Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
Charles Baudelaire versei
  2021-01-31 21:00:18, vasárnap
 
 







CHARLES BAUDELAIRE VERSEI




Charles Baudelaire (Párizs, 1821. április 9. - Párizs, 1867. augusztus 31.) francia költő és művészeti esszéíró-kritikus, a világirodalom egyik jelentős alakja.

A Romlás virágai (Les Fleurs du mal) című 1857-ben könyvbe gyűjtve megjelent verseiért az ügyészség ,,istenkáromlás" és ,,erkölcsgyalázás" vádjával perbe fogta (egyidőben Flaubert perbefogásával a Bovaryné miatt). Flaubert-t felmentették, Baudelaire-t azonban könyve megcsonkítására kényszerítették. A költő alkohol- és ópium-mámorba menekült, a vérbajt is elkapta. A romlás virágainak második, bővített kiadása (1861) után Baudelaire a fiatal költők és irodalmárok művészi példaadója lett, a modern költészet legnagyobbjaként tekintenek rá. Próza-költeményei (Le Spleen de Paris) és a romantikával foglalkozó esztétikai írásai befolyásolták több írónemzedék nézeteit.

"Baudelaire az első látnok, a költők királya, igazi isten."
(Arthur Rimbaud)



Link



A ROMLÁS VIRÁGAI (antológia)

Link








AZ ALBATROSZ




Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Ford.: Tóth Árpád







A BOR LELKE


Dalolt egy este a bor lelke a palackban:
,,Hozzád beszélek, óh kitaszított barát,
bíbor pecsét alól, börtönömhöz tapadtan
küldöm feléd a fény s testvériség dalát!

Tudom, mennyi erőd, kínod és verítéked
kell napban lángoló hegyoldalon ahhoz,
hogy megszülessen és belém gyúljon a lélek;
de ne félj, nem leszek se hálátlan, se rossz,

mert ha torkán leönt a nyűtt robotos, érzem,
mily végtelen gyönyör mámora szédít el,
jobb ott, jobb nekem ott, mint pincék hidegében:
édes és puha sír az emberi kebel.

Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva
táncol szívemben a remény és égbe visz!
Dicsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra,
dicsérj, és nemsoká megdicsőülsz te is:

izzásom asszonyod boldog szemébe árad,
fiad arcán színem s erőm újra kinyit
s olaj leszek a sors e gyönge harcosának,
olaj, mely edzi az atléták izmait.

Növényi csodaként zuhanok tebeléd is,
szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké,
s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis
és mint ritka virág szökken Isten felé!"

(Szabó Lőrinc fordítása)







BORÚS ÉG


Úgy rémlik, pára ül borús nézéseden,
Titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e szem?)
Felváltva lesz szelíd, kegyetlen, álmatag,
Fakó és lusta ég fényével bágyatag.

Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas napok,
Mikor révült szivünk lágy könnyeket zokog,
S gúnyolják, míg reánk vad, titkos bú remeg,
Alvó elménket a túléber idegek.

Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép messziség,
Ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,
Óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tájakul,
Melyekre borus ég tompa sugára hull.

Óh, asszony, bús veszély, ó, bűvös őszi ég,
Fagyod és zúzmarád majd épp így vonz-e még?
Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,
Ad-é majd vasnál és jégnél maróbb gyönyört?

Tóth Árpád







EGY DÖG


Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

Szabó Lőrinc fordítása










EGY MADONNÁHOZ



Spanyol ízlésű ex-voto


Építnék, Asszonyom, Madonnám, sírva feltárt
Búm éjén teneked egy földalatti oltárt,
S vájnék szivembe, hol legfeketébb az éj,
Hová gúny nem hat el, se hitvány földi kéj,
Egy fülkét - kék s arany zománctól égne odva -,
Hol mint csodás Szobor, állj büszkén magasodva.
Ötvözött Verseim dús fémpántját, remek
Kristályrímekkel is művészin tűzve meg,
Mint roppant koronát, ékül fejedre fonnám,
S Féltésem szövetét, óh, halandó Madonnám,
Szabnám rád Köpenyül, hogy barbár-mereven
Nyomjon, s bélése is Gyanakvásom legyen;
Hadd zárja bájaid körül ez őrző sátor,
Csillogva gyöngy helyett Könnyeim záporától!
Szoknyád vágyam legyen, a lágyan reszkető,
Apály s dagály gyanánt szálló s ereszkedő,
Mely halmokig eped, s völgyekbe hull juházva,
Míg fehér s rózsaszín tested csókkal ruházza.
Hódolatom legyen a szép selyemtopán,


Amely, hogy megalázd, lábadra vár csupán,
S míg az isteni rajz selymébe lágyan forr át,
Őrzi, mint az agyag, a belényomott formát.
Ha nem tudok, noha hő vágyam, tetszeni,
Zsámolyodul Ezüst Holdsarlót metszeni,
A bennem mardosó Kígyót vetem elébed,
Hogy óh, Királyi Nő, ha sarkad rájalépett,
Diadal és dicső bosszú törjön veled
E szörnyre, mely csupa genny s pöffedt gyűlölet.
Majd Gondolataim sok gyúlt Gyertyája sort áll,
Hol, Szűzek Asszonyát, emel virágos oltár,
Hogy míg a kék plafon visszfényesen remeg,
Egyre rád nézzenek, csak rád, e tűz-szemek.
Majd, mert minden izem csak téged áhít váltig,
Tömjén- és mirrha- és ámbra-illattá válik,
S feléd, óh, havas és fehér Csúcs, szüntelen
Gomolygás közt lebeg viharzó Szellemem.
Végül, hogy Mária-sorsod kiteljesítsem,
És hogy Szerelmemet barbár kéjjel vegyítsem,
Fekete kéj! a Hét Főbűnt, istentelen
Bánatmarta pribék, hét bús Késsé fenem,
S őrült zsonglőr gyanánt hajítva sorba pengém,
Célul legtitkosabb szerelmed mélyét venném,
Hadd járják sorba át Szived, a dobogót,
Szived, a zokogót, Szived, a csobogót!

Tóth Árpád










EGY VÖRÖSHAJÚ KOLDÚSLEÁNYHOZ


Hó archoz rőtszinü tincs!
ruhádnak ép helye nincs,
társz pőre nyomort, de friss
szépséget is.

Lásd, engem, bús, ideges
költődet kis, beteges
tested, bár pettyezi folt,
vágyakkal olt.

Cipőd csak rút facipő,
ám szebben hercegi nő
sem hord, min bársony a pánt,
kacér topánt.

Ó, bár e kinőtt ruha
helyett rangbéli puha
diszítne: uszály, melyen
zúg a selyem.

S rongyos harisnya helyett
hadd védné térdeidet
kéjenctől aranyos őr:
kis hetyke tőr!

A laza csokru füző
mögül két, bűnbe üző
keblecskéd kandi szeme
kiintene.

S hogy selymed kéjre leszedd,
kéretnéd lusta kezed,
karmolva, ha makacs ujj
sürgetni búj.

S nem volna közbe szünet:
Belleau úr szőtte szonett
zsongatna, gyöngyszavu kincs,
s míg bús bilincs

közt sok buja verselőd
dalt dallana, perzselőt,
s lépdelné karcsu bokád
lépcsőd fokát,

lentről sok hetyke gyerek,
Ronsardok s grófi sereg
lesné üde bájaid
bújt tájait.

Ágyadban nem liliom
nyílna, de csók, miliom,
s Valois-kból egy brigád
nyögné igád!

- Ám csak koldúlsz, te szegény,
csapszékek rossz küszöbén,
s kezed kültelki Véfour
szennyébe túr.

Szemed olcsó kirakat
üveggyöngyén megakad,
s hajh, venni zsebembe sincs
pár sous-nyi kincs!

De menj csak, vígan, igy is,
ha kő és gyöngy irigy is, -
mégis csak pőre, keszeg
tested a szebb!

(Tóth Árpád)







ELŐHANG


Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.

És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;
ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.

Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten,
a Sátán s álmot ád, mely romlással marat,
s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat,
párává lobban el az alkimista-üstben.

Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!
Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,
s mindennap közelebb az alvilági táj,
hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.

Mint züllött részeges, ha némi női roncsot,
vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,
titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,
facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot.

Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó,
agyunkat démonok raja lepi tele,
s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele,
mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge
ha víg ábráikat eddig nem hímezék
sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,
azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány
keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,
mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,
bűneink átkozott állatkertjét rutítván,

van még egy - ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott?
Ez, bár alig mozog és ordítani rest,
romokba döntené a földet örömest,
s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:

az Únalom! - szemén rest könny ragyog kövéren,
huká-t pöfékel és bitók felé mered:
finom szörny! ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm - képmásom - bús fivérem?

Tóth Árpád fordítása







AZ EMBER ÉS A TENGER


Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne
S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
Szem és kar rásimul s felejti már saját
Háborgását szíved, figyelve ős zaját,
Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irígyen őrzitek.

És mégis, míg a vén századok tünni térnek,
Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
Oh örök birkozók, oh vad dacú fivérek!

Tóth Árpád







ÉN NEM FELEDTEM EL, A VÁROS KÖZELÉBEN...


Én nem feledtem el, a város közelében
Hol állt fehér tanyánk, törpén, de csöndbe, szépen;
Ott kis, kopott lugas rejtette az avitt
Gipsz Vénusz s Pomona mezítlen bájait,
És esténként a nap, csobogó tűzben égve,
Míg az ablakokon megtört a büszke kéve,
Nézte, mint tágranyílt, kiváncsi égi szem,
Hogy folyik vacsoránk hosszan és csöndesen,
S rezgett a bő sugár viasz visszfénye enyhén
Az olcsó abroszon s a függöny tarka selymén

Tóth Árpád







A HAJ


Oh gyapjú! mely buján gyűrűz a nyakra rengvén!
Oh fürtök! illatok, rest súllyal reszketők!
Oh mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén
Emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,
Im légbe lengetem, mint drága keszkenőt!

A lázas Afrika s bús Ázsia, a lomha,
Egész tünő világ, mely messzi múl busan
Piheg mélyedben itt, oh illatok vadonja!
S mint mások szellemét a ringó zene vonja,
Enyém, én édesem, párfőmödön suhan.

S már mennék, hol telibb nedvű a lomb s az ember,
S kábult bőrükre az örök hő nyár csorog, -
Erős, dús hajfonat! velem habként te lengj el,
Beléd fénylő csodák rejtvék, te ében-tenger,
Vitorlák, evezők, fáklyák és árbocok:

Egy zengő kikötő, hol bő tivornya vár rám,
Szagok, lármák, szinek: csupa dús nedvü bor!
Lengő hajók alatt a víz arany meg márvány
S nagy árbóc-karjukat nyujtják, ölelni tárván
A szent, dicső eget, mely reszket egyre s forr,

Részeg főm e sötét haj-óceánba rejtem,
Melyben bezárva él a másik óceán,
S míg hintázó habok becézik úri lelkem,
Termékeny lustaság! szelíd öledre leltem,
Végtelen ringatóm, balzsamos nyoszolyám!

Oh kék haj sátora, kék éjszakából verve,
Átfogsz s akkor te vagy a tág, kerek azúr, -
Kígyós hullámaid pelyhes partján heverve
Tömör, hő illatok kábítanak keverve:
Ott kókusz, pézsma és kátrány nyers szaga szúr.

Még, még! örökre így! e nagy, nehéz sörénybe
Hadd hintem gyöngy, rubin és zafir záporát,
Hogy mindig úr legyen fölötted kéjem kénye!
S te légy oázisom s a bő kortyú edény te,
Melyből mohón nyelem az emlékek borát!

Ford.: Tóth Árpád







HAJNALI EGYKOR


Végre! egyedül! Már csak néhány kései és fáradt fiáker robogása hallatszik. Ha a nyugalom nem is, néhány órára miénk lesz a csönd. Végre! megszűnt az emberi arc zsarnoksága, és most már csak saját magamtól fogok szenvedni.

Végre! szabad tehát elernyednem a homály fürdejében! Mindenekelőtt két fordítás a záron, ügy érzem, e kettős kulcsfordulat növeli a magányomat és erősíti a torlaszokat, melyek ténylegesen elzárnak a világtól.

Szörnyű élet! Szörnyű élet! Összegezzük a napot. Találkoztam néhány íróval, egyikük megkérdezett: eljuthat-e az ember Oroszországba szárazföldi úton (nyilván szigetnek gondolta Oroszországot); nemesen vitatkoztam egy folyóirat szerkesztőjével, aki minden ellenvetésemre azt válaszolta, hogy: - Ez a lap a becsületes emberek pártján áll - ami annyit jelent, hogy a többi lapot mind gazember szerkeszti; köszöntem húsz embernek, tizenötöt nem ismerek közülük; kézfogásokat osztogattam, ugyanilyen .irányban, mégpedig a nélkül az óvintézkedés nélkül, hogy kesztyűt vásároltam volna; az időt agyonütni, egy zápor alatt, felmentem egy kötél táncosnőhöz, az arra kért, hogy tervezzek neki Venustre-jelmezt; tisztelegtem egy színigazgatónál, aki, miközben lerázott, így szólt hozzám: - Talán jól tenné, ha Z. . . úrhoz fordulna; valamennyi szerzőm közül ő a legnehézkesebb, legbutább és leghíresebb; vele talán elérne valamit. Keresse föl, s aztán majd meglátjuk -; eldicsekedtem néhány ocsmány cselekedettel, melyet sohase követtem el, és letagadtam, gyáván, néhány gonosztettet, amit gyönyörrel végrehajtottam; a kérkedés vétke ez, bűn az emberi önérzet ellen; megtagadtam egy csekély szolgálatot egy barátomtól, és ajánlólevelet írtam egy hétpróbás gazembernek; huhh! vége a beszámolónak?

Elégedetlenül mindennel és elégedetlenül magammal, szeretném megváltani magamat és büszkélkedni egy kicsit az éji csöndben és magányban. Lelkei azoknak, akiket szerettem, lelkei azoknak, akiket megénekeltem, erősítsetek, gyámolítsatok, távolítsátok el tőlem a hazugságot és a világ rontó gőzeit; te pedig, Uram Istenem, add kegyelmedet, hogy írhassak még néhány szép verset, .mellyel bebizonyítom saját magamnak, hogy nem vagyok az utolsó az emberek között, hogy nem vagyok alábbvaló azoknál, akiket megvetek.










HALÁLTÁNC




Büszke, mint aki él, elegáns termetére,
Zsebkendő ékíti, kesztyű és nagy csokor;
Ahogy jár, hanyagul, holmi bizarr ledérre,
Sovány kokottra vall az únt, fanyar modor.

Volt-é már, mint övé, oly karcsú test a bálban?
A túlzó, tág ruha omló, királyi, bő
Redőkkel hull köré, s alul szárazka láb van,
S hegyén sziromszerű, csinos, csokros cipő.

A rezge fodrok, a kulcscsont szélére torlón,
Mint felvert, buja hab a szirtfokok alatt,
Védik szemérmesen - ne törjenek vigyorgón
Rejtekükből elő -, a gyászos bájakat.

Szeme mélyeiben üresség és homály van,
S a koponyát, melyet ügyes füzér szorít,
Törékeny csigolyák viszik, himbálva lágyan.
- Óh, cifra Semmi, te, kit vad bűbáj borít!

Lesznek sokan, akik torzképül magyaráznak,
S nem értik meg, a hús szerelmétől vakok,
Névtelen, elegáns báját a puszta váznak,
De én, nagy Csontalak, hű ínyenced vagyok!

Jöttél, hogy bénító grimásszal halni rontsad
Az Élet ünnepét? vagy űz egy régi vágy?
Kéjekkel hiteget egy új boszorkaszombat,
És sarkantyúzni még él bordádba vág?

Míg hegedű dalol, és a gyertyák lobognak,
Reméled, hogy konok lidérced szétomol?
S hogy míg az orgiák vad zúgói csobognak,
Megenyhül a szived mélyében gyúlt pokol?

Badarság s ócska bűn apadhatatlan kútja!
Ősrégi fájdalom örök lombikja, te!
Bordáid görbülő rácsa közt ott visz útja
Kígyódnak - látom én -, még éhséggel tele!

Lásd, attól tartok én, hogy gúnyos kelletésed


Méltó táncos szivet találni nem segít;
A halandók az ily tréfát szeretni késnek,
S az Iszony bája csak bátrakat részegít!

Szörnyű gondolatok bozsognak mély szemedben,
Szédületet lehell örvényük, s fogadom,
A gyáva táncosok rossz ízre émelyedten
Látnak örök mosolyt harminckét fogadon.

Mégis, ki az, aki csontvázat nem ölelt még,
S a holt dolgok izét ki nem kóstolta meg?
Mit érnek párfőmök, frakkok vagy drága kelmék?
Téged csak az utál, ki szépként tetszeleg.

Orratlan bajadér, biztos győzelmü vad lyány,
E kényes táncosok hadd hallják hát szavad:
"Kevély cifrák! A sok festék és púder alján
Halálszag bűzlik ám! Ó, pézsmás váz-csapat,

Roncs Antinouszok, kopasz kikent-kifentek,
Sok vánnyadt dandy és nyűtt nőcsábász-tetem,
A halál tánca visz, s tovasodródva mentek
A táj felé, melyet nem ismer senki sem!

A hűvös Szajnapart s a Gangesz égő tája
Mindegy: a földi nyáj csak ugrál és liheg,
S hogy a plafon likán az Angyal Trombitája,
Mint setét puskacső ásít, nem látja meg.

Groteszk emberiség! A Halál is csodálja,
Mily rángó tánc fölé süt mindenütt a nap,
S olykor párfőmösen vegyűl ő is a bálba,
S az őrület közé iróniája csap!"







A HATTYÚ

Victor Hugo-nak


1

Andromaché, ma rád gondolok! - A kis árva
Folyóra, hol sötét tükörben ragyogott
Özvegyi bánatod roppant királyisága
S a csalfa Simois könnyedtől csobogott -,

Ma termékenyitő iszapjától lett sáros
Emlékem, járva épp az új Carrousselen.
- A vén Párizs oda! - (hajh, változik a város,
És oly gyorsan, ahogy halandók szíve sem!)

Csak lelkem látja még az eltűnt baraktábort,
Oszloptörzsek s fejek dirib-darab diszét,
Giz-gazt, kőtömböket, amikre zölden ráforrt
A hínár, limlomot, zavart fényt szerteszét.

Itt valamikor egy állatsereglet állott;
S itt láttam egyszer én, egy reggel, amikor
Hűs, fakó ég alatt ébred a Munka, s pállott
Gőzökkel a szemét a csöndes légbe forr,

Egy hattyút: ketrecét otthagyta, és sután a
Szárazt kaparva a hártyás láb fájva járt,
Húzódott a rögön a hószín toll utána,
S egy kiszáradt vizű árok mellett kitárt

Csőrrel idegesen fürdött a lomha porban,
Zengtek szivében az otthoni, dús tavak:
"Óh, víz, zokogsz-e még, villám, zuhansz-e zordan?" -
Gyakorta látom őt, bús mítoszt, furcsa vak

Balvégzet madarát, ki mint Ovidiusban
Az ember, nézi a gúnyos, zordkék eget,
S görcsös nyakán sovár fejét felnyújtva búsan
Vádakkal illeti a rossz isteneket!

2

Párizs megváltozik, de renyhe bánatomban
Nincs rezzenés! Kövek, állványok, új falak,
Ódon külvárosok: jelképpé válnak nyomban,
S rám dús emlékeim kősúllyal omlanak.

Itt is, a Louvre előtt a régi kép igáz ma:
Nagy hattyúm kél elém, az őrült gesztusok,
Félszegen is dicső száműzetése gyásza,
Az örök, szörnyü vágy! - és rád is gondolok,

Andromaché, kiért hős férje karja holtán
Vad Pyrrhus nyúlt ki, hogy rab-állatul vigye,
S ki sírtál az üres sír mellett elomolván,
Helenos asszonya, s jaj, Hektor özvegye!

S gondolok a sovány, hektikás néger lányra,
Ki itt sárban lohol, s elrévülő szeme
Kókuszligetre vár s dús, messzi Áfrikára:
A köd roppant falán hátha átintene -,

S mindenkire, ki már sohsem talál a vesztett
Üdvre, soha! soha! kit könnyek kortya vár,
S kit emlejére Bú jó farkasa eresztett!
Kis árvákra, kiket les a virághalál!

Lelkem így bujdosik, és a vadonba verve
Sok vén Emlék telin búgó kürtje rian:
Szigetekre vetett matrózok vad keserve...
Foglyok...vert seregek!... és jaj, még annyian!







HIMNUSZ


Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet, örökkévaló!

Úgy árad szét az életemben,
mint sóval átjárt levegő,
ő az öröklét vágya bennem,
kiolthatatlan szomjam ő.

Örök friss illatpárna, amelytől
édesül egy drága szoba,
felejtett tömjénkupa, amelyből
fűszer száll egész éjszaka:

hogy fejezzelek ki szavakban,
rombolhatatlan szerelem,
öröklétemben láthatatlan
pihenő gazdag ámbra-szem?!

Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet örökkévaló!

Szabó Lőrinc fordítása







HIMNUSZ A SZÉPSÉGHEZ


Mennyeknek méhe szült vagy bús gyehenna téged,
Óh, Szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani.

Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,
Illatos vagy, miként a felhős estelek,
Csókod varázsital, és amfora az ajkad,
Melytől gyáva a hős, és bátor a gyerek.

Küldött fekete mély vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányozol, s ajkad választ nem ád.

A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,
S nem megvetett diszed a Szív Borzalma sem;
A Gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,
Kedvenc ékszereid között, szerelmesen.

Láng vagy, s az elvakult lepkék feléd repesve
Elégnek reszketőn, s mondják: Áldott a láng!
A hő szerelmesek édes párjukra esve
Sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt,

Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
Az imádott, soha nem ismert Végtelent!

Légy Isten angyala vagy a Sátán szirénje,
Mit bánom! Bársonyos tündér szemmel ha kelsz,
Úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,
Enyhül a rút világ, s könnyűl a lomha perc!

Tóth Árpád







AZ ILLATSZERES ÜVEG




Vannak hős illatok, melyeknek laza korlát
Az anyag. Üvegen erejük győzve forr át.
Olykor, ha keleti, kis szekrényt nyit a kéz,
S a rozsdás zár sikolt s jajong a régi réz,

Vagy hogyha elhagyott lak ó szekrénye tárúl,
Hol agg idők doha leng éjlőn és kopárúl,
Avítt üvegre lelsz, mely illatot mereng
S belőle élni kél a lélek s szökni leng.

Ezernyi gondolat bús, emlék-selymü bábja
Aludt bezárt rabúl a hallgatag homályba,
De szárnyat bontva most a léget ellepék:
Azúr és rózsaszín s aranyhimes lepék.

És száll a kábitó emlék, mohón kitörvén
A dúlt légbe; szemed lezárúl, tompa örvény
Felé a Szédület két zord keze ragad,
S lenn némely régi holt fanyar szaga fogad.

S leomlasz, ama sír vén odvához vetődve,
Hol, mint vad illatú Lázár, tép szemfedőt le
S mozdúl, ébredni még, egy kísérteti váz:
Az áporult, finom, avítt szerelmi láz.

Igy én is, hogyha majd a földnek sürge népe
Rólam már mit se tud s rossz szekrény szögletébe
Vetett üveg leszek, züllött és porlepett,
Hitvány, szennyes, szagos, pókhálós és repedt,

Koporsód hadd legyek s legyen testem hamúja
Oh édes rothadás, vidám erőd tanúja
Te, égi angyalok dús ízű mérge! Te,
Rontó szesz! Oh szivem halála s élete!

Tóth Árpád







KAPCSOLATOK


Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.







A KÉT JÓ NŐVÉR


A Kéj meg a Halál két drága nővér,
kik csókot adnak, frissen, mindenütt.
De sose szült e két előkelő vér,
meddő maradt rongyfödte csípejük.

A poklok költőjének, aki bágyadt,
és nem találja kedvét semmiben,
a temető s a bordélyház ad ágyat,
hol álmatlan álomban elpihen.

A koporsóhoz s ágyhoz tér meg újra,
s e két nővér, lelkét, a végtelent,
szörnyű gyönyörre, édes kínra gyújtja.

Mikor temetsz el, mocskos-arcú Kéj te,
s mikor tüzöd be, ó Halál, te szent,
bús ciprusod vad mirtusza helyébe?

Fordította : Kosztolányi Dezső







A LÁZADÓ


Egy Angyal csap le az egekből dühös ölyvként,
S a hitetlen haját tépi a vad karom,
És rázza, s zeng a hang: "Most megtudod a törvényt!
(Mert Őrző Angyalod vagyok én!) - Akarom!

Tudd meg: szeretni kell, a gúny fintora nélkül,
A púpost, a hülyét, a gonoszt, a szegényt,
Hogy majd Jézus elé dús diadalmi ékül
Jótetteid terítsd az út szőnyegeként.

Mert ez a Szeretet! Míg szíved ki nem égett,
Fénylőbbé tenni gyúlj az Égi Dicsőséget,
Ez az igazi Kéj, mely nem vásik sosem!"

- Hej, ilyen Angyal ez, szeretve is csak büntet:
Óriás öklei döngeteik bús fejünket,
S rá felzúg kárhozott dacunk: "Azért se! Nem!

Tóth Árpád







LEGYEN TIÉD E VERS, HOGY MAJD HA BOLDOGAN...


Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
Nevem jövő korok partját eléri zengve,
S a földi agyvelők esténként elmerengve
Fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,

Emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
Kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
Titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
Kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;

Te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
A magas egekig más, mint én, nem felel,
- Óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal

Tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
Ám a buták előtt vad vagy és keserű -,
Éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!

Tóth Árpád










LOLA DE VALENCE

(Felirat Edouard Manet festményére)


Annyi szépség között, mely szemetekbe tűz,
Értem, barátaim, hogy haboztok elégszer;
Ám Lola de Valence szépségében egy ékszer
Váratlan bája gyúl: éjláng és rózsatűz.

Tóth Árpád







A NAP


Vén külváros során, ahol a leeresztett
Zsaluk mögött a Kéj sok megbújt titka reszket,
Míg a vad Nap tüze dühét duplázva vág
Várost és földeket, háztetőt s gabonbát,
Bolygok magányosan, vívódni furcsa tornán,
Minden zugban rimek esélyét szimatolván,
Meg-megbotolva, mint járda kövén, a szón,
S régen megálmodott versekre bukkanón.

Gondos atyánk, a Nap, a sápkór ellensége,
Virágot s verseket mezőn szökkent az égre,
Heves tüzén a gond, mint pára, föllibeg,
A méhkast és agyat mézzel ő tölti meg.
A mankók koldusát ő kapatja erőre,
Hogy mint egy zsenge lány, táncoljon a verőre,
És parancsára nő s lesz örök takarás
A halhatatlanok szívén az akarás!
Ha meg, poétaként, leszáll a városokba,
Megszépül tőle a rút sorsok sáros odva,
És lakájok nélkül, kegyes király gyanánt
Nyit be kórházba és kastélyba egyaránt.

( Tóth Árpád )







AZ ÓRIÁS NŐ


Midőn az ifjú Föld, az ős láz gyönyörében
Fogant naponta még száz roppant csodalényt,
Hevertem volna egy gigászi lány körében,
Lábtól, királyi nőm kéjes kandúrjaként.

És láttam volna ott lelkét virulni szépen,
S testét is, a kamasz, vad játék közt serényt,
S lestem volna szeme úszó, nedves ködében
A szívből buggyanó, setétes lángu fényt.

Bolyongtam volna a sok dús pompáju formán,
Felkúszva néhanap hatalmas térde ormán;
És olykor, délidőn, míg elterül hanyatt

A lusta lány a nap emésztő, vak hevében,
Aludtam volna hűs, árnyas keble alatt,
Mint békés tanyaház a nagy hegyek tövében.

( Tóth Árpád )







ŐSZI SZONETT


Kristályszemed beszél: "Különös fiu, mit
lelsz bennem, kincs gyanánt, mit vágyad szomja vámol?" -
- Légy szép, s ne szólj! Szivem, mely zúg mint tompa hámor
s melyet csupán az ős állati báj csitit,

ne várd, hogy pokoli titkairól, s ne hidd
hogy lánggal írt sötét betűiről beszámol.
Lágy ringató karod álmomnak drága zsámoly
de sért a szenvedély s a lelkek harca. Csitt!

szeressünk csöndesen! Már őrházában Ámor
sötétből les felénk; ismerem nyilait,
az arzenált, mellyel ősidők óta vítt:

bűnt, iszonyt, őrülést! - Óh bús gyöngy, enyhe mámor!
nem vagy-e őszi ég, mely lanyhán halványoll,
mint én is, jéghideg, hófehér Marguerite?

( Babits Mihály )







PÁRIZSI ÁLOM
Constantin Guys-nek

Dalszöveg


A szörnyü táj, melyhez hasonlót
ember nem látott sohasem,
még reggel is, bár szertefoszlott,
üdíti a képzeletem.

Csoda az álom, érthetetlen!
Különös szeszély vezetett
és képemből számkivetettem
a rendetlen növényzetet,

és, mint zsenimre büszke festő,
élveztem roppant vásznamon,
hogy a víz és érc s a nemes kő
úgy részegít s oly monoton.

Lépcsők és árkádok tolongó
bábele volt e palota,
matt vagy barna aranyban omló
zuhogók s medencék sora;

és szakadó nagy vízesések
kristályfüggönyként nehezen
csüngtek alá vakítva részeg
káprázatú érc-hegyeken.

Oszlopok állták körbe, nem fák,
a mélyen alvó tavakat


és vizükben gigászi nimfák
nézték magukat álmatag.

Nagy vizek nyúltak szerte, kéken,
zöld s rózsa partok közt, ezer
s ezer mérföldnyi messzeségben,
s a végtelenben vesztek el:

hallatlan drágakövek voltak
s bűvös hullámok: mind csupa
óriás jéglap, egybeolvadt
képek s tükrök káprázata!

Gondtalan és néma közönyben
bő-urnás égi Gangeszek
ürítették gyémántözönben
dús örvényükbe kincsüket,

s én, tündérálmok épitésze,
drágakő-alaguton át
vezettem, szívem örömére,
egy megfékezett óceánt;

s minden, még a fekete szín is
villózva égett és hevűlt;
a vizek glóriája Írisz
fénykristályává merevűlt.

Egyébként semmi fény felülről,
se alkonyat, se csillagok:
az egész varázstáj belülről
s egyéni tűzben ragyogott!

És (szörnyü újság: a szem ittas
s hang nincs egyetlen rezdület!)
e sok mozgó csoda felett az
öröklét csöndje lebegett.

II

Felnéztem... A fény még zsibongott...
S láttam, odúm mily nyomorúlt,
s éreztem, hogy az átkozott gond
tőre megint szivemre sújt;

síri szózatával az óra
brutálisan delet ütött,
s a fekete ég gomolyogva
szállt a dermedt világ fölött.







A PIPA


Író pipája vagyok én,
Rajtam ki-ki láthatja szépen,
Nézvén setét kafferi képem,
Hogy gazdám füstnyelő legény.

Ha lomha bútól nyög szegény,
Száll párám kis ház füstjeképpen,
Melynek étket főz üstje éppen
A pórnak, aki hazamén.

Tüzes szájamról sűrü háló,
Mely könnyü, kék rezgéssel ing,
Szépen, lassan köré kering,

És száll rá mind dúsabbra váló
Balzsamnak bűvös kelleme,
S meggyógyul lankadt szelleme.

Tóth Árpád







A SZÉP CSELÉD


A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem,
most álmát gyenge gyep alatt alussza csendben
vihetnénk néki pár virágot, angyalom!

A holtak, a szegény holtak búsak nagyon
s ha október szele, öreg fák tördelője,
sírjukon zordonan lehell a néma kőre,
az élőket bizony rosszaknak vélhetik,
kik testüket meleg ágyban melengetik,
mig ők, lélekmaró fekete álmodásban,
nem szép társ oldalán, nem drága csacsogásban,
de féregjárta bús vázak, a föld alatt,
érzik szivárgani csontjukra a havat
s folyni a századot, míg tépett síri fátyluk
meg nem ujítja fenn se barát, se családjuk.

Ha egy este, mikor kályhánkban ég a láng,
meglátnám őt a vén karszékből nézni ránk;
ha egy decemberi kékhideg éjszakában
lelném guggolva nagy szobánknak egy zugában,
komolyan, mint anyát, ki sírból kelt elő
s ki megnőtt gyermekét még egyszer látni jő:
mit mondhatnék neki e néma fájdalomra,
látva hogy nagy szeme könnyeit egyre ontja?

( Babits Mihály )







SZÉPSÉG


Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom,
s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,
poétákat felém dús szerelemre ránt,
mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.

Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,
kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;
a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;
és orcám sohse sír és sohse mosolyog.

Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,
és büszke szobrokat idéz minden redőm,
tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,

s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:
mert minden bús dolog szépülve tündököl föl
e két nagy és finom, örök fényű tükörből!

Tóth Árpád fordítása







SZÖKŐKÚT


Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.

Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét;
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.

Így a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.

Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét;
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.

Te, kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.

Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét;
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.

Babits Mihály fordítása










TALÁLKOZÁS EGY ISMERETLENNEL


A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
Mély gyászban karcsu hölgy, arcán szent szenvedéssel
suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

Nemes, nagy, ideges, lába szobor... Előre
görbedve, mint különc, ittam én, elbüvölt,
a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
szeméből, mely fakó ég s viharok szülője.

Egy villám... s újra éj! - Óh, illanó csoda,
kinek tekintete lelkem újjászülötté
igézte - az örök időn látlak-e többé?

Másutt - óh messze majd! Későn! Talán soha...
Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
Te, kivel - s tudtad ezt! - lehettem volna boldog!

Babits Mihály







VISSZAHÁRAMLÁS


Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szivedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, büvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

Szabó Lőrinc fordítása










 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Zsigai Klára versei
  2021-01-29 21:15:46, péntek
 
 







ZSIGAI KLÁRA VERSEI









AJÁNDÉK!


Gondolat magával ragad, táncot lejt kecsesen,
lelkemig hatolnak - megnyugszanak
mámor suttogó szele szavát,
mit üzen a vágy.

Újra- meg újra vulkánként tör fel szüntelen,
utat keres, zakatol fejembe
a tudat-alatti
apró fogaskereke
kapaszkodva pörög a végtelenbe.

Sorsunk - önmagunk, hosszú - rögös út vezet,
terhét cipelve elviselni néha
kegyetlen, lehetetlen.
Párját vesztett görbe, fagyos sínpárok reszketnek
megbicsaklott életek
újra remélnek!

Filmként pereg életünk,
elmúlt sok forró nyár emléke,
titkos álmok, remény, boldog ölelés,
csókok édes íze vad vágyat kelt,
reszketőn csillagok közt táncot jár,
vágyunk mezején
kinyújtott kéz,
szerető kar
mely csak ránk vár
ezek vagyunk egymásnak,
Az Élet
Egyetlen Ajándéka.

Kívánság, béke
letört odvas ágak
fakadó rügyek orvosa,
Te vagy nekem
Ajándék,
szívemnek balzsam,
kacagó mosoly,
árnyékban a fény,
hű társ,
véget nem érő
szerelem,
boldogság,
sírig tartó
szeretet.







ÁLMOMBAN


álomvilág peremén ringató karodban
keresem ajkadat kezedet érezzelek
minden sejtemmel
megpihenjek veled...
részegítő mámor gyere közelebb
virág vagy hegyek csúcsán
hajnalt fest éjben a csillag
a hold ránk nevet
kezed lágy érintése rejtett kincseim
szüntelen kutatja - nevem mondod
soha meg nem unva

égi manna, csók virágok nyílnak
madarak nekünk dalolnak
rólunk suhog fák levele
selymes fűben elheverve
hevét gyújtja a szerelem
tudat, mi testet átjárja
gyönyör mámor-csurgatott méz
édes lehelete, karodban heverek
veled ébredek...álom véget ért
szememben könnycsepp
viszonzott csókok fénysugár...
nézek rád.







ÁRNYÉK A FÉNYBEN


Szikrázik a tél
csipkés jégvirágok nyílnak
sóhajok éjszakája hontalan
fagyos ágak hitet tőrrel szúrnak
szenvedés és gyász
árnyék vetül a fényben
könny szökik ég kék színében

hullámok érik ködös magányt
holnaptól féltve élni a mát
szakadék szélén halad az út
félőn nehogy belecsússz
hant lehet rögös fagyos
visszhangtól fájón koppanós

konkoly került búza közé
hajszál gyökerét senki ne tépje
éledő magvak sorvadnak
marokba szorultak öklök
torzult lelkek vad áradása
aratáskor égjen konkolynak lángja

disszonáns a dallam hamis a szó
ködvilág árva csendje betakar
erőszak sebei mélyek
lélegzek még élek
sötét nyirkos éjben

remények tiszta ölelések
örökké létezek
ködöt lehel most utolsó szó:
Fények gyúljatok
őszinte hangok
még utoljára
torok szakadásig
szóljatok!







ENGEDD, HOGY HOZZÁD BÚJJAK


Kihalt a világ, mostoha a sors
tán megszűnni készül az élet
lelkem árva, néma a gyász,
harmatcsepp az uzsonnám
szeretet fénye lámpát gyújt
már nem félek, csak kérek
fázik a lelkem, remeg szám
engedd, hogy hozzád bújjak!
érezzem, valahol várnak rám







ÉDES DACOLÁS


Ne várj
Ne jöjj elém
Kezem már nem
Nyújtom feléd
Nem megyek
Nem akarok
Testemből
Burkom adom
Bűnödre
Nincs bocsánat
Szívembe
Átutazó vagy
Nem kérlek
Súlyom alatt
Ne hord
Terhemet
Csak utamat
Keresem!

Égi vágyak tüze
Hevesen lobog
Élet füstje
Patinát fest
Visszahív
Szívek harca
Kincseinkből
Gyümölcs lesz
Boldogság
Teremtője.

A sors
Tán nem lesz
Mostoha
Vágyak tüze
Drágakövek
Fényében ég
Csak
Veled
Maradok
Vigyázok rád
Bármerre jársz
Örökre!







ÉJ HEGEDŰJE


Ne szólj most,
hunyd le szemed,
csend mesél nekünk,
hallgasd, mit üzen az éj,
hold az égnek,
testem forró lángja,
remegő ajkak,
összeérő vállak,
szavak börtönében ölelj,
szeress!
Dalra fakad
éj hegedű lágy sóhaja,
könnyeket csal,
életet lehel.
Ne szólj most,
hunyd le szemed!







ÉLET CSÓNAKJÁBAN

(Dr. Csókai Andrásnak)


Ha meginog élet csónakja, elfogy a lélegzet,
Lelkekre árnyak hullnak, felhők tornyosulnak.
Reszkető kéz még remél, bátorság lábakba száll,
Akkor kell, az igaz, hű Barát!

Láttál már: éledő rügyet, boldognak induló életet,
odvas, öreg fákat, kerékbetört sorsokat,
Nemzetre, gyermekre hulló könnyeket.
Szemekben boldogságot, hitbe vetett csodát.

Búcsúszót már kimondani nem tudót,
tehetetlenség keserű záporát.
S hogy a halál is lehet jó barát,
Magányban elvetélt sors még az égbe kiált!

Oly kegyetlen a világ, ajtók sorra csukódnak.
Ki gyújt fényt az értelemnek?
Ki tehet ellene?
Mindennapos iszonyatok országának,
utolsó szenvedés hideg verítékét ki töröli le?

Csak az látja, ki érzi, mit felhő eltakar.
Lelkekbe erőt adsz, hitet teremtesz.
Tetted, szereteted mindent elmond.
Utolsó reményt égből lehozod.
Velünk lélegzel.







ÉN OTT LESZEK...


Én ott leszek, veled, melletted,
szorítva fogom majd két kezedet,
átölellek szorosan,
hogy még egyszer érezzelek,
"Élet igazolja minden tetted"-et.
Eldúdolom koldusok utolsó dalát,
szívemben hordozom a lüktető imát.
Egyedül vagy, és én egyedül maradok,
nem érdekel a világ,
vulkánként tör fel utolsó vágy,
határtalan szenvedély,
meg nem élt ma,
behozhatatlan holnap,
szitáló ködbe kúszik a jövő,
válasz nélkül maradt kérdések sora:
méhébe befogad majd a föld?
Jó sem leszek többé már soha,
ne kérdezed tőlem miért fordult el a világ,
Mint gesztenye a tüskés házából,
kifordult magából,
csúfos gonosz nem szenderül,
válladra ül, ott hegedül!
Én ott leszek, mindig veled,
görcsbe szorítva fogom majd két kezedet,
selymes kéreg, múlt emléke vigasztal,
gömbölyödött marok arcomhoz simul,
ráncok mélyén könnyet töröl,
elmúlt a nyár, hajnalba fordult az ősz,
én azt mondom csak:
Köszönöm!
Ott leszek, mindig melletted,
mert szeretlek, féltelek!
Átölellek, szenvedéllyel, szorosan
hogy még egyszer érezzelek,
Én ott leszek... melletted!







FORDUL A KOCKA...


Álmomba újra enyém volt a virágos rét,
pattanó rügyek, harmatos rózsa.
Levéllé cseperedő fodros hajtások,
hajszál gyökerek, kicsi virágbimbók,
...párnámon száradó könnycsepp.

Titkos vágyam még nem mondhatom,
féltem, álmodok róla,
hozzám tapadt, pillanatra sem engedem,
földből kibújó harmatos csíráját,
testemmel minden nap megvédem.

Igazság útján lábam nyomát otthagyom,
megalkuvó nem leszek soha,
mit elkezdtem, becsülettel befejezem,
fordul a kocka, oldala már megbillent!
Szenvedés igazgyöngyöt teremjen!

Nem kérek ajándékot, csak mi jár,
Karácsonyt talpig díszben!
Magamhoz ölelhessem, kik hosszú utamon
kezemet fogták, velem jöttek,
szeretet aranyszálak láthatatlan égi tükre.







FOSZLÓ HOLD


Mert véletlenek nincsenek,
csak teher, váll és zuhanás.
Súlyos földdöngölt-képzelet
s a betöltetlen akarás.

Viselném a csillagjelet,
üzenném, hogy vannak csodák.
Tetteimre nincs felelet:
a fény az égen most fut át.

Hogy küldetés vagy ítélet,
azt súlyozza a foszló Hold.
Pirkadatban, ó, mi éled,
mi álmaimtól megóvott?

Fényt vinni az életekbe,
ez lenne most legszebb jajom.
S a Napkorong bíbor teste
messzire viszi el bajom.







HA AKAROD!


Ha akarod, most veled álmodok,
Szavaimmal megnyugtatlak,
Ami fájt,már soha ne fájjon.

Ha akarod, most elvarázsollak,
Koronaként kúszó fényben,
Testemmel lelked melegítem.

Ha akarod, karomba ringatlak,
Szívemhez hajtom fejedet,
Érezhessem lüktető sejtjeidet.

Ha akarod, szótlanul nézlek,
Gondokat távol, messze tartom,
Lágy szellőből szivárvánnyá válok.

Ha akarod, őrzöm féltett álmod,
Napsugár szirmokkal melegítelek,
Ha meglátsz, szemed káprázzon.

Ha akarod, karom feléd nyújtom,
Szívem fényét szórja mindörökké,
Ha nem bánod féltett Kincsem.







HIÁBA TAGADNÁM!


Nap fényében fürösztöm arcom
Szemem csukott pillái közt kúsznak
Emlékek képe - széttört vágyak
Könnyű kis bolyongás
Gyere, várok rád!

Simogató kezed ajkamon érzem
Út szélén virág nyílik
Tarka lepkék kergetőznek
Rád gondolok, idézem mi szép
Elveszett álmok visszajöttök még?

Hangod hallom
Látlak, itt vagy velem
Csend borítja védő szárnyát ránk.
Titkon arcod simogatom
Igéző sejtelmes mosolyod
Vágyad keresem.
Számon érzem a szád
Forró csókod
Bőröd illatát
Hiába tagadnám.
Elveszett álmaim kutatom
Idézem a múltat
Kezemben érzem kezed
Jaj most fel ne ébredjek!
Rád gondolok
Veled vagyok
Megigéznek a boldog percek!







HOLNAPÉRT SÍR A HARANG


Uram! - látod a fényes gömböt kezemben?
Zsarnokság lánca, húsba vágott sebek
Nem gyógyítja semmi, elme el nem feledte,
Határ nélkül gaz, szemét,
Országunkban ne teremjen!
Fagyott a gondolat, lélek,
Álmok nélkül nem élhetjük életünket!

Nem kértünk új ruhát, - Nekünk jó a régi
Száműzött hazát, hontalan éjt,
Táncát ne járják idegen szellemek
Fagyos gyűlölet könnye se peregjen!
Igaz szó légbe száll, emlékezet kihagy,
Fentről látod mindezt, Istenem, - itt vagy?

Harang sír az éjben, holnapért Neked üzen!
Remény, erő el ne hagyjon,
Segíts meg minket!
Gyűlölet gyógyír nem lehet,
Összetartó szeretet ereje segíthet!
Féltjük hazánkat, védjük rendületlenül
Biztatjuk egymást, - ne feledd Magyar!
- Isten mindent lát, most is velünk van!

Alszik égen a sok kis csillag,
Fagyos szelek dúdolnak álmot
Jégvirágok sóhaja nyílik hó-paplan alatt
- Isten most is lát, mindig velünk van!







HONTALANSÁG


Csikorognak a sínek, kattognak a kerekek,
Vonat meg nem áll, nélküle megy tovább.
Fényesre csiszolta élet mocskos szemete,
Éhes a száj, görcsösen kapaszkodnak kezek,
Kenyeret törnél, de lassan már nincsen kinek!

Csikorognak a sínek, kattognak a kerekek,
Vonat meg nem áll, nélküle megy tovább.
Hontalan a nemzet, kincsek sorra vesznek,
Álmodnád a Jövőt, Új Nemzedékek útját,
Építheted alapok nélküli álmaid légvárát!

Csikorognak a sínek, kattognak a kerekek,
Vonat meg nem áll, nélküle megy tovább.
Felhők gyűlnek az égen, orkán pusztít itt lent,
Kő kövön nem marad, -halál, ár, tűz, éhség,
Lét most a tét - túlélni, küzdeni a holnapért!

Csikorognak a sínek, kattognak a kerekek,
Vonat meg nem áll, nélküle megy tovább.
Nem kellenek hősök, rothadó, száraz lelkek,
Csak aki a lélekpusztulást még megérzi,
Tudja jól mit jelent,
Becsület, igaz szó, összetartó hazaszeretet!

Csikorognak a sínek, kattognak a kerekek,
Vonat meg nem áll, nélküle megy tovább,
Kincs alámerül, haszon-érdekkel egyesül!
Ember se legyen! Ha arctalan az igazság
Nincs akarat, belátás!
Uram, kísértés hazug völgyét hantolod ránk!

Igazságról, Új hazáról, Szeretetről álmodok,
Hogy hontalanság nélkül, végre békében lakhatok,
Hazát talál a szeretet, -kín, szenvedés már egyek,
Igaz népnél a tenyerek égig összeérnek!

Csikorognak a sínek, kattognak a kerekek,
Vonat meg nem áll, nélküle megy tovább.
Kezem nyújtom, nem kérek mást a világtól,
Tévedhetsz, feledhetsz, bocsánatot kérhetsz,
Vak koldusként is, kezünk összeérjen!







IGAZSÁG ARCA!


Láthattam volna,
de csak ma látom,
földek, rétek virága,
nem terem holnapot!

Hallhattam volna,
de csak ma hallom,
meghallani nem akartam,
nincs igazság,
demokrácia
hatalomé az uralom!

Érthettem volna,
mit hinni soha nem akartam,
álarcban öltött testet,
erőszak, közöny, mocsok,
aljas tettek!

Tudhattam volna,
vakon hittem,
jövőben bíztam,
égre nézek,
szó kevés, mit látok,
fényre, napsugárra vágyok!

Érzem bőrömön,
mit gondolni sem mertem,
anyagi jólét,
tűzhöz közel adatik,
évszázados veríték munkája
kezek közt tűnik el!

Lélek el nem viseli,
fel nem dolgozza soha,
testi fájdalmat bőrömön érzem,
kevés egy élet, mostoha a sors,
külön békét kötöttem
magammal, és az Istennel!

Tudhattam volna,
már pontosan tudom,
igazság arc nélkül jár,
évszázadok hazug fátyla
álarcokra égett,
senkit nem érdekel a kor,
szívet tépő szenvedés, fájdalom!







KARÁCSONY ÉJJELÉN


Harang szól most az éjben,
Fenyőillat - gyertya lángja
Reményt gyújt szívekben.
Kipirult arcokon örömkönnyek,
Most még együtt vannak,
Távolból is minden eljöttek,
Várva várt Jézus születésére!

Terhek most súlytalanná válnak,
Szívekben fényt gyújt a szeretet,
Varázslat most minden,
- Rejtett a félelem, keserű könny,
Eltűnnek határok,
Szemekben vágy, itt van végre
A meghitt, várva várt Karácsony!

Ezüst fényben tündököl,
Fehér tüll ruhája szikrázó fényt szór,
Ajándékok, csillagszórók pattogó tánca,
Sült alma, fahéjas foszlós kalács,
Diós, mákos bejgli illata vágyakat kelt
Fény csillan a szaloncukron.
Néma reményt gyújt szívekben!

Karjaimba veszem a csillagokat,
Fenyőillattal megszentelt világot,
Megölelhetem végre - egekig repülök,
Szeretet ragyogja be a világot!
Csodálat könnyeitől szó elakad,
Értünk szól most a harang az éjben,
Együtt-egymásért, az egész Világon!







KARJAIDBAN ÉBREDEK


Tűzforró ajkak,
Ölelő karok sóhajok,
Vágyak útra kelnek,
Éjszaka csillaga,
Hevesen izzó
Táncot lejtenek.

Perzselő szikrák,
Zsibogás,
Hormonok, kéjek,
Gyűrött ágy,
Ölelések,
Szavak, vallomások,
Vágyak egyesülnek.

Egy a párnánk,
Lélegzetünk,
Szívünk dobbanása,
Édenkertben tévedtem veled,
Szíved kapuját
Ritmusra döngetem.
Hívó szavad hallgatom,
Bársonyos
Ajkad keresem,
Hozzád bújok,
Átkarollak,
Testünk forrón, egyé váll
Két lüktetőszív meséli tovább.

Felkelő Nap
Fátyla betakar,
Fényt gyújt a mának,
Tovakúszó árnyak,
Csillogó szempár,
Boldog szerelem szárnyán
Karjaiban ébredek.







MONDD, MIT ÉRZEL?


Mondd, mit érzel, mikor szív csordultig tele,
Kérdésre nincs válasz, sorra pusztul a jelen
Magányod súlyként cipeled, nyakadba szakad
Szeretni akarsz, de hideg, fagyos a gondolat

Mondd, mit érzel, mikor lelked vérzőn sebzett
Durva szavak özöne szívedben szüntelen lüktet
Átkok keresztje földbe döngöl, ború sóhaja éled
Felhők közé nézel, isten pillantása figyel téged!

Mondd, mit érzel, mikor gond láztól gyötör,
Felhő reményt takar, Isten malma lassan őröl
Kérlek, add meg napi kenyerünket Istenem,
Szenvedünk elnyomásban, ne pusztuljunk bele!

Mondd, mit érzel, mikor könyörgő szó égbe száll,
Ne csüggedj, ne add fel, ne hidd, mindennek vége,
Verítéked hull, hittel rebeged, mormolod imád,
Utolsó erőddel még kiáltod: - Távozz már Sátán!
.






MONDJ EGY IMÁT, KÉRLEK!


Semmit ne kérdezz
Miért, hogyan, minek...
Elmondani nincs idő
Fájdalmam oly nagy
Kinek tenni kellene
Hazug, cinkos, hallgat
Csak tedd össze kezed
Nézz fel az égre
Mondj egy imát, kérlek!
Szeretet ereje segíthet!

Harcolok igazságért,
Csepp könnyem kiált
Sziklák csúcsát ismerem
Kerékbetört élet lehelete
Küzdőtér az égben
Kérj áldást, szeress - feledj
Csak tedd össze kezed
Nézz fel az égre
Mondj egy imát, kérlek!
Szeretet ereje segíthet!

Maroknyi fájdalom
Toronyig ér a múlt
Néma csillag pislog
Szívem fagyott
Vétlen áldozat
Földönfutó kegyetlen sors
Csak tedd össze kezed,
Nézz fel az égre
Mondj egy imát, kérlek!
Szeretet ereje segíthet!







NEKED ÍROM KEDVES!




Elmondom, mit jelentesz nekem,
szavakba foglalni nehéz,
most mégis, megkísérelem a lehetetlent!
Szeretem, ahogy közeledsz felém,
becézel, féltve vágyaim, őrzöd álmaim.

Velem vagy, rám hajolsz,
Természet adta gyönyör,
érzések kertjében veled,
eggyé válni boldogságban,
csillagok közt lebegni a végtelenben.

Tudod Kedves!



Mit jelent nekem, mikor jössz felém,
szemembe nézel,
gyengéden átölelsz,
babusgatsz,
megcsókolsz, magadhoz szorítasz?

Elmondom Kedves!

Úgy szeretlek, ahogy vagy!
Boldogságot, csak
szerető szív adhat!
Féltőn szárnyad rám teríted,
szemed fényével őrzöd sóhajom,
szükségem van Rád,
egy életen át!







ÖLELJ MINDÖRÖKRE!


Tudod, már ne gondolj arra:
mi lesz, ha megszűnik lét,
égen varjúhad kering,
Újvilág röghöz köt,
Jelen, s múlt keveredik.

Ronggyá gyűrt a múlt,
malom évgyűrűkre tépte,
idő vasfoga marta,
élet-vásznára feszül képe.
Gondoltál valaha arra:
még nem is éltél, nem öleltél,
kenyér morzsája maradt,
lelkedbe őrzött vágyaiddal?

Már ne gondolj arra, mi fáj,
fények lassan kialszanak,
idő vonata egekbe suhan.
Nyitott szemekbe port fú a szél,
forr a világ, csírája fércet fűzött
rég a múltba.

Érzések vulkánként törnek fel,
könny permetet lehel:
érintsd meg lelkemet,
még utoljára simítsd arcomat,
testem szorosan fond karodba,
Ölelj mindörökre!







RÁD GONDOLOK, KEDVES


Ha valami szép, és gyengéd,
mi léleknek gyógyír, varázslat,
könnyet csal szemembe...
Rád, gondolok, öledbe kuporogva
védtelen gyermekként hozzád bújok,
érezzem tested, selymes bőröd,
ringató két karod,
nyakadhoz bújok, vigaszt keresek,
mint tűzre ,,rossz fát" tett kisgyerek.
Lecsorduló könnyemet törlöd,
simítva hajkoronám fürtjét, arcomat,
homlokomra sok-sok apró csókot adsz.
Mikor felhők tornyosulnak, sír a lelkem,
te kis bohóc, gyermeki grimasz a vigasz,
orromhoz bújva, érinted orrod,
kimondatlan szavamat is tudod,
észrevétlen arcomra mosolyt csensz,
pajkos szemed tekintetet keres...
ereidben izzik a tűz szüntelen,
boldogság melege járja át testemet,
vágyak gyengéd sóhaja kísért,
fátylát lebbentve, fények útján
rólunk mesél.







SZERELEM TENGERÉBEN


Reggeli napsugár simogat kedvesen
Boldogan nézem csillogó szemedet
Nyakadhoz bújok
Karjaidba fonom testem
Felhőtlen szerelemünk
Tengerét keresem.

Tüzes pokol-lüktető testek mámora éled
Ujjaink gyengéd játékos táncba kezdenek
Vágyak minden rezdülésre
Szenvedélyt kelt
Feszülő ringó testek
Határt nem ismernek.

Megölellek mohón követelem szerelmed
Erogén zónák varázslatok kertjében
Hajadba túrok,hozzád bújok
Vágyak, rejtett zugok
Ezernyi fény szikrát szór
Életre kel valahol.

Testünk eggyé váll szánk némán összeforr
Boldog halk sikoly szakad fel
Lüktető szívek éneke meséli tovább
Nincs annál édesebb
Mint a csókkal zárt
Szerelem!







SZÍVEMBEN ÉLSZ


Szótlan gyermeki vágy nem enged el,
Árnyék száll éjben, halkan megszólít
Lüktető szavad, szívem veri dallamát.
Nem várok semmit, mégis megállok
Szemedben keresem ébredő vágyat

Gyengéd pillanat kerít hatalmába,
Megláttalak, kezed kezemhez ért
Lopott perceket nem számolom
Vágyak vulkánja egyre kísért,
Most is szívemben élsz!

Tavaszi rét tarka virágát hoztad,
Szótlanul jöttél féltőn megöleltél,
Sóhajod, ölelő karod szép emlék,
Mosolyod igéz, pillantásod keres,
Megérintetted szívemet!

Halld meg a hangom, lelkünk összeér,
Hunyd le szemed, fogd a kezem
Engedd, egy perc csak az élet,
már hozzám tartozol,
Szeress, szerethesselek!







SZORÍTS MAGADHOZ!


Nézz rám!
Szemem könnyes,
Sírva ölellek meg,
Hozzád bújok,
Csókot adok,
Hiszem megérted,
Te is így érzed.


Nézz rám,
Ne rejtőzz!
Szemed látni akarom,
Szívemen, lelkemen át,
Öröm markában tartani,
Csak nézz,
Nézz rám!


Elfutni se akarj!
Ha hiányzom,
A szíved fájjon,
Szeress... ölelj,
Ahogy csak tudsz,
Roppantsd szét testemet,
Szoríts magadhoz.


Ne kímélj!...érezzelek,
Nézz a szemembe!
Testem érted eped,
Tudnod kell,
Nagyon szeretlek!







VÁGYAKAT KAVARSZ FEL!


Szivárvány fénye szűrődik pilláimhoz,
arcod sokféle varázsa,
álmodozok, elmerengek Rólad, Veled,
hallom lélegzeted, hullámzó,
háborgó tengert szívemben,
Vágyakat kavarsz fel!

Bánat könnyekkel szemedben,
gondtól megtörten reményt vesztve
felhők közé menekülve,
csokorba szedem
boldogság csillogó könnyeit
karodba bújok, megpihenni!

Súlytalanul szeretni, felfedezni együtt
tovatűnő ismeretlent mámor fényében
összefonódva testek rezdülését,
hullámzó árnyvonal tovakúszó vágy
pergő boldogság képe tovaszáll...
Vágyakat kavarsz fel bennem!







VÁRJ, NE SIESS MÉG!


Nyár forró csókja, mint zamatos szőlő,
Ősz pompája szemet gyönyörködtető.
Szeptember édes sóhajtása, maga a báj,
Tél csupa hópehely, fátyol, csipkevirág.

Mintha parttalan álomba merülnék,
Leheletnyi élet kincse, utolsó percei,
Szeptember édes sóhajtása, csillagok
Mámoros fénye, - Várj, ne siess még!

Élet gyarló percei egyre közelednek,
Engedd, álmodjam újra, mi szép,
Táncoljunk csillagok vakító fényében,
Hozd vissza lelkünkbe nyár melegét!

Ősz rozsdás levelei pajkosan kergetőzve,
Pörgős táncukat lejtve sorra elköszönnek,
Megdermedt hóban roppannak léptek,
Perceket nem számolom, csókodat kérem!







VIDD MAGADDAL!


Álmaimban sokszor visszatérnek
Illat felhőkbe burkolt tarka rétek
Tenger hullámain táncoló fények
Merengő sóhajok hídján remélek

Lábaid elé színes virágok, borulnak
Éjszaka fényei lopva hozzád bújnak
Vidd magaddal hitem széttört álmom
Rejtsd el szívedben angyali sóhajom







 
 
0 komment , kategória:  Zsigai Klára  
Vörös Liliom versei
  2021-01-27 19:15:38, szerda
 
 













VÖRÖS LILIOM VERSEI




Vörös liliom /Kovács Daniela/ költő Nagyváradon született /1976 február/, de káprázatos szókinccsel beszéli a magyar nyelvet. Új hazára lelt Magyarországon, mi meg benne egy fiatal tehetségre leltünk, találtunk. Már több verseskötete jelent meg /Néma sikoly, Szó ölelések, Tiszavirágaim/

Versei szívet, lelket melengető, csodás versek, olyan különlegesen finom szóképekkel vannak tűzdelve, amelyek valódi művészi értékkel bírnak.



Link


Link








AZT AKAROM


Azt akarom, hogy viharedzett sorsom,
és mélyembe búvó sok vesztett remény,
lágy tenyeredben építsenek otthont,
ott szülessen újjá a legszebb mesém.

Azt akarom, hogy lángod fájón égjen,
sóhajod szavába szakadjon a lelkem


s egy életen át ifjú fejjel, vénen,
csak a Te szíved szeressen még engem.

Azt akarom, hogy viharedzett sorsom
és mélyembe búvó sok vesztett remény
a Te tenyeredben építsenek otthont,
belőlük csirázzon ki a szenvedély.

Azt akarom, hogy forrjon vágyam vére
és jéggé hűljön, ha majd nem leszel,
hogy együtt táncoljunk az élet zenéjére,
hogy minden utam hozzád vigyen el.







ÁLMODLAK...


Az est elpihen hunyt pilláimon.
Fájó, fázó, beteg ez a fény,
kutak mélyéről hideg tükröt von
kék falainkra a hazajáró remény.

S míg nézem lomha járását-kelését,
Megtalálja lelkemnek azt az apró rését,
hol beszivároghat végre némi mámor.

Álmodlak. Nézd, hogy áthat az öröm,
e forró láztól egész bensőm remeg,


tépjen hát szét mind a tíz köröm,
mint cikázó, villámos orkán az eget.

Szeress! Látod, elevenre vált
kezed nyomában az élet, az álom.
Magam mögött hagyom porszürke hamvát,
míg Te vagy az élő, szép valóságom.







ÁLOM MARADSZ


A gyertyafénye bőrömre tapad,
a szél fütyülve zengeti a távolt,
lábamnál dorombol az alkonyat,
vérereimen átkúszik a mámor,
izzó szenvedély, kegyetlenség és jóság,


perzseli szárazra ajkamon a szót,
álom maradsz, szélfútta valóság,
mert ébredéskor már nem leszel sehol.







BÚJJ IDE KÖZEL







CSÓKJAID NYOMÁN...


Kitárult sziromként nyíltam tenyereden
viharszárnyaimtól örvénylett a perc
mohó szomjúsággal ittál belőlem
ámult szívem kémlelte mennyire szeretsz...



Látásom szavával idomultam hozzád
önfeledten tobzódtam hajad illatában
csókjaid nyomán nyiladozó rózsák
pirosra gyulladtak ölem harmatában.







ELHAGYTÁL


Hiába elhagytál, szerelmed itt van, átölel, simogat.
Érzem az illatod, mikor elfog a keserűség bánat.
Hallom nevetésed mi víszhangzik kihalt lelkemben,
Látom szemed csillogását, mi beragyogja életem.

Kedvenc parkodban egyedül sétálok, ballagok.
Minden falevélen ott látom mosolyod.
A bokroknak minden rezdülésében téged kereslek,
Hátha újra megpillanthatom kecsesen ringó testedet



Patak tükrében látom angyali arcodat.
Szélnek süvítésében hallom csengő hangodat.
Az égre, ha felnézek, újra látlak,
Hogy jössz felém...de már hiába várlak.

Hisz oly távol vagy e bűnös zord világtól.
Elhagytál engem,de nem önszántadból.
Mert az angyalok elvittek magukkal az égbe,
De a lelked itt marad szívem legmélyébe.




.


ÉN IGÉZVE NÉZLEK


Nézlek, ahogy alszol, Te arany árny-halom
csodás tested körül zenét fest a fény,
becézve siklik kezem hátadon
ábrándba ringatsz, akár egy költemény.

Pilláid ívén ül a nyári meleg,
vágytól nedves ajkad olykor megremeg,
s azóta, hogy lehunytad gyönyörű szemed,
dallal töltődik köröttünk a csend.



Cinkos kebleden pihennek az álmok
s én igézve nézlek, soká, csöndesen,
féktelen gyönyörnek boldog útját járom
szerelmedre vágyva ősi tűz gyúl bennem.

De Te, alszol tovább szelíd némaságban
mit sem tudva arról, hogy csókod éhezem,
hogy buja álmaid labirintusában
szüntelen bolyongva vágylak, Édesem!







HA...


Ha szeretnek, miért zokogok?
Miért nyomasztanak a köznapi gondok?
Miért úgy járok-kelek, mikor sötétül,
mint ki görnyedt háttal jön egy temetésről?
Hát nem érted? Valahányszor hanyatlik a Nap,
én minduntalan látok sírhalmokat,
és cipelem magammal a világ kínjait
s a lét másvilágra nyúló árnyékait.
S amikor fellobbannak kinn a lámpa-lángok,
képzelt utakon koldusokat látok,
szeretetre éhes, bánatos szemeket,
a semmit markoló embertenyereket.
Magányukat érzem. Átok ez vagy áldás,
hogy másnak vakság, ami nekem látás?
Akár az éj sötétlő gyászszíne,
Olyan a világ keserű szíve.
Látszat-életnek halottjait látom.

Mint holt levelek ringnak a lefagyott ágon,
Kényszerből élnek egy abban a házban,
De sok éve nem égnek egyforma lázban.
Árva gyermekeket. Iszonyú. Iszonyú,
Értelmetlen halál, gyilkos háború,
Angyalok danáját


hallom mindörökkön,
Ringatják, a sok üres bölcsőt.
Majd hallom az éj homályán át
Egy meg nem született magzat sikolyát,
A világ négy sarkából dől, a vér,
Harc, szégyen, hála egy falat kenyérért.

Látod? Isten átka rajtam,
Csókold hát meg kíntól vérző ajkam,
Emelj fel, ölelj szorosan, szeress,
Talán így az átokból egyszer áldás lesz.
Légy Te az egyetlen, ki szelíden fogad,
Általad illanjon a kínzó gondolat,
Egyetlen légy, ki örömhöz emel,
ki helyettem sír, ha mégis sírnom kell.







HA KÖZELEMBE TUDLAK...


A szívemben búvó jégkristály százai
Elolvadni látszanak, felmelegszem
Amikor hozzám érkeznek gyönyörű szavaid
Ízét érezteti velem, a csodás szerelem.

Nincs bűnöm egy sem, csak vágylak
Vágyom egyetlen finom érintésed


A szavad, a felém közeledő lépted
Hogy megpihentesd rajtam gyönyörű tekinteted.

Simulj oldalamhoz, derekam ölelve
Hadd érezzem értem lüktető véred
Ha közelemben tudlak, nem zaklat félelem
Nem kínoz a tudat, hogy elveszíthetlek.





HA MEGKÉRDEZNÉL...


Ha megkérdeznél,
szeretlek e Téged
csak hagynám,
hogy szemeim
beszéljenek Neked,
hogy ők, a lelkem tükrei
meséljék el,
mi az, amit érzek...

Ha megkérdeznél,
hogy vágyok e Rád
csak hagynám,
hogy megérints,


kezeddel tapintsd,
hogy Te magad érezd,
ahogy izzón perzsel
kezed alatt testem...

Ha megkérdeznél
vágynék e másra,
kitépném a szívem,
hogy bele tudj látni,
hogy elhihesd nekem,
nincs másnak ott helye
a Te otthonod
örökkön örökké...







HIÁBA SZÓLÍTLAK...


Éhes záporeső mossa el a szennyet
évek hosszú sorát, élénk emlékeket
csöndes jelenünk súlyos buckát emel
oly régen nem érzem meleg tenyered.

Hiába feszülök, akaratom gyönge
a vak véletlenre bízom életem


s a végtelennek tűnő nyarak üledéke
vegyül majd össze a régmúlt percekkel.

Lantom hangzatára megremeg a távol
velem zokog együtt a hajnali köd
virrasztó óráim sírnak utánad
hiába szólítlak, vissza sosem jössz.







HOGYAN SZERESSELEK?


Hogyan szeresselek?
Lágyan,
miképpen virágszirmokat sodor
a júniusi szél?
Vagy, mint a lét határán
árnyként sompolyog
az éltető remény?

Mondd, hogyan szeresselek?
Vakon,
ahogy az idő szűk gödrébe
tűnik el nyomtalan?
Vagy vadul
égve, fájva, gyötrőn
húsba tépő kínnal?

Hogyan szeresselek?


Riadtan
hajtsam előtted alázatra
szomorú fejem?
Vagy kínmosollyal nyílt arcomon
nyújtsam feléd kezem?

Mondd, hogyan szeresselek?
Szelíden,
mint kezed szokott pihenni
nyitott tenyeremen?
Vagy tudatosan,
miként küldöm ölelésem
át az éteren?

Mondd, hogyan szeresselek?







HOGY SZERETLEK-E?


Kérdezz csak meg, elmúlt-e a láz
elaludt-e a szó sebhelyek csöndjében
nézz a szívem mélyére, hol magadra találsz
és tudd, mitől könnyebb a lélegzetvétel...

Hogy szeretlek-e, kérdezz csak újra


és közben lásd szememben a tüzet
a fergeteges érzés tagadhatatlan múltja
nem hódol be soha idegen időknek!







INDAKÉNT FON ÁT...


Ha látom szemedben csillogni a vágyad
s a perzselő tekinteted, testemen pihen
kezed végig siklik, felébreszti vágyam
nem szeretett így, eddig senki sem.

Ha fülembe téved, szerelmes vallomásod
suttogó szavad, megdobogtatja szívem
pezsegni kezd a vérem, követem tapintásod
széles vállad ívét, ámulattal nézem.

Öledbe veszel, s a lángra gyúlt pamlag


szerelemillatával átfon, betakar
csitítod torkomon megbúvó asszonyvágyam
és gyönyörködsz abban, ahogy a vágy átjár.

Majd elnémul minden, ránk szakad a csönd
egymás mellé fekszünk, kezedben pihen kezem
a kisimuló arcomon látod gyönyöröd
indaként fon át, szerelmes ölelésem.







KETTŐNK KÖZÜL


Ha arcodba mélyülnek a fáradt sóhajok,
s néma könnyeid mozdulatlanok,
szívedbe váj a mostoha sors karma,
a magas Ég felé mindkét karod tartva
jusson eszedbe, hogy hull a lélek vére,
de ha felfigyelsz szíved énekére,
tudni fogod; lehetsz gyönge, törpe,
belemerülhetsz a sötétbe, ködbe,
s ha netán térdig elkopott a lábad,
míg számtalan, rögös utadat bejártad,
és mindkét talpad véres, merő seb:
kettőtök közül Te vagy erősebb!

Legyen benned hit és szilárd akarat!


Nincs lehetetlen a szabad ég alatt.
Nézd csak meg a hitbe merülőnek
kudarca sincs, hisz súlya vész a kőnek,
takarhat kezével kínt, tövist, sebet,
de ajkai közül áldott dal ered.
Mikor azt hinnéd, minden hiába,
sóhajts egy nagyot, s kiálts a világra,
hogyha egész völgyed nagy köd fekszi meg,
kettőtök közül Te vagy erősebb.







KÉT ÁLOM KÖZÖTT


Ma éjjel tágra nyílott vágyam kék szeme.
Őnéki a hajnal épp csak hogy megérett,
s ott, hol a ternyék és rózsák keverednek
a te kihűlt emléked árnyéka kéklett.

Újra élni kezdtél. Sajgón, elevenen
lüktettél már aluvó szemhéjam mögött,


s lüktetésed, mint e betűrengetegben
épp oly időtlen volt, és épp olyan örök.

Hogy meg is szólaltál-e, már nem emlékszem.
De azt bizton tudom, hogy szemed bogarán
zsibbasztó bánatként olvadt el egészen
a golgotajárású, szíven vert magány.






KI ENGEM SZERET


Ki engem szeret, tudja mi a kín,
mégsem viszonozza soha tagadásom,
léptemet követi a világ árkain,
lelkét eladja, csak mosolyogni lásson.

Ki engem szeret, belőlem zokog
nem is sejtve, hogy könny az, amit ejt,


nevetve hiszi, hogy amitől borzong
rossz álom csak, mit hamar elfelejt.

Ki engem szeret, sosem áll odább,
ha retteg sem tudja, mi a félelem,
a semmiből teremt milliónyi csodát,
és kézen fogva visz sorson, életen.







MA NEM SZAVAIDBA...


Ma nem szavaidba,
hanem az azok közötti
csendbe burkolózom
álmaim ébren őrzöm,
és elgondolkodom.
majd alig hallható
halk sóhajom eljuttat oda,


ahová igazán vágyom
és megfeledkezve
magamban hordozom
első vallomásod,
egy gondolatszirom,
mely előcsalja most is
félénk mosolyom ...







MARADJ MÉG...


Sóhajodba hal meg az eddig élő csend
égő füled tövéhez tapad édes csókom
finom érintésed több éhséget teremt
míg szívembe zárva nevetésed hordom.

Csintalan játékot űz arcodon a fény


buja szerelemre hívogat a lelkem
fogd meg az idő tévelygő kezét
és maradj meg örökre, örökre mellettem...







MÁR NEM ÜLDÖGÉLEK


Már nem üldögélek
a bánat romjain
visszhangzanak bennem
Gyönyörű verseid
s immár vidáman
a látomás tovalibben
mennyire tisztán érzem,
csak Téged szeretlek!


Szívedbe kapaszkodva,
adnám magam Neked
így elcsitulna vágyam,
mely folyton perzsel, éget
a szemem könnyezik,
hiányod feszül bennem...
úgy vágyom érintésed,
nélküled elveszek!







MÍG BENNE VAGY...


Míg érintem a fehér, puha selyemkezed
és zöld-arany íriszed csak nekem mosolyog,
míg ajkadnál a szíved beszédesebb
s a mosolyod körül felcsillan a csókod,

míg így tartasz forrón, szorosan átölelve
s néma éjlepelként borítod be testem,


míg csak körülötted kószál képzeletem
s a ki sem mondott szavad már ajkaidról lesem,

míg benne vagy a versem forró melegében
és visszanyerem általad rég elveszített hitem,
míg falevélként úszom csókod tengerében
hihetetlen boldogság járja át a szívem.







NEM TORPANSZ MEG


Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,
mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,

hányszor alszik ki mélyedben a tűz,
majd érzem újra benned éles melegét,
egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,
majd ismét nekilódulsz múltat feledvén,

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz
helyettem is hiszed jövőm igazát,


ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz,
de hamar újra érzed az öröm illatát.

Álom-üst fortyog benned, mint a láva,
a legsűrűbb méz is mélyedből ered,
bátran indulsz el minden vad csatába,
majd győzelem tölti minden szegleted.

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad
nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,
bérc-nyomta kővé változol a bajban,
nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább...







NÉLKÜLED


Hiányzol, mint sivatagnak a víz
Hiányzol, mint rozsának a tövis
Hiányzol, mint nyárnak a napsütés
Hiányzol, mint télen a hóesés
Rossz nélküled, mint gyerekkor, ha nincs nevetés
Rossz nélküled, mint szerelmedtől egy baráti ölelés
Rossz nélküled, mint a csók melyben nincs szenvedély
Rossz nélküled,


mint csillagok nélkül egy csendes éj
Fáj, nagyon mikor rád gondolok
Fáj, nagyon mikor rólad álmodok
Fáj, nagyon mikor érzem illatod
Fáj, nagyon mikor latom az arcod
Üres az éjszakám, ha nem vagy itt velem
Üres a nappalom, ha nem fogod a kezem
Üres és sivár nélküled az életem
Légy velem... és szeres engem







ÖLELJ ÁT SZOROSAN MAGADHOZ


Ölelj át szorosan magadhoz
Reménységgel teljen újra lelkem
Oszlasd fel a félelmetes viharokat
Ragyogjunk újra, szerelem fényében
Simítsd el gondoskodó kezeddel
A szívemben tátongó sebet


Vágyaink vegyüljenek össze
A város fölött uralkodó csönddel
Ölelj át szorosan magadhoz
Hadd bújjak oda, szíved közelébe
Csak ennyi kell a boldogsághoz
A múlt, a jelen és a jövő reménye.







ÖRÜLNÖM KELLENE...


Sietve törlöm arcomról a könnyet,
ha bántón vádolom a sivár életet
örülnöm kellene, hogy vágyakozva élek
hisz az a halott, ki meg sem született...

Örülnöm kellene minden szépségnek
amelyben Téged beleálmodlak,
a csontomig ható fájó remegésnek
amikor nagyon, nagyon akarlak!

Sietve törlöm arcomról a könnyet,


ha múltam nyomában égő seb fakad,
mert akkor is, ha összeomol minden
porba roskadva is a vágyam megmarad.

Örülnöm kellene és lábujjhegyen várnom,
hogy hozzám rendeljen jókedvében az Isten
hangodat halljam túl a hallgatáson
és ne illanj el, minden ébredéssel.







RÁD GONDOLOK...


Ablakom előtt a fák ölelkeznek
a szörnyű hidegben melengetik egymást,
rőt levelekre írnak egymásnak szerelmet
és ahogy Őket nézem, elönt a kínzó vágy...

Az avarszagú alkony lüktet egyet-egyet,
sűrű árnya sötétlik könnyes arcomon


a messzeség szavát szívemhez emelem
és megmutatom neki, mi az, mi bánt nagyon.

Fűszálakon is csak fájó könny remeg
feléled bennem a mindennapos ábránd
s ha mardosó vágy éri szívemet
rád gondolok embertelenül árván.







RÉMÜLTEN ESZMÉLEK


Benned élek. Dús vágyakozással
hallgatom szíved csöndes ütemét,
s ha elhalkulna e harsonás dal,
ha elillanna ez az üdeség,


árnyékomra buknék. Odavesznék,
mint szulák, mely együtt hal a nyárral.
Óvd hát magad, te drága tünemény,
hisz benned élek. Életed által.








SÍRÁSBA CSUKLÓ SÓHAJ


Nem tudom, merre vagy. De még hallak.
Hallom a szíved... úgy zokog, vágyik,
szélnek feszül, majd égbolthoz tapad,
és meg sem áll a bizonyosságig.

Tudom, hogy szeretsz, te büszke titkom,
te tűz, láz-lakta ópium-ábránd,


hisz, ha álmod kezéből kisiklom,
az újabb álmod magába átránt.

De akkor mondd hát, miféle átok,
miféle rontás szegi szárnyaid?
Nem látod? Az élet is megállott,
az is Rád vár. Mondd, miért nem vagy itt?







A SZERELEM OLYAN...


A szerelem olyan, mint a tiszta csend,
mely megigéz, majd csordultig betölt,
és ha józanságra parancsol a rend,
Te még sem akarsz, nem vágysz más gyönyört.

A szerelem olyan, mint gyöngéd rajzú száj,
fél-delíriumban csókol, becézget, imád,
majd amikor elmúlt - kínoz, gyötör, fáj,
őrületbe kerget, hogy halálodat kívánd.

A szerelem olyan, mint a végtelen,


hol pokol, hogy menny, hol mosoly, hol könny,
de önmagát tagadni a szív képtelen,
még akkor sem, ha legyőzi a lélektelen közöny.

A szerelem olyan, mint egy gyújtó szikra,
egy puszta érintéstől lángokba borít
kiismerhetetlen, akár Isten titka
ha akar felemel, vagy térdre kényszerít.







SZÍVEDHEZ SIMULTAM


Ajkunkon pihegett a csend
Tenyered öblén pihentettem kezem
Gyönyörű pillanatok ivódtak mélyen belém
Szívemben őrzöm minden emléket.

Összesimultunk a vágytól űzve-égve


Szavakká olvadtak a kósza gondolatok
Szívedhez simultam titokban reménykedve
Hogy örökkön-örökké ott maradhatok.







TE AKKOR IS TUDD


Ha lelkem elég majd a becsvágy parazsán
és kimondott szavam hol lázít, hol eseng,
ha rémálom ront rám minden éjszakán
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha megszoktalak Téged, akár a levegőt
és nem követem többé érverésemet,
ha ízednél az elmúlás íze keserűbb
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha minden ábrándom szeszélyekbe fúl
és én magam emelek magamra kezet,
ha ajkamon a csönd lomhán feszül-lazul
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!



Ha nem sistereg többé szavamban a láng
és nem dicsérnek többé a szelíd emlékek,
ha puhán betakar az örök hallgatás
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha széles kört von körém a halál vigyora
és szálaira foszlik a hű emlékezet,
ha nem jut többé balzsam az égető kínomra
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha sorsba vetett hitem halkan búcsút rebeg
és tántorgó lidércként végleg elveszek,
ha nem ejtem ki többé méztartalmú neved
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!







TENYEREMBE VESZLEK


Jaj, hány nesz ágál folyton lelked alján,
és hány világvihar ejt rajtad sebet,
mégis úgy csüngsz rút emlékeid karján,
mint egy kisgyerek.

Vakon hiszel még minden sanda vádnak,
mérgezett szónyilát szívedbe oltod,


hisz köpenyét a rád mért álnokságnak
halálig hordod.

Ne félj. Itt vagyok, hol lábad megbotol,
takarlak, ha odakünn vad szél dadog,
s míg ily haraggal sorsod felett kotor,
veled maradok.










TÉGED SZERETLEK...


Én nem tudom, milyen törvényt hágok,
s ki mond ítéletet e vak világ felett,
de ismerve a leghűbb igazságot,
egy hitem van, Téged szeretlek!

Én nem tudom, hallik-e e szívhang,
ha minden más lecsendesedett,


de úgy rikolt, mint átkozott bitang,
ha lelkem húrjainak ércén megremeg.

Én nem tudom, mit űzök sebborítva,
mint heves lázban lobogó gyerek,
hisz annyi versben meggyóntalak sírva:
egyedül Téged, csak Téged szeretlek!




-


VAGY NEKED ÉLEK, VAGY NÉLKÜLED MEGHALOK...


A szívem
fényszivárványokon vidult
gondtalannak hitt
egyszerű sorsom
angyalként éltem
hegyen-halmon túl
mígnem egy napon
lassú derengésbe
szerelmes szívverésed
véltem hallani...
életre keltek
sziporkás álmaim
újjászületett bennem
az őrjítő vágy


éltem.. s a kimondott
gyönyörű gondolat
színesebb volt,
mint maga az élet
törékeny szárnyaimat
véresre téptem
tengerbe dobtam
nem kellenek
mit érnék én angyali létben
ha nem lehetsz enyém
s nem lehet tied
egész életem?
öleléseden kívül
semmit sem akarok
vagy Neked élek
vagy Nélküled meghalok!







VALAHOL OTT VÁRSZ RÁM..


Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán.

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.

Valahol ott vársz rám minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes,


olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl.

Valahol ott vársz rám minden édes ízben
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet,
sosem írt míves verseim mögött,
a kövekbe dermedt múlt hidegében
Te vagy a mindenség ég és föld között.







VAN OLYAN...


Van olyan csönd, mely jobban fáj a szónál.
Fölzokog benned, akár az őszi szél,
amikor felszántott rétek közt kószál.
Van olyan hű csönd, mely sírodig kísér.



Van olyan vágy, mely jobban fojt a füstnél.
Édesből fájó-keserűre válik.
Szöknél előle. Futva menekülnél.
Van olyan vágy, mely gyötör mindhalálig.








 
 
0 komment , kategória:  Kovács Daniela & Anikó & Erika  
Víg Éva versei
  2021-01-24 21:00:37, vasárnap
 
 







VÍG ÉVA VERSEI









A BARÁTOD VAGYOK


Nevetésed vidámmá tesz,
bánatod megkönnyeztet.
Haragodat csitítanám,
fájdalmadat simítanám.
Ha akarod meghallgatlak,


ha szeretnéd békén hagylak.

De ha már kevés vagyok, s nem kellek,
add tudtomra - szó nélkül elmegyek
- mert a barátod vagyok.







ÉJJELI DAL


Ha az est leszáll,
s halkan döngicsél az álom,
befelé nézve,
csillagok meséit várom.

Az éj rám köszön,
s képzelet repít az égen,
virágok nyílnak


a puha, bársony kék réten.

Vágyak tüze hamvad
csillagok porában,
szikrázó Nap-könnyek
mutatják... hajnal van.







HALOTT VIRÁGOK EMLÉKEZETE


Vázámban elpusztult virágok,
szirmaik szőnyege az asztalon.
Örökre elolvadt jégkockák
nyomai száradnak poharamon.

Hová lettél rózsák lovagja?
Hangodat elvitte a hazug szél.
Mosolyodból bimbók születtek,
sóhajaid visszhangozza az éj.



Magamban keresem arcodat,
torz tükörre kusza emlék tapad,
vésőm fájdalom-köveket váj,
szilánkok nyomán könnypatak fakad.

Tengerbe ömlik minden bánat,
de rajta a remény hajója ring,
Rossz és Jó örök táncát járja,
s vele életünk végtelen kering.







HÓPELYHEK
. . . . . . . .



Nincs szerelem könnyek nélkül,
a rózsa sem adja ingyen tövisét,
mit el nem sirattál százszor,
az nem ragyogja feléd kagylókönnyét.

A feledés halkan jár.
Emlékekre, ha rá is lépne,
csendben tenné, ne halld meg
- s besöpörné nagy zsebébe.

Csend jár a mosolyok mögött,
benne olvad fel a szeretet.
Hópelyhek csillannak felém,


mindahány szikrázó felelet.

Mesei tájakat teremt a tél,
belepett úton lassú a léptem,
csosszanó csendben csizmám hangja kél,
szűzi fehér táj takard el lelkem!

A szeretet különös utakat lel,
hogy végül odatalálhasson
egyik szemből a másik rejtekébe.







KOSZ BÁTYÓ


A város legsűrűbb tájékán,
élt egy öreg, ki megunta hajlékán
az állandó félelmet,
s asszonyától védelmet
keresett fű és fa alatt,
s így hajléktalan maradt!

Ő volt Kosz bátyó,
ki leköltözött a pincébe,
ha jól emlékszem,
lehet annak már vagy tíz éve.
Néha előbújik,
ha sétálni megy a kis térre,
de a kutyáktól fél;


ne vágyjanak tőle friss vérre.

Ha jön a postás,
s hozzá vaksin lebotorkál,
a lépcső alján
kétszer kopogtat a falnál,
hogy az öreg meg ne ijedjen tőle,
s ne higgye: megtalálta dőre nője.

Kis nyugdíjból
bizony szegényes a koszt,
s maga alól
csak ritkán dobja ki a koszt,
de csendes élete
legalább békében telik,
hátát sodrófával
ma már ritkán verik!







"LELKEM A PORBAN HEVER..."


Ó, Istenem
nincs senki sem,
ki segítene rajtam.

Oly sok a teher
- már-már leteper,
és meg is botlok gyakran.




Túl sokat terveztem
és nem jól szerveztem,
gátak kerültek elém.

A segítő kezek
így el nem érhetnek,
hiába nyúlnak felém.

S most belülről hallok
egy nagyon halk hangot:
- bízz!







ŐSZI SÉTA


Az idő utolér, leteper,
és lelked kiterítve hever,
míg a gödör föléd nő, eltakar,
mert tested még nem tudja mit akar;
csak feszül neki minden mának,
de szemeid már mit sem látnak
e világnak pislogó fényéből,
csak a dombot, mely szinte reád dől.



Nem vagyok Tavasz,
s nyaram is elmúlt már.
Ősz-fáradt lelkem
hófehér telet vár.

S közben az őszi csendek mélyén,
zizzenve hullnak színes levelek,
s én beléd karolva fázósan,
zsebedben megkeresem kezedet.







RONGY SZERELEM


Szeretsz?
Bólogass hát nekem!
Te vagy
egyetlen szerelmem.

Libbenő,
fodros a szoknyám,
mosolygós,
piros az orcám.

Magamat
előtted billegetem,



szalagom
kötődik már szíveden!

Kackiás
bajuszod felém nevet,
bizsergő
vágyammal, mit tehetek?

Szívem
is elég, ha látlak,
de rossz
lenni, rongybabának!







SZEMÜVEGES szaVAK


Ki tolla a motolla?
Édes-e a retorta?
Mit, hová ás a tojás?
Hol fog meg a nyafogás?
Robban-e a szexbomba?


Szóda kell a kosborba?
Romos-e már a korom?
Van szemét irodalom?
Lemerül a szerelem?
Lehet lógni gyógyszeren?
Eszik füvet a fritőz?
Ezer kérdés kergetőz.







SZERESD MAGAD


Szelíd szemem
vigaszt vinne
szemedig,
nyugodt hangom
simogatást
füledig.

Indulatok
ne bántsák a
lelkedet,


jeges vihar
ne fagyassza
szívedet.

Engedd el a ború lovát,
hadd fusson sok határon át;
vigye összes haragodat,
hogy végre szerethesd magad.
- Szeresd magad!
Hogy másokat
könnyebben szerethess,
s fájdalmakat elfeledhess.








 
 
0 komment , kategória:  Víg Éva   
Virág Aliz versei
  2021-01-24 20:15:09, vasárnap
 
 







VIRÁG ALIZ VERSEI









FÁJ...


Felelj nekem, ne engedd, hogy sírjak,
Csak egyedül te segíthetsz, hogy mindent kibírjak!
Mondd hát édes, érdemes-e élni?!
Mert én nagyon szeretnék hozzád visszatérni!

Nem vagyok az, aki voltam,
Te sem vagy az a régi!
Meg sem rebben szemed,
Ha tekintetem nézi!

Fáj a lét, a létezés,
A lefekvés, az ébredés!


Fáj a múlt és fáj a jelen,
Mindez azért, mert nem vagy velem!

Hogy ő tied, nem azt fájlalom,
Pedig megmondhatom, nagyon szeretem!
Hogy TE övé, az a fő bánatom,
Az szúrt sokkal mélyebbre szívembe!







A SZERELEM!


A szerelem olyan érzés,
Melyet szavakkal kifejezni lehetetlenség!
Én sem tudom elmondani érzéseim,
Mert annyira szeretlek!



Bocsáss meg, ha vétettem ellened,
Én szeretnék ott lenni örökre melletted!
Szeretném, ha te is örökre mellettem maradnál,
S szeressük egymást egy életen át!





A SZÍVEM NEM JÁTÉKSZER


Engem sokszor hintába ültettek,
Mégsem érzem magam kis gyereknek!
A srácok meg csak jönnek-mennek,
Akikért szívek elepednek!

De nekem csak ő kell nagyon,


Ha kell szívem neki adom!
Nem mondom hát el még egyszer,
Hogy: A SZÍVEM NEM JÁTÉKSZER!!!









 
 
0 komment , kategória:  Virág Aliz  
Meggyesi Éva versei
  2021-01-22 19:00:33, péntek
 
 







MEGGYESI ÉVA VERSEI









AJÁNDÉK


Ajándék ma minden perc és óra,
amit ünnepkor együtt tölthetünk,
ajándék, melyet álmainkban,
emlékeinkben mindig keresünk.

Ajándék, de sokkal több annál
mit a fenyőfa nékünk rejteget,
ajándék, mely arannyal írja
szívembe most a nevedet.

Ajándék, melyet aranyfonállal
hímezve szívünkbe kötünk,
hogy legyen mire emlékeznünk
amikor végleg elmegyünk.







AKKOR IS SZERESS


Akkor is szeress, amikor éppen
nem ragyog mosoly az arcomon,
s csak a fáradtság nyomait látod,
mik barázdát vésnek az arcomon.
Olyankor elég egyetlen szó is,
néhány gyöngéd kis mozdulat,
csak érezzem azt, hogy mellettem vagy, és
átöleled a vállamat.
Mint takaró, amely rám simul éppen
melegen tartva a bőrömet
puha szőrével, úgy vágyom én is
azt az éltető meleget.
Amely átjárja minden ízem,
bizsergetve a véremet,
s felszakít bennem olyan sok érzést,
mit nem mertem mondani sohasem.
Akkor is szeress, ha nem vagyok szép már,
és a vágyam sem oly tüzes,
mint akkor, mikor még ifjak voltunk,
s úgy tombolt bennünk a szeretet.
Akkor még nyár volt, de lassan már ősz jön,
ködbe burkolva fejemet,
elhasznált szívem lassabban ver már,
de érted dobog még idebent.
Halkabban dobban, de szeretlek: hidd el.
S bármilyen hűvös ősz jön el,
épp olyan remegő karokkal várlak,
mint akkor, azon a reggelen.







AKKOR IS VÁRJ


Akkor is vívd meg a harcod,
ha úgy érzed nincs tovább,
ha fáradt lábad megremeg,
akkor is menj tovább.

Akkor is várj, ha megtörik
már benned a varázs,
ha úgy érzed, hogy nem izzik
már szívedben parázs.

Akkor is várj, ha elválaszt
most tőled száz határ,
hiszen néha egy mosoly is
egy néma biztatás.

Lehunyt pilláim mögött most
nem látok semmi mást,
csak a szemed, mely oly szép, mint
a kéklő óceán.

Akkor is higgy, ha nem tudok
melletted lenni már,
hisz visszatérek, jól tudod.
Ne add fel! Várj reám!







AMÍG CSAK ÉLÜNK


Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.
A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.
Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a vállaidról átvegyem egy részét
súlyos terheidnek, melyet hordozol.
Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.
Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.
Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.
S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.
Maradj nekem, kérlek







APRÓ DOLGOK


Oly nehéz az élet, s olyan nagyon véges!
Mért nem tesszük széppé, amíg lehetséges?
Ma még pótolhatjuk tán, ami elveszett,
de kétszer születni senkinek sem lehet.

Most kell keresni a földi boldogságot,
s színesebbé tenni minden egyes álmot.

Szeretni szívünk minden melegével,
s bánatunk temetni olyan nagyon mélyre,
hogy már soha többé ne tudjon úgy fájni,
s lelkünk legmélyében vaslakatra zárni.

Mosolyt sugározni bánatos arcokra,
egész addig, míg a könnyeket elnyomja.

Hisz a mosoly az, mely oly csodákra képes,
hogy megszépít mindent, s egyre jobban éltet.
Próbálj mosolyogni, mindenkit szeretni,
s e gonosz világot kicsit szebbé tenni.

Apró dolgokban is meglelni a szépet,
szeretni szívből, szelíden, és mélyen.
Tudod, az életünk olyan nagyon véges,
s az él csak igazán, ki mosolyogni képes...







AZ A CSÓK


Az a csók, melyet tetőled kaptam
annyira mélyen felkavart,
most is érzem az ajkaid ízét,
ahogy érinti ajkamat.
Most is érzem, az ereimben
a vágyat, mely tőled szárnyra kap,
nem tudnék többé mást szeretni!
Számomra most már csak te vagy.
Amikor lágyan fülembe suttogsz,
nincs nálam senki boldogabb!
Alig várom, hogy megérkezzél,
úgy várom már, hogy lássalak.
Jöhetne más, és lehetne szebb is,
Nem kell! Hiszen az nem te vagy!
Te hoztad el a mindenséget,
benned látom az álmomat.
Úgy kellesz nekem, mint a légzés,
mely mellkasomból most felszakad,
Te vagy az álmom! Az ébredésem.
Hozzád fűz minden gondolat.
Nem kell, hogy szólj, csak bújj hozzám csendben,
az is elég, csak itt maradj!
Szeretlek! Mint a szívemben őrzött
legszebbik édes álmomat







A BOLDOGSÁG


A boldogság az egyetlen a földön,
amit irigyel még a gazdag is,
hiába van neki kincse, palotája,
ha egyedül bolyong, s boldogsága nincs.

A boldogság az egyetlen a földön,
amely mindennél fontosabb talán,
s mégis oly kevés ezen a földön,
kinek a boldogság örökké kijár.

Lehet kincsed és hatalmad,
megvehetsz mindent mit kívánsz,
s bár a pénzedért szeretni fognak.
boldog attól még nem leszel talán.

Sokszor a szegény a gazdag,
hisz mindenkinél gazdagabb talán,
kit kedves szavakkal, forró öleléssel
szerető párja karjaiba zár.

A kedves szót nem pótolja semmi!
Kinek kell az,ki dölyfös és puhány,
csak aki szívből tud szeretni,
az lehet boldog igazán.







CSAK AZT ÍGÉRD


Csak azt ígérd mit adni tudsz
ne kincset,csillagot,
ma itt vagy még, de kitudja
mit hoz a holnapod.

Csak most szeress, csak most akarj,
míg én is adhatok,
de ne mondd azt hogy nincs remény,
míg melletted vagyok.

Csak akkor kérd hogy ott legyek
ha úgy is gondolod,
ha szemedben ott a régi tűz,
mint fénylő csillagok.

Csak úgy akarj mint senki mást,
s én ott leszek veled,
s szívem minden dobbanását
meghagyom neked.

Csak addig kérd hogy maradjak
míg boldog vagy velem,
míg benned ég a szenvedély,
és tombol szüntelen.

S én tárt karokkal várlak majd
bárhol is vagyok,
hisz otthagytam a szívemből
már rég egy darabot.







CSAK EGY


Csak egy bolondos naiv kislány voltam,
aki hitte azt, hogy boldog is lehet,
hogy rá is vár valahol két ragyogó szempár,
melyben felragyog a forró szerelem.

Napfényben izzó meleg nyarat vártam,
de nem jött. Helyette nyirkos és hideg
őszi levegő fújdogált a fák közt,
felkavarva a hulló levelet.

Hittem, és reméltem, talán egy erős kéz
egyszer majd engem is magához ölel,
erőt ad nékem, mikor elgyöngülök,
s ha fogytán az erőm, karjaiba vesz.

Azt hittem elkísér majd a hideg télbe,
ahol szél süvít a háztetők felett,
sűrű szemekkel zúzmarát szitálva,
s amikor félek, fogja a kezem.

Ma már tudom, hogy mindez röpke álom,
amely messze szállt az őszi táj felett,
nem hagyva mást, csak fehér pusztaságot,
mely dérrel takarja be a fejemet.

Nem vágyom már az akác illatára,
nem hiszem már, hogy van még szerelem,
amely ne kopna az idő múlásával,
és a szívemen nem ejt mély sebet.

Már csak azt szeretném megérni, hogy végre
úgy hajtsam álomra őszülő fejem,
hogy meg tudjam adni, amit úgy szeretnék
azoknak, kiket nagyon szeretek.

S ha majd elérkezik az utolsó óra,
úgy hunyhassam le majd a két szemem,
hogy a két kincsem biztonságban tudjam,
hisz nincs semmi másom. Ők a mindenem.







DALOLJ CSAK


Dalolj csak, kopott gitárom!
Had halljam most a hangodat!
Tudom, hogy hangolni kéne
kopott, elgyöngült húrodat.

Dalolj csak! Dalolj azoknak,
kikhez nem jut el lágy zeneszó,
ajkukon nem csendül víg dal,
s nem kapnak biztató szót.

Dalolj csak kopott gitárom!
Ne sírva. Vidáman szólj!
Játssz, amíg elpattan húrod,
had halljak valami jót.

Dalolj csak. Dalolj azoknak,
kik sóváran, sírva tengenek,
kik nem látnak napfényt az égen,
csak feltornyosuló felleget.

Dalolj csak. Nyújts vigaszt nékik
lepusztult álmaik között,
dalolj csak megnyugvást hozva,
ahol a fájdalom örök.

Dalolj csak. Hagyj reményt ott is,
hol kiszáradt minden virág,
s nem hallik sohasem víg dal,
csak szíveket tépő zokogás.

Dalolj csak. ne is hagyd abba,
csak mikor fényeket látsz,
s apró kis ablakokból is
felpezsdült víg zene száll.







DERŰS AZ ÉG


Derűs az ég. Most napfényben fürdik a tegnap még alvó, halott vidék,
S élvezem, ahogy hajamba markol a fel-fel támadó tavaszi szél.
Tegnap még tél volt. Hó takart mindent, és az ereszen csüngő jégcsapok
olyan átlátszók, hidegek voltak, amelytől testem-lelkem megfagyott.

De most valahogy más színben látom a nemrég még fájó, könnyes tegnapot,
amelyben fájt, hogy fagyott szívemben szinte már minden, minden oly halott.
Új idők jönnek. Új szelek fújnak, s bár az erőm az érzem; egyre fogy,
hópelyhek szállnak sötét hajamra, mégis hiszem, hogy lesznek holnapok.

Hiába szórja hajam tövére fehér pelyheit s itt hagy oly vakon,
hogy ne lássam azt, ha sötét ruháján az éji égboltnak lesznek csillagok.
Nem tud letörni, s ameddig érzem, ereimben a vért, amely csobog,
minden egyes kis megdobbanástól érzem, tudom, hogy erősebb vagyok.

Néha még bánt és felsajog bennem, mint éj sűrűjében fénylő csillagok,
melyek miattad hunytak ki éppen, s olyankor érzem: szívem is vacog.
Mégis tudom, hogy amíg csak élek, s egyetlen apró remény felragyog,
szépnek látom a letűnő nappalt, habár az éjjel mindig egyre fogy.







EGY JÓ ANYA


Egy jó anya bármi is történt
egyformán szereti minden gyermekét,
mindegyik oly kedves néki,
akár a legszebb, legdrágább nyakék.

Egy jó anya szeretné mindig
jóra nevelni minden gyermekét,
s ha néha-néha elgyengül mégis,
Ő is csak ember, mindenféleképp.

Megtenne mindent, hogy megőrizzen
minden bánattól amíg csak lehet,
S ha mindennap talán nem is érzed,
hidd el: Ő akkor is,örökké szeret!







EGYSZER MEGÉRTED


Egyszer megérted te is gyermekem, hogy
mindig, mindenkor úgy szerettelek,
hogy lehoztam volna a csillagot az égről,
hogy ölelhesselek, dédelgesselek.

Szerettem volna sokkal többet adni,
s szívemben minden egyes dobbanás,
tehozzád szólt, ha nem is úgy hallottad,
hisz magába zárta a fojtott zokogás.

Megfáradt karom minden erejével
érted akartam küzdeni, hogy lásd,
milyen nehéz is erősnek maradni,
ha már tested-lelked megpihenni vágy.

Szerettem volna sokkal többet adni,
vakító nyárt, hol sárgul a határ,
hogy ne érezd soha, milyen is, ha fázol,
s ne legyen más, csak hosszú- forró nyár.

Azt akartam, hogy úgy tudjunk szeretni,
hogy el tudjunk fogadni minden kis hibát,
s szeretni tudjunk szívünk melegével,
akkor is, ha vérzik, akkor is, ha fáj.

S ha majd eltűnök a sűrű, téli ködben,
értetek szól majd mindegyik imám,
s kérem az Istent, adja vissza néktek
szívetekbe a régi lobogást.







EGY SZÍVÜNK VAN


Egy szívünk van, mely oly törékeny,
és mégis: oly sokat kibír,
Sokkal erősebb minden másnál,
bár belül van, s annyira kicsi.
Minden egyes kis hajszálérben
ott sugárzik a szeretet,
amely minden kis lüktetésben
örömet fakaszt odabent.
Egy szívünk van. És bár törékeny,
oly nagy benne a szeretet,
s néha oly forró szerelemmel
szeretjük, akik kedvesek.
Mint a vihar, mely őrjöng, tombol,
s szerte fújja a levelet,
épp oly hevesen vágyunk azokra,


kik a szívünknek kedvesek.
Mindegy, hogy jó, vagy rideg hozzánk,
mit számít itt a józan ész?
Amíg szeretünk, nem várunk mást,
kárpótlásul a könnyekért.
hiába lenne tucatnyi szívünk,
ha nem tud érezni, s nem dobog,
nem tudnánk mi a szeretni vágyás,
s nem lennénk vele boldogok.
Csak az a kínzó szeretetéhség,
mely belülről mardos, s egyre vonz,
akár a mágnes. Úgy simulunk
ahhoz, kit szeretünk, oly nagyon.
Amikor mégis megcsal az élet,
s éles fájdalom kínja nyom,
akkor se bánjunk soha semmit,
ha emlékeinkben felsajog.







ESŐBEN SÉTÁLNI


Úgy szeretek az esőben sétálni
olyankor nem látja senki ha sírok,
nem kell semmihez jó képet vágnom
ha hulló könnyeimmel oly nehezen bírok.

Szeretem érezni míg lehulló cseppje
végigszántja a sápadt arcomat,
lelkem mélyéről mélyen felfakadva
messzire mossa a bánatomat.

Olyan jó érezni üdítő cseppjét
míg csapongva száll bennem minden gondolat,
mely tisztára mossa az ég bársony kékjét
s messzire sodorja minden gondomat.

Olyan jó érezni végre hogy élek!
S míg szivárvány hídon bújik át a nap,
sugárzó fényével színeket varázsol
boldoggá téve holnapjaimat.







EZ A FÖLD


Ez a föld, ahol megszülettem,
olyan tágas és végtelen,
ezt a porhanyós fekete földet
nem pótolhatja semmi sem.
A Sárréti tájak csodás varázsát,
a zizegő nádat, az éji neszt,
valahol mélyen magamba zártam,
s örökre itt lesz énvelem.
A csattogó ostort kint a réten,
mely csordát, nyájakat terel,
ma is úgy hallom még fülemben,
mintha itt szólna, idebent.
A szíkfű szirmait ujjaim közt
szinte gyógyírként ízlelem,
és a hatalmas búzatáblák
szinte aranylón díszlenek.
A repceföldek, a napraforgó,
mind, mind csak nékem integet,
mintha mondaná, s egyre hívna,
jöjj, és ne menj el sohasem.
Bármerre jártam, bárhol éltem,
visszahúzott a vén szívem,
nincs más hely nekem itt a földön,
ahol boldogan élhetek.
Csak a Sárrét, mely magához csábít,
mint az anyát a gyermeke,
mely szívének minden dobbanását
sajgónak érzi nélküle.
Itt születtem. És itt szeretnék
pihenni majd a föld alatt,
hol az őseim olyan mélyen,
s olyan régóta nyugszanak.
S valahol lent majd álmaimban
mindig, örökké itt leszek,
itt, az alföldi rónaságon,
amely oly kedves énnekem.







ÉDESANYÁM


Édesanyám, te drága jó asszony!
ki féltő gonddal őrzöd minden léptemet,
úgy hiányzol hogy le sem tudom írni
fájó hiányodtól könnyem is pereg.

Édesanyám! Ma megköszönöm néked
hogy átvirrasztottál annyi éjszakát,
átszőve szíved minden melegével
s nem is mutattad: fáradt vagy talán.

Néked adnék most minden piros rózsát,
leszednék néked minden orgonát
hisz te vagy az egyetlen a földön
ki elnézte nékem minden kis hibám.

Ma néked szóljon a legszebbik nóta
hisz te vagy nékem a legdrágább talán,
köszönöm azt hogy felneveltél engem
s oly féltő gonddal vigyáztál reám!







AZ ÉN IDŐM...




Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.

Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.







HA SOHA TÖBBÉ...


Ha soha többé nem látnálak
akkor is hinned kell nekem!
Hisz te voltál az egyetlen a földön
kiért feladtam volna mindenem!

Rólad álmodtam, mikor nem voltál itt!
Meg annyi hűvös éjszakán
hozzád szállt minden sóhajtásom
álmaim szürke fátyolán.

Benned láttam a kinyíló virágot
a zöldülő rétek lágy sóhaját,
tőled vártam a hűs szél érkezését
amitől halkan suttognak a fák.

Tőled akartam mindent a földön
ami még egyszer boldoggá tehet,
de ha te nem jössz, nem marad semmim!
Csak szétfoszlott álmok, múló képzelet!







HOGY MONDJAM EL


Hogy mondjam el, hogy mit érzek éppen,
úgy felbolydult most ez a világ,
eddig örökös magányban éltem,
olyan üres volt ez a világ.

Nem érdekelt, hogy nyílik a rózsa,
nem vágytam régen az illatát,
Nem várt rám senki, mégis oly jó volt.
Olyan kerek volt ez a világ.

Nem akartam, de úgy felkavartál,
lelkem most mélyen izzó parázs,
dübörgő vonatként zakatol szívem,
teérted dobog. Miattad fáj.

Nem akartam a karod ölelését,
simogatásod, csókok hadát,
s mégis érzem: ha végigsimítasz,
lelkemben fellobban minden parázs.

Szemedben fénylő csillagot látok,
olyan fényesen ragyog reám,
elvakít. Szinte magam sem értem.
Szemed tükrében szép a világ.







HOZZÁTOK FŰZ


Hozzátok fűz minden édes emlék,
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.

Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.

Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.

Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.

Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.

Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.

Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek

lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!







HÓFEHÉR TÁJ




Hófehér táj, mely elébem tárul, ezen a téli reggelen,
dér borítja a kerítést és jégcsapok csüngnek az ereszen.
Olyan hideg van. Most is látszik körülöttem a lehelet,
jó lenne most a kályha mellett ülni, s várni a meleget.

De jó lenne most összebújni, hiszen fázom és reszketek,
s érezni, amíg átsuhan rajtam, s felfűt a tested melege.
De nem tudok. Messze vagy tőlem, s nem érzek mást, csak hideget,
amely átjárja minden részem, s minden ízemben remegek.

Tudod, nekem csak akkor lesz nyár, amikor itt leszel velem,
s akkor olvad a szívemből is a jégvirág, hogyha te szeretsz.
Te vagy az álmom, s ébredéskor csak a te arcod keresem
mindenhol, hisz te maradsz nékem az egyetlen örök szerelem.







JÁROM AZ UTCÁT


Járom az utcát. A szürkületben egyre gyúlnak a csillagok,
s nézem, ahogyan bandukolnak a megfáradt arcú asszonyok.
Súlyos a táska mi vállukat nyomja, s munka után még jő a bolt,
aztán a család. Pedig érzik: erejük gyöngül, s egyre fogy.

Mért ró az Isten annyi terhet gyönge vállukra? Nem tudom,
de a gondolat egyre kínoz, s most önmagamban suttogom.
Ha csak egy hétig ott lehetnék, oly törvényt hoznék, hogy a gond
azok vállára háruljon rá, kik ily kegyetlen zsarnokok.

Gürcöljenek vagy hetven évig gyárban, akár a robotok,
ne jusson más, csak éhbér nékik, s elkoboznám a sok vagyont.
Akik gürcöltek oly sok évig, hadd őrizzék az otthonok
szeretetteljes tiszta fényét, ahol nincs más, csak nyugalom.

Hadd őrizzék a szeretet lángját, hisz már lassan az otthonok
üressé válnak és a gyermek egyedül, árván kóborog.
Nem érzi, hogy a szeret lángja ott ég, csak fáradt oly nagyon,

s minden apró kis lobbanásban sajdul a szív, ha feldobog.
Segíts hát Uram! Hiszen ők is olyanok, mint az angyalok,
hadd lehessenek itt a földön még egy kicsikét boldogok.







JÓ VOLNA


Jó volna úgy szeretni egyszer
ahogyan senkit sem merek,
jó volna elmerülni benned
mielőtt végleg elmegyek.

Jó volna élvezni a békét
amiből sohasem jutott,
jó volna megtalálni egyszer
a legeslegszebb csillagot.

Jó volna vulkánként kitörni
lávát dobálva szerteszét
s az izzó lávát szertehagyni,
mielőtt hív a messzeség.

Jó volna felégetni mindent,
a napot,a holdat,a csillagot,
hogy soha többé ne láthassam
amit most végleg itt hagyok.

Hogy kitöröljek mindörökre
minden fájdalmat,haragot,
egyetlen könnyben eltemetve,
s ne tudd meg soha hol vagyok.







JÓ VOLNA NÉHA



Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor,

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre, Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!







KÖSZÖNET MINDEN FÉRFINAK


Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.
Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk oly csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.
Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más


néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.
Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.







KINCSEKET ADNÉK


Kincseket adnék, hogyha tudnék, s úgy nyújtanám át teneked
átkötve színes selyemszalaggal, belehímezve a neved.
Szellőt fújnék, ha szél lehetnék, s olyan lágy, enyhe meleget,
amely felüdít, mikor érzed: fáradtság gyötri testedet.

Csillag lennék, mely téli estén úgy világít be teneked,
mint egy lámpás, mely lágy fényével visszaadja a színeket.
Álom lennék, mely valóra válik, de tudod: én sem tehetem,
ember vagyok csak sok hibával, s tudod: csak csöndben szeretek.

Tiszta szívemből azt kívánom: ezen a napon úgy legyen
minden, ahogyan te szeretnéd, s ne szegje semmi kedvedet.
S ha bántanak: keress meg engem. Tudod: én mindig itt leszek!
Nem szólok majd, csak csöndben, némán megszorítom a kezedet.







KI VAGYOK ÉN


Ki vagyok én? Most magamtól kérdem, s egyre a választ keresem,
egyszerű, furcsa, átlagos ember, kit tán nem szeret senki sem.
Nem vagyok szép. És megfakult arcom ma már ráncos és színtelen,
sötétlő hajam télbe borult már, és a szívem is oly sebes.

Mégis: magamban most is úgy érzem, az a végtelen szeretet
ugyanúgy él, mely belsőmben lángol, s nem olthatja ki semmi sem.
Porszem vagyok csak. Apró és szürke, nincs bennem vonzó semmi sem,
melytől más lennék, s bárhová mennék, nem hiányoznék senkinek.

Mégis. Oly mélyről törnek a hangok, melyekkel szólok, s hirtelen
úgy szakad fel, mintha láncait tépné, amikor éppen szenvedek.
Mint egy palackból szabadult szellem, ki olyan sokáig szenvedett
s nem kérdte senki fáj e, a szíve, s meddig bírja még odabent?

Sok minden van, mit feledni kéne, s mégis: most is oly eleven,
mintha az előbb történt meg volna, s feldereng bennem hirtelen.
Bármi is volt, és bármi is lesz, én most is ugyanúgy szeretek,
akárhogy fáj, és akárhogy vérzik, oly erős ez a szeretet.







LEHETSZ MÉG EGYSZER


Lehetsz még egyszer te is oly mélyen,
hogy nem bírod már, ha bántanak,
hogy kicsordul könnyed egyetlen szótól
s végigszántja az arcodat.

Lehetsz még egyszer te is oly gyönge,
hogy nem bírod már a terhedet,
S a megannyi súly mely vállad nyomja,
megtépázza a lelkedet.

Lehetsz még egyszer te is oly csalódott,
Hogy nem tudsz már bízni senkiben,
Kit kifosztottak, elárultak
Nem tud már bízni senkiben.

Lehetsz még egyszer te is oly árva
S nem marad melletted senki sem,
Ki kifosztott egyszer, s elárult téged
nem tartja vissza semmi sem.

Akkor majd sírsz! Jó lennék én is!
De ki tudja, akkor hol leszek!
Ma még várom, hogy rám támaszkodj
De ha nem kellek, elmegyek.

Nem várok tovább! Mért is várnék?
Hisz nekem sincs másik életem!
Légy boldog! Én csak azt kívánom,
s ne törjön össze semmi sem!







MAGYAR HAZÁM


Ó mennyi helyen jártam én
szép magyar hazám,
hol láttam minden földi jót,
hol nyomort és bukást.

Ó! Mennyi kincset rejt e föld
szép magyar hazám!
És mégis fázik, éhezik
rengeteg család.

Van ki éhbérért dolgozik
sínylődik bután
és mégis tűri szótlanul
a ráterhelt igát.

Más felhalmoz minden földi jót
kincset, palotát
s földbe tiporja nemzetünk
ősi szent jogát.

Mit érsz az elhabzsolt javakkal
ha átok száll reá?
Eltiprod, porba sújtod
szép magyar hazánk.

s ha eljön az utolsó óra
hiába vagy király,
te sem viszel majd magaddal
csak egyetlen ruhát!







MA ÉJJEL


Ma éjjel szerelmes szavakból
szövök szép álmokat neked,
ma éjjel füledbe suttogom majd,
milyen szép ez a szerelem.

Ma éjjel mindent tőled várok,
a bársonyos ízű csókokat,
ma éjjel addig szeretlek majd,
míg ébren nem ér a pirkadat.

Ma éjjel minden ölelésben
érzed, mennyire olvadok,
hisz minden nélküled töltött percben
úgy érzem, kicsit meghalok.

Ma éjjel nem számít semmi
csak te! S míg itt vagy velem,
nem érhet minket semmi rossz,
hisz őrizzük egymást éberen.







MEGFAGYOTT FÖLD


Megfagyott föld, amelyen járok,
hűvös. Fagyos. Hideg.
Dér teríti be szerteszét,
akár az én szívem.

Olyan sivár, lepusztult minden
zúzmarát hord a szél,
Úgy fázom én is. Oly hideg van.
Süvít a téli szél.

Tegnap még olvadt, napsütés volt,
sugarát ontva szét,
aranyló színekkel elvarázsolt
a lehullott levél.

Most oly fagyos, akár a lelkem,
szemembe köd szitál,
Olyan hideg van. S mégis oly szép
e megfagyott világ.

Hófehér gyöngyként megcsillantva
zúzmarát szitál,
mintha mondaná: maradt még benne
szunnyadó parázs.

Mintha azt súgná: látod mily szép
e hófehér világ?
S fáradt fejét álomra hajtva
álmodik száz csodát.







MI EZ


Mi ez a tomboló szenvedély
Mely megbújva szívem rejtekén
Most mindent felkavar?
Mi ez az elfojtott néma vágy
Mely megtépve lelkem minden zugát
Belülről egyre mar?
Mi ez a mardosó fájdalom
Mely belülről éget és sajog
S nyugodni mégse hagy?
Mi ez az arcomra ráfagyott
Szívemet tépő fájdalom
S még meddig tart?
Nem tudom! De legyőzöm újra
Ha kell tombolva, sírva
Mi mindent felkavar,
S nem lesz más csak eltépett foszlány!
Mely szívemnek darabja volt tán,
Mely megmaradt.







MIÉRT IS JÖTTEM?


Miért is jöttem erre a világra?
Nem akart engem senki sem!
Csak megtűrtek, akár egy tárgyat,
de sosem értékelt senki sem.

Szerető szóra nem emlékszem.
Csak a gúny marta lelkemet.
S ha bántottak, papírra írtam
lelkemből hullott könnyemet.

Vézna gyermekként robotoltam,
elmenekülve messzire,
de mégis tudtam derűs maradni!
Sosem tört össze semmi sem.

Csalódtam százszor, és ezerszer!
Sosem kellettem senkinek.
Ki szegény, és beteg, még ha szép is,
lenézik. S kerülik messzire.

Mégse bánom! Boldog is voltam.
Hisz van két gyönyörű gyermekem!
A legdrágább kincs, mit a sorstól kaptam,
s nem veheti el senki sem.

Mennyi bánat, mely tovatűnt régen,
s a messzeségben elveszett,
mint a távoli múltban elkallódó
teleírt, rongyos papírhegyek.

Mégsem sírok! Nem vágyom másra,
csak annyit adj nekem! Istenem!
Hogy tudjam őrizni, támogatni
két féltve őrzött kincsemet.

Ne engedd könnyüket hullni!
Hagyd a bánatot énnekem!
S ha menni kell, szólíts el engem,
csak Őket ne érje semmi sem!







MIÉRT VAN AZ


Sötét köpenyét felvette már az ég
Úgy suhan át a város felett,
Csillag szemeivel letekint a földre
Hol békésen alszanak már az emberek.

Egyedül talán én vagyok még ébren
S némán forgolódom álmatlanul,
Látod? Én most is teutánad vágyom
Hiába tiporsz el durván, szótlanul.

Miért van, az hogy nem tudlak feledni?
Pedig jól tudom, meg sem érdemelsz!
Kaphatnék én is szebbet, jobbat nálad
De az én szívem csak utánad, eped.

Úgy szeretnék végre kitörölni mindent
Ami hozzád fűz, és tehozzád vezet,
Nem akarok többé miattad szenvedni
Hisz nélküled talán sokkal jobb lehet!







MIRE VÁRSZ?


Mire vársz? Hiszen rövid az élet, s úgy rohan el a száguldó idő,
mint a vihar, mely süvítve tombol, s mire észhez térsz, elfogy az időd.
Mire vársz? Hiszen sötét hajadra már a tél borít fehér lepedőt,
szíved sem dobban úgy, ahogy régen, karjaidban is gyöngül az erő.

Mire vársz? Ez a bolondos élet, oly hamar múlik, s nincs már erőm
üres nappalok fényére várni, hiszen az éj egyre közelebb jő.
Mire vársz? Hiszen nem örök semmi. Érzem: lassan a tél szele jő,

szédült erővel, elsöpör mindent, s mire felébredsz nem lesz erőd.
Mire vársz? Már a hajam is dermedt, bevonja fehér, csipkefedő,
arcom is sápad, erőm is gyöngül, s szívem sem úgy ver, mint azelőtt.







MONDD SZERETNÉL E


Mondd! Szeretnél e akkor is, ha látnád arcomon a ráncot,
s látnád szemeim tükrében a letűnő ifjúságot?
Mondd! Akarnál e akkor is, ha eltűnne színes álmod,
mit egy álomkép festett csak, s tán csak a képzelet játszott

talán egy játékot veled, s nem tudod, mire vágysz most,
és égen,- földön keresed, mint el illó délibábot.
Mondd! Ölelnél e akkor is, ha karcsú lényem csak álom?
Ha eltűnt az idő síkjain, mint múlandó ifjúságom?

Mondd! Akarnád e csókomat, úgy, ahogy most is vágyod,
ha látnád, hogy a képzelet nem tükröz valóságot?
Mondd! Csókolnál e akkor is, ha már a csók a számon
mézízű helyett vérvörös. Akkor is úgy kívánod?

S mondd! Lennél e majd mindenem? Lennél e mennyországom?
Egészen, míg az éji köd szememre hinti az álmot?
S mondd! Nem sírnád e vissza majd, azt a sok színes álmot,
amely miattam elveszett, mámoros éjszakákon?

Én nem vagyok, csak szürke köd! Múlandó minden álom!
Alkonyat jő, és itt lapul könnyként a szempillámon.
Még néha vannak álmaim, de ködként takarja fátyol,
S úgy közelít a téli szél befonva minden álmom.

Bársony ruhám már megfakult. Nincsen már dísz, ruhámon,
s mi egykor voltam, már messze van, mint tündöklő ifjúságom.
Szívemben érzem: Nem szabad sebet okoznom máson,
Hiszen ki tudja mennyi még, míg itt leszek, e világon.







MOST ÉN MONDOK IMÁT...


Most én mondok imát azokért a földön,
kiknek régóta nem jut szeretet,
megtiport szívük égő sebként vérzik,
s hiába kérik, nem segítenek.
Szeretnék nékik új reményt adni
a feltörő hangok kristály dallamát,
hegedű hangot, mely oly szépen csendül,
hogy elcsitítja a fojtott zokogást.
Most én kérem Istent, segítsen rajtuk!
Törölje le a pergő könnyüket,
s minden lecsurgott, fájó könny helyébe
teremtsen nékik igazgyöngyöket.
Had kapják vissza szétfoszlott reményük,
visszaadva a szívük dallamát,
megfagyott lelkükbe meleget árasztva,
dér helyett adjon szikrázó parázst.
Had tudjon végre mindenki szeretni,
ne bántson senkit a kínzó magány,
minden emberre szeretet áradjon,
s útjukat övezze kinyíló virág.







MOST MÉG NEM ÉRTED


Most még nem érted, de eljön majd az óra,
hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,
valami különös árnyékvilágba,
ahol már minden, minden idegen.

Talán majd írok, mielőtt elmennék
könnyek között egy búcsúlevelet,
s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,
Ki tudja még? De addig bármi lesz:

Minden ízemmel szeretni foglak,
s aranyló betűkkel írom a neved
szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,
mint a legszentebb, legdrágább nevet.

S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,
amelyen könnyem pacát képezett,
jusson eszedbe: nem volt olyan óra,
nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.

Talán akkor már mindent másképp látsz majd,
s megérted végre mennyi szeretet
áradt belőlem oly féltve hozzád,
minden napon, és minden éjjelen.

Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,
mint egy távoli, bűvös üzenet,
amelyen nem fogott az idő múlása,
s felszínre hozza a szép emlékeket.

Akkor fogod majd elhinni végre,
hogy nem volt, és nem lesz többé senki sem,
ki szívének utolsó dobbanásáig
miattad aggódott, téged szeretett.







MÚLNAK AZ ÉVEK


Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.

Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.

Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.

De a szívem még ugyanúgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.

Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.

Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.

Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.

S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.

Mégsem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.

Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.







NE AKKOR...
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Ne akkor hozz nekem virágot
mikor már végleg elmegyek!
Ott már a vöröslő rózsák
nem nyílnak. Elhalnak velem.

Hiába ontasz majd könnyet,
akkor már nem fáj nekem.
Csak csönd lesz, s beterít lágyan
az éjszaka sötét köpenye.

Ne akkor sírj mikor késő,
ott már nem látom könnyedet!
Ott már csak hűsítő harmat
lesz, amely síromra pereg.

Ne akkor jöjj mikor késő!
Ott már nem hallom léptedet!
Most jöjj, amikor várlak,
s titokban érted reszketek!

Ne akkor mondd, hogy szerettél!
Most mondd, míg itt vagyok veled!
Hisz oly gyorsan múlik az élet,
mint a lepergő homokszemek.







NE DOBD EL AZT, KI FELNEVELT


Ne dobd el azt, ki felnevelt,
s rosszat ne mondj reá,
szeresd, mint szíved mélyében
a néma dobbanást.

Ne bántsd meg szóval, nem tudod
egy szó mennyire fáj,
akár egy tőr, mely fúródva
a szívedben megáll.

Ne dobd el azt, ki felnevelt,
hisz annyi éjszakán,
teérted sírt, és ontotta

a könnyek záporát.
Ne dobd el! Hisz éjjelente
te érted mond imát,
s minden könnycsepp, mit érted ejt,
egy néma vallomás.

Minden öröme, mosolya,
mely látszik ajakán,
hozzád száll, s tiéd szívében
tán minden dobbanás.

Ne dobd el! Hiszen panaszod
ő érti! Senki más!
S ő lesz talán az egyetlen,
ki érted majd kiáll.

Ne dobd el! Hiszen lesz idő,
hogy nem lesz semmi más,
csak puszta föld, ahol térdre hullsz,
s tán néhány szál virág"







NE HAGYJ ITT EGYEDÜL


Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Ölelj át, vigyázz reám!
Ne hagyd hogy egyedül maradjak,
borongós, hűvös éjszakán.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled fázom, reszketek!
Ölelj magadhoz lágyan,
melegítsd fel a testemet!

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled fázom, megfagyok!
Nem melegít fel semmi,
borongós, hűvös alkonyon.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled félek elveszek.
Ne szólj, csak ölelj át némán,
s testeddel védd a testemet.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Hisz nekem te vagy mindenem!
Miattad lágyak az esték,
nélküled szorongva ébredek.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nekem csak te vagy mindenem!
Ha elmész nem marad semmim!
Nekem már te vagy a végzetem!







NEM TUDOM MI EZ


Nem tudom mi ez. Álom vagy valóság,
de most úgy nyomja szívemet,
mint egy sóhaj, mely feltörni nem tud,
s tépi, marja a lelkemet.

Nem tudom mi ez. Öröm, vagy bánat?
Valami furcsa gyötrelem.
Egyszerre éltet reményt sugallva,
aztán égeti mindenem.

Nem tudom mi ez. Magam sem értem.
Pusztító tűz, vagy látomás,
amely álmomban egyre üldöz,
de sosem nyújt feloldozást?

Nem tudom mi ez. Nem értek semmit,
csak annyit érzek, hogy féltelek!
Miattad gyötör ezernyi kétség.
Védenélek, de nem lehet.

Nem tudom mi ez. Mégis úgy várom,
hozzon valami változást,
amitől újra ember az ember,
ahogy a földön bárki más.

Nem tudom mi ez. Akár egy béklyó,
mely lehúz a földre, s mélybe ránt,
hiába nyújtom kezemet hozzád,
valami mindig visszaránt.

Pedig szeretlek. S úgy mennék hozzád
árkon-bokron és vízen át,
de nem tudok. S egyre csak várok
arra, hogy haza találj.







NEM VAGYOK MÁS


Nem vagyok más, és nem vagyok rosszabb,
mint bárhol máshol az emberek,
ember vagyok csak. Oly sok hibával,
fogadj el így, és így szeress.

Ezernyi seb, mi úgy ég most bennem,
mint a láng, amely megsebez,
vöröslő nyelvét rám öltögetve,
összeégetve mindenem.

Mégsem az fáj. Most te fájsz úgy nékem.
Hiszen te voltál mindenem!
Hozzád szólt minden imádságom,
minden felvirradt reggelen.

Szerettem volna tenéked adni
mindent, de nem volt semmi sem,
amit adhatnék, csak a szívem,
azt törted össze teljesen.

Nem volt kincsem. A gazdagságom
szívemben hordtam, bár neked
kevés volt. Ma már én sem kellek.
Mért is kéne egy nincstelen?

Mért olyan bűn? Hisz te is hibás vagy!
Nem tökéletes senki sem.
Megbocsátottam minden bűnöd,
mégsem akarsz most látni sem.

Majd keresnél. Talán még sírsz is,
de már késő lesz, elmegyek,
megdermedt ködbe burkolózva,
akár a kóbor fellegek.

S akkor, mikor majd nem találsz már,
akkor érzed majd, mit jelent,
s mennyire fáj, hogy eldobtad magadtól
az egyetlen embert, ki szeretett.







NE OTT KERESS


Ne ott keress, hol ragyog a napfény,
s csillámot vet a homokon,
ott keress engem a kihunyt sugárban,
hol nem süt a nap, én ott vagyok.

Ne ott keress, hol örökké nyár van,
s átsüt a fény a bokrokon,
ott keress, ahol nyúlnak az árnyak,
s szél süvít át a lombokon.

Keress ott, ahol csikorgó tél van,
s a megfagyott világ úgy vacog,
hol az ereszen jégcsapok lógnak,
dermedtté fagyva, ott vagyok.

Hol a hópehely kristály-fehéren
csillog át minden ablakon,
s jégvirág csipke függönyt képez,
halott-fehéren, ott vagyok.

Némán megbújva, szavak nélkül,
dértől belepve ott vagyok,
s várom, hogy jöjjön valami fény is,
Amitől újra olvadok.

S ha rám találsz, melegíts engem,
olvaszd fel, ami rám fagyott,
nélküled halott a lelkem,
melegíts fel, míg olvadok







NE SZERESS ENGEM


Ne szeress engem, nem tudok szeretni,
régen megfagyott jégbe zárt szívem,
ne menj előttem, nem bírlak követni
reszkető lábam nem bír lépni sem.

Tegnap még azt hittem úgy tudok szeretni,
perzselő lángom mindent elveszejt,
zúgó viharként mindent felkavarva
s nem lesz erő, mi ellen áll nekem.

Tomboló tűzzel eltaposva mindent,
amíg kioltod perzselő tüzem,
mint tűz és víz, egymásba rohanva
amíg sisteregve, forrva megpihen.

Mára csikorgó, zúgó hideg tél jött.
jégbe borítva forrongó tüzem,
egyetlen jégcsapban eltemetve mindent,
míg égő fájdalmam benne megpihen.







OTT LESZEK VELED


Ha úgy érzed hogy fáj az élet, s minden veszve van
ne szégyellj könnyet ejteni, csak sírj, sírd ki magad.
ha romba dőltek álmaid, s reményed elhagyott
s tán segíteni nem tudok, de ott leszek, tudod.
fejed vállamra hajthatod, s együtt sírok veled,
én felszárítom könnyeid, mint apró gyöngyszemet.
Míg mosolyt látok arcodon a könnycseppek helyett
mi együtt sírunk, nevetünk, hisz ott leszek veled.







ÖLELJ ÁT ENGEM


Ölelj át engem, kérlek: fázom.
Már hűvösek az éjszakák,
sűrű köd lepi a tájat,
szél fúj, és zúzmarát szitál.
Melegíts. Ölelj magadhoz.
Simulj rám, mint egy nagykabát,
mely finoman, hozzám simulva
takar be, s meleget ád.
Nem kell a szó, ne mondj most semmit,
csak csönd kell, ne tétovázz.
Bújj hozzám kérlek, hadd érezzem
orromban bőröd illatát.
Nem kell a fény. Jó a sötétben,
hisz szemed világít reám
a homályban, akár egy csillag,
mely az égboltról néz reánk.
Ölelj át. Ahogyan én is.
Nem kell most, hidd el, semmi más,
csak melegség, mely belőled árad,
mely úgy fűt fel, akár a láng.
Olyan jó. Maradj még: kérlek.
Ma éjjel vigyázz reám,
hisz tudod, annyira félek,
oly sötétek az éjszakák.
Szeress úgy, ahogyan én is.
Szelíden, türelmesen
Szeress, és törd át a gátat,
amely még köztünk lehet.
Hidd el, hogy szeretlek én is,
mint a legtisztább levegőt,
mely felfrissít engem, és éltet,
testembe adva új erőt.
Szeress, hisz ki tudja, holnap
mivé válik az életünk,
most szeress! Ki tudja holnap
mi vár ránk, mire ébredünk.







ÖRÜLNÜNK KELLENE




Örülnünk kellene minden percnek, amelyet megadott az ég,
megcsodálni az erdőt, a rétet, s szeretni mindent, ami szép.
A fodrozódó víz tükrében, mikor még szunnyad a világ,
hallgatni, ahogy suttog az erdő, mikor a szél muzsikál.

A patak vízben megmártózni, addig, míg nyugalmat találsz,
s megpihenni, hogy érezd újra: mégis csak szép a világ.
Feledni mindent, ami bántott, temetni mindent, ami fáj,
s a legutolsó percig hinni, azt, hogy még száz csoda vár.

Örülni kellene minden percnek, s úgy szeretni a másikat,
tiszta szívből, hogy érezhesse: Semmi sincs nála fontosabb.
A lassan pergő percet, mely a homokórán átszalad
megállítani, hogy szeressünk, amíg a hajnal éjbe fagy.

Önzetlen. Forrón. Tiszta szívből.
És legyen minden pillanat olyan szép, hogy bármi jöjjön,
a legszebb emlékünk marad.
És ha szemünkre álomcsókot lehel az éj,
hadd mondhassuk azt, hogy megérte.
S ha van ott álom, ezerszer átálmodjuk azt.










ÖTVENEN TÚL


Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.

Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.

Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.

Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed


mára már csupán emlékezet.

Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.

Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.

Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.







ŐRIZZ MEG


Őrizz meg engem emlékedben
úgy,mint egy kedves idegent,
ki nem fért el már az álmaidban,
de örült, hogy melletted lehet .

Őrizz meg engem emlékedben,
bár most nem akarsz látni sem,
temess el engem lelked mélyén,
ne dobj el engem! Bármi lesz!

Őrizz meg engem mint egy képet,
mely fiókod mélyén ott hever,
portól lepetten ,elsárgultan,
s nem emlékszik rá senki sem .

Őrizz meg engem ! S ha nem lesz senkid ,
megtörve ,búsan ott heversz ,
jusson eszedbe! Valaki rád vár
kitárt karokkal, csendesen .










A RÓZSÁK




A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.

Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.

A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.

Ők is elhalnak, amikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.

Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.

Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.







SUTTOGÓ HANGOK


Suttogó hangok, csöndes sóhajtások
Miknek emléke börtönbe zár,
Olyan jó lenne szabadulni tőlük
De minden gondolat csak tehozzád száll.

Eltitkolt vágyak, szétfoszlott remények
Miért nem hagynak végre élni már?
Miért nem hagynak új utakra lépni?
Olyan jó lenne végre élni már.

Suttogó hangok, néma pillantások
Mik végigkísérnek egy életen át,
De csak azért is el fogom feledni,
Hisz a boldogság nekem is kijár.







SZERETLEK HIDD EL


Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.
Torkomban nincsenek szavak,
csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,
néha úgy érzem, szétszakad.

Akár egy vulkán, mely belülről forrong,
s kitörni nem tudott soha,
ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol
lelkemben most az indulat.

Hozzád bújnék. De félek: megéget
az a tűz, amely lángra kap
szemedben, melyet látni vélek,
mikor átfogod vállamat.

Lelkem már most is annyira megtört,
mint üveggyöngy, amely meghasadt,
szeretnélek, de annyira félek!
Nem bírom már, ha bántanak.

Neked az érzés szalmaláng csak,
amely könnyedén lángra kap,
de nekem izzó, forrongó láva,
mely mindent magával ragad.

Ne kísérts engem! Kerülj messze!
Máshol is vár rád pirkadat,
szikrázó fény, mely rád világít
eloltva minden vágyadat.

Nekem a láng az akkor kell csak,
ha a parázs is itt marad,
s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,
megőrizve a lángomat.







SZERETNÉK EGYSZER MÉG


Szeretnék egyszer még boldogan élni
messze hol csönd és béke van,
temetni mindent mi nem hagyott élni
s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

Szeretnék olyan messzire futni
hogy utol ne érhessen senki sem,
új álmokat és új reményt keresni
s ne zavarjon meg semmi sem.

Szeretnék végre megnyugodni
hogy ne sírjam többé át az éjszakát,
feltörő könnyemből szivárványt fakasztva
újra megtalálni százezer csodát.

Szeretnék hinni a kimondott szóban
hol nemes léleknek nyílik a virág,
zúgó viharként söpörve a rosszat,
hogy megtisztuljon e megromlott világ.







SZÜLŐI SZÍV


Egy szülő szív csak sajog némán,
de nem szűnik szeretni soha,
egy szülői szív bárhogy is vérzik,
szeretete nem lanyhul soha.

Egy szülői szív mindig tud szeretni,
akkor is, ha már nem tud senki más,
bárhogy is fáj, és bárhogy is vérzik,
az egyetlen, ki mindent megbocsájt.

Ne hagyd hát fájni! Ne hagyd összetörni!
Hisz minden dobbanása csak tehozzád száll!
Most, amíg itt van,most kell megbecsülni,
hisz nem fog így szeretni soha senki más!







TE


Te vagy a föld, és te vagy a tenger,
te vagy minden, mi kell nekem.
te vagy az életem, te vagy az álmom,
s tiéd a kéz, mely átölel.

Rólad álmodom hosszú éjszakákon
nem tudom eljössz? vagy csak álom ez?
Álmomban érzem bársony érintésed,
erős karjaiddal lágyan átölelsz.

De midőn ébredek könnyes lesz a

párnám
mellettem nincs más,csak hűvös

vánkosom,
s könnyeim között ébren elmerengve
érzem:már örökké rólad álmodom.







TÉLI ÉJJEL


Téli éjjel, téli álom
hűvös, hideg pillanat,
mely lelkembe belegázol
mint egy űzött éji vad.

Lassan jő a szép karácsony
nyisd meg hát kő szívedet!
Látod? Lassan átitatja
békesség, és szeretet.







TISZTA SZÓ


Egy tiszta szó. Az kéne olykor, nem ékes, díszes csillogás,
melynek a fénye messze látszik, de lelketlen. Üres, és sivár.
Lágy zeneszó, mely szívünkhöz érve megnyugvást hoz majd reánk,
s kopott szívekbe reményt adva elcsitítja a zokogást.

Szelíd hang, mely egyformán szólítja mindegyik emberfiát,
mindegy, hogy szegény vagy gazdag, s lelkéhez utat talál.
Egy érintés. Szelíden, lágyan, ahogy a szellő a fát
borzolja néma érintéssel, hogy feledjünk mindent, mi bánt.

Szeretet. Mely legyőzi mindig a rosszat, és úgy hat reánk
bűvös fegyverként, s megbocsássunk annak, ki most talán bánt.
Egy kis fény. Amely ránk ragyogva, simítva meleget ád,
felhevítve, aki most fázik, hisz belül csupasz, sivár.

Remény, hogy hinni tudjunk akkor, mikor már nincsen tovább,
s összeomlik köröttünk minden, mint homokba épített vár.
S több hit, hogy eltudjuk hinni, elmúlik, minden mi fáj,
s holnap, ha ébred a hajnal, talán még száz csoda vár.







TUDOD AZ ANYÁK...


Tudod az anyák oly gyakran sírnak, s minden fájdalmat, örömet,
lelkükbe temetnek gyöngyökké válva, mely simogatja a szívüket.
Minden feltörő szívdobbanásuk azokért dobban kit szeret,
s akik egykor a testükből jöttek megszépítve az életet.

Minden feltörő tiszta hang, mely kiejtve néha megremeg,
azokhoz szól, kik minden kincsük, s talán a gyermek érzi ezt.
Akkor is sírnak, amikor látják, gyermekük révbe érkezett,
s örömkönny szántja arcukat végig, mely a lelkükre rápereg.

Akkor is sírnak, amikor gyöngék, s tehetetlenül vérzenek,
belülről, lelkük marcangolva, ha segíteni már nem lehet.
Akkor is sírnak, ha elhagyottan, sötét magányban tengenek,
s hiába várják, hogy nyíljon az ajtó, s jöjjenek már a gyermekek.

Tudod, az anyák nem halnak meg szívünk mélyében sohasem,
bennünk élnek, míg dobban a szívünk, s úgy fáj mikor már nincsenek.
Amíg élet lesz itt a földön, addig lesz anya, s szeretet,
mely erőt ad nékünk, amikor félünk, szeresd hát addig, míg lehet.







TUDOD E?


Tudod e mit jelent néha
egyetlen szó,egy forró ölelés?
Tudod e mit jelent nevetni,
miközben épp a szíved tépik szét!?

Tudod e mit jelent ragyogni,
mikor eltakarják tőled a napot?
Tudod e mit jelent keresni
a borult égen egyetlen csillagot!?

Tudod e mit jelent néha
egyetlen szó ,mely emlékedben él?
Tudod e mit jelent temetni
a fájdalmat, mely szíved tépi szét.

S tudod e mit jelent néha
padlóról felállni, s újrakezdeni?
Ha nem tudod hiába próbálsz,
sosem fogsz engem megérteni!







TÚL KÖZEL VOLTÁL


Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.

Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.

Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.

Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.

Talán szerettél... a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.

Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.







ÚGY BALLAGTAM


Úgy ballagtam a suttogó fák közt, keserűn, sírva, félszegen,
mintha világ dőlt volna össze bennem, áttörve mindenen.
Azt hittem, hogy csak nekem fáj úgy és másnak nincs olyan élete,
mely fájdalmat szül és keserű könnyet, s másnak talán csak jobb lehet.

S lám: a bokrok közt szenvedő arcot láttam, és kisírt szemeket,
s heves zokogás törte meg a csendben a néma perceket.
Idős nő ült ott. Egyedül, árván. Keze annyira remegett,
gyermeke képét szorongatta, s egyre hívta, de nem felelt.

Csak a telefon búgó hangja hallott, azután néma lett,
s elhaló hangon azt suttogta: mért nem jössz haza gyermekem?
Miért nem érzed, hogy hiányzol? S nem lelem helyem nélküled?
Nélküled többé nincs már otthon, hiszen a szobád oly üres.

Én csak ott álltam. Nem szóltam semmit, csak felé nyújtottam két kezem,
s elhaló hangon azt suttogtam, jöjjön: Az Isten áldja meg.
Biztos jön majd, csak messze él már, de attól ugyanúgy szeret,
s szíve mélyében éppen úgy él még a szülői szeretet.







ÚGY KELLENE...


Úgy kellene minden percet élni,
úgy szeretni, olyan lelkesen,
mintha félnél minden egyes percben
mit szerettél, elveszítheted.

Úgy kellene, oly forrón szeretni,
hogy szívünkből ne múljon sosem
a szeretet, amely összeláncol,
s megszépíti minden percedet.

Úgy kellene félteni, és óvni
egymást, mint a drága kincseket,
mely ott ragyog szíved legmélyében,
s nem pótolja többé semmi sem.

Úgy kellene minden percet élni
Olyan féltve, oly türelmesen,
mintha minden az utolsó volna,
mit az élet megadott neked.

Úgy kellene mindenkit szeretni,
hogy érezze mily fontos neked,
s ne engedjem soha messze menni,
ha valaki őszintén szeret.

S úgy kellene minden percet élni,
hogy talán az utolsó lehet,
s szeretni a legutolsó percig,
míg érzed, hogy dobban a szíved.







ÚGY SZERESS...


Ha azt kérem hogy úgy szeress,
kétségek nélkül csöndesen,
hát úgy szeress.

Ne kérdezd minden percemet,
ne zárd börtönbe lelkemet,
csak úgy szeress.

Ne kísérd minden léptemet
adj nekem kérlek légteret,
mert szenvedek.

Engedj szárnyalni szabadon,
s örülj ha hozzád rohanok,
csak úgy szeress.

S én megcsitulnék boldogan
karjaid között kócosan
ha úgy szeretsz.










AZ ÚJ KENYÉR


Az új kenyér, mely az asztalon van most,
legyen áldott, és oly finom,
hogy minden falatja ajkadhoz érve
gyógyírként hasson torkodon.
Isten áldása legyen a földön
mindenkin, ki a földön él,
s ne tudhassa meg soha senki,
milyen is az, ha nincs kenyér.
Legyen a nappal békés és áldott,
legyen nyugodt az éjszaka
minden embernek itt a földön,
s áldott legyen az otthona.
Magyarok élnek ezen e tájon,
magyar hon ez a hős haza,
ezer év tépett viharában,
mit nem tudott szétzúzni száz csata.
Talán nem érzik oly sokan most,
mit jelent ez az új kenyér,
pedig az íze sokkal másabb,
sokkal finomabb bárminél.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
békében éljen e nemzedék,
ne sújtsa többé több csapás már,
ne érje oly sok szenvedés.
Legyen áldott az Úr az égben,
ki oltalmat nyújt e földtekén,
mindenkinek, ki hozzá fordul,
s megfáradt lelke hazatér.
Százezer év is kevés volna,
hogy leírjam azt, mi bennem él,
hisz oly kevés vagyok, mint egy porszem,
melyet szemembe fúj a szél.
Most annyit kérek csak, Istenem, hogy
ne hozz ránk többé szenvedést,
hozz nekünk végre boldogságot
a patakban ontott könnyekért.
Adj nekünk, Uram, békességet,
munkát, kenyeret, s új reményt,
hogy el tudjuk hinni, van jövőnk még,
s magyarnak lenni büszkeség.
A szeretetet, legyen olyan forró,
tiszta, s annyira végtelen,
mint a patakzó könnyek árja,
mely végigcsordul a szememen.
Hozd el a békét. S megbocsájtást.
Melytől a néped újra él,
áldd meg Uram, és nyisd meg a szívük
azoknak, kiknek oly sötét.







ÜNNEPKOR


Mikor ünnepkor kigyúlnak a fények
s a fenyő égő felragyog,
a csillogó fánál elmerengve
a régmúlt karácsonyra gondolok.

Nem kaptunk drága ajándékot
legtöbbször semmi sem jutott
és mégis a szívemben érzem
ott voltunk igazán boldogok.

Nem voltak fenyőfa izzók
csak a kályha fénye pislogott,
sudár fenyőnkre rávetítve
aranyló, fénylő csillagot.

Nem voltak karácsonyi fények
szívemben mégis ott ragyog
a régi karácsony fénye,
s most újra rátok gondolok!

Amikor együtt énekeltük
a kiskarácsony énekét,
s átadtuk szelíden véle
szívünknek minden melegét.

Azóta elszállt egy élet
mindenkit máshová sodort,
de mégis, szívemben érzem:
ott voltunk igazán boldogok!







ÜNNEPRE URAM


Ünnepre Uram csak annyit kérek,
ne legyen könny az arcokon,
ne nyomja szívét senkinek bánat,
s mosoly legyen az arcokon.

Ne legyen harag, ne legyen bosszú!
Békét, és csöndet áhítok.
S az angyalok, melyet annyira várnak
szálljanak be az ablakon.

A kőszívet, amely jégtömbbe zárva
érzéketlenül ott dobog,
olvaszd fel! Mint a jégvirágot
a napsütötte ablakon.

Én úgy szeretném, hogy minden embernek
áldott legyen az ünnepe!
Hogy el tudja hinni, holnap jobb lesz
s lesz majd munkája, kenyere.

Ó Uram! Én csak annyit kérek,
vesd reánk végre tekinteted,
Hozz el egy békés, jobb világot,
hol nem szenved hiányt senki sem!







VANNAK NAPOK...


Vannak napok, mit magamban töltök, s nem is hiányzik semmi sem,
nem vonzanak a tarka virágok, s nincs kedvem szinte élni sem.
Vannak napok, mit nélküled töltök, olyankor minden oly üres,
mint a polcokon ott díszelgő átlátszó, színes üvegek.

Hiába szép a táguló égbolt, s a szakadt ruhájú fellegek
rongyos köpenye szétterítve, nem vonz. Bántja a szememet.
Nekem az ég az akkor kék csak, mikor látom a szemedet,
s cirmos színében elrévedve fénye átjárja szívemet.

Olyankor nem kell semmi más, csak Te maradj mindig itt velem,
hadd érezzem, hogy milyen jó az, mikor fogod a kezemet.
Ölelj még át. Ne szólj most semmit, a csönd is egy néma üzenet,
hallgasd a szívem dobbanását! Érted dobban oly hevesen.

Jöhetne szebb és jöhetne jobb is, nem kell semmisem énnekem!
Csak te légy itt ameddig átjár az éjszaka nyirkos hidege.
Hadd mondhassam az utolsó percben, amikor végleg elmegyek,
hogy szeretlek még a síron túl is, ha létezik ott a szeretet.







VONATBAN ÜLÖK


Vonatban ülök. Oly hosszú órák
telnek el, amíg utazom,
csapkod az eső, s az ablaknál ülve
végigcsorog az arcomon.

Hadd hulljon csak! Ne tudja senki,
hogy az arcomon mért ragyog,
s hogy keveredik könnyeimmel,
mellyel küszködöm oly nagyon.

Nem tudom: vajon mi hallik jobban?
A vonat, amely úgy zakatol?
Vagy a szívemben lüktető érzés,
mely úgy tombol, hogy már nem bírom?

Üvöltenék. De elhal a hangom,
s megnyugszom, ahogy zakatol
a vonat, hiszen már messze járok
onnan, hol bántottak oly nagyon.

Istenem! Égess mindent ott össze,
mi visszafűzne, hisz láthatod
mennyi fájdalom, mennyi kín az,
mi lelkembe vésődött, s fáj nagyon.

Vigyél messze. Csak egy talpalatnyi
földet adj, ahol járhatok,
hol a szavaknak súlya van még,
s a tisztességért jár jutalom.

Ne annak adj, ki azoktól lopja
a napi betevő falatot,
akiknek így is alig van már,
s fájdalom ül az arcukon.

Azt a sok hitvány, kapzsi embert
büntesd már végre, ki másokon
keresztülgázol, hogy több lehessen,
pedig oly hitvány, s oly gonosz.








 
 
0 komment , kategória:  Meggyesi Éva  
Évente egy focipályával zsugorodik Magyarország
  2021-01-20 19:30:03, szerda
 
 





ÉVENTE EGY FOCIPÁLYÁVAL ZSUGORODIK MAGYARORSZÁG


Gigászi erők mozgolódnak a föld alatt, ezek az erők alakítják a Föld felszínét.. Ennek köszönhető, hogy hazánk évről évre, ha nem is észrevehetően, de zsugorodik, méghozzá egy focipályányi területtel.

A tektonikai mozgások miatt hazánk kelet-nyugati irányban folyamatosan zsugorodik, évente egy fél hektárnyi - egy átlagos focipályányi - terület vész el, ezt nevezhetjük akár ,,geológiai Trianonnak" is. Ugyanez az erő lassan megszünteti a Földközi-tengert és összeolvasztja Európát Afrikával.

Afrika nyomul észak felé, nyomódik neki Európának, pontosabban az a kőzetburok, ami a hátán cipeli Afrikát, és egy másik, ami a hátán cipeli Európát, egymás felé közeledik. Ez nem egy vonalzóval meghúzható egyenes mentén történik, hanem ennek az ütközésnek során önálló darabok törnek le. Egy ilyen letört darab van az Adriai tenger északi részén, ez az, ami intnenzíven nyomul. Ez váltotta ki a Zágráb környéki földrengés sorozatot, ami után már közel 200 kisebb-nagyobb rengést regisztráltak.


Romos épület Petrinyában 2020. december 29-én, miután 6,3 erősségű földrengés volt Közép-Horvátországban.





A tavaly év végi, 6,4-es horvátországi földrengés utórengései máig tartanak és várhatóan még napokig, hetekig ,,recsegni" fog. A földmozgást alapvetően az afrikai és az eurázsiai kőzetlemez ütközése okozta, a két tömb évente nagyjából hat milliméteres sebességgel préselődik egymáshoz - a gigászi erők munkája aktívan formálja az egész földfelszínt, így hazánk és térségünk topográfiáját is

Az eredmény pedig, hogy tíz- és százmillió évek múlva már hiába keresnénk a Földközi-tengert, és azt sem tudnánk megmondani, hol ér véget Európa és hol kezdődik Afrika.

40 centit mozdult el a föld észak felé

Megfigyelhető volt a műholdról, hogy annak a térségnek, ahol a földrengés volt, a felszíni alakzata megváltozott. Az egész észak felé tolódott. Itt 30-40 centiméteres elmozdulásról beszélünk Magyarország irányába. Ez jól látható, a rengés előtti és utáni műholdfelvételekről, persze mindez a földön, szabad szemmel nem látható. Ezt a hatást érezhették Baranyában, de még Budapesten is. A geológusok azt is kifejtették, hogy ez az a föld alatti mozgás, ami az egész Kárpát-medencére, azon belül pedig hazánkra is hatással van.

Lassabban mozog, mint ahogy a köröm nő

Ez a 30-40 centis elmozdulás, az egyszeri alkalom, nem bírta tovább a nyomást a kő és eltörött. De maga a folyamat ennél sokkal lassabb. Az Adriai-lemez észak felé nyomulása évente néhány milliméteres sebességet jelent, lassabban, mint ahogy a körmünk nő. Ez a nyomás azt jelenti, hogy a Kárpát-medencének a területe is zsugorodik, így értelemszerűen hazánké is. Nem az országhatárnál mérhető ez a zsugorodás, hanem az egész medencében. Nem a csonka Magyarország területe lesz kisebb, mert ez a folyamat a Kárpát medencére érvényes. De ez olyan lassú folyamat, hogy szemmel gyakorlatilag érzékelhetetlen. Amit lehet olvasni, hogy eltűnik majd a Földközi-tenger, mert egybeolvad Afrika és Európa. Ez évmilliók múlva fog bekövetkezni, nem napjainkban. A lényeg, hogy valóban a Kárpát-medence területe, benne a mai Magyarország is, mintha satuba lenne fogva: a felszíni területe rövidül, de ez - a geológusok szerint - természetesen nem a trianoni határnál érvényesül.


Link





 
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Tragédia a távoktatáson - Osztálynyi diák nézte végig a Bács
  2021-01-20 15:00:47, szerda
 
 




TRAGÉDIA A TÁVOKTATÁSON - OSZTÁLYNYI DIÁK NÉZTE VÉGIG A BÁCS-KISKUN MEGYEI KÖZÉPISKOLA TANÁRNŐJÉNEK A HALÁLÁT


SOKKOLÓ PILLANATOK


Több mint húsz tanuló figyelte a monitort, a 17 éves diákok online órán vettek részt, amikor szörnyű, örökre az emlékeikbe vésődő pillanatok következtek. Tanárnőjük leesett a székről, és a szobába berohanó férje hiába küzdött az életéért, már nem segíthetett rajta.

A mentők percek alatt a helyszínre értek, de már ők sem segíthettek a tanárnőn.


A diákok online órán vettek részt, több mint húsz tanuló látta, amint a tanárnő leesik a székérôl, majd férje megpróbálja újraéleszteni (Képünk illusztráció)





Szörnyű tragédia rázta meg hétfő reggel az egyik Bács-Kiskun megyei középiskolát: a mindenki által szeretett 52 éves tanárnő az online tartott tornaórája közben vesztette életét. A sokkoló pillanatokat több mint húsz diák nézte végig.

"Körülbelül negyedóra telhetett el az órából, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy fennakadtak a szemei, a szája mintha egy kicsit habzott volna, aztán pedig leesett a székről" - idézte fel a felfoghatatlan eseményeket az egyik 11. osztályos diák, aki otthonából vett részt az online órán.


SIKERTELEN ÚJRAÉLESZTÉS


Mint mondta, a szerencsétlenül járt tanárnő mindig bekapcsolta a kameráját és a mikrofont is, így a rosszulléte minden mozzanatát rögtön látták és hallották.

"Kiabáltuk a nevét, és többen hívták is telefonon, mire nagyjából fél percen belül a férje berontott a szomszédos szobából. Azonnal hívta a mentőket, és megkezdte a felesége újraélesztését, de már sem ő, sem a kiérkező szakemberek nem tudtak segíteni rajta. A férjének természetesen nem az volt az első dolga, hogy kikapcsolja a kamerát, de utána magunktól megszakítottuk a tanárnővel közös videóhívást."


SZÍVULTRAHANGON JÁRT


- Mindig életvidám, nagyon kedves és szerethető személyisége volt. Mindemellett következetesen végezte a munkáját, tényleg mindenki szerette. Felfoghatatlan számunkra, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen megtörténhet - mondta lapunknak a neve elhallgatását kérő diák, aki arról is beszélt, hogy a közelmúltban többször is maradtak el online óráik amiatt, mert a tanárnőnek vizsgálatokra kellett mennie.

"Úgy tudom, hogy szívultrahangot csináltak neki. Azt nem tudom, hogy volt-e valamilyen betegsége, de nekünk mindig azt mondta, hogy semmi baj nincsen az eredményeivel. Elképzelhető, hogy most is a szívével történt valami, de azt is beszélték, hogy korábban egyszer már epilepsziás rohama is volt" - tette hozzá a megtört diákja.


GYÁSZOL AZ ISKOLA


Az elhunyt tanárnő egy végzős osztálynak az osztályfőnöke is volt. A diákjai mellett az egész iskola döbbenten áll a történtek előtt. Megkerestük az iskolát, de kegyeleti okokra hivatkozva nem akartak nyilatkozni. Az Országos Mentőszolgálatot is megkerestük az ügyben, ők ezt válaszolták: ,,A percek alatt helyszínre érkező mentők átvették az ott tartózkodó férfitól az ötvenes éveiben járó nő újraélesztését, akivel a mentésirányító a mentők kiérkezéséig végig telefonos kapcsolatban volt, sajnos a hosszas újraélesztés ellenére sem sikerült megmenteni az életét."


KI KELL BESZÉLNÜNK MAGUNKBÓL A TRAUMÁT


A Bors által megkérdezett szakértő szerint nagyon fontos, hogy a tragédiát végignéző és átélő diákoknak egy pszichológus vagy pszichoterapeuta segítsen a trauma feldolgozásában.

"Egy szakember abban tud segíteni, hogy a negatív érzelmek, érzések ne elfojtásra kerüljenek, hanem a múlt részévé tudjanak válni, megfelelően fel tudják azokat dolgozni. A diákok ugyanis valami olyasmit éltek meg, amivel még előtte soha nem találkoztak, soha nem szembesültek" - magyarázta a Borsnak Makai Gábor klinikai szakpszichológus. - Érdemes akkor is segítséget kérni kívülről, ha látszólag úgy tűnik, hogy senkinek semmi baja nincs, nem terhelte meg. Az elnyomás miatt később poszttraumás stresszzavar is kialakulhat, ezért nagyon fontos, hogy a diákok tudjanak beszélni arról, hogy kiben milyen érzések és félelmek kavarognak, és kapjanak egyfajta pszichés menedéket - tette hozzá a szakember.


Bors 2021.01.20.


Link



A mentők percek alatt a helyszínre értek, de már ők sem segíthettek a tanárnőn © MTI




 
 
0 komment , kategória:  Tragédiák - katasztrófák  
Válóczy Szilvia versei
  2021-01-17 20:00:24, vasárnap
 
 







VÁLÓCZY SZILVIA VERSEI




Válóczy Szilvia (sz. Pásztor Szilvia, 1978. július 4 ) Magyarországon, Hatvan városában született. Gyermekkorát a Galga-mentén elhelyezkedő kis városban Turán töltötte, gimnazista éveit Aszódon. Jelenleg Pest megyében, Veresegyházon él családjával. Verseket és kisebb hangvételű lírai költeményeket ír. Költeményeit és rövid prózáit saját honlapja mellett több írott sajtóban, online irodalmi oldalon és magazinban is publikálta: Turai Hírlap / A Kistérség / NapSziget online művészeti, kulturális magazin / Héttorony irodalmi magazin / Poet.hu / DunapART cafe irodalmi és művészeti portál / Pieris interaktív kortárs művészeti portál / Dokk irodalmi kikötő

"Azt szeretem az írásban, hogy szabadon szárnyalhat a lelkem. Azt a határtalan csendet és mélyen átszellemült odaadást szeretem, amely kihozza belőlem a szavakat egy-egy átélt pillanatot követően. Azt szeretem, hogy mindezt írottan is megoszthatom másokkal. Azt szeretem, hogy adhatok..."
(Válóczy Szilvia)



Bemutatkozás

Link



Versei

Link

Link
Link
Link


A versek a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon után közölhetők.







ALKONY


Meghasadt az ég
úgy vérzik, olyan rég,
mintha kín tartaná vissza
Isten seregét.







ALKONYI DAL


koppannak a szögek
szíved oly kemény
feletted sem maradt
az erdőnyi remény

kínod szava hallik
kint a vak határban
vérben zokogott nap
merül el a sárban

acélos szél süvít
tépi az ágakat
önmagával harcolt
régmúltú gyalázat

bűnbölcsőből fordult
ringatott képzelet
így halálhoz közel
nincs már más végzeted

koppannak a szögek
mit szívembe vertél
vérzik az alkonyat
jobban ég mindennél










ANGYALOD

(Kisfiamnak)


Szellő hallja hangját,
Szíved látja szárnyát,
Szökell szépen, szabadon,
Így vezet az utadon.







APA EGY...


Apa is csak egy van,
délceg modorával úgy terelget,
oly gyengéden,
mint báránykát a jó Isten,
és aggastyán lelkével
merengve tanít,
úgy, mint senki sem,
hogy rosszat elkerülvén
csak helyes utad járd.
Így szeret téged
jó apád.







ASSZONYI SIRALOM


Telihold kopog az ablakon
szép pilládra már álom vetült
könny csorog az arcomon
mert az éjszaka túl elvetemült.

Elválaszt bennünket sok utca és tér
te ott pihensz csendben, s nyugodtan
itt a gyász lassan lelkembe ér
de reggelre elmúlik biztosan.

A kinti árnyak lágyan suhannak
álmokat igéznek megfáradt szememre
látlak még magam előtt
bár buta szívem egyre csak feledne.

Látom, ahogy kezem fogod
és arcomról csorgó könnyeim törlöd
a te szemeidben is rajzolódik
minden elvesztett örömöd.

Égető most az éjszaka
még égetőbb minden pokolnál
az a sok fájdalom most összegyűlt
hozzám eljönni bár tudnál...

De elválaszt bennünket sok utca és tér
te ott pihensz csendben, s nyugodtan
itt a gyász most már lelkembe ért
de reggelre elmúlik biztosan.

Veresegyház, 2012. december 29.







ÁRVÍZI DAL


Nagy a baj, nagy a baj,
kiöntött a Duna, haj,
átszivárgott partok mentén,
erdők, házak, utak közén.
Nagy a baj, nagy a baj,
kiöntött a Duna, haj.

Nagy a baj, nagy a baj,
szétterült a Duna, haj,
menti dolgát kicsi és nagy,
amit nem bír, azt hátrahagy,
nagy a baj, nagy a baj,
szétterült a Duna, haj.

Nagy a baj, nagy a baj,
elsodort a Duna, haj,
visz az mindent, hörögve zúg,
nem gát néki a magas út,
nagy a baj, nagy a baj,
elsodort a Duna, haj.

Nagy a baj, nagy a baj,
elvonult a Duna, haj,
pusztulást hagyott a völgyön,
iszap maradt ott a földön.
Nagy a baj, nagy a baj,
elvonult a Duna, haj.

Vác, 2013. június 8.










BÚSAN


Elválaszt az éjszaka
csendbe borult kín szava
torkomra ült,
szorítva szül kába jajt,
s csendbe húzva hajt
bús melankóliába.







BÚZAVIRÁG


Búzavirág, búzavirág, integet a szála,
kis levelén kék virágát duzzasztja a hála:
"Jó így nekem, jó itt nekem, szép Magyarországon!
Nem kell nékem más tájéka sehol a világon."

Búzavirág, búzavirág nyílik messzeségben,
madár lesi szép orcáját Isten kékségében.
Olyan tiszta, Angyal szárnya védi a világtól,
úgy igézi, hírét viszi nyájához a pásztor.

Búzavirág, búzavirág, pillangó száll rája,
ékessége, kékessége bájologva áldja:
"Isten adott, szívvel tartott ünnepet a szépnek
nap fényében megfürdetve magasztal most ének."

Búzavirág, búzavirág magról vetett élet,
esőnél és napsugárnál többet mégsem kérhet.
Úgy virágzik, ingón játszik a harmatos fűben
ha szél fújja, táncát rója a bársonyos zöldben.

Búzavirág, búzavirág ring a kecses szélben,
erdő mellett, rét tisztásán énekel eképpen:
"Jó így nekem, jó itt nekem, szép Magyarországon!
Nem kell nékem más tájéka sehol a világon."







CSÓK


Lassan kúszik hajam alatt kezed,
S míg nyakam ívét meg nem leleld.
Haladsz előre rendíthetetlenül.

Gyengéd ujjaid erőt hordoznak.
Mint tömör szikla, néha ökölbe szorulna,
De kibontom, én lágy szeretettel.

Szólnék még, de nem hagyod,
Ajkam ajkaddá alkotod,
S mintha szárnyaim nőnének,
Karjaidban lebegek.

Nyelved forró lángvarázs,
Ha szomjazom, innom ad s kér,
Mint a lüktetett vöröslő vér,
Levegőt, s éltet mér tüdőmnek
.
Tudom, miért szeretlek...







EGYIKÜNK SÍR


Egyikünk sír
a másikunk nevet,
de Isten
mindkettőnk felett
őrzi az eget,
és őrzi az elmúlt,
hátra hagyott
szerelmeket.
Egyet a parton,
egyet az úton,
egyet az emberek között,
hol a zaj helyére
mégis nyugalom szökött.
Egyikünk sír
a másikunk nevet,
mégis mindkettőnk
hordja a terhet,
mert az Isten hittel szeret,
nálunk hagyva
az apróra tört
emlékeket.







EGY SZERELMES ASSZONY LEVELE


Ha eddig nem tudta volna,
Önről szól az életem,
mióta megláttam Magát,
azóta mélyen szeretem.

Ékes szava szebb a szebbnél,
és én andalítva hallgatom,
szívem e szenvedélytől venni,
őszintén vallom, nem tudom.



Ha csak egyszer látná,
kondult szívem hogy remeg,
Félve óvná tovább-tovább,
mit múltja magába temet.

Kérem hát, érezze át,
szívemben Ön, hogyan él,
s tudja meg a vágyott titkot,
boldogságban mint remél.

Alekszandr Szergejevics Puskin: Tatjána levele Anyeginhoz c. mű hatására újra...







EGY VÁNDORLÓ ÉJJELEN


Ellenállhatatlan szépsége az éjnek...
Mennyi mindent érzek általad!
Szívembe, ha derűs dallam száll,
rám tavaszod rügye is megfakad.

És mennyi álom kél szemeim előtt,
bódító perceim, mind édesek,
nappalok alkonyából szült
e ringatott hangulat, oly réveteg.

Véremben a tűz melódiát csihol,
amott a távolban messzi fények,
s a megfogant szó fülekbe súg,
Tiéd enyémnek, enyém Tiédnek...







ELHAGYATÁSOM IDEJÉN


Nyűglődöm, hőbörgök egy szegény
gondom alatt, nem találom magamban
a megoldást, a kiutat.
Sok kérdés kér, majd naphoz ér,
de még rejti lényegét,
míg várva vár és alva jár,
az ősz teríti szőnyegét.

Sikoltok. Oh, túl nagy a láz
érben csordogáló véremben,
halotti tort játszik a lét
menyegzője énvelem.
Azt hiszi, még ezt kibírom,
és nem ordítom az égre,
hogy hervadni kész lelkemnek
sárba hanyatlott éke.

De te ott, hol túl a lét
még nem rontotta a világot,
ott varázslod kis kertedben
a legszebb fádat s virágod,
s míg sírok éjjel, sírok nappal,
sírva ér az Isten s angyal,
te csak szépen járod
szép határod a nappal s csillagokkal.

Veresegyház, 2013.







ÉLNEM KELL


Tudom... Élnem kell...
Ha szomjazom is, ha éhezem is,
kell, hogy létezzem, Neked...
Hogy a borús napokon
ott legyek, és szorítsam
elfáradt kezed.
Léteznem kell...
Nem vehetem el, mit a természet
szívedhez alkotott.
Nem tilthatom meg az erdőnek,
hogy megadja,
mit teljes pompájában adhatott.
Élnem kell,
míg Isten kéri, s szíved érzi,
számára vagyok a mindenség,
és nem számít az idő,
nem számít a lét,
ha lelkünkben ott ül
a legszebb békesség.







A FÉRFI


A Férfi, biztonság,
lágyan ölelő karok
meghitt melegsége,
hol minden titok
epedve nyílik.

A Férfi, lét, és erő,
hatalmát körbe hinti
amerre jár,
s vágyakat gyűjt
szép szerelmesének.

A Férfi, lassú csend...
Mély hallgatás,
ha szíve égre kél,
s szelíden óvja
őszinte álmait.

A Férfi, megnyugvás,
Alkonyok igaz őrzője...
Hosszú ÚT,
a nő legszentebb útja...
Örök Világmindenség...







GONDOLAT


Szeretem azt a csendet,
mit magadban hordasz,
mély eszméid közt
féltett rended oldalát,
mely néha meggyötörve,
bús szenvedéllyel
szövi körbe önmagát,
és szeretem azt a szót,
mit ajkaid szép ívei
aggódva, de hűen rejtenek,
mert ahogy te, én is érzem,
egymásnak adtak
a megbocsátó szent egek.

Szerelem







HA NEM VOLNA KÉSŐ


Önmagammal való küzdés
minden egyes sor
a közömbösség magába zárta
magányom lángoló fényeit
mert a szív reménye itt
nem helyénvaló.

Túl halk a szó
hazavárna az álmodás
egyszerű terekbe ívelne át
a más és karod féltő melege
ha lehetne...

Lenne csend és megnyugvás
örömteli varázs
a melletted töltött idő...
És valódi emlékezés
ha nem volna késő...
Túl késő...







HARANGOK


Némán járt utcák,
A fény sem boldogít.
Ordítva üzen a szív:
Miért adtál ennyi kínt?
Istenem...

Szólnak a harangok,
Magányba űz a félelem.
Hitté csorog az ég,
Ellened is vétettem
Istenem...

Messzi sarkon ott kuporog
A nem várt kétkedés,
Teherként vonaglik a csend
Átölel a szenvedés
Istenem...

Belém tört reményem
Most halkan eltemet,
Búcsúzik a nap is,
Elhagyott engemet...
Istenem...







ISTEN ADTA...


Isten adta az életet nekünk,
S Isten tudja, mi lesz majd velünk,
Veled és velem, e két lélekkel,
Lelkünk rajta oly becsülettel.

Isten adta át kezem a kezedbe,
S Isten veszi majd el, mit lehetne,
Mit megtehet, megteszi, csak kérd,
Csak kért kívánalmaddal beérd.

Isten adta e buja természetet,
S Isten látja majd mikor temethet
A teremtett idő megfásult múltjait,
Múltakból menekült hajtások százait.

Isten adta a víg-öröm muzsikát,
S Isten hallja majd énekünk odaát,
Mint mennyei szónoklat lírai hangja,
Hangos dúdolásban a szív dalát játszva.

Isten adta az életet nekünk,
S Isten tudja, mi lesz, majd velünk...
Veled és velem, e két lélekkel...
Csak lásson el az ég, sok szeretettel.







KARÁCSONYI CSODA


Csoda vesz most körül,
mint lobogó gyertyák lángjában a fény,
szemeinkben tünemény
reptet hullámzó színeket,
mosolyba mártja
az ünnepbe öltözött szíveket,
s a meghitt hangulat,
álmokban édes halkulat,
akár messzi csillagvágyak,
oly boldogságai vagyunk e világnak...
Karácsony vesz most körül,
andalító, lágy, mélységes zene,
Isten lüktető üzenete,
s amint tereinkben fürdik a jóság
adva ad a hálából font valóság.

Veresegyház, 2015. december 20.







KELJ FEL, EMBER...


Kelj fel, Ember, fel a porból,
ha tested fáj is a nyomortól,
álmokat szőj színes képből,
éld meg hited az Egyetlentől!

Nyisd ki, Ember, nyisd ki szemed,
ha vakon látsz csak, nincs kegyelmed!
Képmása vagy a Teremtőnek,
magad áldozol az időnek!

Hozd el, Ember, hozd el végre
boldog mennyet, le a Földre!
Te teremted a világod,
körforgásban valóságod!

Lásd be, Ember, lásd be végre,
Isten, miért emelt fel az égbe!
Lelked szabad és hittel érző...
Testbe zárt örökkön létező...







KERESTEM


Hideg lett.
Nyárias tavaszból
lábam elé hullott az eső,
s nem tudom, hová tűnt
az a tétova szellő,
mely hangodat hordozta.
Kerestem a hegyek mellett,
de a Duna fodraiba mosta
hullámzó arcod is.







KÖSZÖNÖM


Csak köszönhetem
minden szavad,
minden érzést,
mely Tőled fakad.
Köszönhetem
lelked szárnyát,
mosolyod,
mely szeretve lát,
s azt is,
ahogy féltve aggódsz,
mikor fájó szívvel
vágyat rajzolsz
bús arcomra...
Köszönhetem...
Csak köszönhetem,
hogy minden tetted
szerelmed adta.







LASSAN ELFELEJTESZ


S lassan elfelejtesz majd...
Homályossá válik Benned
Minden szép pillanat,
És az a kevés,
Mi megmarad,
Szíved egy távoli szegletébe
Bújik,
Szomorúságom elől
Nap fényével hajlik majd
A tavaszi égen,
S már megnyugodsz régen,
Míg lelkemben
Ott küzd még a gondolat,
Hogy többé
Nem hallom hangodat,
S nem látlak majd
Ezernyi csodádban.







MARADOK


Kell, hogy megnyugodjon a lélek,
kell még néhány
egyszerű ének,
hogy mosoly hagyja el arcodat,
s vágyakba rejtett karcolat
legyen minden régi emlék.
...de még, ha nagyon is mennék,
maradok...

Veresegyház, 2010.







MÁS TÁJAKON


Nézd...
Olyan vagyok,
mint a magányos idő,
mely kivénhedt fák törzsébe
a szerelmet írja.
Ellobbant pillanat vagyok,
egy örökkévalóság illúziója,
melybe belecsorog a lét.

Minden gondolatom álom,
és nem menekszem,
még ha olyannyira is
távolba vágyom
az áldott vétkekért.

S néha azt álmodom,
hogy megindul alattam a föld,
s ahelyett, hogy tűz lenne,
hideg jég ölt magába,
majd csodaként káromol a bűn,
amiért váramnak
nem vagyok erősebb határa.

Máskor arra eszmélek,
a tér fehérebb a hónál,
és benne mosolyod szárnyal
eltévedt ködök között.

Úgy próbálom megérinteni,
csak egy picit,
ha lehetne...
De elröpül, oly sebesen,
mint más entitások gondolata.

Csendben kapálódzom...
Szólni nincs értelme.
Ez már túl édes nekem!
Érzem a vér szagát,
látom, ahogy gyűl az éji vad.
Magam köré ül
a fennkölt látomás,
és úgy bitorol a félelem,
mintha mindig csak övé lettem volna.

Csikorog a teremtő sík,
rám harcolja magát minden szép szó,
de lepereg...
Már elvették, mit annyira őriztem.

Kicsorbult könnyem párolog
az elvétett percekért.
Ma korán lement a nap,
és véget ért minden lépés,
elhalkult minden dobogás.
A vágyé is...
A szívé is...

Mert megtaníttattam szeretni,
és tisztelni a szerelmet.
Életté született a szerény számadás.
De kapkodó kezek...
Mára ennyi maradt,
és némi ráadás emléke a tegnapnak.

Bágyadttá tesz a szürke homály,
most csak ennyi néz szemeimből,
s folyton azt kérdi:
"Kell-e még a jó?"
És én felelve kínlódom...
Így már soha.







MEGLÁTOD MAJD...


És meglátod majd,
hogy minden jó lesz,
az égen felettünk
kisüt a nap,
és a tengernyi gond
mind elszáll,
megvéd a szerelem,
mely nekünk maradt.

És boldoggá tesz
ez élet érzés,
mosolyba öltözik
bennünk a világ,
és forrongva ébred
az édes vágy is,
mely gyengéden
hű szívünkre hág.

És ha éjbe csap
a szép alkonyat,
lassú sétánk
nyugalommal lép,
és csendes hálád
ölembe hajtod,
hol simítva ringunk,
mint két falevél.







MERT...


Mert szeretem, ha nap süt
szép mosolyodról,
és a tépett napokat bújtatva,
átkúszik köztünk
szerelmünk édes lehelete.

Mert szeretem, ha kósza szél
simul lágy hajad ívéhez
és összeborzolva, ősszé érett
tincseidbe rejti
világtól bújni vágyó arcomat.

Mert szeretem, ha ölelt karodban
a szabadság vágya nyílik,
és szelíd jellemeddel
örök fénnyé fested
szürke színeimet.










MIKOR ÁTÖLELTÉL


Mikor átöleltél,
S én átöleltelek...
Saját világunk terében,
Az idő megállt szegletében
A meghittség
Testünk köré ívelte
Az örök perceket,
És szemünkben
Életnyi boldogság született,
A magánytól
Kezed kezembe vezetett,
S halkan suttogta a szív,
Mit akkor megengedett:
A remény mögött nyíló
Lángoló szerelmeket.







MÖGÖTT


Olyankor
elsötétül minden...
Csak a vágy éget,
mit két kezed csihol,
ha melleimen siklik
és minden kéjbe burkolt
szerelmes érintésed
megrezzent bennem
egy aprónyi sejtet.

Éhessé tesz, ahogy
testem mögött
kígyózó karjaid
felkavarják a teret
és én lassan ringatózva
köszönöm meg
nyakam ívére emelt
csókjaid.







NEM TUDOM...


Nem tudom, miért szeret szívem,
a válaszok nem fontosak,
mit érzek, mélyről jövő,
s igaz szív értheti csak.

Nem tudom, megérdemled-e,
ha távolságodba felejtés merül,
de én szeretlek, szeretlek,
szeretlek rendületlenül.

Nem tudom, lelked mit őriz,
halandó múltunkból éled-e,
mi benned zajlik most
tavasz vagy ősz kezdete.

Nem tudom, miért vezet a sors,
látod-e magad két szememben,
fényben vagy sötétben bolyong
szíved közelemben.

Nem tudom, miért szeret szívem,
a válaszok nem fontosak,
mit érzek, egyedül neked szól,
s a Te szíved értheti csak.







NINCS KÍVÁNALMAM MÁR


Nehéz vagy lelkemnek,
suttogóan meghitt mégis,
ki andalítva rejti boldogságom
e torz világ vétkeként.
Összegyűlt fájdalmamban
lassan lábat vet a halál,
nincs kívánalmam már,
mit teljesíthetnél.










NŐ VAGYOK


Nő vagyok,
ki félve ébredez,
kinek lelkében él
a lágyan szomorú nesz,
s a pillanat,
a nemes pirkadat,
mit két kezével ringat a Nap.

Nő vagyok,
néha lélekben szomjazó,
némán kérő,
s olykor hallgató,
vagy eloltott,
magányos gyertyaláng,
kit tüzétől égve a szelídség szánt.

Nő vagyok,
egy szerelmes vallomás,
ki melletted,
merengett szívednek
soha sem más,
megtalált vágyadnak
őszinte társ.

Nő vagyok,
féltésben megadó,
tiltó, nemes hangodban
egy elhagyott, kósza szó,
ölelt karod közt,
szerelmed nélkül







PILISI KÖRKÉP


Erdő, erdő, hatalmas erdő
ingó-bingó kőhalmos erő
megáll, megáll benne az idő
Isten szíve, végtelen, s élő.

Megyünk, megyünk, előttünk utunk
együtt a lényeg, velünk az urunk
három, három piramis távol
Nimród apánk magasban táncol.

Fürge patak, előttünk rohan
hegyes völgybe vízesés zuhan
varázs-tájunk magába temet
Isten, Ember egymásnak teremt.

Erdő, erdő, hatalmas erdő
Pilis, Pálos, misztikus, fénylő
megáll, megáll néki az idő
Magyar rovás múltunk, s a jövő.







RÁZÓS ÚTON


És lám átmentünk már mindenen,
mi megviselt,
csend tartással figyeltük a napot,
s közben hittünk a mély szeretet
enyhítő közegében.
Ha rossz idő kopogtatott
nyíló ajtainkon,
mely nem kérdezte, akarjuk-é,
hogy égi paradicsomából
kizárjon a megszeppent pillanat,
elviselni bírtuk sötétlő egünk
szélfútta kormait.
Hol Te, hol én álltam
az Olympus csúcsain,
s a másik éppen kapaszkodott.
De a KÉZ, mindig elért,
életté simogatva árva lelkeinket.







REMÉNY NÉLKÜL


Nap-szőtte reggelem
várat még magára,
szürke színű egymásba olvadt
vágyakozás...
Nincs más,
mely így borzolná csendem.
Hiányba kúszott már
minden elvétett
kegyelmem.







SÍRNI KELL!


Sírni kell,
ha már csordultig a lélek,
és fájva tanulod meg
mivé tett az élet.
Mikor fáradt arcod
könny áztatja szét,
majd lassan-lassan látod
kínod értelmét.

Sírni kell,
ha már elfogyott a szó,
és akkor is sírni,
ha már nincsen semmi jó,
mert a könnyekben
ott van minden vigasz,
s végül tisztán látod azt,
miért tovább harcolhatsz.






SZABADON


A madár is akkor boldog,
ha szabad,
s úgy szeli az eget,
előre úgy halad,
oly szabályosan,
hogy még a szem is megkönnyezi
mélázva, homályosan.







A SZERELMES LEÁNY SZOMORÚ ÉNEKE


Ne vigasztalj, kicsi gerlém,
úgysem jó semmi sem!
Kezem köti a fájdalom,
keresztemet viszem.

Elhagyott napomnak fénye,
magány hamva éget,
keserűség az életem,
többé jó nem érhet.

Én szeretni úgy tanultam,
tiszta lelkülettel,
félelmet, ahogy legyőz szív
hűséggel és csenddel.

Most alázattal borít el
gyász fekete sarja,
elüldözött a rút közöny,
hallgat a szív hangja.

Nem érti már a balga lét,
miért sír a lélek,
csak imát mond a fáradt száj
hittel telt reménynek.

Szomorú szerelem







TALÁLKOZTAM...


Találkoztam a hittel,
karon fogott, s ölelt szüntelen.
Bizalmat adott szívemnek,
szeretetet, s jóságot.

Találkoztam az örömmel,
oly arcát mutatta, mit még nem.
Jó kedvre derítette lelkem,
mellettem állt, míg tehette.

Találkoztam a pillanattal,
rövid volt és olyan féktelen.
Kacér szemében fény ragyogott,
majd nevetve elsiklott felettem.

Találkoztam a közönnyel,
sötét várként csak úgy magaslott.
Végig sem hallgatta mondandóm,
könnyek közt elhagyott.

Találkoztam a hiánnyal,
kezemből szórta az élet búzáját.
Miatta szem nem maradt szárazon,
sóvárgás erejével hatott.

Találkoztam a csalódással,
tépte, szaggatta, mit lehetett.
Reménytelenséggel hatott,
erősen fogta láncaim.

Találkoztam a kitartással,
mit akartam, azt bennem hagyta.
Vastag falat épített körém,
de csak üvegből, hogy lássanak.

Találkoztam a szerelemmel,
égő vággyá festette arcom.
Magas égre emelte álmaimat,
csókokkal fonta minden éjjelem.

Találkoztam önmagammal...
Olyan voltam, mint az erdő...
Tavasszal virágos, ősszel színes...
Mások előtt mégis ismeretlen...

Veresegyház, 2007







TE ÉS ÉN


A nélküled nem,
csak a veled idő az,
mely boldoggá tesz,
melletted élt,
meghitt napokat,
mikor újra hallom
hangodat.
Ne félj...
Nem jő több éj,
mi fakón ölel körbe,
s nem lesz több érzés
reszketve.

Csak mi leszünk,
az árnyék és fény
egybevetve,
amikor a hold siet
napot követve
együtt, egyért,
te és én.







TUDTOMRA JUTOTT...


Tudtomra jutott, s tudomásul vettem,
hogy haldoklott létünkben kevés a fény,
s míg Te amott, én emitt lettem
magánya az égnek, de erős, kemény.

Csak szívem ne fájna úgy igazán,
csak lelkemben nyugodnál mély, végtelen,
de szerelmed írnám az ég tavaszán,
s Te majd ugyanezt tedd, ha kérhetem.

Ezernyi fényben tündöklünk újra,
ha megér majd lelkünk az Isten előtt,
s boldoggá ölel majd mindkettőnk útja,
midőn örömünk csillaga, egymásba szőtt.







UTAZÁS ELŐTT


Tétovázik...
Miben hitt,
abban rabja lészen,
heves, mosolygósképpen
lélek egy hazudott világban.

Pedig azt láttam
ugyanúgy akarja éveken túl.

De túl kemény a föld
és túl sivár a táj,
ha a lélek önmagában fáj,
mert nem lehet vele.
Táncolna, énekelne,
csak láthassa benne
magát.

Ám...

...fél...

Sok pillanatból kér
csodányi szépséget,
reggel a nap sárgáját,
estére kékséget
de ott tombolnak a kétségek!
Vajh kap-e újra még?!

Veresegyház, 2012. augusztus 24.







UTOLSÓ SZÓRA


Én már nem tudom, ki vagy.
Nem ismerem azt, ki
tátongó fájdalmam leplezi,
mintha mi sem történt volna,
feledteti egyhangú napjával.
Neki jó, sosem tudja meg
milyen, mikor szétfeszíti a szívet
az elnyűtt, kapzsi magány,
nem érzi soha tán, mit nevetve
tett, nem érzi, nem,
mert lelkében zaj van,
és rendjében halkan vesz erőt
saját igazához, mert kell,
hogy megnyugodjon.
A bánatot sem látja,
mert nem kiáltja benne száz szó:
"Ne tedd! SZERETLEK!"







VALLOMÁS


Egész életemben szerettelek,
S talán már előtte is...
Nem tudom, ez a hosszú út
Veled mily messze visz.

De én rendületlenül érzem,
Mit szemedben is látok,
Hogy szeretni, szeretni, szeretni vágyok.







VÁGYBAN ÉGVE


Megtört a csend,
körbeszelt a végtelen mennyillatú
közelség,
boldogságba mártott szelídség
aprózta a megváltott időt,
és életté álmodott percek között
sejtelmes mosolyban ringott
őrültnyi lázunk.

Kerestem azt a szót,
mit ajkadról elcsent a szél,
hideg volt, s a havas tér
mégis oly nyugodt.
Kezemben kezed szorított
féltőn forró érintéseket,
s ahogy lassú békémben
átjárta tested a képzelet,
hangod robajába szóródott
telhetetlen szívem.







ZIVATAR UTÁN
. . . . . . . . . . .

-


Nehéz a levegő,
künt lebegő párát
ver vissza a nap,
sűrű zuhatag szakadt
homokra, zöldre,
özönként duzzasztva össze
a sodródó sietőt.
S mikor mind elitta a föld,
szomját oltva, azóta
boldogsága egyre csak nőtt.
















 
 
0 komment , kategória:  Válóczy Szilvia   
Tarsoly Beke Tamás versei
  2021-01-14 19:30:16, csütörtök
 
 







TARSOLY BEKE TAMÁS VERSEI




Tarsoly Beke Tamás vagyok... 51 éves... soproni és győri lakos.15 éves korom óta irogatok... 2005-ben jelent meg önálló verseskötetem. Azóta különböző antológiákban, újságokban, cd-ken jelentek meg verseim... Verseimet itt olvashatjátok: http://tbt63.blog.xfree.hu https://www.facebook.com/Versekvandora?ref=hl
Tarsoly Beke Tamás



Tarsoly Beke Tamás versei

Link



Megújulni, alkotni és adni! - Film készült a soproni költő versei alapján

Link









ADJATOK ÉS SZERESSETEK!


Szeressétek egymást!
- suttogom csendben...
Bizakodom egyre
Vak rémületben.

Hiszem a szebb jövőt,
A csendes felismerést.
Támogatok minden
Bárgyú lelkesedést.

Mosolyra mosolyt adj!
És hálás ölelést annak,


Ki kérdés nélkül segít...
Tehát önmagadnak...

Mert te vagy az egyetlen
Igaz barátod...
Kire mindig számíthatsz,
Idővel meglátod...

Szeressétek egymást!
- ordítom a világnak...
Ne félj sose adni!
Magadnak és másnak...








ALUDJ KEDVESEM!


Eső kopogtat az ablakon
messzire űzve álmom
Ajkamon ücsörög sóhajom
jöttödet kívánom...

Jöjj hát, bújj mellém Kedvesem
szívem lesz puha párnád
Altatót dalolok csendesen
pengesd varázshárfád...

Álommanók táncot járnak


a Tündérek fuvoláznak
s felszárad arcodról a bánat...
Álomba szenderülsz csendesen
Bontsd ki Te is a szárnyad!

Álommanók táncot járnak
a Tündérek fuvoláznak
Boldogan alszom én is
Alszanak már a Csillagok
alszik már az Ég is...







BALATONI (K)ÉJ...




Az égen ezernyi csillag
vakítja az ember szemét,
egy tücsök gyászruhában
húzza a kis éji zenét...

Kikötött csónakok ringnak,
mint asszonyi ölek éjjel,
a hullámok a partot nyaldossák
felkorbácsolt kéjjel...

Távolban egy hajó kürt szól,
hirtelen összerezzenek...
Nem ellenkezek tovább...
...hagyom had szeressenek...







BOLDOG KARÁCSONYT ANYÁM!


Karácsony éjjelén
szálló hópihék között
Vénusz mutatja utam
milliárd csillag között...

Fáradt vagyok és éhes,
de nem gyengül hitem
Erőt kérek lábamba,
hogy ma hazavigyen.

Gyertyafény pislákol
mézeskalács házban.
Odasietek nyomban
égő, gyermeki lázban...

Bekopogok félőn
zúzmarás ablakán.
Régen jártam erre,
szégyellem
rongyos ruhám.

De nyikordul az ajtó
jó anyám kicsoszog.
Karácsony éjjelén
vajon ablakán ki kopog?

Zokogva öleltem magamhoz
S elillant a fájdalom...
Szerteszállt szívemből
sérelem és bántalom.

Már csak SZERETET van...
Odalett a bús magány...
Boldog Karácsonyt kívánok
Drága jó Anyám!







BOLDOG KARÁCSONYT, GYEREKEK!


Pihe-puha hótakaró
lepi be a tájat,
gyertyafénnyel világítják
a mézeskalácsházat.

Benne lakik három testvér,
Hit, Remény és Szeretet,
karácsonykor nagy titokban,
meglepnek minden gyereket.

Szép fenyőfát állítanak
a szegény s hideg szobákban,
kéz a kézben énekelnek
fénylő, angyali világban.

Hit, Remény és Szeretet.
Ne hagyjon el titeket!
Varázsolnak az angyalok.
Boldog karácsonyt, gyerekek!








A "CSILLAGSZÓRÓ"




Kis falumban, ahol élek
Száll, csak száll az angyalének.
Templomharang messze zendül
A havas tájra égi csend ül.

Karácsony van. Szent Este.
Legyen áldott Jézus lelke!
Legyen áldott élő... halott,
Ki jó szót még nem kapott!

Mert legdrágább a földi élet...
így imádkozik minden lélek.
És éjfélkor, a szent misén,
Boldogság ül a hívők szívén.

Majd kéz a kézben hazamennek.
Nem gyűlölnek, csak szeretnek.
S a Jó Isten is meghatódva,
Csillagjait a Földre szórja...

Tarsoly Beke Tamás: A "Csillagszóró" - Videó

Link








CSÓKODBA FULLADTAM


kidőlt száraz fa vagyok
egy szélfútta levél
egy apró sóhaj ajkadon
egy koporsófedél
ajkam néma mint a víz
mi ezer éve áll
lelkem adom teérted
te szerelmes halál

beléd vesztem csendben
csókodba fulladtam
száz szerelmes éjszakán
égő alkonyatban
fekete varjakban
károg már a lelkem
büntetés a holnap
Isten meg ne vessen

mert téged szeretlek
mert téged imádlak
síromban is egyedül
csakis téged várlak
fekete varjakban
károg már a lelkem
büntetés a holnap
Isten meg ne vessen







EGY KÖNNYCSEPP A VALÓSÁGNAK


óh mennyi fájdalom
mennyi keserűség
kísért utamon eddig
átölelt a félelem
és a rút magány
hű társam mindkettő
még mindig
itt ülnek ölemben
mint két jó feleség

ma ünnepelni kéne
pezsgőt bontani
a világgal hajnalig
vígan mulatni
a sok szomorúságot
két tánclépés között
mind kiordítani
és izzadtan kacagva
kirúgni a ház oldalát

lehajtott fejjel
kezem ölemben pihen
sosem érzett üresség
terjed bennem lopakodva
Isten éltessen
- motyogom magamnak
s egy keserű könnycsepp
gurul le arcomon
az örökkévalóságnak...







ELENGEDTELEK


Egy évig, mint kis gyerek,
úgy sirattalak,
de nem hoztak vissza
a zokogó szavak,
nem hoztak vissza
az átsírt éjjelek,
te nem tudod,
mennyire szerettelek,

elmentél messzire,
még csak el se búcsúztál,
lyukacsos lelkemre
mázsás súlyt raktál,
szememre homályt vont
a sok könny, a fájdalom,
érted szólt minden versem,
érted szólt minden dalom,

de elég volt a gyötrelemből
elég a sok átsírt éjszaka,
megbetegített a szomorúság,
taszít a verejték szaga,
hát elengedlek, anyám,
repülj, szállj szabadon,
nekem még élnem kell,
s az életem nem adom...

Isten irgalmazzon!







ELNYOMOTT AZ ÁLOM...


Az éjfél félelmetes nyikorgása,
a szoba sejtelmes fényei...
mint vízesés, úgy zuhant rám
csókod ízének emlékei...

Belehunyorogtam a csendbe,
mint öreg bagoly az ágon...
bölcsen ücsörögve a széken,
míg el nem nyomott az álom...

És betakart egy bárányfelhő,
és elringatott egy angyal...
és a jó Isten is lelocsolt
fénylő színarannyal...







AZ ÉN ANYÁM


Az én anyám csak messziről tud szeretni
Félti tőlem édes mosolyát
A közelemben nem tud már nevetni
Aggódva nézem lábai nyomát...

Az én anyám nem tud már szeretni
Mert az Élet mostohán bánt vele...
A régi rosszat nem tudja feledni
Könnytől csillog mindig a szeme...

Az én anyám, egy olyan hideg asszony
A közelében mindig fázom én...
De hozzá mégis hűnek kell maradnom
Szerető csókjára...a sírig vágyom én...







FELEMÁS ORSZÁG...


Nemzetemet szolgálom,
ezt a hűtlen kutyát,
hitegetett engem is,
hosszú éveken át.

Itt ragadtam örökre,
sáros ingoványban,
hű, magyar hazafiként,
végtelen magányban.

Kinézek az ablakon,
s látom szép tájadat,
de látom a falut is,
örök szegény maradt.

Látom a büszke villát,
fenn a Lővérekben,
és látom az éhezőt
felemás cipőben.

Felemás az ország is,
hajdan szép kis hazám,
megfér itt a szeretet,
a gyűlölet falán.







HA VAN ISTEN...

Ha van isten odafenn,
fenn a magas égbe',
fogadja be anyámat,
az égi menedékbe!

Szólítsa nevén kedvesen,
mintha én becézném,
ölelje meg szorosan,
mintha én ölelném!

Simítsa meg homlokát,
gyengéden helyettem,
súgja fülébe csendesen,
de nagyon szerettem!







HAZAVÁRLAK...

Rám fröccsent a hiányod,
mint esőtócsa, ha belelépsz.
Úgy csorgott le arcomon,
az emléked... a feledés...

Nem akarlak elengedni,
mint búcsúzót a hosszú út előtt.
Úgy ölelnélek riadtan,
megállítva teret és időt...

Ráfagyott az arcomra,
utolsó édes mosolyom.
Mit Te csaltál ki könnyedén,
egy nyári alkonyon...

Szívem is fáradtan ver,
néha fél és reszket.
Jó lenne levetni már
e levethetetlen keresztet.

A park is kihalt nélküled,
lábad nyomáért kiált.
Velem együtt siratnak,
az út mentén a fák...

Leesett az első hó is,
betakarja a tájat.
Sejtjeim mind vacognak,
s még most is hazavárnak...

Forrás: www.poet.hu







HIÁBA KERESLEK



Eljött az ősz...
rozsdabarnán,
vörösen zizegő avar ...
a lábam alatt...
csoszogok
némán a fák alatt.

Bolyongok,
mint megszállott,
mint eltévelyedett,
ki otthonát keresi...
hiába keresi...nem leli.

Félhomályban sikoltozva
kétségbeesetten, kutatlak
a ligetben, mi kihalt,
az őszi rémületben...

csak az avar maradt,
a zizegő világ a talpam alatt...
s egy fejemre hulló falevél,
mi belőled megmaradt...







HIRTELEN JÖTT A TAVASZ


Hirtelen jött a tavasz
csendben lopakodott
a kertek alatt...
és cifra gúnyájában,
kis kertemben,
táncot járt
gyümölcsfáim alatt...

Varázspálcájával,


a vastag hótakaróra
csodaport hintett,
s a téli világ...
mint délibáb
könnyes
búcsút intett...







HOZZÁD LÁNCOLT A SORS


Nem tudok elszakadni
nem tudok tőled
hozzád láncolt a sors
vagy valami más
beleégett fáradt
szívembe a szíved
fáj ez a lelassult
vágyakozás.

Távol vagy tőlem
szívem szerelmem
édes orcádat
oly` ritkán láthatom
az őszi égen
búcsúzik egy fecske
talán tavaszra
visszavárhatom.

Hollófekete
lelkemben a bánat
szívemet szorítja
két erős marok
szerelmes madarak
hiába trilláznak
hozzád a sírig
már hű maradok.







HÓVIRÁG


Az életem nem más, mint egy csokor hóvirág.
Ártatlan szirmú, fehér kis virág.
Tavasszal, ha nyílok erdő mély ölén.
Egyedül csak Néked illatozom én...







ÍGY SZERETLEK, KEDVES!


Ne szólj semmit!
Így szeretlek, Kedves!
Angyalok mámorában.
Gyermekek mosolyában.
Időtlen révületben.
Nesztelen közegben.
Így szeretlek, Kedves!
Tajtékzó vizekben.
Síró-nevető szemekben.
Meztelen magányban.
A Csend szimfóniájában.
Így szeretlek, Kedves!
Alfában és Omegában.
Asszonyban és lányban.
Végtelen utakban.
Napról napra jobban.
Így szeretlek, Kedves!







IMÁDKOZOM EGY KIS SZERETETÉRT

Jön az új év...


Fényesen ragyognak a csillagok,
könnyeim között térdre borulok,
hallgatom az angyalok énekét,
szent karácsony ünnepe véget ért.

Jön az új év, egy újabb esztendő,
egy reményteli, talán megmentő,


jön a változás, a megújulás,
a véget nem érő várakozás.

Kitárom hát aprócska szívemet,
leporolom halódó hitemet,
beengedem egy angyal énekét,
s imádkozom egy kis szeretetért...







ISTEN KEGYELMÉBŐL


Ahogy a zsenge fű áttör a betonon,
úgy töri fel kongó lelkemet hiányod.
A vigasztalhatatlanság vermébe estem.
jöttödet hiába várom...

Epe és vér ize keveredik számban,
harcolok sötét kisérteteimmel...
Fülemben lüktet megfáradt vérem.
Nem látlak duzzadt szemeimmel...

Lassan leomlanak köröttem a falak
s már egy kevéske fénytől is feléledek...
Újra elhiszem, talán látlak holnap
ha Isten kegyelméből felébredek...







KARÁCSONYI BOLDOGSÁG




Gyertyafényben,
félhomályban...
Csillogó szemmel
a szobában...
Együtt családunk
apraja-nagyja,
az ajándékozást
mindenki az
Angyalokra bízza...
Milyen meghitt
az ünnep,
titkos gyógyír
megfáradt lelkünknek.
Csillagszórót gyújtunk,
énekelünk,
egy pillanatra
a Mennybe megyünk,
és a Csillagok közt,
egymást ölelve
Szeretetet szórunk
az öreg Földre...
...hogy aki egyedül van
és szomorú,
vidám legyen,
hogy Karácsonykor
minden ember boldog legyen!

forrás: hopehely.bloglap.hu







KATALIN NAPRA TESTVÉREMNEK



Nő-véremnek

Lehet az élet bármily mostoha,
csapkodhatja hátunk Isten ostora
Hosszú évek telhetnek el csendben,
csalódhatunk minden szép mosolyú emberben...

...de mindig lesz, ami összeköt minket,
egy anyától kaptuk Test-vérünket,
egy anya szülte gyarló testünket,
egy anya vigyázza az Égből szeretetünket.

Névnapodon éltessen hát az Isten,
a vér az én legdrágább kincsem,
itt küldök hát egy cseppet belőle,
kapjon a szeretetünk erőre tőle...

Boldog névnapot kívánok, kedves Nővérem!







KÖSZÖNÖM, URAM...

Köszönöm, Uram ezt a mai napot,
Köszönöm a holdat, napot, csillagot,
Köszönöm a törődést, a sok vigasztalást,
Köszönöm a véget nem érő megtapasztalást.

Köszönöm, hogy láthatom az ég kék színét,
Köszönöm, hogy hallhatom a madarak énekét,
Köszönöm, hogy elvisz lábam messzi tájakra,
Köszönöm, hogy megtanítottál az alázatra.

Köszönöm, Uram szívem minden dobbanását,
Köszönöm hűségét, minden lángolását,
Köszönöm Neked a sok vidám percet,
Köszönöm a barátot, és a nagy szerelmet.

Köszönöm, hogy megmutatod, merre menjek tovább,
Köszönöm, hogy mellettem vagy, mint egy igaz barát,
Köszönöm, hogy Te vigasztalsz, ha olykor csüggedek,
Köszönöm, hogy apám lehetsz, s én örök kisgyerek.

Köszönöm, Uram...







LÁSSATOK CSODÁT!
. .


(csodamese)


Beletettem egy zsákba
az összes keserűségemet,
szomorúságomat, bánatomat,
és minden könnycseppemet.

Bekötöttem a zsák száját jó erősen.
Hátamra vetettem.
Vittem, csak vittem...
Vissza egyszer se néztem.

Napok teltek így el,
de nem fáradtam.
Istentől a tervemhez
elég erőt kaptam.

Egyszer csak felértem
egy nagyon magas hegyre.
S nyugalom szállt
vergődő szívemre.

Testemet-lelkemet
békesség járta át.
Kinyitottam a zsák száját,
és lássatok csodát...

A látvány lenyűgözött,
egészen meghatódtam tőle.
Ezer kis pillangó
repült ki belőle...







LENNÉK


Lennék falevél mit
Hozzád visz a szél
aprócska tücsök
ki Neked zenél

Lennék gyufaszál
mi Érted lobban
síró csecsemő
két karodban

Lennék a végtelen
mi átölel csendben
remegő könnycsepp
aggódó szemedben

Lennék sóhajod
mi ücsörög ajkadon
lennék Istened
templomi karzaton

Lennék dobbanás
pihegő szívedben
hűség és eskü
könyörgő kezedben







MAGAS HEGYEKBŐL


Magas hegyekből
zuhogva tör elő
keskeny medrében
az őszi eső.
Falevelek úsznak,
egymáshoz bújnak
vajon van-e vége
a ,,végetnemérő útnak"?
Eljutnak a folyókon
szerte a világon,
és újjáélednek hidd el,
egy-egy szál virágon.







MINTHA LELKED VOLNA...


Csöndben ültünk egymással szembe,
végtelen nyugalomba lelkünkre lelve.
Szemünk behunytuk, szívünk kitártuk,
a szeretet önfeledt örömtáncát jártuk.

S Te arc nélkül is rám mosolyogtál,
fejemre millió kis csillagot szórtál,
test nélkül, végtelen nyugalomba`,
mintha lelked lelkem volna,
mintha hozzánk az Úr szólna,
így maradni de jó volna!

Mintha el sosem engednél,
mintha nélkülem nem lennél,
mintha belülről ölelnél,
mintha velem eggyé lennél...







MI ÖSSZETARTOZUNK

Ha fáj a társas magány,
és lelked segítségért kiált,
és ajkadat elhagyják vádló mondatok...
Ne feledd, én rád gondolok!

Ha úgy érzed, nincs tovább,
mert felőrölnek a csendes percek,
és kiszárítják lelkedet a sóhajok...
Ne feledd, én rád gondolok!

Ha már nem remélsz,
és úgy érzed, nem tudsz várni rám,
és kétségek közt
alszol el minden éjszakán,
és nem segítenek az angyalok...
Ne feledd, én rád gondolok!

Ha könny csorog arcodon
és szemed fénytelen már...
Ne gondolj arra, hogy vár a halál!
Ne rémítsen, hogy egyre távolodunk!
Mert szeretni van jogunk...
Ne feledd, mi örökre összetartozunk!

Forrás: www.poet.hu







MIT ÉR AZ ÜNNEP?


Mesebeli fenyő
díszeleg a sarokban.
Édes narancs illata
lengi körül a fát.
Ünnepi asztalon
halászlé hívogat.
Mákos bejgli őrzi
a Karácsony misztikumát.

Forralt bor melegít
szeretet helyett.
Angyalok ülnek
egy-egy tüskés ágon.
Fényükkel vigyázzák
csendben, észrevétlen,
magamra maradt
ünnepi világom.







NEKEM IS FÁJ EZ A NAP


Nekem is fáj ez a nap...
Elveszítettelek...
Itt hagytál e földi világban
lelassítva időt... teret...

Hiába telnek nélküled az évek
megnyugvást nem adtak...
Ilyenkor még jobban hiányzol
és újra elsiratlak...

Újra eltemetlek lelkem
legmélyebb szegletébe
s kétségbeesetten kapaszkodok
halványuló emlékedbe...







NEM ADOM FEL!


A sors sok nehéz követ
rám görgetett
ujjam bedagadt
a kőrengeteg alatt
de nem adom fel
kaparnom kell
és büszkén viselem
ha nincs is hitelem
mert hiszek magamban
a legelszántabban
és ha erőm nem is lesz
de a hitemből
várat építek én még
ezekből a kövekből.







NEM AZÉRT SZÜLETTEM


Nem azért születtem, hogy egyedül éljek,
Forró nyári estén magamnak zenéljek...
Ajkamat ne érintse se csók, se hajfonat,
Ne becézhessem mindig gyermeki arcodat...

Nem azért születtem, hogy elkárhozzak csendben,
Könny csillanjon mindig tengerzöld szememben...
Nevetés ajkamat el ne hagyja soha,
Hogy én legyek a fattyú, a mostoha...

Nem azért születtem, hogy Nélküled éljek,
Szenvedjen a szív, és szenvedjen a lélek...
Hogy szerelmet az üres papírnak valljak,
Kedves, féltő szavakat már sohase halljak...







ÓH, MONDD, URAM!


Óh, mondd, Uram,
szeretet nélkül , hogy tudjak élni?
Hogy tudjak élni, hinni, remélni?
Megújulni a végső harcban.
Hinni, minden igaz magyarban.

Kiket szerettem, kikben hittem,
ellenem fordultak ínséges időkben.
Lelkemre mélységes sebet raktak.
Míg én sírtam, ők vígan mulattak.

Míg én megszaggattam fekete ruhámat,
adva időt...eleget a gyásznak.
Addig ők elkerülték messzire a házam.
Csalódtam bennük. Csalódtam anyámban.

Segíts, óh, Uram, megújulni a bajban!
Segíts megnyilvánulni versben, dalban!
Segíts, hogy begyógyuljanak a vérző sebek!
S hogy feledni tudjam, kiket még mindig szeretek..







ÖREGSZEM...


Kezdek lejárni,
mint a felhúzott óra,
minek elfáradt már
az összes rugója...







ÖRÖKKÉ


kerestelek már sok helyen
ebben a rút világban
őriztelek szívemben
s térdig jártam a sárban

kétségbeesetten kutattalak
s már-már lemondtam rólad
vártalak a fűzfa alatt
napsütésben hóban

de nem jöttél
hiába a sok várakozás
szerettél és gyűlöltél
mint soha senki más

felszántottad a szívemet
s reményt ültettél benne
tápláltad a hitemet
megszakadt szívembe`...

s most mégis egyedül
borulok anyám sírja felett
csak egy vén tücsök hegedül
elbűvölve az eget

nem vagy itt Kedvesem
hogy féltőn átölelj
hogy megszakadt szívemben
végre otthonra lelj

hiába minden
nem tudom merre jársz
de itt folysz az ereimben
s örökké visszavársz...







PERIHELION


Dermesztő ez a mai csend.
Hajnali Nap fénye hiába dereng
Nem melegíti fel fázós lelkemet.
Rám rozsdásodott már a rémület.

Monoton napok menetelnek...
Mi értelme az igaz szerelemnek,
ha végül egyedül lettem?
Hiába szerettek...hiába szerettem.

Mára már csak egy árny vagyok
kínoznak mázsás sóhajok.
Kínoznak izzasztó éjjelek.
S én még mindig Téged féltelek.

Téged féltelek, Téged siratlak.
Rémült szememmel Téged kutatlak,
minden fájó pillanatban,
minden kínzó gondolatban.

Szeretni nem lehetett volna szebben...
S Te itt hagytál mégis az őrületben.
Pedig Veled kerültem legközelebb a Naphoz.
S most sodródom csendben a kárhozathoz...

Utolsó erőmmel felvittelek a hegyre,
hamvaidat nyirkos tenyerembe...
S egy kósza szellő magával vitte
ujjaim közül a végtelenbe...

Míg ott álltam és búcsúztattalak,
megőszültem egy perc alatt...
és némán könyörgött a szám:
Vigyázz rám!










RÁBORULOK SÍRODRA


Emlékezem könnyes szemmel
mécses lángnál... csendben,
eszembe jut, hogy szerettél,
őrizlek szívemben.

Ráborulok a sírodra,
talán Te is látod...
Könnyeimmel öntözöm meg
rajta a virágot.








RÖVID REGGELI FOHÁSZ


Uram, megébredtem
egy új nap virradt rám.
Tudom, hogy tévedtem,
de Te mégis gondolsz rám.
Tudom, hogy rossz úton
mentem eddig Uram,
de Te fogod kezem,
és mutatod új utam.
Hát köszönöm Neked Uram,
hogy mutatod új utam.
Köszönöm óóóh Uram....







SÓHAJ


Néha elhagyja ajkamat
egy-egy sóhaj,
mint gyárkémény füstje
az égbe száll...
Egy kétségbeesett
aprócska kis sóhaj...
..és Istenig meg sem áll...







A STIGMA


Sokfelé megfordultam már
ebben a szép és rút világban.
Eső áztatta hátam
és térdig jártam a sárban.

És elmentek mellettem
vidám, nevető sorsok.
Megvetettek. Leköptek.
A stigmáért,
mit testemen hordok.

És senki sem nyújtotta a kezét.
Senki...de senki...
Hogy tudjak én, egy ilyen világban?
Embernek maradni...







SZERETET NÉLKÜL


Az ember tehet és mondhat bármit,
ha szeretet nélkül teszi,
semmi értelme annak,
se a tettnek, se a szónak,
a felesleges mondanivalónak...

Mert szeretet nélkül bármit is tegyünk,
értelmét veszíti minden törekvésünk...
S üresen kong az a szó,
és hangtalan az a lant,
mi nem szeretetben fogant...







SZERETLEK...
. .



Szerelmi vallomás Pillangónak


Szeretlek csendes nyári este
tücsökmuzsikában,
balga szegény gyermek
szűzi mosolyában,
szeretlek a napban,
szeretlek a szélben,
szerelemtől ittas
nászok tengerében,

ha kis tücsök ciripel,
ellágyulok nyomban,
esőcseppek oltják
olthatatlan szomjam,
szemed látom a tóban,
illatod virágban,
nem tudok én már gyönyörködni
senki-senki másban,

csak tebenned, édes,
csak téged szeretlek,
bárhová is menjek,
majd magammal viszlek,
fáradt, öreg szívembe
örökre bezárlak,
éjjel van, vagy nappal,
mindig téged várlak,

bár semmi remény,
én mégis szeretlek,
mert hűséget esküdtem
árva kis szívednek,
gyűrűt a kezedre
igaz hittel adtam,
szerettem, hittem, vártam,
mégis magam maradtam,

szeretlek csendben
az éj mámorában,
szeretlek a hajnal
élő pirkadatában,
szeretlek, szeretlek,
nem tudom, mi végre,
de szeretlek a sírig,
szeretlek az égre...

Tarsoly Beke Tamás: Szeretlek - Videó

Link








SZERETNI VÁGYSZ


Szeretni vágysz
És szeretve lenni
Apró örömöket
Szívből megköszönni.

Reggeli harmatra
Rácsodálkozni,
Egész napra
Boldognak maradni.

Szeretni vágysz
Nem félni...
Minden aggódást
Végleg elengedni.

Felmenni Istenhez
Megköszönni szépen,
Annyi imát mormolni
Ahány csillag az Égen...

Leborulni térdre


Így adni hálát...
Eső után meglátni
a legszebb Szivárványt...

Köszönteni csókkal
Vagy féltő öleléssel.
Érkezőt, búcsúzót
Lelkesedéssel...

Áldást kérni azokra
Kik valaha szerettek,
Ma már messze vannak
Bár hűséget esküdtek..

Oly nagyon szeretnék
Valakit szeretni...
A múltat, a fájdalmat
Örökre temetni...










A SZÜLETÉSNAPI KÍVÁNSÁG

mese mindenkinek


A Csendes óceán messzi világában,
Illagóra szigetén élt egy lány, Mintuának hívták.
Hosszú, selymes, szőkés-barna haja úgy terült el
keskeny vállán, mint egy gyönyörű fátyol.
Teste karcsú volt, mint a nádszál, de mégis erős,
mint egy folyó partján magasodó nyárfa.
Magányosan lakott egy szép birtokon,
ahol a kert tele volt virágokkal és a háza ablakából
láthatta az óceán végtelen kékségét.
Mintuának nem volt senkije,
így minden nap lesétált a tengerpartra
megcsodálni a nap játékát a vízen,
ahogy táncoltak a sugarak, és egy-két fürge hal
ha fel-felbukkant a vízből,
s hatalmas szaltóval surrant vissza alá...

Nyár volt, az égen csak egy-két bárányfelhő lustálkodott,
s a nap olyan melegen sütött,
hogy Mintua pántos, fehér lenruhában futott le
aznap az óceán vizéhez, kezében egy fekete ovális bőrönddel.
Kedvenc pálmafája alá egy piros-fekete kockás plédet terített,
leheveredett, és kinyitotta a titkos, fekete dobozt.
Egy hegedűt vett elő belőle.
Hosszú újaival olyan csodálatosan játszott,
hogy a virágok mind kinyíltak,
a madarak énekelni kezdtek,
a szél lágyan fújdogálta a fák lombját,
az óceán vize is megszelídült,
és még az idő is megtorpant.

A hegedű hangja elszállt messzire,
egy másik szigetre, amit Danhaunak hívtak,
és ahol Galtro, egy halászfiú élt egyedül.
Amikor meghallotta ezt a csodálatos zenét,
valami varázslat futott át a testén.
Felkerekedett, hogy megkeresse,
honnan jön ez a szép zene,
ki játszik ilyen csodálatosan.
Ment is sokáig a hang irányába,
de már eljutott a sziget szélére,
és még mindig nem látott senkit.
A víz, a rezzenéstelen víz hozta el a hegedű hangját
messziről, a nap irányából.
Galtro, mint akit megbűvöltek,
gyorsan beleült a csónakjába, és evezni kezdett.
Még soha nem távolodott el a szigettől ilyen messzire,
mint most. De nem tudott ellenállni a hívogató hegedűszónak.
Fáradhatatlanul továbbevezett, s egyszer csak
megpillantotta Illagóra szigetét.
Ahogy közeledett, a hegedűszó is felerősödött.

Galtro végre meglátta a hatalmas pálmafát,
a sok földre hajló ágaival, amik óvtak-féltettek,
körülöleltek egy szép lányt, aki ott állt hófehér
lenruhában a fa alatt, és egy hegedűn játszott.

Galtro megbénulva nézte a lányt, és hallgatta a zenét,
nem vette észre, hogy a csónakja nekivágódott a
szárazföldnek. Mintua összerezzent a zaj hallatára,
és ekkor meglátta a fiút. Hirtelen megkérdezte tőle:
- Hát te ki vagy? - Én Danhau sziget királya vagyok,
Galtro-nak hívnak, (lódította)
és csodás játékoddal megbabonáztál, ifjú hölgy.
Eljöttem érted, hogy magammal vigyelek a királyságomba.

Mintua miután nagyon okos volt, nem szólt semmit,
csak intett az ifjúnak, hogy jöjjön közelebb.
Megfogta a kezét, és az orrához emelte.
Érezte rajta az erős halszagot és a kérgességét.
- Egy király keze nem lehet halszagú és kérges is,
kedves Galtro, leplezte le Mintua a szerelmes tekintetű
Galtrot. Te egy halász vagy! - Igen - mondta szemlesütve
Galtro, csak egy halász vagyok. Féltem, ha megmondom,
elfutsz, és nem állsz velem szóba.
Galtro vagyok, a halász.
És te ki vagy, szép szemű varázshegedűs?

Mintua vagyok, és itt élek Illagóra szigetén, és ma van a
születésnapom és azért játszottam a hegedűn,
hogy meghallja a természet minden lakója a játékomat.
És már fel is köszöntöttek a madarak az énekükkel,
a virágok az illatukkal, a szél a fuvallatával, a nap a
simogatásával, és az óceán is azt zúgta ma:
- Boldog születésnapot!
De itt a szigeten egyedül élek, így ember
még nem köszöntött fel. - mondta szomorúan.
Galtronak nagyon megtetszett a lány.
Átkarolta, a csónakjához vezette és evezni kezdett.

Amikor már jó messze jártak, felállt a csónakban,
és a kezéből tölcsért formálva belekiabálta az óceán
levegőjébe: "Ma van Mintua születésnapja, kedves óceán
szelleme, arra kérlek, teljesítsd egy kívánságááááát!"
Ekkor megjelent egy felhő a csónak felett,
leereszkedett belőle egy hófehér angyal, és beült a csónakba
Mintua mellé. - Mit szeretnél kívánni? - kérdezte csendesen az
angyal. Mintua nem hitt a szemének, de attól félt, hogy
amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnik az angyal,
hát belekiabálta gyorsan az óceán csendjébe:

- Azt kívánom... ööö, azt kívánom a születésnapomon,
hogy bármilyen öreg is leszek, maradjak mindig gyermek,
tudjak örülni minden szépnek, és lelkem tisztaságán
sose essen folt, és ha már adtál mellém egy embert,
aki szeret, add, hogy sose veszítsem el se őt, se azokat,
akik majd ezután jönnek az életembe, és szeretni fognak!
- ekkor egy szivárvány ívelt át a fejük felett, s az angyal
hirtelen visszaszállt az égbe, Galtro átölelte kedvesét,
Mintuát, s az óceán vize észrevétlenül terelte a csónakot
megállíthatatlanul a boldogságuk felé.







TEGNAP VALAKI ENGEM SZERETETT


Nem baj ha holnap nem ismersz meg az utcán
csak ma ölelj úgy, mint aki engem akar.
feledkezz meg e földi létről és
árasszon el a csókzivatar!
szeress!...add nekem magadat...
csókoljon homlokon a reggeli pirkadat.
remegjen meg a Föld is
mikor elgyengülsz karomban...
hazudj örök hűséget
s én elhiszem nyomban...
ne csituljon szerelmed
kéjes lihegésed
repítsen a mennybe
édes nevetésed.
s holnap, mikor menned kell
szótlanul kelj ki az ágyból
majd az ajtóhoz érve
már alig látszol...
vissza se nézz!
feledd a tegnapot!
hazugságodért a
jussod megkapod...
s én újra egyedül maradok
mint egy elfeledett...
de elmondhatom, hogy
tegnap...valaki... engem szeretett.










ÜRES VILÁG


Mily üres e cudar világ
elvesztem benne nélküled
nem mosolyog édes orcád
nem ölel féltőn két kezed
megfulladok könnyeimben
mikor hiszem senki se lát
hogy is lehetne feledni téged...
az egyetlen édesanyát...







VÁRNI REÁD


Várni Reád, csak várni,
oly gyönyörűség nekem,
hiábavaló várakozás
az egész életem...

Várok Reád télen,
várok Reád nyáron,
meghalok, ha kell
neveddel a számon.

Reménnyel alszom el,
s reménnyel ébredek,
átölelem helyetted
az egész végtelent.

Elpihenek ma is...
álmomban Tevéled,
megfiatalít reggelre
szűzies szépséged.

S ha elillansz hajnalra,
Te csalfa délibáb,
beburkolózom örökre,
mint fázós lepkebáb...

S nem nyílok meg
senkinek... soha többé...
egyedül csak Neked...
Mindörökké...







VÁRTALAK MEGKÖVÜLT MAGÁNYBAN


Vártalak tegnap
esti félhomályban
vártam, hogy eljössz
a perzselő nyárban,
vártalak a múltban,
vártalak a mában,
vártalak ordító
sejtjeim zugában.

Vártalak örömmel,
váralak sírva,
vártalak ölelőn
a reményhez bújva,
s vártalak a jeges tél
hófehér havában,
vártalak, vártalak
megkövült magányban.







VÉGE


Csak a csend az
mi nekem jutott
a napokig tartó némaság
cserepes ajkamon elhalt a szó
lelkemet gyötri a múlt
a hervadó ifjúság.

Szerettelek mindig
szerettelek oly sok
gyötrelmes éven át
átéltük a poklot
s átéltünk megannyi
aprócska csodát.

De telnek az évek
köztünk egyre nő a távolság
s én hiába várok rád
elszállt a remény
s minden szó
mit ígért hajdan a szád.

Már nincs senkim
csak a könnyem
mi fojtogatja torkomat
s az emlékedet
magával rántja egy
száguldó gyorsvonat..







A VÉN LATOR


Mikor kezem a kezedhez hozzá ér
még eggyé válik a két tenyér.
Még lesütöd szemérmesen szemedet
még nekem adod fájón szerelmedet...

Mikor ajkam az ajkaddal egybeforr
még életre kel bennem a vén lator...
Még átmossa véremet forró öled
még nyüszít a testem, ha megöleled...







VIGYÁZZA LÉPTEDET ÖRÖKKÖN AZ ÉG...


Eltelt már száz nap és ezer éjszaka
hogy lezárult életem gyönyörű szakasza.
Visszavetted tőlem a sok érzést, mit adtál.
szinte félek, hogy így magamra hagytál.

Mondd, nem üres az élet nélkülem?
Így is édes, van benne értelem?
Nem fáj, hogy nem látsz?
Nem hallod a hangomat?
Hogy nem csókolod többé
rád mosolygó arcomat?

Azt hazudtad, szeretsz majd halálodig...
Való, hogy az érzés ily` gyorsan változik?
Ily` hamar feledted azt az embert,
ki még szeretni ennyire senkit sem mert?
Igaz, hogy nem akarsz többé már magadnak?
Miért, óh miért hittem csalfa szavadnak?

Összetörted a szívem,
s most hitetlenkedve állok,
de reménykedek míg élek,
s valami égi csodára várok.

Szíved másé, hervad az enyém,
de így is szeret, s ez szép erény...
Mielőtt meghalok, talán látlak még...
hát vigyázza életed örökkön az Ég








 
 
0 komment , kategória:  Tarsoly Beke Tamás  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2020.12 2021. Január 2021.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 23 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 156
  • e Hét: 1652
  • e Hónap: 18796
  • e Év: 156168
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.