó között van egy kis hézag is. És ebbe a kis hézagba nem csupán Te, de az emberiség kilencvennyolc százaléka kényelmesen belefér.

Gondolj arra: föl kell építeni a békességet ezen a világon. És békességet építeni csak jóindulatból lehet.
Nem elég tehát, ha nem gyártasz rossz téglákat valamely épülethez. Tégla nélkül nem épül föl semmiféle fal. Jó téglákat kell gyártanod.

Ha az emberiség két százaléka rossz téglát gyárt, kilencvennyolc százaléka pedig Veled együtt tétlenül henyél jó és rossz között: ki építi föl vajon a békesség házát?











VÁGY ÉS ÖRÖM


Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.

A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.

Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.

Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.

Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

















 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Wass Albert: JÖNNEK!
  2015-10-30 21:01:41, péntek
 
 




Wass Albert: JÖNNEK!
(részlet)


A rádió mellett ültünk és vártuk a híreket. Sem kezünk, sem agyunk nem foglalkozott semmivel. Csak éppen ültünk és néztünk magunk elé, mint ilyenkor mindig, egy képre, vagy a szőnyeg valamelyik mintájára akasztva tekintetünket, azzal a fásult apátiával, melyet mint vastag kérget aszalt körénk a fölénk súlyosodó történelem fülledt várakozása. Vártunk. Huszonkét évig észre sem vettük, hogy várunk, hogy ezért a várakozásért nem haladt semmi úgy, mint kellett volna, hogy csak kapkodtunk, szinte céltalanul, ehhez és ahhoz. Huszonkét évig észre sem vettük, csak ebben az utolsó évben döbbentünk rá a valóságra: hogy várunk. Élünk máról holnapra és várunk, terv és cél nélkül visszük dolgainkat, csak éppen, hogy meg tudjunk élni ma, mert a holnap már valami furcsa várakozás ködébe vész, mely ha nem lenne: értelmét vesztené a létezésünk ezen a világon.
Ebben az utolsó évben, hogy a maga teljes egészében ráeszméltünk erre a csökönyös várakozásra, már valóban nem is akartunk egyebet tenni, csak várni. Hétköznapi kálváriánk: küzdelem az egyenlő jogért, hajsza az igazság után, ácsorgás összeharapott fogakkal könyörtelen hivatalokban, a házkutatások, úgy peregtek le kifeszített közönyünkön ebben az évben, mint vastagbőrű vadkanról a serét. Már nem törődtünk semmivel.

Vártunk valamit. S ez a valami a levegőben volt, úgy hevert fölöttünk, mint tikkadt mezők fölött a záport hozó felleg...

Aztán megszólalt a rádió. Éreztük... nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni kezdett...

Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt:

- Kötegyán... Várad alatt... Gyalu alatt... Kolozsvár alatt...
- Kolozsnál északkeletre fordul... Szentgotthárd alatt...

Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott... s mondta tovább...

- Köbölkút... Bánd... Nyárádtő... Balavásár...

Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm, s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a térkép körül, izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk semmit.

Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé, s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal, s lehajtott fejjel.

Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni...

Azon az éjszakán nem aludtunk. Csak feküdtünk nyitott szemmel a sötétben, s a gondolataink - fekete szárnyú baglyok - végiglátogattak barátot, rokont, ismerőst...

A román csapatok tizennégy nap alatt ki kell ürítsék az átadandó területet...

Tizennégy nap... milyen végtelenül hosszú idő! Huszonkét év eltelt valahogyan, de ez a tizennégy nap, úgy éreztük, nem fog eltelni soha.





Wass Albert: Jönnek! - Hangoskönyv 2:41:18

Link











 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Wass Albert: HONTALANSÁG HITVALLÁSA
  2015-10-30 20:30:16, péntek
 
 










Wass Albert: HONTALANSÁG HITVALLÁSA


Hontalan vagyok
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.

Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen minden ember
mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.







Wass Albert: Hontalanság hitvallása /Dörner György/

Link











 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Honvágy
  2015-10-30 20:00:09, péntek
 
 







Wass Albert - Te és a világ


HONVÁGY


Tudom, olykor súlyosan reád nehezedik mégis. Kezed régi kilincsek emlékétől sajog, szemed előtt fölködlik egy ház, füledben rég elhangzott szavak visszhangja duruzsol. Gondolatban sorra járod a régi szobákat, lelked ujjaival végigsimogatod a kedves, kopott bútorokat. Meghitt illatait feléd küldözgeti egy régi kert. Gyermekkori ösvények kavicsa csikordul emlékezésed léptei alatt. Hegyek és völgyek, erdők és mezők támadnak életre benned. Eszedbe jut egy régi vázában egy régi virág. Egy szék. Egy tükör. Egy kedves mintájú függöny: A napfény, ahogy valamikor szobádba besütött. Vagy a hold, ahogy behavazta a kerti utat s az illattal álmodozó rózsatöveket. Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított.

Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.

De elárulok Neked valamit: ma már ez ellen is tudok gyógyító kenőcsöt. Az ember egyet s mást megélt már, s egyet s mást tanult. Ha újra elővesz sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nem csak az idő változott: megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan. Minden más, minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és bozót nőtte be őket. A barátságos kiskapu helyét idegen rács foglalta el azóta és rá sem ismernél a régi házra. Idegen színnel mázolták be új lakói. Szobáit megtöltötték új és idegen bútorokkal. Rózsáid helyén illattalan ipari növények tömörülnek szigorú sorokban. Fáidat kivágták régen s újakat nem ültetett senki, mert azt vallják ma, hogy szép haszontalanságokra nem való a föld. Idegen lennél, dermesztő döbbenettel idegen, ha megállanál ma ott, egy régi küszöb nyomait keresve. Idegen.

Így van ez, hidd el. És gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy már, csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag vagy általa. Senki nem rabolhatja el Tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörűen szép.

Aztán nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak, mindenhol vannak erdők és hegyek, völgyek és mezők. Rózsák és fák és illatos, szép haszontalanságok. Es akkor a honvágy már nem is vágy többé benned, hiszen miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltelt.

Már csak emlékezel a honra. S amíg emlékezel: tervezgeted már az új hont magad köré, hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid.







Wass Albert: HONVÁGY

Susog az erdő, szállnak a szelek,
a szelek szárnyán vándor fellegek,
keletnek szállnak, hazafelé...
Magyarország felé...

Valahol messze áll egy kicsi ház,
csöndjére öreg diófa vigyáz,
küszöbe vásott, födele vén...
úgy vágyom vissza én...

Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy!
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...

Kicsiny fiacskám, jól figyelj ide:
elszállunk most a széllel messzire!
Távol mezőkön, régi rónán
valaki vár reám...
Vadszőlős tornác, gémeskút...akác...!
Lágy esti fényben árva kicsi ház...!
Rozoga padján bús egyedül
egy öregasszony ül...

Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy!
Olyan vagyok, mint a parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...

Békés kolompszó, ringó búzaföld...
Árnyas lugasban fülemüle költ...
Szeliden kondul az estharang...
Így szól: galang... galang...
Virágos rétek! Dűlő út...! Patak...!
Szép öreg fűzfák a falu alatt...!
Ha dalol este a csalogány,
vártok -e még reám...?

Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy!
Olyan vagyok, mint a parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...







Honvágy /Idegenben keserűbb a sírás/

Link



Honvágy /Karády Katalin/

Link



Boross Ida - Honvágydal // Egy dal a történelemből...
/A dalt 1956. október 23-án délelőtt (!) vette fel Budapest 1. (Kossuth Rádió). Nemcsak a SZER, hanem RLx (Radio Luxemburg) és a Deutsche Welle (továbbá Radio Canada, Voice of America, Ausztrál Magyar Rádió, Radio of Canada Toronto is játszotta rendszeresen). És a Magyar Rádió is, még Boross Ida emigrálása után is: ezzel akarták hazacsábítani az emigránsokat. Elég csekély sikerrel.../


Link



Oly távol messze van hazám

Link






















 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Wass Albert: Levél
  2015-10-29 21:00:36, csütörtök
 
 







Wass Albert: Levél

1.

Tollamat az éjszakába mártom,
úgy írom ezt a levelet, apám.
Egy új Rodostó álmait virrasztom
idegen télben, idegen tanyán.

És hallgatom a tenger mormolását,
mint bús elődöm, Mikes Kelemen.
De százszorta setétebbek az éjek
ezen az embertelen tengeren.

Szemem romok-szakgatta horizonton
változó csillagok után kutat.
De nem változnak még az égi képek
s minden csillag Zágon felé mutat.

És minden csillag egy-egy emlék bennem.
S ha még sokáig így nő ez a tenger:
egy új Noéként bárkát ácsolok,
hogy megmaradjon a csillag és az ember.

2.

Az éjszaka takarója alatt
megkeresem a kezedet, apám.
És felködlik bennem a régi otthon,
mint holt hegyek közt gazdátlan karám.

Jaj, hova lett a vidám nyáj belőle?
A nevetés, a jókedv és a tréfa?
Elvesző nyomukat megkeresni
kísértetórán hazajárok néha.

De nem lelem sehol. Az éj üres.
Az idő áll és holtakat virraszt.
Megborzongat a csönd, ha visszanézek,
lidérc gyötör és kísértet riaszt.

Apám, én láttam ezt a háborút
és megvakult azóta a szemem.
A torzult-arcú emberfenevadban
Isten képmását többé nem lelem.

A régi gyermekmesék mind hazudtak.
Embert habzsolt a gyilkos tudomány!
Nem hősök és vitézek háborúztak:
csak férgek kúsztak a gyűlölet nyomán.

Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,
csak síró nők és feldúlt otthonok,
csak olcsó préda és embertelenség,
tolvaj próféták, férgek és romok...!

Ma számon kérném régi könyveimtől
Hectort, Periklészt, vagy János vitézt...
de nincsenek meg ők sem. Dúlt világunk
maga alá temette a mesét.

3.

Kőrisfáinkon laknak-e még csókák...?
S a rózsák nyílnak-e, ha jön a nyár...?
S mit szól a pinty, ha ablakomra szállva
kendermagot a télen nem talál...?

Az íróasztal ott van még a helyén...?
Áll-e még a régi kandalló...?
S régi tüzekre emlékszik-e még,
ha zúg a szél a fák közt s hull a hó...?

Verandánkra jár-e még a fecske...?
És mit csinál az öreg karosszékem...?
Dalolnak-e a fülemilék este,
ha jön a május, éppen úgy, mint régen...?

Nyomot keresni frissen hullott hóban
idegen járja ösvényeimet...?
(S nem rezzen össze, ha a sűrű közt
megreccsen egy ág a háta megett...?)

4.

Válasz nem jő. Az éj setét és néma.
Éjfélt kondít egy távoli torony.
Kísértetek denevérszárnyain
most felkeresem régi otthonom.

halott zárjában kattan a kilincs.
Egy régi ajtó vágyva megremeg.
Tágult szemmel figyelnek a szobák,
ahogy a házon lassan átmegyek.

Álmából felriad az új lakó...
Reccsen az ágy. A padló csikorog.
A kémény nyög és felsóhajtanak
érintésemtől a hű bútorok...

az ebédlőben fölhúzom az órát.
Karosszékedet eligazítom.
És láthatatlan kísértet-betűkkel
nevemet a falakra fölírom

Itt jártam. Élek. Él az isten is még.
És övé a legutolsó szó joga.
A tövissé vadult ember fölött
Ő az eke és a borona.

5.

Majd magamat, mint vérbe mártott kardot
a dúlt határon körülhordozom.
Jaj annak, aki otthonunkat lakja
prédára éhes bitorló-jogon!

Fölzúg az erdő, hogyha jönni látja!
Lába elé göröngyöt vet az út!
Rabszolgaság ellen az ősi föld
bogáncsokkal lázadni megtanúlt!

Megkeseredik szájában a kenyér.
A bor ecetté lesz az asztalán.
Az ágy nem ád nyugalmat s rémek űzik
vacogó foggal át az éjszakán!

Nem ismeri el urának a ház
s tolvajt kiált mögötte a küszöb!
S arcába ütnek, hogyha nem vigyáz,
a dédnagyanyám-szőtte függönyök!

Halottak napján sírjukból kikelnek
a tisztes holtak, kicsik és nagyok.
És számon kérik tőle jussukat
és számon kérik azt, hogy hol vagyok...?

Mert mienk csak ott a békesség, apám.
Másé csupán a dúlás és a préda.
Verejték nélkül termett gabonának
szára törékeny és kalásza léha.

Kivághatják a fákat mind egy szálig.
Porrá tehetik házunk, mindenünk.
Mégsem győzhetnek le soha, apám.
Mert gyümölcsfát ott csak mi ültethetünk!

6.

Én nem tudom, meddig marad ez így:
évekig-e? Vagy évtizedekig?
atomjaira robban-e a föld is,
míg a pokolból ember születik?

De tudok egyet: gyűlölet tövise
nem virágzott még békét soha.
Haramiának a lopott födél
zsákmánya lehet csak, nem otthona.

S valahol messze innen van egy Isten.
Világoknak Ura és seregeknek!
Ki várja búsan és türelmesen
csordulását véres serlegeknek.

Míg eljön majd az Ítéletnek napja
s beteljesednek rendre az Idők.
És lesz igazság, hűség, becsület
és tisztesség az Úr színe előtt.

És megméretik majd súlya szerint
külön-külön az embernek fia.
És pelyvaként hull szét a semmibe,
kit arra ítél majdan a szita.

Ne félj apám. Ha űzött életünk
ma utak árkában is kanyarog:
az igazságot aranykönyvbe írva
megőrzik odafönt az angyalok.

És lészen egyszer fényes jel az égen!
És ítélet tétetik, igazán!
Megrendülnek az egek eresztéki...!
és akkor majd... hazamegyünk, apám.

7.

Az éjszakába mártottam a tollam,
úgy írtam meg ezt a levelet.
Magába zár az árvaság magánya,
mint valamikor Mikes Kelement.

Egy új Rodostó partján hallgatom
az embertelenségek tengerét.
Virrasztgatok az éjek éjszakáján
a bujdosó, száműzött emberért.

Szemem romok-szakgatta horizonton
egy biztató kis jel után kutat.
De lassan változnak a csillagok.
S minden csillag Zágon felé mutat...

(Bajorerdő, 1947)








 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Wass Albert: Miatyánk
  2015-10-29 20:00:19, csütörtök
 
 








Wass Albert: MIATYÁNK




Ki vagy a mennyekben... emberfeletti roppant magosságban...
szenteltessék meg a Te neved ebben az elvadult világban!
Jöjjön el a Te országod újra a magyarok földjén
s legyen meg a te akaratod, mint a mennyekben - úgy odahaza is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk, Uram, de ne feledkezz
meg éhező véreinkről sem Erdély meggyötört földjén.

Bocsásd meg a mi vétkeinket, megszenvedtünk értök. De míg népünket
kínozzák odahaza, ne kívánd Uram, hogy megbocsássunk kínzóinknak!

Idegen ország jólétében ne vígy bennünket a kísértésbe... se minket, se gyermekeinket, se az unokáinkat, hogy a magyar voltunkról megfeledkezve hűtlenek legyünk a szenvedőkhöz...

De szabadíts meg, Uram, a gonosztól!




Hogy Tied lehessen újra magyarok földjén az ország, a hatalom, meg a
dicsőség, örökkön-örökké... de ha lehet, még holnap, mert gyöngül
már bennünk a honvágyba belefáradt élet, s ha nem igyekszel, Uram,
maholnap idegen földbe temetik csontjainkat, s bús lelkünknek nehezére lesz majd meglelni a szörnyű távolságon át a régi otthon helyét,
ahová emlékeink sokasága már rég hazavár...

Ámen.


Wass Albert: Miatyánk

Link









 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Csendes többség
  2015-10-29 19:30:19, csütörtök
 
 







Wass Albert: "CSENDES TÖBBSÉG !?
/Részlet Wass Albert Magukrahagyottak /1967/ könyvéből/


" Háromféle ember van ebben az országban... háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán űl, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak.

Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik, farkát csóválja,s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte.

Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két lábára és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett.

Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport,amit úgyis nevezhetünk: a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért.érted? Ez a nagy tömeg. Ez a nép."


Wass Albert: Jönnek!

Link



ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET WASS ALBERT MIHI 2014

Link








 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Wass Albert: Százéves dal az ismeretlen bujdosóról
  2015-10-29 19:00:27, csütörtök
 
 




Wass Albert: Százéves dal az ismeretlen bujdosóról

Ne várj ma tőlem zengő éneket hősi időkről. Íródeákod tollát utálat és szégyen tartja kötözve. S babonázzák szemét lidérces kerge tüzek.

Kossuth s Petőfi nevét kívánod hallani tán? Nosza nyisd ki füled: céda ripőkök ma minden útszéli bordély kapujában cégérül rikoltják e szent neveket! Hősök fattya ma minden orozva lopó s a börtönök őre Kossuth nevét hirdeti őse gyanánt!

Nem, testvér, ne várj ma zengő éneket tőlem. E szent neveket én jobban tisztelem annál, semhogy a csürhével együtt üvölteném őket.

Ám mégis szólok egy hősről. Egy árva vitézről mondok el egyszerű dalt. Nevét nem rótták olimposzi kőbe a rosszkedvű múzsák. Késő utódok sem fontak babért emléke köré. Jeltelen sírját befújta a szél valahol s az idő belepte mohával.

Ámde figyelj: sorsában sorsodat érzem. Ősöd lehetne e névtelen árva legény. Levett kalappal tisztelegj hát emléke előtt, úgy kívánja az illem.

S bocsásd meg e gyarló köntöst az íródeáknak, de mit tehet ő, ha jobbat nem adnak a múzsák?
Trombita harsan végig az utcán!
Trombita! Trombita! Trombita!

Vijjog a hír, mint vércse át a falun: Kossuth apánk üzeni, veszélyben a hon! A zsarnok kétfejű sas karmát a szabadság testébe bevájta! Fegyvert ragadjon a nép, ha élni akar!
Az óra ütött! Ki hát a legény a gáton!?

Akiben nincs vér, erő, akarat: maradjon otthon s őrizze a kuckót a kemence megett! Férfiak kellenek csak!

Legények, kiknek a virtus nem fut inokba császári pribékek nyársa előtt! Nosza legények! Vér folyik-e eretekben, vagy csak aludttej? Inkább nyaltok-e császári talpat, semhogy karddal a kézben pokol fenekére űzzétek a kétfejű kányát?

No, híresek, no! Korcsmák bicskázó bikái! Most lássuk ki legény, a toborzó bizottság előtt!
Kossuth apátok üzen!
Trombita! Trombita! Trombita!

Döccennek a lábak a községháza felé. Feszülnek az öklök. Forró dacos vér arcokba tolul: ebanyádat, te császár! Kétfejű kotlódat kopasztva hajítjuk az üstbe! Döngették már magyar öklök Bécsed kapuját s döngetik újra, ha kell! Jussunk e földön az élet s nem hagyjuk veszni a jusst!
Szabadság kell a magyarnak!

Döccennek a lábak a községháza felé. Egy barna legény még búcsúzik gyorsan a lánytól:
"Visszajövünk meglásd aratásra s a lagzin kilenc cigány húzza a győzelem büszke dalát!"

Lesütött szempilla alól kigördül egy könnycsepp. De szó nem nehezíti a búcsúzás pillanatát.
Fölöttük akácfa bontja szelíden a lombot s odébb a mezőn békésen kolompol a nyáj.

Ez a kép kíséri sokáig. Az úton. A kaszárnya zord fala közt. A gyakorlótér goromba porában.

...Zsenge akác...! Zöldjét akárha a nap csöppentené illatos égi palackból...! Kolompszó... Kéklő magosság... fönt valahol pacsirta fürdik a fényben... s egy zsupfödeles ház tetején fészkét tatarozza a gólya... egy ismerős ablak muskátlit lenget a távolon át... előtte bús öregasszony, térde alatt libát töm ünnepi torra...
"Hé, te legény! Mit alszol ott újra, naplopó mindenedet?"
Sóhajtani sincsen idő. Hasalni kell újra, meg újra. Futni, hasalni és futni megint, látástól sötétig, miként a honvédő kötelesség szigorú parancsa kívánja.

Dörögnek az ágyúk. Puskák ropognak. Halál szele füttyen. Itt-ott ledől valaki: "Jaj, meghalok, testvér...!"

Előre!
"...mondd meg anyámnak..."

Előre!
"...szeretőmnek..."

Előre!
"...vidd el e gyűrűt..."

Előre!
"...a harangot, testvér, húzassátok meg és gondoljatok rám majd egy este..."
Előre! Előre! Mit bámulsz, ember?! Ott van a császári ágyú! Kezünkbe kell jusson,
bármi az ára!
"Igenis hadnagy úr, értem."
S két kézre kapja puskáját a barna legény, foga csikordul a kíntól.
"Itt kell hagyjalak, pajtás... az a parancs, hogy előre... béke veled..."
S rohan. S forgáccsá veri széjjel a puskát császári sisakok érctaraján.
De megvan az ágyú.

Küzdelem, küzdelem, küzdelem. Éhségtől csigázva, fáradtan alélva, piszokban és vérben. Piszokban és vérben.
Küzdelem, küzdelem, küzdelem.
Előre! Előre! Előre!
Fut az osztrák, bukik a kétfejű kánya, előre!
Éljen a szabadság, éljen a haza, előre!
És küzdelem, küzdelem, küzdelem.
Éhségtől csigázva, fáradtan alélva, piszokban és vérben.
Piszokban és vérben.

...S valahol messze aratnak már a mezőkön...
Koszorút fonnak a lányok...
Kolompol a nyáj: gling-glang... gling-lang...
Koszorút fonnak a lányok.

"Rajta legények! Döglik a kétfejű kánya! Végit járja az osztrák s hazatérünk,
ha hullnak a lombok, őszi vetésre!
Előre! Előre!

És sárgul az erdő és hull a levél.
"Mire megjön a hó...!"
És megjön a hó. S betakarja a holtakat lágyan.
"Tavaszra, testvér! Mikor zöldül a rét! Tavaszra vége a harcnak!"
És múlik a tél és jön a tavasz.
S rázúdul a muszka a honra. Mint az árvíz a zsenge vetésre, mint lombos erdőre
a szörnyű vihar.

Világosi síkon így szól a parancs: letenni a fegyvert! És áll a legény, szédül a feje, ökle markolja a puskát.
"Hadnagy úr! Hadnagy úr! Mi lesz itt velünk...?"
"Veszve a háború, veszve a hon."
"Hadnagy úr! Hadnagy úr...!"
"Legyőztek, fiam, oda már a szabadság. Kossuth menekül, elesett Petőfi... törvényszéket ül holnap az osztrák... jaj a magyarnak!"
Keserű dac facsarja a szívet. Fog csikorog. Lendül a puska a fának. Ezerbe törik.
Ez történt a világosi síkon.

Lopva az erdőkön, éjjel. Rongyosan, éhesen, árván. Lappantyú visít, bagoly huhogása borzongat a messzi sötétben. Farkasvonyítás kíséri a bujdosó harcost. Senkije sincs,
csak a gyász a szívében s nyomában a dac s a halál.
Lopva az erdőkön, éjjel. Titkos ösvényen a gránicon át. Nincs haza többet. Nincs haza, nincs.

Békés idegen lankák szelídülnek alatta. Bambán bámul a nép: hírét sem hallá háborúnak.
"Ki vagy s mit akarsz itt? Mi történt véled? Mi átok, mi baj?"

S ő mondja. Kézzel és szájjal és jellel. Elmondja a sorsot, a szörnyűt. Falvakat, városokat miként dúlt rommá az ellen. Mint pusztult asszony és gyermek s idegen korbács csapása alatt mint jajgat egy nemzet ott túl a hegyen!
És hallgatja bambán a nép. És mondja az egyik:
"Cselédem itt hagyott tegnap, munkaidőben, a disznó! Jöhetsz, idegen s pajtámban a szalmán aludhatsz munka után. Mert lásd, keresztény földre vetett el téged a sorsod s kenyerünk héját neked adjuk, ha szolga leszel!"

És lészen fadöntő sziklás cseh erdőn. Bajor pajtában ingyenes béres. Búskedvű kapás dús francia szőlőhegyek közt s kőtalicskázó napszámos ánglius pallér kezén.
S bajor paraszt kertjében a rózsa nem neki nyílik.
Franciák szőleje is másnak adja borát. S a kőből, amit keservesen hord bús éveken át: idegennek épül mindig az otthoni tűzhely.
"Még ha cseh lennél...!"
"Aki nem német, nem is ember a földön!"
"Francia földön az élet francia csak!"
"Ki népe vagy hát, ember? Mit ér ez a hűség?" S ő mondja keményen:
"Kossuth úr népe vagyok! Bujdosók lettünk, a gazdám, meg én. De egyszer még eljön az óra! Fegyverrel a kézben megyünk haza akkor s szabad lesz újra a nemzet!"
Nevetnek rajta a népek, akár vásári bolondon s elmondhatják véle tréfából többször is ezt.

Néha látja még a képet: szelíd dombok ölén fehértornyú falú. És felsajog benne olyankor egy zsenge akácfa... zöldjét akárha a nap csöppentené illatos égi palackból... kolompszó... a tágas mező fölött pacsirta fürdik a fényben s egy zsúpfödeles kis ház tetején fészkét tatarozza a gólya.
Egy bús öregasszony libát töm ünnepi torra... álmos patakparton sulykolnak a lányok... vasárnap reggel, ha szól a harang s az orgona búg... legények csizmáján megcsúszik a fény és szemben a lányok...
Jaj, soh'se lesz már többé zsenge akácfa illatos lombja alatt pihenés...? Soha többé kolompszó, muskátlis kis ablak, bús öregasszony, vidám ünnepi tor libasülttel...?
Soha többé régi szerelmes barna leány, soha többé...?
"Aratásra itt leszel újra, ugye...?
Ó hány aratás telt el s még mindig itt suttog a kérdés... és selymes pillák alól kibuggyanó hajdani könnycsepp, hogy égetsz... csillogó harmata régi szerelmes időknek.
Régi szerelmes időknek.
Néha még jönnek suttogó szájon a hírek:
"Kossuthnak ígérte az angol..."
"Segít a francia is, ha legyűrjük a kétfejű sast..."
"Teleki itt járt, amott járt..."
"Garibaldi..."
S idegen külvárosok mocskában itt-ott fölcseng fáradt zsákhordók száján az ének:
"Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát."
És igaz csak annyi mindíg a dalból:
"Szennyes az én ingem..."
Szennyes az én ingem.

Őszül már lassan a haj, a szakáll. Görbül a gerinc. Idegenben szívósabb a föld, keményebb a fa, durvább a derékalj. Ízetlen a szó, kedvetlen a száj, keserű a bor s a kenyér.
Fáradtak az órák és nincs örömük. Bujdosónak az élete rongy. Szél veri-űzi, sodorja az ár, utak porában az ágya. Kívül a sövényen, kívül a kapun, soha bentebb. Soha jó meleg otthon, virágos kerti lugasban. Meleg asszonyi kar nem várja sehol, nem hívja megszokott asztal. Baráti pohár, pajtáskodó tréfa.
Ha szól a harang, mást hív csak a templom, más nyelveken ért csak az Isten. Még csak a kéregetők közt sincsen helye magyarnak. Ilyen a bujdosó sors. Ha magyart távol vet az élet. Távol az otthoni földtől. Ilyen a bujdosó sors.
Ilyen a bujdosó sors.

Ólom lábakon jönnek a hírek: kibékült a császár a néppel. Feledve harag, keserűség, királyt koronáz a nemzet. Ünnepet ül a magyar, áldását szórja az Isten. Konc szelídíti a láncos ebet már szerte a honban. Díszes hivatal elvette a szót izgága bajkeverőktől. Ostoba az, ki pőrén állja a vártát s les céda egekből hűtelen angyalokat. Lám a szabadság nem kell már a magyarnak, a láncot hurkából fonták orrára, okos császári gyepmesterek. "Miért is bujdosol hát, Kenyeres? Nézd régi vezéreidet! A honfierény hozott idegenben is jó jövedelmeket nékik: mártírglóriák fénye alatt pipáznak bő karosszékben! Kényelmesen írják a hősi époszok végtelen árját. Ne félj, az úri derék nem görbed a munka alatt. Ki törődik ma már egy árva legénnyel, ki törődik veled, Kenyeres...!"

Ki törődik veled, Kenyeres...?

Bús öreg vándor, rongy a ruhája, kezében a bot. Súlyait hontalan évtizedeknek hajlott gerince nyögi. Megy-megy az úton. Dombokon, völgyeken által. Amerről a nap kel, mindég csak arrafele. Nem kell már a szabadság bús idegenben. Otthoni emlékek rabságát hordozza szíve.
Megy-megy az úton. Lábát fölsebzi a kő s a tövis. Étele az, mit mások kidobtak a kertek alá. De jó ma ez így is, mert jaj, hazamenni öröm! Hisz várja egy lány és várják a régi legények! S egy bús öregasszony... egy bús öregasszony libát töm azóta is ünnepi torra...!
Szívében hirtelen dobban a vér: első otthoni szó...!
Két ifjú legényke jön hetykén szembe az úton.
"Magyarok vagytok-e?" kérdi s rá nyomban felel is az egyik:
"Az ám! Nem plundrás németek, mint te, svábok nagyatyja, öreg!"
"Én-e?" horkan a vándor "Ebadta ripőkje! Kossuth seregében védtem a drága hazát!"
Bámul a fickó a furcsa öregre. Társa is nézi. S kétkedve kifordul belőlük a szó:
"Hallod-e vénség! Vitézek voltak azok, kik küzdtenek akkor, régi időkben! Kéregetőknek ott dolguk mi sem lehetett! A hősök érdemeit megőrzé lelkében a nemzet s kárpótlá mindazokért, miket elvett tőlük a sors. Kísértetek ámde, kik hazajárnak ijeszteni, nem kellenek már e haza békés magyarjainak. Garast garasra meggyűjtve épülnek rendre a házak, miket földúltanak egykor könnyelműen eleink. Így hát Nagyapó, ne számíts koldus-piculára. Bárgyú meséidet unják már unokáid!"
S mennek a fickók tovább gúnyos hahotával s a bujdosó áll... döbbenve az otthoni földön.
Varázslat játszana tán...? Ez a fűzfa...! S ott a patak, meg a rét...! Mintha egy gyermek hajdani korban, túl életen egyszer... itt futkosott volna pille után...! És ott a martban ürgére vadászott utána... rőzsetűzön pirított törökbúzát ama vén vackorfa árnya alatt...!
Ó csalfa varázslat... mért könnyes a szem, ha látni véli a múltban azt, ami már tovatűnt...?
Mért könnyes a szem...?
És áll a vándor a falu előtt.
És reszket bemenni a lába.
"Adjon az Isten. Keres valakit, atyafi?"
"Egy lányt keresek csak, egy régi leányt. Juliska volt a neve."
Néz az anyóka s arcára ráncok árnyéka borul.
"Ilyen nevű lányunk nem volt, jó ember, soha. Unokánk se. Ezt a nevet megholt uramnak a nénje viselte volt hajdan. De ő is férjhez ment messzi vidékre, jó harminc éve már annak..."
Mintha jeges kéz nyúlna a szívhez. Fordul a vándor. Szinte szaladva siet a régi gyermeki házhoz. Nyalka legény itatja vályún az ökröt. Arca dacos, nézése kemény.
"Hé, ember! Mit keres itt? Koldulni menjen a paphoz! Munkás kezet akarunk, nem reszkető aggokat látni!"
Elcsuklik a vándor.
"Élt egy cimborám hajdan e házban. Neve..." És mondja nevét.
A legény szeme villan.
"Ilyen nevű ember csak egy volt: apámnak a bátyja a hős! De hallod-e, koldus! Pajtásodul őt miként mered venni a szádra?! Életét adta hazánkért s gyászolja őt a falu. Mert nagy hős volt s bátor, igaz ember! Míg él a magyar, áldják őt gyermekeink és egyszer az évben érette kondul meg tornyunkban fönt a harang! Gyalázni ne merd emlékét se azzal, hogy rongy-magadat hasonlítod hozzá! Hazátlan kéregetőnek mi dolga lehetne a hon hősszívű nagyjaival? Szedd rongyaidat szaporán, vénség s kotródj a pokolba! Ha nem haltál a honért, mások nyakára ne jöjj!"

Langyos egekből álmosan száll le az este.
Álmodozó mezőn békére kolompol a nyáj.
Lent a pataknál dalolva sulykol egy asszony.
Suttogó szóra felel a kút mögött lányvihogás.
És száll lefelé az este.
S puha fészke van benne minden madárnak s minden emberre mécses vár valahol.

Csak egy árnyék surran lopva a kertek alatt s tűnik el örökre az éjben. Mögötte nyom se marad s emlékét elfújja a szél. Úgy éppen, akár az én dalomat, akár a ködöt... mit fák sóhajtanak éjjel lidérces álmok után.

Kísértetek járnak a kertek alatt, de senki se bánja már őket. Régi mesék hőse maradjon meg mesehősnek. Ki elhagyá helyét az élők között bármilyen eszme miatt is: visszakívánnia azt mersze többé ne legyen!

Csalódást ha okozott ez a dal: bocsáss meg az íródeáknak. Zengeni nem tud mást, mint amit sorsa mutat.

(1948 - Németország - Forrás: Magyar Táltos)







 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 59 
2015.09 2015. Október 2015.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 59 db bejegyzés
e év: 469 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 289
  • e Hét: 1785
  • e Hónap: 18929
  • e Év: 156301
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.