Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
Ifju korunk felejthetetlen dalai
  2017-08-26 21:15:28, szombat
 
 








IFJÚ KORUNK FELEJTHETETLEN DALAI




Ami az "5o ÉV SLÁGEREI ÉVRŐL ÉVRE" 195o - 2000 I.- III. részéből kimaradt!


Mottónk:

"Nem számít, hogy elmúltak az évek,
mert szívedben még zeng az ének,
míg onnan ki nem fogy a dal,
addig fiatal maradsz, nagyon fiatal."

" A zene felold, örömet ad és jobbá tesz"

"Hiszek abban, hogy vannak dalok, amelyek sosem veszítik el az aktualitásukat. Hogy olykor egy-egy dal képes kifejezni szavak nélkül azt, amit érzel, amin keresztül mész. Hogy a zene cinkostárs, titkos szerető, vagy éppen simogató kéz. Hogy a dallamok képesek oda is eljutni, ahová te magad senkit sem engedsz be. Képes sebeket feltépni, vagy éppen begyógyítani azokat. Felpezsdít, felkavar, máskor pedig csillapít. A zene öröm, a zene csoda, a zene minden."

Golden Dawn







Csodás videók még csodálatosabb dalokkal, különlegességekkel, ifjú korunk felejthetetlen dalaiból. Nemcsak szép korúaknak - de fiataloknak is. Igazi ritkaságok, nagy értékek... Mert ezekre is szükség van, hogy a hétköznapok elviselhetőbbek legyenek!

Ezekkel a szép számokkal köszönök el egy rövid hétre! Kívánok Mindenkinek jó szórakozást és szép napokat!







Azok a szép napok - Harangozó Teri

Link



Csak Egy Kis Emlék - Fenyő Miklós

Link



Egyedül A Tóparton - Németh Lehel

Link



Egy esős vasárnap délután - Kovács Erzsi

Link



Tűzpiros virág - Kovács Erzsi

Link



Tied a világ /Ne gondold/ - Illés

Link



Melletted nincsenek hétköznapok - Ferrari Violetta

Link



Úgy szeress - Ákos Stefi

Link



Megáll az idő - Hollós Ilona

Link



Elszáll a gondom - Ihász Gábor

Link



Engem nem lehet elfelejteni - Mikes Éva

Link





Nem csak a húszéveseké a világ - Aradszky László

Link



Isten véled édes Piroskám! - Aradszky László

Link



Járom az utam - Vámosi János

Link



Jöjj kedvesem - Koncz Zsuzsa, Cseh Tamás

Link



Ha legközelebb látlak - Kovács Kati

Link



Karolina - Szécsi Pál

Link



Kósza szél - Szécsi Pál

Link



Látod ez a szerelem - Mátray Zsuzsa

Link



Mama kérlek (Bródy János)

Link



Melodie d'Amour - Németh Lehel

Link



Mr. Alkohol - Koncz Zsuzsa

Link



Múlnak a gyermekévek - Ihász Gábor

Link



Napfény a jégen - Fenyő Miklós

Link



Nem tudok élni nélküled - Apostol

Link



Orhideák - Páger Antal és Tolnay Klári

Link



Óh, kisleány - Illés

Link





Összecsendül két pohár - Vámosi János

Link



Például te - Vass Éva

Link



Régi csibészek - Omega

Link



Rohan az idő - Koncz Zsuzsa

Link



Rozsdás falevelek - Németh József

Link




Se veled, se nélküled - Dobos Attila - Mary Zsuzsi

Link



Speedy ponzales - Koós János-Sárosi Katalin-Toldy Mária-Németh Lehel

Link



Su su bolondság - Izsmán Nelly

Link



A távollét - Szécsi Pál

Link





Elmegyek - Máté Péter

Link



Ugye te is akarod? - Sárosi Katalin

Link



Vangelis - Kovács Kati

Link



Republic - Ha itt lennél velem

Link



Szóljon hangosan az ének (1981) - Soltész Rezső

Link


Micsoda buli - Hungária

Link



8 óra munka 8 óra pihenés 8 óra szórakozás - Beatrice:

Link



Sokáig voltam távol - Happy Gang

Link








A XX.század slágerlistája

Link















. . . . . . . . . . .










 
 
0 komment , kategória:  Örökzöld dallamok  
Zagyi G. Ilona
  2017-08-25 19:00:23, péntek
 
 







ZAGYI G. ILONA


Alkony Zagyi G. Ilona: (Született Pásztó, 1967. augusztus 5. - ) Szülőfalumban, Szurdokpüspökiben /Nógrád megye/ él.

Egy egyszerű ember, egyszerű érzései. Megoszthatod!


Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt
Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte,
Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod.
Semmit nem találsz, ami ne lenne rég
Saját tulajdonod. Amit elveszel,
Nem tőlem: a magadéra ismersz.
Hogy ez kettőnket összeköt?



Alkony versek


Link


Link

Link

Link







AKART


Egyszerre akart mindent,
jó módot, boldogságot.
Sokat is tett érte,de
talán túl sokra vágyott...

Szakadék tátongott előtte,
fölötte a híd lassan épült.
Szint beleroppant, mire
nehéz műve elkészült.

Fáradtan nézte az utat,
amit maga mögött hagyott.
Hol vannak a lepkék,
amit munka közben látott...

Hol vannak a virágok
elhervadtak hamar...
Nem lát gyerekeket,
nincsen gyerekzsivaj.

Hol van a nevetés,
amit néha hallott..
A szivárvány sincs már
régen feloszlott...

Nem vesztegetett percet,
most mégis sajnálja.
Nem állt meg ott, akkor,
hogy mindezt megcsodálja.

Már hiába kémleli, elszállt,
a pillanat már oda...
Boldognak kéne lennie,
de valahogy nincs rá oka.







ALKONY


Szomorú zsarátnokként pislog,
de még követel a halódó vágy.
A hamuból szökevényként röppennek,
a csillagfényű, apró titokszikrák.

Ágya hideg, de forróság emészti,
altatódalát dúdolja az elme,
nem akar kihunyni, riadtan kuksol,
reménykedőn vár egy ártatlan jelre.

Elveszni látszik, megadóan fárad,
a pernye már lágyan betakarja.
Csillapodik az emésztő láza,
üszkösödő magánya álomba fonja.

De nem engedi halni, élesztgeti,
melengeti az óvatlan pillanat,
s boldogan lobban életre még,
beragyogva, elfojtott álmokat...







AMI BENNEM VAN...


Elmondhatom merre, milyen úton járok,
de nem ugyanaz, ha a te lábad fárad.
Elmondhatom, milyen színű a szivárvány.
Szépséges lehet -e, ha magad nem láttad?

Elmondhatom, hogy mit érzek belül,
de ütemét az én szívem veri.
Elmondhatom, milyen a keresztem,
súlyát csak az én vállam ismeri.







AMÍG MESÉLEK...


Apró kezek tartják össze,
lelkem ábrándos csarnokát,
mosolygó gyöngyök díszítik,
rideg valóra néző ablakát.

Édes érintések melegítik,
ösztönzik a dermedő keringést,
csillogó tekintetek varázsa
fonja szorosra, a kötődést.

Főszerepet játszom e különös,
ártatlan, gyermeki világban,
s amíg hallgatják a mesémet,
magam is hiszek a csodákban...







ANYAI ÉRZÉS


Egy ösztön,
ami veled születik a világra.
Egy érzés,
ami örökre szól, nincs párja.
Egy mozdulat,
ami csak érted, neked szól.
Egy küzdelem,
ami óvni akar a világtól.
Egy tett,
ami lehetetlent nem ismer.
Egy gesztus,
ami mindig ott van kéretlen.
Egy hűvös kéz,
ami a lázas homlokod érinti.
Egy ölelés,
ami a szíved felmelegíti .
Egy sóhaj,
ami csak miattad hangzik el.
Egy élet,
ami az utadra készít fel.
Egy gondolat
ami nélküled sosem múlik el.
Egy tekintet
ami, távolról is téged figyel...







BEDRÓTOZVA


Kém szerkóban volt,
szívem, a rafinált.
kiderítsék,mikor,
mit, miért csinált.

Néha elveti a sulykot,
nincs meg az összhang.
Mást akarok én, és mást
a vészcsengő visszhang.

Szándékosan hátráltat,
de azért ő szalad...,
lelassít, így küzdelmem
a csapdájában marad.

Kaptam kis zsebrádiót,
a derekamra kötve,
okos kis elektródákat
ragasztottak a bőrre.

A kópé titkos terve,
így rejtve nem marad,
a lehallgató készülék,
káderezi azokat.

Sunyin lapul a drót alatt,
ez a különc szervem.
- Miért is kellett nekem
össze-vissza vernem...-

Tétován mozdul most,
megriadt a szentem.
Még az is lehet megjavul,
s nem kell többé mennem...







BENNE LÁTLAK


Benne látlak téged,
szemében tekinteted.
Hangjában felismerem,
szavad s a nevetésed.

Mozdulata idézi,
az egykori kicsi lányt,
ki bájos miértjeivel ,
a múltból visszatalált...

Mintha téged látnálak,
most pörög kacagva...,
boldogsággal tölt el,
életünk közös darabja...







BÚCSÚ...


Kézen fog az Újév,
küszöbén megtorpanok,
nyúl utánam a múlt...,
kicsit vissza fordulok.

Kedves emlékeimből,
lelkembe csomagolok,
legyen mit kibontanom,
ha zátonyra jutok.

Még egy-két gondolat, mit
majd szívemben hordozok,
s végül egy halk imám,
mi köszöni a tegnapot..







BŰVÖS JÁTÉK...


Apró gyöngyöket
rakott az ágakra,
a dermesztő reggel...

A tél mágiája:
csillanó ékkövek,
olvadó csöppekkel...

Mintha siratnák,
csupaszságukat a fák,
szomorú könnyekkel...

...ám csak éledő napfény
játszik szelíden,
túlhűlt ködcseppekkel.







CÉLÁLLOMÁS?


Olvastam minap:
Az élet célállomása.
Elgondolkoztatott.
Lehet ilyenem, míg életben vagyok?
A véget jelenti?
A csúcsot? S azon mikor vagyok?
Honnan tudjam,
hogy, akkor éppen ott vagyok?
Ha célt értem már,
lesznek újabb napok, ha benne vagyok?
De megnyugtat a tudat:
Nem, én még nem ott vagyok ...







CSAK ENNYI


Mit is szeretnék?
Kellenek a szavak...?
Csak nézz a szemembe,
ott láthatod azt...

Szeretnék még sok
boldog pillanatot,
majd kicsit őrzöm ,
s mindent visszaadok...

Nyitott könyv vagyok,
ha úgy akarod...
Tiszta vizű tó,
ha fel nem kavarod.

Mosolygós szivárvány
eső után az égen.
Csak vigyázz rám!
Kérlek szépen...







DALLAM A BÚS ÉGRE..


Ha felnézek az égre,
s a világmindenségre
gondolok.
Tudom, egy parányi rész,
s egyszer majd semmibe vész,
hogy vagyok.

Látok, hallok és érzek,
s ha nem is mindent értek,
telt tüdő.
Lélegzem... pulzál, lüktet,
magával sodor, sürget
az idő.

Közép tájon, mondanám,
éppen a sors vonalán
haladok.
Születő lét, körforgás,
színek, illatok, ízek
és zajok.

Gyűjtök minden érthetőt.
Szerethetőn éltetőt
számolok.
Napfényem a bús égre,
gyerekek nevetése...
dúdolok.

Erő... újrakezdéshez,
hogy mindig volt, van és lesz,
hihető.
Fák, lombok suttogása...
Forrás, víz csobogása
hűsítő.

Madár fészkel, költ, s itt hagy
dallamot: Nem magad vagy
tudhatod.
Szárnyal vágy itt és távol,
s az otthon, lehetsz bárhol,
visszahoz.







EGY GYERMEK SZEMÉNEK...


Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
életét tőlünk kapta,
nem esdekelt érte...
Hogy vágyott-e ide?
Csak beleszületett.
A helyet mi adtuk,
nem ő kéredzkedett.

Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
ha boldog, elégedett,
visszaragyog a fénye.
Az arcára van írva
szinte minden érzése,
az ő kicsi lelkének
sóhaja, rezdülése...



Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
Csengő kacagása
a szeretet zenéje.
Tán a legszebb dallam
egy szülő számára,
vidámsága a harmóniát
hozza a családba...

Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
Jó lenne a gond felhőjét
messze űzni tőle...
széppé tenni, mosolyokkal
tarkítani a gyermekéveit.
Szilárd, biztos talajra
tenni a jövő alapköveit.







EGYSZER FENT EGYSZER LENT


A valóság és a vágy
útja ritkán párhuzamos,
az élet tengere lehetne
áttetszőbb, de zavaros.

Mikor tisztul kicsit,
mindig jön egy hullám,
majd egy újabb szélcsend
javít a pusztításán.

Törvényszerűen követi,
olyan mint a világrend.
Kudarcok és sikerek,
egyszer fent, egyszer lent.







ELMONDJÁK?


Elmondhatjuk. Beszélhetünk róla,
de elmondható az érzés?
Szavak formájában létezik,
aggódás, szeretet, megértés?
Beszélhetünk szerelemről,
elmondhatjuk, hogyan érzünk.
Beszélhetünk csalódásról,
fájdalomról, hogy belül vérzünk.
Beszélhetünk gyászról, elmúlásról,
könnyekről, az életuntságról.
Beszélhetünk, együttérzésről
életre szóló, barátságról.
Beszélhetünk anyaságról,
féltésről, gyermeki szeretetről.
Beszélhetünk a megtörtént, átélt,
érzelmi szerepekről.
Beszélhetünk, de a szó még
önmagában nem elég, kevés...
A szavak nem mondják el,
az érintést, az ölelést...







ELSŐ SUGÁR


Mezítláb lépek a fűben a
talpamat harmat simogatja,
hűvös érintése,jólesőn
a fájdalmat nyugtatja.

Csillan a nap sugara,
káprázata most az enyém,
tökéletesíti az idillt,
itt a könnyek mezején.

Kedvesen felszárítja,
a bársonyzöld szőnyeget,
bearanyozza a tájat,
miközben felvidít engemet.

A harmónia megmozdul,
megelevenedik a táj... ,
zenélni kezd az erdő,
társ benne minden madár...







ELTAPOSOTT SZÍV (MESE?)


Megtörten hevert a porban,
mikor a talp rátaposott.
Nem sírt, nem könyörgött,
hisz hozott már áldozatot.

A szív fájón sóhajtott,
nyilvánvalóan szenvedett.
A cipőtalp tán megsebezte,
nem szólt, nem is könnyezett.

Túlélt már sok csalódást
némán figyelte az ütemet ,
míg a ledér talp büszkén,
új áldozatot keresett.

Az új szív kedves, vidám volt,
tetszett neki a hódolója.
Nem sejtette, jajj dehogy!
Lehet holnap ő kerül a porba.







EMLÉKSZEL?


Szerelem volt?
Ugye emlékszel még...
Séta kéz a kézben,
csókok holdfénynél...
Elhangzott ígéretek
Elsuttogott szavak,
édes érintések,
csupa szép gondolat...

Elmúltak az évek?
Vajon mi változott?
Úgy érzed szereted,
mégis elhallgatod...
Nincs idő egymásra,
sem a szép szavakra?
Már ki sem mondjátok,
pedig él a gondolatba...

Mondanád, de mégsem teszed...,
elcsépeltnek látszik,
úgy gondolod bölcsebb,
pedig az érzésed játszik..
Ott van a nyelveden
a szó, hogy SZERETLEK.
Aztán mégsem mondod,
úgy érzed felesleg...

Milyen jó mégis hallani,
ha valaki kimondja...
Rájössz, hogy vágysz
az érzésre s a szavakra.
Nem számít hány éve,
sőt a kor sem lényeges.
A szó, hogy SZERETLEK,
soha nem lehet fölösleges.

Nem lehet, hogy elfogy
köddé válik az érzés..
Hogy kihal egymás között
a megértés és a féltés.
Ne engedd, elveszni,
hisz most is SZERETED.
Nézz a szemébe, lásd meg
a régi szerelmet...

Mondd el neki most is,
mint, akkor régen..
még ha nem is ragyog
éppen csillag az égen.
Érezze! Tudja !Mondd el,
újra és újra, százszor is!!
Hogy KELL neked! Hogy SZERETED,
SZÁMÍTHAT rád.., történjen bármi is!







AZ ESZTENDŐK TALÁLKOZÁSA


Szilveszter éjszakáján,
hol esztendők paroláznak,
az emlékezés és az esély
most egymásra licitálnak.

Ajtók, ablakok csukódnak,
nyílnak helyettük újak,
az Ó- és Újév ölelkezik,
itt nincs helye háborúnak.

A régi mutatja kincseit
némán, sebeit takarva,
hisz az új csábítón fehér
vonzerejét meg nem zavarja.

Tisztasága sokat ígér,
benne vágy, óhajok halmaza.
Mennyi elsuttogott fohász,
számtalan könyörgő ima.

Áldást kérő gondolatok,
fogadkozó szép szavak,
ajándékul lehetőség,
bár nincs rajta selyemszalag.

Reménykedik ma éjjel
a hittel burkolt fájdalom,
bizakodó vágy csillan
gyötört, sápadt arcokon.

Mosolyog a szerencse,
most szelíden simogat.
Az új esztendő sokat ígér...
Valóra váló álmokat...










ÉLETHŰ KÉPSOR...


Oly rég volt, de mintha csak tegnap lett volna,
hogy kacagva futott, röpült a karomba.
- Kapj el! - csilingel, itt kering körülöttem,
időnként itt hagy, de mindig visszaröppen
az a hang...- Nem ér a nevem! -
Élethű képsor... eleven.
A múlt szürkeségén átüt - Gyere játssz még! -
Miért is nem? Idő... egy mesét mondanék,
összefolynak a betűk... a könyv bezárult.
Most sem értem miért, az a lap megsárgult.
Kértem volna, hogy több legyen
huszonnégy óra Istenem!
Oly rég volt, de mintha csak tegnap lett volna
a rámsimult ébredés - "Szeretlek anya! "







ÉLETRE MELEGÍT...


Lábunk alatt puha avarszőnyeg,
az erdő téli békéje frissítő,
a fák összesúgnak a hátunk mögött,
mintha megállt volna az idő...

Forró tenyered öleli ujjaim,
s bár látom megfagyó leheleted,
véred perzselő lüktetése átjár,
életre hevíti fázós lelkemet...







AZ ÉN SZERENCSÉM


Az én szerencsém vak,
mert ritkán talált rám,
de elvétve megfeneklett,
az életem zátonyán.

Vendégem sosem volt,
csak pillanatra maradt,
Épp, hogy rám tekintett,
máris tovább haladt.

Még, ha dobott is néha
egy két koncot kegyesen,
két kézzel nyúlt érte,
valamit visszavegyen.

Sosem könyörögtem...
nem kell a szánalma,
pedig jól jönne néha,
gyógyító oltalma...

Azért egy kiskaput,
mégis nyitva hagyok,
ha még időben idetalál,
tán hoz egy csillagot...







ÉRTED VAN...


A fájó emléket nem tudjuk kidobni,
az agy kéretlenül raktározza őket.
A saját akaratunk dönti el, hogy
ott bent miképp, mivé fejlődnek.

Szenvedhetünk fájón könnyezve,
újra és újra átélve, felidézve.
Semmit nem old meg a kesergés,
talán csak magadba fordulsz tőle.

Nézd a jelent!Látod hogy csábít?
A tiéd, s a holnap még érintetlen.
Figyelj a világ zajára : Mert
ÉRTED! MIATTAD van itt MINDEN!!!







FESTMÉNY


A festmény lassan elkészül,
viharos színtere szelídül.
Az ecsetvonások ritkulnak,
a paletta kínálata gyérül.

Lázasan dolgozik az idő,
tettével még nem elégedett,
újra és újra átfesti még,
mert megszépíti az emlékezet.

Vannak most is üres foltok rajta,
a holnap jótékonyan beszínezi,
egy nap minden a helyére kerül,
s sorsunk a festést, befejezi.







FÉLTÉS...


Ne félts, anyám! Tudd, hogy erős vagyok,
mint a tőled eltanult, ellesett jó.
Felcsendülnek eldúdolt dallamok,
s itt kering még a megbecsült, intő szó.
"Légy jó, fiam! Vigyázz magadra... másra.
Családra, gyermekre, szerető társra."
Megérett, megértett aggódó sor(ok)
Féltésed... mit a jelenbe áthozok.







GYERMEK KÉRDÉSEK


Mennyi titok és rejtély,
amit meg kell fejteni,
mennyi csoda és varázs,
mit be kell bizonyítani.

Álomszerű, valós mesék,
és mesékbe szőtt valóság,
tenger cseppben mért kérdés,
mert tényekben az igazság.

Lehet fű, fa, virág, madár,
bogarak, állatok. Érdekes.
Mi, hogyan, miért, minek?
Mind egyformán lényeges.

Csak győzd szusszal, felelettel,
hisz ilyen minden kisgyerek,
szeme hálás pillantása,
válaszokért köszönet...







GYÖKÉRFALVA lll. RÉSZ CIRIPKE AJÁNDÉKA


Túl az üveghegyen
varázserdő mélyén,
aprónép éldegélt,
nyugalomban, békén.

Jeges lehelettel,
beköszöntött a tél,
festett ablakokra,
jégvirágos csipkét.

Meleg kuckóba bújt
a sok apró lakó,
mosolygott is rajtuk
vidáman hómanó.

Ahol ő született,
ott örökké tél volt,
ott bizony a fákon
madár sosem dalolt.

Egy jégtömbön ragadt
sodródott az árral,
a forgó szél felkapta,
tréfás pajkossággal.

Varázserdő mélyén
tette avarágyra,
így lelt hómanócska
gyökér-lak otthonára.

Szomorú sosem volt,
sok itt a barátja.
Mindig van tennivaló,
kell az okos tanácsa.

Söprögette éppen
a száraz falevelet,
kosárral kezében.
Ciripke közeledett

Vajon mi lapulhat,
a szakajtó mélyébe?
Micsoda meglepetés,
mi előkerült belőle!

Nem volt rest az őszön,
már készült a télre,
puha sálat kötött,
készült mindenféle.

Volt csíkos, kockás,
vidám tarka-barka,
bizony jókor jött,
hasznos ajándéka.

Hómanó választott
széles, barna, kockást,
nyakába tekerte,
s mosolygott viszonzást.

Nem várt köszönetet
tovább sietett,
az arca ragyogott,
benézett mindenkihez.

Válogattak kedvükre,
kapós volt munkája.
Jánoska csíkosban
indult az útjára.

Katicáé pöttyös,
Csinkáé szívecskés.
Bodobácsé egyszerű,
a két apóé lepkés.

Ciripke büszke volt,
nem dolgozott hiába,
meleg sállal parádézik,
gyökérfalva minden lakója.







HA A FALAK MESÉLNI TUDNÁNAK...


Ha a falak mind mesélni tudnának,
nagyon sok titkot elárulhatnának.
Könnyes gyermekszemek esdeklése,
elfojtott sikolyok halk könyörgése.

Erőszak szülte félelem, mi ott ragadt,
bár elmúltak, visszhangozzák a falak.
Csendes zokogás, hogy senki ne hallja,
égbe kiáltó könny, lélek sebét marja.

Agresszív, alkoholgőzös lehelet,
a szelídség ellenfele nem lehet,
gonoszul tapos azokra akiket "szeret"
ott a józan ész nem játszik szerepet.

Falak közé zárt tragikus sorsok.
Értelmetlen tűrés, elfogadott átok.
Örülj, ha nem érted..., ha sosem látod.
Miért tűrik annyian a megalázottságot...







HA HIÁNYZOL


Nem találom a helyem,
az álom csak kerülget,
tán megállt az idő,
számolom a perceket.

Keres a kezem, bár
tudom nem vagy itt,
de játszik a gondolat
s ott nálad találkozik.

Oltalomért bújik hozzád,
mint máskor rendesen,
hiányzik a csendünk,
most magányosan ölel.

Üvöltenék, hogy meghalld,
de messze vagy nagyon,
randevúra hívlak éjjel,
mert rólad álmodom..







HA MESÉLEK


Csillog a szeme, mikor
a mesémet hallgatja.
szerető tekintete,
szívemet simogatja.

Nem mindig ért egyet,
sokszor belekérdez,
úgy jó, ha megérti,
a gyerek a mesémet.

Nem mindent hisz el, mert
nagy a valóság érzete.
Mégis imádja őket,
mert ilyen a természete.

Óriási a tárhelye,
szinte mindent befogad,
királyfi, hercegnő, törpe,
de imádja az állatosat.

Egyé válik a gondolatunk,
amíg tart a történet,
közelebb kerülünk egymáshoz,
ez a boldogságérzet...







HARKÁLY


Bekopogott hozzám,
a tetőről lógott.
Feketés tarka tollú,
s piros sapkát hordott.

Figyelemfelkeltő,
méretes madár volt,
finomságot keresett
a lécek között kotort.

Még nem láttam ilyet,
gyönyörködve néztem,
bánatomra észre vett,
ijedten tova röppent..







HÉTKÖZNAPI


Férfi:

Nézte őt, ahogy épp a
mosogató fölé hajolt...
Elszabadult tincsei,
összefogott haja alól,
pajkos táncba fogva
keretezték szép arcát,
de így is látszott rajta
fáradtsága, a szomorúság.

A keze túl vörös volt,
kissé dagadt és eres.
- Sokat dolgozik mostanában,
és itt vannak a gyerekek. -
Átkozódik magában.- Miért?
Miért ilyen keveset keres ? -
Pedig ő is sokat megy,
életük mégis szégyenletes.

Többet szeretne adni,
nyugodt, szép életet,
- boldoggá tenni, bearanyozni,
mert ő arra érdemes.
Itthon lenne a helye,
a házimunka sem kevés.-
Alig vannak már együtt,
ritkul a meghitt párbeszéd.

Letenni néha a gondot,
kicsit kalandozni,
Sóhajt: értelme sincs
a jelenben erről ábrándozni.
Nincs idő, fáradtak, s kevés
az ölelésre az alkalom .
- Hagyom pihenni őt
látom fáradt nagyon...-

Nő:

- Lám meg sem szólal, már
nem szeret tudom, érzem.
Fagyos a levegő,pedig,
vágyom rá, hogy átöleljen.
Eltávolodik tőlem, már
nem lát biztos szépnek.
Se idő se pénz magamra,
hiányoznak a beszélgetések.

Biztos van más, aki
vigasztalja őt - gondolja.
- Rég fogta már a kezét - ,
könnyét elmorzsolja...
- Neki csak a gyerekek
jutnak meg a házimunka,
De jó lenne visszamenni
csak kicsit a múltba...-

Szótlanul telnek a percek,
és eszükbe sem jut... ,
hogy hangosan kimondják,
érzésük, gondolatuk...







HIÁBA KÉRNÉK...


Hiába kérnék
csöndet,
a világ zajos,
rohan...

Hiába kérnék
nyugalmat,
őrület sodor,
dacosan...

Hiába kérnék
megértést,
tapossák egymást,
toleranciák..

Hiába kérnék
figyelmet,
takarnak, árnyékok,
tendenciák...

Hiába kérnék
gazdagságot,
életem könyvébe
nem ezt írták...

Hiába kérnék
boldogságot,
a létezőhöz, sors ír
fájó vonást...

Hiába kérnék
szeretetet,
az sugárzik vissza,
amit adok...

Hiába kérnék
megbecsülést,
megelégszem azzal,
amit kapok...







HÚSVÉTI MOSOLY...


Lustán bámészkodott a telihold,
furcsa dolog, amit észrevett:
Tojást őriz fészkében a nyúl,
talán valami tévedés lehet...

Micsoda madárfüttyös ébredés...
Kíváncsin kacsint felkelő napfény,
mi visszacsillant harmatcseppeken,
édes, tavaszillatot hordott a szél.

Lappangó titok a levegőben,
a kakas már elkukorékolta.
A gazdasszony ma is korán kelt,
bari bégetett az akolba`.

A tyúkot kiscsibék kísérték,
hívta őket hangosan kotyogva,
a békés, kapirgáló társaságot,
pajkos szellő végig cirógatta.

A kút káváján gerlepár pihent,
a sürgő mozgolódást figyelve,
ma bizony nem kell a vízre várni,
valaki a vödröket telemerte.

Ünnepi terítő az asztalon,
a vázában frissen szedett barka,
szorgalmas kezek gyűjtögették,
rendezték e díszes csokorba.

Hívogató, csábító teríték,
rajta illatos kalács és sonka,
mellette a kancsóban vöröslő,
garatingerlő, jóféle borocska.

Takaros, fonott kosárkában
kézzel festett, hímes tojások,
szívből, vendégeknek készültek,
ajándéknak szánták a jányok.

A lócán üldögélt a két cserfes,
egyik még a másik haját fonta,
miközben jókedvűn nevetgélt a
két virágszál, Juliska, Mariska.

Lopakodó árnyak közeledtek,
óvatos lépések a kert alatt,
riadtan röppentek el a gerlék,
nyomukban csak egy-két pihe maradt.

A víz loccsan... sikolt a jány,
riadtan pördül a rokolya,
kalap mellett díszes szalag,
széles a legények mosolya...







ITT VAGYOK


Én hallgatlak!
Mondd el nekem mi bánt,
nem jó ha bent marad.
Segítek! Űzzük el
együtt az árnyakat.

Én itt vagyok!
Mindig is leszek neked,
még, ha nem is látsz,
akkor is találjon rám,
hívjon a képzeleted...

Én megértelek!
Ne rejtsd előlem el
fájó lelked sóhaját.
Csitítsuk együtt,
háborgó viharát.

Én szeretlek!
Soha el nem múló,
féltő a gondolat,
szívem erei rajzolják,
mindennap arcodat.







A JELEN


A múlt gyógyítható
gyógyszere a jelen.
Nincsen olyan tegnap,
ami mind bűntelen.

Fonákra fordítható,
ha nem ítélsz tévesen,
ha okulsz a hibákból,
nem vagy esélytelen.

Ha jelentős csorba is
esett büszkeségeden,
balga ki azt hiszi,
hogy ő tévedhetetlen.

Minden nap, minden reggel
tele van új esélyekkel.
Ne siránkozz örökké,
ráérsz még ezekkel...

Ebben az életben rád
osztották a főszerepet,
emelt fővel játszd hát,
érdemeld ki a sikeredet.

Ez a darab csupa esély
és sok benne a rejtelem,
de a Jóisten úgy alkotott,
nem vagy tehetségtelen.

Az utolsó percig hinni
hogy nincs reménytelen,
mert ez, az életünk, sírig
tartó örökös küzdelem...







JELZŐFÉNY...


Arra indultam, s őszintén hittem,
ha szívem vezet figyel rám Isten.
Tán rossz helyen jártam, senki földjén,
hol sok a vihar, s húz a sors-örvény.
Senki nem űzött, önjelölt irány,
de hittel lobban jelzőfény tisztán,
mint fel-fel villanó viharlámpa,
s megmozdul a lélek tépett szárnya,
szelídülnek önpusztító szavak,
békére lel bennem élő harag .







KEDVES MIKULÁSOM


Esik hó, vagy nem esik,
sok gyerek róla álmodik,
piros ruhás, ősz szakállas,
arca pírja mézes-mázas.

Csizmája már sokat látott,
bejárta a nagyvilágot,
azt sem bánja, ha átfázott,
űzik-hajtják kívánságok.

Évente csak egyszer látom,
mivel jön, én dehogy bánom.


Szánon-e, vagy szarvasháton,
mindegy, mert én nagyon várom.

Néha csak úgy lopakodik,
kéményen jön, majd elszökik,
megtölti a csizmát, zoknit,
órákig nem tétovázik...

Létezése nem csak álom,
ajándékát megtalálom...
s mert évente visszavárom,
hű vendég az én barátom:
Drága kedves Mikulásom...







KERESLEK


Mikor elmentél, el sem köszöntem,
hogy mivé lettél és hol, nem tudom.
Mintha nevetnél, mikor bámulom
az eget, tán mosolyogsz fölöttem.

Még kereslek... a nap sugarában,
felhők könnyében, szél erejében.
Hold fényében, Imák erdejében,
s érezlek a vihar tépte fákban.

Még kereslek... szélcsengők hangjában,
zajokban, a természet csendjében.
A vadak, őzek tekintetében.
Illatokban, kicsiny vadvirágban.

Még kereslek... madarak dalában.
Tavaszban, nyárban, őszben és télben.
A szívemben, az áramló vérben,
s érzem, itt vagy minden változásban.

Érezlek... kérnek és illeszkednek
ragaszkodó képek. Itt vigyázlak...
Ha akarom mindig megtalállak,
csak a földben nem... ott nem kereslek.







KÉK MADÁR


Sosem kerestem a kék madarat,
azt sem tudtam , hogy létezik,
míg egy napon vállamra szállt ,
megpihentette rajtam szárnyait.

- Hosszú rabság volt ez - közölte,
- végre kinyílt ketrecem ajtaja ,
az akaratod zárva tartott, hiába
szállt a vágyad panaszos sóhaja.

Szíved mélyén éltem eddig bezárva,
majdnem elsorvadtak szárnyaim,
már azt hittem ez lesz a végzet,
ott veszek érverésed hullámain.-

Vádló tekintete, az elgyötört
panasza, fájón hasította tudatom,
de öröm volt látni, ahogy felröppent,
szárnyalt, boldogan, szabadon.

Nem szállt tőlem messzire, fölöttem
keringett vidáman, felszabadultan.
Mikor elfáradt, szívemben megpihent,
a rácsot,s a kulcsokat eldobtam.

Vendégem, mert a szeretet itt tartja,
céltudatos hitemből táplálkozik,
együtt éli velem a napjaimat, de
éjjel fölrepül egészen a csillagokig...







KICSIKE VÁGYAK


Édes kis pofid
oly gyakran ragyog.
Kicsike vágyaid
felhőkre rajzolod.

Lepkéket kergetsz,
tücsköt, bogarat.
Csillan a sziporkázó,
bűbájos gondolat.

Minden állat érdekes,
cica ül a fő helyen,
nincs is olyan jószág,
mire nem mondod: Szeretem!

Csattog a mezítláb,
köveken tereken,
nem számít, ha hideg,
hiába az intelem.

Gázolsz a patakban,
érdekel a béka,
mondod, a sikló is
isten ajándéka.

Virágot gyűjtesz, mindig
születésnapom van,
nincs is ez másképp,
ha itt vagy a karomban.

Rotyog az étel
a játék katlanban,
nem ettem jobbat, tán
csak álmaimban.

Mozdul a hinta,
vágyaiddal szárnyal,
nem lehet betelni
huncut mosolyoddal.

Elmeséled nekem,
a listád hosszú,
óriássá duzzad
a vágyott tennivaló.

Elolvad a nap is,
maga vagy a csoda,
varázslat a mozdulat,
minden bánatom oda.

Ha itt vagy, nem számít,
szívem hányszor dobban,
nem gyógyítja semmi
tőled soha jobban.







KINYÍLT DECEMBERBEN...


Egy aprócska
leheletnyi kékség,
egy dacoló
viruló szépség.

Blöfföl az idő
enyhén zavarban,
nyíló ibolya
a téli avarban.







KIS KERTÉSZ


Én egy kertet akarok!
Olyat mint a nagyok!
Majd én is locsolok,
ültetek és kapálok.

Sok, sok epret akarok,
most is vízért szaladok.
Haszontalan nem vagyok.
még a nap is ránk ragyog

Dolgoztak a kicsi kezek
Érnek már az eperszemek,
pirosak és szép kerekek,
pocakban lesz jó helyetek.







KÍVÁNOK!


Árvának családot,
családnak áldást!
Áldott köteléket,
egymáshoz tartozást.

Gyermeknek álmokat
beteljesülőset,
szülőknek türelmet,
jóra nevelőset.

Hontalannak otthont,
didergőnek meleget,
a koldusnak kiutat,
éhezőnek kenyeret.

Szegénynek szerencsét,
jól fizető munkát,
pozitív gondolatot,
kőkemény kitartást.

Gazdagnak emberséget,
hozzá nemes szívet,
magányosnak ölelést,
gyengének védelmet.

Betegeknek gyógyulást,
elveszettnek hitet,
cselekvőnek sikert,
hozzá becsületet.

Fiatalnak bölcsességet,
öregnek tiszteletet,
s kívánok még: hosszú,
tartalmas, Boldog Életet...







A LEPKE VÉGZETES VÁGYA


Szegény kicsi lepke,
mikor eljött az este
fény után kutatott,
riadtan repkedve.

Csillogó lámpafény,
csábítón hívogat.
Vigyázz kicsi lepke,
megégeted magadat...

Ám boldogan repül,
igéző a ragyogás.
Későn veszi észre,
végzetes csapdáját.

Riadtan vergődött,
még bízott erejébe,
hiszen csak jót akart,
nem lehet még vége.

Kimerülten küzdött,
a sugárzó hőségtől,
menekült volna már,
a lámpa bűvköréből.

Hiába a tusája,
a látvány kegyetlen,
perzseli a szárnyát,
s a lepke védtelen.

Tudja itt a vége,
megöli a vágya,
inkább maradt volna,
örökké homályba.

Ártatlan kis lepke,
porbahulló léted,
tündérálom kísérjen,
emeljen fel téged...







LOMJAIM


Sok lomot gyűjtöttem,
amire semmi szükség,
Nehéz napok súlyos terhe
megannyi fájó emlék.

Bánat,szomorúság,könny,
baljós szerencsétlenség.
Akad közte,hitevesztett
űzött reménytelenség.

Évtizedekig gyűltek már,
az ólomsúlyú relikviák.
míg egy napon a sorsom,
takaritásra invitált.

A felesleges kacatokat
összeraktam egy zsákba.
Bedobtam a felejtésem
legmélyebb szakadékába.

Fellélegezve hagytam,
hagy menjenek kárba,
sosem segítettek, csak
lehúztak a sárba.

Nem mondom, hogy nem
maradt itt-ott szikrája...,
de másabb így az élet,
több a logikája...







MERT TUDOK HINNI MÉG...


Nézem, ahogy távolodik,
gomolyog, oszlik a térben,
azt hittem egyszer megértem,
s a szemem majd hozzászokik.

Kapaszkodtam az örvényben,
próbáltam megállítani,
tudtam erősnek látszani,
vakon veszni a sötétben.

Mennyi átélt, őrült vihar,
s lehet még elgyötört test épp,
ha csak a lelket tépi szét,
egy bénító érzészavar...

...de nem óv törékeny burok,
csak, hogy akarok hinni még,
s ha gátol sok-sok szakadék,
élni a völgyben is tudok...

Nézem, ahogy távolodik,
gomolyog, oszlik a térben,
áttör fény a szürkeségen,
érzem, ahogy kibontakozik.







MESEKÖNYV


Mikor a mesekönyv a helyén
a polcon, olvasatlan marad,
egyszerűsödnek a kérdések,
s válasz rájuk könnyebben akad.

Elmúlik lassan a gyermekkor,
eltűnnek a jóságos tündérek.
A mesék ártatlan kuszaságát
átírja a realitás, az élet.

De sosem múlik el nyomtalanul
a mese bölcsessége, tanulsága.
Mert ott lapul a sorok között,
a valóságos élet igazsága.

A könyv magánya nem sokáig tart.
Újra és újra gyermek kézbe kerül,
a lapok közt őrzött bölcsesség, egy
kis időre, édes semmiséggé csendesül...







MÉGIS MEGÉRTE


Eljutottam oda, hogy
semmim nem maradt,
mégis vagyonosnak
mondhatom magamat.

Gondtalan és gazdag
szerettem volna lenni,
a hatalmas vágyakból
valahogy nem lett semmi.

Előbb keltem mint a nap,
a hold küldött aludni,
míg rövidült az éjszaka,
nem volt idő álmodozni.

Még sem lettem tehetős,
nem ez volt megírva,
az álom elsikkadt lassan,
beolvadt a múltba

Csak az időt sajnálom,
amit elvesztegettem,
hogy akiket szerettem,
keveset öleltem...

Felesleges már a sóhaj
és , ha rátok nézek,
nem sajnálok semmit,
tőletek szép az élet.

Szemetekben ragyog
az én nagy vagyonom,
értetek megérte,
ez igazi hatalom...










MÉG NEM ISMEREM


Volt idő, mikor vágytam rá,
/most nevethetsz, bírálhatsz/.
Tengert, óceánt látni, bár
még nem ismertem a hazámat.

Munkával teltek a mindennapok
nem volt más csak az alázat,
kevés bérből, erre nem jutott,
még nem ismertem a hazámat.

Néha kirándultunk, bejártunk
zegzugos járatlan utakat,
az idő röpült a vágy maradt,
még nem ismertem a hazámat.

Gyönyörű tájak, amit az
ember képeslapokon láthat.
Még mindig várnak rám,
még nem ismerem a hazámat.

A Mátrát láttam, itt lakom,
a Bükk és a Bakony csábítanak,
a Balaton is csalogat.
Még nem ismerem a hazámat.

A sok csodás gyógyfürdő,
vízesések, misztikus várak.
Megannyi festői arborétum,
még nem ismerem a hazámat.

A széles nagy Alföldet,
a delelő gulyákat,
minden nagy folyónkat,
még nem ismerem a hazámat.

Templomok, az építészet
remekművei, káprázat.
Ott a skanzen, múzeumok,
még nem ismerem a hazámat.

A sok magyar dicső helyszín,
ami felidézi a múltat.
Mind, mind látni akarom,
még nem ismerem a hazámat

Nem csábítanak messzi tájak.
Itt, OTTHON mindent lássak.
Egy egyszerű vágy ez.Mert,
még nem ismerem a hazámat.

Bár hajamban csillannak már
az őszülő ezüstös szálak,
valóra váltom az álmaim,
talán még megismerhetem a hazámat.







MINDENKINEK VAN


Nem nehéz érzéseket összetörni,
lelket megsebezni, meggyötörni,
mert, aki szeret tudja tűrni,
bármi áron elfogadni,elviselni.

Miért kell mindent megígérni,
ha nincs benne érzés szemernyi?
Szerelemmel ámítani, hitegetni,
majd megalázni, tönkre tenni...

Az érző szívet kihasználni,
majd gonosz módon sárba dobni
A szánalom az nem szeretni...
a tengernyi könny meg nem éri.

Nehéz mindig visszanézni,
de tudni kell tovább lépni.
Emberi jussunk a csalódni,
mindenkinek van köldökzsinórnyi.







MOSOLY CSERE


Ajánlok egy cserét,
remélem élsz vele.
Mosolygok most rád,
küldj te is cserébe.

Egyszerű gesztus
nem kerül pénzbe,
felbecsülhetetlen
mégis az értéke.

Kelendő árucikk,
s nem az ára miatt,
kit mosolyogni látsz,
cserémre ráakadt.

Nem is bonyolult,
ez a kereskedelem.
Az adok-kapok boltot,
nagyon szeretem.

A sok mosolytól
nő az önbizalom,
ezért a boltomat,
bővítem, továbbadom...







MOSOLYOGJ


A hízelgő modor,
néha sunyi álca,
kétszínű szavait,
ő maga nem látja.

Jót nevet csak rajtad,
élvezi, hogy őrlődsz.
Mi vagy te kisgyerek,
a semmin tépelődsz?

A labdát visszadobni,
értelmetlen dolog,
vedd el a játékát,
azzal, hogy mosolyogsz...







MÓKUSKERÉK...




Pörög a mókuskerék megállás nincsen,
rohan az életünk megszokott szinten.
Beleszületünk csak véletlenszerűen,
tanulunk,átvesszük a ritmust az ütemben .

Ébreszt a nap, a hold altat útközben,
nagy utazás, honnan kiszállás nincsen.
Részt veszünk a forgásban a pezsgésben,
gyermekként, fiatalon , majd öregségben.

Nevetünk, sírunk, szenvedünk életünkben,
érzelmeink forognak szabálytalan körben.
Életet adunk, alkotunk forgás közben,
Létünk tartalmát mi szabjuk a kerékben.

Törvényt alkot minden a keringésben,
rohannak a napok, ahogy a vér az érben.
Aztán nem marad a lélek megfáradt testben,
körforgásba kerül a világegyetemben...







MÚLTBÓL HOZOTT LÁNG...


Amíg létezik a nemzetnek múltja,
fiatal öregnek a kezét nyújtja.
Gyöngül az elfogyó gyertya lángja,
lobban egy másikon újra gyúlva.

Mesél, elevenné válik útja,
fény és sötét, öröme és búja,
születés és halál, sorsát tudja,
bízik benne, lesz mindig utódja.

Lesz, aki a lángot tovább viszi,
őrzi, kikacagja, megkönnyezi.
Becsüli, tán tönkre sose teszi,
nem felejti el, ha félreteszi.

A csengő himnusz, nem követel, kér,
amennyit adni tudsz, annyit ígér.
Mit jelent a zöld, piros és fehér,
szívedben égő láng, mondd meddig él...







NAPFÉNYES VÁGY


Mennyi árnyék, ami félelmetes...
szelídkékem eltűnne, ha hagynám.
Napestig sorolhatnám, hogy hányszor
tört meg az egészséges hatvány,
hisz vesztem el bennük jó néhányszor.
A Létem aprócska hányadosa
az a bizonyos végeredmény,
s ha tehetném el sem engedném,
lennék szenvedélyes, hű cinkosa...

Napfényes vágy... tudom, sorsköteles,
de ha csak örökké elsiratnám,
velem maradna-e szürkületkor?
Ha nem átéléssel foltozgatnám...
míg hiszem, velem van ébredéskor.
A részem... kell, jó a gyógyításra.
A torzulás ettől vérszegény...
Vágyam ott a remény képletén
tőlem erős... nincs más indoklása.







NAPLEMENTE


Nincsen könny a szememben,
titok sem a szívemben.
Benne élek az álmomban,
elfelejtett sóhajomban.

Mire vágytam a hajnalban,
valóra vált az alkonyban.
Nem üres vízió,káprázat,
tőled fakad a varázslat ...

Az alkonyat színei csodásak,
fénye szemed ragyogásának
tükre, amit most birtokolok,
igézet ez.Boldog vagyok...

Illúzió, hinné az ember. Téved.
Mert valóság festi a szépséget.
A naplemente lenyűgöző bája,
összetört szívek, gyógyító csodája.







NEHÉZ


Nemesít a munka. Mondják
Az állítás igaz, de érdekes...
Ki szakadásig dolgozik,
miért nem érzi ezt?

Ki pénzét most két keze
erejével keresi,
nem karriert épít,
csak életét tengeti.

Mikor hulla fáradt,
kedve miért nem remek?
Belerokkan idő előtt.
Ettől nem lesz nemes.

Nem lesz előkelő, inkább
csak kiszolgáltatott,
pihenő ideje nincsen,
élete nehéz, zaklatott.

Állj meg ember nézz szét!
Pihenj kicsit!...Nem lehet.
Otthon várja a család,
a felelősség, a gyerekek.

Mi az élet szépsége?
Nem kerget lepkéket...,
nem is ábrándozik már,
nem néz bárányfelhőket.

Hajnalban kel fel,
este zuhan az ágyba.
Semmire nincs idő,
pláne saját magára.

Robotol, párjával
kevés a párbeszéd.
Növekszik a távolság,
óvni kéne, ami szép...

így egyensúlyozik,
a megélhetés peremén.
Csak a csorbát érzi,
ólomsúlyú büszkeségén.

Hiába tanult, értéke
nem vehető most észre,
nincs alantas munka,
szüksége van a pénzre.

Míg verejtéke haszna másé,
nemet mondani nincs joga.
De tán soha meg nem tudja ,
milyen súlyú a koldus botja...







NEM ADOD FEL


Kóbor lélek a viharban,
játszik a fény és az árnyék.
Gyűlnek a fekete felhők,
cseppekben hullik rád még,
az elveszettnek látszó,
fájó, összetört világod,
míg keresed az ösvényt,
a káosz mélységét járod.

Lehetetlennek látszik, mint
röptéje szárnyatlan madárnak.
Bőrödön érzed leheletét,
a kínzó, sorstalan magánynak.
Kitartóan küzdesz, megtörsz,
mert egyedül gyönge az ember,
de a reményed veled él,
hogy boldog leszel egyszer.










NE VÁRJON HIÁBA...


Az ablaknál üldögélt,
kezét ölébe ejtette,
fájó, dagadt ujjait
kötényébe rejtette.

Messze járt gondolata,
tekintete távolba révedt,
el kell, hogy jöjjenek...
már rég látta őket.

Nincs harag szívében,
csak aggódó szeretet...
becses emlékei színezik
a már fakuló életet...

Anyák napja van ma...
ilyenkor mindig jönnek...
türelmetlenül számolja a
lassan vánszorgó percet.

Hozd el őket... istenem,
suttogja s halkul imája...
a kaput nézi reménykedőn,
hogy nem vár hiába...







NINCS ALKU...


Nem jön álom a szememre,
csak az óramutatót
hallom..., kattog sietve...

Az értelem csomókat bontogat,
szűkölő árnyak..., megoldás
kéne...,egyformán fontosak...

Minden itt van, hit, akarat,
ösztönös, késztető , mégis
elgáncsol, az egó alul marad.

Nem tudom áttörni a falat,
hiába vágyom rá, lelkem
burkának, fájdalmas feladat.

Alkut kötnék vele, mi élhető,
ám fájó egyezség, egy nem kért
szerep, melyben nincsen pihenő...

Gyöngülök, nincs hatalmam fölötte,
a szomatikus létezés, önzőn
kapzsi, mindent magának szeretne.

Fölényesen, gúnnyal taszítja a kezet,
nem érti, jajj, dehogy érti, saját
maga fölött hoz, ítéletet...







NYÁRSIRATÓ


Lassan dereng a kép, a nyári szép szökik.
A kereten átlép, könnyekkel küszködik...
Csak még utoljára... ne legyen oly komoly,
haragvó arcára kell egy széles mosoly.

Hiszen játszana még izzó szenvedéllyel,
de már csak maradék mit kínjában érlel...
melengetett színek, megízlelt hóbortok,
megkísérelt csínyek... bénítják ködfoltok.

Megküzd gyöngesége békülő látszattal,
csábos szelídsége szétdobált haraggal...
A hűlő vágy kevés, mélabús életjel...
csak búcsú ölelés, árvult szerelemmel.







NYÍLÓ RÓZSA


Feslik a bimbó, nyílik a rózsa,
könnyeket szárít kelő nap róla.
Illik a csókja titokra, zöldre,
elkölti vágyát égő vörösre.



Hajlik a fűszál, bókol előtte.
Szolgája lenne, szőnyeget szőne.
Lángoló szirmok, rezgő levelek,
szél csente illat, édes lehelet.







NYOMOT HAGYOTT...


Csak álom volt... de itt hagyott
egy ébredésbe égett képet.
Árnya fölém magasodott,
mint egy baljós istenítélet.
Rét, mező-mocsárvidékek.

Tisztán érzem, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...

Makacs vízió, felhőörvény.
A leszálló köd homályosít
éleket, s nincs kiút, ösvény.
Erdőt és földet iszap borít,
nincs menedék... elszomorít.

Tisztán érzem azt, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...

Mentenék az iszonyatból
valami kedveset... enyémet.
Kímélném a borzalmaktól.
Talán odafönt, ha szétnézhet...
repüljön, keressen fészket.

Tisztán érzem azt, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...

Szárnyalása belőlem rész.
Látom hogy elszakad, nem bánom.
Kíséri e szívdobbanás...
majd lassan szétfoszlik az álom...
Fény játszik a szempillámon...

...de most is érzem, hogy féltek.
Jelent, jövőt... élő képet.







OKOS EMBER ELME


Okos ember elme alkot, játszik,
fölényes teremtő vágya ösztönöz.
Elmélete csodákat gyárt, amit
a technika, a színvonal is tükröz.

Fejlődünk általa, erősödünk,
mégis pusztít alkotó ereje,
a mű van, hogy egy pillanat, ám
egy élethosszig küzdhet ellene.

Sok a zseniális lángelme, mégis
az emberiség egy helyben topog.
Mert nem tűnik el a háború,
a nyomor, s az éhező zokog.

Mert büszke, akkor lehetne az ember,
saját gonosz vágyait legyőzné végre.
Békés, szeretett világot teremtene,
hol minden ember elégedetten élne.







Ő IS TUDJA


Beköltözött a fájó,
lelkem mélyére...,
nem űzi a holnap,
sorvadó esélye...

Még megölel, édesget,
ám hazug a vigasza,
el nem sírt könnyekben
úszik diadala...

Nincs hatalom, kegy,
amely kedvére tehetne,
szigorú szabályok,
márványba fektetve...

Szemébe nézek...,
s tudom, ő is tudja,
hogy készülnie kell,
az utolsó útra...

Tehetetlen érzés,
az imádság elakad,
már csak a szívem súgja,
a könyörgő szavakat...







ŐRANGYALT


Megkértem egy angyalt,
legyen mindig veled.
Vigyázzon helyettem rád.
Már nem fogod kezemet.

Megkértem egy angyalt,
mert aggódik szívem,
akármilyen erős vagy,
veled legyen hitem.

Megkértem egy angyalt,
bár felnőttél tudom,
őrizze a lépteid,
kanyargós utadon...

Megkértem egy angyalt,
mert ismeri a jó irányt,
terelgessen arra,
segítse a gondolkodást.

Megkértem egy angyalt,


teremtsen harmóniát
körülötted, békességet,
űzze a negatív energiát.

Megkértem egy angyalt,
óvja meg lelkedet,
tegye széppé napjaid,
töltse be a szeretet.

Megkértem egy angyalt,
ha elalszol este,
nyugtató álmot,
bocsásson szemedre.

Megkértem egy angyalt,
őrizzen az éjjel.
Cirógassa lelked,
gyógyító kezével.

Megkértem egy angyalt,
sose hagyjon magadra,
védelmezzen helyettem,
mintha jóanyád volna...







PECSÉT


Pecsétet tettem a szívedre.
Azt jelzi: FOGLALT ÖRÖKRE.
Időtálló rajta ez a viasz,
semmi nem oldja, enyém maradsz.







RÓLAD SZÓL


A holnap embere vagyok... ,
azzá tesz, amit ma alkotok.
Holnap már csak emlékként kapod,
mit most, tollamból itt hagyok.

Vannak, közte okosak, válaszok,
de hagyok hibát, javítsd, ha tudod.
Nem csaplak be, az igazat kapod,
de sose azt nézd, én mit akarok.

Az emberi tett sosem tökéletes,
hibát, mindig talál, aki keres.
Nincs olyan, aki sosem hibázik,
más bukása javunkra nem válik.

Saját életed egyedi történet,
nem kellenek hozzá példaképek.
A szíved diktálja az ütemet,
az ész játssza hozzá a szerepet.

Ha az összhangod megtalálod,
nem kell tanácsokra várnod.
Más helyetted úgy sem éli meg,
egyedül te érzed mi a helyes.

Túl fontos, ahhoz az életed,
hogy más hibáit kutasd, keresd.
Önmagad légy, hisz vág az eszed.
Éld meg a jelent, ÉREZZ,SZERESS!







SZÁMOLOK


A világ közepe, ahol én vagyok,
jól látni innen a holdat, a napot.
Megvilágított úton életerő.
Távot, magasságot és időt mérek.
Folyton számolok, abból, ahogy élek.
A grafikonon izom s lélekerő.

Magamhoz mérem a jót és a rosszat,
valós történet hatvány és a szorzat,
ível, de mindig jön egy hullámtörő.
Amikkel dolgozok halmozott tények,
egyszerű művelet mert átélt lényeg,
ahol sürget folyton egy időmérő.

Az egyenletben itt-ott zárójelek,
részeredményből óvok, őrizgetek.
A plusz és mínusz mindig visszatérő.
Törtek, s egészek torlódnak a sorban...
de nincs kész képlet, még túl sok titok van.
Míg le nem blokkol a fogyasztás mérő.







SZÁMOLOK...


Szinte érzem, ahogy szöknek a percek,
tovatűnnek, mint volt-nincs buborékok.
Letisztul párlat, megvalósulások.
Nyomok, öröm, s gyász. Feketék, fehérek.

Számolok...
Időt, éveket, esélyt a jóslatban.
Ültettem fát a jóság erdejében,
hol nem számít, hogy kapok-e cserébe,
hogy marad -e sebem még beforratlan.

Számolok...
Barátot, együtt érzést, kéz melegét,
szerencsét, reményt, őszinte szavakat.
Valóra váltható édes álmokat,
a szerető szívek megbecsülését.







SZELÍD TOLVAJOK


Hová lesz a kukorica,
zsémbelődök magamban,
csak pár tyúkom kóricál,
kapirgál az avarban...

Megöntöm az etetőket,
reggel, amint fölkelek,
majd térülök, fordulok,
s lám a vályúk üresek...

Meglesem úgy döntöttem,
hová lesz a termény,
dehogy bánnám, ha nem
drága pénzen venném...

Az ablak mellé ülök,
mint egy jó detektív,
jajgatok és nyögdösök,
a reumám most aktív.

Látok cinegéket,
morzsát szedegetni,
díszes fácánkakast,
peckesen lépkedni.

Egy-két veréb csipeget,
ám elűzi a vércse,
később egy pár gerle
jő, potya eleségre...

Nem is nézem tovább,
túl sok itt a vendég,
az udvarra ballagok,
kicsit söprögetnék...

Megáll kezemben a söprű
itt költik a reggelit,
két suta látogató,
dézsmálja a tengerit...

Két, karcsú, szürkésbarna,
fehér pöttyös szépség,
nem szelelnek el,
bár meglep a közelség

Tétován álldogál
a két szelíd tolvaj,
mosolygok rajtuk,
tán érzik, nincs baj.

Mátyásszajkó röppen,
éktelen lármával,
a két jószág mozdul,
sebesen elnyargal...

Nem kellett egy pillanat,
már se hírük, se hamvuk
csak az üres vályú jelzi,
a sok kosztost jól tartjuk...
ÉREZZ,SZERESS!!







SZERETEM...


Érzek egy illatot, egy ízt,
látok egy képet, érintem...
Beindulnak a hormonjaim,
postásként súgják: szeretem...

Megnyíló receptorokon át,
mint, ahogy kulcs a zárban,
fordul, kattan az érzék,
sodor, egy édes áramlásban...







SZERETEM


Szeretem, ha nevet a szemed,
látom íriszében képzeletemet.
Ha csábító fénye elvarázsol,
szerelmed szikrája benne táncol.

Megmártózom lázas tengerében,
partot érek szíved közepében.
Megpihenek a lágy fuvallatban,
elveszek az édes gondolatban.

Élesebbé válnak most a fények,
talamuszig szálnak a jelzések.
Végre tisztán látom a képet...,
nincs többé vakfolt..., mert nézlek.

A fekete-fehér, színesre változott,
szivárvány váltja a szürke árnyalatot.
Hazatalálnak a kóbor, vágyódó álmok.
Most ÉLNI tanulok.., a szívedbe LÁTOK!







SZILVESZTERI-ÚJÉVI BABONÁK


Ne maradjon üres: asztal
se hűtő, se kamra,
egész évben hiányt szenvedsz,
ha valami elfogyna.

Lisztes edény, zsíros bödön,
cukor, só, fűszertartó
legyen tele, ne csak félig,
mert a kevés ritkán jó.

Szárnyast azt nem ehetsz,
a szerencsénk szétkaparja,
ám halat se tálalhatsz,
mert messze úszhat Fortuna.

A rétesed gazdag legyen,
az életed is gazdagszik.
Lencsét azt sokat egyél,
pénztárcád így gyarapszik.

Mézed bizony legyen otthon,
hogy a csókot ízesítse,
mert a szerelem hosszú lesz,
ha méz ma az ajkad dísze.

Készíts gombócot, bele
cetliket, nevekkel főzendő,
ami a fazékban elsőként
jő fel, talán ő a nagy ő.

Süssünk pogácsát, egyikbe érmét,
kié annak sorsa nem kordul,
ám el kell fogynia éjfélre,
mert biz visszájára fordul.

Kölcsönadni, kölcsönkérni,
talán a legtilosabb,
beosztani amink van,
az a legbiztonságosabb.

A szemét az hadd maradjon,
most semmit ki ne dobj,
mert mi az, ami szerencsét hoz,
azt bizony soha nem tudhatod.

Ha teheted ne veszekedj,
mert egész évben azt teszed.
Ám igazán szerencsés akkor leszel,
ha reggel az aranyvizet te mered...







A SZÍVEMBE RAJZOLTALAK


Csak az enyém vagy és mégsem,
s habár fogva nem tartalak.
Hunyt szemmel álmodlak ébren...
nem rabnak, mégis magamnak,
a szívembe rajzoltalak.

Élethű kép, nem lát így más,
minden részlet mélyről fakad.
Hagyom, hogy röpülj! Nincs tiltás,
mert így akarlak, szabadnak...
a szívembe rajzoltalak.

Most messze jársz, s én engedem.
Addig érezlek, hallgatlak,
míg a dobbanás eleven.
Te tudod, hogy visszavárlak...
a szívembe rajzoltalak.







TALÁN ILYEN


Nem legenda az igazi,
gőz erővel törhet rád,
mert, hiszen a szerelem
nem ismeri a logikát.

Mondják róla, hogy vak,
s talán nem is hiába.
Nem lát, nem hall az ember,
nem figyel a hibákra.

Váratlanul kel életre,
az ereje hatalmas,
míg uralkodik feletted,
könnyen megváltoztathat.

Ekkor születhetnek
a legnagyobb tettek,
a legeslegszebb dolgok,
a legcsodásabb versek.

Karjában tartja az ember
szinte az egész világot.
Ha rá talál a szerelem,
nem fájnak a szilánkok.

Van, akinek sikerül,
hozzájut mindjárt elsőre,
de létezik olyan is,
kinek sosem jut belőle...

Kik szeretik egymást,
tudnak összecsiszolódni,
ebből látszik igazán,
hogy az érzés valódi.

Igazivá, akkor válik,
ha örökre megmarad,
ha megbecsült az érzés,
és óvod a másikat.

/ Diadalt arat, ha a
kitűzött cél ugyanaz,
ha együtt élitek meg
a vágyott álmokat./







TALÁNY


Nem tudom hová, meddig és mennyi.
Tanultam sírni, tudok szeretni.
Féltem, de voltam vakmerőn bátor.
Nem vagyok más, csak egyszerű vándor.

Nem tudom hová, meddig és mennyi.
Lelkem útját hányszor kell megtenni?
Most még itt vagyok, még visz a lábam.
Kiszabott út. Fohász a zsoltárban.

Szeretnék látni, kérdés ezernyi.
Libben a kendő, csak egy leheletnyi.
Nem tudom hová, meddig és mennyi,
fény leszek -e, vagy csak oszló semmi.







TEHETETLENSÉG


Szigorúan
terpeszkedik
körülöttem a köd.

Vágyam
a fény után,
lázasan ösztönös.

Időm síkján,
sorban állnak,
védtelen percek.

Vívódásom,
cseppekben
adagolt méreg.







A TÉL ZAVARBAN...


Ködfüggöny mögé bújik a tél,
szégyenlős, lányos zavarában,
apró virágok mosolyognak a
gomolygó pára misztikumában.

Hiszékeny ágon rügy pattan,
ám megtorpan szinapszisa,
álmosan pislog a szürkeségbe
a rászedett, előcsalt rózsa.

Erejét bizonygatva próbál,
metszőn, hajnali derengésbe,
de csak díszes csipkékre telik ,
megcsúfolja gyöngesége...

Nem adja föl, tudja megerősödik.
Borít még hótakarót a világra...,
ám titokban, mikor senki sem látja,
fájó könnye hull, a kíváncsi fákra...








UGYE EMLÉKSZEL MÉG

Szerelem volt?
Ugye emlékszel még...
Séta kéz a kézben,
csókok holdfénynél...
Elhangzott ígéretek
Elsuttogott szavak,
édes érintések,
csupa szép gondolat...

Elmúltak az évek?
Vajon mi változott?
Úgy érzed szereted,
mégis elhallgatod...
Nincs idő egymásra,
sem a szép szavakra?
Már ki sem mondjátok,
pedig él a gondolatba...

Mondanád, de mégsem teszed...,
elcsépeltnek látszik,
úgy gondolod bölcsebb,
pedig az érzésed játszik..
Ott van a nyelveden
a szó, hogy SZERETLEK.



Aztán mégsem mondod,
úgy érzed felesleg...

Milyen jó mégis hallani,
ha valaki kimondja...
Rájössz, hogy vágysz
az érzésre s a szavakra.
Nem számít hány éve,
sőt a kor sem lényeges.
A szó, hogy SZERETLEK,
soha nem lehet fölösleges.

Nem lehet, hogy elfogy
köddé válik az érzés..
Hogy kihal egymás között
a megértés és a féltés.
Ne engedd, elveszni,
hisz most is SZERETED.
Nézz a szemébe, lásd meg
a régi szerelmet...

Mondd el neki most is,
mint, akkor régen..
még ha nem is ragyog
éppen csillag az égen.
Érezze! Tudja !Mondd el,
újra és újra, százszor is!!
Hogy KELL neked! Hogy SZERETED,
SZÁMíTHAT rád.., történjen bármi is!










ÚJRA ÉS ÚJRA...


Ősszel megöregszem mélabús sorokban,
rozsdás színekben, a kihűlt lábnyomokban.
Csodákat keresek gyermekként a télben,
kacag egy hóangyal... játszom hóesésben.
Reszket a test, de forró a leheletem,


s olvadnak hópelyhek meleg tenyeremen.
Ifjúvá válok, a múzsám a kikelet.
Csupa reményt írok, mert újjászületek.
A világra nyílok nyári napsütésben,
majd elölről kezdem, s mindezt újraélem.







VÁRNI VALAMIRE...


Hiszek a jövőben, így előre nézek,
mégsem esküdözöm és nem is ígérek.
Hallgatom a csendet, míg áttöri a hang...
imádkozni szólít a géphangú harang.

Keresett mennyország, sok dimenziós kép...
Ízek:" a' la carte "... lét-lapon maradék.
Szürke szoborarcok... tán pokolból szöktek.
Könnyező kőangyal... karjai töröttek.

Rögök alatt szavak... hiányos a mondat.
Kipontozott rész, egy-egy "talán majd holnap"
Szöknek a percek, mint sok színes buborék.
Várok valamire... ringat a hintaszék.

Valóság és álom, boldogság, szenvedés,
kontrasztból párhuzam... szapora szívverés,
mint a kapkodó rímek a papírlapon,
érzésekből szikrák... ünnepi izgalom.

Ó és Új év között éber a pillanat,
nem kérek... kívánok, sóhajom felszakad.
Érted és miattad... remélem megérzed!
Legyen szerencsés és Boldogabb Új Éved!







VENDÉGVÁRÓ


Édesanyám, felébredtem,
tavaszízű a pitymallat,
mintha madárdal csalogatná
a napkeltét az ég alatt.

Édesanyám, szép napunk lesz,
bár a szél felhőket kerget,
mégis, mintha azt suttogná:
- Ma mindent életre keltek...

Édesanyám, készülődöm,
az ajtóm fölött aranyág,
ablakomban reám kacsint
a játszadozó napsugár.

Édesanyám, megetetek,
a tojást is összeszedem,
friss vizet is viszek nekik,
az udvart is összeseprem.

Édesanyám, ragyog a ház,
oly tiszta, mint a patyolat,
fölvettem a legszebb ruhám,
még megfésülöm hajamat.

Édesanyám, megterítek,
most ünnepi az alkalom,
hímes tojás, édes kalács,
díszítettem is gazdagon.

Édesanyám, kopognak már,
nyitok ajtót a vendégnek,
verendánkon sorakoznak
a víg kedélyű legények.

Édesanyám, jöjjön kend is,
magának kell választ adni,
tudja, éppen azt kérdezik,
hogy: - Szabad-e locsolkodni?

Kicsi Kincsem







VOLTAM, DE VAGYOK...


Voltam becézés, eltanult lépés,
szerkesztett mondat, halmozott kérdés.
Voltam vágyódás, cél és utazás,
megszakadt álom, képlékeny vászon.
Voltam szárnyalás, mélybe zuhanás,
túlzott tanulság, múlandó vakság.
Voltam tévedés, egyszerű, békés,
kétely a hitben, fohász lélekben.
Vagyok a válasz, döntésem támasz,
öntörvény, létezés... vagyok, önbecsülés.
































 
 
0 komment , kategória:  Zagyi G. Ilona  
Wass Albert: A funtineli boszorkány
  2017-08-24 22:00:24, csütörtök
 
 







Wass Albert: A FUNTINELI BOSZORKÁNY




A funtineli boszorkány Wass Albert 1959-ben, amerikai emigrációja alatt írt nagy sikerű regénye. Eredetileg három kötetből áll, de létezik négykötetes kiadása is, amelyben az eredeti kiadás második kötetét kettéosztották.

2005-ben 25. helyen került be a Magyarország 100 legnépszerűbb könyvét felvonultató Nagy Könyvbe. A magyar alkotások között ezzel a 11. legnépszerűbb könyvnek bizonyult.

Erdély, havasok alja, vadászatok, pásztorok és prepegyitok világa bontakozik ki Wass Albert leghíresebb regénytrilógiájában. Főhőse, Nuca egy boszorkányosan szép havasi leány. Nuca a zord világ ellentéteként maga a lelki szépség: a természet hűséges leánya. Látóasszonyi képessége személyes akaratán túli, végzetszerűsége mintegy isteni törvény megtestesítőjévé teszi.

A gyönyörű hajadon fokozatosan ébredt rá az erejére. Arra, hogy egyszerre látta a múltat és a jövőt, ha az emberek szeme közé nézett. Megmondta előre a zivatart, a szárazságot, a szelet. Kezdetben mintha egy ismeretlen ködből kinyúlt volna valami feléje, és így ösztönösen behatolhatott a szemek mögé, ahol mozaikképek villantak fel előtte. A belső erő, ez a ,,másik tudás" fokozatosan alakult ki benne, a láthatatlan hatalom megváltoztatta, megerősítette. Sokáig nem ismert más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a természet szavát.

Se írni, se olvasni, se számolni nem tudott, de teljes szívéből hitt a Jóistenben, s egy idő után egy láthatatlan kapu nyílt meg előtte. Ösztönlényből ,,nagy akaratú" asszonnyá vált, akire a jók szentként, látóasszonyként, a rosszak boszorkányként tekintettek.

Az áldott képesség mellett egy átokkal is verte a sors, akit megölelt, az ágyába fogadott, az előbb vagy utóbb a halállal randevúzott.

A meseszerű történetében - novellafüzérként - a főszereplőhöz kapcsolódva, homályba burkolt sorsok sokasága bontakozik ki. Birtalan, a halember, Farkas-Dumitru, Iván, az orosz, Garabonciás Gyerkó, Tóderik, Szőrfülű, az örmény kocsmáros, Vénség a Dószul Fulgerujról, Bandilla, Juon, Sándru Indrei: valamennyien a legendák feledhetetlen alakjaivá váltak.








A funtineli boszorkány - Film Wass Albertről és népszerű regényéről

Link



Wass Albert - A funtineli boszorkány I/II (hangoskönyv) 10:45:00

Link



Wass Albert - A funtineli boszorkány iI/II (hangoskönyv)

Link



A funtineli boszorkány - Új Színház, 2015.

Link








A funtineli boszorkány /Idézetek/


"Gondoltál már arra, milyen lenne, ha a nap egyszer csak megállana az égen? Megállana, és nem mozdulna többet. Minden megállana: a patak, a szél, a fű növése, az ember lába, minden. A madár a levegőben. A hal a vízben. Amit az ember gondol, és minden. Milyen lenne?
Úgy elgondolkoztam ezen néha: semmivel sem lenne több, mint amikor egy ember meghal. Valaki. Nem is egy ember, csak úgy: egy ember. Valaki. Aki hozzád tartozik. Aki minden. Aki a mindennél is több. Én azt hiszem, ez olyan egy kicsit, mint amikor a világnak vége van. (...)


"- Borzasztó dolog meghalni (...).
- Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó... De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet... Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek... Te hinted le éjtszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe."

Wass Albert







 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Wass Albert: ELVÉSZ A NYOM
  2017-08-24 21:15:17, csütörtök
 
 











Wass Albert: ELVÉSZ A NYOM



novella /gyönyörű/


Egy fadöntő látta meg elsőnek a rohanó csónakot a hat idegen gyerekkel. Ahogy később kiderült, a gyerekek a nemzetközi cserkésztáborhoz tartoztak s a Csiribókról jöttek alá a folyóra, játszani. Meglelték az öreg Hiribi csónakját az égerek között, beleültek s beeveztek vele a víz közepéig. Ott eltörött az ócska evező s az ár sodra elkapta a csónakot. Mikor a fadöntő meglátta a bajt, már alig negyven-ötven lépésnyire volt a csónak az átszakadt gáttól. A vízesés dübörgésétől nem lehetett hallani, hogy kiáltoztak-e a gyerekek vagy nem és látni sem lehetett tisztán az arcukat, olyan iszonyú sebességgel ragadta a víz a csónakot. A fadöntőbe beleakadt a rémülettől a szó. Csak szürkére vált arccal meredt a látványra. A csónak a hat gyerekkel rohant neki a vízesésnek és az ember ott a parton tudta, hogy nincs földi erő, ami megállíthatná.

És ekkor történt a csoda.

Később így mesélték el a szemtanúk: a csónak szédítő sebességgel rohant, már ott volt a vízesés fölött szinte, már a következő pillanatban alá kellett volna zuhanjon a mélységbe... és akkor hirtelen megállt. Megállt a harsogó víztömeg közepén, mintha megakadt volna valamiben. És állt mozdulatlanul. A fadöntő kiáltozására felrohantak a tutajosok a gát alól és kimentették a hat gyereket. Nem ment gyorsan a mentés, beletelt egy óra is, de a csónak állt mozdulatlanul, csak remegett minden deszkája a víz erejétől. Hanem abban a pillanatban, amikor az utolsó gyerek is kimászott belőle a fölötte átdobott kötélen: megrázkódott, elejével a magasba emelkedett és alázuhant a mélységbe. Forgáccsá ment szét alul a sziklákon. De a gyerekek akkor már biztonságban voltak.

Még aznap elterjedt a csoda híre a környező kis havasalji falvak babonás népe között. Baradlay tiszteletes este tudta meg a kovácstól. Érdeklődve hallgatta végig a történetet és bólogatott hozzá, ahogy ilyenkor szokás.

- Isten - mondta - az Úr hatalma végtelen.

- Jó-jó - mosolyodott el a kovács a papos beszéden - de ha nincs ott az a karó, vagy sziklakő, vagy mi a fene, ami a ladikot megakasztotta, ha nincs véletlenül pontosan azon a helyen, akkor az Úristen se sokat tehetett volna!

A fiatal pap szokva volt már az ilyen beszédhez és meg se hallotta jóformán. De másnap reggel valahogy eszébe jutott megint. Véletlen? Vagy Isten? Valaki húsz évvel ezelőtt bevert egy cölöpöt a gátba és valamivel erősebben verte be, mint a többit. A gátat elvitte közben az árvíz, de az egy cölöp ott maradt. Talán azért kellett erősebben beverje annak idején éppen ezt az egy cölöpöt, hogy húsz év múlva megmenthesse általa hat gyermek életét? Véletlen? Vagy Isten? Vagy mind a kettő ugyanaz?

Napközben többször visszatért hozzá ez a gondolat és olyankor mindég valami furcsa nyugtalanságot érzett. Mintha valami célja lett volna ennek a gondolatnak, mintha valami feladat kapcsolódott volna hozzá, csak nem tudta még, hogy mi. Délután elindult szokott sétájára. Két éve, amióta a teológiáról ide került, ebbe az elhagyatott kis hegyifaluba, minden délután megtette ezt a sétát. A tiszta, éles levegő, az erdő illata s a csönd, mely úgy borult alá a hegyekre, mint egy áttetsző finom üvegbura, világos és józan gondolatokat ébresztett benne a séták alatt és szüksége volt ezekre a világos és józan gondolatokra. Szüksége volt, mert rá akart jönni minden áron arra, hogy mi a papi élet feladata ezen a földön. Azzal tisztában volt, hogy maga az egyházi szolgálat még nem feladat, csak kötelesség. Mint ahogy a tisztviselőnek is kötelessége napi nyolc órát akták eligazításával eltöltenie egy irodában. Azonban ezen a kötelességen belül egy feladatnak is lennie kell, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata ebben az életben - kötelességen belül, vagy azon felül is talán - mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.

Baradlay tiszteletes az Istenre gondolt, aki ott van valahol minden titok mögött és lassan haladt megszokott ösvényén a folyó felé. Jó langyos nyári délután volt. Valahonnan a Csiribók felől pásztorkürt búgását hozta a szél s a zöldeskék égen pufók felhődarabok úsztak, fehérek mint a szappanhab. A völgyhajlat mögött halkan zsongott a folyó, zsongását szelíddé szűrték az erő fái és hallani lehetett túl a hegyoldalban a fadöntők kurjantásait: ,,huuuj-ho... huuuj-ho..." s a tompa roppanásokat, amikor egy-egy tutajnak való szálfa kidőlt.

Az ösvény rendre bekanyarodott a fővölgybe. A folyó zúgása fölerősödött, morajjá nőtt s az ösvény fölötti fenyőkről ideges percegéssel száraz tűlevelek hullottak. A fiatal tiszteletes megállt és végignézett a jólismert képen. A haragoszöld fenyvesoldalak meredeken szakadtak alá mindkét oldalon és lábuk alá selyemszőnyeget terített a rét egészen le a folyóig. A folyó mint egy fiatal óriás tombolt sziklapartjai között s a délutáni napfény aranyveretként csillogott nyugtalan vizén. Lentebb, a malomnál, kis tóvá szélesedett s a vízre fekete égerek hajoltak. Az átszakadt duzzasztógát sebén többölnyi sugárban zúdult alá a víz, akár az olvasztott üveg s zúgása remegéssel töltötte meg a levegőt. Az átszakadt gát megmaradt csücskéhez úgy tapadt hozzá a kis rozoga malom, mint egy széltől cibált szomorú fészek. Isten elhagyta a malmost - gondolta a pap, ahogy ott állt az erdőszélen és alánézett a völgyre. - Vagy a malmos hagyta el az Istent? Ki tudja azt, hol kezdődik el az ilyesmi...?

A vízesés alatt tutajosok kopácsoltak. Rönköket csúsztattak alá a hegyoldalon s a hántolt fenyőtörzsek nyers illatát fölhozta a szél a völgyön s meglengette, mint egy napszítta, aranysárga lobogót. A pap lassan megindult a malom felé. Fehér margaréták és kék harangvirágok között haladt lefelé a réten, néha megakadt a szeme egy-egy rezgő füvön és arra gondolt: mennyi zsenge kis szív, egyetlen száron. És arra gondolt: így remegnek az emberi szívek is az élet szelében s a szár, amin csüngnek, Isten kis ujja. De vajon miért rezegteti őket? Mi a célja velök? Mi a célja velem?

A part elhagyott volt. A duzzasztótó vizén a malmos fehér libái úszkáltak. A víz zúgása elnyomott minden hangot s a folyó fölött illatos kék pára lebegett, mint maga a békesség. A malom mozdulatlanul állt és élettelenül, mint egy koporsó, amit elfelejtettek betenni a földbe. A pap az ajtóhoz ment, de zárva volt. Egy pillanatig tanácstalanul állt ott és szeme a vízesés felé kalandozott. És akkor újra az eszébe jutott a csónak dolga, amiről a kovács beszélt volt. Hát itt, persze, itt történt a dolog. Valami furcsa kiváncsiság a gát felé irányította a lépteit. S akkor a szeme egyszerre csak megakadt valamin. Az átszakadt gát túlsó csonkján, egészen elöl, a harsogva alázúduló víz fölött valami szürkeség gunnyasztott. Egy ember. Egy ember ült ott mozdulatlanul és a vízbe bámult.

Ahogy közelebb ment, megismerte. Az öreg Hiribi volt, a halász. Mint egy vén hajlotthátú gém, úgy kuporodott a földsánc szélén és meg se mozdult. Csak amikor szemben vele, a kettétépett gát túlsó csücskén, megjelent a pap alakja, csak akkor emelte föl lassan a fejét. Hunyorgatva nézett, ahogy a vénemberek szoktak, aztán kalapjához emelte a kezét és a szája mozgott. De nem lehetett hallani a zúgásban, hogy mit mondott. Később újra mondott valamit és alámutatott a vízre. A pap megrázta a fejét, kezét a füléhez emelte és a vízre mutatott. A vén Hiribi megérthette, mert nem mondott többet semmit, csak legyintett. Aztán lassan fölállt és döcögve megindult a parton lefele, a tutajosok pallója felé.

Vajon mit akarhat? - tűnődött a tiszteletes. Tudta, hogy az öreg több mint húsz esztendő óta nem járt templomba. Történt vele valami akkor régen s azóta haragban állt az Istennel, úgy mondták az emberek. Kíváncsi volt és várt. Nézte a hatalmas víztömeget, ahogy mint egy kristálytiszta tömb alázúdult a mélységbe és dübörögve zúzódott porrá odalent a fekete sziklatarajokon. Újra eszébe jutott a csónak, amiről a kovács mesélt. Ha alázuhant volna, gondolta, ma hat gyerek nem élne. Hat gyerek: hat emberi élet... Isten kegyelme végtelen.

Időbe telt, amíg a vén Hiribi átkerült a pallón. Amíg döcögve végigjött a gáton s megállt a pap mellett.

- Adjon Isten, Hiribi - köszönt reá a pap.

Az öreg csak morgott valamit, hangját elnyelte a zúgás. Aztán előre hajolt és görcsös, száraz kezével odamutatott a rohanó ár közepére.

- Lát ott valamit?

Majd közelebb hajolt a paphoz és úgy ordította a fülébe a kérdést:

- Lát valamit ott?

A pap odanézett, ahova a Hiribi keze mutatott. A vastag, sima víztömb zöldessárga volt és átlátszó, mint az üveg. Látni lehetett alatta a simára csiszolt köveket s a kövek között megkapaszkodó sötét vizifüvet, melyet csapkodva lengetett a víz ereje.

- Nem! - ordította bele a vénember fülébe. - Semmit se látok!

- Na azért! - recsegte vissza az öreg Hiribi és szeme jelentősen nézett a pap arcába. Egyesen a szemébe nézett, sokáig. Különös nézése volt, a pap nyugtalan lett tőle.

- Mi kellene ott legyen?

Az öregember tekintete titokzatos lett. Aztán odahajolt egészen közel a pap arcához.

- Ott akadt meg tegnap a csónak! Pontosan azon a helyen! Hát miben akadt meg, azt mondja meg nekem?

A pap újra odafordult a vízhez. Szeme kutatva fúródott az átlátszó, zöldessárga tömbbe és felszántotta a talaját. Sima kövek. Fűcsomók. Újra sima kövek. Más semmi. Talán a harsogás okozta, vagy a sebesen rohanó víz, de a papot valami furcsa szédülés fogta el egy pillanatra és meg kellett fogodózzék az öregember vállában.

- Na? - horkant rá az öreg - hát mit szól ehhez?

- Biztos, hogy ott akadt meg a csónak?

De érezte, hogy gyerekes és félszeg ez a kérdés. Az öreg erősen ránézett.

- Máshol talán lát valamit, amiben megakadhatott volna?

Nem, máshol sem volt semmi. Se cölöp, se szikla, se egyéb. Csak a rohanó vízoszlop s alatta a simára csiszolt talaj.

- Jöjjön - mondta a pap és megijedt a saját hangjától.

Megmarkolta a vénember zekéje ujját és húzta maga után. Mikor már eltávolodtak annyira a gáttól, hogy nem kellett kiabálni, szembe fordult vele.

- Mit akar mondani?

Az öregember meghökkent.

- Én? Itt a tiszteletes úr kell mondjon valamit, nem én.

A pap néhány pillanatig rámeredt a barázdás, fakó arcra, a fogatlan csorba szájra, mely félig nyitva állt és úgy mutogatta feketére vénült ínyét, mint aki csodára vár. Aztán elfordult és a földet kezdte szemlélni.

- Az Úr csodálatosan működik - mondta gépiesen a szája, de ugyanakkor érezte, hogy amit mond, az élettelen és üres.

- He! - reccsent egyet az öreg Hiribi hangja - ha mást nem tud, akkor hallgasson ide: van Isten, vagy nincs Isten? Lássa ez a kérdés. És ezt nem lehet csak úgy elintézni, hogy betanulok mint a mátyásmadár néhány szót, amit mások leírtak s azt aztán mindég elmondom. Mert ide hallgasson: én valamikor azt hittem, hogy van. Ez még akkor volt, régen, gyermekkoromban. Aztán fölnőttem, megházasodtam, családom lett s akkor már nem voltam többé biztos a dolgomban, hogy van-e vagy nincs. Na és aztán akkor történt az velem. Tán hallott róla maga is. Több mint huszonöt éve már annak. Betegség verte le mind a három fiamat egyszerre. A doktor, akit kihoztunk volt a városból, azt mondta: olyan ragályosság esett beléjük, ami ellen nem találtak föl szert. A pap is eljött hozzánk és azt mondta: Isten az egyetlen segítség.

- Tudja, én akkor nem voltam ám ilyen ágrólszakadt, mint most. Volt egy ügyes házam, százhúsz juhom, három tehenem s valami kaszálóim az erdő alatt. Azt mondtam a papnak: ide hallgasson. Van Isten, vagy nincs? Van, felelte a pap. Hát ha van, akkor mit kíván tőlünk ez az Isten? Hogy jókat tegyünk és segítsünk a szegényeken, meg miegyéb, felelte a pap. Elég sok mindent mondott, én biza nem emlékszem már rá, de azt magának úgyis tudnia kell, hogy miket mondanak ilyenkor a papok. Elég az hozzá, hogy én a végin megkérdeztem azt a papot: s ha én Isten kedvében járok, ő is megsegít engem? Meg, felelte a pap. Én pedig még azon a napon szétosztottam mind a százhúsz juhomat a legszegényebbek között, mind a három tehenemet odaadtam egy-egy sokgyermekes özvegyasszonynak, akinek az urát leütötte a fa. Ami kis pénzem volt, szétosztottam azt is s aztán azt mondtam: na Isten, én megtettem a magamét, úgy ahogy te kívántad. Most aztán rajtad a sor! S azon az éjszakán meghótt mégis mind a három fiam.

- Hát lássa, én akkor azt mondtam: nincs Isten. Hazudnak a papok. És egészen jól megéltem a magam módján huszonegynehány évig úgy, hogy nem volt Isten. Mert tudja, az úgy van, hogy csak akkor nem lehet elbírni az életet, ha az ember nem biztos abban, hogy van-e vagy nincs. Ha az ember ide-oda töpreng ezen. Hiszi is, meg nem is, hogy nincs. De ha egyszer tudom azt, hogy nincs, akkor már éppen olyan jól meg lehet élni mellette, mintha azt tudnám, hogy van. Békességben éltem húszegynéhány évig, mert tudtam azt, hogy nincs. És most itt van, ni: hat ilyen idegenből idevetődött a gyerek ellopja a csónakomat, a csónakot odahajtja a víz a gáthoz s a hat gyereknek a csónakkal együtt el kell pusztulnia, mert nincs Isten, aki megállítsa azt, ami egyszer a pusztulásba indult. És mégis megállt a csónak. És addig áll, amíg kimentik belőle a hat gyereket. S akkor tovább megy és vége. És nincs se karó, ami kiálljon a vízből, se cölöp, se egy valamirevaló kő, ami megakaszthatná a csónakot. Hogy az ember azt mondhatná: fene nagy szerencséjük volt! Semmi nincs. Hát lássa, tiszteletes úr, ez itt a baj. Nincs Isten. Jó. Az én három fiam meghalt akkor, mert nincs Isten. De akkor miért nem pusztult el ez a hat is? Mitől akadt meg a csónak, ott ahol semmi sincs, ami megakassza? Erre feleljen?

A vénember savószínű szemei úgy tapadtak a pap arcára, mintha ki akarták volna szívni belőle a választ.

- Nem ismerhetjük az Úrnak útjait - felelte akadozva a tiszteletes - gyarló emberi elménk nem foghatja föl az Ő szent nagyságát...

Az öreg ember sóhajtott.

- Idefigyeljen. A tutajosok egy része odalent azt mondja, hogy minden csónak megakadna azon a helyen, ha hat gyermek súlyával megterhelnék. Ők tehát azt mondják, hogy nincs Isten, csupán a víz sekély azon a helyen. A többi tutajos nem mond semmit, csak vonogatja a vállát. Ezek azok, akik nem biztosak benne, hogy van-e, vagy nincs. Hát most, ha lenne nekem még egy csónakom, végire járnék a dolognak. Ha velem is megakadna ugyanazon a helyen, akkor azoknak lenne igazuk, akik azt mondják, hogy nincs Isten, csak a víz sekély. Ha pedig odavesznék, akkor ez azt jelentené, hogy van Isten s hogy ez az Isten valami oknál fogva megmentette azt a hat gyereket. Érti ezt, tiszteletes úr? De az a baj, hogy nincs másik csónakom s így az igazat egyéb úton kellene megtudni. De hogyan? He?

Majd hogy a pap nem felelt azonnal, még hozzátette:

- Mert ha se kő nincsen ott, se cölöp nincsen ott, akkor mi az, ami megakaszthat egy csónakot, hacsak nem...?

- Az Isten - felelte a pap csöndesen és bólintott - az Isten nem egy csónakot, de egy hajót is megakaszthat, Hiribi. Nem egy hajót, de egy egész világot. Ha úgy van kedve...

A vénember felmorgott.

- He. Ha úgy van kedve! Ezt akkor mondják a papok, ha nem tudnak felelni arra, amit az ember kérdez tőlük. De mondok én valamit a tiszteletes úrnak - és itt az öregember kiegyenesítette hajlott derekát, s görcsös ujjával megbökte Baradlay mellén a kabátot - én nekem lehet egyszer így kedvem, s egyszer úgy, mert én ember vagyok csak. S magának is lehet, mert maga is csak ember. De Istennek, ha van, nem lehet. Érti? Ő kell tudja, hogy mit csinál s mit miért csinál. Azért Isten. Ha van. Már pedig ezt tudni kellene, hallja. Mert amíg tudom azt, hogy nincs, hát addig nincs. Éppen úgy megélek, mintha azt, hogy nincs, hát addig nincs. Éppen úgy megélek, mintha azt tudnám, hogy van. De ha tudom is, meg nem is, hogy van és tudom is, meg nem is, hogy nincs: úgy tiszteletes úr, sem élni, sem meghalni nem lehet...

Azzal megfordult s szóköszönés nélkül otthagyta a papot a víz partján. Vissza se nézett, csak ment, döcögött, míg el nem nyelték a folyóparti égerek.

Baradlay tiszteletes azon a napon semmit sem aludt. Egész éjszaka fel s alá járt a szobájában. Másnap, úgy alvatlanul, karikás szemekkel, fölkapaszkodott a Csiribókra, a cserkésztáborhoz. A hatalmas tisztás tele volt sátrakkal. Tizenhat nemzet lobogója lengett az árbocrudakról. Csak úgy nyüzsgött a sokféle gyerek. Baradlay megkereste a tábor parancsnokát. Egy komoly, idősebb úr volt, akit maga a miniszter rendelt ki erre a feladatra. Baradlay bemutatkozott.

- Hallottam az esetről, lent a gátnál... kezdte.

A táborparancsnok összevonta a szemöldökét.

- Az ember nem lehet eléggé előrelátó ennyi gyerekkel - felelte - kétezer gyerekre ügyelni nem kicsiség. Egyébként a mentést végző embereket bőségesen megjutalmaztuk - tette hozzá sietve - és gondoskodtam arról is, hogy a halász, akié a csónak volt, szintén kártalanítva legyen...

Baradlay idegesen fészkelődött.

- Szabad lenne megtudnom annak a hat gyereknek a nevét - kérdezte félszegen - mint a község lelkipásztora följegyzéseket vezetek a fontosabb eseményekről...

- Kérem, nagyon szívesen - udvariaskodott a parancsnok és elővett egy nagy könyvet - ez a tábornapló.

Baradlay följegyezte az adatokat a noteszébe, váltott még néhány szót, aztán elbúcsúzott. Búcsúzás közben, mintha csak úgy mellékesen tenné, megkérdezte:

- És mi a véleménye parancsnok úrnak? Mi okozta, hogy a csónak éppen az utolsó pillanatban, közvetlenül a mélység fölött megállt?

A derék úr meglepődve nézett a papra.

- Hogy mi okozta? Az igazat megvallva még nem is gondolkoztam ezen. Bizonyára egy kő, vagy egy olyan cölöp, vagy valami. Ami az ilyen átszakadt gátak helyén mindég akad.

- És mit szólna, ha azt mondanám, hogy azon a helyen nincs se kő, se cölöp, se semmi, csak a sima, rohanó víz?

A parancsnok egy pillanatig megütközve nézett a papra, aztán elnevette magát.

- Akkor azt felelném, hogy bizonyára rosszul tetszett megnézni a helyet. Mert ahol semmi sincs, ott nem is akadhat meg semmi. Ez csak világos, nem?

- Hogyne, nagyon is világos. Köszönöm a türelmét parancsnok őr.

Meghajolt és elment. A parancsnok fejcsóválva nézett utána.

Aznap este Baradlay tiszteletes előkeresett egy vadonatúj iskolásfüzetet és annak első lapjára gondosan, tintával bemásolta a noteszében lévő adatokat:

1. Drágffy Gergely, herceg. Született Kassán 1900. február 16-án. Harmadik gimnazista Budán, a Ferenc József nevelőintézetben. Otthona: Eskő, utolsó posta Eperjes. Apja nagybirtokos.

2. Vrana Basil, született 1899. április 18-án, Prágában. Negyedik gimnazista. Apja kereskedő. Lakás: Prága, Gotthelfstrasse 193.

3. Lubovszki Kazimir, született 1897. augusztus 22-én, Varsóban. Bécsben tanul, negyedik gimnazista. Apja állami hivatalnok. Otthona: Varsó, Wolowska Ulica 87.

4. Pohrisch Gottfried, született 1899. június 6-án, Bécsben. Negyedik gimnazista. Apja bankár. Otthona: Wien, XII. Rosengasse 11.

5. Bursanu Jon. Született 1899. december 2-án, Bucurestiben. Apja ügyvéd. Otthona: Bucuresti, Str. Toma 2.

6. Habicht Herbert. Született 1899. január 4-én, Königsbergben. Apja orvos. Címük: Königsberg, Landstrasse 56.

Mikor ezzel megvolt, becsukta a füzetet és a fedőlapra fölírta nagy betűkkel:

Malomgát, 1913. július 21.

Aztán hosszasan ült a csukott füzet előtt és gondolkodott. A kis petróleumlámpa kanóca halkan sercegett az asztalon és a sápadt fény hosszú, fekete árnyékokat vetett a bútorok mögé. Hirtelen elhatározással bemártotta a tollat a tintatartóba és lassú, gondos kézzel odaírta föléje, mintha címet írna: Isten.

Aztán gyorsan belökte a füzetet az asztalfiókba, elfújta a lámpát és lefeküdt aludni.

De másnap újra elővette a füzetet és sokáig nézte a címlapot. Aztán hirtelen egy kérdőjelet rajzolt az ,,Isten" szó elé. Majd mintha megszégyellte volna magát, gyorsan kinyitotta a füzetet és a tegnapi bejegyzések alá odaírta még a következőket:

- Saját szememmel győződtem meg, hogy azon a helyen, ahol a csónak megakadt volt, sem kő, sem cölöp, sem egyéb kiálló tárgy nincs, ami megakaszthatta volna. Hiribi szerint...

Itt megállt az írásban és sokáig gondolkodott. Majd gyors mozdulattal kihúzta az utolsó két szót és így folytatta:

,,Egy helybeli öreg halász vallomása szerint a víz azon a helyen mindenképpen túlságosan mély ahhoz, hogy egy bármennyire is megterhelt csónak zátonyra futhasson. Egyetlen lehetőség tehát..."

Itt újra abbahagyta az írást. Az ajtón kopogtak, valaki megzavarta. Később kihúzta ezt a három szót is és helyette ennyit írt csak oda: ,,Az Úr útjai csodásak."

Néhány nap múlva kifulladt fadöntők hozták meg a papilakhoz a hírt, hogy mi történt az öreg Hiribivel. Az urak, akik fent a Csiribókon tanyáztak a sok zöldinges gyerekkel, egy vadonatúj csónakot küldettek neki valahonnan, kárpótlásul azért a másikért, ami ott veszett a gát alatt. Az öreg úgy nézte az új csónakot, mint aki elvesztette az eszét. Akik ott voltak, amikor a csónakot a szekérről leemelték, esküsznek, hogy egyre csak az Úristent emlegette. Hogy az Úristen küldi neki ezt a csónakot, hadarta folyton. Bizonyára el kellett veszítse az eszét, mondták az emberek, mert csudálatos dolgokat művelt. Először is megtöltött öt zsákot kővel s egyenként beemelte azokat a csónakba. Aztán beleült maga is és beevezett a malomtó közepéig, odáig, hol a sodrás elindul. Ott eldobta messzire az evezőt, leült a padra és elkezdett hangosan énekelni. Csupa zsoltárokat énekelt. A víz pedig ragadta a csónakot, egyre sebesebben, a gát felé. Csak énekelte a zsoltárokat s a csónak egyre sebesebben siklott a vízesés felé. Mikor odaért, pontosan arra a helyre, ahol annak idején a gyermekek csónakja csodálatosképpen megakadt volt, akkor felállt az öreg Hiribi a vadonatúj csónakban. Akik látták, esküdtek rá, hogy olyan volt az arca mint az apostoloknak. Még akkor is énekelt, amikor a csónak aláfordult vele a zúgón. Belekerült jó néhány órába, amíg a holttestét ki tudták horgászni lent a tutajosok. A szép új csónak is pozdorjává tört. Biztos, mondták az emberek, hogy eszét vesztette az öreg Hiribi s úgy ment a halálba.

Baradlay tiszteletes végezte a szertartást az öreg Hiribi temetésén. Nagy dolog volt, mert tulajdonképpen nem járt volna neki papi temetés, úgy vélték sokan a szenteskedő vénasszonyok közül. Hiszen maga végzett az életével. De a legtöbben úgy forgatták a dolgot, hogy szerencsétlenség történt vele. Elvesztette az eszét s úgy történt a baj. Így aztán helyet adtak neki a köztemetőben.

Az emberek nem sokat értettek abból, amit a fiatal tiszteletes azon a napon a vén Hiribi sírjánál mondott. De ez nem is tűnt föl nekik különösebben. Megszokták már, hogy a papoknak külön nyelvezetük van, ami a templom számára készült s nem arra, hogy az egyszerű népek is megértsék. Ami feltűnt nekik, az a tiszteletes hangja volt inkább. Valaki meg is jegyezte, talán maga a kurátor:

- Nagyon érti a dolgát ez a mi papunk, meg kell hagyni. Úgy megadja a módját, mintha a tulajdon édesapját temetné.

Bizonyos fokig szerencséje volt Baradlay tiszteletesnek, hogy a vén Hiribi temetésén csak egyszerű hegyiemberek voltak jelen s a szavak között hibát keresni kitanult úri fül nem hallotta ezt a beszédet. Mert bizony könnyen meggyűlhetett volna a baja a fölötteseivel. Így is nagyot nézett két évre rá az öreg esperes, amikor egy vizitáció alkalmával áthaladva a temetőkerten, szeme egy fejfán akadt meg, melyen ez állott, égetett betűkkel:

,,Itt nyugszik
Hiribi Pál
halász
élt 66 évet
s belehalt
Istenbe
akit nem hitt
de megtalált".

- Hát ez miféle pogányság? - hökkent meg a derék úr, - ki íratta ezt a szörnyűséget ide? Hogyan engedhet meg ilyesmit a tiszteletes úr?

A temetőőr is ott volt és a papra nézett, mert ő íratta volt föl ezeket a szavakat a vén Hiribi fejfájára. De amikor látta, hogy a tiszteletes miként veresedik el, csak megköszörülte a torkát és kihúzta a bajból.

- Már tessék elhagyni, esperes úr - mondta - őmaga kívánta, hogy ez álljék a sírján, a vén Hiribi. S münk meg úgy gondoltuk, hogy egy halott atyánkfia utolsó kérésit mégis csak teljesíteni kell, nem igaz, Na meg aztán, mondottuk a tiszteletes úrral, ki a rossz nyavalya ér rá, hogy fölmásszék ide a hegyre s pont azt olvassa el, ami a vén Hiribi fejfáján szárad...?

Hát így húzta ki a temetőőr a papot a bajból azon a napon. Az esperes nem is tett róla később sem említést, annyira megtetszett neki az öreg temetőőr felelete. Meg is feledkezett rendre mindenki az öreg tökéletlen halászról, aki maga hajókázott bele a halálba. Történtek egyéb, nagyobb és szörnyűségesebb dolgok a világban. De Baradlay tiszteletes belső szobájában, mélyen a könyvek alatt, a polcon, egy kis fekete füzet emlékezett az öreg Hiribire, pedig a neve nem is volt beleírva sehol. Azonban voltak ott sorra egymás alatt egyéb adatok. Ilyenek mint:

,,Eskői lelkipásztor levele szerint a fiatal Gergely herceget ötéves korában egy megvadult hátasló levetette. Csodával határosan maradt életben."

Vagy: ,,Eskői lelkész levele szerint Drágffy Gergely kezében hétéves korában elsült egy vadászfegyver. A golyó horzsolta az arcát és csak hajszálon múlt, hogy nem végzett vele. Ugyanebben az évben leesett egy húsz méter magas jegenyefa tetejéről, ahonnan szarkafiókát akart lehozni és lábficamodáson kívül egyéb baja nem esett."

,,1914. január 19. Eskői levél szerint a fiatal Gergely herceg vidrára vadászva beesett a jég alá és csodával határosan menekült meg."

Alatta zárójelben: ,,érdekes lenne tudni, vajon a többi ötöt is ennyiszer védte meg a Láthatatlan Kéz?"

Majd tovább: ,,Eskői lelkész levele szerint Gergely herceg nem valami jó bizonyítványt hozott haza. Istennek tehát nem lehet terve vele a tudás terén. De vajon hol?"

De akadtak följegyzések a többiekről is:

,,Lubovszki Kazimirról sikerült megtudnom annyit, hogy nyílteszű, értelmes fiú, azonban csínyjei miatt már két iskolából kitették. Ügyesen rajzol."

,,1914. június 6. Pohrisch Gottfriedet apja Angliába küldte további iskoláztatás végett. A bécsi magyar ref. lelkipásztori hivatal válaszából arra lehet következtetni, hogy a család nem túlságosan népszerű. Zsidók. Rokonságban vannak a Rotschild-házzal.

,,1914. július 1. Habicht Herbert Berlinben egy ifjúsági pályázaton első díjat nyert. Tudományos jellegű pályaművel. A fiú 15 éves."

Végül az utolsó bejegyzés:

,,1914. december 6. Ma kaptam levelet az eskői kollégától, aki értesít, hogy Drágffy Lajos herceg tartalékos huszár főhadnagy az oroszok ellen vívott első ütközetben hősi halált halt. Adjon az Úr békés nyugodalmat neki és valamennyinek, aki még következik utána."

Ezután a füzet úgy látszik bekerült valahova a láda fenekére, könyvek közé, vagy kitudja hova. Mindenesetre Baradlay tiszteletes nem írt belé többet semmit. A világtörténelem sodró eseményei más irányba terelték figyelmét. Az 1914 utáni esztendők borzalmas katasztrófái elhomályosították a malomgáti csónak epizódját.

A tiszteletes életének arról a szakaszáról annyit tudunk még, hogy a község, ahol lelkipásztorkodott, 1919-ben román megszállás alá került. Két évre rá összeesküvés címén a román rendőrség letartóztatta és több lelkésztársával együtt a fogarasi várbörtönbe került. Innen tizennégy hónap múlva szabadult ki. Fogait közben kipofozták a szájából a vallatások során, szeme meggyöngült, haja őszülni kezdett. Szabadonbocsátása után néhány budapesti napilap megemlékezett róla, sőt egy, az igazságért lelkesedni tudó fiatal angol újságíró riportot is közölt valamelyik másodrangú londoni lapban a megkínzott prédikátorról. Aztán elmerült ő is a feledésnek abba a feneketlen sötétségébe, amelybe Európának azokban a lázas konjunktúra-éveiben az otthontalanná váltaknak annyi ezrei elmerültek. 1929-ben tűnt föl újra a neve, egy ,,Levél haza" című írás alatt, melyet az egyik Erdélyben megjelenő egyházi lap közölt. Így állt ott: Baradlay Károly, littletowni ref. lelkész.

Hogy miképpen került Baradlay tiszteletes ebbe a Montana állambeli kis bányavároskába, arról nem sokat tudunk. Valószínűleg az egyházi szervezetek útján. 1926-ban jelent ott meg, mint segédlelkész, majd két év múlva, 1928 tavaszán, amikor főnöke 24 esztendő szolgálatának súlyával a vállán nyugalomba vonult, ő lépett az örökébe. Hívei egyszerű emberek voltak. Bányászok. Nagyobbára Európa hajótöröttei szintén, hiszen Littletown egészen új alapítású városka volt. Mindössze 1922-ben nyilvánították várossá az alig tíz évvel azelőtt létesült bányásztelepülést. Szép számban éltek ott magyarok is és Baradlay tiszteletes úr - vagy ahogy akkor nevezték: Reverend Charles Baradlay - hosszú estéin elbeszélgetett velök a régi emlékekről, az óhazáról, és ami rossz volt, az lassan feledésbe merült s csak a szép maradt meg és élt tovább valahol a lelke legmélyén, fájdalmas honvággyá nemesülve.

Baradlay tiszteletes agglegény maradt. Magányos, furcsa ember. Így történhetett, hogy 1948-ban, húszéves littletowni lelkészi jubileumakor már annyi megtakarított pénze volt, hogy élete végéig kényelmesen megélhetett volna belőle. A fárasztó jubileumi ünnepség után, este, dolgozószobájának karosszékében ülve el is gondolkodott ezen. Hogy mi telt el és mi van még hátra. Hogy mi volt az értelme annak, ami eltelt s mi értelmét lehetne még adni annak, ami hátra van. S ahogy így a számadáson tűnődött, a számadáson, amit egyszer majd valahol be kell nyújtani: valami különös, nyugtalan érzés fogta el. Mintha mindannak, ami történt, nem lett volna célja és értelme. Mintha mindaz az idő, ami eltelt, fölöslegesen telt volna el. Valahogy úgy érezte magát hirtelen, mint a versenyfutó, aki az utolsó tíz percben döbben rá, hogy még semmit sem futott és ijesztő izgalom fogja el, hogy miképpen éri el a célt. De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap-nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és... és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi, egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt s ami történt?

És akkor, ahogy ott ült a karosszékben, késő éjszaka és ezeken gondolkozott, egyszerre csak eszébe jutott a vén halász Hiribi. Úgy látta maga előtt ráncos arcát, mintha néhány perccel azelőtt mondta volna csak: ,,ha tudom, hogy nincs Isten, éppen úgy meg tudok élni vele, mintha tudom azt, hogy van. De ha tudom is meg nem is, hogy van és tudom is meg nem is, hogy nincs: akkor sem élni, sem meghalni nem lehet úgy, ahogyan kell..."

Igen, hallotta tisztán a szavakat, az utolsó szavakat, amiket a vén Hiribi szájából azon a régi-régi nyáron hallott volt. ,,vajon én tudom-e hogy van...?" döbbent meg az öreg tiszteletes ott a karosszékben, emlékbeli vén Hiribi szavain ,,vagy csak hiszem? Hinni nem annyit jelent-e: tudni is, meg nem is? Lám vén féleszű Hiribi azért élt, hogy földerítse magának ezt a titkot, s amikor megtudta, amit tudni akart, belehalt a titokba. De én... én miért éltem...? Vajon nem mindnyájan ezért a titokért élünk? Hogy földerítsük életünk nagy titkát, az Istent? S mit tettem én, hogy megoldjam a titkot, a magamét? Hogy ne csak higgyem, hanem tudjam is...?"

S ahogy ott ült és ezeken töprengett, egyszerre csak eszébe jutott mindaz, ami az öreg Hiribivel összefüggött. Mindaz, ami harmincöt évvel azelőtt ott abban a messzi kis erdélyi falucskában történt. Mindaz, amit akkor gondolt és érzett... s hirtelen, mint valami rettenetes, pánikszerű fölismerés szakadt reá hirtelen a tudat, hogy harmincöt éven keresztül elmulasztott valamit. Elmulasztott tovább menni egy megtalált nyomon, mely talán Isten nyoma volt s mely elvezette volna a tudáshoz. Elmulasztotta azt, ami életének a feladata volt talán: bizonyságot szerezni arról, kézzelfogható bizonyságot, hogy van Isten! Hogy van, mert nyoma van, amit követni lehet. Hogy van, mert akar valamit. Mert cselekszik, fizikai törvények ellenére is, ha szükséges, hogy életben tartsa azokat, akikkel terve van!

Izgalmában fölugrott. Fel-alá járt, hátán összetett kezekkel. Emlékezett, hogy annak idején adatokat írt bele egy füzetbe, s hogy ezeknek az adatoknak a nyomán kellett volna tovább kutatni Istent, mint ahogy egy bonyolult képlet után kutat lombikjai között a vegyész, az elemek titkait nyomról nyomra követve. Isten is egy bonyolult képlet, melynek elemei az emberi életek, s aki az őáltala megjelölt életek titkát megfejti, következtetni tud a megsejtett egészre. S neki szeme előtt jelölt meg az Isten hat emberi életet s ő hűtlenül megfeledkezett erről!

Izgatottan túrta össze fiókjait a füzet után. Remegett a keze: ha elvesztek az adatok, Isten nyoma is elveszett! Isten harmincöt évvel ezelőtt otthagyta szeme előtt lába nyomát a gáton, csak követnie kellett volna s ő Istent hirdetve megfeledkezett a nyomról, mely mögött Isten maga rejtőzött, titok ködébe burkolva. Ezt a ködöt, ezt kellene eloszlatni! Talán nem késő még! Talán ez a nagy feladat, amiért élnie kellett, s lám ő is csak vénségére döbbent rá, akár a bolond Hiribi!

A füzet nem volt sehol. Feltúrta a könyves szekrényeket, a fiókokat, mindent. A füzet nem volt sehol. Hajnalodott már, amikor eszébe jutott egy ócska öreg láda fent a padláson.

A littletowni segédlelkész, egy vidám, fiatal amerikai fiú, éppen reggeli tornáját végezte a gyepen, amikor meglátta az öreg Baradlayt lefele jönni a padláslépcsőn. Döbbenve mered reá. még ilyen öregnek nem látta soha. Arca fakó volt és ráncos, ősz haja borzolt. Görnyedt tartással ereszkedett alá a meredek lépcsőn, egyik keze a korlátot markolta, másik görcsösen szorított valami ócska fekete füzetet. A segédlelkész úgy tornaruhában odaszaladt hozzá.

- Jó reggelt nagytiszteletű uram! Nem jól érzi magát?

Az öreg pap fáradt arcán különös, gyerekes mosoly rángott végig.

- Dehogynem, kedves fiatal barátom, dehogy is nem! Soha ilyen jól nem éreztem magamat, higgye el! Megtaláltam valamit, amit harmincöt évvel ezelőtt elvesztettem! Mintha csak magamat találtam volna meg!

Csillogtak a szemei, akárha könnyek lettek volna benne. A keze is olyan különösen reszketett. A segédlelkész hosszasan nézett utána és arra gondolt, amire minden fiatal gondol néha: milyen rossz lehet öregnek lenni. És aztán arra: ha nyugdíjba menne az öreg, én lennék a littletowni lelkész...

És úgy is történt igazán. Még hamarabb, mint gondolta volna. Reverend Baradlay nyugdíjazását kérte. Vett magának Littletown fölött, az erdők szélén, egy kicsi házat, oda átvitette minden holmiját. Önmaga pedig útlevelet kért Európába. ,,Átmegyek kissé, hogy megnézzem még egyszer azt a földet, amelyiken születtem. s ahol élnem kellett volna, ha az emberek országa Isten országa lenne." Barátai igyekeztek lebeszélni erről. ,,Nem jó az" mondták ,,visszatérni oda, ahol az ember fiatal volt. Ahol az ember valamikor otthon volt. A világ változik, az emberek változnak és szomorú az, ha idegennek érezzük magunkat ott, ahol valamikor otthon voltunk. Európa nagyot változott azóta s akinek honvágya van a régi Európa után, az ne térjen vissza az újba." Így mondták a barátok. De az öreg Baradlay tiszteletes csak mosolygott. ,,Valamit elmulasztottam volt annak idején" mondta ilyenkor ,,s azt most jóvá kell tegyem. Meg kell keressek hat embert." ,,Ki tudja, hol vannak azóta" csóválták a barátok a fejüket ,,nehéz ennyi idő múlva megtalálni valakit, két világháború után..." De az öreg Baradlay csak mosolygott titokzatosan. ,,Istennek minden lehetséges" mondta és egy szép napon hajóra ült.

Ez történt 1949 júniusában.

Forrás: Wass Albert: Elvész a nyom - részlet
















 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Mellékhatás: HALÁL
  2017-08-24 11:45:08, csütörtök
 
 











MELLÉKHATÁS: HALÁL - Egy benfentes vallomásai a gyógyszeripar működéséről


Mottó:

"Ép testben épp hogy élek!"



Egy gyógyszergyári vezérigazgatónak elege lett és elmondta az igazat a gyógyszergyárakról


Orvosok lekenyerezése, hatalmas profit, méregdrágán kínált filléres hatóanyagok, gyógyszerek nem tudományos tesztelése, a hatóságok megvesztegetése, kitalált betegségek, hatalmas marketingkampányok, sötét titkok, rengeteg pénz, amivel mindent el lehet tusolni, seregnyi károsult és szenvedő ember, akinek fogalma sincs, hogy minek is esett áldozatául. Így lehetne legjobban leírni a mai gyógyszeripart néhány szóban.

John Virapen, aki 35 évig gyógyszeripari bennfentes volt, úgy döntött, hogy a nyilvánosság elé lép és leleplező vallomásával próbálja megállítani a lavinát, amit egykori gyógyszergyári vezérigazgatóként elindított. Ő volt ugyanis az egyik legnagyobb gyógyszeripari óriás, az Eli Lilly svédországi vezérigazgatója, aki végigjárta a ranglétrát egészen az üzletkötőtől a vezérigazgatóig és teljesen átlátta a rendszert.

Idős korára azonban, amikor megállapodott és ő is apa lett, rádöbbent, hogy a gépezet, aminek építésében része volt, ami a betegségek futószalagjára teszi az egészségeseket, annak a saját fia is bármikor áldozatául eshet.

Lelkiismerete által hajtva könyvet írt, pereskedett, felvállalta korábbi ocsmány tetteit és úgy döntött, hogy elmondja a világnak, minek volt tanúja és részese, mialatt a világ egyik legnagyobb cégének, az Eli Lilly-nek dolgozott.

Az Eli Lilly-ről annyit, hogy a Fortune 500 listája szerint (egy lista, ami bevétel alapján sorrendbe rakja Amerika 500 legnagyobb cégét) a 130. legnagyobb vállalat. Mellékesen megjegyezném, hogy 12 másik gyógyszergyár is benne van még a top 500-ban, van aki az előkelő 35. helyen. Az Eli Lilly 20 éve Magyarországon is jelen van.

A volt gyógyszergyári vezérigazgatót lelkiismerete nem hagyta nyugodni és kiterítette a kártyákat az asztalra

John Virapen Mellékhatás: Halál című könyvében leírja az egész folyamatot, hogyan veszik rá a gyógyszergyárak az orvosokat, hogy az ő termékeiket írják fel, hogyan vesztegetik meg drága utazásokkal és ajándékokkal a véleményvezéreket, elismert kutatókat és orvosokat, hogy pozitívan nyilatkozzanak gyógyszerekről, amik súlyos mellékhatásokkal járnak és valójában inkább be kellene tiltani őket. Arról ír, hogyan manipulálják a gyógyszerek forgalomba hozása előtti teszteket, hogy pozitív eredmények jöjjenek ki, annak ellenére, hogy a tesztelések alatt gyakran halálos áldozatok is voltak. Hogyan hamisítják és manipulálják a jelentéseket és a statisztikákat, hogy a mellékhatásokat és a haláleseteket eltusolják.

Hogyan pénzelnek a gyógyszergyárak kutató orvosokat, egész intézményeket, hogy a saját oldalukra állítsák őket. Sőt a gyógyszeripar, ha fogy a piac, azaz fogy a beteg emberek száma, masszív marketing kampányokkal új betegségeket ültet el a köztudatba, hogy ezzel növelje a gyógyszerek forgalmát és már nem riadnak el attól sem, hogy a gyerekeket tekintsék értékesítési célpiacnak.

Arról is beszámol, ha netán perbe keverednének a gyógyszerek okozta halálesetek miatt, egy armadányi ügyvédet küldenek rá az ügyre, akik szétszedik az esetet. Aztán peren kívüli egyezségeket kötnek az áldozatok családtagjaival, hogy néhány millió dollárért cserébe örökre hallgassanak, s így szépen eltusolják az ügyet a nyilvánosság elől.

,,Munkakörömhöz tartozott, hogy e veszélyes és széles körben használt gyógyszerek marketingkampányát kidolgozzam és lebonyolítsam. A marketing az orvosoknak szánt drága ajándékoktól a véleményvezérek utaztatásán, a tudományos folyóiratokba szánt fizetett cikkek megjelenésén, valamint tudományos konferenciák előkészítésén és megtartásán át a különösen fontos személyek borbélyház-látogatásáig mindenre kiterjedt."

Írja Jonh Virapen a "Mellékhatás: Halál" című könyvében, ahonnan a többi idézet is származik.

,,A hatóságok nem képesek megvédeni az embert, így a kisfiamat sem a gyógyszeripai bűnözéstől. A hatóságok megvesztegethetők, miként a szakértők és az orvosok is."

,,Minden okunk megvan az aggodalomra. Ezt azonban ne tartsuk magunkban, hanem igyekezzünk tenni ellene. Ezt melegen ajánlom olvasóimnak. A gyógyszeriparban mindenki szerepet játszik. Azokat, akiknek hozzám hasonló módon elege van a főnökeiből és azok hazugságaiból, kínozza a lelkiismeret."

,,E könyv elolvasása után valószínűleg sokan nem fognak szeretni engem. Elítélnek és elátkoznak majd. Azonban nem ítélhetnek el annyira, amennyire én elítélem magam. Szerencsére azonban tájékozottabbak lesznek, amikor orvoshoz kell fordulniuk, figyelni fognak arra, hogy milyen gyógyszereket írnak fel nekik, tisztában lesznek a tudományos újdonságokkal, a kutatási eredményekkel, az orvosi folyóiratok álláspontjaival, valamint a kormányzati ajánlásokkal, és másképp fogják megítélni a gyógyszer-engedélyezési eljárásokat."

Gondolom mindenkinek feltűnt már, hogy irreálisan sok gyógyszerreklám van a tévében. De elgondolkodtál-e már azon, hogy milyen etikátlan dolog egyáltalán, hogy a gyógyszerek reklámozhatóak? Onnantól kezdve, hogy reklám és marketing tevékenység történik a gyógyászat területén, már nem orvoslásról beszélünk többé, hanem üzletről, azaz egy iparágról. De ki ennek az iparágnak a célpiaca? Kinek lehet gyógyszert eladni?

A válasz egyértelmű: a BETEG embereknek. De kérdem én, ha a gyógyászat egy iparág, és a célközönség a beteg, akkor hogyan állhat ez összhangban a gyógyászat valós céljával, azaz, hogy az emberek egészségesek legyenek? Mert ha ez egy üzlet, akkor logikus, hogy több vásárló kell, azaz több beteg, a több profit érdekében. Ha több beteg kell, akkor a gyógyszeriparnak már nem az az érdeke, hogy gyógyítson, hanem az, hogy betegeket, betegségtudatot gyártson, hiszen így tud növekedni. Nemde?

A gyógyszerek reklámozását be kellene tiltani. Ez etikátlan. De sajnos itt nem csak arról van szó, hogy gyógyszereket reklámoznak, hanem ál-betegségtudatot hoznak létre. Hiszen mindenki tudja, aki valamennyire is jártas a marketingben: ha növekedni akarsz, akkor növelned kell az igényt a portékádra.

,,A politikusok megkérdezhetnék maguktól, hogy miért nem érdekli őket jobban a tisztességes gyógyszeripari piac. Fel kellene figyelniük arra, hogy milyen sok pénz áramlik az egészségügyi rendszerbe olyan csatornákon át, amelyekből a betegeknek semmi hasznuk sem származik. Ha az egészségügyi rendszert a korrupció megszüntetésével egyszerűen meg lehetne javítani, akkor miért nem tesz ezért senki semmit? Ez a politikusok dolga lenne."

,,Minthogy én is részvevője voltam ennek a rendszernek, elhatároztam, hogy cselekedni fogok. Ez a könyv az első lépés. Egyedül azonban lehetetlen szembeszállni a gyógyszeriparral. Csak összefogva lehet valamin változtatni. Kérdéseket - köztük akár kínosakat - kell feltenni az orvosi rendelőkben, a gyógyszertárakban, az újságokban, szakítani kell azzal a hiedelemmel, hogy az orvosok félistenek, akik feltétel nélkül megérdemlik a bizalmat, és nem kell bedőlni az újonnan <felfedezett> betegségeknek, amelyeket a gyógyszeripar be akar beszélni az embereknek."

Nem kell messzire mennünk, hazánkban is virágzik a gyógyszeripar, a tévéből dől a fájdalomcsillapítók és egyéb tüneteket kezelő gyógyszerek reklámja. A nyugdíjasoknak marékszámra írják fel a különböző gyógyszereket, nem ritkán 10-20 fajta különböző tablettát egyidejűleg. Az egyik gyógyszer mellékhatásának tüneteit ugyanis gyakran egy másik gyógyszer felírásával kezelik. Osszátok meg ezt az információt másokkal, hogy minél több emberhez eljusson. Nyissuk fel az emberek szemét és ezzel is mérjünk csapást a gyógyszeripar pénzéhes gépezetére!

Forrás: NaturaHirek.com

Ne csak olvasd, add is tovább! Osszátok meg ezt az információt másokkal, hogy minél több emberhez eljusson. Nyissuk fel az emberek szemét és ezzel is mérjünk csapást a gyógyszeripar pénzéhes gépezetére!


,,A marketing már el is kezdődött, hiszen egy leendő sikergyógyszerről volt szó. Úgy kezdődött el, hogy még nem is volt biztos a gyógyszer forgalomba kerülése. Ha azonban a neve már bekerül a köztudatba, a hatóságnak elég nehéz nemet mondania. Miért tiltanák meg egy gyógyszer forgalmazását, amikor minden beteg úgy gondolja, hogy nagyon hasznos lenne?"

Írja könyvében John Virapen a Prozac&#174; nevű antidepresszáns engedélyezési folyamatának procedúrájáról. A Prozac&#174; sok öngyilkossági eset okozója volt és máig is az.

,,Szeretném újfent hangsúlyozni, hogy általánosságban nem az orvostudomány ellen vagyok. ...Azt sem mondom, hogy a gyógyszeripari cégek a hibásak, ha egy emberek ezreit sikeresen gyógyító gyógyszernek mellékhatásai vannak. Felelőtlenség azonban olyan gyógyszert forgalmazni, amely nem gyógyít, csak a tüneteket enyhíti, ám a betegek felénél súlyos mellékhatásokat okoz. Ha viszont a betegtájékoztatóban nem szerepel a mellékhatásokra utaló figyelmeztetés, akkor bűncselekményről van szó."


Link

















 
 
0 komment , kategória:  Egészségünk érdekében...  
179 éve hunyt el Kölcsey Ferenc
  2017-08-24 10:45:45, csütörtök
 
 










179 ÉVE HUNYT EL KÖLCSEY FERENC


179 éve 1838. 08. 24. hunyt el Kölcsey Ferenc költő, kritikus, politikus, akadémikus, a reformkor egyik vezéregyénisége


1790-ben született Sződemeteren (Szilágy megye). Szülei középbirtokos nemesek, anyja erdélyi. Gyermekkorában himlő szövődményeként fellépő betegségben veszítette el fél szeme világát. Tizenkét évesen árván maradt. Sokat betegeskedő, törékeny testalkatú ember volt. Házasságot nem kötött, de testvéröccse halála után annak fiát, Kölcsey Kálmánt saját gyermekeként, örököseként nevelte.

Tanulmányait Debrecenben, a református kollégiumban és a pesti egyetemen végezte (jogi tanulmányai mellett filozófiát is hallgatott 1808-tól). Írt és olvasott franciául, németül, görögül és latinul, de jogi felkészültsége is kiváló volt. Még debreceni diákként szoros barátságot kötött a kor később ismertté lett közéleti szereplőjével, Szemere Pállal. Együtt kezdtek hozzá a felvilágosodás kori francia irodalom és filozófia tanulmányozásához és egyes művek fordításához. Debreceni diákként, Csokonai temetésén ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, az ő ösztönzésére fordult az ókori görög irodalom és filozófia felé.

A nyelvújítás harcaiban Kazinczy felkérésére Szemerével közösen írták a Felelet a Mondolatra (1815) című pamfletet - válaszként az ortológusok támadására (Mondolat). Tulajdonképpen ez a munka tette országosan ismertté nevét. Éveken át tartó baráti kapcsolat fűzte Kazinczy ,,pesti triász"-ához is (Szemere Pál, Vitkovics Mihály, Horvát István). Kazinczyt hosszú időn keresztül mestereként tisztelte, viszonyuk az 1820-as évektől hidegült el (levelezésük, mely korábban szinte folyamatos volt, már 1817-ben megszakadt). A mester nem értett egyet tanítványa irodalmi és politikai szemléletváltásával, a romantika és a politikai radikalizmus felé fordulásával.

Élete végéig gazdálkodott családi birtokain (Álmosd, Sződemeter, Szatmárcseke), de emellett szerepet vállalt a korabeli kulturális, irodalmi életben és a megyei politikai közéletben is. Írásainak egy részét az 1817-ben indult, Döbrentei Gábor szerkesztette Tudományos Gyűjteményben jelentette meg, később maga is szerkesztett Szemerével közösen irodalmi-esztétikai folyóiratotÉlet és Literatura címmel. (A folyóiratnak öt kötete jelent meg, rendszertelen időközönként 1826-29 között.)

Közéleti-politikai tevékenysége

Kölcsey a reformkori magyar politikai élet egyik kimagasló egyénisége volt, az 1820-as évek végétől kezdve aktívan politizált, az 1832-36-os országgyűlésen Szatmár megye követe volt az alsóházban. Országgyűlési beszédeit őrzi Országgyűlési naplója. Több fontos kérdésben - jobbágyfelszabadítás (örökös megváltás), magyar nyelvhasználat, vallási türelem, szólásszabadság, az úriszék eltörlése - mondott beszédei nemcsak a magyar reformkori politikai élet fontos dokumentumai, hanem a szónoki beszéd gyönyörű példái is egyben. Kérlelhetetlen érvelése, szónoki stílusa, haladó eszmeisége a politikai ellenzék és az országgyűlési ifjak egyik kedvencévé tette. Tevékenységét sem az udvar, sem megyéje konzervatív vezetése nem nézte jó szemmel, s még az országgyűlés berekesztése előtt visszavonták követi megbízatását (1835), mivel követtársával, Eötvös Mihállyal együtt nem volt hajlandó a jobbágykérdésben megyéje - saját elveivel ellentétes - utasítása szerint szavazni. Ekkortól szinte remetei magányban élt családi birtokán, Szatmárcsekén. Az 1832-36-os országgyűlés feloszlatása után megkezdődött az ellenzékkel való leszámolás, perbe fogták többek között Kossuth Lajost (már az országgyűlés ideje alatt) az Országgyűlési Tudósítások szerkesztése és terjesztése miatt és báró Wesselényi Miklóst, a reformpárti politikai ellenzék vezéralakját. Kölcsey Kossuth ügyében feliratot írt (1836), Wesselényinek pedig jogi képviseletére, védelmére készült.

A közéletből való kényszerű visszavonulás nem jelentett Kölcsey számára szakítást a politizálással. Hivatalos ügyeiben tett utazása során megfázott, és ismételten megbetegedett. Amúgy is gyönge szervezete már nem bírt ellenállni az újabb betegségnek, 1838 augusztusában, 48 éves korában meghalt.

sulinet.hu







Kölcsey Ferenc: A KÖLTŐ


Két istenasszony, amidőn születtem,
Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,
S most, mint örökre vidám grácia,
Szelíd tavaszban lengenek mellettem.

Egyik, kitől az égi lantot vettem,
Az édesen ömlő Harmonia;
Másik te vagy csendes Fantázia,
Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem.

Amannak oltárt nyögdelő szelek,
És búsan ömlő csermely zúgásánál
Echónak ellenében szentelek.

Neked virító bükkjeim sátoránál,
Merengve hallván a Dryasokat,
Fűzök hajadba rózsalombokat.

Sződemeter, 1811. szeptember 7-e után










 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
Pajzán gyerekdalok
  2017-08-23 22:00:28, szerda
 
 




PAJZÁN GYEREKDALOK


Nem tudom, ki mennyire elemzi a mondókák, énekek szövegét, amit évtizedek óta dalolászik, a gyerekeinek is megtanít, no meg az oviban is kötelező törzsanyag. Én nem szoktam. Ezért is döbbenet számomra, amikor rátalálok olyan magyarázatokra, hogy magam is belepirulok.

A cikkíró elöljáróban beismeri, hogy noha jó a szövegértési képessége, fogalmazni is naponta szokott rövidebb-hosszabb szövegeket, mégis képes volt kb. 8 éves koráig simán elfogadni, hogy egy rádióműsornak az a címe, hogy ,,Kijerma". Csak amikor egyszer a rádióújságot böngészte - fiatalabbak kedvéért: a Rádió- és Tévéműsor elválaszthatatlan részét képezte minden tévékészülékre horgolt csipketerítőnek - , akkor tűnt fel neki, hogy annak címe bizony ,,Ki nyer ma?".

Hát ennyire nem kételkedtem én soha abban, hogy amit énekelünk, vagy mondókázunk, az jól van úgy, ahogy van, minden szövegek legjobbika.

Ezek után tényleg egy világ dőlt össze bennem, amikor kiderült, hogy némely, a gyerekeknek mondott, dalolt szövegek tulajdonképpen szexuális tartalommal bírnak, rejtett üzengetések sokszoknyás leányok és pödrött bajszú legények között.

Nézzük meg közelebbről:

,,Bújj, bújj zöld ág
Zöld levelecske
Nyitva van az aranykapu
Csak bújjatok rajta."

Azt mondják a hozzáértők, hogy a zöld ág az hímvesszőt jelent. Az aranykapu meg az a kivételes hely, ami csak a lányoknak van, és ezt az ágat be lehet oda bújtatni. Mi meg mit csinálunk? Párba állítjuk az ovisokat, kik a kezüket felemelve kaput állítanak egymásnak, ami alatt a párok átbújnak. Hoppál Bori is megirigyelheti a női test ilyen formában való korai performanszát.

Ja, nincs ám vége a dalocskának!

,,Rajta, rajta
Leszakadt a pajta
Leszakadt a pajta
Bennmaradt a macska."

Nem jutott volna eszembe magamtól, de a neten lévő elemzések szerint ez bizony nem más, mint hogy az a zöld ág nem bújt ki időben az aranykapuból, így a végén, amikor leszakadt a pajta, vagyis bekövetkezett az orgazmus - nem ártana tisztázni, kié: a vesszősé, a kapusé, vagy mindkettőé? -, akkor bizony a macska, magocska bennmaradt. Egyéb következményekről nem tudunk beszámolni, legfeljebb pár hónap múltán.

Vannak olyan szövegek, amik ennél egy fokkal direktebbek, bár a naiv nótázónak ez a textus sem tűnik frivolnak egészen addig, míg nála fifikásabbak fel nem fedik a valódi jelentését:

,, Hej, Jancsika, Jancsika,
mért nem nőttél nagyobbra,
Dunáról fúj a szél.

Nőttél volna nagyobbra,
Lettél volna katona,
Dunáról fúj a szél."

Nos, igen, jól sejti a Kedves Olvasó, hogy ez a Jancsika az a jancsika. Egyes édesanyák így hívják kisfiúknak a böngyölőjét, kukiját, farkacskáját: jancsika. Aztán amíg nem tud ez a jancsika nagyra nőni, addig gyerek a gyerek, még katona sem lehet belőle, sem szó szerint, sem az ágyban (pajtában, szénaboglyában).

Hogy ezek a dalok valóban kétértelműek-e, vagy csak mi magyarázzuk bele, nem tudom. Legyen ez a nyelvészek dolga. De mostantól gyanús nekem minden gyerekdal. Soha többé nem tudom ifjonti ártatlansággal énekelni a Nyuszi ül a fűbent, vagy a Körben áll egy kislánykát.







Tényleg a szexről szólnak a legismertebb gyerekdalok?

Link



Tudja a szép leány, hol a legény farka

Link



Lackfi János: Tizennyolcas karikás gyerekdalok

Link



Ártatlan dalszövegek

Link



Hol a világ közepe? Avagy erotikus jelképek népdalainkban

Link








 
 
0 komment , kategória:  Pajzán történetek&mondák  
Te + Én
  2017-08-22 22:30:24, kedd
 
 







Radics György: TE + ÉN /a legszebb szerelmes dal/

Dalszöveg


Szeretném elmondani azt hogy nagyon hiányzol nekem
elmondani azt mit nem mondtam el...
szemerkél az eső s te itt ülsz mellettem
s én mondom: szeretlek s te nem hiszed el...

Én nem találok utat mi Feléd vezessen el.
se nem találok hitet hogy hinni kell...
Úgy ahogy az esti csendet a szél sem fújja el..
s a legszebb álmom ezentúl Te leszel!!

Hogy sírjon a szél felettünk s könnyezzen a tél
és együtt leszünk ketten TE meg ÉN....

Egy kis szünetet tartok most az én szívemben
nem sírok nem nevetek én mindent elhiszek
szürke homokszemek néznek mélyen a lelkemből
fájdalmat találnak s könnyeket kedvesem

Oly gyorsan múlik az idő mikor itt vagy velem
Oly szomorú a tél de oly boldog a szívem
valóságos álom lett így az életem
mert te vagy a boldogság szívemben s lelkemben....

Hogy sírjon a szél felettünk s könnyezzen a tél
és együtt leszünk ketten TE meg ÉN....


Link















 
 
0 komment , kategória:  Zeneszöveg  
Legyen időd + PPs
  2017-08-22 20:59:40, kedd
 
 







LEGYEN IDŐD...


Legyen időd gondolkozni...
Ez az erő eredete.
Legyen időd játszani...
Ez az örök fiatalság titika.
Legyen időd olvasni...
Ez a bölcsesség forrása.
Legyen időd imádkozni...
Ez a legnagyobb erő a földön.
Legyen időd szeretni,
hogy mások szerethessnek...
Ez istenadta kiváltság.
Legyen időd barátságosnak lenni...
Ez az út a boldogság felé.
Legyen időd nevetni...
Ez a lélek muzsikája.
Legyen időd adni...
Túlságosan rövid a nap ahhoz,
hogy önző legyél.
Legyen időd dolgozni...
Ez a boldogulás ára.
Legyen időd cselekedni tiszta szeretetből...
Ez a Mennyország kulcsa.

Figyelj a mára!
a Tegnap csak álom,
a Holnap csak látomás;
a helyesen megélt Ma tesz
boldog álommá minden Tegnapot,
és minden Holnapot reményteljes látomássá.

(fordította: Sajgó Szabolcs)







Legyen időd - PPs

Link

Link





























 
 
0 komment , kategória:  Lelkem szirmai  
A Haza
  2017-08-20 15:45:53, vasárnap
 
 










A HAZA


"A 200 esztendeje született Arany János 1848-ban e szavakkal buzdította honfitársait:

Tudjátok-e, testvéreim, mi a haza, a hon? Hogyne tudnátok, ugy-e? Mikor a szomszéd helységből saját csendes tűzhelyetek felé indultok, azt mondjátok: haza megyünk, és mikor odaértek, azt mondjátok: hála istennek, itthon vagyunk. A Haza nem más, mint ti magatok, házastársatok, gyermekeitek. Szeretitek-e hát a hazát?"

A költői kérdésre elég a csendes, szemérmes válasz is. Elég, ha ugyanugy szeretjük ezt a közös Hazát, ahogy szüleink, és azok szülei tették. Határtalanul. Mert a Haza minden előtt!"








Arany János: A HAZA


Tudjátok-e, testvéreim, mi a haza, a hon? Hogyne tudnátok, ugy-e? Mikor a szomszéd helységből saját csendes tűzhelyetek felé indultok, azt mondjátok: haza megyünk, és mikor odaértek, azt mondjátok: hála istennek, itthon vagyunk. Tehát ti úgy értitek, hogy a haza, a hon nem egyéb, mint azon kicsiny lakóhely, amely feleségteket, és apró házi cseléditeket az idő viszontagsági ellen védelmezi; vagy legfeljebb az a falu, amelynek határán szántóföldetek van.

Legyen úgy: a haza nem más, mint azon egyszerű hajlék, melynek kék füstjéből füstpénzt a közelebb múlt országgyűlés óta már nem fizettek; azon földek, melyeknek terméséből senki többé dézmát nem kíván. Egyszóval, a haza nem más, mint azon kevés vagyon, mellyel az isteni gondviselés benneteket megáldott; a haza nem más, mint ti magatok, házastársatok, gyermekeitek. Szeretitek-e hát a hazát?

Hogyne szeretnők csendes hajlékunkat, tápláló földeinket; hogyne szeretnők mimagunkat s az édes mieinket! Hogyne szeretnők a helységet, melyben születtünk, melyben meghalni óhajtunk, hogy csontjaink elhunyt apáink porával egyesüljenek!

Ezt feleli kérdésemre a szegény ember, kiben csak egy szikra érzés van is. Nemcsak szóval feleli: tettel is megmutatja. Ha hajlékát, földe termését vagy kedves cselédeit veszély fenyegeti: kész azokat élete kockázásával, vére kiomlásával is ótalmazni.

Mit is mondanánk az olyan emberről, aki, mikor háza ég, elszaladna és veszni hagyná ártatlan kisdedeit, noha még volna mód azokat megszabadítni? Azt mondanók, hogy alábbvaló az oktalan állatnál. A farkas és medve utolsó csepp véreig ótalmazza fészkét, barlangját, ahol nősténye és kölykei tartózkodnak. Próbálja csak valaki a sas fészkét háborgatni, midőn az anyasas jelen van! Egy haszontalan kotlóstyúk ragadozó madarakkal száll szembe csirkéiért.

Az ember több a baromnál; az ember isten képére van teremtve, okos lélekkel van felruházva. A vadállatban csak az érzés dolgozik: az emberben érzésen kívül értelem is lakik.

Hozzád szólok, isten képére teremtett értelmes ember! Ha földed termését valaki erőszakosan elrabolná, mit csinálnál?

Én felelek helyetted. Szembeszállnék a rablóval életre-halálra és vérem hullásával védelmezném házamat, kedveseimet, s a földet, mely ezeknek táplálékot nyújt.

Ez addig rendén van. De hátha szomszédod háza égne, hátha távolabb a helységben tűz ütne ki: oltanád-e azt és miért?

Oltanám, először felebaráti kötelességből; másodszor azért, hogy a tűz tovább ne terjedjen, s valahogy az én házam is meg ne gyúljon. És így, ha a magad házát meg akarod menteni, a más házát is ótalmaznod kell a faluban. Hazád nemcsak a magad kis tűzhelye, hazád az egész falu: amit annak jobbvoltáért cselekszel, azt magadért teszed; midőn azt véded, magadat, kedvesidet ótalmazod.

Tovább menjünk. Valahol a Körös mentén történt. A Körös folyó partja egy helyen alacsonyabb volt, mint egyébütt, s ha a víz áradt, mindjárt kicsapott rajta s elöntötte vagy tíz falu határát. A falukban becsületes, jó emberek laktak, szorgalmatos nép, aki nem restellte megfogni a kasza-kapa nyelét. De sokszor dugába dőlt minden fáradsága: nekijött egy árvíz s elvitte búzakeresztjeit, vagy tőből kimosta zöld vetését. Iparkodott ugyan mindenik szabadítni, amit lehetett; minden gazda csónakot tartott és ha jött a víz, élete veszélyezésével sietett összehordani gabonáját; vagy ha a víz oly nagy volt, hogy lakóházába is berontott, hajóba rakta édes övéit, hogy legalább ezeket száraz helyre vihesse. Ez, mondom, a Körös mentén történt, de megtörténhetett száz helyen is, mert Magyarországban még minden folyóvíz arra megy, amerre ő akarja. A tíz falu népe koldusbotra jutott, hiába volt mind szorgalmas, becsületes ember; hiába szánta el életét mindenik vagyonának ótalmazására. Egyszer egynek eszébe ötlött, hogy jó volna az alacsony partot erős gáttal feltölteni. Megmondta szomszédjának, de ez azt felelte: neki nincs rá szüksége, majd biz ő töltést csinál másnak. Megmondta a helység elöljáróinak, de ezek azt felelték: majd bizony egy helység dolgozik kilencnek. Végre bejárta mind a tíz helységet, ezek egy darabig egymásra utaltak, de az egy okos ember addig sarkallta őket, míg megfogadták tanácsát. A gát közerővel elkészült, s többé az árvíz határaikat el nem borította! No lám! tíz falut kellett az árvíztől megmenteni, hogy egy-egy hajlék, egy-egy búzakereszt meg legyen mentve. Addig, míg ki-ki csak magáról gondoskodott, semmire nem mehettek: tíz falunak kellett összefogni, hogy boldoguljanak. Tíz falu volt egy haza, melyet közerővel, életök elszánásával ótalmazniok kellett. Menjünk tovább.

Tíz falu helyett képzeljünk egy égész országot; árvíz helyett képzeljünk valami pusztító veszedelmet, például ellenséget.

Péter gazda, aki egyébiránt becsületes falusi ember, így gondolkozik. Én nagyon szeretem a feleségemet és gyermekimet. Kész vagyok őket utolsó csepp véremig oltalmazni. Van házam, földem, van ökröm, juhom, ezek az én hazám, ezeket akarom én védelmezni. Minden ember tegyen így, mentse meg a magáét, ahogy tudja, én másért egy tapodtat sem lépek, egy garast sem fizetek.

Hohó, Péter gazda, kend nagyon okos embernek látszik. De csak látszik annak. Kend úgy tesz, mint a cigány katona, ki, midőn háborúba vitték, mennyre-földre kérte a káplárt, mutassa meg, melyik török az ő ellensége, mert neki szörnyű kedve volna kibékülni avval. Kend olyan okos ember, mint a Körös mentiek voltak, míg ki-ki magát akarta védelmezni. Biz úgy jár kend, mint a Körös mentiek. A gát el talál szakadni, az árvíz kitör, aztán állhat kend elébe akár vasvillával, akár evezőlapáttal. Jobb lett volna a közös gátat tartani jó állapotban.

A közös gát a haza: ezt kell védelmezni.

A haza nemcsak az én hazám, földem és házi cselédem, hanem a szomszédomé is, a falumé is, a vidékemé is, a megyémé is: egyszóval az országomban lévő minden hajlék és tűzhely, minden föld és barom, minden gyenge fejércseléd és neveletlen gyermek. Ezek a haza, mit közerővel védelmezni kell.

Mert csak egyesült erő az, mit megtörni nem lehet. Egy szál vékony vesszőt a gyermek is el bír törni, de kössünk egy kéve vesszőt, s az apja sem töri el. Ezért közös erővel kell védnünk a hazát. Egyesítsük erőnket a szeretett haza boldogítására. Kit boldogítunk, ha a haza javára munkálkodunk? Magunkat, édes mindnyájunkat. Házat építünk, melyben mindnyájan enyhelyet találunk, mely mindnyájunkat megóv a külső viszontagság ellen, melyet örökbe hagyhatunk fiainkra, hogy áldják érette emlékezetünket. Szeressük a hazát. Áldozzunk érette vagyonunkkal, fiainkkal, vérünkkel, életünkkel. Aki azt mondja: én a hazát nem szeretem, vele nem gondolok, az káromlást szól isten és ember ellen, mintha ezt mondaná: Én nem szeretem a falut, a házat, melyben lakom, a földet, a marhát, mely után élek; el hagyom veszni élemedett apámat, aki nemzett, apró gyermekeimet, akiket nemzettem; undokul meg hagyom fertőztetni a hitvest, kinek isten gyámolául rendelt. Kész vagyok gyalázatosan elfutni inkább, mintsem a közös haza védelmére felálljak. Kész vagyok inkább minden vagyonom nélkül ellenni, mintsem abból valamicskét a haza javára fordítsak.

Két hajó úszott a nagy tengeren, mindenik terhelve arannyal, ezüsttel. Csúnya idő támadt rájok. A szélvész oly nagy hullámokat hajtott, mint a Mátra hegye, s egyik pillanatban a fellegekig emelte a hajót, másik percben lesüllyesztette azt. A hajókban levő nép kétségbe esve jajgatott, sohase hitték, hogy megszabaduljanak. A hajók kezdtek süllyedni. Ekkor kapja az egyik hajó kapitánya, parancsolja, hogy minden portékát, aranyt, ezüstöt, ami nehéz volt a hajón, tengerbe kell hányni. Sokan sajnálták drága kincseiket, de mégis szót fogadtak. Mi lett belőle? Ez egyik hajó megszabadult, a nép életben maradt, elveszett kincse helyett mást kereshetett: a másik hajó aranyostul, népestül elmerült. Melyik járt jobban? melyik tett okosabban? Hajó a haza, tenger a veszély, mely a hazát sokszor környékezni szokta; kapitány az országbeli főhatalom, a király és kormányzó tanácsosok, kiket minisztereknek hínak, végre hajóbeli utazók a nép. Az arany és ezüst jelenti a vagyont, mellyel az ország népe bír.

A bolond nép nagyon okosat akar mondani és így szól: Mit nekem a haza? Van nekem mire költenem. Nem vagyok bolond, hogy potomra kivessem pénzemet: ótalmazza magát a haza, ahogy tudja: én bizony sem főbe nem veretem magamat érte, sem a tőkepénzemet miatta meg nem hiányosítom.

No, ez olyanformán okoskodik, mint a fösvény ember, ki drága pénzen megvett egy lovat, de megsokallván a költséget, úgy akarta azt megint kinyerni, hogy sohasem adott enni a lónak. Természetesen megdöglött a ló, s még több kárt vallott. Ezért mondják: fösvény többet költ. A bolond nép is úgy jár. Meg akarja tartani minden vagyonát, s az ellenség a kályha megett gyalázatosan végzi ki.

Hát az okos nép mit csinál? Nem várja be a veszedelmet összedugott kézzel, hanem idejében a haza oltárára teszi vagyonának egy részét, hogy a többit megmenthesse; idejében felfegyverkeztet némelyeket fiai közül, hogy a többi életét biztosítsa. Az okos nép tudja, hogy ki-ki magának nem elégséges, hogy mindnyájan egyért, a közös hazáért jótállani tartozunk.

Ha tehát a kormányzó hatalom felkiált: hazafiak, a hon veszélyben forog: mit csinál az okos nép? Nem vonít félvállat, de nem is óbégat tele torokkal, hogy mást is elrettentsen, hanem számot vet magával és így szól:

Nekem van száz forintom, tízet a hazának adok, hogy kilencven megmaradjon. Van tíz tulkom, egyet a hazának szánok, hogy kilencet magamnak biztosítsak.

Vannak fiaim, elküldök belőlük egyet a haza védelmére, hogy ha ez egy el találna is esni, a többi cselédem megmaradhasson.

Szent az áldozat, mit a haza oltárára teszünk: dicsőséges a halál, midőn a haza ótalmazásában esünk el!







Majthényi Flóra: MI A HAZA?

"Édes anya, édes apa!
Mondjátok csak, mi a haza?
Tán e ház, amelyben vagyunk?
Amelyben mindnyájan lakunk:
Ez a haza?"

"Nem, gyermekem, ez csak házunk,
De amit itt körül látunk,
Merre földeink terülnek,
Merre kertjeink feküsznek:
Ez a haza!

Minden, amit a szem belát,
Itt e föld, mely kenyeret ád,
E folyók tele halakkal,
E szőlőhegyek falvakkal:
Ez a haza!

Amerre a hegylánc kéklik,
Merre a berek sötétlik,
Merre a róna kanyarul,
Melyre a kék ég leborul:
Ez a haza!

Hol egykor őseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
Ahol a határt ők szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza!

Ahol csontjaink porladnak
S mindig a földben maradnak,
Ahová bennünket tesznek,
Midőn egyszer eltemetnek:
Ez a haza!

Ez a föld, mely drága nekünk,
Melyet legjobban szeretünk,
Ahová, bármerre járunk,
Mindig vissza-visszavágyunk:
Ez a haza!"







ARANY JÁNOS WALES DÍSZPOLGÁRA LETT

Arany János díszpolgár lett a walesi Montgomeryben. A magyarok jobban ismerik az ötszáz walesi bárd történetét, mint maguk a walesiek.

A BBC is megemlékezett Arany János születésének 200. évfordulójáról - írta a főter.ro erdélyi hírportál.

A brit köztévé felhívta a figyelmet, hogy A walesi bárdokban megörökített történetet az ötszáz walesi versmondó énekes lemészárlásáról Arany János révén többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.

Felelevenítették, hogy a rendszerellenes költemény az 1848-49-es forradalom leverése után hatalomra került, zsarnok rendszer ellen szólt: a költő nem volt hajlandó versben dicsőíteni Ferenc József császárt, ahogyan ,,A walesi bárdok" főhősei sem zengtek dicső éneket a Wales-t 1277-ben leigázó, I. Edward angol királynak.

A Montgomery várában történt eset kapcsán Eric Fairbrother, Montgomery polgármestere elmondta: míg a magyarok az általános iskolákban tanulnak a történetről, addig a helyiek alig tudnak róla. Úgy vélekedett, Arany János verse nagyszerű kapocs a két nemzet között.

Ezt figyelembe véve úgy döntöttek, hogy a magyar költőnek posztumusz, a ,,Montgomery Szabad Polgára" címet adományozzák.

Egyébként Karl Jenkins, walesi zeneszerző egy szimfóniát írt ,,A walesi bárdok" alapján, ami szintén segített, hogy a helyiek megismerjék a walesi bárdok történetét.











 
 
0 komment , kategória:  Arany János  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 27 db bejegyzés
e év: 389 db bejegyzés
Összes: 3746 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4341
  • e Hét: 12467
  • e Hónap: 88014
  • e Év: 950334
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.