Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
Telekes Béla versei
  2019-07-29 20:00:22, hétfő
 
 







TELEKES BÉLA VERSEI


Telekes Béla (1891-ig Klein, Felsőtelekes, 1873. május 4. - Budapest, 1960. október 28.) költő, műfordító, tanár

Különböző újságok és folyóiratok, illetve könyvkiadók munkatársa volt. Verseket, monológokat, jeleneteket, tanulmányokat írt, és különösen sokat fordított.

Első verseskötete 1895-ben jelent meg Káprázatok címmel. Ez a kis könyv teljesen új hangot ütött meg a magyar költészet múlt század végi állóvizében. Kritikusai szerint "elsőként szólaltatta meg a küszöbön álló huszadik század emberének nyugtalansággal teli életérzését".

Második verseskötetét (Versek, 1906) a már porondra lépett Ady Endre is melegen üdvözölte a Pesti Naplóban. Későbbi költészete is figyelmet érdemel, bár kétségtelen, hogy a Nyugat első nemzedékével már nem tudott lépést tartani, de méltán nevezhetjük a modern magyar költészet egyik előfutárának.

Jelentős műfordítói tevékenységet folytatott. Olyan neves íróktól fordított, mint: Dickens, Hauptmann, Ibsen, Kleist, Lermontov, Maeterlinck, Molière, Poe, Rostand, Shakespeare, Strindberg, Oscar Wilde.


Sajnos sokan nem nagyon ismerik, talán most sokan megszeretik!


Link



Telekes Béla: VERSEK 1906

Link



Telekes Béla: KÁPRÁZATOK 1895

Link








ADY EMLÉKÉNEK


Ravatalához én nem mentem el,
De messze magambarogyva vele voltam,
Mint rég, mikor útja először tűnt dicsőnek,
Mikor árván járt még rajta s megcsúfoltan...

Mikor első szent nagy átkai miatt
Gazok, kontárok, bárgyúak világa
Riadt-sután tört rá hurrogással,
Mint holmi garázda garabonciásra -

S az égszakadást s a földindulást,
Mit megjósolt e romlottság honának,
Az ő bélpoklos agyrémeül gúnyolták
S szemforgató cécókon vesztéért zsolozsmáztak -

S mikor én már régen elkárhoztam itt,
Lélekvesztőn suhanó álmok evezőse,
("Magányosutú szent sajkás" - írta rólam...)
Ki őt féltettem: jaj, ha ő sem győzne!

S jaj, ha hiába minden új csodatűz,
Az új szépségek harcbadalolt igéi
S az ő szigetét is, pompázó új világát
Elönti majd szennytengerével a régi!

S hogy népének megölt lelkiismeretét
Mégis föltámasztotta csodatagadó korban,
Bár maga sem hitt már megigazulásban
De megharcolt érte mindeneknél jobban...

S hogy mindsűrűbben nyüzsögte körül
Szent harca hatalmán élősködő korcshad,
S hogy dicsőségét is már megutálta,
S titokban mindmagányosabbá roskadt...

S szétzúzott ős bűnök omladékaiban
Hogy igazuló népét is veszni látta
S magát a bedöntött börtön Sámsonának
S keserű diadallal omlott a halálba...

S nagy fénylő szeme hunytán, hogy már tudta tán,
Kik voltak hívei a legigazabbak,
Kik szépért-jóért hühótlan vivódva
Hiába éltek itt s hiába halnak...

Mint fényes-gyászos egész életén
Mindmesszebb tőle egyre vele voltam,
Élőhalott én a holtan is élőt
Úgy gyászolom őt tán mindeneknél jobban.

Örökké élhet száz dala, - korcs vigasz!
Hadd élne ő maga, most hadd élne ifjan!
Ő még tán tudna oly csodadalt dalolni,
Hogy átvert szívű népe föléledne a sírban!

Vagy ő sem? Örök itt az átok, a gyász?
S emlékét is csak zord végzet magasztalja:
Világrengésben megállt igazának
Döbbentő, istenítéletes hatalma?

Óh, száz világomláson, minden sírok felett
Nem ül-e az élet örök nászt, - a csókok miriádja?...
Óh, van-e, lehet-e sír, hol nemzet elsülyedjen?
Mi int, ha az ő emléke nem, örök megifjulásra?

Fojtott epedése üdvért szeretetért,
Ne engesztelne le róla mindent, a mi zordon?!
Oly édes fiu arca volt, istenülten diákos...
Szilaj fiatalság, démoni s arkangyali sorson...

Sorsában a mi gyász volt, az mind csak a mienk,
Kik őt itt eltemettük, megtörtek a megtörtet...
De jön, jön az ifjú szilaj szívek új s új nemzedéke
S bizonyságot tesz róla, hogy nem hiába tört meg!

Kihúnyt vulkánszívének rettegve csodált tüze
Nem lobbant el, - napként ég időtlen időkbe szakadva...
S örök nagy távolából mindáldóbb ragyogást szór
Akárcsak a mennynek éltető, bár iszonyú tüzű napja...

...A szobra -, a szobra ne, óh ne legyen komor!
Igézzetek csoda márványt csoda szerelembe -
Ifjan szép Adyarcuvá, mintha égi üdvbe,
Nem is a poklok gyötrelmein át merengne.







ÁLOM.
M. I. Lermontoff.


Lángolt a nap s én Dagesztán völgyében
Feküdtem átlőtt mellel, mereven.
Cseppenként, fájón szivárgott ki vérem,
Üszkös pokolként égett mély sebem.

Tarajos sziklák rőt homokos örve
Izzó-kopáran vett égig körül,
A legsívárabb zugban összetörve
Aludtam kábán, érzéketlenül.

Álmomban otthon vigadalmat láttam,
Díszes teremben száz láng reszketett,
Táncz, móka járta a vig társaságban,
Szép asszonyok suttogták nevemet.

Csak egy ült távol a dévaj csoporttul,
Csak egy nem tréfált, egy volt csupa gyász,
Halvány arczára mély bút szántva, zordul
Gyötörte szívét gonosz álmodás.

Álmában távol, sivár völgybe tévedt -
Egy hullához... S ah, ráismert legott!
Alig gőzölgött már mellén a mély seb,
S a rőt homokban vére megfagyott.







ÁLMODTAM RÓLAD...


Álmodtam rólad. Dőre álmodás volt.
Azt álmodtam, hogy szeretlek megint.
És szóltam hozzád: multunkat ne gyászold,
Öröm mián hullhatnak könnyeink.

Jer, jobb mezzel cserélem el daróczod'.
Dobd messze-messze koldusbotodat.
S mely egykor lágy selyembe takarózott,
Szép gyönge tested' gondozd újólag.

Jer, kóboroljunk újra szerte-széjjel
Fényes utczákon, erdőn, réteken
És ne törődjünk dúsak örömével,
Csak egy kis fészkünk legyen, édesem...

S elindultunk, nem tudom, hova, merre...
Nehéz ut volt, de czélhoz vezetett.
Kis otthonunkban sírva és nevetve
Csókoltam ajkad', homlokod', kezed'.

De ah, - közel legszebb ölelkezőnkhöz -
Agyamba villant, hogy csak álmodom,
Míg te valahol fényben úszva dőzsölsz...
S most is kaczagnom kell még álmomon.







BLAZIRT


Piros, mosolygó még az arczom.
Van pénzem és szeret babám,
Pompásan eszem, iszom, alszom,
Agyam meg csupa tudomány.

Még sem tesz boldoggá az élet,
Bár meghalni sem epedek;
Vágy nem hevít. Hiába élek.
S halálom sem kell senkinek.







BOLDOG...

Boldog mindenki, a ki szenved,
Kinek még csalódása van:
Az álmodozó játszi gyermek,
Kit álma megcsal untalan.

Boldog az ifju, ki itatva
Nők bájba rejtett vágyait -
Hiszi míg szomjat olt az ajka,
Hogy csak ő maga szomjazik.

Boldog a férfi erejével
Merészen kezdve száz tusát,
Ha sejti bár, hogy mit sem ér el,
Mégis rogyásig küzd tovább.

Boldog a görnyedő öregség,
Mely tudva, hogy hiába élt,
Érzi, csak egy-két röpke percz még
S utólszor lő túl csalfa czélt.

Boldog mindenki, a ki szenved,
Kinek még csalódása van.
Csak, a ki többé mit se veszthet:
Az élve holt - boldogtalan.







BOLOND...


Bolond, ki Istenre szorul
És a jövő nyitját vitatja.
Bolond, ki még gyanútlanul
Őszinte csak egy pillanatra...
De bolondabb ezerszer is,
Ki nő könnyének hisz.

S bolond, kit áltat becsület,
S ki hiszi még, hogy igazság van
S ki szereti az életet,
S ki megváltást hisz a halálban...
De az a legnagyobb bolond,
Ki nőért könnyet ont.







CHRONOS


Van, volt, lesz - alakot sem öltve,
Öröktől fogva mindörökre.
Maga az ős kezdettelenség.
Maga az örök végtelenség.
Az életet halálra bontva,
Titkot titokból szó titokba.
S váltig vergődő változásul
Új életet csal a halálbul.
Övé, a mi test, a mi lélek,
Világai csak tünemények.
S csak tünemények tünde álma:
Mi öröklétét perczre váltja.
Soha sem látott, változatlan,
De nyoma milljó változatban:
Hol tegnap fény volt és ma árny van,
Ott a napja húnyt ős sugárban.
A homlok üde símasága
Nyomán fonnyad redőbe, ránczba.
Meghasadó szív tőle gyógyul
S ő űz gúnyt a bolygó zsidóbul.
Utján romokban: ima, átok,
Bukott lelkek, bukott világok...
S ő pillanatról pillanatra
Bölcsőn, koporsón átsuhanva
Belekaczag a puszta csöndbe:
Öröktől fogva mindörökre!







CSAK EGY KIS FÉNYT MÉG...


Csak egy kis fényt még a bús őszi égbül!
Aztán boruljon ránk az árny, a köd.
Csak egy rózsát még utolsó emlékül!
Aztán csak járjunk tarlott fák között...

S álljunk meg majd a hegyoldalban újra,
Úgy mint tavaszszal álltunk egykor ott...
Ruhád selymét a szél zizegve fújta
És félrebillent fátylas kalapod...

S térjünk be aztán a kis kerti házba...
Ne vond a függönyt föl az ablakon.
A hószin ágyon dideregve, fázva
Hadd fejemet kebledre hajtanom.

A kályha tüze bujtó lángot ingat...
Ah, légy az enyém, édes, újra itt!
Bűvöljük vissza szebb, jobb napjainkat,
Az ifjúságot s dőre álmait!....







CSAK RINGATÓZIK...


Csak ringatózik egyre mosolyogva
Hintázó székén az én asszonyom,
S egy kedvűn, mintha vérem föl se forrna,
Olvasom neki egy pajkos dalom.

Sok szép asszonynak tetszett már e nóta -
Asszony szerelme... csalfa szerelem!
És nem tesz az én asszonyom se róla,
Hogy az a dal oly édes-szertelen.

Egykedvűn, mintha vére föl se forrna,
Míg szép testét szememmel csókolom,
Csak ringatózik egyre mosolyogva
Hintázó székén az én asszonyom.







CSAK SZÍTSD A LÁNGOT...


Csak szítsd a lángot, mely égőbb a tűznél!
Szemedbe ne gyűljön tétova könny.
Mit bánod, a rózsát, mit keblemre tűztél,
Vad csókjaimmal ha meg is ölöm.

Halódó szirma mit óvja csengve
Csóktól, szerelemtől ifju szived'?
Ostoba nóta: ne gyúlj szerelemre,
A percznyi gyönyört drágán fizeted!

Csak rajta, ha ajkad szomjas a csókra!
Csókolj, derekad ha átölelem!
Mért tudni azt is, hogy hervad a rózsa
S hogy meghal a csóktól a szerelem?!







CSALÓDÁS.


Fanyar lett csókunk, bágyadt ölelésünk;
Csak gyötrő kéj, nem üdv az, amit érzünk.
Egymásnál érnek bár éjek s napok,
Nem vagy enyém, tied én nem vagyok.

Erősb egy emlék minden szerelemnél:
Nem én voltam, kit elsőnek szerettél...
S fölrémlik zordul egy nagy sejtelem:
Vajj' ki pihen még egykor kebleden?

S gyanú gyanúra száz sóhajban árad:
Míg átkarolsz, csak én volnék-e vágyad?
Nálam szebbért, jobbért nem ég szíved?
Vagy csak nem kell mert nem lehet tied?

Titkok világa áll gátul közöttünk...
Hazugság az a frigy, melyet kötöttünk,
Muló a mámor, a vágy végtelen...
Igy szedi rá egymást két idegen.







CSÓKOLSZ, ÖLELSZ...


Csókolsz, ölelsz, úgy súgod, hogy szeretsz,,,
De én tudom, nem engemet szeretsz te;
Nem ezt a testet-lelket, óh nem ezt!
Csak álmaim varázsa szállt szivedre.

Karomban egy világról álmodol:
Gyászpompával száll rá a nyári éj le,
Száz tépett felhő messze vándorol
S huny az utolsó villám sárga fénye.

Halk szélsóhaj leng erdőn, réteken,
Bús sejtés csap minden virágkehelybe;
Csillag csillag után hull szüntelen -
Isten szeméből mintha köny peregne.

S nagy távolban holt, sziklás partvidék...
Csókolja tenger - özvegyként zokogva.
Oly szomorú e föld, e viz, ez ég,
Mint vesztett üdvről egy ősrégi monda.

Oly szomorú, mint azok a dalok,
Amikkel szived' szivemhez csatoltam,
Midőn azt hittem, vigaszod vagyok
S te azt hivéd, boldog leszek karodban.







DON JUAN.


Tilts el magadtól, ne szeress engem,
Megátkoz, megver az én szerelmem.
Tekints lelkembe, kitárom néked':
Páránál semmibb, éjnél sötétebb.
Nem vagyok én az, kinek te ismersz,
Nincs velem áldás, nem volt, nem is lesz.
Bűnre születtem, bűnben is élek!
Nincs az enyémnél nyomorúbb élet.
Megejt ajkamról a csalfa komoly szó,
Jó álcza az arczom ha bús, ha mosolygó,
Gunyom zsákmánya, a mi szent másnak,
S imádom, a mit mások gyaláznak.
Kinek reménye, se hite nincsen:
Magam vagyok én ördög és isten.
Romlás a czélom, rontás a munkám,
Akkor leszek jó, ha sir borul rám.
Elkárhoztak mind, kiket szerettem.
Tilts el magadtól, feledj el engem.







EGY HALDOKLÓNAK


Váratlan, gyorsan rád szakadt az este
S most lelked a nagy éj jöttére vár.
Egy csalfa, kínos játék befejezve, -
Megvetjük ágyad' nemsokára már.

Elalszol majd s nem jő éjedre reggel...
Ülj addig egyszer szembe még velem.
S ne szólj, csak láztól fényes nagy szemeddel
Égesd belém: mint öl a szerelem.

Csak nézz rám, mig száz gyilkos gondolat dúl
Sápadtan izzó homlokod mögött.
Csak halvány, vézna arcod szóljon arrúl,
A sírba mily kegyetlen kéz lökött.

Aztán búcsúzzunk; nem várom be véged'...
Halj meg, többé már sohsem látlak én.
Torodtól is elcsal a léha élet,
Hol gyászt nem ismer víg lány, víg legény.

Úgy szólok majd ott rólad egyiküknek,
Hogy ajkán többé nem cseng hahota...
S lelkén egy élten át mint átok ül meg
Sirkoszoruid fojtó illata.







ELBÚCSÚZTUNK...


Elbúcsúztunk - éjjel, titokban
S játszin, csak hangunk volt komoly.
Te könnyeztél, én mosolyogtam,
Úgy került össze innen-onnan
Néhány hamis könny, pár igaz mosoly.

És mea culpa - mea culpa...
Ki ne tudná e régi dalt?
A hány bolond egymást megunta,
Mind igy borít fátyolt a multra...
Lelkünkből minden szép emlék kihalt.

Mosolyom elhalt, könnyed elfolyt,
Éj vett körül, zord névtelen...
Ugy rémlett, hogy csak rongy a mennybolt
S rajt' minden csillag egy-egy szennyfolt:
Megtépett szív, kiégett szerelem!







EMLÉKSZEL-E MÉG? ...


Emlékszel-e még a boldog időkre,
A játszi gyerekkor álmaira?
S a kertre, hol akkor játszva-kötődve,
Kéz-kézbe bolyongtunk ide-oda?

Emlékszel a vénhedt gesztenyefára
S hintánkra az árnyas gallyak alatt?
Egymásba fogóztunk ide s tova szállva
vállamra kibomlott szőke hajad.

És jut-e a komlós lugas eszedbe?
Ott járta a játék: férj s feleség...
Emlékszel a dőre gyerekszerelemre
S mint loptam a csókod', emlékszel-e még?

Rég volt... tova tűnt pár tavasz azóta
És engem az élet messze vetett...
S játékaiban hajh sorra csalódva -
Találkozom íme újra veled.

Szép vagy, viruló, csupa üde varázslat...
S hogy rokoni csókod im ajkamon ég,
Föllángol e csóktól arcom, a sápadt
Mint egykor, ah akkor, valaha rég...

Minthogyha régmuli üdv szava hívna...
S ez mégsem a múltak igézete ma!...
Mondd, szép-e a kert még?
Ott-e a hinta? Zöld még a lugas, meg a gesztenyefa?...

Ha majd vezekelve bejárom e kertet,
Eljősz-e a régi helyekre velem?
Hogy fejem a porból ott fölemeljed
S megválts a te tiszta, hű sziveden?







ÉBREDÉS.


Mit áltatgatjuk még most is magunkat?
E nemzetért ki küzd ma igazán?
E csalfa jelszós vakharc még nem untat?
Vagy lázas álom játszik a hazán?
Szabadságunk, ez volna ébredésed?
Óh ébredésről még csak álmodol!
Zsibbadt álmodban hánykolódva érzed,
Hogy éj s derengés egyként ostromol.

Óh, csak rossz álom lehet, a mi zaklat;
Súgták: ébredj, orvhatalom megöl!
S feledtük, hogy évezredes hatalmad
Hány ily álomból ébredt egyre föl.
Óh, megölt volna orvkéz már ezerszer,
Ha volna kéz és fegyver oly erős!
Sebeztek százszor, véred folyt ki tenger,
De te csak nőttél egyre, büszke hős.

Most alszol s érzed, nyűgöz holmi rabság,
Mit éji nép vert rád, álnok s irigy...
Hős óriás te, ős magyar szabadság,
Nem féltlek én: így volt ez, mindig igy!
Nagy munkák harcát megvíván, elalszol -
S rögtön meglep az orv törpék hada
És milliónyi béklyójába kapcsol,
Hogy majd ha ébredsz, rabul tartana!

De egyet mozdulsz, a hajnal ha nógat,
Hogy szemedből az álmot kitöröld
S lepattog mind a törpék lánca rólad,
Úgy ébredsz majd s törsz láncot, fogsz pörölyt
S kovácsolod száz üdvös eszközöddé
A rabbilincsek széttördelt vasát...
Úgy ébredj, úgy, hogy orv nép soha többé
Láncát álmodban se rakhassa rád!







ÉG ÉS FÖLD.


Alkony... Vergődöm lázas-betegen.
Úgy rémlik, ez a végső gyötrelem.
Sötéten bólong a lomb ablakomba
És valahonnan mintha zene zsongna.

Halkan zizeg, zeng a zárt ablakon
Mint itt lelkemben az én sok dalom -
Mind, amit egykor a világba zengtem
S mind, ami még csak titkon él szivemben.

Mikéntha hivna angyalok szava:
Zord idegenből térj immár haza!
Jer, hí az örök kikelet világa,
Jer, álmok hőse az álmok honába!

Jer, üdvre váltjuk minden kínodat,
Jer, ott az üdvöd mindig üdv marad,
Ami itt megcsalt, minden vágyad, álmod
Valóra válva, teljesülve vár ott...

S remegve tépem föl az ablakot -
Ah, hegedűszó... Csak az szólt amott...
S taps kél, pohár cseng, korhelyhang ihajgat
"Sose halunk meg! Hej, czigány, vigabbat!"







ÉLET ŐSZE


"Élet ősze ... Borús bánatos szó, -
Édes apám ajakán borongó...
Születése évforduló napján! -
Óh, ha ez őszt besugarazhatnám!
... Édes apám! Nézd, van még verőfény,
Nézd üdvözlő unokáidat!
Lám, nem borongsz már az élet őszén,
Szived velők - tavaszban vigad!

Köszöntésük tavaszi madárdal....
S lelked az ő jövőjükbe szárnyal
S mintha egész múltadat felednéd,
Zord időknek száz baját, keservét, -
Szebb kort látsz, - mit mi tán meg sem érünk;
De hisszük: az ő koruk lesz az!
Nekik virul majd mi tar vidékünk ...
S neked már most üdv az a tavasz!

... Cseng a pohár, éltetünk vidáman...
Csak én vagyok bús e vigadásban.
Úgy szeretnék sírni vezekelve ...
Sok bút hoztam egykor én szivedre!
Már nyaradra ősz derét szereztem ...
Szived úgy fájt a balsorsomon ...
Óh e szívbe hőn szerethet engem:
Uj tavaszt nyit benne jobb sorom.

Bárcsak mindent még jóvá tehetnék!
Ne kelhessen benned gyászos emlék!
Ne boronghass életednek őszén,
Úgy ragyogjon rád mindig verőfény! -
Hiszen mintha csodák kora volna,
Zendülnek új, mámoros dalok ...
Győzünk majd, kik vívódtunk rajongva...
Lásd, rád még ily tavasz is ragyog!

Szent eszméi kelnek hősi múltnak.
Gyermek voltál, mikor sírba hulltak...
S hogy új harcot jósló fuvalom száll,
Te is mintha megfiatalodnál!Szólsz:
"Ha éppen újra úgy kerülne,
Még e vén kar is bir jó sokat!..."
Úgy lesz apám! S lehet, hogy szivünkre
Még vérrózsás tavasz is fakad!

Akármint lesz, - életednek ősze
Csak derülten nézzen a jövőbe,
Tél e földet bárhogy behavazza,
Át a télen, mindig új tavaszba!
Ahonnan az jő s a hova az száll,
Mi is lelünk oda majd utat...
S mely szebb minden földi szép tavasznál,
Lelkünk örök tavaszban mulat!










AZ ÉN KARÁCSONYOM


Üdvözlégy, szülőm, Mater Dolorosa!
Tiéd ez est. Ez est mienk, anyám.
Sirodhoz lépek a zsolozsmaszóra,
Te nem fogsz látni már a Golgothán.

Halld, a nagy éjen ezer ave száll át.
Óh, hogy maradhatsz néma, szomorú?
Nézd, - íme nyujtják már felém a pálmát,
Jól rejtve még a töviskoszorú.

És útam oly nyilt a kapaszkodón még.
Nem tudja a világ, mit akarok:
Szíthatok eszmét, melyben ne csalódjék, -
Nagypéntek gyásza még távol borong.

S még annyi bűn jár az erény mezében
S annyi erénynek bűn még a neve.
A boldogság most is csak vesztett éden
S valami uj, jobb isten kellene.

Rég volt, hogy égből szálltak még a földre,
Nem szállnak már - a fáradt istenek,
Hiába remél megváltást a gyönge,
Ha maga magát nem válthatja meg.

Hiába haltak meg a messiások;
A bűnös ember mindig ugyanaz.
Hibázik újra, a ki már hibázott,
Nem igazúl meg, a ki nem igaz.

Mert megváltó sem volt még soha egy sem,
Ki nem csalt ott is, a kereszt alatt.
S én is csak olyan Krisztusnak születtem,
Ki meg nem válthatom - önmagamat.

Ah jó anyám, holt Mater Dolorosám!
Születnek s meghalnak az istenek.
Jó, hogy nem érzesz föl az ave-nótán, -
Minek hallanád a "feszítsd meg!"-et.







FALUN


Isten veled nagy tarka-barka város,
Áldottabb tájon vár uj otthonom;
Erdő, mező az, illatos, virágos,
Nem embervadtól nyüzsgő kővadon.

Isten hozzátok ti utcák, ti házak,
Hol annyi víg s bús évet éltem át.
Lelkemre már csak bú száll most, ha látlak,
S késői bánat és mihaszna vád.

Szabad mezőkről jöttem ide ifjan,
Nőttek a földből palotasorok.
Így nő jövőm is, hittem álmaimban
S csalt nagy reménynyel száz csábos titok.

Rég volt... Nem csüggök itt már titkon, álmon,
El innen, el! Megöregedtetek!
El innen, el! Itt halt meg ifjúságom,
Utcák során mint kisértet lebeg.

Órák, napok meg évek száz meséje...
Ott ez, amott meg az esett velem...
El innen, rétek és erdők ölébe,
Hol még az emlék sem jövőtelen.

Isién hozzátok, ti utcák, ti házak,
Ti rajtam is túlvénülő tanúk!
Rajtatok nem a meg-megifjutásnak,
De a múlásnak intő dala zúg.

Erdő-mező bármily bús, hervadozva...
De minden évben újra nyit s virúl
S minden virág, mintha a régi volna, -
Mintha élnénk elmúlhatatlanúl.







FAUST SÉTÁJA
- Lenau -


Magas hegy... Ormán hajnal pírja ég,
Mit keletről tündöklőn ont az ég.
Egy vándor tör fel a hegy oldalán,
Sietve lendül szirtre szirt után.

E bérczeket, Faust, mondd, mi czélra mászod?
Ködtől, kétségtől menekülni vágysz ott?
A mélység köde fölkúszik nyomodba.
Rászáll a kétség ott is homlokodra!
Oh, örvendj a nap tiszta sugarának
S mely nyomán feslik, a békés virágnak,
Nézd a pacsirtát, mily árván lebeg,
Hol a havas áttöri az eget...

Oh, szálljon üde bérczi szél szivedbe
S oktalan gyászod' üzze messze-messze
Lelkedben vágyak lángja ne lobogjon:
A teremtés titkára törni folyton.
Oh, isten ellen istenként ne kelj ki,
Míg sorsod itt e földön tévelyegni.
Örök vágyak tanyája csak a föld...
Isten beléd rejtélyül mit bűvölt,
Csak elkárhozva lesz megtudni módod,
Fájó agyad ha rég elrongyolódott...

Mind hasztalan! Zordon kérdések ezre
Csak űzi szirtről szirtre tova, egyre.
Virágot százat tépett már keze
S a mélybe mind látatlan dobta le.
Mohón kapott fel követ kő után
És zúzta szét mind a sziklák falán.
Száz kis rovart elmorzsolt ujja, mert
Teremtetéséről egy sem felelt...

Megáll most. Távol harangszón mereng
S a zsolozsmán, mely zendül odalent.
Szellő szárnyán áradva és enyészve
Száll kongás, ének a vándor fülébe.
Lesi a hangok árját tétova...
S a szakadék mélyébe vész szava:

<Egyszerre, mily különös érzelem!
Nem ismert kín hogy járt át hirtelen!
Szakad a hit utolsó fonala...
Szívemen sötét, fagyos babona...
Oh, hogy a hang, mely lentről ide szárnyal,
Keserves nyomor jajaként hat által...
Sivatagjáró tévedt nép, te ott,
Ki jó sátornak vélsz egy templomot,
Hol bús szavadra senki sem felel,
Szíved mentő vezérért esdekel?!
Oh, sírhat fohászt, átkot vágyatok,
Az a vezér eljönni sohse fog!<

S a meredeken följebb mind tovább
Düh űzi s láz a hegy bús vándorát -
Bordákon, hol iszonyba vész az ut
S a zerge csak kétségbe esve fut...
Hang föl nem ér már ide odalentről,
De búg a távol tompa dörejektől...
S lábához már a komor kutatónak
Viharos felhők morajlón huzódnak.
Villám, dörgés alatta mind vadabb,
De ő a mélybe vígan lekaczag:

&#187;Átszöktem hát a zivatar borúján!
Száz tüzes nyelvét ha felém is ölti,
Hiába tátong torka oly vadul rám,
Lelkem ködéből is majd így török ki!&#171;

S egyszerre ím - léptén a szirt köve
Ing, bomlik és már ő is hull vele.
De gyors mentő kéz nyúl utána ki
S nyugodtan a párkányra emeli.
Egy sötét, gúnyos arcz még ránevet
És eltünik a sziklasark megett.







FEKETE GÁLYA


Egy baljós, komor álom
Mind-többször rám borúl:
Zord szirtfokon kell állnom
Lebűvölten, rabúl.

Előttem puszta tenger,
Mögöttem sivatag,
Fönn viharemlékekkel
Vert felhők inganak.

Boszút liheg köröttem
A föld, a víz, a lég;
Mert titkaikra törtem,
Én törpe nyomorék!

S kiknek szivébe láttam,
Gyűlölve hagytak el.
Hol élet volt, halál van.
Zaj helyett csönd felel.

Ugy kell valamit várnom
S valami súgja: félj!
A ködös szemhatáron
Éjszin vitorla kél.

Gyászos, fekete gálya.
Rajt' száz bús utas áll.
Átkot szór három lányra
Egy dúlt arczú király.

Virágot tép dalolva
Egy hölgy s a mélybe néz.
Egy másik azt susogja;
>Csak néhány nyíllövés.<

Zilált fürtű, izgága
Az útas mindahány...
És már kiköt a gálya,
Szólít a kapitány.

S az árny, a vézna, sápadt
Mind karját tárja ki
És vad hahota támad:
- Tessék beszállani!







FINALE.

I.

Titkos kis házunk ablakában
Hervadhat mind a rózsa már.
Óh, csak ne búsan, csak vidáman!
Isten veled! A kocsi vár.

...Hisz soh'se mondtam, hogy szeretlek
És te se mondtad, hogy szeretsz.
A mi befont, a mi megejtett,
Nem volt több, csak egy röpke percz.

Vajúdó vágyak röpke percze,
Csábos perczed, kettős magány!
Percz, melyben két szív nyerve-vesztve
Győz egymáson s győzet magán.

Csak lecsókoltam szemed alján
A kékes árnyat résztvevőn.
Hogy ne légy olyan méla, halvány,
Csak azért lettél szeretőm.

Ne is simítsd fehér kezeddel,
Ne simítsd meg bús homlokom.
Itt a hűs, józanitó reggel:
Nem álmodol, nem álmodom.

Minek bucsúznál kis szobánktól?
Hol annyiszor öleltelek,
Kertünkben mig a csalogány szól,
Egy perczre mért állnál te meg?

Csolnakos tavunk sima árján
Haldokló hattyú dala sír...
Isten veled! Maradjon árván,
E multunk' födő puszta sír.

A napkeleti szemhatáron
Kendőd' ne is lengesd felém.
Kis házunk zsaluit lezárom
És napnyugatnak megyek én.


II.

Ég veled árva, kicsi fészek!
Vénüljetek bús kerti fák!
Vénült szívvel ha visszatérek,
Majd összeillünk legalább.

Madár itt akkor félve röppen.
Belül zár, ajtó csikorog.
Sóhajtva roppanak köröttem
A poros, árnyas bútorok.

Pattan gitárunk ócska húrja
S minden húr kérdőn zsong vele:
Hát visszajöttél, itt vagy ujra?
S csak egymagadban nélküle?

A sok holt rózsa összezizzen.
Vádló kisértet mindenik:
Mért hagytad, hogy elmenjen innen?
Te is meghalsz - s ő nem lesz itt!

S őt áldja minden s engem átkoz.
De én azt nem veszem zokon.
Csak csókkal érek a gitárhoz
És holt rózsáit - ápolom.

Az elmebontó némaságba
Belesóhajtom a dalát.
Ah, mintha, az ő árnya szállna
Az elhagyott szobákon át.

A tó partján is elmerengek,
Oly édes rágondolni ott:
Az árba rég - két játszi gyermek -
Hogyan dobáltunk kavicsot.

Az ár egy perczre meghasítva
Egy percz alatt el is simult.
Tán lelkem a tó sima síkja
S reá dobott kavics a mult...







GYÁSZ


A szél odakünn zizegve sodorja
Halomba a sárga leveleket.
Már senki se megy ki a puszta fasorba,
Hideg van, esik, beesteledett...
Mi bizton ülünk itt kicsi szobánkban,
Ajk ajkra tapadva, szerelmesen". ..
De a szivünkben valami gyász van
És könybe lábbad a szemed s a szemem.

Úgy nézünk össze, s megzörren az ablak..
Valami fázó, árva madár. . .
El is rebben már ... ölembe kaplak -
Oh édesem, ott künn most halt meg a nyár
Nézd ott, e vörös sírbolti rideg fényt:
Pár gázláng küzd az est ködeivel
S meggémberedett rőt ujjú kezekként
Úgy nyúlnak a fák tar ágai fel.

Kályhánkban a lángok bármit duruzsolnak,
Jer, oltsd magadra a köpenyedet,
Jer, vágjunk neki a puszta fasornak,
Jer, sírni halottunk sírja felett.. .
Pár rózsánk van még, száraz aszú emlék,
Együtt szedtük volt május idején...
A merre kacagva jártunk vala nem rég,
Ott szórjuk el azt most sírva te meg én.







GYÁSZ


Szédelgő szóval, csalfa csókkal
Száz szerelembe fonva száz szivet -
Sírodból im - valami elhaló dal -
Unott lelkem rég megtört esküszót hall:
Te csak az enyim, én csak a tied!

És buja vállon, ajkon, állon
Ijedt csókom borzadva tétováz -
Örök vágyam, teljesületlen álmom,
Jer karjaimba, holt kebledre vágyom,
Jer értem, jer, te halvány, néma váz!

Vagy föl nem támad értem árnyad?
Ah elvesztettük mi egymást, tudom!
Mámort nekem, hazug kéjt, csalfa vágyat!
Nem ölthet kínzóbb, fájóbb gyászt utánad
Nyomorúlt szívem, büszke homlokom.







HALOTTAK ÉJÉN


Sűrű homály bűs fenyéren...
Fű, fa, bokor esti gyászban, feketében.
Komor szellő avart zörget, ködöt oszlat;
Sirok ormán rezgő lángok,
Vörös fáklyák gyúladoznak.

Szanaszéjjel élő árnyak
Halkan verő, szorult szívvel kelnek, járnak
Hajh! Az a sok gyászba borult özvegy, árva
Hogy borul le szerettei
Könnytül ázó sirhalmára!

...Fényes imák... Nagy beszédek...
S én azokból mit sem értek, mit sem érzek!
Idegen gyász, idegen bú nem illet meg,
Az enyéim messze innen,
Más vidéken szenderegnek.

Kelet sikján van egy város...
Oda szállok édes anyám sirhalmához,
Mécsvilágúl megcsillan a könnyem fénye...
Bús dalokbul kötögetek
Koszorút az emlékére.

Majd magasba s tova szállva
Elrepülök kicsi hugom sirhalmára.
Megáldom a drága porát, csöndes álmát,
Úgy távozom a sugalmas,
A varázstelt éjszakán át.

Búsan lengek egy virágos,
Hantba vetett menyasszonyi nyoszolyához.
Hűs nyoszolya... Föld a leple...
Ifju hitem, boldogságom:
Szép kedvesem alszik benne.

Mindörökre! Mindörökre! -
Hasztalan hull a gyötrelmek zápor könnye.
Hanem azért mégis, mégis hadd peregjen...
Zápor után könnyebbülten
Száll a felleg, - árva lelkem.

Oh, mert a szív úgy megenyhül,
Mikor vigaszt, írt merít a gyötrelembül;
Mikor az a sajgó kebel csak azt érzi,
Hogy maga is porrá lesz majd
S övéihez fog megtérni.

Gyászos vigasz! Bús, sivár kép...
Körülöttem egyre sűrűbb, több az árnyék,
Komor szellő avart zörget, ködöt oszlat,
Sirok ormán rezgő lángok,
Vörös fáklyák - hamvadoznak.







HA MAJD TALÁLKOZUNK


Ha majd találkozunk az utczán
És én halkan köszöntelek,
Elsápadsz-e, vagy elpirulsz tán,
Könnyelmű, hűtlen, szép gyerek?

Ah, én nem fogok szólni hozzád.
Hanem te, kérlek, nézz reám;
Pilláid el ne fátyolozzák,
Ha boldog vagy-e igazán?

Bátran kaczaghat a szivembe
Gond nélkül égő szép szemed;
De bátran nézhetsz rám, ha benne
Pár nyomorult könny is rezeg.

Ha boldog léssz, ha nem csalódtál,
Jó! Csak majd boldog is maradj,
Nem állok meg a fordulónál,
Hogy még egyszer láthassalak.

De ha szemedből bú villan ki,
Hozzád szegődöm szótlanul,
Mint vert hajóshoz a Hollandi,
Ha utolsó vész tornyosul...

És elfásult, halálra szomjas
Keblemre vonlak majd, hogy ott
Kedved szerint sirhass, zokoghass,
Míg el nem hervaszt bánatod.







HA TŐLEM EGYKOR...


Ha tőlem egykor tova vágyna,
Hol több a mosoly, a könny kevesebb:
Hogy sohse érje maga vádja,
Majd én hagyom el s ő csak elfeled.

Csak egy utolsó őszi rózsát
Tüzhetnék akkor a hajába még!
Csak egyszer hatná még valóm' át,
A hit, hogy vele boldog is valék!







HATTYUDAL.
- Gr. Ballestrem Eufemia. -


Édes dalt zeng a hattyu
Tó partján éjszaka.
Bűbájként hatja által
A táj csendjét dala.
Halk zsongás kél a sásban,
Köszönti a nagy éjt...
Mesés pompájú, hószin
Láprózsák szanaszét.

S mire az éj eloszlik,
A hajnal fölragyog, -
Rég elzengett a dal már,
A dalnok rég halott.
Kelő nap a virágot
Hév csókkal kelti fel,
A hattyudal az áron
Reszketve hangzik el.







A HOLTAK MEZEJÉN.


Kösd koszorúba rózsáinkat, édes,
Ma ünnep van a holtak mezején.
Szín, illat, fény . . . S a holt szív im fölérez:
Élő szívekben örvend rajt' szegény ....
... Hiú varázslat! Nincs mód beleszőnöm
A mi szívünket... Fáj ez alkonyat. -
Óh mikor még úgy jártunk temetőkön:
Virulást látva csak s nem sírokat!

Kakukfüves, vén fejfás kicsi dombok
A faluvégen mint van sorsotok?
Jön-e még egy-egy gyerkőc, kósza, boldog,
Hanyattheverni olykor rajtatok?
Hanyattheverni és úgy nézni, lesni
Föl, égbe tűnő pacsirták után;
Hogy haza még a holdfény sem ijeszti,
Hisz akkor szólal meg a csalogány.

Boldog gyerekkor! Néked a sír is csak
Kakukfüves kis domb volt, semmi más.
Most egy világot látunk ime sírnak.
Hiába rajta minden virulás.
Még bolygunk benne... Hogy meddig?
Ki tudja?! Hány ország, város vár még otthonul?
Nagy, vagy kis út: mind haldoklóknak útja...
A kör mindegyre szűkebbé szorúl.

S ijedve nézzük, hogyan sokasodnak
Köröttünk naprél-napra a sirok...
Lessük halálát csókoknak, daloknak
És mind gyötrőbb a rémes nagy titok.
Kakukfüves kis hantok faluvégen...
Óh ami sírunk is olyan legyen!
S rajt' egy-egy kósza gyerkőcz heverésszen -
Merengve égbe szálló éneken.







HÚSVÉT.


Derekáról a karomat
Öve helyet leoldozza
S kér, kisértés helyet inkább
Kisérjem el a templomba.

Imádkozni fog ott értem
A Megváltó sirja mellett,
Aki mindent megbocsátott,
De leginkább a szerelmet...

Czifra fülke színes árnyán
Alszik mivel sem törődve
Ama hegyi beszéd czimű
Szép költemény szent költője.

Mélyen alszik, meg se látva,
Mennyi szép nő nézi mélán
Véres sebét sápadt mellén,
Fehér leplét hűs ágyékán.

Bús örökmécs komor fényt ver
Bakacsinra, gyásztalárra,
Könnyben ég a legszebb asszony
Gyujtó-bujtó szemepárja.

Nem tud, nem bir imádkozni,
Gonosz bűbáj eszét vette.
Valahány mécs: egy-egy ördög -
Tüzes nyelvét öltögetve.

Ah, asszonyom, hadd az istent!
Jer föl, jer föl kis szobádba,
Bűntől meg nem véd az isten,
De a vétket megbocsátja...







IDILL


Zöld erdő alján, üde parton
Árván vár titkos kis lakunk.
Jer, izzón lángol már az alkony,
Minek tovább bolyonganunk?
Kék fenyves zsongó, méla lombja...
Tánczoló csillám a tavon...
Jer, merüljünk még a habokba
És térjünk haza, angyalom.

Lenn az öbölben hűs gyepágy van,
Ott dús a moh, sűrű a loncz.
Öved' megoldom s a magányban
Te még egyszer kebledre vonsz.
Igy, édes! Hattyúink se látnak,
Ölelj csak, mig a hold kiszáll;
Akkor neki a csábos árnak!
Mintha ölembe siklanál.

Legyen övé villogó tested,
Bontsd bele csillogó hajad!
Minden kis csepp tobzódva reszket,
Mint mikor mell mellhez dagad.
Hulláma ölel, habja csókol...
Ah, nyújtsd karod', úgy féltelek...
Édes teher, ha rám fonódol
E sóvár mélységek felett.

A partra is im karomon szállsz...
Hadd a lepelt! Sietni kell.
Köszönt láprózsa, liliom, sás -
Ugy viszlek kis kunyhónkba fel.
Az éj legszebb órája fogytán,
Egész világ nászéji ágy:
Kigyó, galamb, tündér, boszorkány,
Pokol s menny most mind csókra vágy.

Mig ajkam hó ajkadban éghet,
Hadd a hattyúdalt odakint!
E dalban tovaszáll egy élet,
Mást, újat szítnak csókjaink.
Lágy selyempillád már lehunyva
A jövőről szősz álmokat...
S utolsó dalként száll a multba
Lelkemből érzés, gondolat.







JÁTÉK.


Hő nyár fényében dideregve járok...
Az én nyaramból kihalt valami,
Csúnyán hazudnak a nyíló virágok
S a csalogányok kéjes dalai.
Belenézek minden virágkehelybe
És mintha már mind hervadást lehelne...
S bealkonyul s megállók valahol...
Virág nem nyílik, madár nem dalol.

Lázterhes, komor éj szállt a vidékre...
A légben izzó ködök foszlanak...
Minthogyha minden sötét tűzben égne, -
Fekete lángok a fasudarak.
Fejem fölött sustorgón csapnak össze
S mikéntha máglyán állnék megkötözve
És égnék ízről ízre, ég szivem...
Itt ölelkeztünk egykor, kedvesem!

Óh napom-éjem rontó látomása,
Te halvány, bús, légből lehelt alak,
Úgy látlak egyre, nézlek égve-fázva
S fülembe csengnek zord vádló szavak:
Kit egykor igy megsápasztott a csókod,
Ma is ily sápadt, benned úgy csalódott...
Mi neked játék, szent volt az neki...
S most késő, késő már vezekleni.

És napról napra, éjről éjre várom,
Hogy egyszer tán elnémul majd e vád . . .
S elfoszlik majd a jelenés, az álom,
Ha egyszer újra látom őt magát.
Véletlenül, az utcán, társaságban &#8212;
Elém lebbenne virulón, vidáman
S rám sem ismerne s hallván nevemet,
Nem tudná már, hogy egykor szeretett.

Imádkozom hozzád, te édes asszony,
Csak egyszer óh jelenj meg úgy nekem!
Ajkadról dévaj boldogság kacagjon,
Simulj valakihez szerelmesen . . .
"Az én nyaramat élvezd annak ajkán....
Hadd tanuljam meg: kár gyötrődni csalfán -
A múlt - pár elmosódó szürke folt -
Csak szép szemed könyes játéka volt!







JELENÉS.

I.

A színpadon ha megjelen,
Az utczán hogyha látom,
Száz csalfa üdvöm' feledem
Egy régi gyerekálmon:

Magányos sziget délszakon,
Lomb árnyán rózsapárna...
S ő, mire véget ér dalom,
Ajkát ajkamra zárja.


II.

Visszatart még multam gyásza tőle
S mégis, érzem, már övé vagyok.
S érzem, mintha már szivemre dőlne
S úgy is volna már, hogy elhagyott.

Ah, egy tavasz tündére se' más tán!
Ölthet új díszt az erdő, a tar:
Ifjú lombok balga susogásán
Túlzörög a tavalyi avar.


III.

&#187;Boldogság kell?&#171; Szólt az éden kigyója
S két fa gyümölcse csábán csillogott.
&#187;Harapjatok csak e bűvös bogyókba!
Ez itt a szivek titkát megnyitó fa,
Örök szerelem fája az amott.&#171;

S ők még alig haraptak a gyümölcsbe,
Melytől két sziv közt többé nincs titok:
Leszállt a zord ég lángpallosú bölcse,
Hogy a másik fát előlük kidöntse...
S ők nem lehettek soha boldogok!







JER, HÍ A MÁJUS...


Jer, hí a május fénye, lángja,
Hí a virulás, jer velem!
Ily fénybe, lángba, virulásba
Borítson bűvös szerelem!

Jer, ittasulj meg velem újra
A vágyak lázas ünnepén!
Ne intsen őszi rémek ujja,
Míg üdvöt esdek tőled én!

Hol minden ily üdvért sóvárog -
Feledve múltat és jövőt, -
Aláhanyatló lepkepárok
Sorsáról az álmot ne sződd!

Szerelmünk, mint az ő szerelmük,
Mindegy: öröklét, pillanat....
Egy pillanatban hadd hihessük
Öröknek a tűnő nyarat!







KARNEVÁL HALÁLÁN.


Csörgő sapkáját sutba vágja,
Hamuval hintik be fejét.
Álarcza, száz szinű ruhája
Rongyokban hever szanaszét.
Porban mind', mit keblére tűztek:
Rendjel, szalag, meg rózsaszál.
Vége a fénynek, játszi tűznek,
Haldoklik, meghal Karnevál.

Oh, röpke játék, tünde tréfa,
Zord bölcsek üldözöttje, te!
Olyan vagy, mint egy nászbokréta
Szemétbe, sárba ejtve le.
Elhagynak mind: lány, férfi, asszony,
Híved mind hűtlen' félre áll.
Bolondot csak bolond sirasson -
Siratlak, szegény Karnevál!

Sorsunk rokon: unalom, bánat,
Ha játék s tréfa tovatünt.
Ajkunkon mosoly - a világnak
S titkon már haldoklik szivünk.
Bohóczot játszék ma az ember,
Szent czélért is ha síkra száll.
Bevallott álczával, szereppel
Csak pusztulunk, óh, Karnevál!

Követlek én is nem sokára,
Bár pillám még nem nehezül,
Még telt pohár, lány, nóta járja,
S a tünt ábránd is megkerül.
Hallgat tán egy-két fül dalomra,
Nyakamban új még a gitár -
És nevem: dicsőség bolondja.
Oh én, még boldog Karnevál!

De szerepem' én is lejátszom.
Sok a bohócz, szűk a világ!
Fölvált, ki jobban lejti tánczom
S övé rendjel, szalag, virág.
Főm, ez az élő csörgő sapka
Majd egyszerre csak porba száll
És fekszem én is sutba csapva:
Elhagyott, megcsalt Karnevál.







KÁPRÁZAT.


Egy régmúlt, csodás éj emléke
Valómon gyászszal suhog át.
Köröttünk tikkadt lázban égve
Virág hervadt, lomb hulldogált.
Csak nekem volt e kora őszben
Pompázó, fényes, hő nyaram...
Te buja hévvel, eszelősen
Csókoltad kezem' untalan.

Kábult fejem kebledre lankadt,
Úgy kérdeztelek, mért teszed?
Ajkamról több kéjt szívhat ajkad,
Mért csókolod csak kezemet?
S te szilaj kéjjel, még vadabbul
Csókoltad kezemet tovább.
Egy csillag hullt le a magasbul,
Mire megsugtad az okát:

>A nő, a míg hű kedveséhez,
Kezét csókjával hinti be.<
Nincs ok több mint ez, olyan édes,
Oh, csak ne mondtad volna te!
Valami dermedés suhant át
Az árnyas éjen hirtelen
S éreztem már az ősz fuvalmát
S utolsó csókod' kezemen.







KI CSAK SZENVEDETT...


Ki csak szenvedett egyre
Az élten át,
Az meg nem érdemelte
Még a halált.

S ki soha az életbe'
Nem szenvedett,
Az meg nem érdemelte
Az életet.







KISS JÓZSEFNEK


Úgy rémlik olykor, vége már
Szived kifosztva, kihalt a világ.
Hiába zsongtak rügybontó fuvalmak,
Hiába nyilt minden, minden virág.

Zúg milliónyi gép, zúg zakatolva,
Éhes mindenki s kenyeret keres . ..
Lelkedben egy vágy önmagát gúnyolja:
Dalolni még? Minek? Nem érdemes.

Úgy jársz a lármás, nyüzsgő sokaságban;
Pedig szived most is a régi csak!
El nem zengett dal benne, óh de hány van,
Hisz csak az ajkad fáradt, hallgatag.

Szép álom az! Belőle föl se ébredj!
Siket füleknek mért is zengenél?!
Ezer megtapsolt dalnál többet ér egy,
Mely mindhalálig csak a szívben él.







KIS LÁNYOMNAK


Virágos réten,
A menny ragyogón kék boltja alatt,
Magányos, nagy, zengő fa tövében
Pihenni dőlök, fekszem hanyatt.
De óh föl sem kell néznem az égre,
Úgy látom a mennyországomat itt:
Kis tündér hajlik a szivem fölébe
S csalogánydalnál édesb a beszéde,
Amint rám hinti virágait -
"Elfáradtál, úgy-e, édes apám ?!
Virágba takarlak s aludj azután:::"

S csak altat, altat ...
"Hunyd, hunyd le, apácskám hunyd szemedet!"
S ajkát, a kis angyali ajkat
Ott érzem a hunyó szemem felett.
S legszebb meséit mind sorra súgja,
Hogy álmodjam s csupa szép álmom legyen...
Majd ébreszt: " Már többet ne aludj ma!&#8220;
S csókolja a szememet újra meg újra
S boldog, mikor ismét nyitva szemem ...
,,Mit álmodtál hát, édes apám?
Mondd el, de minden álmodat ám!&#8220;

S kedves meséit
Regélem álmomul, amiket beleszőtt ...
S oly boldog! - Ahogy most áltatom én itt,
Rosszabbul sorsa se csalja meg őt!
Mért sejtené, mi volt ime álmom,
Alikor úgy ért csókja lehunyt szememen, -
Hogy azt a csókját éreztem pillámon,
Mellyel majd csókol, ha örök álmon
Én már a csókját nem érezhetem...
Lánykám, járd mindig tündérek honát,
Ha nem is fog már mesét álmodni apád!...







KI TUDJA MERRE...


Ki tudja merre, ki tudja hol,
Egy árva nő él valahol.
Soha se láttam, nem ismerem,
Az a nő mégis mindenem.
Kincs, selyem-bársony ékíti tán,
Vagy darócz fakúl derekán?
Fény-zuhatag tán bomló haja,
Vagy csillagtalan éjszaka?
Szava csengése bús őszi dal?...
Vagy zene, mely kaczajba hal?
Csak azt tudom, hogy bármibe kezd,
Kezében serleg, vagy kereszt,
Gyászfátyol rajt', vagy nászkoszorú:
Ő csak egy vágytól szomorú,
Csak egy álomtól boldogtalan:
Valamit úgy vár untalan.
Ugy érzi egyre, hogy valahol
Valaki mindig rágondol...
Soha se' látta, nem ismeri
S az mégis mindene neki.
S nem kérdve szép-e, ifju-e még,
Csak karjaiba omlanék.
S nem bánva dús-e, nagyhirü-e,
Lenne a koldus kedvese.
Koldulva lenne hű szeretőm,
Ah, hogy csüggnék e drága nőn!
Ki tudja merre, ki tudja hol,
Találkozunk-e valahol?...







KOSSUTH


S szólt egyszer, már a sirja peremén:
"Immár csak eszményemben élek én,
Majd nemsokára eltemettek engem
S eszményem akkor is ott lesz velem,
És hamvaimban él megölhetetlen
S akkor szentebb lesz, mint volt idefenn,
Megnő, meg sem fér majd a sirhalomban
S egyszer csak kitör onnan!"

És eltemettük... Óh e temetés!
Nem ér ily gyászt az, ami elenyész.
Óh, nem is volt az temetés: varázsa
Úgy vont, szólított, mint föltámadásra.
Nem is volt az gyász, de éjszínü láng,
Úgy gyújtott tenger sötét lobogója.
Úgy rémlett, vészben ég megint hazánk
S a néma holt úgy szólít &#8212; riadóra!
Sirgödréből mint távol ágyudörgés,
Hangzott a rögdübörgés.

Azóta... Nos, gyász, meg láng im - rokon.
Fakul, huny.... Tengünk hétköznapokon.
Ünnepünk mind oly naptárszabta ünnep,
Kedvünk hol lanyhább, hol meg lelkesültebb.
S egyszerre im - itt az ő ünnepe!
S egyszerre mintha im varázs foganna:
Megint úgy jár a nép, lázzal tele...
Ki élőnek van rajta ily hatalma?
Mintha mozdulna hegy, völgy, lanka, róna:
Jön népe milliója.

Mi lesz még akkor, ha majd úgy kerül -
Ha úgy gyülekszünk majd e sir körül,
Hogy fölesküdjünk életre-halálra
S megyünk a sírból kelt eszmény nyomába?!
Álmokban sejtett bűvös, nagy csoda,
Várunk! Mikor cseng a keltő varázsszó?
Mikor viradsz ránk uj nagyság kora,
Gyerkőcöt, aggot is hőssé varázsló -
Mely élnünk, halnunk úgy engedsz: csodásán,
Dicsőség mámorában.







LESZ ÁLMOD MÉG...
- Albert Traeger. -


Könnyes bár éjjel vánkosod
S pillád vonaglik lázban égve,
Lesz álmod még, hűs és nyugodt;
Nem ébredsz többé szenvedésre.

Sorsoddal pörbe óh, ne szállj,
Eljő, mely megvált majd, az óra.
Négy faragatlan deszkaszál
Fáradt szivek jó nyugtatója.

S lesz tán egy kéz is akkor ott,
Mely szemedet lágyan lefogja
S virágot tesz és szalagot
Ékességül ravatalodra.

Amit az élet sohse' nyujt:
Békéd' a sír megadja, tarts ki!
Nincs ember, olyan nyomorult,
Hogy végül meg ne tudna halni.







A MAGÁNYBÓL.


És elbukott, ki üdvöm volt, az angyal
S ki ördögöm volt, megcsalt mindahány,
Irért esengtem vérző szívvel, agygyal
S megejtett csalfa csábján a magány.

Feledni vágytam s csak engem feledtek,
Árván maradtam s mégsem egyedül;
Köröttem zúgó hangja van a csendnek
S a pusztaság csak rémet rémre szül.

Tengernyi emlék lázong, forr szivemben
Boszorkányüstnek gyilkos nedveként
S én kuruzslón csak fürkészem szünetlen,
Mi fölörvénylik rajt', a kínt s a kéjt.

Izgága álom bomló, tarka gőzén
Ugy bontja elmém a nagy babona.
Gomoly gomolyra hull, vakítva, szőkén:
Aranyhajú hótestek zápora.

És hogy karom vonaglón nyúl a légbe
S lihegő ajkam hő ajkat keres,
Gúnyos kaczaj kél: Mindhiába! Vége!
Szeretni késő és nem érdemes.

S a rémeket tán már el sem riasztom,
Megront végkép a gonosz bűvölet,
Ha nem jön egy irgalmas, édes asszony
S forró szívére nem von engemet.







MÁNIA


Álmomban egyszer lenn bolyongtam
A poklok üszkös fenekén.
S a nyájas arczoktól azóta
Nagyon, de nagyon félek én.

Félek a szives emberektől,
Mosolygásuktól borzadok.
Ott lenn is ép igy mosolyogtak
A félrepártolt angyalok.

Emlékszem még. Hejh! Hogy vigadtunk!
Száz pohár csengett, csörögött.
Kedves fiú volt mind a hány. Ah,
Nem feketék az ördögök!

És hogy perzselt a láng, a mámor!
És hogy ölelt a bajadér!
Ah! Mint lehet egy démon teste
Oly bársonyos, oly hófehér?! -

Emlékszem még... Utolsót csörrent
A színig töltött billikom.
Emlékszem még... Utolsót csattant
Kedvesem ajka ajkamon

És vad hahota harsogott fel.
Kaczagták az elkárhozót, -
Hisz mérget ittam serlegükből
És gyilkos lázu volt a csók!

Meghaltam. Rég volt... Ujra élek,
Csak kedvem, kedélyem halott.
Hiába zúgnak czimboráim:
Mi a manó lelt, mi bajod?

Hű angyalom hiába kérdi:
Ha csókolsz, mért vagy oly komor?
Némán várom, mikor szakad rám
Megint a mennynek vélt pokol!







MEGCSENDÜL.


Megcsendül ím egy rég megszakított dal, -
Ah, úgy vágyódom újra teutánad
S piros rózsával, fehér liliommal
Csak telehintem újra a szobámat.

S mint rég - egy halk kopogtatásra lesve -
Várlak - s úgy ejt a percek röpte lázba
És ráfogom már minden kicsi neszre:
Hogy lábad lépte, ruhád suhogása.

Úgy ér az est, úgy ér az éj s te késel,
Ki tudja, hol jársz; ah, gondolsz-e még rám?
Csüggsz-e valakin lázas öleléssel,
Vagy nem ölelsz már senkit, nem is élsz tán?

Nálad van, ami drága volt szivemnek,
Tűnt ifjúságom minden vágya álma.
Dalok, melyek csak csókodtól teremnek,
Egy élet, mely most célját nem találja.

Eljösz-e? Várlak. Bármily késve jösz el;
Hervadhat rózsa s liliom szobámban,
Jöhetsz bús, zordon, virágtalan őszszel,
Az én szivemben mindörökre nyár van.

Csak piros rózsát nem lelsz majd szivemben,
Elfojtott könytől mind fehérre sápadt.
S nem fehér ott egy liliomkehely sem,
Piros mind, - szivem úgy vérzett utánad.







MELANCHOLIA.


Tudok egy fát, dús lombu tölgyet...
Kopár mezőn áll egymagán.
Árnyába csillapulva dőlhet
A vándor forró napszakán.

Tenger levél üdvözli zsongva,
Víg madárfütty vidítja fel.
Áldón gondolhat dalra, lombra,
Még idején ha utra kel.

Gyerekkoromban alkonyórán
Dőltem le én e fa alatt...
Bús estté nőtt a szétfolyó árny
S dal, fütty ijedten elakadt.

Meredő ág remegve intett:
Törzsünknek fájó titka van...
Bús léssz, látván búsulni minket,
Siess, mig elhagyhatsz vigan!

De ekkor a fa titkos odva
Denevérterhét szülte már...
Sötét mezők felett nyomomba
Sikoltva szállt az éj madár.

*

Titkos gyász öl, mióta élek...
Önönmagamtól félek én.
Egy sereg elkárhozott lélek
Költözhetett egykor belém.

Nem sejti ezt a víg, a boldog.
Nem minden nótám csupa bú.
Dévaj körben én is mosolygok
S föltréfálom, ki szomorú.

De hogyha üt a gonosz óra
S elszéledt mind a czimbora,
Bensőmben sírva, átkozódva
Riad a rémek tábora.

És sóhaj szárnyra kelve halkan
Egy mindenséget gyászba lep...
Iszonytól sápad, remeg ajkam,
Lelkem tátongó, puszta seb.

Édes! Ne jőjj olykor hivedhez...
Vagy benned is oly bú fogan,
Hogy soha többe nem pihenhetsz
Karomban igaz-boldogan.







MEMENTO.


Ha végzetünk még egyszer összehoz,
Hogy nyomorultak leszünk mindaketten,
Ne vádold magad', engem se okozz,
Én vigasztalni foglak önfeledten.
Védtelenül védőn karollak át
S el nem hagylak többé, mint el nem hagyja
Szétdúlt szentély halálra sebzett papja
Kifosztott, meggyalázott templomát.

Víg dal, mosolygás, jólét kora volt,
Hogy kétfelé vált előttünk a pálya.
Egedre csak lassan gyült foltra folt
S még aranyport söpör ruhád uszálya...
Magam se lettem mindjárt bús legény
S von még szivem szédelgő kedvtelésbe,
De álmaimban már elbuktam - és te
Fakó mezben, megtörve tünsz elém.

Hol pompa, gyönyör, dicsőség kisért:
Átkot kiáltasz a festett világra
És eldobod magadtól a babért,
Oh, bűn, csalódás, undor volt az ára!
A festék könnytől ázik képeden...
Letörlöm - és te hervadt-haloványan
Keblemre roskadsz s tompa zokogásban
Ércztelen hangon tördeled nevem'.

E percz lesz az, melyben majd elmerül
Minden, mi sívár körötted, köröttem.
Élünk egymásnak ketten egyedül
Vad, tébolyszitó halálos gyönyörben.
Égő szemedből a könny kiapad,
S én nem kesergek se jövőn, se multon,
Csak kebled hozzám enyhülőn simuljon
Csak érezd, hidd boldognak, csókomat.

Bús homlokunkon tövis-koszorú.
Szívünk utolszor s mindholtig szerelmes
Mert hűn szeret már, aki szomorú
S a porba vert: legközelebb a mennyhez!
Panaszt nem mondok, holtig áldalak...
Minden tömjénét az üszkökbe hányja -
És csak ha elszállt legbuzgóbb imája,
Oltára romján ugy hal meg a pap.







MIKOR VELED...


Mikor veled sétálok, édes,
Föl és alá a népes utczán:
Mintha valami tünde, fényes
Lágyan zsibongó áron usznám...

Mikor pedig magamba járom
Nélküled a tömeg sürűjét:
Mintha valami ingoványon
Lassan mindíg alább merülnék...







MÚMIA
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Koporsóm nincsen szikomórusz fából,
A szemfödőm se mirhás nárduszfátyol,
Sirom nem ős-vén gúla meddő méhe,
Csak álmodom, hogy életem leélve.

Milliók közt én egyedül maradtam.
Társtalan gyöngyként sivatag homokban.
Ugy szövök, bontok egy szép szines álmot,
Mely újjá szüli bennem a világot.

Ködből, fényből ködön át fénybe, ködbe
Bűvöl száz emlék mosolygása, könnye.
Ugy rémlik százszor éltem s eltemettek,
Sohase voltam boldog, játszi gyermek.

Mi mást megvált, én fitymán megtagadtam,
Magamba bizva elbuktam magamban.
Ó, hogyha most a gyöngék gyáva könnye
Tikkadt, kiégett két szemembe törne!

De mit kérdjem, minek jöttem világra?
Mit ért szivem minden reménye, vágya?
Mért vonzott mindig csalfa asszony ajka?
Mihaszna öltem lelkem annyi dalba?

Csak szövöm álmom' s mintha látást látnék:
Siromra halkan hullong harmat, árnyék,
Egy dal rezeg az est csöndjén keresztül,
Márvány alapján szoborfőm megrezdül.

Szerelmes lány lép százados siromhoz,
Dalaim' zengve rózsát, liljomot hoz,
Megkoszorúz, érczajkam' megcsókolja...
Zizegj, zizegj csak, sivatag homokja!







NE KÉRDEZD...


Ne kérdezd, üdvünk meddig élhet?
Mi lesz, ha szivünk majd kiég?
Szerelmünk most egy örök élet
Minden kéjét oszthatja még.
Csókolj, édes, még szilajabban,
Hadd haljon csókra csók, ne bánd!
Csak ami meghalt, halhatatlan...
Egyetlen egy ily pillanatban
Évmilliókat élek át.

lm ontja illatát a rózsa,
lm, nászdalt zeng a csalogány
És egy ez illat, egy e nóta
Tavaszok végtelen során.
Mit bánja a dal, hogy ki zengi
S az illat: mily rózsán fakad,
Sírunkon más fog mást ölelni...
Csókolj, öröklét üdve semmi,
Ha elvész egy ily pillanat!







NEM ÉRTED ÉG...
Lermontoff.


Nem érted ég szívemben indulat,
Szépséged fénye engem nem melenget,
Csak multam gyászát szeretem tebenned
S korán elhervadt ifjuságomat.

Nézlek... Szememben alvó szenvedély
S pilláidat te, ah, nem sütheted le.
Felelgetek titkos kérdőjelekre...
De lelkem ekkor nem veled beszél.

Üdvét nem a te gúnyod tépi szét.
Vonásaidban más vonásokat lát,
Hangodból lesi egy tört eskü hangját,
Szemedből két szem rég kihunyt tüzét.







NIGJAR DALA.


Nem is tudom már mint esett...
Egy röpke óra titka.
Oly egyedűl voltam veled,
Csodás nyáréji bűvölet
Úgy hajtott karjaidba.

Mesét sugón, üdvvel tele -
Csillagfény hullt az árnyba,
Kéjtől lihegve tört ki-be,
Símult a partok öblibe
A tenger szilaj árja.

Nem néztem én a csillagot,
Szemed szemembe lángolt
És föld és hab tobzódhatott,
Csak hagytam, hagytam oldanod
Az övet és a fátyolt.







NYÁRI ÉJJEL.


Óh beh szép vagy, nyárnak fényes éjjele
Mintha ezer tündér bűbájt hintene.
Erdők, mezők füve, fája hívogat:
Jer álmodni ébren tündérálmokat!

Ragyog a hold, ragyognak a csillagok,
Hímes mezőn egymagámban ballagok.
Utamba egy árva lélek sem kerül,
Óh, de mintha mégsem járnék egyedül.

Messze-messze, Isten tudja, ki dalol...
Nyári éjről szól a nóta valahol.
Régi költő híres dala... Ismerem!
S mintha ő is itt bolyongna most velem...

S csak nézem a holdat s a sok csillagot
Talán nem is az ő fényük csilog ott.
Az a sok-sok sugár hátha más csoda:
Rájok néző emberszemek sugara!...

Kedveseim, messze vagyok tőletek;
De ez eget most tán ti is nézitek...
Ugyanezt a holdat s tenger csillagot
Úgy látjátok, ahogy én is látom ott.

S látom régholt szemeknek is sugarát...
Úgy ér össze pillantásunk odaát.
Mintha ők is itt volnának, újra itt
S újra együtt néznők az ég titkait.

Óh egymástól messzeszakadt hű szivek,
Ha a holdat, csillagokat nézitek,
Higyjétek el, nincs is válás, nincs halál,
Szív a szívre fönn az égben rátalál.







OTTHON.


Ákáczos ösvény a dülőben,
Mentén kis kertövezte ház.
Tájáról oly rég elvetődtem,
Csak délibábként leng előttem
Mint örökös csáb, örökös hivás:
Jer vissza, haza, jer, bármerre jársz.

Egy őszülő bús arczu férfi,
Egy megtört, könnyes szemü nő
Ott egy a mástól egyre kérdi:
Fog-e még hozzánk visszatérni?
S az idegenből ha tán haza jő,
Vidám, szerencsés, boldog lesz-e ő?

Bekopogtatni szinte félek
A csöndes kis ház kapuján.
Mosolyos álarcz, födj be, védj meg,
Ők laknak itt, kik értem éltek:
Két igaz ember, vesztett harcz után.
Ne tudják, hogy már én is elbukám.

Hadd mondom el, sorsom mily áldott,
Munkámért hír, jólét a bér.
Hisz elhiszik a fényes álmot,
Mit lelkem rég káprázva látott.
Nem tudják, az ily káprázat mit ér
S hogy jó, ha jut mindennapi kenyér.

Hisz náluk még a régi minden.
Nyit még virág az ablakon,
Kigyúl a fény is szemeikben,
Csak engem űz valami innen.
Öröm mezében járó fájdalom,
Szereped ah, nehéz, nehéz nagyon!

A tékozló fiú regéje
Keresztül borzong szivemen.
Vezeklenék is, de mi végre?
Ki lelke üdvét elfecsélte,
Soha, sehol többé meg nem pihen
És mindenütt, örökre idegen.







ÖRÖK IGÉRET


És úgy esett, mint ébredésbe'
Ha érzed: álmod volt imént,
De nem tudod, mi... s vársz új éjre,
Hogy újra lásd a tüneményt...
Mikor szived még föl sem ébredt,
Valami hívott valaha.
Úgy rémlik, egy csodás ígéret -
Csak hangja cseng füledbe ma.

Csak azt tudod, hogy a szivedbe
Olthatlan mély vágyat bűvölt:
Hogy valamit úgy várj, epedve,
Mi nélkül néked zord e föld...
De újra már nem hallod eztán...
S csak jönnek, tűnnek napjaid
S remény, csalódás ér ezerszám
S te egyre vársz még valamit.

És érhet bármi üdv e földön,
Sorsod: hogy véle be ne érd.
S nincs kín, mi mint ez, úgy gyötörjön,
Sóvárogsz s nem tudod, miért.
Csak érzed: győzhet szíven és főn
Az ősz dere, a tél hava,
Egy Ígéretnek, bármi későn,
Valóra kell még válnia.

S vársz... S álmatlan, nagy éjek árnyát
Hordod szívedben, arcodon
S már fény és hő hiába jár át
S az élet, érzed, eloson...
Meghalsz árván, kétségbeesve
S még akkor is - megtört szemed,
Mintha igért üdvöt keresne,
A végtelenbe úgy mered.







ÖRÖKRE.


Fülembe súgta halkan, hogy szeret...
- Köröttünk est, árnyék árnyékba törve -
Ajkamról egy csók volt a felelet...
Az óra intőn múlást ketyegett
S ő ekkor még egy szót súgott: örökre!

Csak egy szó volt és csak egy pillanat -
De sok-sok év szállt leíkemen keresztül:
Húnyt szemmel már úgy láttam magamat
S úgy láttam őt &#8212; hat lábnyi föld alatt...
Óh mit beszélünk örök szerelemről!

S ekkor megcsendült újra a szava:
Mondd, emlékszel szerelmünk kezdetére?
Nem súgta neked is egy babona,
Hogy már szerettük egymást valaha -
Valaha régen, sok-sok ezredéve? ...

S amint ajkával szívta ajkamat
S bomló hajával szememet befödte,
Úgy rémlett, sok-sok évezred halad
S mi újra élünk és e pillanat
S ez üdv öröktől fogva él örökre!







ÖRÖK NYÁR.


A merre mi járunk,
Csak nyílnak a rózsák,
Boldog csalogánydal
Zeng szüntelenül...
Föl sem veszi álmunk,
Mit mond a valóság:
Hogy mindez a nyárral
Megsemmisül...
A merre mi járunk,
Csak nyílnak a rózsák,
Boldog csalogánydal
Zeng szüntelenül!

Mint hogyha a rózsa
Nem hullana porba
És a csalogányon
Nem győzne a tél,
S e rózsa, e nóta
tavalyi volna, -
A tavalyi álom
Bennünk úgy él!
Mint hogyha a rózsa
Nem hullana porba
És a csalogányon
Nem győzne a tél!

Uj s uj nyarainkban
A régi gyönyör vár,
Mint hogyha virulnánk
Mulástalanul...
Nyár nyárra úgy illan
S egyetlen örök nyár
Bűbája borul ránk
S az zeng, virul...
Uj s uj nyarainkban
A régi gyönyör vár,
Mint hogyha virulnánk
Mulástalanul!







ÖRÖK SZERELEM.


Nem volt káprázat, nem igézet.
A nap sütött és nem a hold.
Elém tűnt, mint akit idéznek,
A szeme a szemembe nézett,
Nem mása, ah, ő maga volt!

Te voltál, te, kit elsirattam
S kit visszanyerek szüntelen,
Kit ugy imádok szakadatlan
S egyszerre annyi nő alakban
Te örök, első szerelem!

Incselkedőn bujsz száz ruhába,
A nő csupán öltözeted.
Szabód a végzet és a számla:
Szivem tenger emléke, álma,
Mit érted könynyel fizetek.







PATÓ PALI


Pató Pál ur, hisz kiki tudja,
Mily híres ur volt s mily derék,
Mindenre mily bölcs módra fújta,
Hogy: "Hejh ráérünk arra még!"
S mint pusztult háza, földje, rétje
S mint dőlt aztán ő maga ki, -
Bizony meghalt és örökébe
Kisöccse ült: Pató Pali.

"Hejh, más világ lesz most e tájon!
Csak rajta, gyorsan, íziben!
Dülöng a ház? Hát ne is álljon!
Úgyis kastély kell énnekem.
járjak, hogy messze érjek?
Avult mondás! Csak bontani!
Térj őseimhez ősi fészek!" -
S bontat-rontat Pató Pali.

"Mit? Kastélyt most még ne emelnék?
Külföld márványa itt minek?
Csinos kis úri házra telnék
Kövéből a roncs réginek?
Jó, jó! Majd máskép is beszéltek!...
Nagyok, hajh, lelkem álmai.
Hazánk is oly roncs ősi fészek" ...
S kastélyt épit Pató Pali.

"Gálád építés, mennyi pénzt nyel!
De mit pár hold rét, pár tanya!
A szomszéd bőven győzi pénzzel . . .
S leszek - ha más nem, - honatya.
S majd kapnak rajtam tiz megyének
Legszebb, legdúsabb lányai.
Föl, kortesek, hogy célhoz érjek!"...
S etet-itat Pató Pali.

"Zászlóm alá, én árva népem!
Itt az igazság, itt a jog!
Uj, szebb kort vívunk ki merészen.
E célért élek és halok!...
Pénz kell? Megint pénz?!...
Itt akas.tély! Zálognak az is valami.
Hajh, szomszéd, drága ám a nagy cél" . . .
S hajh - elbukik Pató Pali.

"Teringettét! Ki hitte volna?!
Biz ez bolond sor, igazán!
Az ősi juss elment pokolba
S meg sem menthetlek, óh hazám!
Se pénz, se posztó... S mi jut eztán?
Hejh, hol a kedv a hajdani?
Uj életet kell kezdenem tán?"...
S szivébe lőtt Pató Pali.

Sajnálta falu, város, ország,
Akár Pató Pált hajdanán;
Az - túlrest vérű volt - susogták, -
Ez - kissé hebehurgya tán...

Sírjukról hírük szertekószál,
Hisz sorsuk váltig gyakori;
Mert a magyar, hajh, hol Pató Pál,
Hol pediglen Pató Pali.







PERDITA




Emlékszem - édes, bús emlékezés...
A nap lelankadt, vérszinű uszálya
Foszlón suhan szét utczáról utczára
Kéjt, mámort űzni kel a czifra nép
S te - ah, oly árva vagy s oly csodaszép...
Multunkból mintha egy dal hangzanék -
Koldus a koldust: ha megmenthetnélek!
Testvérért testvér: úgy élnék teérted!

S emlékszem - fenkölt, szent emlékezés...
Sárgán izzó hold, tejszín esti csillag,
Alvó lombok közt lanyha jázmin illat.
Csönd, enyhülés, áhítat szanaszét...
Szived, lelked oly szűzi tiszta még.
Multunkból mintha egy dal hangzanék -
Tilts el ajkadtól, tilts! Epedjek el bár...
Ha enyim voltál: Elvesztettelek már!

S emlékszem - büvös, szép emlékezés...
Künn kéjes éj, benn lázas esküvések,
Hamvasztó máglya a lágypelyhü fészek.
Bú, gond, lemondás - mind lángjába ég...
Ki lobbant már a rózsás lámpa rég,
Multukból mintha egy dal hangzanék -
Nem vágyom égbe, mikor átkarollak,
Hisz van-e testük fönn az angyaloknak?

S emlékszem - sívár zord emlékezés...
Oly bosszantón áttetsző szürke minden,
Hamis gyémántok fénye könnyeidben,
Mentegetőzés, játszott büszkeség...
Mámort oszlató őszhajnali lég...
Multunkból mintha egy dal hangzanék -
Feledjük egymást! Nem átkozlak én meg.
Soha, soha se bánd meg hütlenséged!

S emlékszem - utolsó emlékezés...
Dal, zene, dévaj tánczu czifra árnyak.
Az arcz festékes, a szem méla, bágyadt...
Unottan említ még a czéda nép:
Eh, bús volt mindig, jó, hogy sírba tért!..
S lelkembe - mintha egy dal hangzanék
Vivódva mennyen, poklokon keresztül
Megcsúfolt, kínos, örök szerelemrül!







PHÖNIX


Egy idegen jött valahonnan
S betért egy bús ház kapuján.
Sok szenvedő enyhül meg ottan,
Még ő is meggyógyul talán.

S biztatva vonják őt is ágyba.
Min annyi más lelt már halált
S alig halt el panasza fájva,
Im az ő szive is megállt.

S hogy tudják, kit fogad be sírja,
Még átkutatják holmiját,
Sárgult lapok... Rim rimre irva...
Csodás, összhangba szőtt világ.

S im holt szivét mig fölmotozzák,
Mi vajjon a halálos ok?
Nevét suttogja már egy ország,
Hirt vívnak szokatlan dalok.

S hallszik, mit orvos sohse mondhat:
Nagy álmok láza ölte meg!
S mondják - temetve a halottat, -
Im új, nagy költőnk született.







PUSZTULÁS.


Szemem még a szemébe pillant,
Szív szíven, ajak ajakon.
A legszebb percz még el sem illant
S én üdvöm már csak siratom.

Ah, mintha lázas öle, karja
Egy sóvárgó vágy volna: még!
Mintha a mennybe hivogatna
S rám a pokol hanyatlanék.







QUADRILLE.


Méhét a lázas éj kitárja,
A hajnal lángja belefoly
S te engem karjaidba zárva
Még újabb kéjre szomjazol!
Égő, vonagló, nedves ajkad
Véresre szívja ajkamat,
Száz halk kaczajnak, játszi jajnak
Ah, vége-hossza nem szakad.

Gyönyört esengő lihegésed'
Lélekzetfojtva hallgatom.
Titokban észbontó igézet
Dermeszti ölelő karom'.
Te csábos, bűnös, édes asszony, -
Éj fürtü, rózsás arczu te,
Ó, hagyj öledben égnem, asznom,
Csak ne kérdd, boldog vagyok-e?

Ne lásd a gonosz fényt szememben
Lágy derekad, ha átfogom -
S hogy sohse' volt tiéd a lelkem
S benned csak mást ölel karom!
Ne lásd te vérem mámorán át,
Mit húnyt szemem káprázva lát:
Valakinek csodás bűbáját
Halvány arczát, arany haját.

Ó, ne halld, csókjaimba vesztve,
Kinek a nevét rebegem.
Csókjaiba valaki messze
Ép így fojtja az én nevem'.
Valahol most a titkos éjben
Ép így sóhajt föl valaki.
Valakihez ott hófehéren
Ép így tapadnak tagjai.

Illatos párnák susogása...
Két ajk egymáshoz duzzadón...
Lelkük is úgy forr egy a másba
Buja nézésen, buja szón.
Szilaj sóvárgást súg a férfi,
Mélán kábúl a nő bele.
Hallgatja, hallja, - meg nem érti,
Ah, bamba kérdés: boldog-e?

Sikoltana s őrjöngve marja
Ajkába villogó fogát.
Sima kis lába, puha karja
Mintha még engem fonna át!
Izzó keblére mintha újra
Az én fejem hanyatlanék,
Reszketve játszó, sápadt újja
Az én fürteim' érzi még.

Csak bontja némán, eszelősen;
Az eszét bontja tán bele.
Bódító, tünde álom-gőzben
Vergődik bús tekintete.
Bűbájos babona igézi,
Sugalmas sejtés hatja át;
Valami vonja - elenyészni!
Szeme ködös távolba lát.

Mintha egy sötét, hervadt arcz ott
Halálos vágytól gyúlna ki.
Valami balga, bűnös asszonyt
Vadúl ölel ott valaki.
Piros hajnal lángolva ontja
A sápadt éjbe sugarát.
Két szíven halkan, haldokolva
Két megtört eskü suhan át.







A RABLÓ SÍRJA
Skót dal


Ott lőtték át a havas tövén,
A kereszt alján, a hidon.
És meg se mosták és a golyó
Szivébe' maradt bizony.

Lombos ravatalra került teteme,
Bús juharok ágain hált.
Egy erdei kápolnácska előtt
Őrzék a haramiák.

És jött a kápolnácska elé
Egy hölgy s megtépte mezét;
Megtépte leomló szőke haját
S a halottra feledkezék.

Aztán a szűz forrás vizivel
Megmosta a zord tetemet,
S mellére, fejére díszes koszorut,
Könnyes koszorut köritett.

Fehér lepedőbe tették a hullát
És fekete éjszaka lett.
Üvöltve zokogtak ősz remeték
Vezeklő énekeket.

S elhantolták titokzatos éjfél -
Hűs harmatozás idején:
Mikor nem reszket a nyírfa se már
S rest köd ül a hegy peremén.

Ott hantolták el - lábnyira csak -
Hol a csacska forrás csobog
S szórtak fölébe virágokat és
Harasztot és mohot.

A lelkeért pedig egy barát
Mormolt, nyögött vegyest -
S egy remete fogja regélni hirét,
A mig csak áll a kereszt.







RAZZIA.


Ködös, szomorú éj a városon...
Csöndjén át hang csak nagy ritkán oson.
Eljátszván színes szerepét az utcza,
Boszorkányos mély álmait aluszsza.
Alvó szinész nem szinlel már, nem áltat.
Eldobta ím álczáját ember, állat.
Ezrek mosolyba öltött szenvedése
Rejtő otthonba tért kivetközésre.
Elhordták rongyuk' árvák, koldusok.
Selyem, bársony, kincses mez nem suhog.
Nem robog, döczög már szekér, fogat...
Mindenből csak egy kis szemét maradt.
Itt-ott egy csúnyább, kelletlen ledér nő,
Sunyó tolvaj, vagy késő hazatérő.
Háztól házhoz egy-egy őr lépeget.
Zár őriz árut, pénzt, hírt, életet.
S hol százszerű a jólét s a nyomor:
Egy-szürkén nyúl a két palota-sor,
Míg összefut valahol messze-messze
Lámpái lángját nedves ködbe vesztve.
Mentén nyirt fák deres sora mered,
Mint őrálltában megdermedt sereg.
Éjfél felé pereg már az idő.
Egy kéz jelenést jelenésbe sző.
Száz kép káprázva és száz hang zihálva -
Vivódón vegyűl a nagy éjszakába
Innen-onnan tejszín gömb - éji nap -
Villámos méhe ont fényt álmatag
Függönyös, nagy üveglapok mögűl
Zaj, zene zsong unott-kedvetlenűl.
Golyók koczognak, pénz cseng, kártya röppen
És czéda szó s czédább lány ajkon, ölben.
Hang, arcz, mind oly fáradt, hosszúra nyúlt...
De ki sem érzi milyen nyomorult.
Jó áltatók: tivornya, lakzi, estély...
A nyomor csak csöndes magányban eszmél.
Nagy úri termek hazug kedvü népe,
Kocsmák garázda, részeg csőcseléke,
Csillogó ruhás rabok tábora:
Börtön kaszárnyákban a katona -
Mind érzi olykor, ha magán maradt,
A lánczot, melyen nem csak ő a rab.
Elébe rémlik minden, mije nincs:
Szabadság, jog, becsülés, munka, kincs...
S egyformán töpreng szalmán, selyemágyon.
És egy se tudja még, hogy mit csináljon.
Tetszhalott, érzi mind, elásva mélyre
S ébred sírjában, nem törhet ki mégse'.
Panaszt, átkot mond s már ajkára gyűlve
Mintha száz síri féreg göndörűlne...
Szörnyű egy mámor! Ki ilyenbül ébred
Imetten is még rabja ama rémnek.
S ha törvény bölcse, költő, vagy királyfi:
Csak egyre vágy, a nyomorért kiállni.
Más-más szerep, de egy az embere:
Kora rendjével harczot kezdene
S bénán teng... Meddő idők átka nyomja,
Csak gúnyolt eszmék gúnyoltabb bolondja.
Küzd, elbukik, vagy még korán belátja:
Nincs javulás, csak hibák változása.
A mi manap jó, majdan rossz lehet...
Törvény, erkölcs, vallás: mind csak szerep.
Minden pap csak maga miatt papol,
Megváltókban nem hisz többé a kor.
Beéri minden világjavitó,
Ha meghallgatja egy-egy vén anyó...
Ah, mely megváltást eszelt volna hajdan,
Ma irodalmat művel tán e hajlam.
Hisz szédeleghet így is eleget.
Kényelmesebb sors és tövis helyett
Babért fonhat fejére önmaga...
Lehet művésznők kéjencz zsarnoka,
Nagy lapszerkesztő, páratlan zseni,
Hogy száz irócska talpat nyal neki.
Főkép', ha könyvük van megjelenőben...
Mert ki itélne helyesen, ha &#187;ő&#171; nem.
Övé hír, pénz, gép, szellem, ember, állat...
A tegnapból a holnapért a mának!
Óh, álnok, sívár uzsorás... De csitt!
Az éj most éli tán szebb perczeit:
Szűz lány s fiú - ábrándos tiszta lelkek -
Most érzik tán leghőbben a szerelmet...
Óh édes perczek, mikben mindenütt
Minden szerelmes szive csupa üdv!
Átszáll e bűbáj minden éjjelen.
Utána újra gyász, könny, küzdelem.
Folyik a régi &#187;szeret-nem-szeret&#171;
Házasságtörő száz hamis szerep...
Itt, mint kolostor, fojtott vágy tanyája,
Hol örök ima hervaszt haloványra:
Csöndes ház áll... Jól rejtő függönyök.
Belül parázna mámor dőzsölög.
Amott bús hajlék. Beteg, vézna férfi...
Szép, fiatal nejét úgy félti, félti
Valakitől ki nem kór s még ölelhet.
Máshol a nő, a hű, a tiszta senyved
Könnytől ázó magányos nyoszolyán.
Urának üdve: festett arczu lány!
És boldogok és boldogtalanok
Csókján, sóhaján titkos gúny susog,
Mint valami vén bölcs száraz szava.
Ki nőt nem csókolt, nem ölelt soha;
De azért nőről, csókról, ölelésrül
Ki tudja, már hányadik könyve készül...
Mert mindent tud, mindent megmagyaráz
Tanának ellentmondani: csalás!
Ez fő tana, igaznak maga mondja,
Ő a hazugság élő minta szobra...
Éjfél... Ezer káprázat kavarog.
Lágy, gödrös testek, izzadt homlokok...
Nemzés, születés, élet és halál!...
Örök titok! S ah, lelkem beleszáll...
Kering, szédűl, s az összevisszaságbul
Megtépett szárnynyal tompa búba kábul.
Hülyébb sok nagyságénál is talán,
Kik nagyok lettek rég, jobbak hián.
S most nyögve másznak nagy szerepeikben:
Híres költők... S versük mind oly izetlen;
Nagy szónokok, de már gyanút fakaszt,
Hogy százszor mondják újra ugyanazt.
Bölcs s jó királyok, kik duzzognak olykor,
Pedig népük még dühükkel se' gondol.
Fogatlan ínyü mind, de mar, de rág.
Kaczagtatón dicső egy társaság.
...És mintha mind rám törne vigyorogva...
De fölásít az alvó utcza torka...
Valami nesz kél, zörgés, suhogás,
Mint őszi szél tar gallyakat ha ráz;
Majd mintha föld anyánknak szíve volna,
Valami tompa zaj riad dobogva.
S mint erdő reggel ködöt ha ereszt,
Az utcza vége mozdul, élni kezd...
Sötét, lomhán imbolygó alakok
Sor sor után, - ez lovon, az gyalog.
Elől vont karddal lovasok, utól:
Nő, férfi, gyermek, sápadt arczu, kór,
Félholt népség - fegyverrel fogva közre
Csörrentő lánczczal egymáshoz kötözve,
Csapzott hajú, éhes, félmeztelen...
Ugy került össze utczán, telkeken
Szennyes vaczokról, bűn tanyáirúl
S most megy mind békén, bambán, szótlanúl,
Hová a törvény viszi, hajtja őket
Lakótársáúl fogoly betörőknek,
Elvénült bűnnek, fertőző ragálynak...
Hisz a börtönben épp csak hogy meghálnak.
Reggelre ujra szabadok... Mehetnek
Utjokra: ifjú, agg, nő, férfi, gyermek
Azon rongyosan, azon éhesen.
Szegényekkel a törvény mit tegyen?
Nem öltek, ah, még csak nem is raboltak...
Ma szabadok. Mehetnek. Hátha holnap?!
Bujdossanak csak szét a nagy világba!
Egyenként, titkon, egymásra találva,
Hadd sugja egy a másnak meg baját...
Majd föleszmélnek mint egy sokaság,
Mely együtt tudja milliónyi részét!
Tudja, hogy ő az úr s kaczagva tép szét
Rablánczot, hamis törvényt, uzsorát,
Hogy beleasznak a hizott pofák
S felesleges felségek belehalnak.
Óh, reszkethettek elbizott hatalmak!
Az éjbe most még halk-erőtlenül
Csak egy-egy átkuk, sóhajuk vegyül.
Ki félne tőlük? Csupa vézna váz.
Még a szél is arczukba vihorász.
A palotákba be nem hat jajuk.
Csönd, béke ott és jól lezárt zsaluk.
Ha rossz álom riasztja is a gyárost,
Kinéz: >Ah, foglyok!< S mi sem gyötri már most.
Bámulhat nem egy züllő úr utánok,
Egy-egy alakban magát látva már ott...
A csapat után halkan, hangosan
Egy-egy szón csak elvétve ha suhan
Szánalom, undor, gyülölet, sirám.
...Állok hallgatva a nagy éjszakán,
Fáradt lelkemben végtelen nyomorral.
Távolból mintha szólna száz komor dal...
Némán mélázok az utcza ködébe,
És - nem tudom, való-e, jelenés-e?
Köröskörül köröttem szanaszét
Megsokasúl a sápadt vézna nép.
Valami láz fut keresztül az éjen.
Rezdül a kard a poroszló kezében,
Nyüzsög a tenger rab, de egy se szól.
Csak valami villog rongyuk alól
S szemükben mintha száz tőr fénye volna,
Eldobja kardját s fut a gyáva szolga
S a hova fut: sápadt, izgága árnyak,
A zsarnok ingyenélők összeállnak
És összesúgnak, riadót fuvatnak.
Szuronya nő szavukra száz csapatnak.
S zúg a parancs: &#187;Halál a csőcselékre!&#171;
Jól hallja a nép, nem tör dühbe mégse.
Csak vad kaczaja zeng az éjen át...
Megrengnek rá templomok, paloták
S szemben megáll a zsarnokság hada. -
Most ujjongásra vál a hahota.
És rongyos nép s egyenruhás sereg
Egymással egy mámorban fog kezet:
Az ott szülőt, rokont ölel ez itt,
Barát barátra lel s ölelkezik.
Rabok előbb mind, most mind szabadok!
- Hanyat-homlok futnak a zsarnokok.
Tornyon, párkányon nyüzsgő nép kuszik fel
Kalapács csattog, reped, hull a czímer.
Közbe szilajan zúg valami dal,
Zűrös-zavaros hangok, - diadal!
Majd valami villanás, dörrenés...
Hol már az utcza sűrű ködbe vész
Mintha a pokol szakadt volna fel,
A csöndes mennybe véres láng lövell,
S szilánkká tépve a lángokon át
Látok száz testet, oltárt, koronát.
Hogy röppen szét mind a henyék örökje.
A régi bálvány mind-mind összetörve,
Alkotta bár a legdicsőbb művészet.
S a vérszin éj megihleti a népet:
Hogy minden bálványt már porrá tiport
Sárrá dagasztja most az ősi port
S kontár ösztönnel, önképére költve
Ezer új bálványt gyúr e sárbul össze
Siralmas képek! Szemem' lehunyom.
Valami mámor... Homály... Nyugalom.
Egy percz s nem érzem már a szörnyü lázat.
Körültekintek... Eltűnt a káprázat.
Az utczán ím derengő szürkeség,
Átcsörömpölnek a söprő ekék
Kotorva árnyat, rémet, szemetet.
A lámpák húnynak, kékes köd lebeg.
Majd rőt lángját a holt homályba ontva
Kelet felhőin győz a nap korongja.
Fényébe száz gyár füstje gomolyog.
Csillognak tornyok, tetők, ablakok.
S hol büszkén épül egy-egy palota:
Népes már a hidas szálfák sora.
Fölébredt a város: kürt, síp, harang,
Az élet zaja, ezerféle hang.
Az utczán ujra játék, szín, szerep.
Szédelgő kín, kéj, harag, szeretet:
Az emberiség vágyva, küzdve, bukva
S az istenségek istene: a munka!







RÁKÓCZI SÍRJA


Élt a hazáért és meghalt hazátlan!
S még sír se juthat neki e hazában.

Hol negyedország földjét adta értünk,
Sírhelynyi földet sem kaphat vezérünk.

De óh, hogy sírját tilos itt megásnunk,
Gyalázatunk-e, vagy vigasztalásunk?

Hát kell-e itt sír neki, a dicsőnek?
Hamvát hoznék el, mikor maga jő meg?!

Ma még talán csak szellem, láthatatlan,
De már itt jár s gyújt lángot szívben, agyban.

S szabadságunkra bármi, bárki törne,
Maholnap harczra szólít - testet öltve.

S elbukhatik majd ő és harca újra,
Megint nincs hant, mely végkép ráborulna.

Szabadság lelke... száz a neve, teste...
Nincs sír e földön, amely eltemesse!







REDIVIVA.


Még vissza-visszahozza álmom...
Rám csillan két szem sugara,
Jól ismert hang hí, két kar átfon
S mintha csüggnék egy piczi szájon,
Mely többé nem csókol soha.

Ah, csalfa mámor, mit borulsz rám?!
Nem kel föl, a mi sírba szállt.
A lelkem érte még borús tán,
De mást kisérek már az utczán...
Élet, legyőzted a halált!







RÓZSA ÉNEK.


Ott sétáltunk a népes utcán,
Bohó, ábrándos két gyerek,
Ifjú szerelmes pár vagyunk tán,
Gondolhatták az emberek.
De mi kerültük ezt a témát,
Avult témádat, szerelem!
Még a rózsát sem adtam én át,
Mely ott piroslott mellemen.

És jöttek párok innen-onnan...
S ő szólt: Ezek tán boldogok!
Óh hova gondol, - válaszoltam, -
A férfi önre mosolyog...
S ő elpirulva súgta menten:
A nő titokban önre néz:
És elhallgattunk mind a ketten -

Két kacaj, mely sóhajba vész.
Valónkon át vészjósolón szállt
Vádló bú, intő félelem.
Letéptem mellemről a rózsát
S csak téptem lassan, csöndesen.
Csak azt láttam, hogy szirma pergett
S csak azt, hogy ő utána nyúl
És a megtépett rózsa-kelyhet
Keblére tűzi szótlanúl.

Oh mért kellett még azután ott
Szólnunk is rólad, szerelem?!
Múlt, hazug üdv emléke játszott
Beszédén és beszédemen.
Kebléről a rózsát letépte...
Bénán csüggött alá kezem...
S néztük, mint hull levél levélre
A porba lassan, csöndesen.







SÍRVA KÉRTEM...


Sírva kértem: Kelj föl, édes angyalom!
Sírva felelt: Nem bocsát a sírhalom.

Sírva kértem: Engedj melléd pihennem!
Sírva felelt: Feledj, feledj el engem!

Sírva kértem: Búcsúzzunk hát,- ölelj meg!
Sírva felelt: Holt leány nem ölelhet.

Sírva kértem: Legalább egy virágot!
Sírva felelt: Ne síron szedj virágot...







SZABADSÁG NÉPE


Szabadság büszke nemzetének
Mondod te, népem, magadat.
S mi vagy? Mi voltál? Századévek
Csak rabságod felől regélnek . ..
S ezt már szégyelned sem szabad!

Minek? Hisz itt élsz ezer éve!
S láncát ha tépte is kezed,
Húsod javát is vele tépte
S mig vérbe fagytál, rád cserébe
Uj láncot bárki verhetett.

S óh vertek rád oly cifra láncot
Ten-aranyadból, nemzetem,
Hogy immár rabláncznak se látod &#8212;
,,Magyar szabadság" &#8212; im ez áll ott
Bevésve minden lánc-szemen!

Csak csörgesd büszkén! . . .
Börtönében Úgy tesz a bomlott lelkű rab.
S ős alkotmányod vára, népem,
Ha börtönöddé válna éppen,
Ily rabnál is légy boldogabb!

... Hazug szabadság gyönge népe,
Ha lesz fiad még, hősi, nagy,
Ki láncot, börtönt zúzna, tépne,
Bizd csak - mint szoktad - végzetére,
Hadd veszszen, hogy te megmaradj!

Szabadság hősi nemzetének
Úgy valld tovább is magadat!
Oh pusztulástól sohse féltlek . .
A rabszolgák - örökre élnek . . .
Még csak meghalnod sem szabad!







SZABAD SZERELEM.


Mondd, hány szived van, szép könnyelmü asszony?
Csábod kelyhéből hány ajk szí gyönyört?
Legkedvesebbed mért az, ki a harczon
Színlelt közönynyel legtovább gyötört!
Nincs aggodalmad, mely sírva fakaszszon?
Nem bánt, hogy híred szennyes szárnyat ölt?
Kaczagni tudsz, mig a világ gyaláz,
Magad magadban vétket nem találsz?

Csodás titok, te! Ingerlő, igéző!
Megérthetetlen bűvös hatalom!
Oh, bün-e hát, ha vágyad cselvetést sző,
Melynek hálója karjaidba von?!

Nem egyenlők-e élvben férfi és nő?
Mi nekünk szabad, neked tilalom?
Jaj, édes lelkü, édes testü te!
Vétked: hogy nem vagy sem rab, sem hülye.

Voltál szűzajku, szende lány is egykor,
Pirúlva sejted hivatásodat,
Az az izzó láz, mely most sziveden forr,
Véredből még csak ezután fakadt
S hogy egy szép éjjel meghalt a gyerekkor,
Nem volt unott még mindjárt férj-urad.
Ám a természet változást kiván,
S az ösztön - békót nyer a paszitán.

Óh, elnyomott te! Életünk szülője:
Állat... majd szolga... végre - feleség!
Rab álmodból éberré művelődve
Hogy tűrhetnéd a szokás kényszerét?!
Szikrázva csap a szabad láng velődbe
Nem csábítód ejt meg, a harcz tiéd
S küzdelmesebb harcz: égőbb szenvedély.
Igy győzve - persze - édesebb a kéj
Csak dőre vallás, mesterséges erkölcs,
Vak, buta közhit itél téged el.
Álszenteskedve mar a sok veszett bölcs,
Mivelhogy te - nem álszenteskedel
Őrült és rossz vagy, mert új kort jövendölsz.
Szakítva a kényszeres régivel,
Most boldog rab, majdan megint szabad:
Kit jobb' szeretsz - annak adod magad.

De az őszinte hűtlenség nem átok,
Mért hitegetnéd, kit már nem szeretsz?!
Minden csak érdek s érdekért sóvárog;
Az érdemes nyer és a gyönge veszt.
Szép rózsa! Igaz, buja a virágod
És nem jó, hogy fajod' megkétszerezd. -
Ám, ha utóbb meddő lesz a ledér:
Kevesebb ember könnyebben megél.

Irígy önzés lát úgyis sárba bukva -
S egész nemedet oda dönti le:
Mert nem vagy te egy jobb kornak korunkba
Vigan belejtő előhírnöke.
És nem neked való a férfi munka
S a férfi - joga... Szegény, gyönge te!
Nem. Sohse' lesz egyrangú küzködő
A nő s a férfi - a férfi s a nő!

Kaczaghatsz. - Ám csak egy-két röpke század
S ujjongni fog most gúnyos kaczajod.
Erényed lesz, mit benned ma gyaláznak
Függetlenül kereshetsz czélt, jogot.
Majd vége az elfogult anyaságnak
És nem kontár gond őrzi magzatod'.
Beteljesül, mit nem hisz senki még:
Egy család lesz csak: az emberiség!

És nő és férfi szabadon szerethet
És vénülésed mégsem lesz halál.
Hol élvet élv, munkát majd munka kerget,
Minden kor czélt s minden czél kort talál.
Nem elhagyott az agg, a kór, a gyermek,
Van hivatás, mely oldalukra áll.
Együtt s egymásért mindig mindenütt -
S az üdv emléke is még mindig üdv!

Légy csak &#187;könnyelmü&#171;! Ah, hadd ostorozzon
Az agyrémekbe rögzött ócska kor.
Szellős tavasz zörgést kelt vén haraszton,
De jöttéről csalogány is dalol.
Örökké áldott, világ anyja: asszony!
Áldott a percz, ha ajkad ajkra forr,
Te vagy az élet, általad terem
Szépség, gyönyör, költészet, szerelem!







SZENT PÉTER KUDARCZA
- Népies történet. -


Minap az úr Jézus ekkép szólt a mennyben:
"Nos Péter, a földre elkisérsz-e engem?
Szemedre pántlikás pörge kalap vágva. -
Próbálj bujni egyszer jó magyar gunyába.
Mert meglátogatom szép Magyarországot,
Bizony mondom néked, soha meg nem bánod!"
S felelt Péter: "Óh, hívj akárhová mester, -
Földre vagy pokolba, - százszor is nem egyszer!
Hiszen parancsold csak, meg is halok érted,
Szép Magyarországra dehogy nem kisérlek!"
"Jer hát!" S mentek, Jézus csupán ennyit mondván
"Leszel-e, óh Péter, mindig igaz szolgám?
Tenhasznod árán is, önös vágytól tisztán?"
S mellét verte Péter: "Óh, uram, csak bízd rám!"

*

Hortobágyi síkon, útlan szanaszéjjel,
Roskadozva nappal, nem pihenve éjjel,
Süppedő homokban, csipős őszi dérben,
Harmadnapja járnak immár szomjan, étlen.
A mester csak birná, de a tanitványa -!
Meddig a szem ellát, se falu se csárda.
Zörgő, üres kászu, - tikkadt, száraz kulacs.
A panasz meg szégyen! - Rangos egy nemulass!
Amiben virradnak, abban estelednek,
Csak nem látszik tornya disznós Debreczennek.
Rájuk hamvasodik az ég piros alja
Harmadszor már... Ilyet, no, ki ne sokallna?!
Fel is szólal Jézus: "Nagy sor ám ez, Péter!
Hogyan állhatod még ily erős tűréssel?
Hát nem volna jobb most odahaza szépen
Szundítani egyet a nyugalmas égben?..."
Hallja Péter fázva s nekihevül nyögve -
"Óh, dicsőség néked, uram, mindörökre;
Magad élő tűrés, kéj te veled tűrnöm...
Ám ha pihenhettél, leterítem szűröm!"
S már terítené le, de im nem is távol
Az estből valami elibök világol,
Tán balkörmös lidérc, tán gyertya, tán ablak...
Hát csak a cselebi csárdára akadnak.

*

Cselebi csárdában gyászos módi járja:
Nincs már a pusztának vigadó betyárja,
Sötét a kármentő, csorba minden léce,
Rozsda, por ülepszik tölcsérre, itcére.
Az ivóban egy-két vásott, szúos bútor,
Nem különb a belső... Bizony szomorú sor
Lesz még szomorúbb is. Szegény, öreg csárda
Végkép elhagyatva áll majd nemsokára.
Jobb idők elmúltán, a ki vele nyűtt el:
Öreg csaplár sírja még be sem nőtt fűvel,
Rozzant örökét a sarj már elcseréli -
Uj fészekkel, szebbel, jobbal mint a régi.
Vén cselebi csárda fiatal gazdája,
Valamerre most is ezt a dolgát járja -
Szerencsésebb tájon, hol élőbb az élet...
Nem hiába vett ő dolgos feleséget.

*

Kicsi kis feleség... Urát, hejh, beh várja.
Búsan hajtja fejét szöszös guzsalyára...
Méláz, találgatja: ma jön-e vagy holnap?
A tüzhely lángja is erről duruzsolgat...
Jönne csak! Oly ízes vacsorával várja, -
Hát csak két idegen lép a pitarába.

*

"Szerencsés jó estét!" - "Isten hozta nálunk!"
Igy meg úgy, s foly a szó: "Nagy utat megjártunk,
Ételt, italt, almot ha kapnánk - nem ingyen -
Tán tova se állnánk éjszakára innen!"
S szűrt, kalapot, botot, hosszú padra téve,
Mélyen néz Péter a menyecske szemébe.
A fogadás szíves. Ülnek az asztalhoz.
Kerül teli bogrács, rá must is, meg karcos,
Puha foszlós czipó s bálintalma végűl;
Meg: "Tessék, nincs egyéb" - szives keltetésül.
Esznek, iddogálnak - beszélgetve közbe,
Míg a pohárcsengés dallal csendül össze:
Góczalján a czirmos még egyet dorombol,
Künn burús fa odván kutya kaffan olykor.
Lassan fogytára fogy bor, csemege, tréfa,
Már csupán a gazdát emlegetik néha, -
A pattogó tűz is csöndesen lehamvad
S kivánni kén' békés éji nyugodalmat.

*

Békés nyugodalmat, sok szép kedves álmot.
Igen ám, de előbb - hol, miképen hálnak?
Mert csak egy nyoszolja van az egész házba',
Fejtül való fáján pazarúl czifrázva.
"Férjnek-feleségnek!" Menti a menyecske;
"Véletlen vándor csak a hiút keresse. -
Hanem, a ki ilyen kedves, szelíd vendég:
Ott aludnia már dehogy is engednénk.
Ágyunk lakodalmas patyolatba húzva, -
Én veszem ez egyszer magam' a hiúba."
"De bizony már abból" - erősködik Péter -
"Semmi se lesz, minthogy négy a kettő kétszer!"
S a menyecske szóval bárhogy felfelelne,
Nem engedi sorra Péter pörge nyelve.
Még Jézus is toldja: "Kelmed bizony fél tán?
No, nem verünk szikrát szagos aszú szénán.
Aztán meg már tél-túl annyi vad siványon,
Most pelyhen vagy kövön nekünk egy az álom.
Szelekótya vándort minek kényeztetni?!
Patyolat párnáján csak pihenjen kend ki."
S kelletés, köszönet - köszönet, kelletés.
Szép kis csomó! Bontsd ki! Tán nem is oly nehéz.
Ni! A menyecske már el is vágja bátran:
"Egy ágy, együtt hálunk benne mind a hárman.
Két bátyámmal nem rég gyakran úgy aludtam."
- Néhány napos asszony ártatlan, gyanútlan.
Megegyeznek szépen, neki készülődnek,
Majd, hogy a menyecskét veszik középsőnek,
Aztán egy a falhoz, más az ágy szélére, -
Hanem itt szög esik a Péter fejébe.
Hideg fal - gondolja - nem valami kedves
S jóakaró hangon úgy súg a mesterhez:
"Mester, édes mester, tudod, szokásom már,
Hogy figyelmeztetlek, javadra mi szolgál.
Fecskék is a fészkük' fal mellé felezik,
Ágyszélrül az ember könnyen földre esik.
Feküdnél talán a fal mellé, - ajánlom, -
Én meg itt a szélen szövögetném álmom."
Nem mond ellent Jézus. Mosolyogva enged.
Egy-két szó esik még s azzal lepihennek:
Aztán: jó éjszakát! Kilobban a lámpa.
Húnyja piros szemet a tűzhely zsarátja,
Már csak a hold fénye s az örök mécs éber.
Buzgón hortyog, mintha otthon volna, Péter.
Urát ölelgeti álmán a menyecske
Mindjobban a falhoz szorúl Jézus teste.

*

Javában alusznak sorba' mind a hárman.
Egyszerre csak kivül kulcs zörren a zárban,
Ajtó nyilik-zárul, világosság lobban.
Hát bizony a gazda! No mi lesz itt nyomban?!
Lábújjhegyen lassan az ivó szobán át
Viszi a belsőbe kis retyemotyáját.
Vásárfia, kendő, bélagyöngy is közte.
Hej, hol az az asszony, hadd csókolja össze.
S már a karját tárná, már megáll az ágynál,
Hát olyat lát, szinte hederegve hátrál.
"Huj! kutyázom adta, aki veri-áldja!"
S szörnyü dühét bottal már tettre is váltja.
Hegedűn czigány se reszelné frissebben,
Péter hortyogása jajjá véknyul menten.
A mi ütés pörren, mind ő róla hangzik.
Jaj, szitok, sikongás... Soha ilyen lakzit!
Talpra pattan Péter. Igy se menekülhet.
Éri elül-hátul töméntelen ütleg.
Mindhiába hajtja: "Merje csak valaki,
Bajtársam, ki ott bú a falnál, bántani!"
Nem bántja azt senki. Csak ő maga szenved,
Térden is hiába kunyorál kegyelmet.
Sírva a menyecske is hasztalan mondja:
"Ilyen, olyan vendég... nem hamis goromba."
Gazd' uram most már az asszonyára támad:
"Hát ezért kötik be fejét a leánynak?!"
Csak hiába minden, - köny, szó, magyarázat,
Míg maga a gazda jól bele nem fárad;
Akkor aztán pedzi, hogy tulajdonképen,
Tán hiba sem esett a fehércselédben
Két dudás egy csárdán nem szokott megférni:
Semmi sem történt itt; békés a két férfi,
S lassan lecsöndesül, lassan meg is bánja.
Igy, úgy... Hamar ember, megtörtént, hiába!
S Péternek, Jézusnak azzal kezét nyujtja;
Feküdjenek csak le azon módon újra,
Őt még künn valami kevés munka várja...
"Jójszakát!" s rá se hajt Péter morgására.

*

Nehány mély sóhajtás, - s a zugokból félve
Lassan előbúvik a megriadt béke.
Kedves vendégeit, hogy megengesztelje,
Édes szóval menti férjét a menyecske.
Tűrött aljon, párnán utolsót egyenget...
Fal felé Jézusnak már helyet is enged.
S csintalan szétváló ingefodrát fogva,
Maga is bekészül a középső sorba...
De tétováz Péter... Hátha majd a gazda
Visszajövet gyúl új, még nagyobb haragra?
Mert jussal az ilyen szép menyecske mellett -
Mi tűrés-tagadás - csak ura pihenhet.
S hamar gondol egyet: Okulok a multon,
Legokosabb lészen a fal mellé bújnom
Ha verés lesz, ne én legyek majd a megvert
S súgva, jóakarón így óvja a mestert:
"Mester, édes mester! Fogadd meg tanácsom.
Meghűt a hideg fal; cseréljünk, ajánlom!
Biztosabb itt szélrül drága egészséged.
S én? - Tudod, életem is odadnám érted!"
Nem mond ellent Jézus. Mosolyogva enged,
Egy-két szó esik még s újra lepihennek.
Mire majd a gyertya ismét végsőt lobban,
A fal mellett Péter jót nevet titokban.
Biztos új fektében olyat nő a mersze,
Szinte ébren hortyog. No ezt jól végezte.
A másik kettő már nyugton szunnyad régen,
Ő - százszor megfordúl egy fekvő helyében.
Csiklandja a fortély. Dehogy alhatik már.
S gondolja gazd'uram is bekerül mindjár'.
Hallik, mind közelebb koczog már a lépte
Mintha az ajtóhoz, meg-meg visszalépne.
Talán hallgatózik, talán gyanu bántja.
Hamar engedelmét talán meg is bánta.
Talán csak valami neszt vár, hogy benyisson?
Várja Péter nyugton, kiváncsian, bizton.
S nagy biztonságában jókorákat horkant,
(Legkomolyabb gyanún is győz ily komoly hang.)
De mégis, hogy kinek álmát se zavarja,
Harsány dormogását lágyítja halkabbra.
Lassan el is hallgat, mert olyasmit érez:
Valami forró kéz csúszik a szívéhez,
Csintalan suttogás lopózik fülébe,
Mintha a menyecske még egy csókot kérne.
Hallja is, hogy suttog "Jaj, jaj, piczi férjem..."
S hogy vihog rá közbe... Pedig alszik mélyen.
Nagyot fohászkodik jó Péter szepegve:
"Szabadits meg... Ne vigy minket kisértetbe..."
Szemét is lehunyja, nem is veszi észre,
Csöndesen az ajtó hogy zárul ki és be, -
Cselebi csapláros szeme hogy szikrázik, -
Hogy lopózik halkan, újjhegyen az ágyig, -
Ablakon hogy les be kandi hold meg csillag.
Csupán egy-két szót hall: "Alszik, álmodik csak!"
Megszeppen a szón, de meg is nyugszik nyomban,
Kissé föl is pillant, lássa, ki, mi, hol van?
Hát ott a férj s botja... (Csak támaszkodik rá.)
De olykor mintha a szenteket is szidná.
S pörge bajszát bizony nagyon-nagyon pödri.
Felesége meg csak nem szün meg gügyögni
Tütüzgető szája csak jár: "Csók-e?... Méz-e?..."
Elfordúl férjuram, - hejh, minek is nézze?!
"Hejh!" Hanem a szó csak visszacsuklik torkán,
Egy kissé túlmagas kedve csucsorodván,
Míg újra nem kezdi: "Még sincs ez így rendjén;
Feleségem mellett más pihenjen s nem én.
A jött-mentjét! No de pokolra sülyedjek,
Ha innen azonnal sutba nem kergetlek.
Hol a botom?! Hadd lám, ki bolondja lennék?!"
S neki gyürközik már: "No, mulatsz most szerdék!"
Hanem hogy Jézuson már-már végigmérne,
Mintha még valami jutna az eszébe:
"Hop! téged nem bántlak; te már előbb kaptál.
De azt a másikat, azt, azt ott a falnál, -
Hadd verem el azt most! Nesze, nesze hunczút!"
S pattog Péter dunyhás háta, hogy csak ugy zúg,
Hegedűn czigány se reszelné frissebben,
Nyög is bele Péter, jajgat is kegyetlen.
Kiugrik fektéből. Ugy se menekülhet.
Éri elül-hátul töméntelen ütleg.
Hiába törekszik által az ivóba
Hiúig, pincéig, - mind hasztalan próba
S mindhiába hajtja: "merje csak valaki,
Kitől elszakadtam: bajtársam bántani!"
Nem bántja azt senki. Csak ő maga szenved,
Térden is hiába kunyorál kegyelmet.
Míg csak valamikép egérutat nem lel,
S íme, künn mosolygón várja már a mester.

*

Röstelkedik Péter. Szeme földre sütve, -
Mint a kiről tudják, rossz fát tett a tűzre.
Szólni nem mer s a más szavát félve várja.
Ziláltan csüng róla gyolcs inge, ruhája.
Végre aztán Jézus megszólítja, mondván:
"Boldog, a ki szenved. Jer, jer édes szolgám!"
S mit az siettében odabenn elhagyott,
Feléje nyujt mindent: szűrt, botot, kalapot
Ugy csitítja: "Jer, jer, nyugodjál meg szépen.
Megálltad a próbát. Megszenvedtél értem!
Sejtvén, magad után rajtam a baj sorja:
Helyemre siettél, helyettem a sorba!
Nincs-e úgy?" Nagyot néz Péter e beszédre,
"Hó! hisz rejtve itt a dolog bösztörsége!"
S szerénykedve kissé felel aztán búsan:
"Tied a dicsőség! Ugy van uram, úgy van!"

*

Azzal elhallgatnak. Gyorsabban ballagnak.
Körül a sík puszta szintoly mélyen hallgat.
Ködbe szűrlik a hold vizenyős világa,
Mind messzebb enyészik a cselebi csárda.
Burús fája felől néhány kaffanás még, -
Sápadtan födi el a hajnali árnyék.
A magasban már csak egy-két csillag itt-ott
S valahol a kakas hármat kukorított.







SZERESS CSAK...


Szeress csak, hidd csak, hogy szeretlek.
Hidd, hogy szived még boldog is lehet.
Hidd, hogy karodban immár nem vetem meg
Fád hőse én e fád szerepnek
A dőre tréfát: éltemet.

Bizzál csak bennem, bizd a sorsod'
Bús csillagomra, hidd, még fölragyog.
S maga gúnyjától sajgó, meghasonlott
Lelkembe soh'se láss, ha mondod,
Hogy üdvöd, istened vagyok.

Hadd játszom, mig mint tüzes ár foly
Ajkadról sóvár, észbontó beszéd,
Józan, jégszivvel ujra s ujra, százszor
A rajongás, a vágy, a mámor,
A legfőbb gyönyör szerepét.

Hadd igézlek kárhozatomba,
Ha majd végkép el kell hanyatlanom,
Ajkam füledbe a bűbájt susogja,
Hidd, mennybe szállsz, mig mosolyogva
Rántlak poklomba, angyalom!







SZERELEM


Álmodtam. Bíboros alkony....
Zöld sziget a tenger ölén...
Gályám kikötve s a parton
Mélán, egyedül ülök én.

Köröttem dús meseország,
Víg füttytől zeng a berek...
Sötét ruhámra mohos fák
Fehér virága pereg.

Gyászos gályámra le hószín
Galambok raja suhan
S egyszerre halk zene szól im
Megejtőn, mámorosán:

,,Mi lelt, te bánatos ember?
Hajód mért oly fekete?
Itt üdvről suttog a tenger,
Ez itt a gyönyör szigete.

A vad, zavaros habok árját,
A tépett fellegeket, -
Hogy révbe jutott íme gályád, -
Óh mondd, mért nem feleded?

Jer, közel egy üde hegyoldal,
Ott rózsa nyit és liliom ...
Rózsával és liliommal
Gályádat beborítom.

S gályádon liliomágyon
Lel majd a csillagos ég...
S míg puha, fehér karom átfon,
Ajkad majd ajkamon ég.&#8220;...

És szava oly édesen árad,
Úgy mossa szívembül a gyászt
És fátyla befolyja ruhámat -
Bűvös, lángszínü palást.

S hogy az égbolt csillaga, holdja
Izzón szikrázik elő,
Rózsába borítva vitorla
És árboc és evező.

S elkötve, &#8212; ezüst habok ormán
Úgy fut gályánk tova m ár...
Rajt' szabadjára a kormány,
Sodorja titokzatos á r...

Mi nem kérdjük, hova-merre?
Hunyt szemmel isszuk a kéjt.
Szív szíven s égve, remegve
Ér lágyan térdhez a térd.

S míg játszom szőke hajával,
lm szél csap az árra vadul
S fönn zord felhők raja szárnyal
S csillag, hold gyászba borul.

S fölzúdul s tombol az orkán . . .
Nézem némán, szomorún,
Nincs rózsa már a vitorlán,
Szétdúlva nászkoszorúm.

Zúgó, zavaros habok árján,
Tépett felhőzet alatt
Úgy fut tova fekete gályám,
Oly félve, lopva halad...

Tört padján, rózsaharaszton,
Hervadt liliomlevelen
Egy halvány, bánatos asszony
Zokog keservesen.







SZŐKE HAJAD...


Szőke hajad rám hanyatlik,
Ajkad ajkamon tüzel.
Te az enyém, én a tied -
Nem törődünk semmivel.

Ifjuságunk kéjbe hamvad.
Én sóhajtok, te kaczagsz -
S odakünn a temetőben
Tánczra csordul a haraszt.







TALÁLKOZUNK...


Találkozunk mi néha-néha még,
Ha nem is úgy, mint rég valamikor...
Könnyes szemedben balga büszkeség,
Víg mosolyomban végtelen nyomor.

Bús arczodon halálos vágy kisért,
Pedig te vagy a jobb, az igazabb...
Hogy engem első csalfa csókod ért,
Én téged már rég-rég megcsaltalak.

Elkárhoztunk - elvesztve már egünk', -
Midőn a sors egymás vesztére szánt...
A szerelem csak vigasz volt nekünk,
A poklok kínját ittuk kéj gyanánt.

S most tán csak egy szánó szavam' lesed,
Hogy vezeklőn borulhass le elém...
Találkozunk... Rám villan bús szemed
És - mosolyogva nézek félre én.







TALIZMÁN.


Ő volt valód, ő minden álmod,
Mégis el kellett tőle válnod.
S elváltatok örökre bár,
Lelked hozzá még visszajár.
Valami rontás, csoda száll rád
S még mintha karjaidba zárnád,
Még mintha szívná ajkadat...
Körötted most is sír, kaczag.
Mámorban égő te-te, lelke
Kábítva von új szerelembe,
Pedig csak álom, csalfa kép!
Elméd rémlátó lázban ég.
Balgán mélázol napba, holdba:
Fényét ez s az hogy ontja-bontja
S eszedbe jut: rád valaha
Szebben bomlott az ő haja...
A mi varázst babona költhet
Mennynyé bűvölni ezt a földet,
Emléke mindnél több neked,
Igazán csak ő szeretett.
Elhagytad mégis, bár szeretve!
S kerülöd, bár tied lehetne!
Ami elválaszt, nem csömör:
Megmentett vágy, - kéj, bár gyötör!
Pazalhatsz szenvedélyt, velőt, vért
Csalfán száz csalfa szeretőért,
Ha kedved kór, sivár, unott:
Mi ő neked, akkor tudod.
Ő, a hűség, tűrés, bocsánat...
Nem mond rád sem átkot, se' vádat,
A másé soha sem lehet,
Holtáig csak téged szeret.
Te meg, - érezve, hogy szívedbül
Szivekkel játszó vágyad elhül, -
Boszorkánykonyhák véneként
Tanácscsal tartasz lányt, legényt:
Fiam! Százszor szeret az ember,
De szivből, igazán csak egyszer...
Kit igy szeretsz, ki igy szeret:
Hagyd el hát azt a kedvesed',
Míg testét, lelkét neked adja,
És kezed' csókkal hinti ajka,
Ó hagyd el addig s higyj nekem:
Sohsem hagy el e szerelem!







TAMÁRA.
Lermontoff.


Hol Darjal ködös ölébe
Tajtékzón dől a Terek,
Zord, fekete szirten az égre
Egy ős-vén bástya meredt.

Mélázva szelek zokogásán
A régi toronyban ott
Egy angyali báju sátán:
Tündér Tamára lakott.

Száz fáklya aranytüze lángolt
Éjente a völgybe alá
És csalta pihenni a vándort,
Bűbájt szállitva reá.

Tamára csodás dalolása
Úgy sirt ott bús-epedőn,
A vándor megbabonázva
Holtáig betege lőn.

Követte, ha éjbe, ha ködbe,
A csúcsig meg se pihent.
Némán tárt kaput előtte
A zord eunuch odafent.

Övét, fátylát lezilálva,
Dagadó párnái haván,
Úgy várta ölébe Tamára
Hódítva, epedve, buján.

Egy percz - és ajak ajakra,
Mell mellre vivódva tapadt,
Úgy dúlták sirva, kaczagva
Vonagló tagjaikat.

Mint hogyha ezer dalia s lány
Tört volna a csarnokon át,
Ülvén nászéje vigalmán
Saját halotti torát.

De mire a hajnal ujja
Széttépte az éji ködöt,
A vén toronyba újra
Csönd, árnyék költözött.

Csak a Terek ősi haragja
Zúgott a csöndbe vadúl.
Tobzódva simult hab a habra
S ár árba nyomtalanúl.

Hánykódva hurczolt a hullám
Egy szép daliás tetemet,
Tornyába' merengve a hullán
Egy árny szólt: ég veled!

Ugy csengett el ez a pár szó -
Ugy kérte a hajdani kéjt,
Viszontlátásra sovárgó
Uj üdv igéreteként!







TAVASZ.


Csúf idő jár, csupa szenny, sár, förtelem...
De azért csak ne rémüldözz nemzetem!
Hisz mit ért a tisztább, de holt hópalást?
Köszöntsd inkább e zavargó olvadást.
Ha szemét, ha lombból gazzá vált avar:
Termő föld lesz mind, mit az ár fölkavar.
Róna, hegy, völgy, erdő, mező rügybe hajt...
Ezer gazság mind úgy fordul jóra majd.
Örvendj népem, uj tavaszod képe ez;
Télbe dermedt szabadságod ébredez már, ébredez!

Sohse bánd, most kik-mik búgnak-döngnek itt,
Száz hősködő törpéd, törpe hőseid ...
Higyje mind, hogy a tavaszt ő hozza meg!
Szúnyog, dúvad &#8212; egy! Csakhogy már nyüzsgenek!
Bujtja őket láthatatlan ős erő...
Fényt, virulást, dalt is az csal majd elő;
Ezer áldást hoz rád, érik dús gyümölcs...
Megbecsüld majd én népem, te jó, te bölcs!
Mert tél is lesz, itt az élet rendje ez...
Most tavaszod kora jött meg, szabadságod ébredez!

Óh, ne átkozd, népem, ősi sorsodat,
Hogy rád végül mégis mindig tél szakad.
Örök nyarú szabadság hány nemzete
Jobb sorába buján ernyedt, halt bele.
S edzetten élsz te már ezer éve itt,
Szebb jövőért egyre uj s uj vágy hevít...
Élni még csak most kezdesz majd igazán;
Beh sok tavaszt érhetsz e hév-zord hazán!
Sár-szenny is csak jó jel, sohse csüggedezz:
Uj tavasz jön, uj szabadság, uj, dicső kor ébredez.







A TAVASZI SZÉL


A tavaszi szél üde gallyakat ingat,
Olcsón veszik-adják már az ibolyát...
Óh ibolya-kékség, ibolyaillat!
Varázsod im újra megejt, szivemig hat
S egy vén rege illan a lelkemen át.

Egy régi tavasz fuvalmait érzem... &#8212;
Mind régiek a tavaszok s a regék &#8212;
S ott látom im őt is a népsürögésben:
Száz arcból néz ime rám az a szép szem,
A régi, a kedves, az ibolya-kék.

Suhogó selyemárbul epesztve borul rám
Az ibolya-illat... Utána megyek ...
Úgy űzöm a múltamat, űzöm az utcán...
egy ibolya-folyamon úsznám
Én sohse javuló, vén, dóré gyerek.







TE VAGY ÁLMOM...


Te vagy álmom, egyszerüség háza
Ott a kis domb árnyas oldalán!
Ház tövébe' mohosult akáczfa,
Sárga lombját őszi halál rázza
S hull a lomb, de már nem én reám!

Mégis! Mintha szárnyán őszi szélnek
Az ringatná vágyó lelkemet...
Tán bizony e tűnő-kelő képek,
Mik hazámról annyi hírt regélnek
Szintén hervadt, hulló levelek! -

Igen, ábránd! Lelkem sudarának
Lombja vagy te! - Elhulló haraszt...
Rácsos kapu... Zöld rekettye ágak...
Kedveseim arra ki-bejárnak
S képzeletem ott, csak ott maraszt.

Szivem szorul. Kezem a kilincsen...
Jaj, ne ölj meg édes, drága szó!
Drága ajkrul édes &#187;hozott-isten&#171;,
Csók, öröm, kedv, minek párja nincsen
S mi csak álom, álom, nem való!

Éber álom távol idegenben,
Szép ábránddá dajkált bús panasz...
Világvivó vágyra mért születtem?
Csöndes otthon mért nem köt le engem
S vágyam, álmom mégis mérthogy az?

Hova ragad lelkem ifju láza?
A mit űzök, nem is czél talán...
S lesz idő, hogy bukva, megalázva,
Ugy látsz viszont egyszerüség háza,
Ott a kis domb árnyas oldalán.







TÓTH ÁRPÁD SÍRJÁRA


Halk, távoli dal
Megbűvölt egykor, nagy titokzatos éjen:
Azt hittem, ezüst csodagyöngyvirág cseng-zeng, amint rá holdsugár nyílott...
Vagy a májusi szellő álma játszik a még megásatlan sirok novemberi lángjaival...
Oly bús, oly szép volt... régi emlék... Óh, de bübáját még ma is érzem.

A Te halk dalaid
Épp úgy csendültek, épp úgy babonáznak...
Zengésük májusi fényeket ingat ős-örök novemberi sorsokon itt...
S aki hallgathatta csak egyszer is, csak egyetlen csodagyöngyvirágod csegetyüző szavait,
Szívében mindig gyujtani fog Neked egy-egy lángot, édes holt dalosának.

Halk, távoli dal -
Az voltál magad is itt, vad korszakod éjén!
Csoda még, hogy győzted imádat igazság, jóság, szépség álmaival,
Mikor ördögüvöltözésben az isten is egyre már csak bús-tehetetlen átkozást rivall...
S mennyországának fénye már csak olyan, mint elhunyó siri mécsfény!...

...Eldübörög, el
Majd ez a kor is, - hajh, mint a rögök zuhogása -
Hogy megöklözte koporsód vértjét s mégis most mily csöndbeborúltan ölel!
S a Te távoli halk dalod egykor minden szivhez óh de közel fog zengni, örökre óh de közel!
...Temetéseden én nem voltam, az én szemem sirodat sohse lássa.







TŰNŐ IFJÚSÁG.


Borongva bejárom a rengeteget...
Itt egykor elém egy tündér lebegett.

Hol ember alig jár s madár se jár,
Csak minket csalt ide akkor a nyár.

Egymást sohse láttuk mi azelőtt;
Úgy rémlett, mégis ösmerem őt.

Ö, álmaim álma, vadon közepén...
Úgy jött im a legszebb asszony elém.

S csak néztük egymást, - se szó, se beszéd...
Megfogtam s kezemben hagyta kezét.

Ajkunk csupa láng volt, szivünk csupa vágy
S a rengeteg mélye a nászi ágy.Itt súgta:

Oly ifjú vagy, oly daliás!
Még igy nem ölelt, csókolt soha más.

És súgta: Maradnom mégse szabad,
Titkolnom kell a csókjaidat.

És súgta: Ha többé tán sohse látsz,
Epesszen utánam örökre e láz.

S eltűnt... Hova, merre? Nem tudom én,
Csak keresem újra a vadon ölén...

Hajh, elfáradtam ezernyi tusán...
Mily üdvöm lenne a harcok után!

S úgy rémlik im, ott jön... Lopva suhan...
Rám néz, de ah, oly búbánatosan.

S távol dal zendül, epedve, buján...
S már rám se tekint, megy az új dal után.

És elnyeli őket a rengeteg....
Ifjúság, ábránd, - Isten veletek!







VALLOMÁS.


A jó barátnők, jó barátok
Azt súgták hát, hogy ne szeress!
Hisz minden vágyam léha, álnok;
Hisz a gonoszszal cimborálok...
Az ily dolog nem istenes.

Óh csak beszéld el mind a vádat,
Mit ellenem súgtak neked.
Nézd, vétkes lelkem csupa bánat
S csókollak, mint a térdre-bágyadt
Vezeklő a feszületet.

Óh vétkeztem, - ha bízni vétek!
Bűnöm nagy, - ha csalódni bűn!
Kacagva éltem röpke kéjnek, -
De akik érte elitéinek,
Nem láttak sírni törtszivön.

Csak tépd le múltamról a fátyolt,
Csak tépd le, édes, te magad,
Hogy lásd, szivemben mennyi gyász volt,
Hogy velem együtt sírva gyászold
Nélküled átélt múltamat.

Óh válts meg, tőlem bárhogy óvnak,
Bocsásd meg minden vétkemet.
S ha már a múltam puszta szó csak,
Bocsásd meg a Mindenhatónak,
Hogy hozzád csak most vezetett.







VÁLTOZÁSOK.


A rózsák még alig virultak,
És én már őszrül álmodoztam.
Alig hogy hűséget fogadtál,
Már kételkedtem a szavadban.

Most - a bogáncs alig zörög még
S lelkem már új tavaszba szárnyal.
Alig csaltál meg egynehányszor
S boldog vagyok már ujra - mással.







VÉGÍTÉLET.
Heine.


Im itt a május aranyos világa,
Selymes fuvalma, fűszeres lege.
Fehér szirmokkal csalogat magához,
Kék ibolyák szemével üdvözöl.
Kibontja szép, virágos szőnyegét -
Átszőve fénynyel, hajnal harmatával
És hivogatja az ember fiát.

A balga nép azonnal szót fogad.
Nánking nadrágot ölt a férfi -
És aranygombos, ünneplő kabátot;
Ártatlanság fehérje leng a nőn;
Pelyhedző bajszuk pödrik a ficsúrok;
Szép szüzek keble hullámként dagad.
A városi poéták papirost,
Plajbászt, lorgnettet dugnak a zsebükbe
S e tarkán-barkán sürgő vig sereg
Ujjongva rajzik a kapuk felé.

Künn - zöld pázsitra települ s csodálja
A fák serény növését, játszik ingó,
Színes bimbókkal, les vidám madárdalt
S belekurjong a menny kék sátorába.
...Eljött hozzám is - s háromszor koczogva
Ajtómon - szólt: &#187;Én a május vagyok;
Jer sápadt álmodóm, nyujtsd csókra szád'!&#171;
De én bezártam ajtóm' és feleltem:
Hiába csábítsz rossz, mihaszna vendég.
Átlátok rajtad, mert átnéztem én már
A mindenségen és néztem sokáig
S nagyon mélyen. Most oda minden üdvöm,
Örök kín és gyász költöztek szivembe.
Átlátok én az emberek lakának
S szivének kőkemény burokján
S látok csalást, hazugságot, nyomort!
Gondolatokat olvasok az arczról.
Sok rosszat is! Szüzek szemérme pírján
Meglátom a titkos vágy reszketését.
És látok ihlett, büszke, ifju főkön
Kaczagtatóan czifra csörgő sapkát...
S látok czenk arcán, hitvány árnyakat
S nem, nem tudom mivé lett a világ,
Bolondok háza-e vagy kórtanya?

A vén föld kérgén úgy átlátok én, - mint
Kristály ha volna s látom rémeit...
Ah, ezt a május hasztalan törekszik
Tavaszba födni!... Látom a holtakat.
Lenn fekszenek keskeny koporsaikban,
Kezük kulcsoltan, szemük rám mered;
Fehér a leplük és fehér az arczuk,
Szájukból sárga férgek göndörűlnek
S látom, hogy ül le apja sírhalmára
Szeretőjét ölelni a fiú,
Gúnydalt zengnek körül a csalogányok
S a vadvirágok dévajúl kaczagnak
És megmozdul alant a holt apa
S kínjában megvonaglik földanyánk.

Ah, te szegény föld! Érzem kínodat,
Látom, hogy dúl kebledben a zsarátnok
És ereidből hogy csorog a vér
Látom, sebed tátongva hogy szakad föl
S hogy tör ki rajta láng, füst, vér vadúl.

S látom az éj vén, órjás nemzedékét,
Sötét odvakból hogy rajzik ki sorra.
Vörös fáklyát lobogtatnak kezükben,
Megtámasztják vas lajtorjáikat,
S egyszerre, - hurrá! - föl az ég felé!
Kormos manóhad kúszik, ront nyomukba
És sziporkázva röppen szét a csillag
Mind-valahány. Zokogva rogynak arczra
Az angyalsergek... Vakmerő kezek közt
Szakad, reped, hull isten sátra szét.
Az úr halványan ül trónján; lesújtja
Koronáját s fürteit megzilálja.

S mindközelebb nyomúl a szörnyű horda.
Izzó fáklyáikat az óriások
A csöndes mennybe sujtják. A manók
Lángostorokkal törnek az angyalokra,
S a kín miatt vergődve görbedőket
Hajuknál fogva hurczolják tova.
S ah, ott áll ő is, az én angyalom,
A szőke fürtű, édes ajakú
Mosolygó arczán örök szerelem
És üdvösség tündöklő két szemében.

S egy rettentő, rút, éj színű kobold
Fölkapja őt, őt halvány szentemet,
Rávigyorog, megpillogatja testét
És öleli vad, kéjes öleléssel.

Egy sikoly tör a mindenségen át,
Roskad a pillér; ég, föld összeomlik
S vak, vénhedt éj lesz urrá mindenen.







VÉGZET.


Óh, ne kacagj a vén meséken,
Mik rontó bűbájt emlegetnek.
Gonosz rém les rád alva s ébren,
Nem tudhatod, hogy mikor ejt meg.

Ősökről átszáll unokákra,
Szülőid nászán már megátkoz,
Hol a gyönyört is jajra váltja
S gondot sző bölcsőd fátyolához.

Első vágyad, mely semmivé lesz:
Első győzelme már feletted.
S többé egy vágyad sem oly édes,
Új csalódástól kell remegned.

Bohó játékban, munka harcán,
Nők karja közt, ihlett magányban,
Vagy ha dőzsölve is mulatsz tán:
Melletted mindig egy nagy árny van.

S szeretnél olykor fölzokogni...
Már hány csalódás, mennyi gond ért!
S megborzongat - nem is tudod, mi!
S úgy fáj a lelked - nem tudod, mért!

Úgy~rémlik, szélén állsz a sirnak,
Feléd vigyorgó váz nevetget. . .
Elátkozott, rossz fényű csillag
Szikrázik baljósán feletted...

S egy hang szól: Véget ért a játék...
Megcsal a nő, az ihlet ott hagy,
Meddő a munkád... Mire vársz még?
Kész már a sir, hogy beleroskadj!





VÉGZET.


Poklok tengerlő lángja felett
Lelkünk már bukva keringett;
Akkor simult kezembe kezed
S megváltottuk sziveinket.

Most itt kaczagunk a menny közepén
S nincs gondunk múltra, jövőre,
Nem érti meg azt más, csak te meg én
S nem kérdezi más, csak a dőre.







VIHAR ELŐTT.


Zord fellegek a hegyek ormán,
Tikkasztó hő idelenn ...
Mi lesz, ha ránk tör az orkán?
S vetést, aratást letiporván,
Elbömböli: Nincs kegyelem!. . .

Óh népem, még ne ijedj meg!
Se öklödet égre ne rázd.
Hisz hátha pusztítani retteg -
S csak sírva fakad a felleg,
Nem bántva vetést, aratást?!

Csak vess te, arass te nyugodtan!
S ha vihar lesz, nosza, legyen!
Dúlhat, mig dühe kilobban . . .
Kárt nem tehet ős ugarodban:
Az újra, örökre terem.

Se bújva ne állj tova tétlen, -
A termést hordd be hamar!
Se vakon ne dühöngj te a vészben -
Vigyázz, villáma ne érjen!
S te győzesz, nem a vihar.

... Óh, forradalom riadója,
S óh csüggedezés panasza,
Csak időt loptok ti civódva!
S mit gyors, bölcs munka megóvna,
Hajh, mennyit veszt a haza!










ZENG A SZÍVEM...


Zeng szivem egyre, ám csak olykor ajkam.
Hányszor hittétek: nincs is több dalom!
De csókok lángján, izzó bódulatban,
Vagy éjszin gondban, bénán, mozdulatlan,
Dalt dalra én épp akkor álmodom.

Nagy-távol mintha szállnának felettem
Csodásán zengő vándormadarak -
Dal dalra suhan el a végtelenben ...
S mezőin üdvnek, kínnak, önfeledten
Csak fekszem, fekszem mélán, hallgatag.

S mellemből mintha szivem kiszakadna
S bűvös-csodásán szárnyat öltene
És szállna messze, messze a magasba . . .
Ah, nem is zeng ott madarak csapatja!
Mind e csodás dal: szívem éneke.

Óh üdvök üdve ujjong ott a dalban,
Óh ott a dalban kínok kínja sír...
De semmi szó! Csak hang, csak tiszta dallam,
Egy-egy titok, nagy, szent, elmondhatatlan...
Nem földi sors már, se bölcső, se sír.

Lázas rajongás és csüggedt siralmak,
Örök csalódás és örök remény...
Minden áldása, átka önmagámnak:
Azok a dalok, amik elsuhannak
A hallgatásnak szent, nagy idején*!







 
 
0 komment , kategória:  Telekes Béla  
Hamza Anikó Julianna
  2019-07-27 20:30:05, szombat
 
 




HAMZA ANIKÓ JULIANNA


Hamza Anikó Julianna (1977. szeptember 25. - ) Szeret verset írni. Elsősorban 10 éves kislányának szokott ünnepnapokra verset írni az iskolába, amit aztán ott elmondanak. A maga kedvére is írogat, jobban ki tudja fejezni magát.







AJÁNDÉK


Kezemben sok virág.
Hová viszed kisleány?
Anyukámnak viszem én,
Anyák napja ünnepén.

Verset is mondok én,
Szépet hosszút, tudok én.
Adok mellé puszit is,


Biztos örülni fog így is.

Odaadom jó szívvel,
Sok hálával, széppel,
Megmondom majd én azt is,
Az úr áldjon meg téged,
ÉDESANYÁM.







ANYÁNAK


Most énekli a kikelet!
Anyukáknak jó lehet!
Könnyesek a szemek,
Fáradtak a kezek.

Gyerekek mely dicsérnek,
Anyukákat éltetnek.
Szívük örömben úszik,
Ez a nap mely sosem múlik.

Éljen soká anyukám,
Még száz évig ezután.
A szeretet mely nem múlik,
S minden virág pompázik.

Ígérem jó gyermeked leszek,
Hogy minden nap egy öröm legyen.
Egy anyai szeretet mely éltet,
Én szívből szeretlek téged.







ANYU


Hűvös még a reggel, mikor a nap felkel,
De első szavam mégis az, anyu merre vagy.
Hol a ruhám, amit felveszek, hol a táskám
hogy suliba menjek?
Hol van ez, hol van az, anyu merre vagy!?

Ha bajom van téged hívlak,
Segítesz, hogy ne nyavalyogjak.


Mindig türelmesen szépen,
Mondogatod, itt vagyok kincsem.

Anyák napján, köszöntelek,
Verset is mondok neked,
Anyu merre vagy?! hogy szemedbe nézzek,
Egy gondoskodó anyát ünnepeljek.







ANYU HIÁNYZOL


10 éve hogy elmentél,
hiányoddal semmi fel nem ér.
Nem halljuk hangod, nem látjuk mosolyod.
Hiányzik a tanácsod, s hangos kacagásod.
Fájdalmunk nem múlik, szívünk üres.
Unokádnak egy mama, nekünk egy anya hiányzik.
Csendben gyászolunk tovább, s velünk vagy mindig,
szívünkben őrzünk tovább, s szeretni fogunk mindörökké!







BALLAGÁSODRA


Ballagnak a gyermekek, bomlik a családi fészek,
Eltelt nyolc év, hát repüljetek gyermekek.
Vár a nagy élet, a sok kaland,
Tapasztalj meg mindent, mit az élet adhat.
Kirepülsz a nagy életbe, vár a sok újdonság,
De a szülői ház ajtaja mindig nyitva áll.
Érnek fájdalmak és csalódások, de ez ezzel jár,
Hogy igazán felnőtt légy, még hosszú út vár rád.
Elballagsz, hogy új életet kezdj, új barátokkal ismerkedj,
Megízleled, milyen távol lenni, a saját utad járni.
Kis gyermekként fogtam a kezed,
De el kell, hogy engedjelek, hogy felnőtt lehess.
Nem vagy már pici gyermek, kinek kezét fogjam.
Nagylány lettél, de kapaszkodót hagytam.
Elrepültek az évek, vannak kitűzött célok,
Kívánom, hogy minden álmod valósággá váljon!







BÚCSÚ


Ne sírjatok, ha nem vagyok,
Nem hagytam túl sok nyomot.
Enyém volt, mi enyém lehetett,
Így éltem le hát életemet.

Volt, ki szeressen, én is szerettem,
Megvolt mindenem az életben.
Én is hibáztam, mint bárki más,
Esendők vagyunk, nem más.

Talán néha, ha eszetekbe jutok,
Nevessetek egyet, s veletek vagyok.
Elmúlik az idő, mely gyorsan pereg,
Nem leélni kell az életet,
Hanem élni minden percet







CSALÓDÁS


Ugye neked is fáj, ami nekem.
De olyan mintha semmibe vennél engem.
Hiába várlak, virrasztok éjszakákat.
Szeretném tudni, mennyit érek nálad?

Hogy szíved valóban szeret?
Azt csak te érzed, amit én érzek mit számít!
A lényeg te jót játszol.
S szívem összetöröd,
Akárhogy lángol.







CSILLAGOK


Csillagok, csillagok.
Fényes csillagok.
Nézzetek le ránk,
Karácsony szent napján.

Az égen ragyog a hold,
Mégis leesett a hó.
Szentkarácsony éjszakáján,
Fehérbe öltözik a világ

Csillagok, csillagok
Tündöklő kis pontok,
Karácsony a boldogság,
Isten fia a messiás.

Zengő énekünk szálljon
Vigye dalunk a szél,
Hallják az angyalok
Az emberek énekét.










DECEMBERI ÜNNEPEK


December van végre,
Ünnepek hada jött végre.
Ez az év utolsó hónapja,
Lássuk, mit tartogat a hónapra.

Először a Télapó jön,
Kit a gyerekek várnak.
Csupa csoki mindenfelé,
Csomagjaikat bontják kifelé.

Sok kis Mikulás az ablakba',
Tömve a kis piros zacskó halomra.
Itt egy narancs, ott egy cukor,
Édességek, jé! Egy szaloncukor.

Karácsony is közel jár,
Egyet, kettőt alszom már.
Itt az ünnep, ó de szép,


Fényben úszik minden, Karácsony ünnepén.

Kibontom az ajándékot,
Melyre egész évben vártam.
Együtt a családom, e szép ünnepen,
S imádkozom, hogy mindig így legyen.

Szilveszter is kopogtat, itt áll a küszöbön,
De kint hagyom, hadd várjon még, az óévé az öröm,
Előkerült a konfetti, a duda, a petárda,
Bulizzunk az újév alkalmára.

Éjfélkor már Szilveszter, nem vár tovább,
Elfoglalja helyét az évszámokban hát,
Búcsúztatjuk az óévet, és örülünk az újnak.
Kívánok hát minden embernek,
Szeretetben gazdag, BOLDOG ÚJ ÉVET







EGYÜTT


Oly jó veled lenni,
Minden percet veled tölteni.
Elátkozni az időt, hogy megálljon.
Hogy az együtt töltött idő,
Ne csak emlék maradjon.







EMLÉK


Ha el akarsz szökni a világtól,
Emlékeidbe merülve vándorolj.
Gondolj vissza a szép dolgokra,
Mi mosolyt csal az arcodra.

Szép dolgok, emlékek,
Van egy pár, idézzed!
Egy csók, mi könnyet csal arcodra,
Egy ölelés, mi bőröd borzolja.

Minden, mi jó és szép,
Titkos találkák és remény.
Egyszer minden jó lesz,
Ha az emlék újra valóság lesz!







ÉRZÉKEK


Egy édes érintés, amit nem tudok feledni,
Egy édes illat, amit mindig érzek.
Egy édes szív, amit mindig szeretek,
Egy édes kéz, amit mindig foghatok,
Egy édes szó, amit mindig halhatok,
Egy édes csók, ami égeti az arcom,
Egy édes élet, amit neki köszönhetek,
Vezette, óvta minden lépésemet,
Egy édesanya kit örökké szeretek.







GONDOLAT


Álmaimban messze járok,
Felhők felett szárnyalok.
Nincs akadály, mi legyőzhetetlen,
Mindent lehet, én így szeretem.

Enyém a világ, az egész világ,
Felülről látom a sok hibát.
Gyere, szárnyalj velem, légy szabad,
Ne ragadj a földhöz, légy önmagad!

Merj élni, ne hagyj ki semmit,
Legyen életed során mit mesélni!
Nevess, sírj, mindegy, hogy mi,
A dolgokat mindig meg kell oldani.

Szabad légy, nem kell más,
Ne legyen körülötted több gát!
Eljössz velem? Szeretném,
Hogy örökre az enyém légy!







HIÁNYZOL


Tegnap mondtad, hogy elmész,
Szívem kalapált is, mint a szélvész.
Ígérted, hamarosan megjössz,
Szememben sok-sok hulló könny.
Van, amikor eltaszítasz,
Úgy érzem, olyankor szétszakítasz.
De ha ölelsz szépen, lágyan,
Testem angyalokkal békésen hálhat.

Ha éppen este érkezel,
Reggel én már ezzel kérkedem.
Te mégis többfelé ingázol,
Így nekem nem szabad hibáznom.
Ezt a nagy űrt, amit okoztál,
Remélem, jobban már nem fokoznád.
Talán egyszer te is lassítasz,
Mert van olyan ember, akiben
Vakon megbízhatsz!







HISZEM


Eljött hát a December,
Hó még sehol, de jő egy ember.
Hiszem, hogy jön, hisz várom már,
Egész évben jó voltam ám.

Hiszem, hogy jő, hisz bennem él,
Mikulást úgy várom én.
Hittel tartom életben,
Hogy itt éljen a szívemben.

Mikulás, kit nem láthatunk,
Csak gyerekszívvel éltetünk.
Felnőttek, kik már nem hisztek,
Hát legyetek újra gyerekek.

Higgyetek, hogy eljöjjön,
Szánkójával közénk repüljön.
Éljen szívünkben egy remény,
Hogy a Mikulás jöjjön el közénk.







HOL AZ OTTHONOM


Itt vagyok egy házban, mi nem az enyém,
Hol az otthonom, ki tárt karokkal jön elém.
Mindenhol vagyok, de nem az igazi,
Egy fedél kell, mi ezt enyhítheti.

Kell egy hely, ahol vagyok,
Mi engem mutat, milyen vagyok.
Egy menedék, hova hazamehetek,
Egy búvóhely, ahol lehetek.

Hol az otthonom, nem tudom,
Itt-ott elidőzök, meghúzom magam.
A világban most csak bujdosok,
Fedelet kérek, egy piciny helyet.

Nem kell palota vagy kastély,
Az erdő szélén is élhetek én.
Ennyi kell, csak egy kis nyugalom,
Mondd, hova menjek, hol az otthonom!










HULL A HÓ


Az éjszakában hull a hó,
Fehér lesz most minden.
Valaki örül, valaki nem,
De a télapó csak kacag ezen.

Miklós napján, útra kel,
Szánkójával süvít el.
Meglátogat mindenkit,
Mire a hó leesik.

Hull a hó, hull a hó,
Reggelre van már hógolyó,
Jégvirág az ablakon,
Piros csomag vár hajnalban.

Fehér most már minden,
Oly szép ez minden évben.
Télapó is végzett már,
Köszönjük, hogy nálunk jártál.







ILYEN VAGYOK


Nyitott könyv az életem,
Mindenki tudja, milyen vagyok az életben.
Voltam rossz és voltam jó,
De ez már elmúlt, elment a hajó.

Sok mindent szeretnék,
Szabadon szállni, világot látni.
Elmennék innen messzire,
Fel, a világ tetejére.

Szabad lelkem elrepít,
Kacérkodok s elfutok.
Mással járok, kivel nem szabad,
De a lelkem mindig szabad.

Utazok a világban, túl az üveghegyen,
Átugrok a holdra, majd integess nekem.
Előjön a rossz kislány, vigyázz, nehogy rám találj!
Nem találom a helyem, de egyszer meglelem.

Nyitott könyv az életem,
Mindenki ismer, én így szeretem.
Kell a változatosság, hogy jó legyen,
Ilyen vagyok, így szeretem.







ISKOLA HÉTFŐ REGGEL


Hétfő reggel van, iskola,
Anya ébreszt, irány a fürdőszoba.
Öltözni, elpakolni, vár a tanárnéni,
Elindulok lassan, vár a suli.

A suli jó dolog, csak tanulni ne kelljen sokat,
A barátokkal eltöltjük a napot.
Dolgozatra ugyan ki készül?
Mindegy, hogy hányas, lényeg, hogy görbül.

Hazafelé már sietek,
Meg se várom a többieket,


Megírom a leckét gyorsan,
Míg anya odavan a melóban.

Estére már mindenki itthon,
jegy van? kérdi nagy hangon,
Lecke kész? vers nincs?
Tanulni kell mese nincs.

Lefekvéshez készülve,
Fáradtan és megtörve.
Holnap még csak kedd,
Kezdődik minden elölről, ha reggel lesz.







ISKOLÁBA MEGYEK


Vár a suli, vár a suli,
Írni olvasni meg kell tanulni.
Számolni sem rossz dolog,
Óvodából iskolába ballagok.

Átlépek egy küszöböt,
A felnőtté váláshoz közelebb kerülök.
Átmegyek az iskolába,
Új barátok várnak az osztályba.

Tollat, papírt veszek kezembe,
Leírom a nevemet egy füzetbe.
Könyvekkel a kezemben,


Elindulok a tudás kertjébe.

Óvónénik, Dajkák, búcsút intek néktek,
Fájó kis szívemmel immár továbblépek.
Ne sírjatok, én sem sírok,
Könnyeimet letörölve elbúcsúzok.







KARÁCSONY


Hull a hó, hull a hó,
Karácsonykor, jaj de jó.
Kis Jézuska születésnapja
Az egész világ megtartja.

Angyalka a fára,
Ajándék alája,
Boldogok az emberek,


Isten fia megszületett.

Kalács az asztalon,
Gyertya a fán,
A csengettyű megszólal,
Szenteste éjszakáján,

Hull a hó, hull a hó,
Meleg szobában, jaj de jó.
Karácsonyi dalt énekelve,
Szeretetben átölelve,
Érezzük az úr szeretetét.







KARÁCSONYI GYERMEK


Ünnep készül, figyeljetek,
Hallgassátok kis történetem.
Betlehembe gyermek érkezett,
Kisjézus, ki jászolban született.

Pásztorok kelnek útra,
Jézuskához látogatóba.
Visznek neki minden jót,
És még meleg takarót.

Csillag vezetett minket,
Nagy ünnep ez nektek.
Karácsonykor érkezett,
Békesség az embernek.

Karácsonykor tehát,
Kisjézus születésnapján,
Dicséretet mondunk,
S imával hálát adunk.

Eddig tartott kis történetem,
Röviden ennyit meséltem,
Csillag fénylik az égen.
Menjetek hát békességben.







KEZDŐDIK AZ ISKOLA


Vége a nyárnak, vár az iskola,
Csengő szól újra, kezdődik az óra.
Gyerünk a padba, vár a tanárnéni,
Figyelünk az órán, nem lehet késni.

Kezdődik a matek, a számok világa,
De mi még vágyunk a nyárba, a vakációba.
A sok kirándulás, a nyaralás gondolata visszavár,
De nem lehet ábrándozni, a tudás harsonáját kell fújni.

A pajtások örülnek, nem láttuk egymást,
Mindenki mesél, ez ám a tanulás.


Tanár néni ránk szól, csendesen most már!
Becsöngettek az imént, kezdődik a tanév.

Nehezen, de figyelünk, nehéz megszokni,
A csengőszó hallatán muszáj tanulni.
Véget ért a szünidő, kezdődik a suli,
De eltelik a tanév, s újra jöhet a buli.







KISMADÁR


Nézd, hogy repül a kismadár,
Kék ég alatt messze száll.
Felfekszik a levegőre,
Úgy suhan el a messzeségbe.

Messze tájakra repül,
Lát sok mezőt és erdőt,
Kék ég alatt elsuhan,
Talán soha sem látod ugyanazt.

Megpihen a fákon,
Alszik egyet az ágon,


Reggelizik valahol,
Továbbrepül, eliszkol.

Ha én madár lennék,
Ugyanezt tenném,
Elrepülnék mészire,
A kék égen a lemenő fénybe.







KÍVÁNSÁG


Oly sokat szeretnék,
El sem tudom sorolni.
Egy babát, egy hintát.
Egy új biciklit.

Szeretnék egy autót,
Hogy bejárjam a világot.
Egy repülőt, hogy a kék ég alatt.
Lássam a madarakat

Szeretnék egy kis testvért,
Neki egy pónilovat.
Egy foci labdát,
hogy a barátokkal játsszak.

De minek is sorolom,
Hisz van mindenem.
Egy szerető családom,
És nem kell semmi sem.

Nem kell a kívánság,
Nem kellenek a játékok,
Ami nekem kell, az itt van velem.
Egy szerető anyuka, ki fogja két kezem.







KÖSZÖNÖM


Édesanyám, ki karodba zársz,
Ölelésed biztonságot ád.
Kinyílnak a virágok, ha nevetésed látom
Szebb lesz ez a nap, ha tekinteted látom.

Édesanyát köszönteni hogy is lehet?
Hisz nincs olyan köszönet, mivel viszonozni lehet.
Mindent megtesz, hogy neveljen minket,
Ezért az év minden napján, köszönetet mondok neked.

Tudom, nem sok egy köszönöm, mit most adhatok,
De ennél többet nem mondhatok,
Nincsen rá szó, mit érzek.
De tekintetem elárulja,
Mit is érzek irántad, hogy az édesanyám vagy.







KÖSZÖNTŐ


Ma köszöntelek téged anyák napján,
S hálát adok az úrnak, hogy te vagy az édesanyám.
Minden napod legyen, vidám, boldog,
S hogy az életben, ne legyen semmire se gondod.

Ma minden pompázik,
Szirmát bontja, virágzik.
Ez az ünnep csodaszép!
Anyukámnak meseszép.

Szól az édes madárdal
Hallga csak! Hogy dicsér,
Visszhangozza énekét.
Ma ünneplünk, anyukákat éltetünk.







LÁNYOMNAK, MELITTÁNAK


Kicsi kincsem, úgy vártalak.
Hogy megszülessél és imádjalak.
Kicsiny kezed foghassam,
Hogy össze-vissza puszilhassam.

Az első lépésed nem feledem,
Az első szavad cseng fülemben.
Síráskor vigasztaltalak,
Lefekvéskor altattalak.

Óvodába mikor jártál,
Az udvaron is rám találtál.
Édes nevetésed, kacagásod


Felvidítja egyből a házat.

De az évek gyorsan telnek,
Óvodából iskolába repültek,
A táska is oly nehéz volt,
Elsős lettél ez volt a borítón.

Zajos a ház, ha itthon vagy,
Ettől az én szívem boldogabb.
Apa és anya úgy szeret,
A világon mindent megtesz érted.







LEHET


Lehet, hogy őrült vagyok,
Lehet, hogy nem hódolok.
Lehet, hogy a felfogásom bolondos,
Lehet, hogy a saját utamon ballagok.

Lehet, kissé göröngyös és nehéz,
Lehet, kissé más az elképzelés.
Lehet, kissé máshogy kellett volna,
Lehet, kissé más lesz a holnap.

Lehet jobb és szebb a világ,
Lehet jobb, ha máshogy élem át.
Lehet jobb, ha magamra figyelek,
Lehet jobb, ha saját életemet élem meg.

Lehet lesz szomorúság és bánat,
Lehet lesz, mit meséljek az unokának.
Lehet lesz, ki megért majd engem,
Lehet, hogy kissé jobb lesz az életem.







LOPJ EGY CSÓKOT


Milyen kegyetlen az élet,
Azt szeretjük, akit nem lehet.
Tiltott gyümölcs oly édes,
Lopj egy csókot, ha lehet.

Máshogy nézünk egymásra,
Tágabb lett a világ számunkra.
Ha elmész mellettem, érints meg,
Lopj egy csókot a sötétben.

Titkok maradunk, és ez így jó,
Nem tudhatják, hogy mi volt.
Nehéz lesz, de boldog vagyok,
Lopj egy csókot, ha veled vagyok.

Hazudunk, hogy találkozzunk,
Pár perc, hogy összebújjunk.
Sietünk, mert menni kell,
Lopj egy csókot, így búcsúzz el.

Szoríts magadhoz, hogy érezzem,
Kellek-e neked, ezt kérdezem!
Átölellek és füledbe súgom,
Lopok egy csókot, és búcsúzom.







MIKULÁST VÁRJUK


Végre eljött a december,
Fenyőfáját díszíti az ember.
Mikulást is várják a gyerekek,
Kis szívük szinte beleremeg.

Az erdő csupa csillogás,
Hófehérben várja a Mikulást.
Szarvasok nyugodtan sétálnak,
A mikulást lesik, merre szánkózhat.

Minden fenyő készen áll,
Reggelre ajándék vár.
Csendben beoson a Mikulás,


Ajándékokat hoz a fa alá.

Csak a fenyő ami zöld,
Mily gyönyörű az erdő.
Hideg téli éjszakékon,
Átsuhan egy szán a világon.







MILYEN HALAT FOGTAM KI


Talán egy aranyhalat,
Ki lesi minden kívánságomat.
Vagy egy bohóchalat,
Ki csak a szívemmel játszogat.

Ha kifogtam az aranyhalat,
Teljesíti-e egy kívánságomat?
Egy igaz szívet kérnék tőle,
Ki az én szívemmel együtt élne.

Nekem ennyi elég volna,
Boldogságom felhőkig szállna.
Gondok, bajok nem számítanak,
Boldogok legyünk az ég alatt.

Ha bohóchalat fogtam,
És szívemet már nekiadtam,
Játszik vele, és eldob a porba,
Így én ugrok majd a folyóba.







NAGYMAMÁNAK


Drága nagymamám van nékem,
Nevelte anyukámat, s engem.
Ráncos kezét százszor csókolnám,
Csakhogy minden napját boldognak látnám.

Kicsiny házikója mint a mézeskalács,
Süt, főz, s mindig minket vár.
Szeretetből ki sem fogy,
S én ezt valahogy viszonozom.

E szép napon köszöntelek téged,
S áldja Isten minden lépésedet.
Kérlek szeress úgy mint én,
Hisz te vagy a legjobb nagyi, a föld kerekén.







A NAP


Nézd a Napot, milyen szép!
Átjárja fényét az ég,
Világit és melegít,
Nézd hát, milyen szép!

A naplemente oly csodás,
Piros sárga fénye mint a ragyogás,


Olyan, mintha eltűnne,
S előjön a föld másik végébe.

Kell a nap, hogy lássunk,
Hogy ne sötétben járjunk.
Hogy gyönyörű fényével
A földet világítsa erejével.







NE MONDD KI


Látom, hogy szenvedsz, én is szenvedek,
Egy kimondatlan szó, mely minket éget.
Nem szabad, tudjuk jól,
De oly jó, ha átkarolsz.

Ne mondd ki, az eszed súgja, hallgasd!
Szerelmesnek lenni nem szabad!
Szív és ész most összevesz,
Az eszedre hallgass, a szív szerelmes.

Kikiabálnánk, hallja a világ,
De ez csak álom, nem lehet valóság.
Megőrizzük érzésünk, csendben maradunk,
Ha kikiabálnánk e szót, sebezhetők vagyunk.

Éget és fáj, ne mondd ki,
Belül kínoz, de tápláljuk, ne aludjon ki.
Megszakad a szív, mely nem kiabál,
Éget a szó, de nem mondjuk hát.

Hamarosan kiáltunk egyet,
Hallja a világ, mi belül éget.
Felszabadulunk, nem leszünk sebezhetők,
Megkönnyebbül a szív, és aztán összenő!







ŐRANGYAL


l

Van egy érzés, mit mindig érzek,
Tudom, hogy ott van, s vigyáz rám,
Néha fülembe súgja, itt vagyok
Csak figyelj rám, az őrangyalod vagyok.

De angyal! Miért vigyázol rám?
Életem egy csepp a tengerben!
Nem vagyok fontos, nem számítok!
Miért vagy velem, Őrangyalom?

Erőt adsz, hogy éljek,
Reményt, hogy bízzak,
Árnyékként követsz,
Az életemet véded.

De rájöttem a titokra!
Mindenkinek van angyala.
Mindig más formában,
De köztünk van a világban.










PICI RIGÓ


Nézd hogy hull a hó,
Pici fán ül egy rigó,
Megborzolja kis tollát,
S máris tovább áll.

Lassan minden fehér lesz,
Pici lábnyom, vajon kié ez?
Elballag a kismadár,
Nem bírja a hideget már.

Most már minden fehér,
A bokrok, a fák, hisz ez csodás!
Csak a kismadár fázik, nagyon,


Most hová bújjon el vajon.

Nem tud szegény sehova,
Hisz mindenki elzavarja,
De talál egy kis fészket,
S bebújik egy cseppet.

Szép az erdő, oly csodás,
Fehérbe öltözött most már.
A kismadár sem fázik,
Hisz betakarta a hó,
Tetőtől- talpig.







SZAVAK NÉLKÜL


Tudom, nehéz dolog anyának lenni,
Dolgozni, enni adni, engem nevelni.
Minden nap egy új kezdet,
Sok kihívás a családi élet.

De nem vagy egyedül, itt vagyok neked,
Segítek, ha elfárad két kezed.
Nagy vagyok már, lassan felnövök,
Nem kell annyit fáradnod, szólj, és én jövök.

Tudom, nehéz mindent egyszerre,


De szívemben te vagy a legnagyobb szerencse.
Szerencse, mert enyém vagy,
Ez nekem a legszebb pillanat.

Dicsérlek és éltetlek, mert úgy szeretlek,
Ezt a szeretetet kifejezni nem lehet.
De ezen a napon talán szavak nélkül is
Érzed azt, amit mondanék, egy hang nélkül is.







SZERELEM


Felkavartad vágyaim szunnyadón alvó bugyrát,
Mert éreztem bőröd őrjítő illatát.
Most végre újra háború dúl bennem,
Hiszen, ha velem vagy, lelkem a mennyben.
Izzó érzések kavarognak bennem,
De vajon mi lehet a tiedben?
A vágyak tüzes korbáccsal sújtsák testem,
Ettől szenvedek, de kérem Istent,
Örökké így lehessen.
Egyszer eljön az az idő, talán már holnap,
Mikor a szíve csak értem dalolhat.
Most még kétségek marták lelkem,
Teremtőm, segíts, hogy ő engem szeressen.
S én ígérem, többé csak érte, vagy vele
Vétkezem!







SZERESS ENGEM


Szeress engem, mint hold a napot,
Mint ég a csillagokat.
Kik örökké egymáshoz tartoznak,
Kik csak egymással boldogok.

Szeress engem, hogy érezzem,
Fájjon a szívem, ha nem vagy velem.
Mutasd ki szerelmed, hogy lássák
A te szíved tisztaságát.

Szeress engem mindhalálig,
Egy igaz szerelem boldogságig.
Szíved dobban, ha rám gondolsz,
Szerelmeddel átkarolsz.

Szeress engem, mert oly jó nekem,
Nem vagyok egyedül az életben.
Vágyom rá, hogy szeressél,
Hogy két karoddal öleljél.

Szeress engem, mint senki más,
Boldogságunk egymásra talált.
Kell a csókod, mire éhezem,
Kellesz te, hogy dobbanjon a szívem.










SZERETET


Boldog vagyok, mert velem vagy.
Örül a szívem, mert enyém vagy.
Óvlak téged, mert kellesz nekem.
Melletted leszek, míg létezem.

Vigyázok rád, mert szeretlek.
Vigyázok rád, míg engeded.
Boldog vagyok, ezt köszönöm.
S szívedet én megőrzöm.







SZERETNI AKAROK


Még érzem a szívem, mely szeretetre vár,
Várom a csodát, hogy égjen egy láng.
Egy tűz, mely éget és perzsel,
Egy szív, mely értem ég el.

Szeretni valakit a legszebb dolog,
De szeretet nélkül boldogtalan vagyok.
Várom, hogy szeressenek, érezzem illatát,
Fogja kezem egy életen át.

Szerelem, szerelem, ez kell nekem,
Valaki, aki velem éli életem.
Szeret és tisztel, vigyáz reám,
Valakivel várni az idő múlását.

Várok, várok, talán majd jő,
Talán engem is megtalál a nagy ő.
Csókra éhesen talán karjába zár,
És majd minden álmom valóra vált.

Érzem a szívem, mely még üres,
De valaki csak betölti e helyet.
Várok, amíg lehet, várom a csodát,
Hogy egyszer majd belépsz a szívem ajtaján.







SZERETŐK


Mikor láttalak, nem tudtam, ki vagy!
De lassan szívembe zártalak.
Megismertelek, megszerettelek.
De enyém sajnos nem lehetsz.

Hogy enyém maradj, mit tegyek,
Szívem akkor is csak érted eped.
Titokban várlak, hátha látlak,
Szívemben mégis imádlak.

Titokban találkozunk, mások ne lássanak,
A lopott idő mindennél fontosabb.
Hazudunk, hogy találkozzunk,
Lopott idő a mi barátunk.

Két szerető, mely lopva tölt időt,
Hazudunk, hogy együtt legyünk.
Téged választanálak, de nem tehetem,
Van már egy életem, nem szeghetem.

Szoríts magadhoz, hadd érezzelek,
Nemsokára el kell menjek.
Szeress engem, lejárt az időnk,
Szeretők csak így lehetünk.

Titkok vagyunk mások előtt,
De szívünk akkor is összenőtt.
Átölellek, és füledbe súgom neked,
Ez a mi titkunk, más nem tudhatja meg.







SZÍVED, LELKED


Nyisd ki szíved, lelked,
Szomorúság hadd kerüljön el téged.
Nevess, mert az jót tesz a testnek,
Boldogságod átjárja lényed.

Engedd lelked, hadd repüljön
Szelek szárnyán emlékek között.
Szíved dobban, hallgasd csendben,
Gondolataidban elmerengjen.

Elviszlek innen messzire,
Fel, a világ tetejére.
Kiabálj egyet, mi szíved nyomja,
Engedd, hogy szabad légy újra.

A világ tetején csak te meg én,
Fogom kezed, mert szíved enyém.
Összeforrt szívünk együtt kiált,
A mi szerelmünket nem szakítják át.







TAVASZ


Jön a tavasz, érzem, itt van már,
Nőnek a virágok, rügyeznek a fák.
Süt a nap, éledezik minden,
Éled a természet, ennél szebb nincsen.

Megjöttek a madarak, csicseregnek már,
Oly jó hallgatni a nyitni kéket ám.
Zöldell a mező, virágzik a rét,
Napos idő, úgy vártuk rég.

Nem kell a nagykabát, levehetjük már,
Előkerül a szoknya és a rövidnadrág.
Mehetünk kirándulni, mit várunk rég.
Természet lágy ölén sétálni oly szép.







TEMETŐ CSENDJE


Hallod ezt a csendet!
Mi a temetőben szenved.
Nincsenek csak sírok,
És én a földön ordítok.

Nyugodt békés hely ez,
De hallgatjuk a csendet.
Bár szívem ne ordítana,
Hiányod ne szorítana.

De távol vagy tőlem,
Nem ér el kezem.
Temetőbe kimenvén,
szívem csak ordít, hátha elér.

Madarak énekelnek,
Csend honol e tájon.
Szívünkben csak a remény
S virágok a sírok tetején.

Hallgatom hát e csendet,
Mit nem tör meg semmi sem,
de egyszer odakerülök én is,
Síromon virág lesz,
S a csendben, a sírok között
Majd egy leszek én is.

Akkor majd fogom kezed,
Mire vágytam rég.
Hallgatjuk a madarak énekét,
S a lelkünk messze jár,
Hogy a csendet ne halljuk tovább.







TÉLAPÓ


Egy csendes este felnéztem az égre,
S télapót látom, jön nagy szánon.
Szólók hozzá, Télapó!
S Rudolffal az élen leszáll a nagy szánkó.

Télapó kérdi tőlem,
Jó gyerek voltál e-évben.
Jó voltam én úgy biz ám,
Csak nem mindenki tudja ám.

Jó gyereknek csomag jár,
Rossz gyereknek virgács.
Én megkaptam a csomagom,
Örültem de nagyon,
Télapó integet,
Viszlát jövőre kisgyerek!







TÉLAPÓ


Ó de nagy a hóvihar,
Hogy indulok el így hamar!
Várnak már a gyerekek,
Hát repüljön a szán, megyek!

A sok gyerek mind alszik,
S hogy megkapják a csomagot.
Egy éjszaka alatt,
Én bejárom a világot.

Sok a gyerek, menni kell


Repüljetek szarvasok!
A puttony tömve, indulás!
Hó-Hó-Hó-Hó-Kiált a Mikulás.

Reggel fáradt a munkától.
De a sok gyerek vidám.
Egy év múlva találkozunk,
Így köszön el a Mikulás.







TUDOD-E, KI Ő

Szánkón jár és csilingel,
Gyerekek nevetésével alszik el.
Egyszer jön egy évben ő,
Mindenki lesi, hogy lássa őt.

Piros a ruhája, fehér a szakálla,
Csomagot oszt, ha jó voltál nála.
Tejet, sütit kitehetsz!
De reggelre hűlt helyét leled.

Északon lakik, manók segítik,
Leveled ők kézbesítik.
Eldönti, hogy rossz voltál vagy jó voltál,
Kis csizmádban sok ajándék vár.







UTOLSÓ SZERELEM


Tudod milyen érzés elveszteni valakit?
Fáj a szív, mardos és ég.
Kínzás és gyötrelem az élet.
Valakit várni, ki talán már nem szeret,
Bizakodni de nem jő felelet.

A szív lassan kialszik,
S elmúlik a szerelem,
Megfogadni, ez volt az utolsó,
Kit szerettem.










ÜNNEP


Ma szenteste van, szól a karácsonyi ének.
Díszítjük a fenyőfát, szép ruhát adunk rá.
Hangulatos este, szépen szól az ének,
Várjuk hát a Jézuskát, hogy jöjjön el hozzánk.

Angyalok hada kíséri ma el,
Minden ember boldog, családjával ünnepel.
Csodát ne várj, hisz ez a legnagyobb,
Mikor minden ember szíve egyszerre dobog.

Nincsenek gondok, csak öröm és béke,
Szívünk szárnyal együtt a messzeségbe.
Karácsonyi csengő szól lágy hangján,
Azt jelzi, Jézus ma velünk van és vigyáz reánk.







VALAKI JÖN


Esik a hó, és vihar van,
Csengős szánon valaki jön halkan.
Fehér a szakálla, piros a ruhája,
Gyerekek várják, lesnek utána.

Fekete cipője, kipp-kopp, kipp-kopp,
Lecsúszik a kéménybe.
Piros csizma az ablakba,
A csomagokat belerakja.

Varázslatos este ez,
Gyerekek sem pihennek.
Lesik a csengős szánkót,
Hátha meglátják a télapót.

De a télapó nagyon ügyes,
Szánkójával messze üget,
Boldog ünnepet kíván,
S elsuhan a csillagos éjen át.










VALENTIN NAPI VALLOMÁS


E napon, ha elfogadod,
Vallomásom az ajándékod.
Szerelmesek napja van ma,
Versben írom, mi szívem nyomja.

Barátok vagyunk, ez nem titok,
De én ennél többre vágyok.
Nem csak szeretet, amit érzek,
De szívem reszket, ha szemedbe nézek.



Kezem remeg, hangom nincs,
Te számomra vagy egy kincs.
Kezed ha fogom, elönt a forróság,
Szívemben lángra gyúl valami furcsaság.

Szerelem az, ami van bennem,
Ajándékba küldöm e versem.
Szeretlek, hát kimondom:
Valentin napra ez az ajándékom.







VÁGYOM RÁD


Tudod, mikor először láttalak,
Nem tudtam mi lesz!
De ez alatt az idő alatt,
Mi eltelt, jobban megismertelek.
Adtunk jót és rosszat egymásnak.
S közben megszerettelek.
Vártuk az időt hogy teljen,
Hogy együtt legyünk, érezzük egymást.
Este rólad álmodtam,
Reggel vártam hogy hívj!
Éjszakákat virrasztottam, vártalak mikor jössz.
De csak vártalak!
Én nem tudom ezt az érzést elviselni,
Hogy nem vagy velem!
Bár szívem sajog és ég.
De arra vár, hogy talán az ajtón belépsz.
Nézem az ablakot, reménykedek,
Mert szívem akkor is szeret.
Fáj és ég szörnyű érzés,
Bocsáss meg nekem, és légy újra az enyém!







VÁRUNK TÉGED


Télapó, ki oly csodás,
Minden gyermek téged vár.
Elmúlt egy év, újra várunk,
Szánkódat lessük, hátha látunk.
De nem bírjuk az éjjelt ébren,
Elalszunk, mire ideérne.
Már csak a csomag az,
Mi jelzi, hogy itt vagy.
Talán majd jövőre sikerül
Meglátni téged.
Gyermekszívvel hiszünk benned,
Hogy jövőre is meglátogatsz minket!









 
 
0 komment , kategória:  Hamza Anikó  
M. Laurens versei
  2019-07-26 17:15:50, péntek
 
 




M. LAURENS


M.Laurens alias ifj. Lőrincz Miklós (Budapest, 1952. április 26. - )


Poet.hu

Link



Holnap Magazin

Link







AKKORIBAN

EGY VÉN MARHA EMLÉKEI


Szétfolyt a bor a kancsóból:
füle s oldala is csorba.
Belesüllyedt e vénember
az örök földi nyomorba.
Morog erre, morog arra,
halkan, legbelül szorongva:
Az én időmben a világ,
nem volt ennyire goromba!

Mert nem őrizték akkor még
lánccal s lakattal a széket,
a szomszédék cigánya is,
rajta, vígan heverészett.
Nem volt ily perzselő a nyár,
a napot én bátran faltam,
fák között is friss szellő járt,
amíg fagylaltomat nyaltam.

Szpréje nem volt a rendőrnek,
huligánnak sem volt kardja,
az ily elesett-vén sem volt,
ennyire-nagyon leszarva.
Városomban, lakhelyemen,
ismertek legalább százan,
kétkeziként megbecsülten,
mindig emelt fővel jártam.

Akkoriban minden francra
nem rappeltek még a népek:
kiskocsmában hunyorogtak
bortól, füsttől, a zenészek.
S énekeltek erős hangon,
csak úgy zengett ott a bordal.
Nem úgy mint ahogy mostanság:
szájdob, egyetlen akkorddal.

Mostanára már, nehezen
és csak nehéz szóval bírom.
Okosságaim épp ezért,
jobb ha zárt pofával sírom.
S ha nem kell nekik a dumám,
mert két fülük be van varrva,
letojom vállrándítással:
Én, (ki szerintük) Vén Marha.







ALKALMI VERS 2016-2017

163 évvel Arany János után


Az Óévet (lerágott téma!)
Kéne értékelnem,
Hazudva illőn nagyokat,
S pohárba temetnem.
Kell-e még füllentenem
Majd a jövendőben? -
Hadd maradjon, Uram, ott:
Az Óesztendőben.

Legyen végre jó kenyér,
S debreceni-páros,
Jól fizessen a nyugdíj,
S legyen tiszta város.
Mérjék pedig meg a borom,
A víz féljen tőle,
Hagyja ott a Jóisten
Az Óesztendőben.

Senki se lásson majd
Adóvégrehajtót,
A kaparós sorsjegyén
Nyerjen pénzt: szakajtót.
Annyi legyen, hogy csak na!
Sok-sok lepedőben.
Legyen annyi, mennyi nincs
Az Óesztendőben.

Apró-cseprő tollasoknak
csiporogjon szája;
Anyós járjon messze tőlem,
Porozzon a lába.
Tollasodjék a magyar
Zsebre, no meg főre,
Adjon az Úr sok fineszt
Az új esztendőre.

Csóró pesti közmunkásnak
Lapát kézre essék;
Nyelvét rágva kerülje
Elhízás-betegség;
Az orvos zsebet varrva
Készüljön előre;
Miből kapna, ha már nincs
Az új esztendőre.

Utcán cirkusz, verekedés,
Könnygázgránát nem kell.
Sem napi tusakodás,
Lökdösődés reggel.
Legyen türelem máshoz,
Szeretet is bőven,
Adjuk át ezt egymásnak
Az új esztendőben.

Költő pedig költőnek
Tollát ki ne tépje,
A féltékenység, harag
Ne legyen vezére.
Minden hírnév hiába,
Ha lelke veszőben,
Haragját hagyja végleg
Az Óesztendőben.

Örök otthon maradjon
Ez a békés ország;
Hol mások kutyáját is
Szívvel felkarolják.
Béke legyen egymás közt
Minden magyar főben,
Adja meg a Teremtő
Az új esztendőben.








ANYÁK NAPJÁRA




Mondd, emlékszel-e még édesanyádra,
Halkan szelíd, csitító szavára,
Mikor keblén szoptatva, éhesen,
Füledbe súgta - Nagyra nőj életem! -

Mondd, emlékszel-e még arra a dalra,
Amit dúdolgatott drága ajka,
Láztól égő, kicsiny tested féltve,
Aggódó könnycsepp csillogott szemébe.



Érezted-e, hogy testéből születtél,
S fájdalmából, létre emelkedtél.
Mert édes volt számára az a kín,
Melynek fizetsége az anyai cím.

És Ő büszke volt reá, mert megérte,
Gyermeke lelkében továbbélve.
S áldott testét oltárként imádva,
Leborulok elé, anyák napjára.







ÁLDÁS VAGY ÁTOK?
(demencia*)


Áldás, vagy átok a gondolat?
Örök tépelődés, vagy fájó öröm?
Ki viseli akkor majd gondodat,
ha az éltető ész végképp elköszön?

Lesz-e, ki ekkor emlékszik még,
mily sok és nagyszerű gondolat
született meg egykor réges-rég
e csodálatra méltó koponya alatt?

A kór majd kezed rázza, remegve
elhal a sejt, benne minden gondolat.
Összesúgnak feletted majd nevetve,
hogy az idő rajtad már rég áthaladt.

Végső sóhajodkor a "Senki" lesz veled:
az örökkönre szemed végleg nyitva marad.
Elmúlsz majd, és általad elfeledett neved
újra olvashatod; korhadó fejfád alatt.










ÁLOMVILÁG


Mikor leszáll az est, s csendesül a város,
megnyugszik a test és lélek, a fájdalom is álmos.
Puha meleg takarónak lágy ölelő mélyén
Vár egy szebb világ, hol életemet élném.

Álmomban, egy más világban járok,
Hol elhagynak a kínzó valóság foszlányok.
Ott minden szebb és új mesékre várva,
Nem is emlékeztet a rideg valóságra.

Nincs többé fájdalom, keserűség s bánat
Új kapu nyílik meg , s a holnap ott künn várhat.
Várhatnak a viták , s aljas szurkapiszkák
Bölcs álom takarja el, sajgó lelkünk piszkát.

Szunnyad a kevélység, gőgős páncéljában,
nem jut be e kapun, ki irígységtől sápadt.
Vadul dörömbölhet mind, ki békességtől félve,
Ostobán hiszi, hogy a gyűlölet felhághat az égre.

Oly világ ez, hol ki szeret , mindenkoron meglel,
Hol ébred a megértés, szeretet és jellem
Bárcsak megoszthatnám véled, bárcsak velem lennél
Bárcsak együtt néznénk , amint a nap felkél

Az én világom mindig derűs, nem hatol be ármány,
Nincs benne bősz gonosz, sem vicsorgó ártány....
Álmodjunk hát együtt! Álmodj jobb világot.!
Emberibbet, szépet. .... Egy új valóságot.







A BOHÓC HALÁLA


A manézs sötét, megfojtja a csend.
Hol lehet, ki az arcokra mosolyt csent?
Halk kattanás, és a fénykör felvilágol
apró fényszigetként a cirkuszvilágból.

A körbe botorkál középen valahol,
hófehér arccal a vén bohóc: meghajol.
Apró hegedűt vesz elő kabátját széttárva,
hangszerén az egyetlen húr olyan árva.

Ám a nyűtt vonó elárvult húrjához érve
friss gyermekkacajként száll fel az égbe.
Hangja libbenő pilleként szeszélyes,
kristályként tiszta, varázsosan fényes.

Egy vén bohóc, örök gyermeki lélek,
az Ő álma és élete ad lelket a zenének.
Szelíd őzek futnak a hegedű hangjában,
mosolytündérek a manézs homályában.

Vidám, csillogó arcok mosolyognak vissza,
és minden gyermek a bohóc szavát issza.
Arcáról könny csordul a festett mosolyra,
fájdalommal néz a kihalt, üres sorokra.

A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc és a feledés.
Nincs már habos torta, és utána kacagás,
se elefánt, porondmester, se semmi más...

Csak Ő, a hegedű és a fénykör a porondon.
Fájdalmak örömök emléke a bohóc sorson.
A húr aprót sikít, s az utolsó hang csorba...
Egy festett orr hull a porondról a porba.







BOLDOG ÚJ ÉVET!


Szemeimet résnyire zárva
itt állok az Ó-évnek küszöbén,
kémlelve múltat s jövendőt:
hasztalan éveim gyarapodó ködén.
Mert hiába is mondok ki szavakat,
a légben azok meg nem állnak,
mint évről évre múló álmaim:
távolodva, ismét tovaszállnak...

Akárcsak kedves régi társaim, kik
néhányan már a fellegekben vannak;
helyettük is Boldog Új Évet kívánok,
földhözragadt Magamnak.

Ó, én Istenem, tedd meg,
hogy önmagam maradjak,
és tarts meg mindannyiunkat
örök szívedben magadnak:
Legyünk - mint voltunk régen -
az eljövő új évben is önmaguk,
örök hitben s emberségben.













A BÜSZKE BIRKA DALA
Az én kis állatkertem


Én kérem, a birka lennék, alázatos lélek,
Ki a Főkolompos után kérdés nélkül béget.
Nem gondolkodom, hisz mások majd vezetnek,
S olykor mindenfélével: bátran megetetnek.

Jó nekem így a tömegben bégetve, fehéren,
Mert feketén a holnapot tán meg sem élem.
Én vagyok A Birka, és büszke vagyok rája,
Hogy egy vagyok a sokból: a kolompnak szolgája.










CSALIVERS


Erdő szélén, hiszed-e,
megbotlott egy cinege.
Belebotlott árnyékába,
azóta fáj pici lába.

Vakond lakik ott a fán,
fészket rakva kalapál.
Tóban úszik a csiga,
házát mossa, azt biza.

Ponty masírozik a réten,
kukac kukorékol éppen.
Lépeget a pióca,
rálépett egy disznóra.

Szelíd gomba haragos,
elpirul majd, ha zabos.


Veres lesz, mint az eper,
kit a krumpli leteper.

Rókát kerget ma a nyúl,
a csikóhal is megvadul,
patkójával nagyot rúg,
víz alatt egy darázs zúg.

Amott repül fenn a béka,
gólyát kerget a zsombékba.
De a gólya menekül:
s nagy fű alatt elterül.

Fűszálakon odú-vár,
ott lakik benn a szamár.
S ha elhiszed, bemehetsz,
ha nem, akkor kinevetsz!







CSENDESEN ALSZIK

áprilisi dadaista álmok


Csendesen alszik a táj szendereg a csősz
egyedül csüngök egy reccsenő faágon
ha végtelen hegynek mész hát légy erős
mindenáron
mert te alattam leszel ha ott hörgök fenn
hol távoli a messzeség és megöl a szenny
s gomolyognak szépséghibás öröm-álmok
díszdobozba rejtem lelkem és csak várok
bármi-áron
csak nevessetek ti hegyek várva tűz magányra
én átjárok végre magamból önmagamba
akkor is ha minden rét és szikla látja
hogy csüngök egyedül egy reccsenő faágon
én kivárom
zuhogjon felfelé a messzeség vagy a menny
vagy ez a bolondos áprilisi éjszaka idebenn.







DAFKE!


Ugyan, mi panasza másnak
E nyomorult szájra?
Nekem ebből hasznom nem lesz:
Hiszen, ki hallgatna rája?

Mert ha nyugdíjam se lesz már,
Kell a száj, hogy kérjek!
Hogy semmitlen nyomorultként,
Én is: pofázásból éljek.







DALOLJ, RIGÓ!

Dal nektek, kik hazavágytok egy életen át


Künn a rigó valahol
A párjáért fenn dalol.
Almák fáján énekel:
Szívem szakad énnekem.

Dalolj, rigó, fenn a fán!
Dalold el a szép hazám,
Mily messze ment tőlem el,
Hol a szívem énekel.

Dalolj, rigó, ott a fán,
Énekeld meg jó atyám,
Ki érettem szenvedett,
S adott drága kenyeret.

Sírj most velem, kis rigó,


Oly távol van a folyó,
Anyám teste elveszett,
Már csak emléke vezet.

Kicsiny rigó fenn a fán,
Énekeld meg szép hazám,
Hol a két folyó folyik:
Hangod szíveket szorít.

Szállj csak rigó, égen át,
Keresd meg az Óhazát,
Vidd magaddal szívemet,
Dalold át az életet.







EGY HÓT EMBER ÖNÉLETRAJZA

21 gramm epigramma


Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,
mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.
Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;
így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.
Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:
sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.

Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,
s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.
Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,
az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,
mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.
Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:
némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.

No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,
lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.
Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,
ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.
Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,
mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.

Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.
Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.
Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,
s prezentációm után lehet, hogy repítenek.
Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,
mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.

Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:
Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,
mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.
Szép temetésem vót... a végét alig vártam,
Így is voltak pappal, sírásóval és velem:
összevissza hárman.







EGYSZER VOLT...


Volt egyszer egy hitem az Emberben,
de felnőtt koromra itt hagyott cserben.
Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak,
hófehér könnyeim az arcomra fagytak.
Ráébredtem: a gyermekkornak vége,
s meghalt a mesék varázsos szépsége.

Volt egyszer egy magányos ifjúságom,
barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam,
nőttem, mint avar alatt a gomba,
csendesen bebújva saját magányomba.
Így teltek s múltak a jeltelen évek,
voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...

Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem.
Lebegtem s lubickoltam önfeledten.
Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek.
Csakis én tehettem róla: meglehet.
Fájdalommá vált szerelmemnek fészke,
szakítás, magány, önvád lett a vége...

Volt egyszer egy boldog házasságom,
egy gyermekem - a többit már nem várom -
Felnőtté vált s immár saját életét éli,
szülei aggódását, köszöni, nem kéri.
Jó gyerek lett, támaszunk a korban,
megöregedtünk, s szívünk alig dobban.

Volt egyszer sok-sok múló évem,
a holnapot talán még békén megélem.
Ráébredtem: felnőttkoromnak vége,
rég elkopott mesém varázsos szépsége.
Talán szép volt, talán kerek, mint a hold:
Egyszer volt...







EMLÉKKÖNYV


Emlékkönyv neked. Mindössze ennyit adhatok.
De hidd el, ezek nem csupán üresen fehérlő lapok.
Oly oldalak, melyek teli vannak vággyal és reménnyel,
...egy lehetséges élet áll előtted tisztán és még fehéren.

Emlékkönyv ez, mely üzen majd a holnapnak.
Könyv, ami emléket állít majd a holtaknak,
mert benne lesz majd egyszer egész életed sora,
minden öröme, bánata, küzdése és nyomora.

Regénnyé válnak egyszer majd a teleírt lapok,
múlttá válnak a sorokban feljegyzett az napok.
Napok, melyeknek most állítasz örökre emléket,
és e nyűtt lapok őrzik majd egykoron a léted.

Mert emlékezni fogsz minden feljegyzett szóra.
Szerelemre, csalódásra s ki nem mondott jóra.
Mert megőrzi majd e könyv gyermeked első sóhaját,
s őrizni fogja majd vén szüléid végső óhaját.

E könyv lesz majd végső térkép a sorsodhoz.
Térkép, melyet te rajzoltál ezen élő bolygóhoz.
Majdan... egyszer eljár az idő a kéz felett, mely írja,
remegve rója majd sorait, s a vénülő szem alig bírja.

Végül csak egyetlen sor lesz reszketve kuszán kaparva,
ezzel zárul majd e könyv, féloldalt üresen meghagyva.
"Kezedben fogod - Te, ki olvasod - egész életem könyvét.
Emlékkönyv ez neked, tőlem, egyetlen csepp könnyért...







ÉN KOMOR VÁROSOM


Mocskosan fojtó szmog terjeng körötted
akár holtak bűze, mi szembecsap,
szürkére festve a járókelőket:
sorsára vár s tolong, sok gályarab.

Göthös macska áll verébre meredve,
és tolvaj lopakszik, akár egy árny,
sok ripacs hasztalan pöröl lesve,
hogy pénzeszsákból övék a hiány.

Én komor városom, meg sosem vetlek,
hisz sírnak testvéreim, kik szeretnek:
büszke szegények s mihaszna nagyok.

Akár teherhordó a hosszú úton,
szürkülő cifraságod terhét húzom,
végül magam is testedben kopok.







FAGYOTT LELKEM A KÉK EGÉN


Ott fenn, a fenyőfák hegyén,
A vad hegyeknek tetején,
Süvít a szél és hull a hó,
És fagytól bennreked a szó.

Ott fenn, a Hargitán fészkel,
Hófehér köd lágy ölében,
Cseppnyi lélek: a kis rigó,
Ott dalolja, hogy élni jó!

S dala száll a tiszta égen,
Mily sok szép tavasz volt régen,
Hogy jön még nyár sok virággal,
Mert a boldogság fenn szárnyal.

Ott fenn a szabadság hegyén,
Fagyott lelkemnek kék egén,
Hol szél süvít, és hull a hó,
Csak ott boldog e kis rigó!







FOHÁSZ


Óh Uram!
Ha létezel valahol a világegyetemben.
Hallgasd meg kérlek ez apró porszemet,
- ki önmagam vagyok a puszta semmi -
az általad alkotott óriás` végtelenben.

Hallgasd hát,
miként mondok hitetlen létemre is imát:
Kérlek Uram oltalmazd mindazokat,
kiket vénülő szívem olyannyira imád.
Kérlek segítsd őket, ahogyan velem is tetted!
Szereteted magvából nevelj lelkükben lombos fát,
miként azt egykoron: bennem is elültetted.

Add óh Uram, hogy higgyenek önmagukban,
és bízzanak nap mint nap, egymásban,
s hittel higgyenek a szeretet hívó szavában.
Végül segíts engem óh hatalmas Uram,
hogy holtom után is örökkön adni tudjak,
ha csupán egy tiszta lelkű mosolyt is:
a reá szorulóknak.







GYERTYÁK VAGYUNK


Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.
Életünk értelme őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni e világot.

Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.
Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,
De minden egyes gyertya: csupán égve világít.

Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek:
Ők adják a meleg lelket a hideg, setét éjnek.

Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.
Apróka, megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,
Elpihen a bennük őrzött fény: békésen, csendben.

De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,
Értük is fénybe borítjuk e reánk bízott, csodás világot!

Gyertyák Vagyunk : M.Laurens (előadja a szerző)

Link








A GYŰLÖLET TEMETÉSE!


Mondd, miért gyújtod ránk a világot,
Te gonosz, hazug, pártos gyűlölet?
Mondd, miért nézed, közönyös arccal,
Amint testvér vadul testvért ölet?

Mondd, honnan e hatalmas utálat,
Mi elpusztít minden jót és szépet?
Mondd, milyenné válik így a jövőnk,
Ha ily szennyessé vált már az élet?

Mondd, ki állítja meg e rothadást,
Mely az értelmet így lepusztítja?
Mondd, ki hozza el végre a tudást,
Az őrület sebeit gyógyítva?

Mondd ki, hogy bűnös, aki testvért öl,
S félrelöki Őt saját testétől.
Mondd, hogy érdemes hinni a jóban,
Tisztán szeretni hittel, s valóban.

Mondd ki, Uram, hogy bűnös, aki szít,
Ki testvérére vad kutyát uszít.
Mondjuk ki mind, hogy: Örökre vége!
Ma van a gyűlölet temetése!







HADARÓ


Egyszer csak születünk
Lesz lábunk s két kezünk
Sírunk és ordítunk
Hogy tudják itt vagyunk
Hopp...

Felállunk motyogunk
Elesünk potyogunk
Megnövünk tanulunk
Egész nap dolgozunk
Hopp...

Dolgozunk keresünk
Számlákat fizetünk
Rohanunk szaladunk
Itt vagyunk ott vagyunk:
Hopp...

Szeretünk nősülünk
Sok gyerek kell nekünk
Ránőnek fejünkre
Tojnak majd mindenre
Hopp...

Múlik az életünk
Csikorog mindenünk
Orvoshoz elmegyünk
Ingyen csak nézhetünk
Hopp...

Éltünk hát meghalunk
Ki érti mért vagyunk
Némán csak hallgatunk
Ne lássák hol vagyunk
Kopp...







HŰVÖS MÁR...

mélabús keringő


Hűvös már a késő este,
Levél fonnyad nyárt feledve.
Ráncos kezek imához érnek:
Reszketeg fohász száll fel vélek.
Felhőben már isten combja,
Nem látszik a templom tornya.

A temető nyirkos ködében,
Enyészet dúl vak sötéten.
Nyári dalok nem regélnek,
Az Öregek sem mesélnek,
Csak ücsörögnek némán, lesve.
Fagyott az ág, dér csipdeste.

Az emberi szív is megkopik,
Év év után: zsugorodik.
Kifakul a sok szép emlék,
Sorvasztja a hideg nemlét.
A szeretet csendben vackol,
Vén hegedű: némán hangol.

Tölgyek közti málló házban,
Vén leány ül egymagában.
Szerelmét egy életen át várta,
Nyolcvan lett már: mindhiába.
Feledte őt rúzs és kellék,
Ezer ráncra nincs arcfesték.

Az emberi test egyre kopik,
Év év után: fonnyadozik.
Reszket a kéz nyárt feledve,
Levél zizzen dér csipdesve:
Fagyos lett a napfelkelte.







ISMÉT ÍROK, KEDVES ÚR

opus tantum fictivus!?


Hát ismét írok, Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.

Mert hát nem valék én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr
(a maga keresetlen nyers módján)
számtalanszor megmondta.
No lám!
Most sem tartok sem rímet,
sem ritmust, sem szótagot,
mint a borsó, lepereg rólam minden,
s a Nagy Művészet elhagyott.

Önben, Kedves úr,
tudom, hogy irányomban
ellenszenv, harag dúl,
melynek okát nem találom,
pedig nem kértem, hogy
legyen tisztelőm vagy barátom.
S a magas lóhoz (min ül)
tudom, hogy nem passzol
nyereg helyett hokedli,
de ostoba szamárként mégsem
hagyhatom magam
úri gyalázattól félrelökni.

Higgye el, Kedves úr,
(aki ugyebár sokkal több tőlem),
ha belém rúg olykor-olykor,
forogni fog lelke a temetőben.
Mert nem dicsőség
leköpni a senki-semmit,
ki azt sem érti tán, hogy
miért is tapossa meg lelkit.

Feljebb nem ér, Kedves úr,
ha magamfajta gödörbe lép,
(ki lennék két zárójel közt)
akár csak az alja nép.
Mert ugyebár
Költőnek lenni az, szent dolog,
s hogy engem köztük lásson,
Kedves úr,
attól "jótét lelke" háborog.

De hát nem is vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen módján)
számtalanszor megmondta.
És mégis...
Lám, ismét írok, Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul,
badarság, minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.







JÁTSZOTTAM A GONDOLATTAL

demencia szindróma


Régen játszom egy gondolattal,
Ő is rég játszik már Énvelem,
néhanap elbújik előlem,
és mindhiába keresem.

Gyermekkorunktól együtt voltunk
- a vidám Gondolat, no meg Én -,
és boldogan éltünk akkor rég:
ezen a szép kerek földtekén.
Én gyanútlan gyermek voltam még,
Ő pedig tiszta és egyszerű...
Az élet nem volt túl komplikált,
most visszanézve: csupa derű.

Ifjak, majd szerelmesek lettünk,
s a gondolat kacagva repült,
virágról-virágra suhanva,
mint lepkék szárnya: szétterült.
Színes volt, sziporkázón tarka,
ajka édeskés nedű,
két csók között életet falva:
gyönyörű volt, oly gyönyörű!

De eljöttek a mindennapok.
Feleség, munka, otthon, gyerek.
Egyik nap jött a másik után,
éltünk mint az átlagemberek.
Ám Ő végig ott bujkált bennem,
hívogatott játszani újra meg újra.
És játszottunk is papás-mamást
a napnak végén: ágyba bújva.

Így múltak évek, évtizedek,
kirepült a gyermek, a család,
a gondolat is komorrá vált:
olykor hamis, néha csalárd.
Végül két öreg lélek maradt:
egy férj és egy feleség.
A gondolat is velük öregedve
oly íztelen és rágós lett, mint a
só és fog nélküli: filléres ebéd...

Régen: játszottam a gondolattal...
Ma: nem játszik már Ő velem.
Nem bújik el, kacagva rajtam:
mert fél, hogy mindörökre feledem.







KARÁCSONYI ÁLOM


Csillag rezdül,
Csengő csendül,
A lelkek most hazatérnek,
Az én füstös városomban
Szentestekor
Felragyognak mind a fények.

Sok-sok ember,
Gyermekszívvel,
Együtt vágyik álmodozni,
Az én füstös városomba
A Karácsony
Békességet fog majd hozni.



Utcán élők
Kóborolva,
Karácsonykor fáznak, félnek.
Az én füstös városomba`
Ételt adnak
Minden éhező szegénynek.

Békességben,
Szeretetben,
Mennyek angyalait várva,
Az én füstös városomnak
A szívekben
Fénylő boldogság az álma.







A KÉTSZER KETTŐ...


Ülök kis szobámban csendben, egyedül,
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így hát ülünk ketten, Magam, no meg Én:
szűkké vált e hely, saját létem peremén.

Múlttá vált a kor - mely oktalan dacol -
a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én -
csendben békülünk: én az Öreg ... és a Vén.

Békülünk a múló idővel, sorssal,
a görbülő háttal, mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
... végül búcsúzik az ember önmagától.

Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.
Elmúlt rég ... vagy nem is létezett talán:
a kétszer kettő valósága hull le rám.







KI JÁR A KÖVEK TENGERÉN

Kányádi Sándor előtt tisztelegve


ki jár a kövek tengerén
és takarja el a napot
ki az ki semmitől sem fél
mert árnyéka kővé fagyott

neki szenvedés lett minden
nincs már számára vigalom
immár hite is védtelen
mentsvára a szent irgalom

ki jár a kövek tengerén
ott hol lángolva suhanok
és kezet nyújt-e majd felém
ő aki egykor elhagyott

majdan a csoda végbemegy
magmája izzón körbefon
így megőrizve a nevet
az árván hűlő kavicson

ki jár a kövek tengerén
tán az úr jár reménytelen
tán a hit szeretet erény
tán csak a rideg végtelen







A KISNYUGDÍJAS SZÓNOKLATA


Egy igencsak bátor
kisnyugdíjas reggel kikelt önmagából.
S künn a parkban maga köré rántott
pár hasonszőrű aggot, ki épp arra járt ott,
hogy mint hasonszőrű kopott szellem,
szónokoljon kis-nyugdíja vérszívói ellen.
Mivelhogy harcos aktivista volt Ő régen,
fölállt egy rozoga székre, mi ott volt éppen.
S a nagy igazságot ekképp kiáltotta szét:
- Emberek!... mindjárt fö... fö... fölborul a szék!







A KOR ÁRNYÁBAN

[mementó hatvanhat]


A kor árnyában tűnnek el
Naponta a napok.
A kor árnyában vesznek el
Remények s bánatok.

És halványul pár gondolat,
Mert minden estéd kegy:
Emlékezz rá s áldd meg őt, ha
Végső útjára megy.

Életed gyertyacsonkjait
Hasztalan félted már,
Túl vágyaidnak kék egén:
A kor setétje vár.










KÖLTŐNEK LENNI


Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.

Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.

Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.

Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!







LÁTOD-E?


Láttad-e már ébredezni az erdőt,
mikor még félig szendereg?
Mikor nyújtózik és sóhajt egyet,
s ködpárából szül hajnali felleget.

Láttad-e már a Szent Hargitát,
mikor felejti az éj múló sötétjét,
és hajnalpír simít minden fát.
Láttad-e ágain a hajnalkönnyet,
mi siratja az egykorvolt hazát.

Mert eljön majd a napsugár,
s megmássza a Szent hegyet,
hol fáknak sóhaja égre száll,
és friss szabadságát hirdetve
fenn az égen: felhőként lebeg.

Mondd, látod-e már,
a fák miként szülnek felleget?










MAGYAR NYUGDÍJAS

Petőfi Sándor lába-nyomában


Mosolyom rég lelohasztva
Fogsorom csak, rágó tartja,
Rágó tartja bíz, két marok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!

Doktorhoz járás az élet.
Ha nincs pénzem, csak remélek.
Gyógyszerárak nekem nagyok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!

Látom már az alagutat,
S fizetem a végső utat.
Hülyének néznek, s szívhatok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!

A fészkes fenének éljek?
Köröttem lelki szegények


És mégis írok, olvasok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!

Túrót se ér tudományom,
Gyógyszereim felzabálom,
Húst csak álmomban rághatok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!

Nem törődöm a gatyámmal,
Lyukas zsebbel, más hasával,
Mert kibírom míg meghalok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!

Emlékemben, kis hazámban,
Pick szalámit is zabáltam...
De zsebre-vágtak a nagyok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!







MA LÁTTAM!


Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Éreztem hazug szavainak fojtogató markát,
Miközben őrületben tobzódó nyája fellökött.
És láttam a szelíd józanságot remegve félni.
Tekintetében rémület: nem mert remélni.
.
Ma láttam a teremtőt: egy kapualjban állt ott,
Kalapjával kezében épp szeretetet koldult.
Fáradt öregember volt, szomorú és csalódott,
Ahogyan szégyentől megtört arccal felém fordult.
Láttam a szemében, hogy tudja, mit láttam,
S én elfordítottam tekintetem: mert fáztam.







MIÉRT HAGYTUK?


Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz és nem holmi görbe?

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.







OLY JÓ...


Lassulva dobog a rég megfáradt szív: csendben.
Oly jó most ülni a nyugvó nappal szemben,
eget lesve, hallgatni a suttogó fákat,
és hegyeket nézve, sóhajtani párat.

Érezni a megváltó megnyugvást legbelül,
ott benn, hol a zaklatott lélek csendesül.
Csak ülni némán, hallgatni a halk dobolást,
távolodó hangokat, régmúlt csobogást.

Jó emlékezni, egy hajdan volt boldogságra,
lélekben gyermekként: felmászni az ágra,
s visszanézni a megtett véghetetlen útra,
békével bocsájtva, emlékezni múltra.

Emlékezni mindarra, mi máig is fényes,
csak arra az útra, mely tiszta volt s széles,
feledve a számtalan-sok kátyút, göröngyöt,
és mindazokat, kik elém ástak gödröt.

Mostanára minden szép és csendes legbelül;
csak a fák susogása hallik egyedül...
Lassulva dobog a rég megfáradt szív: csendben.
Már látszik a cél, hol megnyugszik majd testem.







OLY KORBAN ÉLEK...


Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.

Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.

Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.

Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.

Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.

Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.

Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.







AZ ÖRÖK NŐ

nőnapi köszöntő


Földanyácskánk újra éled,
Testében az örök nő felébred.
Tavaszra virrad ismét a világ,
Örökké csodás teste ragyog reád.

Élet és lét egyetlen női ölben.
Az anyát is láthatod a nőben,
Ő a szeretőd és minden álmod,
Ő életed párja, ha úgy kívánod.

Leánygyermeked is egyszer felnő,
Szemed láttára bimbóból lesz nő,


Sudár, karcsú, szendén kacér:
Nő, ki hamvas, üde és még facér.

Titkon Ő az ifjak leghőbb vágya,
Szemlesütve, szerelemre vágyva.
De övé a választás legfőbb joga,
Kinek adja szép gyümölcsét oda.

Mi, örök Ádámok, csak várunk,
Hogy Évánk lehessen a párunk.
Ő legyen a végzetünk asszonya,
Hogy az édent hagyjuk érte oda.







ŐSZI LEVELEK


Ugyan hová lett a fákról
a temérdek zöld levél?
S hová lesz majd susogásuk,
ha mindegyikük földet ér?

Elbúcsúznak ágaiktól,
s int a sok elsárgult levél;
mily sok szín és mennyi forma,
mit fest az Ősz, ki nem henyél.



Ő lett volna az a művész,
ki minden évben alkotott?
Övé vajh e színpaletta,
vagy csak a nyár búcsúzkodott?

Áldott legyen mindörökre,
ki ilyen csodát alkotott,
aranybarna falevelet,
és ennyi sok színt: elhozott.







PANELROMANTIKA

Valentin-napi emlék a 80-as évekből


Kicsi lakás, kicsi ágy,
szorosan ölellek át,
kicsi ablak alig zár,
vágyam most aligha vár.

Ölellek én szorosan,
kicsi ágyban szorgosan.
Kicsit nyekergek veled,
hallja két s fél emelet.

Kopognak a csöveken,
délcegségem feledem,
s már a gyerek is visít,
arcom vörösben virít.

Ricsaj, pánik, rémület,
magamban ordítok veled.
Emlegetem Jó Atyánk,
ki e panelt hagyta ránk.

Így ébred a fél utca
e romantikus légyottra:
Kicsi lakás, nagy a szád,
emlegetem Jó Anyád!







A PARNASSZUS BOLONDJAI
(kis magyar fikció)


Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,
hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.
Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,
hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.

Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,
hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".
S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,
torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.

Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,
ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.
Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.
Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.

Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,
az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,
ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva
lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.







POSZTUMUSZ


Majd eldönti az utókor posztumusz,
Hogy költő leszek-e, vagy csak jó humusz.
Mert a kövér földnek mindkettő érték,
Még ha strófáim a gazok sem érték.
Ha szép virágai belőlem nőnek,
Akkor is hasznára válok e földnek.
Mert e földön mindegyik ember érték,
Ezt igazolják az isteni mércék.

A föld befogad majd mindenkit békén,
S nem tűnődik el jó vagy rossz emlékén.
Együtt lesz ott a bátor és a gyáva,
A zseni, s a tehetségtelen pária*.
Szabaddá válik ott szegény és fogoly,
Rögökké válik a lenéző mosoly.
Hol a föld lelkének lírája szárnyal,
Eggyé válunk majd a szülőanyánkkal.







S NEKED IS...


Mindenkinek szüksége van
egy őszinte, segítő kézre,
s hogy valaki azt súgja neki,
hogy megérti: és megérte.

Mindenkinek kell valaki,
hogy néhanap mellette álljon,
még ha pusztán lélekben is,
de kérő keze: rátaláljon.
Egy meleg hang, akár egy kéz,


a magányban olykor jó lenne,
hogy fájó, rémült lelkünket,
testetlenül is átölelje.

Mert elkél a bátorítás
annak is, ki látszatra erős,
mert szerető gyengék nélkül:
céltalanná válik minden hős.
Mindenkinek hinnie kell
önmagában s mindenki másban.
Mindenkinek kell a remény
egy szebb és élhetőbb világban.

S neked is szükséged lesz majd
egy őszinte, segítő kézre,
aki füledbe súgja majd,
hogy röpke életed: megérte.







A SORS KEREKEI

székely anyai nagyapám emlékére


A nap korongja odafenn jócskán elhagyta már a delet,
Lefelé baktat már a Szent Hargitán: éppen az út felett.
Nagyapám és én, mély, székelyes csendben ülünk a szekéren,
Alattunk négy kortalan, vén kerék forog: forog serényen.
Fogyasztják az utat, mindegyik csak a saját dolgát végzi,
Az ember is csupán egy kerék: olykor maga is úgy érzi.

Mi is cipeljük terhünket a nap alatt, nagyokat fújva,
Elgyötört görcs-küllőinken keseregve: újra meg újra.
Társaink, kik e teher alatt nyögve szint` velünk haladnak,
Nekik is e szekér lesz a végzetük: mibe belehalnak.
A sors-szekér létének célja csupán az úton lét maga.
A rajtalévő teher a túlvilág végső kárhozata...

És forog minden kerék, tengelyéhez kötve, körbe-körbe,
Nagyokat döccenve olykor: emlékek ásta sorsgödörbe.
S ha a fájdalmak kátyújába törve mégis belehalna,
Új kerék áll majd a helyére: ugyanazt az utat falva.
Forog majd szintúgy, kenését siratva, teher alatt nyögve,
Így halad tovább a Szent Hargitán nagyapám: mindörökre.







SZÉP IS, JÓ IS
opusz ön-irónikusz


Szép vagyok no, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt szemmel nem látja más.
Szépen menekül a hajam,
ettől az (állítólag) okos fejtől,
fogaim is ritkulnak már,
s nem álmodok újabb nejről.

Jó is vagyok, mi-tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt már nem kóstolja más.
Szépen kopik a gondolat,
abból az (állítólag) okos fejből,
soraim is fakulnak már,
s nem álmodom barna-serről.

Jól elvagyok, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt én nem érzem: csak Más.
Szépen kihullnak az évek
még hátralévő foszlott életemből,
s Isten tükre előtt látni -
fogom magam hamar: szemből.







SZÍVEMNEK TEMPLOMA


Van-é, még oly szép, mint azon gondolat,
Mely az emberi lélekben építne templomokat.
Oly templomot, mely kiáll minden próbát,
S nem rázza meg orkán vagy földrengés az oltárt.

Oltárt, mely magasra tör, egyenest a kékellő égbe,
Szívemnek oly nyugalmas templomát remélve.
Szentélyt, hol barátim körében, s örökké életben,
Egymás kezét fogjuk majd... habár' csak lélekben.

Mert szívemnek templomában soha nincs harag,
Ott megértő csend fogad, Isten szép ege alatt.
Látod? ...Ott érted is nő minden egyes fűszál, s virág,
Érted is bimbót bont tavasszal a rég elszáradt faág.

Hallod? ...Miként dalol az ágra leszálló kicsiny madár?
Hozzád is szól picinyke harangja, mely új misére vár.
Hittel hidd, templomunk legyőz majd minden rosszat,
Hogy szívemnek temploma reád is lelki békét hozhat.







A SZÓ


Óh, én Uram, mit vétettem,
hogy kezed vetted rólam?
Most itt állok elveszetten,
hitem rendült a szóban.
Csábos szavak vesznek körbe,
tartalmuk puszta semmi,
sok ártatlant csalnak tőrbe,
kin nem segít már senki.
Vigyorogva nagy kajánul,
álmot árulnak galádul,
miből sosem lesz való,
s ma sem jut ennivaló.

Ó, én Uram, óvd meg őket,


az ártatlanok sorát,
hazug szótól szenvedőket,
kik várják még a csodát.
Óvd, kérlek, a szó hitelét,
hogy igaz s tiszta legyen,
ne csupán csak üres beszéd:
hangok egy kopár hegyen.
S a hazugtól - kinél méreg -
vedd el a szavakat, kérlek.
Ne hagyd, hogy eme földön
hazug szó testet öltsön.







TAPASZTALAT
Lauka Gusztáv (1818-1902) nyomán

.
Kussolj a sarokban szépen,
Hajtsd le fejed s csókolj kezet.
Légy elvtelen megalkuvó:
S vezér lehetsz birkák felett.
.
Ámde ha szót emelsz netán,
Vagy a gyengébb pártjára állsz,
Hamar találkozol azzal:
Ki eltapos, vagy megaláz.







TISZTA VÍZ


Fellegekből száll alá, hegyek mélyén éled,
Nem más Ő, mint tiszta víz, ki maga az élet...
Kicsiny forrás rejtett mélyén, szíve újra dobban,
Cseppenként éledve teste, új tavaszra lobban.

És apró csermelyként, friss napvilágra jutva
Tétován bukdácsolva, elindul az útra.
Oly útra, mely örökkön mindent meghatároz,
Útra a születéstől, az ismételt halálhoz

S egyre erősödve, kavicsokkal játszva,
Sebesen fut a hegyről, egy megújult világba
Állja útját, sok komor, kevély-nagy szikla,
Utat tör közöttük, szivárványt hasítva.

Ahol-csak elhalad, terem számtalan új élet.
Itatja a vadat, cseppjeitől száraz kóró éled.
Majd hegyek lábainál, csendben folydogálva,
Táplálja az édent, tikkadt vándort látva.

Medrének lágy ölében fürge halak ringnak
Étket adva, sásban búvó kicsiny madarinknak.
Éltet Ő mindent, oly időtlenül-rég már,
Teszi rárótt dolgát jajszó nélkül, némán.

Hajt Ő malmom-vízikereket akár százat,
Híven végzi dolgát, míg-nem Ő is elfárad.
Végül megnyugodva, az óceánhoz érve,
Lágy párája felszáll ismét, angyalként az égbe.

Óh, ember,
Ki ez önzetlen csodát átélhetted véle,
Légy te is ily tiszta az újjászületésre!







VAGYUNK

Vagyunk mint az árva növény,
a természet szikkadt ölén.
És lám mégis hiszünk benne,
hogy fakó szirmaink nélkül,
a világ kevesebb lenne.







VAN AZ ÚGY...


Van az úgy, hogy néha
a mosoly is fáj az arcunk szegletén,
van az úgy, hogy az ember
lelkét mocsokba tiporja egy kretén.
Van az úgy, hogy meginog a lélek,
és világgá ordítaná, hogy: Látod?
Magamra hagyottan sem félek!

Van az úgy, hogy a harag fáj,
- legszívesebben csak ölelnénk -
s hazudunk mégis magunknak,
félve, hogy a bizalom elszáll.
Van az úgy, hogy valaki
a társától őszinte szóra vágyik,
de félve, hogy elveszítheti őt,
nem jut el, csak a hazugságig.

Van az olykor úgy, hogy
a szellemnek teremteni kéne,
- valami szépet, valami jót -
mégis esztelen rombolás lesz vége.
És van az úgy is,
hogy réges-régen feledni kéne:
mert az emberségbe vetett hitünknek,
máskülönben vége!







VÉGSŐ BÖLCSESSÉG


Mi földi létemből még vissza van,
Pusztán ajándék, mi már céltalan.
A rossz vagy a jó, mind kijózanít,
Végül is mindkettő: halni tanít.

Bárhogy is van, de nem várok papot,
A felhők alatt még dúdolgatok,
Esőben, szélben, vagy épp` hamisan:
Szívemben temetők csendje fogan.

Sírom nyugalma lesz a jutalom,
Szenvedésnél jobb a csendes halom,
Hol az élet nem fáj, és nem büntet,
S békében várhatjuk kedvesünket.







VÉN RIPACS


Nem akarok költő lenni.
Nem akarok fejemre babért.
Sem ennek-annak megfelelni,
firkálgatok csak, magamért.

Nem érdekel a kritika,
holmi ragrím, meg mifene,
sem holmi szerzői fifika,
pepecseljen aki költő: az vele.

Nem vonz a magos Parnasszus,
jó nekem a földön, talpon állva.
Tériszony, meg a kollapszus,
ripacsként lent sosem bánta.

Becsapni nem akarlak.
Mégsem vagyok olcsó kókler,
ha, mit írtam mind csak vacak,
dobd ki, ha csak üres sóder.

Ám ha néha egy-egy sorom
hozzád jutva eltalálna,
ne gondolj rám költőként:
hanem mint egy jó barátra.

Soraimnak panaszkodhatsz,
vagy sírhatsz velem, ha úgy jön.
Ne szégyelld a vén ripacsnál,
ha szemeidből könny jön.

Mert nem akarok költő lenni.
Nem akarok fejemre babért.
Vén ripacsként megfelelek így is:
Értünk, érted... és magamért.







A VÉN TALPNYALÓ


Hajlott koromnál fogva már jó ideje
alig maradt kevéske talpra való nyálam,
esélyem se marad hát kegyencnek lenni,
hiszen mögöttem ott tolakodnak százan.

Ráadásul csakis magyarul tudok nyalni,
nem megy nékem az a flancos Ánglus.
Anno az oroszt is hiába nyomatták,
nem fakadt nyelvemen cirillül sem nárdus.

Egy ideje már a hajlongást sem bírom,
mert fáj, ropog a kortól meszes gerinc,
nem a büszkeség az, mi engem gátol,
vagy netán a bátorság: ami még ma sincs.

Elhasznált, vén kutyaként lődörögve immár
az új talpnyalók gyakorta belém rúgnak:
"Üresen porzik már a nyelved, öreg!".
Nyalhatatlan létem tárgya lett a gúnynak.







VIDD MAGADDAL...


Ha mennél jeges télben,
fagyos szélnek közepében,
ha mennél vacogva-fázva,
otthonodra nem találva;
pihenj vándor, s ne feledd
melengetni lelkedet.

Ha mennél messze délre,
egy távoli vad vidékre,
hol tigris üvölt fák alatt,
s nem óvnak meg a falak,
semmit ne hagyj hátra itt,
vidd magaddal emlékeid.

Ha vesztenél sok ostromot,
s nem lelnéd új otthonod,
veled lenne a boldog múlt,
a tiszta kéz, mely érted nyúlt,
s kebled boldogságtól dagad:
elérted magad; Önmagad.







VILLON UTÁN SZABADON

Nil novi sub sole


Ha befognám egyszer a számat,
s nem jártatnám többé pofámat,
pár ember végre boldog lenne,
ki még álmában is: élve eltemetne.

Ha lehunynám egyszer a szemem,
menten ellopnák mindkét kezem,
és nem maradna többé tinta,
hogy le ne írhassam nevük: e papírra.

Ha elveszteném mindkét fülem,
hát üvölthetnének nélkülem,
szidhatnák apám vagy épp anyám,
felgyújthatnák házam: vagy akár a hazám.

Ha nem vennék többé levegőt,
úgy menne minden, mint azelőtt.
Lesz új játszótárs, semmi bánat.
Lehet, hogy épp neked: tömik be majd szádat!







 
 
0 komment , kategória:  M. Laurens   
Miről beszél a csillagos ég?
  2019-07-24 22:00:00, szerda
 
 




MIRŐL BESZÉL A CSILLAGOS ÉG?





























































































 
 
0 komment , kategória:  Tudomány - technika  
Lengyel Károly versei
  2019-07-22 20:00:24, hétfő
 
 




LENGYEL KÁROLY VERSEI


Versei

Link








ANYAI NAGYANYÁMNAK


Kezemben még, ha jön sötét,
fehér szála ritkás hajadnak.
Apró két kezeddel intesz felém,
hogy csak itt bent sirassalak.
Templomomban, égi-éji csendben
kérő-kérdőn Uramnak mutatlak,
hogy látni egy kicsit engedjen -
mert foszló álmokban kutatlak,

hol régi utcák még keresnek,
hol kérdenek felőled utamon.
Bezárul hát e féltett rejtek,
minek örök titka: Tőled egy mosoly.
Meggyászollak harsány színekkel,
- mert élsz tovább, jól tudom.
Párás szememben napsütéssel,
kába-éberséggel Rólad álmodom.







ÁRADÓ ÁLDÁS
Kiegészítés a Székely himnuszhoz


Árad az áldás, annyi, mint a csillag,
Magyar szívekben otthonra talál.
Kitárt karunk felér most az égig,
Mindenkit hív az ősi Koronánk.

Megérti ismét minden tiszta ember,
Csak itthon kerek ez a nagyvilág.
Elindul újra unokái földjén
Dícsérni Istent, éltetni Hazát.









BOLDOGASSZONY ANYÁNK







CSAK NEKED


Nem az érdekel, hány kifogásod lehet.
Az érdekel, jelenvalóvá tudsz e válni,
amikor hallod a dobok hangját?

Nem az érdekel, mennyit szenvedtél,
mert jól tudod, más is ugyanannyit szenvedett
azok közül, akik hívnak.

Az érdekel,
mersz-e akkorát álmodni,
hogy a föld is beleremegjen,
és ha szólásra emelkedsz,
pisszenetlen csend legyen legszebb köntösöd.

Az érdekel,
hogy üresek e álmaid fészkei,
vagy a jövőt hordozod,
s ha most sírni látnálak,
kérnéd-e, hogy hívjanak még,
hívjanak az ősök a húsodban,
atyáid szent igéi,
és nagyszerű percek, amiért születtél?

S ha mindez nem érdekel,
ha nyitott szemmel ér az éj,
imára kulcsot kezedben
elszakad a rózsafűzér,
kéred-e még, hogy hívjanak a dobok,
hogy a valóságban is,
a jövőben is
eléd terüljön minden rég látott táj,
a zöldek, s a fakón kopár hegyek,
kanyargó kis patak, lusta nagy folyók,
miket megőriztek minden ősök -
csak neked.

Ha szólnak a dobok, lobbannak majd a tüzek,
döntened kell,
mert ha a győzelemhez te hiányoztál,
hiszen csak együtt tehetünk csodát,
milyen otthon vár majd rád?

Ha marad egy rög,
ha marad egy korty,
s gyümölcs lehet még minden virágból,
mikor idegen fal keríti otthonod.

Nem az érdekel,
hogy mit nem tehetsz meg.

Az érdekel,
mit ajánlasz fel a Haza oltárán.
A többi szócséplés.







CSENDLAKA


Csend lakik a vakolatban,
végtelen, szürke nyugalom,
amin nem hatol át semmi
szó, nézés, nevetés, fájdalom.

Légszomj járja a várost,
a torkokban a gombócok,
és a szürke némaságban
ránganak névtelen kínok.

Nevenincs átok nem kerül,
sercegve alszik a kanóc.
Tisztát húznak a cselédek,
kit befogadnak templomok.

Szemlesütve, kóborolva,
szégyen évadját táncoljuk.
Üres és koszos tenyérhad
szemétben ételért kotor.

Pléhkunyhóban, kastély tövén
elsorvad jövőnk, napra nap,
zsandárért kiált a cseléd,
ha egy koldus bekopog csak.

A lezuhant országalkonyt
csak szív tartja láthatáron,
holnapi szél ég-vörösét
reszketi uzsorás mammon.

Járnak-e erre jó szelek,
Amolyan söprő dalnokok?
Hajnalok is jönnek-e még,
fényjárta tiszta harmatok?







EGYSZERŰ PANASZ


Hajunkon hűlt hamvak -
mi Urunk, ne hagyj el!
Szemünkben káprázat -
keressük igédet.

Kezünkön láncdarab -
nehéz a kereszted
Lábunkon szíjfonat,
átjárnak szószegek.

Gyomrunkban a falat
rágatlan ígéret.
Víg bakófik ropnak
omló ország felett.










EZT A FÖLDET
Karaul emlékének


Ezt a földet, ezt ringassad,
csodáljon meg öreg csillag,
ha a por fogad majd.
//:De ha földed be nem fogad,
ültess belé hű álmokat,
kisarjad majd holnap.://

Kiálts nagyot, fel az égnek,
neved szele visszatérjen,
nagy-nagy áldó cseppben.
//:Hozzál vihart, esőt, jeget,
szakadjon le minden felleg,
erdő-mező rengjen!://

Ítéletre megkeressed
tolvaj-csaló hitszegőket,
kezed ne kíméljed!
//:Álmaidat felneveljed,
úgy találjon minden perced,
tisztán csengjen ének!://







ÉGI ARANY


akácvirág hull
zsályás, pipacsos rétre,
illatfolyamban
ébred a hajnali lég,
fürdik égi aranyban
a szivárványmindenség...







AZ ÉN HITVALLÁSOM
Varga B. Tamásnak ajánlva


Jaj, mi Urunk fénye, elapadt e tájon,
A világnak alja járja fejünkön a táncot.
De mi most már éppen fogadalmat tettünk,
Őrizzük e jó Hazát, ha az is lesz ma vesztünk.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.

Addig hajtunk, űzzünk, rabló tolvajt innen,
Ameddig könyörül rajtunk majd az Isten.
Nagy lesz nemzetünknek égi fényessége,
Elkotródik innen hazugoknak népe.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.

Terem újra zászló minden magyar portán,
Bölcső is lesz újra, nem csak öreg fejfák.
Keresztjét leveti, átkot szélbe hinti,
Magyar nemzetünkből, ki a Hazát védi.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.

Jöhet bárki ellen, magyar törvény ellen,
A mi szívünk szaván nem foghat már fegyver.
Nem is kell a szablya, nem kellenek hadak,
Mindenünk van nékünk, mit Koronánk adhat.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.







FEKETE SZALAG

Anyai Nagyanyámnak


Néked szólt a fekete szalag kabátomon,
mégsem szólt semmit, csak ámulni tudott.
Nem kívül hordom csendes gyászomat,
úgyis mindegy, ha ringat zsongó kábulat.
Akár dió héja végtelen, viharos vízen,
úgy hintázom át magam a könnytengeren
álmok közé, hogy hátha még újra lássalak,
hogy az egy csepp tengeréről visszahívjalak.
Három sós golyócska hullt azóta csak,
fényes nappal háromszor látni véltelek.
Lám! Évekkel vert fejbe e három pillanat.
Csodát hittem! S, már lendült volna kezem,
hogy elfogjam a drága, röpke árnyat,
s ekkor borult fátyolba száraz szemem.







FÉNYÉKSZER


Éltet a csend most.
Talán többet is mondhat,
mint bárki mester...
isteni szóból gyöngysor,
lélek húrján fényékszer.







FÉNYRE KIHANTOLVA

In memoriam 1956


mikor alig viselhető a kín
hogy a köröm a tenyérhúsba váj
az ajakról cseppenő drága vér
mikor megáll az ér, nem szól a száj

mikor izzó csikk a bőrbe égett
hangtalanná rándult a kiáltás
sorba feszültek a kötélvégek
szél viszi tűzbe omló hús szagát

mikor minden hóhér megcsömörlik
kegyelmet maga a bíró kiált
csak nevek zakatolnak évekig
és újratemetnek egy korosztályt

foszló kátránypapír sír szelekben
fényre kihantolt lázas fájdalom
megcsuklanak a drótozott kezek
porból markolták a szabadságot







GYERTYÁK, NE SÍRJATOK!


Álnok és ledér minden virág a síron,
hogy halállal kel táncra őszi alkonyon,
s tövében ott éled apró tűzrakás,
elhamvadni ismét, mint égő folytatás.

S mégis, az esteli temetőkertben
olyan meghitt a mohos hant, olyan csendes,
illatokba öltözött apró mécsesek
földre szállott csillagösvénye integet.

Imák susognak sötét, üres szobákban,
mint félelmes, békés, ártatlan áldozat
mulasztásainkért, s hogy még itt vagyunk.
Érettünk - fénylő gyertyák, ti ne sírjatok!

Elég a könny, amit kövek már megittak!
Elég a gyász, ha senkit vissza nem adhat!
Fiad ha megfogja halkan fáradt kezed,
engedj neki, mert haza, és élni vezet.







GYILKOS GÁT


Halk surrogás uralja a tájat,
Repedezik gyilkos gát és rendszer,
Az esti tébolygó félhomályban
Világgá futnak ártatlan ezrek.
Csend, meg iszap szöszmötöl a kertben,
Ház alól kimarja az alapot,
Hol tegnap az öreg tyúk még tojt egyet,
A küszöbön vén macska dorombolt.
Húsát hagyta óljában a disznó,
A kutya néhányat még vonaglik,
Kidőlt fák tövén nem reszket rigó,
Kihalt portákat gépek temetik.
Vörös tükörként múlt mocska árad,
Turista-kép most a szenvedésünk,
Ahogy a jajok égig hatolnak
Meg a kín az idegeken pendül.
Menti csúf hasznát a milliárdos
Hinti szerte hazugul szavait.
Nem akad, aki útjába álljon
Ütni kezéből véres kenyerét.
Jaj néked most hulladék-babilon!
Suvadnak-omolnak rőt gátjaid.
El ne feledd majd kóborláskor
Mart áldozataid tekintetét!
Ha egyszer fiad e tájra megtér,
Megtudni apja minden bűneit,
Bizony szégyen hajlítja majd térdét,
Iszap titkait vájná könyékig.
Nem marad meg addig itt semmi sem,
Szántók cserepesednek rozsdásan
Csak veszélytábla a kerítésen,
Kóbor széltől kondul a vén harang.







GYÖNYÖRKÖDIK BENNED AZ ISTEN!


Tiszta szívedből indul szavad,
kérjed, a nagy kapun bekopogjon.
Hiszen annyit kopogtattál.
s mindig adatott, amint kérted!







HAJNAL UTÁN


Ha nem is szép vers, igaznak szántam,
és szomszédom szemébe könny szökött,
mert élőben látott vers-születést,
és néha a vonat hosszan fütyült.

Leszálltunk mind a ketten ugyanott,
és csend ülte meg a párás tájat,
rímeket rejtett a munkás szíve:
tisztább volt tőle, kicsit igazabb.

Majd ismeretlenül kezet fogtunk,
mert nem volt már helye híg szavaknak.
Robotban fáradnak a ritmusok,
léleknek étke estig tán kitart.

Jönnek még képek, egyre vadabbak,
időm kacagva játszik bújócskát,
hisz mit le nem írtam végleg eltűnt,
hiába leptek meg lélekcsodák.







HALLOD-E?


S vajh hallod-e hangját kínnak-keservnek,
dobja ha perdül rabló vad csürhének?
A tiéd viszik fejed felől! Hát nem érted?
Erős kezed jövőd védeni sujtásra emeld!

És üss, míg mozog az ellen, s hangja van,
hazugságba hogy többé bele ne fulladj!
Mindened oda van, megcsaltak, raboltak.
Miért, hogy jelen helyett miénk a holnap?

Akkor inkább nem kell szíjra fűzött ma!
Akkor inkább essünk el mind halomba!
Vérben, örökbe jelenedve, becsületben,
legalább nevünk megmarad a kereszten.

De addig akit érek viszem őket a pokolba,
Sátán kedvére főzze mindet kondérban.
Kivesse onnan is, mert ördögnek is féreg,
mert ki véreit árulja, senkinek ne kelljen.

Üsd hát, mert mozog még, jár a szája,
gyönyörű hazádat sárral teleokádja!
Nem elég itthon, külhonból is leköp,
kit befogadtál, mert rettegett, könyörgött.

De hívott más idegent is életedre törni,
s nem volt elég, mint másnak megélni.
Földed kellett, jó vizeid, meg Koronád...
Kiárulta jöttmentként alólad Tenhazát.

Kamatát rajtad követeli, egyre vonyít,
kölcsönödként hazudja megóvott életét.
Nincs hála, nincs érte köszönet sem,
poroszlót küld ajtódba, eged se legyen.

S ha véredben kedvére megforgattatott,
röhögve említi bűnödként azt a napot,
mikor a felkoncolást miatta túlélted,
s kirakatott jussodból elvtársi segédlet.

Parolát váltott azzal, aki folyóba lökte,
sapkájukon így vált vörösre csillag fénye.
S jött egy nap, mind letépte utált jelvényét,
kezük közt eltűnt a satu, vitték a kévét.

Talpad alól kölcsönbe jár a sívó homok,
minden áldott este üres előtted asztalod.
Nem érted? Még most sem fogtad fel?
Mi kell neked, hogy elmúljon a félelem?







HOSSZÚ ÚTRA


Ha nem viszek majd semmit magammal,
amit hosszú útra az ember összekészít,
megüli szemem csillanását hideg harmat.
Szeretet teszi élővé perceink és napjaink.
Ha minden vétkemről kínban számot adtam,
s letöröltem bánatommal világom könnyeit,
talán megtalál végre a rég várt bocsánat,
és csendesen elsétálok Genezáret habjain.
Ferencváros, 2010. szeptember 30.
Lengyel Károly
CSILLAGPORON
Utad a kerék körül ha zárul,
szembetalálod indult önmagad,
megmosolygod, vagy megharcolod,
de ébredésed áthatja a tudat.
Lenge csillagpor lepi talpad
mikor a nagy kapun kopogsz,
lelked megtisztítja a csodálat,
és tárt szárnyú fényes angyalok.
A küllők száma nem érdekes
csak az, hogy véled körbejárt,
s nem adnád élteid senkinek,
mert hitted, bennsőd hazatalál.







HUNGAROCÍDIUM


Gyilkosoknak jár-e bármi jog?
Nemzethóhérokra ki mosolyog?
Kútmérgezőknek ki ad otthont,
Ha minden kút végleg beomlott?

Ha kitér előle maradék csermely,
Mi csacsogva kínál tiszta életet,
Hol költi majd mérgünk hasznát,
Kinek ez csak osztalék és bányák?

Neki nem fontos hazája, népe,
Szívének mindig hű menedéke?
Uram, Istenem, mit engedtél ránk,
Mire e nép soha rá nem szolgált?

Mivé tetted gyönyörű kicsi tájunk,
A megmaradt picinyke országot?
Jele sem volt, soha nem is lesz,
Ha fejünkre tör bármi veszedelem.

De hát jól van, most már, Uram!
Hányadik csésze ömlik parttalan?
Készíts nekünk egy új égi hazát,
Vagy segítsd meg magyarok honát!

Mert nem lehet itt már enni, s inni,
Dicsőségedért biz' földig kell hajolni.
S vajon hová oszlik ez a fényesség,
Ha nem maradnak áldozatra fiaid?

Mit kéne tennünk még kellő alázattal,
E tájon megtűrt, mindig űzött akarattal,
Elfogadott Koronánk dicső jegyében,
Fentről, mit kéne, te is megtegyed?

Mond ki! Tiszta sor. Neked se kellünk!
Csak tudjuk éltünk hogyan tervezzük!
Nézd! Szakadna oldalán minden gát,
Sodorva vinne dolgos embert és imát.

Nem gondoltad? Pedig ez van most.
Fertő, hazugságözön és ellep a kosz.
Rajtad a sor, Uram, tegyél csodát!
Nem férnek el a sziken a fejfák.







IGAZ ÉS SZÉP SZAVAID


Igaz és szép szavaid
gondolataid
tedd le
a CSEND kapujában,
a többit vidd át
a küszöbön
és hagyd ott.
Meglátod
amikor visszatérsz
mennyivel tisztább
és fényesebb lesz a világ.







AZ IDŐK UTÁN
Gavallér Jánosnak és Szőke István Atillának


Valahol megtisztelő,
hogy ebben a korban élhetünk,
s vannak köztünk igazul szólók.
Ők az idők utáni igricek.
Szavuk fáj, és felfelé hív,
látni-láttatni tisztát, nemeset.
Néha ostor, néha megsimít,
vígaszt is kínál olykor,
de hangja csuklik minden alkonyon.
Lesz-e holnap reggel?
Lesz-e kenyér és szólni-róni nemes ige?
Marad-e, aki olvassa?
S marad-e,
aki minderre néha emlékezzen?
Vagy csupán
a botokon sorjázó néma jelek?
Meg a fejfák
faragott, beszédes szegleti, hajlata,
mint korhadó kóros kor komor szónoka.
S ki belészerelmesűl e környe tájba,
táncát, dalát, kenyerét éli,
visszajár majd óvni-súgni,
talán újra kezdeni.
Mindőször botlani kész vériért,
csak ez az egy
végül megmaradjon!
Megmaradjon!
És megmarad!







IMA EGY ŐSHÖZ
Attila ünnepére

Attila nagykirály!
Szkíták, hunok fénye!
Életfolyam forrás:
Itil folyó vére.
Népének Étele, Itala, Vezére.
Fordítsd fényes orcád
Késő nemzedék'dre!

Csaba, kedves fiad,
- Ki vezet fény útra
Csillagok ösvenyén
Istennek honába -
Huni örökű jó
Székely nemzetére

Buda jó testvéred,
- Kit nem ölél soha,
Népéért, ha mene,
Önként áldozatra -
Szkítai örökű
Magyari vérére!

Légy segedelmünkre!

Nem sereggel menni,
De Rómát, szeretve,
Istenhez vezéllni!
Nem falat dönteni,
De hő szeretettel
Lelkeket emelni!

Aquilea-harcunk
Önönben megvíni
Istennel-győzelmünk
Hírét messzi vinni!

Nyelvünk-gondolatink
Tisztává tétessék!
Erkölcsben mi szívünk
Kiteljesedtessék!

Szeretettel a rossz't
Jóra fordíthassuk!
Gonosz hatalmakat
Erőktül foszthassuk!
Minden kísértésnek
Ellene állhassunk!

Jézus amint kéri,
Mi megbocsáthassunk!
Krisztus amint kéri
Kegyelmet adhassunk!

Bensőnkben, mint Urunk,
Világ'ot teremtsünk,
S fényünkkel e-világ
Lámpása lehessünk!







IMA AZ ÉDESANYÁKÉRT


Áldassék az anyaméh,
mi csendben oly sokat szenvedett,
s a vér, mi vízzé sose válik!
Áldassék minden tejjel telt sóhajuk,
hajuk szála, és örök illatok,
testetlen-talizmán-tekintetük!
Áldassék nevük e Földön,
mint kit még meg nem áldottak
lágy selymek óvó rejtekén!
Áldassék a csók ajkukról,
éjjben láthatatlan vigasztaló,
könnyekben értünk égre táruló!
Áldassék tőlük a béke, a mosoly,
mi túlélni bármit megsegít,
zokszó nélkül mindig hazavár!
Áldassék a szó, mi tőlük szól,
mi éltető élő menedékünk,
most és mindörökké!
Ámen.







KÉPZELD


Képzeld ma este világod vak sötétnek,
Hegytetőn is kihunytak már az őrtüzek
S tudod, egy istállóban csoda készül
Fényes angyal hív el a kopár mezőről

Képzeld az üreslő égre a csillagot
Mi az egyetlen fény, és benned is ragyog
Elhagyod érette utolsó jószágod
Indulsz köszönteni az égi világot

Képzeld magad térden imádva az Istent
S hogy fiát elküldte eltörölni vétked
Szótlan mosolyra csak ima a felelet
Hisz' az emberfia másképpen nem tehet

Képzeld, hogy eljönnek mások is hódolni
Messze földről bölcsek királyt köszönteni
És ámulsz, hová fér el a sok ajándék
Kinek is hoznak aranyat, mirhát, tömjént

Képzeld most magad az egyszerű jászolba
Zizegő széna közt, most tekert pólyába
Hirdették, érkeztél, mégis senkise várt
Hogy lesz a kisdedből a rég várt Messiás

Képzeld el Heródes vérszomjas kardjait
Aprószentek sikolyát, kiömlő vérét
A menekülést a sivatagon által
Ha az ismeretlenbe vezet az angyal

Képzeld el a menyben a zengő szózatot
Mondva dicsőséget, áldva a magzatot
Új idő vesz most erőt az Új Világon
Mikor az Országot magadban hordozod

Képzeld a szót: ,,Menj, és többé ne vétkezzél!"
Ugye, hogy sírva leborulsz Jézus elé?
Nem tudod hová, akkortól követned kell
Igévé tisztulva vállalva kereszted.

Képzeld ma világod ismét vak sötétnek,
Hol mindezt a Fényt lelkedből tudod, hiszed
Karácsony éjjelén a gyertya ha lobban
Örömre lendül kondulni minden harang.







KI BESZÉL POZSONYBAN MAGYARUL?
2009/09/05


Az MVSZ Sajtószolgálatának híre:
A FASIZMUS ELKEZDŐDÖTT (vagy csak folytatódik a dekrétumokkal még mindig terhelt országban?) !!!! SZÁJZÁR A SZEPSI POSTÁN !!! NESZE NEKED NYELVTÖRVÉNY SZEPSIBEN MÁR HARMADIK NAPJA A POSTA ALKALMAZOTTAI NEM BESZÉLHETNEK MAGYARUL, NEM VÁLASZOLHATNAK MAGYARUL, ÉS A MAGYARUL IGÉNYLŐ KLIENSEKET NEM SZOLGÁLJÁK KI. ERRE SZIGORÚ, BIZALMAS BELSŐ UTASÍTÁST KAPTAK (valószínűleg, mert az elbocsátástól való rettegés miatt nem nyilatkoznak). Mihályi Molnár László

Eddig a hír



1983-ban járunk. Nászúton voltunk Sopronban feleségemmel szakszervezeti beutalóval a Vegyész Üdülő harmadik emeletén.

Sok értékes és szép fakultatív programra befizettünk. Röviden szólva keresztül-kasul csavarogtunk a Balatontól északra eső területet.

Egyik utunk alkalmával átvittek minket Pozsonyba is.

Már önmagában, hogy az idegenvezetőnk magyarul beszélt az utcán, szinte bűn volt a helybéli tótok szemében. Szorgalmasan kattogtak a fényképezőgépek és fogyott a film. Azután elfogyott.

Volt vagy két óránk szabad csavargásra, hiszen hosszú út állt mögöttünk és előttünk.

Valahol a belvárosban kerestem egy boltot, ahol filmet reméltem venni. Nézegettük a kirakatot, hogy mire van még pénzünk. Mindaz a kevéske, ami éppen nálunk volt. Kinéztem a kirakatban egy, azaz egy szocialista tekercs jófajta szocialista NDK-ban gyártott, szocialista ORWO-filmet, mert szocialista Forte gyártmány ott nem volt.

Láttuk, hogy három eladókisasszony is áll a pultnál. Takaros kis üzletnek látszott. Még egy villanásra mosolyogtak is felénk, mintha csak befelé akartak volna tessékelni.

Összenéztünk feleségemmel. Isten neki, most akkor dorbézolunk. Legfeljebb nem telik az aznap esti táncra a hatszázágyas hatalmas csarnokában, az esténkénti egy pohár gyümölcslé mellett. Vagy esetleg iszunk a csapról a mosdóban.

A lényeg, hogy ráérősen besétáltunk a kissé szűkre szabott portál üvegezett ajtaján. Nagyon modern volt az akkoriban, kérem, mert csupa natúr fémszínűre eloxált alumínium idomból készült. A szocialista ipar nagyobb dicsőségére, vagy inkább szégyenére, alkalmazták is a jó tót szomszédok ahol csak lehetett, de ott is, ahol nem kellett volna.

A totocska boltocskában rend, tisztaság fogadott minket. Kicsit bátortalanoknak látszottunk, mert az egyik kisasszony felénk fordult a beszélgetésük közben és kissé felhúzva szemöldökét félmosollyal mintegy kérdezné, mi járatban a kedves vevő. Visszamosolyogtunk, de csak fél-pillantásokkal, szinte a szemünkkel beszéltünk feleségemmel. Végül megakadt a szemünk az áhított ORWO-film polcán. Diadal. Képesek voltunk megtalálni.

Itt következett a drámai rész, meg kellene szólalni. Törve, vagy inkább kerékbe törve csekélyke angol nyelvtudásom vetettem be. Mintha a falnak beszéltem volna. Még csak meg sem mozdultak.

Gondoltam, hátha jobban boldogulok, ha oroszra váltok. Elvégre szocialista országokban akkoriban ez még világnyelvként volt ismert.

Apró udvarias köhintés után oroszul szólaltam meg. Elfordultak mindhárman. Hátat fordítottak az orosz beszéd hallatán.

Leesett a tantusz. De hiszen csak tizenöt éve! Ó, én balga!

Közben hallom, magyarul sutyorognak valamit, de vissza nem fordultak.

Ekkor a frissfényű karikagyűrűmmel megkocogtattam az üvegpultot.

"- Hölgyeim! Kézcsókom, filmet szeretnénk vásárolni."

Itt elszabadult a pokol.

Mindhárom eladónő felénk fordult és szikrázó szemekkel tótul kezdték hadarni a magukét.

Bátorkodtam megjegyezni, hogy

"- Az imént hallottam, mindhárman magyarul sutyorogtak. Miért nem szolgálják ki a turistát?" - és már le is tettem a tekercs film árát a pénztári üvegtányérba.

Még vadabb hangzavar tört felénk a triótól. Természetesen egy szót sem értettünk belőle.

Utólag mesélte feleségem, amikor messze jártunk az akkori jó szocialista Ikarusz autóbuszon zötykölődve a jó szocialista kátyúsztrádán, hogy abban a pillanatban lila színűre váltott a fejem. Se előtte, se utána sokáig nem látott olyan dühösnek.

Elvettem a pénzt a pultról és beleköptem a tányérba. Állítólag ordítva mondtam nekik, hogy

"- Ez jár nektek magyar létetekre, ha Pozsonyban nem beszéltek magyarul!".

1983!

Megindultunk a kijárat felé. Az egyik kisasszony, vagy tán fiatalasszony a lépteit szaporázva jött ki a pult mögül. Már piroslottak a szemhéjai, mire az ajtó közelébe ért.

"- Nem úgy gondoltam! Nem úgy gondoltuk! Csak tudja...."

A mondatát már nem fejezhette be, mert feltűnően lassan, végig a szemébe nézve, ellentmondást nem tűrve becsuktam előtte a bolt ajtaját kívülről. Megálltam vele szemben és még mindig néztem a szemébe, ahonnan csak úgy patakokban folytak a keserű könnyek.

Sok víz elfolyt azóta az Ezüst Pelikán híd alatt. Huszonhat éve ennek. Máig vissza-visszatér előttem a jelenet.

Lehet, hogy helytelenül tettem. Lehet, hogy alpári voltam. De nem tudtam uralkodni magamon.

Uramisten! A koronázó városban három magyar eladó nem szolgál ki magyarul beszélve magyarokat, akik magyarul kérnek egy tekercs filmet!

Ma már, különösen ama bizonyos december ötödike óta még gyakrabban tolul fel bennem a jelenet. Főleg június negyedike táján, vagy éppen augusztus huszonegyedike környékén.

Szétsodorta volna a francia kastély szelleme a magyar lelkeket a világban? Ennyire nagy a hatalma a félelemnek?

Mitől félünk? Talán, hogy nem felejtik el nekünk a szégyenteljes katonai bevonulást.

És még mitől féljünk? Hogy ismét dereglyék kelnek át a jeges Dunán pici motyóval? Hogy az élete legalább megmaradjon az űzött magyaroknak? Hogy azután heteken, hónapokon át vasúti vagonokban tengesse éhezve keserves napjait?

Mitől félünk? Mert a félelem az egyik legnagyobb úr, ami emberen erőt vehet.

És most fél az ország.

Fél a kenyere elvesztésétől. A kilakoltatástól. Az emlékek poklától.

A magyarok önmaguktól félnek talán a legjobban.

De az Ég szerelmére miért?

Már nincs mit elveszíteni!

Ettől féljünk?! Ettől?! A félelemtől magától?!

Aljas ez a világ, hogy ezt tette velünk!

Európa valahai gyöngyszeme pedig félelemben vergődik. Később mondták ugyan a legvidámabb barakknak is, de mégis csak barakk. Ahol ma is ugyanazok az elvakult-elvadult kápók verik és tizedelik sorainkat, vetik börtönbe a legkisebb vétségért véreiket.

A sebek begyógyulnak. A lelkek még nem. Félnek. A lelkek még félnek.

Ott vannak az igazi kordonok!

Állok egy üvegezett ajtó kinti oldalán, bent pedig sír egy másik magyar. Ma már kívül én is.

Ferencváros, 2009. szeptember 4.

Lengyel Károly

Link








KOLDUS ÉS MÁGNÁS


Midőn hogy múltad foglya vagy,
emészt a sok jaj, s a könny.
Jelened kínban kihordtad,
mégis csak itt lel rád öröm!

Lehetsz koldus, éppen mágnás.
és lehetsz mágnásból koldus.
Tajtékon sodor nagyvilág -
körötted rémséges habok.

Szertenézve láthatáron
fejed mindig a víz felett.
Letűnnek jöttment hódítók! -
túléltél ezredéveket.

Fiakért élni, halni kell!
Midőn jövődnek foglya vagy,
emberként élni ez tart meg,
s egyetlen szó, hogy magyar.







KOLIBRI


nem csábít pénz, nem ámít hír -
legyen tiszta víz, jó kenyér!
éljem ősök határait - ....
magyarul nekem ez elég.

kitárt karokkal szeretni, ...
ég és föld között szárnyalni!
szívem máshol meg nem leli -
lélekcsendből Nap fényeit.

mint kolibri messze tájon,
ha kitekint kalitjából
- mert mindig csak haza gondol -
rabként idegen nektáron.

maradok, mert maradni kell ...
unokáknak meséljem el
igazul, mi hogyan esett -
mielőtt lefogják szemem.







KÖRÜL

a "Bűn és büntetlenség" című filmhez


Köröttem porló csontok a föld alatt
Köröttem igaz szó mára alig maradt
Köröttem rabszíjra fűzött ország hever
Köröttem bűnökről szólni ma sem lehet

Köröttünk utcáinkon bitók merednek
Köröttünk minden emlék csontig megsebez
Köröttünk a tetőkről sortüzek szólnak
Köröttünk hóhérok mindent letagadnak

Közöttünk kísértenek élő zsarnokok
Közöttünk légrontók szednek napi sarcot
Közöttünk még üvöltenek megafonok
Közöttünk ma pénzükkel ejtenek foglyot







KŐBEN A KARD

Hervay Tamásnak


Kőben a kard, csorba, rozsdától veretes,
S mi nagy királyunk régóta csak hallgat.
Eljárt ideje, gyűltek köré keservek,
Aki az pengét kihúzza, most nem akad.

Hunyorgó Csillagösvény fordulásakor
Hátat mutatnak nekünk égi vezérek.
Mintha kőbe volna vésve a mi sorsunk,
A semmi lidérce lakik tenyerünkben.

Kísérteni villan, van-e hely kérésnek?
Hallják-e fent? Látják-e nyomor tengerét?
Ha már itt a földön jó sorunk elveszett,
Csalással készül most országos szemfödél.

Hald meg hát Atilla! Szétlopták mindened!
Napod járta mentén, tengertől tengerig
Átokká aláztak ünnepi igéket,
Porló csontok közt nem leled harcosaid.

De jaj, jöjj közénk ismét! Talán még egyszer.
Nem leled magját sehol hű fiaidnak.
Készíts a Turulnak utószor egy fészket,
És építs új kurgánt, halott birodalmat!

S kinek kezétől légiók hevernek,
Kiknek véres dicsősége rég eloszlott,
Most elfekszel önként koporsó ércében.
Látod az égből, hogy sír az öreg táltos?

S kélnek új légiók, vad táncuk porzik,
Rabló hada lendül mohó jövevénynek,
Kezükben már a földünk, és jó vizeink,
Mikor sírjainkról levésik nevünket.

Tiéd volt a világnak gyöngye és éke!
S te nem jössz? Elenyészik kőben a kard!
Csillagosok keze szór szerte a szélbe.
Díszítsd most utunk hozzád nap aranyával!








A LÁNCRAVERT BUDAPEST
2006. október 23-a emlékére


Fölemeltük szívünket, sok gyémántot.
Ünnepre készültünk, ruhát vasaltunk,
zászlók selyme alatt egyszerre léptünk,
tisztán mosolygott a fenséges égbolt.

Szabadság mámorába feledkezve
Emlékkordonok közé gyűlt a magyar,
csillogó szemmel hű szavakat remélt.
Tapsolt és éljenzett, mind egyet akart.

Csak emberibb jövőt, biztos kenyeret -
Országrontók után igazi vezért.
Senkinek szava nem is kért most többet,
Adta volna ezért talán mindenét.

Aztán lőttek. Gázzal, gumigolyóval.
Botok a fejen, háton - csak futtában.
Lelki Szerengeti vibrált az utcán,
Ahogy fekete sorfal nekünk rohant.

Gyermekem féltve, megvallom futottam.
Megúsztunk vágtázó lovasrohamot,
S egy átjáró-ház szűk kapujában
Fiammal a tömeg majd' agyonnyomott.

Hazamentünk könnygáztól köhécselve.
Haragvó szirénák utánunk szóltak,
Bámulva telt köztünk lassan az este,
Bennünk pedig nem nyugodott a holnap.

Dúvadak járták az ünneplő várost,
Kegyetlenül vertek, rúgtak, tapostak.
Aki mozgott, mindenki egy-egy célpont.
Voltak, mint vadászó hiénacsapat.

Sortűzbe csuklott aljas röhögésük,
Láncra verte Pestet a történelem.
Zizegő álmok fészkelnek közöttünk,
Sokan az utcán suttogva beszélnek.

Magyar lahar készül, fortyog a város.
Böfög magából fullasztó gránátot,
Sebeit kimossa, keres rá gyolcsot.
Kevesen maradtak tépéscsinálók.

Nem tudja senki, meddig megy ez így még,
Hogy utcákon magyar veri a magyart.
A Napról töröljük a rászáradt vért,
Ünnepeink helyett imáink maradtak.

De álmomban járva-kelve a jövőt,
Vérfoltos, mocskos sisakot találtam,
És mellette hószínű, átlőtt ingünk,
hol farkasa volt magyar a magyarnak.

Leltárba vették szívünk, sok gyémántot.
Ünnepre készült a kutatóárok,
zászlók selyme alól messzire nézünk
reánk mosolyog a fenséges égbolt.







RAMON CUÉ ROMANO (1914-2001) spanyol jezsuita
pap 1957-ben kiadott egy verses kötetet

"SANGRE DE HUNGARIA" (MAGYARORSZÁG VÉRE) címmel.
Itt olvasható egyik megrázó verse:


Kicsi húgunk, te drága!
Magadra hagytunk Tégedet.
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva,
S Európa szívéről letéptek rőt kezek.
Keresztútján a művelt világnak
Magadra hagytunk Tégedet.

Hogy körülálltuk földre tiprott tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk,
De senki előre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagytunk Tégedet.

Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli őserdők megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk őre a Fórum és a Parthenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra
S Beethoven dala kilencszer zokogja:

Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárultuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.

Bűvölten néztük mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyű lakomára

Kis húgunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hős fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták &#8220;enyém",
Hogy anyjukat is úgy hívták &#8220;enyém",

Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
&#8220;enyém"-nek hívták a hazát, történelmet.
Óh Isten mondd hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk Tégedet!

Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok

A vádat hordják,
Hogy letiportak s friss véred kiált
A szabad ember foltatlan ruháján
A munkások olajos öltönyén
S a vasárnapi vasalt nadrágokon...
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:

- &#8220;Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!" -

És üldözni fog majd e bűnnek árnya:
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket,

Mert lelkük mélyén érzik már a népek,
Hogy bűneiknek súlyos agyaglába
Megindult és sár tapad nyomába
És árulásuk, árulásba hal,
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg
Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.
Mert Európa szívében előttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,

Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk,
S mi magadra hagytunk Tégedet.

(A magyarság, a bukott forradalmak és szabadságharcok népe
ezer esztendőn át egyedül s magárahagyottan nemcsak hazáját
védte testével és életével, hanem Európát is. Í956 után a világ
lelkiismeretének hangján a fegyvertelen költők hajtottak fejet
az elnyomottak, a bebörtönözöttek, a halottak előtt s mondták:
Gloria Victis, dicsőség a legyőzötteknek, kik győzhetetlenek.)


LEGALÁBB EGY SZÍV

In memoriam RAMON CUÉ ROMANO


Legalább egy szív, ha több fel nem is ébred,
és a megénekelt Európa hallgat,
míg hordoz idegen átkot és keresztet,
cédaként oszt kegyet pohos uzsorásnak.

Gyöngye, talmi éke mind megkövült régen,
Csipkék libbenése mára már oly komor,
Italgőzben osztják másét új serények,
Másnaposan okádnak sáros padlaton.

Ezek hát, kik magukkal oly nagyra vannak,
Csörtető hadak hírére kik remegtek?!
Összebújtak templomokba, zsolozsmáztak,
Míg nálunk folyt a vér, és századok teltek.

Mert szúrta a szemüket az ősi nemzet!
Arra bezzeg kellett sok jó erős karunk,
Míg léha puhányaik otthon fetrengtek,
Hogy vész után ők szedjenek tőlünk sarcot.

Mert ez történt, valahányszor csak itt jártak!
Rablást rablással mentett idegen vitéz,
Volna tán maradó kevesünk áru csak,
Vagy udvari bolondnak vígságra kellék.

Hát nem! S ha azt mondtuk néha, hogy most elég,
Felhúzott szemöldök volt pökhendi válasz.
Imát küldtek! Szerintük az volt segítség,
Míg félhold alatt omlottak magyar várak.

Nem is kell minden sérelmet felsorolnunk,
Évekbe telne leírni is azokat.
Elég, ha üvöltve azt mondjuk Trianon!
Lám, arcátlan vigyoruk ma is ugyanaz.

Legalább egy szív, ha több fel nem is ébred,
Megénekli az igazságot, ahogy volt,
S népei múltján talán néha elmereng,
Európa köntösén hogy marad a folt.

2011







LÉLEKSZIVÁRVÁNY


évek tucatja
mind egy lélekszivárvány
könnyes mosollyal
híd vagy föld és ég között
hétszín ívét bejárva
szárnyad magadra öltöd

előtted fátyol
mögötted ködjárta múlt
s örök jelen
fehérlő fényeiben
hét hang szólal meg benned
a Mindenség emelget







MAGYAR FELTALÁLÓKRÓL


Elviszi mammon sebes szárnyon mind, kit nemzete veszni hagy,
s elrejte szemétől valóságot, megtiport országában koldusokat.
Lassan a mély gödrök összeérnek, csillagot égről befogadnak,
a Föld gyomráig is leáshatnak, beléhajítani minden magyart.
De mond meg nékem, volna-e haszon ebből az országban?
Vagy csak mert erre pénzt adni mozdul nem kívánt alak,
csak úgy röpködnek a papírok, amikor söprik az asztalt,
tűnjön a rút színről mind, ki népének többet, jobbat akar.
Ők törlesztenek. Nem hatnak, nem alkotnak, nem gyarapítanak!
Hosszú a sora bér-kéregetőknek, vergődve bűzös rongyokban,
hiszen előbb való bársony és arany között csavart cifra szavak.
Díszben koporsójuk, díszben a kihízott zsandárok hada,
mit se törődnek ímmár unokáiknak jut-e ritka, keserű falat.
S a nemes ugaron egyre gyűlnek az idegen mintájú falak,
volna tán övék minden ezred óta a láp, és szelíd hegyhajlat.
Nem sorolom! Tudja itt mindenki, mit lehet, s mit szabad
gondolni, tenni, noha kezén a nyűg csak nyűg marad.
Adj egy termetes kupát, sötétbe öblíteni hétköznapokat!
Vár álomszőtt béke, hol az elme után a szív is megszakad.







A MAGYAR NYELVRŐL


Szeretném ajánlani, fülekbe tanulságul,
mint hímezi jó szavát Petőfi Sándor.
Ki itt oly sokat írt, néha kardot forgatott,
s el nem tűne onnan, hol dúltak a harcok.

Magyarnak lelke szárnyalni égbe lebben,
ha ekképpen olvas régi, büszke önmagáról.
Néha tán csak ifjonti költő tolla reszket,
fűzve búsongó sorokat kegyetlen koráról.

E nyelv, mi megtartott minket ezredig,
nem múlhat el, nem vásári kalendárium!
Becsüld, szeresd, mint átöleli lelked is!
Első szavától utolsóig ez evangélium.

Még ha volna olcsó, lapozott naptár,
elvetnéd szemétbe, vagy éppen tűzre,
ha felednéd egyszer kedves, szép szavát,
önmagad űznéd, nem néznél többé tükörbe.

Mit lehetne erről mondani még szebbet,
mit alig érthet a büszke nagy világ?
Hogy emésztő távolban könnyed megered,
majd sírodra virágot inkább itt kívánsz.

Ne bontsd a csokrát, ahol él, ott csodás!
Könyvtárat fellapozhatsz, és ízét nem leled,
csak élő szó, mi néked első és igazság,
szívedből élő ős erő, mert lelkedből lelkedzett.







MAGYAR PIETA


Ott a kereszt, s tövében Boldogasszony,
karjában tartja MAGYARORSZÁG
kivéreztetett testét.
Ott nyílik a sír, hogy temetné jó Fiát,
s véle ártatlan nemzetét.
Óh, csak most el ne hagyj!

S, lásd, ő mindig ott van!
Ott van a jászol mellett, csillag tövén,
amikor szülni kell, ha fogy a nép.
Sikoltva fogná korbácsos hóhér kezét.
Ott van amikor temetni kell,
és halottat mosdatni fogynak kenetek.

Halld meg az áldást, óh magyar!
Nem vesz az kárba,
amit áldoztál, amit könnyeztél!
Mind eljön a végső órán,
mind melletted lesznek a hősök,
s mind mondják, harsogják
egyetlen dörgő vihar óráján,
mikor körötted minden összeomlik,
szádból kenyered dobra vész,
hogy elég! Itt van a vég!
Itt van a vége rabló csürhe dölyfének!
Itt van a vég, itt van a vége!
Szerelmetes Hazánkra
utószor emeltetek kezet!

Körben a hegyek, lent a folyók,
zengened indulót. Szól Rákóczi,
hallod még Kossuthot.
Halljad magyar! Halljad magyar!
Itt van a vég!
Temetés? Szót se ejtsünk róla!
Leszünk a történelem,
népek világos tükre.
Vagyunk az élő Pieta!







... MÁRVÁNY MÖGÜL...

Anyai Nagyanyám temetésére


Próbáltam már könnyel és szavakkal,
keresni kedves ködfátyol arcodat.
Mamikám! Tudom, jobb élet várt odaát,
s mégis minden rezdülés még visszavár.
Szívem nem hiszi, s nem fogja föl agyam,
szemem káprázik talán, hogy tábla takar.
Nem fér fejembe, hogy ilyen egyszerű
a foghatatlan való, akár a tavaszi szellő.
Még beszél kezedről kerti rózsaszál,
az úton a gesztenyesor téged bólogat.
Emlékeidről harmat, arra köd szitál,
mert most érett be - késve - a gondolat,
mit elfogadni titkon sose mertem,
hogy a márvány mögül is kikaparnálak.







II. DICSÉRET


csak úgy! csak zengjen!
és hallva Hangját
látva Fénykoszorúját
csak zengjen!
óh, zengjen a Szeretet!

mint pici mécs,
ki lobbanni kész...
fénye Benned igéz
és Igét idéz
óh, zengjen a Szeretet!

áthágva minden szabályt,
hogy csak elérd,
utószor térden is, porban is...
hallod, látod Őt
óh, zengjen a Szeretet!

mert körülötted és Benned
öröktől hív és él
pöre lélekkel mondasz glóriát
óh, én Atyám!
óh, zengjen a Szeretet!







MEGADTUNK MINDENT


Zsoltáros áhítat és szilaj akarat
összenőtt bennünk néhány év alatt,
meg inszaggatással kényszerű alázat.
Egy világ tapos hajlott hátakat.

Reszketve mindig csak a holnapért,
hogy emésszük jövőnk mindenét,
és hagyjuk a dölyföt kincsekért
kapkodni, féltve régről nincseink.

Megadtunk mindent a békességnek,
utca kövére hű magyart levertek.
Mintha semmi sem ártana ezeknek,
úgy tarolnak, hazudnak, lebzselnek.

Kell ez nekünk ennyi hosszú év után?
Egy ripacs lehessen röhögve trágár?
Zászlók és sikolyok egy ma már,
zálogban moly eszi ünnepi ruhánk.

S kinek szava volna, kit úgy vártak,
hívás elől bújik idegen világban.
Volt vezérek, s levitézlett árnyak,
cifra termekben szóvirágot szórnak.

Csupa szirom, derű festett holnapjuk,
de holnap talán kenyeret se kapunk.
Aztán ha kínunkban az utcát járjuk,
köröttünk, ameddig látszik zsandárok.

Emlékezünk? Ünnepelünk? Hagyják,
kik könyékig zsebünket feltúrják?
Ha sokkal többen leszünk a soknál,
akkor is lövetnek, ha anyjuk ott áll,

és térden könyörög előtte mindahány.
Mert nem kell neki, csak a szabadság!
S hogy legyen végre csak igazság
a szó, a szív, a föld, a jog, az ország.

2007







MEGLELT MINDEN


Akármi szó, ha fogva tartja lelked.
s vetít szemedbe vágyott igéretet.
azért csak tartsd meg szívedben.
de légy magad, csak szeress!

Ne nézd a szótagot, s a rímeket!
Erről úgyis csak dadoghat nyelved.
ha ölelve tart a meglelt minden.
s lecsúszik rólad is majd a lepel.






MENTS MEG!


Az iraki fehér tölgy nálunk nem terem,
új s nagy bárkára nem gyűjtök pénzt.
Ha most itt a Földeden minden így marad,
elsodor a végzet átkokat, imákat.

Vajon mi célod volna ezzel, Uram?
Ott ring kezedben minden lélektutaj!
Indulj keresni legalább egy igazat,
mert keresztre küldik ismét Szent Fiad!

Lásd, nem lehet utána gerenda elég!
Nyakadon marad az utolsó hóhér,
s te itt hagysz helyettünk egy régi-új Káint?
Kacska lesz füstje fölött a szivárvány is!

Keress legalább egyetlen egy igazat!
Ha köztünk nem találsz, nézd a kövek alatt!
Feltámadhat, hiszen éppen Te ígérted,
Ha ránk nem figyelsz, Jézus nevéért kérlek!







MÉG ÉLSZ


Ha testedből nem maradt, csak kín,
hogy holnap is érezd, még élsz.
Ha lelkedből csak a sírás a kincsed,
sajátoddal nyisd meg az összes szívet!
S elmédből csak a dadogás köszön....
nem tudod merre vagy, lent vagy fönt.
Válladon megpihen egy szálkás kereszt,
átölel a kövön egy mirhaillatú lepel,
s nem ismered fel, ha néven szólít -
pedig éppen felemel a csillagokig.







MÉGIS!


Annyiszor ideszülettem
Szeretni tanulni,
Várni türelemmel,
Élni becsületben,
Tiszta fényt szőni.

Most világom omlik, sorvad.
Elönt a szenny,
Szenvedés maraszt.

Óh Uram,
Ha hallod még szavam,
Kegyelmezz!
Vezess irgalommal!







MIRE MEGVIRRAD


Megfeszül a perc
léha flittertengeren...
Kétség ne legyen!
Környékeznek a bankok,
mint légy az enyves papírt.

Vásárolj! Vidd el!
Nincs pénzed? Nem vagy ember?
Mivé lettél, mondd?!
Engedtél látszatpénznek,
kiröhögnek hazugok.

De mammon segít!
Csak add a lelked üdvét!
Nem számít semmi,
csak hazudj, hazudj, hazudj!....
mint bárki más a földön

Aranyba borít
csillogás és bűvölet,
elnyűtted lelked.
Húsdarabként feleded
szűzi lélekfehéred.

Pusztulj innen! Most!
A pokoltánc lecsengett.
Mire megvirrad,
fénybárkát ringat a csend,
és bliccel az új Noé.







MOSOLYGÓS VÁNDOR IMÁJA


Vég nélkül sorolják majd minden szavam,
pőrén pernyévé porladó perceket.
Mi marad meg tán egyetlen igaznak,
fénnyé tisztuló, megőrzött emléknek?

Leszek tán eztán botló és hallgatag?
Nyomába lépek szalasztott éveknek?
Homokként pereg köröttem napra nap,
mert vágyott alapkövekre nem lelek.

Térdelve eléd, megmosom lábadat.
Légy velem szelíd, Uram! Nézd, reszketek!
Szeretném hinni, hogy megbocsátasz,
hogy közeledbe egyszer odaengedsz.

De azt a keveset, ami megmaradt,
engedd igédet hűn, híven idéznem!
Bár legyen meg Kezedben az akarat,
maradnék mosolygós vándor idelent.







NAGYAPÁMHOZ


Gránitszilánkjaidból építettél
magas falat magadnak.
Gyűlnek rigolyáid, apránként -
mélyen csontjaidba hatolnak.
Meg is fogsz csontosodni idővel,
hajdani szép, fekete huszár.
Szemem előtt leszel idegen
szilánk-váradban nagyapám!
Először csupán esendőnek láttalak
- e szóért, kérlek, megbocsáss! -
közben felvettél új szokásokat,
és eltátja számat a csodálkozás.
Kicsi Anyukának jobb odaát,
- ezt sajnos meg nem érted.
Talán hiába is magyaráznám,
hogy magányod túl kell élned.
Legalább nekem hagyjál majd
várad falán egy eldugott kaput,
mert néha meglátogatlak,
és néha majd nem is kopogok!







NE KÉRDEZD A HULLÁMTÓL


Ne kérdezd a hullámtól,
hogy merre van a tenger!
Kövesd!
Magad leszel a vízcsepp,
Ne kérdezd a felkelő Naptól,
merre tart az égen!
Kövesd!
Fényben fogsz járni.
Ne kérdezd a szívektől,
miért dobbannak!
Hallgasd a ritmust!
Magad leszel az Élet.










NE SZÓLJ!


Ne szólj, csak simíts, ha nincs már szavad is!
Ne szólj, ha az égben törlik neveink.
Elmész, szól a kürt, ha nem tart semmi itt.
Ne szólj, csak könnyed hordja szerte jajaid!

Más táj, más szó, minden elemészt,
más égre nézel régi csillagért.
Leszel jó, aki él, ki vándor sose fél,
ki elmondja majd új meséjét, hogyha hazatér.

Ne szólj, csak simíts, új szót szül a fény!
Ne szólj, ha újra dobban szíved magyarként!
Jó lesz, hazatérsz, itt mindent megtalálsz,
mosolyba szőtt régi képek záporát.

Ha nem lesz rejteked, hova szíved bújhat el,
ne tartsd magadban, ha sok név gyűlt benned.
Ez a név kötelez, s míg a csillag körbe jár,
új reményt ad aranyruhájú, élő napsugár.

Ez a név kötelez, s míg a csillag körbe jár,
új reményt ad aranyruhájú, élő napsugár.







NEW YORK! NEW YORK!
Márai Sándor emlékére


a lélekpiac reklámmal telt tébolya,
"kapok, amit kérek",
ami elveszejt és lehúz az örvény,
megforgat Long Island partján
pokolmeder alján, hogy
csontodon hús nem marad,
végül vert vigécként vacogva
hiába hívsz hazai hangokat,
múlt mennyén mélán merengve
kapkodsz a légben, s fulladsz
hogy a honvágyba belekékülsz,
s ezernyi oldal fel nem érhet
egyetlen kósza illatfoszlánnyal
fakuló emlékek hajtanak vég felé.
Kicsi magyar! Hiába ismernek
száz nyelven nem értenek
csak itthon, csak itthon élsz
a pesti szívekben
örökkön.







NOÉHOZ


Múltunkban jövőnk, rejtett zárvány.
Hited megérint: feladat vár.
Ég kegye új ősöket ad majd,
bárkád fája akkor sem korhad.

Van-e még időnk, erős karunk,
Hogy mai sólyánkat lerakjuk?
Adj Urunk erős fát és hitet,
főképpen megtartó kegyelmet!







OÁZIS

Palesztina népének


szívszikrák szisszenésétől
szakadozik a hazugság
s fent az Égben
az angyalok tapsolnak

szégyen terjeng s átok
foszforbombák hullnak
felemelt kéznek sincs irgalom
nincs víz, élelem, gyógyszer
csak lövés visszhangzik

kék csillag tengerbe hull
víz fodra tükörré simul
félhold nyes rettenet-rendet
egy csepp vérért
egy hódító lakol

nincs megállás
most rohanni kell
Vörös tenger árkán
hol nem zárul össze a vízfal
égő csipkebokron túlra
mi némán lobogva
mutat új utat
fel Sinai-ra
új táblákért
békéért
emberségért
s lejövén hegyről
zúzva aranyborjút
felmutatni a Törvényt

hűlt szavak sorában
kamatrengeteg gyilkos sodrában
mégis
rohan a puszta homokja
kiürült bankokat dönteni

vérszívók menekülnének
hisz egyebet sem tettek
titkaik fátyla mögött
ellentéteteket szítottak
átírt tekercseikkel

bölcseiket ordították pokolba
megköveznének bárkit
ki tagadni meri
rendszerük öntagadását

sorban jönnek vitézek
egyszerű igével
mindegy
hogy kereszt, vagy félhold
ha a fél világ halott
csaláscsokrokat szélbe szórnak
darabokban a Siratófal
nem nézik ki igaz, ki nem
csak gyűlnek homokszemek
s a milliónyi csillogás
múlandóságáról
dervisek mondanak példabeszédet

a Templom leomlik
sóval hintik emlékét
fekély borított prófétákat
s írásaikat tűzre vetik
nem lesz elég fegyver
üvöltő sereget visszatartani

most béke lesz
emberi
enyhet adó oázis fölött
fehér madár kering
vijjogása szózat
pálmalevélre írják
zöld selyem vágtáját







OTT VAN MÉG
Attila fiamnak


Ott van még előtted minden csillag,
korod homálya kalandra elvezet,
s ha bejártad végül rögös utad,
tedd a bölcsődbe ráncos kezed.

Ott van mögötted férfi büszkeség,
s kamasznak minden ordító kínja,
körötted mosolyoghat fenn az ég,
de lépted nyomát böjti szél sodorja.

Ott a lehetőség, egyedül csak Tiéd,
száguldani, ha éltet a reménység,
átölelni Tejútnak áldó karjait,
meglelned tükröd tiszta tekintetét.







ÖSSZETÖRT GRÁNIT
anyai Nagyapámnak


Összeroppanva, mint gránit - darabokban -
szilánk nélkül, esetlen. Meg-megtorpan,
mert sok évnek előttről eszébe jut,
fekete haja, pompás lova, s egy kardbojt,
mit elvettek tőle, mint sok mást -
csak egy valakit nem, kicsi Anyukát.
Átgyalogolt rajta szöges talppal,
és gyúrta az élet vasmarokkal.
Lábak! Indulóhoz szokott büszkék.
Most kattogtok minden ízetekben,
s naponta éveket múlik a röpke lét,
olybá, hogy dús haja ezüstté lett,
hogy nem kell már senki, soha eztán -
és egyre számolja a magányos lépteket -







ŐSZÜLET


hulló levéllel kerengtem
karolva kacér végtelent
fátyolnyomomban rőt színek
bújócskáznak nyári estek

hajam napom őszbe fordul
hajnal mesél csillagokról
messze tűnnek ifjú táncok
csend sző a tükörre ráncot







PESTI HAJNAL


Fürdik a város hajnal aranyában,
Felhőzsabós ég alatt fut a Duna,
Emlékké oldja a kannás borokat,
Tengerig hígul bús múltunk mákonya.

Csendes az utca, még nem küld koldulni,
Átlépheted a tegnapi rongyokat,
Egytálnyi életed harang se zengi,
Hiszen sorod türelemmel vártad.

E város minden sarkán mosoly fogad,
Áttetsző és ráncos az emlékezet,
Pedig hiteled árulja már a bank,
Kacska szó őrzi házad, s idegenek.

Ma még mélán merenghetsz dinnyehéjon,
Penészes betonzugból is kivetnek,
Messzire kergetnek csúf, kusza álmok,
Hol tán megtűrnek felejteni neved.

Itthoni senkiből külhoni koldus,
Bengézel sorvadó észben és szívben,
Rád alkonyul másik fázós vak város,
És ott sem adakozóbbak a kezek.

Kínszavak hozzák kiáltott panaszod,
Hogy egy hű nemzedék elveszett,
Mint a pelyva sietős aratáskor,
Mit szerteszét szórnak szomorú szelek.







PETŐFI
- verses ajánlás az életrajzi filmhez -


S ha látni kívánnál csodákat,
múlt dicsét kebledbe engedéd,
lángoszlopot ölelj a költőben,
égje el újra véled honszerelmét.

Emitt lőn ím utószor tudott napja,
ki nemzetéért élt. Sebét ne feledd!
Érted vérzett, s minden magyarért,
mikor Segesvárnál minden elveszett.

Bújj a bőrébe, lúd tolla fegyvered,
napod ha kél, vagy épp nyugszik,
csodáld talán a hatalmas eget,
ő szólítja egybe ez ország tüzeit.

Nincs akkora vész, és annyi erő,
mi azóta ólomszín eljárt felettünk,
csepp bízvást ne küldene szava,
léptét követni ma eljött az időnk.

Nézz akár egy dzsidás szemébe,
vagy a bitóra Arad tornyai alatt,
egyenessé lőn büszke gerinced,
hol ép testben lélek nem marad.

Állj meg hát csak egyetlen percre,
bárhol ér e gyászos emlékezet,
idézed majd a költő sok szavát,
tudni fogod miként írt - csak neked.

Ne hidd el, nézd e mozgó képet!
Petőfi Sándor közöttünk hogy élt,
mondd el körötted mindenkinek,
mint emelt hősök közé szent lebegés.







SZABADDÁ SZERETVE
Szüleim emlékére


Emlékeim oly kevesek!
Homályból mosoly, egy-egy szó,
anyám illata, apám erős keze -
így
szabaddá szeretve
talán már sosem leszek.
Megtartó ölelésben
ők ketten magyarrá ringattak,
szív-meséik
élőn oly igazak -
mint égi mérce.
Melléjük vágyom néha,
de visszaküldenek,
tükröt mutatni,
néha kínban kiáltani,
hogy még nincs vége,
a Fény messze még.
Áldott legyen hű poruk,
s negyven évük
Örök Jelenné vált
összes perce!







SZOLZSENYICIN SORSTÁRSAI


ahol kalapáccsal zúzták a temetni vittek homlokát a tábor kapujában,
ahol Szibéria járt a piacról lelt káposztáért a kunyhó dohos zugában,
ahol a csontsovány a siralomházban üvöltő nevetve éljenzett, tapsolt,
ahol milliók váltak húshegyekké, ahogy a gonosz a földbe is behatolt
ahol ma is sír a térdelő muzsik fölött az útszéli pléh Krisztus
ahol ma vörös hóhérok vetik a keresztet, s tanítják a régi-új rítust

ott vitték apámat partizánok egy szál gatyában zajló folyón által,
ott hajtották krampácsolni, és kőtömböket zúzni a bányában
ott hozta vissza az életbe a moszkvai orvos, ki csak egy viccet mondott
ott szinte őrizni se kellett, hisz a távolságok kegyetlenek, nagyok
ott élt bennük emlék levesről, kenyérről, dohányról az otthon ízei
ott sírtak nyugat felé esténként ártatlan magyar bakáknak ezrei







TESZEK EURÓPÁRA!


Teszek Európára,
ki tizenkilencre lapot kért!
Végül meg is kapta,
mikor Trianonban
az igazság elvetélt.

Teszek Európára,
a büszke slágernőre,
ki máshoz nem is ért,
csak dúlni a védtelent,
ölni halomra semmiért.

Teszek Európára!
És nem kell zászlaja!
Elég nekem otthonom,
ha szívem szerint
piros-fehér-zöldben látom.

Teszek Európára!
Idehordja szemetét,
uniója merő hazugság,
jogról fogalma sincs,
bokánkra láncot kínál.

Elég legyen! Elég már!
Teszek magasról Európára!
Vak robotnak kellünk,
semmi egyébnek,
kamatra osztanák létünk.

Teszek a kamatra!
Hazugság maga a szó!
Dőre fejeknek csábszavak:
hitel, jólét, jövő,
de rég semmibe harap.

Teszek rá mit kínál!
Nem érdekelnek ikszek!
Ez az ország nekünk maradjon,
ha tetszik, ha nem,
meredjen akárhány kordon.

Új élet kél hűs romon,
S Európa most remeg.
Megérti a végére végre,
hiába pénz és hatalom.
Igazság nem jár kölcsönbe!

Ez itt az én Hazám is!
Mindig virágoskert.
S ha békén hagytak minket
sehonnai vigécek,
nekünk mindent megterem.

Ez kell nekik, a minden!
Nélkülünk kéne vagy mi szíjon!
Hát ebből nem esznek!!
Hazug volt, és az is maradt,
tiporni élvez népeket.

Teszek Európára!
Tatár, török, sváb, orosz,
nem mindegy nekünk?
Elmegy ez is végül,
mert ez is rabolni jött.

Üveggyöngyöt szórt szerte,
s a sok mohó, kába,
ki valóban mit sem ért,
eladta saját anyját
egy pofa bagóért.

Kocsmavers? Azt mondod?
Ne add a jó bolondot!
Teszel majd Európára,
ha jönnek a csekkek,
és dob szól a házadra.

Aljas bérencek szaván
bukhat csak el a Haza!
Mi magunk,
válasszunk új kertet,
és végleg maradunk.







TÉRDEN


amikor a csend megszólal
ahogyan az ég a visszhang
térden az ország csendben
aranyruhát ölt sok lélek

kérik tőled rég az áldást
suhogásra engedd szárnyát
ha jönnek fehérben angyalaid
néped hallja fényszavaik

reménységük add meg kérlek
remény töltsön minden szívet
reménység, hogy élni kell még
reménység hogy jön segítség

segíts meg hát most is minket
dicsérhessen minden ember
áldásod a csendből szólal
szívünk rá az élő visszhang







TORKIG GYALÁZATBAN

In Memoriam MMVI


Nem tudom mondani máig se minden bús percét,
zászlóinkon hogyan hagyott örök foltot a vér.
Felköhögni sem tudom a törvénytelen mérget,
porba alázta minden sejtünket a bűntenger.

Hiénák hízott hordája törte a nyelvünket,
tébolytáncba vitte zsoldos bot a történelmet.
Jó szavaink ellen ördögparancsra siketek!
Kóbor az utca népe, lelkünk sebe nem heged.

Bocsánat ideje ma se jön, röhög a talár,
lőtt szemek szétfolynak jognak szúette asztalán.
Kit hóhér keze tett oda, szól rólunk és ítél,
hasadoznak a kőtáblák Sionnak vén hegyén.

Megesett, s mert megesett, elmondjuk fiainknak,
óriássá nőtt fehér betűkkel szállt alá a Nap,
s míg szerteenyésztek nincstelen, bánatszőtt évek,
egymásért hazug a zsandár a törvény nevében.

Vas helyett véres kezek bankó köteget kaptak,
éjben suttog rémet újbádogos cellaablak.
Haragragacsos szív ha rebben is, nyög a bánat,
nemzetért nem kondít egyetlen hitcsorba harang.

Itt vagyunk mégis, torkig emésztő gyalázatban,
s nem tudjuk, mit tehetünk tán még egy nagy igazat.
Ó csalatva vesszővel hajtott árva nemzedék!,
Szabad fiainkért virágoznak majd hantjaink?







TUDJÁTOK


Hogy tudjátok, jó fiak, lassan elvérzünk,
Víg vigécek tapodják önnön nemzetük,
S bármit mond rólunk a zúgó nagy világ,
Szíveddel gondold e szent szót: Magyarország.

Hogy tudjátok, jó leányok, fogyunk mi mind,
Gyújtósnak alázták egy nemzet bölcsőjét.
De az sem volt elég, a fejfa is kellett,
Földrésznyi máglyát siratnak magas hegyek.

Hogy tudjátok, jó fiak, ki itthon marad,
Kiket belül a bánat lassan szétmarhat,
S ki maholnap unokának tarisznyáz,
Őriz ezrednyi álmot, s térdeplő imát,

Marad hát a kérges tenyér, szárazt kenyér,
Savanyú vinkóval búdat ha felednéd,
Körülvesz a sívó elrabolt pusztaság,
Lélekharang szava hitelből kondulás.

Hogy tudjátok, jó leányok, mi dolgotok,
Szemfedőt varrni vakulásig, aranyost,
Adjátok meg mindnek utolsó pompáját,
Ha marad kertünkben egy árva virágszál.

Úgy temessetek minket lazán és puhán,
Virrasszatok értünk minden halk éjszakán,
Mert nem volt még ilyen Húsvétja nemzetnek,
Hol a rögről hadba gurulnak a kövek.

Tarolva és száguldva jussáért indul,
Hogy reszkessen előre mind ki huncut volt.
Tudjátok és halljátok vén harang szavát,
Lássátok meg mind, feltámad Magyarország!







TUDOD ÉS HISZED


Múltad gyermekjáték, szívrejtett ünnepek,
mi rázkódó válladon néha megpihen.
Homályos tükörre fest jövőből képet,
míg hagysz kezedből elfolyni élő perceket.

Körülötted jár a Nap reggeltől estig,
álmod óvni ontja rád a Hold ezüstjét.
Lásd! Kezedben él a bor, s az áldott kenyér -
tudod és hiszed, érzed és éled mindig.

Az első szavadtól utolsó sóhajig,
vágyakból rakott falak adnak útszegélyt.
Könnyel öntözöd életed virágait,
és pazarlod aranyból való éveid.

Túl az égen, színről színre a Valóság
mindig elszalasztott szent igéket dajkál,
mert többet mond egy pillantás, mint bármi száj,
hogy kehely vagy te is, ostya és gyertyaszál.







UTOLSÓ ÓRA

Áldott Szüleimnek


Éji csendben, ha velünk rezegnek ritka percek,
feltolul minden mulasztott, s aranyló pillanat,
hisz' nincs már simítni ráncos kéz kezünkben...
csak az átszületés hoz hideglelős árnyakat...

Folyt: lásd kép







UTOLSÓ PARANCS /kép/







ÚJ DERES


Dózsa György most irigykedve tekint le ránk,
midőn éppen feledné az égett hússzagot.
Kér még egy esélyt minket látván,
hogy deresre húztak egy egész várost.

Izzó koronával, tűzvörös szemekkel
végső trónjáról lassan felemelkedik.
Zászlók lendülnek, rajtok óriás keresztek,
rendezi sorba sereglő talpasait.

Szik repedése eléjük csipkét terít,
sívó homok állni kéri a vad szelet,
felhőn át minden csillag néki világít,
a fákról a levél utána integet.

Ne késlekedj, Dózsa György! Nyög már a deres!
Fogunk megroppan, de ezt is kibírjuk majd.
Üzend, hogy sok kasza ismét egyenes!
Régen nem számoljuk rajtunk a botokat.

Temettünk közülünk nem is keveseket,
mordályerdő rakott itt húsból halmokat,
s míg pohárt emelnek cifra kő megett,
míves szavuktól az ország most megrohad.

Kínok közt könyörögtünk, röhögtek rajtunk,
láncunk nem mérjük, pőrén szennyig aláztak.
Szűk rács résén a fogyó távolt vigyáztuk,
hogy majd botot, vagy bitót hoz-e a holnap.

Kelj fel hát Dózsa György! Hozzál el mindenkit,
kunyhóból, pusztáról az utolsó pásztort!
Adj nékünk mostan még egy kevéske reményt,
vagy taníts meg, mint üljük meg a tüzes trónt!

Budapest, 2006







VAGYOK


vagyok a por az útról,
mi szelek szárnyán bejárta
a fél világot,
kezed nyomát ismerve
lábad nyomába eredjen,
s váltam meglelt nyomodnak
őriző hirdetővé

vagyok az esőcsepp
ki szelek szárnyán
jöttem a tengertől
s lefolyva arcokon
idéztem könnyet
vagy aszályban örömöt
térjek hullám hátára
fél világon által
híredet vinni

vagyok a morzsa
ezüsttálkán
s az utolsó korty bor
egy fakó kehelyben
lélekcsengettyű
mint élő hívó szó
meséljek égi kézművesről
mutassak meglelt lábnyomot
örömsírásra leborulni
íme az ember
porban és könnyben
ki mindenre emlékszik
mégis-mégis
örökké él
íme a lélek
itt vagyok Uram







VALAHOL TÚL







VÁLASZTÁS 2006


Idegenszívű csábos szavak,
sokasodnak régi-új tetvek!
Egekbe tör a talmi maszlag,
bankár-keselyűk gyülekeznek.

Átlagolt számok nevetnek:
Nesze, egyétek! Tolvaj-csomag!
Köpenyt fordítva hűlt eszmékkel,
elvtársi haszonra aratnak.

Térden a hon, ajkán beléndek,
parolát álmodik üres tenyér.
Pokolra hantolnak, emberek!
Ébredjetek végre, mert elég!

Létünk segélyekben mérhető,
a tőzsdéről nézve minden szép.
Garasra tarol négy esztendő,
sóvár fülek nem lelnek Igét.

Terelnek festett zsákutcába,
patyolatgallér és undokság!
Csillagot tennének templomba,
elvárva nem szűnő tapsorkánt.

Kamattal taposnak zöld mezőt,
de kiáltanak faggyúszagot,
csodálkoznak szegény paraszton,
miért csak nézi a parlagot.

Zsebünk túrja ki tudja hány kéz,
agyunkat mosnák híreikkel.
Árengedményt kínál a kalmár,
útszélen vetélnek éhesen.

Meddig hagyod alvó kis Hazám,
rólad ismét hét bőrt nyúzzanak?!
Lelkünket is zálogba adnák!
Tudd meg! Hazugul vagy ma szabad.

Véres tagló zúzza jövőnket,
hanyatlik halomra a magyar.
hamvaink jó szelet keresnek,
e tájon sírhely sem marad.

Bűzös fekély fakadni látszik,
húzzad tőből minden gyökerét!
Tépd! Áruló, ki sajnálkozik!
Szolgaság, vagy szabadság a tét!

Ez az az óra, ez az a perc,
mit rejtve-remélve vártunk,
hogy fejedet ismét felemeld,
s kezedben az öreg zászlót.

Lendítse lobogni tiszta szél!
Konduljon meg az összes harang,
hirdesse folyvást, míg égig ér,
szabad legyen itt minden magyar!







VÉGVONAGLÁS

Mahmúd Abbász-nak


firkászok idéznek
kamerák kerregnek
hírhéjják közt ott köröz
Gáza minden igaz halottja
és egyre súgnak a világnak
szinte könyörögve
a szabadságért
a békéért

firkászok hazudnak
kamerát elraknak
dobható kő után nyúl
kamatszennyes hódító
és vonyítva ordít
vétót vonaglik
igazak ellen
a bosszú népe

felállva tapsol a világ
kősuhogáskor megírják
zarándoklatra az útlevelet
negyven évre a pusztába
nem marad lángoszlop
csak utánuk a rablott javak

mert bizony mondom néktek
így lesznek elsőkből utolsók










ZARÁNDOK

Ungaro Camino
Verecke Zászlósának


Zarándok vagy Te is, én is!
Magyar zarándokok jámborai.
Vaj'h derül e felette fenn az Ég,
áldja-e majd nevünk, s lépteink?

Zarándok vagy Te is, én is!
Verecke óta űzött szent vadak,
Kinek rovását tűzre vethetik,
bár éltében mindig hű marad.

Zarándok vagy Te is, én is!
Ölts hát velem fehér darócot!
Szólítsd közénk népünk szentjeit,
akkor is, ha mi már nem vagyunk.

Zarándok vagy Te is, én is,
bújó ösvényen itt, s majd fent!
Tudjuk, Boldogasszony megsegít,
mikor az ország néki hajt fejet.

De addig zarándok Te is, én is!
Mi őrzők csak öltözzünk fehérbe,
s dobjainkról messze hangzik
dörgő, rőt századok véres éke.















 
 
0 komment , kategória:  Lengyel Károly  
Amiért a harang szól – Nándorfehérvár 1456
  2019-07-22 17:30:18, hétfő
 
 







"AMIÉRT A HARANG SZÓL - NÁNDORFEHÉRVÁR 1456"


A BVSC Zugló Közhasznú Egyesület, Foltán László olimpiai bajnok és Janek György szakosztályvezető szervezésében immár tizenegyedik éve állít emléket a Hunyadiaknak az

"AMIÉRT A HARANG SZÓL - NÁNDORFEHÉRVÁR 1456" című nonprofit rendezvényén.


A rendezők célja a kultúra különböző színtereinek együttes megjelenítése, mint a történelmi ismeretek és a hazaszeretet, hagyományt teremtve a humanista gondolkodásmód népszerűsítésével az egészséges társadalomért.

Abban a szerencsében volt részem, hogy idén részese lehettem az eseményeknek, a szervezők előzetes meghívása alapján.

Az Országgyűlés 2011-ben, az ostrom 555. évfordulóján nyilvánította július 22-ét a nándorfehérvári diadal emléknapjává. Az állami szervek és a civilek összefogásával a BVSC-Zugló szabadidő szakosztálya - a Civil Összefogás Fórummal közösen - tizenegyedik alkalommal rendezte meg az Amiért a harang szól - Nándorfehérvár 1456 eseményt, amelyet az előző években helyszínül szolgáló Hősök tere helyett ezúttal a a közel 700 férőhelyes Hunyadi sétahajó fedélzetén tartották meg tegnap.

A megemlékezést Erdélyi Lajos, a Honvédelmi Minisztérium humánpolitikáért felelős helyettes államtitkára nyitotta meg. Mint mondta, a nándorfehérvári csata hőseinek hazaszeretete és odaadása a mai kor emberének is példaértékű, hiszen az ütközet a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb, legdicsőségesebb eseménye.

A résztvevők közös koszorút bocsátottak a vízre, így adózva a nándorfehérvári hősök és Hunyadi János emlékének. A meghívottak minden Duna-hídnál harang- és énekszóval emlékeztek az 1456-os történelmi győzelemre.

A rendezvényen megemlékeztünk dr.Schulek Ágostonról, a magyar sportmozgalom kiemelkedő alakjáról, a Civil Összefogás Fórum alapító tagjáról, aki úgy eszmei, mint tevőleges támogatója volt e hagyományossá vált rendezvényüknek.

A hajó külön megállt a Margit-hídnál, ahol a tragikus balesetet szenvedő Hableány áldozatai emlékének adóztunk néma csenddel. A jármű a Rákóczi hídnál fordult meg, majd visszatért a Batthyány térhez, ahol a Szózat és a Magyar Takarodó hangjaival fejeződött be az emlékest.


Képgaléria

Link

















 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
Zorán: Kell ott fenn egy ország...
  2019-07-20 22:30:27, szombat
 
 







Zorán : KELL OTT FENN EGY ORSZÁG...


Dalszöveg

Dalszerzők: Chris Rea


Kendőbe zárta ősz haját
Ahogya régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el

Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk-Isten tudja miért

Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

Felnött az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem ért
Egy kőre hajtja kis fejét

Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti már fel ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el


Zorán: Kell ott fenn egy ország...

Link



SlidePlayer

Link



































 
 
0 komment , kategória:  Zene, zene, zene...  
A Lajtán túl - Európát védő fiatalok
  2019-07-19 22:45:34, péntek
 
 







A LAJTÁN TÚL - EURÓPÁT VÉDŐ FIATALOK


"Minden héten, minden nap, minden órában - az illegális migránsokkal teli hajók elárasztják az európai vizeket. Invázió zajlik" - figyelmezteti a törvénytisztelő embereket a Defend Europe mozgalom.

"Ez a hatalmas bevándorlás megváltoztatja kontinensünket. Elveszítjük biztonságunkat és életmódunkat, és fennáll annak a veszélye, hogy az európaiak kisebbségiek lesznek a saját európai hazájukban" - vetíti fel a jövő aggasztó képét a Defend Europe.

A nemzetközi szervezet egyik szóvivőjének, Martin Sellnernek tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

- Szóvivő úr, az Önök mozgalmát jogi fenyegetések is érik. Van-e megfelelő agytröszt a jogi védekezéshez?

- Igen, természetesen. Elvünk: Mindig ragaszkodj a törvényhez. A Defend Europe küldetése azért is sikeres, mert kezdettől fogva a mai eseményekig minden akciónk és cselekedetünk száz százalékig a törvényesség határain belül mozog.

- A migráció mögött az alvilág áll. Embercsempészek Afrikában. Korrupt politikusok Európában. Milyen kockázattal néznek szembe a Defend Europe aktivistái?

- Azok után a hamis vádak után, amelyeket a radikális baloldal peremcsoportjai zúdítanak ránk, reméljük, hogy most elfogadják megfigyelőként az első valóban független NGO-hajót: a C-Star-t. Ez a küldetés szerte a világból vonzott együttműködőket, így minden további törvénysértő akció akár a nagypolitika, akár az antifa részéről, megmutatná az embereknek: mire képes a radikális baloldal, hogy mozgassa migrációs programját.

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Magyarország miért jelentékeny tényező a Defend Europe mozgalomban?

- Magyarország több mint egy pont, egy szimbólum az európai nemzetek és a Defend Europe harca számára.

1. Magyarország népe a történelemben nagy önbizalmat tanúsított, magatartása és kulturális jelenléte minta ezekben a mostani időkben is. A nyugati országok összeomlanak az identitás megsemmisülése miatt.

2. A magyar népnek van tapasztalata a kommunizmus révén ahhoz, hogy elkerülje a szocialista-kommunista politikát. Míg Nyugat-Európa az EU-val egyre inkább Második Szovjetunióvá válik, a kelet-európai népek valóban szabadok.

3. Magától értetődően: mi rajongunk az Önök miniszterelnökéért. (,,We adore your prime minister! ,,) Orbánnak van mersze kimondani a kényelmetlen igazságokat, és tesz a PC-politikára. Az ő politikája Magyarország népét szolgálja, és nem valamelyik harmadik-világbeli országot.


Link























 
 
0 komment , kategória:  Média  
Farkas Árpád
  2019-07-18 21:00:19, csütörtök
 
 







FARKAS ÁRPÁD


Farkas Árpád (Siménfalva, 1944. április 3. -) Kossuth-díjas erdélyi magyar író, költő, műfordító. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005


Farkas Árpád Válogatott versek


Link








ANYÁM


Esengett: maradjak. Útra kellett kelnem.
Hagyott egy darabka kéklő eget bennem.
Kifeszítettem és merre vitt az utam,
jó hazai földből belé Földet gyúrtam.
Benépesítettem tájakkal, arcokkal,
csikó tekintetű szomjas csillagokkal,
áldottak hitekkel, álmokkal az esték,
néha elringattak, néha vérem vették,
s megtértem csikorgó bolygómmal végtére,
görgetem, pörgetem: derüljön a fényre,
anyám is hadd lássa...
Szólítja is fiát:
,,Eredj, lelkem, hozz egy ölnyi aprított fát."







BALLADÁCSKA


Havasi szép, fehér alkony,
szürkülödő gyermekasszony
szoknyáján kuporgó
csibe-csillagok.
Felsüt a hold, átvilágít
kicsi ingén, idelátszik:
kilenc gyémánt veseköve
felragyog.

Jobbra hajlik: kökényágra.
Balra hajlik: zuhanásba,
temető a férfi ágya
már neki.

Ő szüli a csillagokat,
makk héjából bölcsőt farag,
s rengeti.

Érte esők esedeznek,
lombos erdők fenyvesednek,
nincsen álma, nincs hazája,
csak ez a kis balladácska.







BÉKESSÉGET


Békességet az ingen innen,
s szabadjon kissé bennebb hinnem -:
bordák közé!, hol szívkopoltyúk
tátognak, miként kóborolt tyúk
vágott nyaka a kés utáni
levegőért esd délutáni
sanda, méla mészárláskor,
s hogy máskor jön el az a más kor,
midőn én szelíd szeppentségem,
riadalomban földön-égen,
félőn hívén, hogy -: alvó bomba,
fölcsavarodik toronygombra,
konzervdobozra, málló rönkre,
oltván ,,kanócát" mindörökre -;
s hiába jönne még oly téboly,
melyben az éltünk mélán szétfoly-
ik! - dadogván, szemmel verve
sem épül meg az ember verme,
s unokáim egy másik nyelvben
nem ismerik a semleges nem
nemét, csak igenét, tanát...
...... ........... ........... .........
e békességes robbanást
szabadjon kissé bennebb hinnem
rólam lemálló minden ingen -







BORDAL


Esztelneken csurog a must,
vörösén hatvan évem átdereng,
oly direkttermőn éltem én,
megpattant belé halánték, szem.

Hatvan esztendőm folyik el
szakállán vén időnek, falunak,
aláfolynak bíbor pörök,
szemét csípdesik vadludak.

Halottak napja. Sír a tök
s a berbécs alatt a parázs.
Megremegnek a temetők,
jönnek a mustra holt anyák.

Ne igyál, fiam, mi iszunk
mustot most, az angyalát!
Halottak táncolják körül
az udvart és a vén szobát.

Anyánk, nagyapánk, eleink
fénye egy szőlőszemben felragyog,
s hatalmas időprés alatt
folyik a most s a must.

S megjön az ezredes. Inni a lét.
Szőlőszemek villogásán
látni, hogy hatalmas
tét volt a lét.

Hatvan esztendő. Elszelelt.
Csurog a must.
Anyámhoz, asszonyomhoz bújnék.
Most. De most.







BŰVÖLŐ /ŐSZI SZÉL/


Fújj, szél! - indulj most át a kerten,
sziszegve, napraforgók lámpái alatt.
Kúszik felém az éjben a krumpliinda szára,
ne hagyd, hogy megkötözzön nyíló álmokat.

Skihűltnyaraktüzévelacsipkebokrotgyújtsdfel,
a kökényízű éjben izzon már föl a som,
csattogó vadvizeknek magánya égre keljen
belőlem nyíló csöndes, denevér-szárnyakon.

És simogasd az öklöt, amelyen álla nyugszik
a tűnődő parasztnak - eres, megfáradott.
Mint magvaváló szilvát, úgy bontsa ki most is
a hajnalok gyomrából a lüktető napot.

Szél, ó, szél, ne hagyd, hogy puha kóca
a nyugalomnak befonjon mindent, ami él -
Süvíts át rajtam, s röpíts fel a Holdba,
te puha-vad és szelíd őszi szél.







CSAK CSEND NE LEGYEN


Hallgatag hajnalok tömbjéből kipattanó
vékonyka hangok, áradjatok a rétek
csillám partjain, csendüljetek
margaréták tányérain a zümmögő virradatban;
hársak, hangoló utak xilofonjai,
szólaljatok, ha végighúzza rajtatok
rózsaszínű ujját a reggel.

Kutak, ó, kerekes, gémes kutak,
nyikorogjatok; vödrök, a mélység
csobbanó ingereinek bólogassatok:
cserepek, ti csip-csup cserepek
az álmaim felett,
csattogó szárnyak legyetek,
fölröpítsetek!

Harsogjatok leffegő fenőkövek a kaszaéleken,
tömpe üllők a kalapács alatt

...embereim, ó esengve kérlek,
adjatok nekem egy cséplőgépet,
zümmögjön nekem,
vonítson nekem!
csak csend ne legyen!
csak csend ne legyen!

Mert itt a csendnek csönd az ára,
mint boglyák alján a nyirok; sárga,
a gondolat benne illó, vékony,
mint futóhomokon a keréknyom.

Aki itt él, az mind így éljen:
lobos idegekkel fogózva a szélben,
ne hagyja, hogy a lomha nyugság
gyapjas juhai elringassák.

Legyen fenséges kínnal boldog,
álmait tartsa vaskenyéren,
ne várja, míg a hullafoltok
kiütköznek rajtuk kéken.

Hát így élek. Én ébresztem a hajnali
szelet, én röptetem szét a csillagok
piros katicabogárkáit, küldöm morajos,
hosszú útjára a hangot.
Delejes, vad zuhogást akarok,
a munka robajló ritmusai ropogtassanak,
ők vegyék ormós tenyerükre
ormótlan álmaimat.







CSIKORGÓ


A szerelem bennem hánykolódik.
Halkan! - csak észre ne vegyed!
Úgy tűnik néki: megalázták,
s most súrolja bent a mellemet.

Mert belém ölelted azt a férfit,
ki egykor téged megölelt.
Cipője sarka kopog bennem
folyton, míg melletted megyek.

És velem van boltban s piacon,
és fát vág és verset ír velem.
Föléd hajolunk - én nézlek hosszan.
S ő megcsókol téged csöndesen.

Mert idegen bennem az a férfi,
mint fogaim közt a nyers homok,
a párbeszédekben sziszeg némán,
és hallgatásunkban csikorog.

Az éj markában mellém fekszik,
hasonlítunk, mint két dió.
Az éj markában megfeszülünk -:
melyik az összeroppanó?

S már hiába minden nyakas mentség,
e csikorgás őröl, eltemet.
A szerelem sír a csontjaimban.
Halkan! - Csak észre ne vegyed...







DÚDOLÓ


Havazás lennék, lengőű áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.







EGYSZERŰ


Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.

Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.

A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.

S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.

Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.

Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.
(1992).







ERDEI HÁZ


Ablaka levélrésnyi ég,
páfrány a zsalugátere,
nagy madár szárnya a tető,
megunja, s elröpül vele;
dörömbölnek a padlaton
alulról holtak, hűlt szerelmek,
minek mindég bolyonganunk:
nyughassanak, kik elpihentek,
áfonya s ménta lengje be
emlékek foszló illatát,
s szürcsölgessünk az elmúltakkal
aranylón illanó teát.
Nincs-ház ez, persze. Álmodom.
Szelek pörgetnek, évek,
de ha nem lesz majd otthonom,
s szállást keres az ének,
jó lesz majd benne laknom.







ERDÉLYI ASSZONYOK


Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább 150 év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül, s keres - ezredvégen -
szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s kelet minden fűszer-
számával fűtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellem-óvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezeréves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondezcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmatosan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
Cigány szeretők, örök fél-, negyed-
zsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar asszonyok,
hódoltam eleget, sokasodjatok!

Hüvelyklábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok,
s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.

Asszonyok, drága, Kárpát-medencét benépesítő
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok -
De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de már csak hódolok -







ESZMÉLET


Én azt hiszem, egy hajnalon
egész az erdőig sétálnak fel
a kaszálókról mind a fák.
Ha már az ember is megroppan tőle,
hogyan bírhatnák éppen ők
a farkasordító magányt?

Voltam úgy: kongó
konzervdobozként tengtem,
s dobáltak huzatos terek.
Ha villamoson asszonymellhez
ért a testem,
megperzselte az ingemet;
s mivel még hittem:
minden
rajtam kívüleső dolog megaláz,
kiült arcomon a zörgő,
szalmasárga láz.

S lám, hiába kong tokos
makacsság a törvények között,
kikönyökölnek belőlem
a legemberibb ösztönök;
balhit szétmálik,
meghal az önzés,
s vele porlik el a kín.
Nem nőhetek fel céltalan
a roskatag magányon,
miként a körmök nőnek meg
a holtak ujjain -

S míg megalvadna testemben a vér,
kell legyen szavam, mert
lehet:
nem néztétek meg jól
a parti fűzeket,
a vízrehajló sokszáz
csókos csobbanást,
sem azt, hogy mért sírnak
a szélben
a kaszálókon mind a fák...







ÉNEK


Élni kell, ugye,
gyönyörüm!
kötélen repked az ing.
Ropog a levegő köröttünk:
Nőnek a gyermekeink.

Ők írják dalunk is maholnap;
Megfagy az ing odakint.
Karjával integet ő -
Voltam ki voltam
Szószaporító korban
Írógép-billegető.

Élni kell, ugye, gyönyörűm,
Szigorú télben az ing.
Ropog a levegő köröttünk.
Nőnek a gyermekeink.







FEHÉRBEN


A hegyek alatt alszanak a falvak,
ráncos kis öklüket szájukba veszik.
Bajszukon sás susorász,
fölöttük fagy sarabolgat,
hajukat havak lengetik.

Halántékukról fölröppen egy-egy erdő
s mindig csak pernye, mi visszahull.
Fejük alatt a sárga ég: a rőt törek
zizeg, tapodják kis betlehemesek,
de jászoltalanul.

Aludjatok csak kiterítve, szépen.
A szuszogást majd gondozza a szél.
A fájdalom pirosa úgyis észrevétlen
üt át, mint gézen a vér.










FEHÉREGYHÁZA, 1849


Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat
e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek;
mélyében fojtott forradalmak hálnak,
s gondolja, addig is még
eljátszik Veled.

Fogai között forgat. Tört cseresznyeszárak,
merednek mennybe fénylő csontjaid,
csupán az inged hófehér világa
rothad a mélyben, férgeket vakít.

Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy
veled játszhat. S csak tépi magát: szeret-nem szeret?
Erdély hegyei közt a kósza árnyak:
meg-meglazuló idegrendszered.

Hálónk. Vergődünk benne némán.
S szavaid is, a cikkanó halak,
nőnek az álmok morzsa-maradékán,
s szunnyad a nép villámos ég alatt.

Ne bántsad érte, Sándor,
elég kín így is az, hogy szomorú
fű nő Segesvárnál, a koponyádból,
s még dúl a mélyben az a háború.







FEKETE KARÁCSONY


Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek,
annyira hevültek ma körül a szívek. Ártatlan
tekintetek szaladnak az égre -: Jézus meg-
született?; valóban megszületett volna Jézus?
Templomaikban papok, törekként zizegő egek
alján költők ámítanának alázatra hajló főt és
szívet - de már nincs mit, nincs kit.
A tavalyi véres karácsony heve, színe-fehérje
odalett március lefutó vizeivel, felitta
június heve, s itt áll térdig-derékig adventben
egy becsapott nép, üres tenyérrel -: ha jössz,
színed előtt állok, Uram! S nincs az Úrnak ma
színe, van néki csupán színeváltozása.
Becsapottan, nyomorba zúzódottan még felhányódna
a lélek, de kifosztva legszentebb tartalmaiból
vagy elalszik léte partjain, vagy felhorgad.
S lám, feltüremlik.
Fölkorbácsolt dühe szilaját csak ez a karácsonyra
szóló áhitat szereli le néhány tétova percre,
midőn az üres tenyér zsibongásával simít végig
szerettei arcán, csaknem bocsánatkérően -:
dolgoztam én, viaskodtam én e szeretetért,
s csupán ennyi maradt belőle - rándul hát
ökölbe az a kéz, s a maradék reménnyel el-
röppen egy lőttlábú angyal.
Hűlt helyén gyermekek maradnak, gyanútlanul
faggatódzó gyermekek -: holnap mit eszünk, Uram?
Fekete karácsony jött ránk, vergődünk
zúzott angyalszárnyain, veséjét, máját
tépjük -: esszük magunkat, fiam!

1990. december 24.







HAZATÉRÉS


A szülőföld ölébe felkap.
Csucsujgat: megjöttél szentem,
zavartan kabátgombommal
babrál, s kicsit meglepetten
tapogatja ki azt az egykori
gyermeket bennem.

Neki ad enni. Nógatja: játsszék!
Kóré-muzsikával duruzsolgat.
Örök anyai kérelemmel
adná kezébe csörgőnek a Holdat.

Ó, hogy menne is a gyermek
játszani, játszani - végre!
Rajzosra söpört udvarokban
pitykét röpítni az égre,
hintázni vaskérgű fákon,
csengő füvekre leborulni,
hunyóban,
titkos pincemélyen
pici lányokkal összebújni...

...késő. Elmúltak mind,
amik voltak.
Nagyapám féltő térdein is
nyirkos gyökerek lovagolnak.

S mégis, minden konok
ködökön átég
valami nyugtalan,
vékonycsontú játék.

Az űz és az hív megtérni rendre,
apró pofonokat osztó
óvó szerelemre,
dérrel, derűvel
mindig fényre állni,
szívdobogásnyi csöndben
ismét eggyéválni,
ó, hogy csitítatlan nőne föl az égig,
ahol csak a szelek
hűs csókjai érik -!







HATÁRÁTKELÉS


Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
bor-pirosra kerekedve;
utánunk a tűzszikrákat
apám szórja; ceruzámat
hegyzi éppen halbicskával:
világítsunk a világgal!
Jácint-szemű kisleányom
hintázik a holdvilágon,
sírdogáló kiskendőjét
én asszonyom lengeti.

Fut a vonat, krumpliföldek
partján ringó kicsi őzek,
bokrok, dombok, fenyves-ország,
piros-pettyes-csipros-orcák
tejet ivó szuszogása,
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca - és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem - minden kincsem
és koloncom - menekítem:
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljátok, vámosok!







A HÉT TÖRPE


Egymásra rakva
virágok, kések;
megyek az ősznek,
megyek a télnek.
Félholtra álmodott,
őrizett jonhom
késeknek érzem,
virágnak mondom.

Semmiből építnem,
mértékkel hinnem -
hét törpe éber
az idegeimben.
Ácsolják mosolyom,
düheim pányván,
szikrázik szívemben
hét pici csákány.

Sebaj, ha kitetszik:
göcög az ének,
foga fehérje
Hófehérkének...
Kimarjult szemmel
ne kéne látnom
kincsekkel való
elároklásom!

Dolgos tüdőmet
többel, jobbal,
szálló madarat
síppal, dobbal,
késeket virágok,
virágot a kések...
Megyek az ősznek,
megyek a télnek.







HÓ AZ ALPOKBAN


Fehér ingek gyönge vászna
ropog fönn az éjszakába,
mintha sóhajtásom Holdra
szálló törött szárnya volna,
mintha vándormadár lelke
akadt volna fönn remegve.
Hej, hiába keltem útra
Óperencián is túlra:
oberEns-en, Inn-en innen
nincs egy hitvány váltóingem.
Európa hídján állok,
körben ingben a világok:
Amerika rátűrkőzve,
Ázsiába törülközve,
piroslik Afrika bőre,
világít az inge tőle -;
------------
csuda egy híd, hatalmas is,
kutya vizel alatta is!
Fehér ingek gyönge vászna,
kitettek a holdvilágra,
süti szemem a Mindenség,
s mielőtt még megvakulnék,
nekivágok Hannibállal
hatvankilenc elefánttal!

Innsbruck, 1969. október 20.







HÓFÚVÁS


A havazás nagy körhintáin szállnak,
szédülnek a szélben a falvak,
porzik az égre a poroszka út.

Gyufaszál lobban
a hegyszorosokban,
s a hét kicsi törpe
rőt lobogója ránk
szabadult.

Kapja a szél, s már indigó éjben
szórja havát szanaszét.
Szilvalekvár tetején viríthat
így a penész!

S gyűl a fehérség bűne már bennem:
pelyhek galoppja a
mellkason át.
Hamari tej gyűl a csecsemőmellben
ilyen idejekorán.

Fut, fut a hó, a kis hegyiló
bokája benne meleg.
Élni a hó alatt is lehet jó,
de csattogó szélben érdemesebb.







A HÓ SZAGA


Ujjaim fehér árnya végigsiklik a tájon -:
üvegesedik fűszál; körme alá fú a répaszedő.
Kutyák köhögnek valami távoli vackon,
fölherren itt is, ott is egy csókasereg.

Gőzölgő nyájak nyelik a ködöt a sípoló
tüdejű őszben, vastagodik, melegít a trágya szaga.
Csordultig telt türelemmel az arcok
nézik az ingó-lengő, ötágú holdfényt,
s hirtelen
tenyérnyi
fény gyúl egy távoli csúcson,
nyers fuvallat kél -
s kitágult orrlikkal, tülekedőn
fölágaskodnak mind, mind,
föl------------------
amerről idecsap
veszély és tisztaság szaga -
a HÓ!







AZ ISZONY ELLEN


Jól nézünk ki immár:
- plötty! -
s marokra fog rögtön a borzalom.
Pedig csak egy árva vízcsöpp
préselte át magát a csapon.

Egy nyikkanás - s a házat
csillagok közé röpíti föl - a sokk...
Összerándul odabent az ember,
s elharapja
a puliszkavágó madzagot.

Hányik az asszony. Kezét hasára
fonja s számolja a perceket:
egy... három... öt...
Lassan félőrült már az a gyermek
az ujjak rácsai mögött.

Csak én, a kihajtott ingű
naiv kölyök,
megyek, hadat toborzok az iszonyok ellen -
s megütközök.

Hé! ami csók van a világon,
idegyűljetek! Önfeledt ölelések,
simogatások, legyetek hadaim!
Ti, kiknek idegeit föltekerik a gépek,
ne hagyjátok, hogy arcotokon
sötét foltokban üssön ki a kín!

Hé! kézszorítások ezer éven át
összekuporgatott melege!
Nem érzitek? Egy naprendszerbéli bolygót
lehetne üzemeltetni vele!

S ti csak néztek: mért kiabálok?
Hangomtól átrándul rajtatok az iszonyat.
Nincs mit tennem, megadom magam.
Hatalmasabb.










JEL


Szél veri ezt az erdőt,
csont-fái világítanak.
Kifuttak belőle mind,
gyanakvón kerülik megint
az óvatos vadak.

&#213;sz ez. Zabáló, vad!
Még rág a csontokon...
Hallom a halk
ujjperec-roppanásokat
a torkomon.

S hunyorral, mint ki íjat ajz
- fogat foghoz szorít -,
horgas ujjal feszítem le
torkomról ujjait,

s kékké feszülten, reszketeg
könyörgöm: most, míg még lehet,
én barmaim, most fussatok!
Meneküljetek!







KATARZIS


A tüzet ki gyújtotta meg bennem?
Csontjaim között már zöld tüzek sírnak,
foszforos suhogás hasogatja testem.
A tüzet, a tüzet...
- én nem ezt akartam,
mikor magamat csontig kitakartam,
mikor révülten rendre belém szálltak
öröklétre vágyón a mulandó tárgyak,
mikor a Holdat is meleg számba vettem:
borzongó, hűs fénye bennem melegedjen,
a világot vágytam homok-szomjúzással,
nem elégni benne lassú lobogással.

Immár füvek zúgnak bennem,
töredezett dárdák,
csorbuló életüket
idegeimbe vágják,
levelek suhognak
húsomban, mint a penge,
barna rozsda hull
az éles levelekre,
csatorna karokkal
zörögnek a házak; -
minden ellenem kél,
legbelülről támad:
ha már magamba engedtem a kinti világot,
füvet, fát - mi öröklétre vágyott,
ha már látomások gyűrüzése éltet,
mért nem pólyálgatom azt az öröklétet?
Ezért a kín,
a benti világ ezért lázad.

Huszonegy esztendőm nem bírja felinni e lázat.
Bolydult egyensúllyal e korban mit kell tennem?
Jaj, a tüzet ki gyújtotta meg bennem?
*
Ó, édesanyám, nézzed, nézzél:
már a férfikor dereng föl
vézna testemben
a szomjas, vad tüzekből.
Csupacsont a lábam,
mit éles dróton rángat,
timsóval dörzsöli
fölsebezett számat,
tüzelő homlokom
h&#251;vös falhoz nyomja,
sós veríték csordul
rólam patakokban.

Maszatos kölyökként ismét hozzád bújnék,
virág-tenyeredbe halkan lesimulnék,
csitítsál, pólyálgass kenyérízű szókba,
szirom-ujjaiddal simíts mellkasomba,
füveim fegyelmezd az
örökzöld rendbe,
gyöngyharmatot hintsél
éles levelekre,
házaimat tereld
feszes sorba bennem,
az álmaim lakják,
nekik építettem.
*
Tűz, tűz, gyönyörű,
mellkasban lobogó liliom-máglya.
Füst, füst, keserű,
anyáink szétmálló hatalma, álma.
Égnek a rétek,
vaserdők égnek,
füveknek, fáknak serceg a zsírja.
Gyermekkor csengő-nagy rétje
toporgó táltosát esengő tenyerű lángokkal hívja,
utólszor hívja.

Tűz, tűz, gyönyörű,
nem ég el vasfű,
se vasfa.
Szilajon rándul a világ,
szelídül acélosabbra.
Tűz, tűz, gyönyörű,
mellkasban lobogó lángok.
Szemüregemig lobognak:
pirosló, hajnalló egekre látok.







KORA TAVASZ


Ugye lehökken majd a hó a hegyekről, s a lét
fehérbe göngyölt, szuszogó romjai kiderülnek;
lecsusszan majd a hó a tájról, s kitakartan
lüktet egy falevélre rozsdállt, idefeledt
őszi álom, s a hó alatt való szemét kupacai -
lib-lob - ugye majd tovatűnnek? S ha hámlani
kezd ez a téli világ, kitekerődzve a fagy
patyolat gézeiből, majd csak kibuggyan igazi
arca, ha lassú földkérgi fagyokat ütnek át
konok mag-kobakok; s hogyha leszottyan az
ágról a hóprém, dús nehezék, rügy-fejét
emeli, föl!, föl!, a fagyönggyel terhes ág is?
Míg a napra kicsordul a föld zöld vére; a f&#251;
s a vetés, ugye nem lepi el aláhabzó hólé
a földjeinket? Mert szigorú télre vad tavaszok,
nyarak s zord őszök jöhetnek,
de férfierők is fűtik e földet, hőtől-
hótól vacogó évszakait,
s kiengedi markából a fagy
iderekedt énekes madarai torkát, ugye?







LÁNYOK A TANYÁN


Holdbéli kutyaugatás, hó: fehér suttogás
áramlik, iramlik, örvénylik a tanyán.
Ó, lányok,
mint a befőttet, ide
eltett a szükség télire,
szalicil-hó hull, bőrötökre simul
puhán.

Romlatlanjaim, ti - ugye iszonyúak az éjek?
Az első szerelmek jönnek, sorra mindenik
idetéved -
kapar a küszöbön, matat a kilincsen,
s - reccs! - leng a szélben
a palánk...

Egy simogatás kéne csak;
fölvarrni hulló álmokat
vagy egy inggombot
legalább - -







LOVAS


Fölmárványlanak téli éjszakák,
kutyák ugatják horkanó lovad,
galoppal, trappal vágsz az éjen át,
mely behavazza ifjúságodat.

Sovány gebe, csonton-csont hegyiló
patkója alatt sírdogál a hó,
sörényét rázza, úgy tündérkedik
szertezilálni ifjú éveid.

Micsoda táltos! Parazsat evett
elhagyott tűzhelyen; s szalad veled
otthont keresni végre, négy falat!
S föllelni forró ifjúságodat.

Lehet, hogy majd a távol pislogó
fényei előtt elhalkul a hó,
de sohasem a fagy, a fehérfogú tél,
a fölmárványló néma szenvedély!







MAGYARORSZÁG


Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.

Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.

A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.

S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.

Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.

Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.







A NEVETÉSED


A pici ezüst harangokat ki rejtette el benned?
Mikor születik s meddig bolyonghat
bordáid alatt az a kicsi meleg szél,
mely csengve az ezüst harangokhoz ér?

Folyók is csoboghatnak benned.
Szemedben smaragd erdőkre, hegyekre látni.
De milyen derűvel lehetnek áldottak a mélyben a rétek,
honnan felém csordulnak most a nevetésed
fehér margarétái?

Mert féllábon ugráló, rövidnadrágos
víg kölyök vagyok én ilyenkor.
Belebokszolok a levegő puha gyomrába
és csilingelő vaskarikákat kergetek,
vagy biciklicsengővel csengetek -
Szétrebbentem a parkokban a szerelmeseket.

Mind, mind gyűljenek össze az öröm
porcelán ragyogású kupolái alatt,
igyák beláthatatlan tiszta mélyekből
felbuggyanó ezüst hangjaidat.
Kalászok csengését,
hegyek ébredését, erdők örvénylését
érezzék ők is, amikor nevetsz,
s a hangodból felzúgó
nagy, zöld vízeséseket.

Zuhogj, zuhogj, édes áradat.
Mosd le bőrömről a sót,
szemem alól sötét árnyékaimat.
Napi fáradtságok görcseit
oldd ki bennem, ha lehet -

Halálig őrzi tisztaságom
a nevetésedet.







NYITOTT ÉGBOLT


Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is felbizsergő, motozó ujjatokat.
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeton,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem

1990







AZ ÖRÖK HÓ HATÁRA


(,,...Mert Farkas Árpádként beszéltem,
Irgalom számomra ne legyen!
Tömöm e verset puskacsőbe
És szétloccsantom a fejem."
Vári Fábián László: E földről)


A puskacső, ha tömve verssel, hallgat,
fojthatod virággal, nem sül el;
nem robbantasz virág-vers forradalmat
űzött szíved vad billentyűivel.

A puskacsőt térden ketté kell törni,
s marad markodban fém- és fahusáng,
modern-mód magunk keccsel öldökölni
segít a bősz Balkán-orángután.

Tort ülni, lám csak, végül eljövének
új idők vadjai, s már szilaj gizgazok
úszulnak torkodra - sikolt az ének,
amivel maradsz - s én is maradok

az örök hó határán, itt. Hát: fennebb!
Mint kit Isten jól már nem lakat,
s mint kivel csak Szaharát etettek,
országhatárt falok -: vadhavat

emésztek - messzeséget! Béna angyalok
tudják így magukat mennybe-enni,
fegyvertelen csak fönnebb, merre csúcs ragyog -,
még akkor is, ha nincs odafönt semmi.







ÖZÖNVÍZ


Ropog a kert, a bokrokat
forgatja már a sárga lé,
mohón a hídlásba harap,
zúdul a csűrkapun elé.

Fölkapja Illés szekerét
sarjústól; s fölpuffadt lovak,
döglött malacok ázalék-
naszádja nő az ár alatt.

Főzőtök-bálnák, paripák
törik a házat, rengetik,
lemarják jobbágykék falát,
a pince torkig megtelik!

Nézi a székely, könny csurog
bajszára, reszket, úgy kacag:
,,Vigyed, uram, a házat is,
vigyed, ami még itt maradt!

Vigyed az asszonyt, kölyköket,
a böjtöket, az éjszakát,
vigyed a gólyafészkeket,
lássunk világot legalább!"

Dühöng az ár, s az ég alól
rongy falvak úsznak mennybe fel.
A bárka késik valahol,
a víz, a víz csak énekel.







SIMOGATÁS


Ha a szavak bennünk néha elégnek,
tovább süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.

Halk áramlásban nyugalom lakik.
Kibontja ujjaim -
tenyerem szirmait,
s míg arcodat puhán
átlengi valami virág -
átveszi kezem minden hangulatát.

Az eddig tapintott dolgok
most bőröm alatt égnek,
az eddig simogatott arcok
most arcodhoz érnek,
s mert eddig embert is bántott már e kéz,
- most arcodhoz ér, s önmagába néz.

Ha már a szavak bennünk néha elégnek,
nagyon kell érezd,
hogy süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.







SZEMPILLAERDŐ


Tisztásaidon én nyugszom meg,
én alszom itt, fáradt, minden
hadakból megtérő királyfi,
míg őzeid halántékomat nyalogatják,
vállamra szállnak madaraid,
hozzám szelídülnek vadjaid,
legyen hát áldott e rejtegető,
parányi derű,
és árnyat ne vess énrám,
susogj, lélegezz fölöttem,
és simogass új ébredésre. hadra,
szempillaerdő.







SZÍVÜNK SZÉP SZERELME


Hevült a nyár már Esztelneken,
mikor én kedves asztalnokom
szólott: egyél, igyál, kihűl az elme
e nagy melegben, s szívünk szép szerelme.

S én faltam. Környező hegyek karéját,
szerelmek bensejét és hántott héját
tábortűzön sütöttem, s lángok nyelve
suttogta: nő még szívem szép szerelme.

Elfogyhatatlanul, csak nő, csak nő,
lángszoknyája támad a forgatagban,
hamu alatti parázsnak is lelke,
onnan szór szikrát szívünk szép szerelme.

Férfit, nőt elveszni annyit láttam
alkalmi szerelmek nagy ájulatában,
hogyha kis patakán átkel, s nem is olyan szende,
mégiscsak ő lett szívem szép szerelme.

Van néki biztos olyan inge,
melybe szívem is beleférne,
ingtépő engedetlen lázban
lüktetnénk együtt a szívdobogásban,
hasogatván magunkról gúnyát, kelmét,
kitakarván szívünk szép szerelmét.







SZŐLŐSZEM


Egy szőlőszemet itt felejt a szél is.
Áttetsző-könnyű szőlőszem vagyok.
Bőrömön fény gyúl, legbelülről mégis
arcomat mossák hűvös záporok.
S borzongó, szomjas ujjak jönnek értem,
nyirkos magányon szétfoszlik, ahol
kiforr a némán erjedő nagy éjben
a csönd, a szó, a béke és a bor.







TARTALÉKAINK


Elgereblyézzük a hamurakást,
almát sütünk a maradék parázson s tököt.
Krumplit vermelünk, szelíden szuszogó homokba
rejtjük a murkot, a szilvalekvár fortyogó
krátereit eloltjuk, szalicilért szalasztunk
a boltba; fölöttünk celofán-ég zörög.
Gyermekeinknek kenyeret kenünk még az idei
zsírból, lábukra flanellharisnyát húzunk,
s megmagyarázzuk, hogy tél jön.
Tél jön.







TÁNC


Augusztus halk tisztásain,
hol násza volt, a szél
hűs áramán a nyír s a nyár
már lassú táncra kél.

Karjai közt kék lengeteg
lebeg, s a szerelem
átszikrázik, még átremeg
a levélréseken.

E ringásban még hinni kell,
míg áll e néma bál -
a fák mögött, a tánc mögött
már párolog a Nyár.







ÚJÉVKÖSZÖNTŐ


Szép vagy, mint a fehér fenyő,
hótól tiszta, fátyolos,
szép menyasszony, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Ne légy te arannyal zengő,
ezüst fénytől mámoros,
búvópatak, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Bolyhos, szelíd bárányfelhő,
mint a búza, mint a rozs,
kenyerünkhöz, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Jöjjön hozzánk el az erdő,
mikor hideg záporoz,
pásztortüzes újesztendő,
békét, békességet hozz.

Krumpliföldünk áldja eső,
fű se legyen árva, rossz,
a házunkba, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Tisztaság légy és levegő,
áldott hó álmainkhoz,
légy a hazánk, újesztendő,
s békét, békességet hozz!







VADÁSZAT


Ezt az erdőt megtartjuk, barátom!
Fent, idefent szabadon, mélyen
lélegzik a tisztás, emelget;
lábhoz eresztett puskával állunk be
fának, hajunk a Holdra lobog.
Szürkület után Európa s Ázsia
fényei arcunkba közelről sütnek,
térdünkig érnek a suttogó árnyak,
ágroppanások, vadmorranások,
térdünkig csak, barátom.
Valahol itt legelészget a Csodaszarvas;
eltunyul, agancsa hull,
hogyha nem űzik.
Hol vannak hát a hajtók, barátom?!
Puffadjon vörösbe arcuk,
pattanjon szemgolyójuk,
s hadd fújják, csak fújják
itt körben
azokat a kürtöket!







VÁNDOR


Bizony majd egyszer én is elmegyek,
vénen talán, ha szívinfarktus, rák,
a kegyes májcirózis s egyéb nyavalyák
nem jönnek értem - csak e lengeteg,
léptem vigyázó hársfarengeteg.

Mezítláb mennék - óvnak is nagyon:
talpégető az út e századvégen át;
ny&#251;tt bakancsom vállamon átdobom,
megrághatják botom az útszéli kutyák,
a könny&#251; félszeknek is ott a horgasin,
s árnyékként elkísérnek ellenségeim.

Voltam, ki voltam: végekről való
konok és büszke fajta, aki verebet
s kőszáli sast tenyérből etetett,
aki bátran gázolt a Semmibe,
bár bakancsában dobogott szíve
.
A lábbelit, azt persze vinni kell;
bár nem megyünk messzire - csak kikel
belőle s hazaszáll egy seregélycsapat,
míg kapcám szárítom a Hold alatt.

De hitemet s háznépem nem hagyom:
egy bakancs-szegnyi csóré csillagon
tüzet rakok, s felhunyorognak, ím,
fényére az én ivadékaim.







VÉRES HAVAK


Havat ettem az éjjel, fuldoklón,
véres havat. Mondtátok, színezi majd
a torkomból feltörő vinnyogásokat;
ez itt a Duna jege, foncsora nincs még,
csak színe a földieperé, s az ott,
ki fej nélkül úszkál, pisztácia.
Nem ilyen ötórai teára hívtál,
kurva madonnám, s tálalni Dél-Európát
nem ily lavórban. Ez itt egy szerb láb,
ott horvát kar, magyar
szemgolyó. Nem ily békére vágytunk
hetvenegy nyarán, midőn Csurgón
harsogattuk fogunk közt a vérpiros
dinnyét annyian, furcsa nevűek,
nem ily Duna-medencét,
rég kidöglött palicsi tóval, eszéki
halászlét sok vérvörös laskával,
ott, hol volt még hely, ,,hol fölolvashatol".
Rom már csak a vers és a város: s hullabűz!
Dicső avangardjaim, ím, időtök eljöve!
Nyelv, mint kocsonyábavaló,
kitépve immár. Nem kell rágódni többé
,,modern" emberi beszéden!
Géppuskák makogják dalaitokat.
Csak a szegények, legyenek parasztok,
költők, némulni nem tudó színészek,
kik hanyatt vágódnak most, tudják,
mily szertartás szerint temettetnek el.
Lázasan, a legmélyebb alázattal
nyelem a véres havat, torkom fölsebzi
egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat.
Nyugat kellett nekünk, Új-Bizáncban?
Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly,
villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó
tág és szép Európa ege alatt!










 
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
Szent-Gály Kata
  2019-07-15 22:30:17, hétfő
 
 







SZENT-GÁLY KATA


Szent-Gály Kata ( Máramarossziget 1916. november 29. - 2000. november 13.) magyar költő és író

A magyar katolikus olvasóközönség és az Új Hajtás hűséges olvasói számára évek óta jól ismertek Szent-Gály Kata versei, gondolatai, sőt a kicsiknek szóló kedves meséi is. "Soraival az életet tárja elénk minden szövevényével, akárcsak a Szentírás és azok a kiemelkedő testvéreink, akik küszködő emberek és Istennek derűsen komoly gyermekei maradnak. A napi gondok és örömök közepette a feleség és édesanya &#8220;műtermében": a konyhában öltöttek sokszor formát ezek a modern fölfelé pillantások" - írja dr. Lékai László bíboros a költőnő egyik könyvének előszavában.



Életrajz

Link



Szent-Gály Kata: A fényen túli Fény

Link








AJÁNLÁS


Szállj, képzelet! Szállj, képzelet, magasba,
mint szalmaszálon felfújt, könnyű hab,
mely nagyszerűnek látszatát mutatja,
míg önmagában semmiség marad.

Szállj, képzelet! Rajzolj homálynak arcot,
tetőt romokra, pusztaságra fát,
ragyogtass fel valótlan, szép valókat,
magunk alkotta, színes délibáb!







AKIT SZERETSZ, BETEG

-- akit szeretsz, beteg --
(Jn 11, 3)


úgy akartad
hogy kiálljak az élet rohanásából
s az örökkévalókra irányuljon figyelmem

úgy akartad
hogy tudjak vezekelni bűneimért
és hogy ráérjek egyszer
mások helyett is könyörögni







AJÁNDÉK...


Hallgató hegyekkel szívem körülvettem,
meszelő-nagy fákkal be is kerítettem,
senki ne találjon tengerszem-tavára,
senki ne találjon tenger bánatára.

Hallgató hegyeknek tetejére hágtam,
meszelő-nagy fáknak tetejébe szálltam,
pirosába néztem hasadó tüzeknek,
aranyába néztem nyugvó esteleknek.

Hallgató hegyekről fények csorgadoznak,
meszelő-nagy fákról fények futamodnak,
vízbe folyamodnak, fekete-nagy tóba,
ezüsthabú vízbe, aranyhabú tóba.

Hallgató hegyeknek hallgató vizéből,
meszelő-nagy fákkal gyantázott vizéből,
megkínállak ízes, harmatozott fénnyel,
feketeség árán felviruló széppel.







ANYÁM


Anyám,
úgy szeretném, ha szeretnél engem,
és fölém hajolnál, miként Betlehemben
szent Fiadat nézted!

Anyám,
úgy szeretném, ha tanítanál járni,
szavakat pötyögni, az Istent imádni
égő szeretettel!

Anyám,
úgy szeretném, hogy ha messze tértem,
aggódó szíveddel visszafordulj értem,
mint Jézussal tetted!

Anyám,
úgy szeretném, ha munkámat néznéd,
gondjaimat látnád s arcom verítékét
letörölnéd lágyan!

Anyám,
úgy szeretném, ha örülnétek vélem,
ha sikerülne kedvetekre tennem -
Fiaddal együtt!

Anyám,
úgy szeretném, hogyha velem sírnál,
és találkozhatnánk ott, a keresztútnál,
s imádkoznál értem!

Anyám,
úgy szeretném, hogyha majd felérek
a nagy Golgotára, s hazatérni félek,
ott légy énmellettem!

Anyám,
úgy szeretném, hogy vedd a karodba
elszálló lelkemet, és vidd a magasba
örök öleléssel!

Szent-Gály Kata: Anyám - Videó

Link








Az ATYA ELÉBE SIETETT


Te átöleltél
amikor nagyon sírtam
és eléd hoztam minden
nyomorúságomat
és ahogyan feltört belőlem a szó hogy ezt tettem meg azt is tettem úgy öleltél magadhoz
egyre szorosabban és melegebben
és amikor már mindent kimondtam
és elhallgattam
Te megsimogattál és csak annyit mondtál
hogy örülsz nekem
és hogy ne féljek
Szeress hallgatni,
hogy meg tudjon érni szívedben az a gondolat, melyet már kimondani is érdemes.
A hivatás olyan rendkívüli kegyelem,
melynél sem nagyobb,
sem nehezebb,
sem boldogabb nincsen.
Keresd az igazságosságot, de tedd minden döntésedet az irgalmasság mérlegére.
A világot nem a jólét fogja lakhatóbbá tenni, hanem a mások felé forduló szeretet.







Boldog a virág és boldog a levél
Mert igazán virág és igazán levél,
És nem akar látni másnak.

Boldog az ember, ha igazán ember,
És nem ismeri útját a hamisságnak.

Szent-Gály Kata: Bibliás szavak







A bűn olyan, mint a kagylóba került homokszem: gyöngy lehet belőle,
de verejtékes munka árán.

Szent-Gály Kata: Esztendő December 9. Valéria gondolata







A csend: a bölcsesség várószobája.

Szent-Gály Kata







A CSODÁLATOS PILLANAT


A Fényen túli Fény,
a hangon túli Hang,
s a lángon túli Láng
körülvesz - és a tiéd
a csenden túli csend,
s a léten túli lét.







Egészet adni - sohase felet,
Vállalni mindent, bármit is jelent,
Egészet adni, mindent, ami van,
Ami csak vagyok - maradéktalan.

Szent-Gály Kata







ESTI GONDOLATOK


Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,
azért, hogy van, -- de mért kell lennie?
A vak sötétből ki hozta ide,
s ki szabta meg, hogy ő
csak ott tud élni, hol felélhető
valami más, mi eggyé lesz vele?

Az ember néha önmagán tűnődik,
s lobog, lobog bele.







ÉRDEMES VOLT


Törött nád szárával írok víz színére,
hullámok hegyére, hullámok völgyére:
a nevemet írom,
életemet írom,
mélyen belevésve fénylő tükörébe.

Nem marad a nevem, hiába is vájom,
az a megkavart víz elsimul utánam,
- de valamit tettem:
víz útját tereltem,
másítottam mégis ezen a világon.







ÉRTHETETLEN


Miért kell a sebet hasogatni, ha egyszer beforrt?
Mién kell a másik ajtajába seperni a port?
Mén kell sziszegve felnagyítani egy apró hibát?
Mén kell ecettel megkeverni a másik borát?
Mién kell a kezet félrelökni, ha kérni akar?
Mién kell a kezet félrelökni, ha adni akar?







Értünk hozzá, hogy mások életét megkeserítsük, hogy nehezebbé tegyük
azt, ami amúgy is nehéz, nem sajnáljuk a gúnyos megjegyzést a hivatalban,
s a gyárban szívesen adunk rossz szerszámot a kezdők kezébe. Kihasználjuk
a gyengébbek erejét, zsarnokoskodunk otthon, pihenünk mások verejtéke
árán, és mindezek dacára elvárjuk, hogy kereszttel jelölt gyászjelentést
adjanak ki rólunk, mely azt állítja, hogy mi voltunk a legjobb szülő, nagyszülő,
testvér, sógornő, munkatárs és rokon. Vajon Isten is aláírja ezt?

Szent-Gály Kata







A forrás nem lesz kevesebb, ha merítenek belőle. Akkor posványosodik
el a kút is, ha nem használják.

Szent-Gály Kata







GONDOLAT


Mit ér kalász, ha még tejes belülről?
Mit ér gyümölcs, ha íze még fanyar?
Mit ér az ember, hogyha félig készen
Betelt magával s többet nem akar?







GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY


Ma gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a Krisztust, aki bennem él,
aki növekszik
s még olyan kicsi,
mutasd be, kérlek,
az Atyának.

Ma gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a szívet, mely alig remél,
csak tépelődik
s a felét hiszi,
tedd ki a Fénynek,
gyógyulásnak!







Ha tudsz megbocsátani, akkor azok közé tartozol, akik értenek
a boldogsághoz.

Szent-Gály Kata: Szent-Gály Kata: Esztendő Október 6. Brúnó gondolata







Ha valaki kitárja két kezét a nap felé, se megfogni, se elérni nem
tudja, mégis elborítja és átöleli a fény.

Szent-Gály Kata







Ha valakit megajándékoztunk mosollyal: ajándékot adtunk saját
magunknak is.

Szent-Gály Kata







Ha világítani tudnánk mások életében, és mégsem világítunk,
milyen fiai vagyunk a Világosságnak?

Szent-Gály Kata Tudás







A hazugság önmagad előtt akkor is megszégyenít,
ha mások előtt sikered volt vele.







A hála: talajigényes virág, csak nemes szívben tud gyökeret verni.

Szent-Gály Kata: Esztendő Brigitta gondolata







A hit ott kezdődik, ahol az értelem nem jut tovább, ahogyan a csillagok is
csak besötétedés után jönnek elő, hogy megmutassák az ég távlatait.

Szent-Gály Kata: Esztendő Április 18. Apolló gondolata




-


Az igazságot a hazugság nem tudja megmásítani, legfeljebb betakarni
- de ezt sem örökké.

Szent-Gály Kata







ÍGY KELL


Egészet adni,
sohase felet,
vállalni mindent,
bármit is jelent.
Egészet adni,
mindent, ami van:
ami csak vagyok
maradéktalan.







ÍGY VAN


Milyen különös, hogy
mindig egyedül
maradunk ott, ahol
egészen mély az élet.
Elhalkul a szó is,
már csak a ,,nem értem"
vallomása suttog
bennünk, kicsinyre
zúzott magunkban,
Istenem - Isten -







IKON


Szeress nagyon most engem, Mária,
bár nem morzsoltam úgy soha neved,
mint anyám tette, vagy a nagyanyám,
s az orosz ősök.
Gyertyát sem gyújtok. Tőlük
már messze estem.
De én is szerettem, sőt megőriztem
ezüst-virággal átszőtt képedet,
és mint a gyerek,
hozzád hazamegyek,
ha baj van.
Lásd, ma csalódtam:
másképp gondoltam el
és ellenem menetel
minden, de minden.

Ők még a pócsi
Máriához jártak, kocsin, gyalog
- én azt szeretném, ha fehér kezed,
ez az ötujjú keskeny mozdulat,
mely itt a képen ma is felragyog,
elindulna felém,
akár a Fény.







- ÍME A TE ANYÁD -


Te nem hagysz el soha
Te velem jössz a legsötétebb
éjszakába is
mikor a virrasztók szeme
lecsukódik
és megmutatkozik a halál
Te nem hagysz el soha
még át is ölelsz elesettségemben
mert Te anyám vagy







Jó ember vagy, ha tetteidben nem hibázol, de tökéletes csak akkor,
ha gondolataidban sem vétkezel!

Szent-Gály Kata







KARÁCSONY ELŐTT


Már hó szitái a fenyvesek között és
korán beálló esték fénye ég,
oly mély a csend és én úgy
készülődöm
ujjongó szívvel, Istenem, feléd.
Most én megyek. Te voltál már a
földön.
Ó hány karácsonyt játszottam neked!
Amim csak volt, a két kezedbe tettem


egymásután: egy hosszú életet.
Mondd, vársz reám? Olyan remegve
kérdem
s oly boldogan, mint szentestén
kölyök.
Most rajtad áll, hogy szívemet
betöltsed.
Csitt! Angyal jár a zárt ajtók mögött.










A KEGYELEM


Te soha többé nem leszel nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érezed, hogy éned jobbik része.

Azt megteheted, hogy soha se kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
- de Harmat is van,
és néha, akaratlan
meglep.

És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás, egy semmi -
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni, duzzad, újra él.

A gyökér,
A mag,
Beléd szövődik és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból
-komolyan venni azt amit hiszel.

Tulajdonképpen mért nem kezded el?







A KEGYELEM PILLANATA


Isten átmegy a világon,
akkor is, ha nincs Karácsony.

Néha megáll - csend a csendben -
hogy sorsára fölszenteljen

szántóföldet: legyen bátrabb,
mikor a nagy ekék járnak,

tengervizet: hamar forrjon
benne össze a hajónyom,

kismadarat, hogy a szárnya
készüljön a magasságra,

hogy a kő, mit összezúztak,
útja legyen taposóknak, -

csendesülj le, hogy megértsed,
mire szentelt az Úr téged.







KERESZTÚT


1. JÉZUST HALÁLRA ÍTÉLIK

Testvérek,
mint a földalatti mozgólépcsőjén a mélyből érkezők,
úgy haladunk az Úr ítélőszéke felé:
néha egészen sűrű, tömött sorokban állunk,
máskor vannak üresebb lépcsőfokok is,
-- de valamennyien rajta vagyunk
az Idő mozgólépcsőjén
és valamennyien az Úr elé jutunk hamar.

Addig, amíg van időnk bűnbánatra
és megjobbítására életünknek,
addig, amíg útközben vagyunk,
Testvérek, nézzünk magunkba!

Mi az elítélt Krisztus követői vagyunk
s ha nem ítélnek el bennünket azért,
mert hősiesen teljesítettük a szeretet parancsát:
akkor mi letértünk az Útról, az Ő Útjáról!

A mi tanúságtételünk Krisztus mellett
az az egyszerű, keresztény élet,
mely Isten véleményéhez igazodik egyedül.

Testvérek, osztályrészünk,
hogy bolondnak mondjanak a hűségért,
mellyel kitartunk egymás mellett,
hogy megszóljanak a gyermekért,
melyet nehézségek árán is vállalunk,
hogy megbotránkozzanak a szereteten,
melyből nem akarunk senkit sem kizárni.

Testvérek,
mérjük fel magunkat őszinte szívvel
és tartsuk meg a magunk bűnbánatát,
-- mert rajta vagyunk az Idő mozgólépcsőjén
s az Úr ítélőszéke elé jutunk hamar.


2. JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET

Testvérek,
ne akarjátok a keresztet ledobni mindenáron,
és ne rendüljön meg a hitetek Istenben!
A teremtés kezdetét is homály borítja,
újjáteremtésünkben is sok a sötét,
-- de Isten mindig ott van a mélységek felett,
és figyelemmel kíséri, mi hogyan alakul.
Ő jobban ismer bennünket önmagunknál:
bizalommal fogadjuk el kezéből a jót
és azt is, ami sorsunkban érthetetlen.

Testvérek, higgyünk a szeretetben,
és engedjük Istent bátran cselekedni!
Nehezebb utat nem fogunk járni Krisztusnál,
és jobban összetörve sem leszünk soha.

lsten meg tudja fogni kezünket akkor is,
ha már erőnk sincs felemelni hozzá,
mert ő velünk van és soha sincsen messze,
ő ma is alkot, ma is alakít:
a szenvedés, amit mi úgy nem értünk,
csak az ő sűrű, teremtő homálya.
Testvérek,
ne akarjátok a keresztet ledobni mindenáron,
és ne rendüljön meg a hitetek Istenben!


3. JÉZUS ELŐSZÖR ESIK EL

Testvérek,
mennyi jóakarattal indultunk el az élet útján,
mennyi lelkesedés, mennyi tervezés volt bennünk,
-- ha többet nem: egy igazi otthont
valamennyien akartunk,
egy béke-szigetet a zavaros világban.

Mi lett belőle? mennyi szenvedés!
Csalódtunk magunkban, másban. --
és mennyi nehéz terhet tettünk le az évek során
a bűnbánat szentségében,
vagy le se tettünk!

Testvérek, jó az Isten.
Hazavár minden tékozló fiat.
Irgalmassága: mint a tengerek,
sokszor kutatták már az emberek,
kutatta Péter
s hétszeres kötéllel egy bűnös asszony
messzi Magdalából,
s nem ért benne véget.

Irgalmassága tengereknél mélyebb:
mert ha minden vétket,
-- mely gyerekkorunktól szövődik össze
nagy, sötét fonattá,
és úgy növekszik, mint az esti árnyék,
egyre nagyobbra, egyre vastagabbá --,
kezünkbe vennénk kémlelő kötélnek
és ón helyett piros szívünkkel mérnénk
mélységeit az irgalom vizének,
véget nem érnénk benne.
Testvérek, jó az Isten.
Ma még nem késő, keljünk fel hamar!

4. JÉZUS TALÁLKOZIK ÉDESANYJÁVAL

Testvérek,
Krisztus nemcsak mondotta,
hogy olyanok legyünk, mint a gyermekek,
hanem gondoskodott arról,
hogy felnőtt fejjel is azok maradhassunk.

Keresett számunkra egy jó édesanyát
-- egy végtelenül szelíd és halkszavú asszonyt --
aki már végighaladt ezen a sáros földön előttünk,
de soha semmi por sem tapadt reá.

Milyen kár, testvérek,
hogy sokszor vele is úgy bánunk,
mint általában a földi anyákkal:
nem érünk rá meghallgatni se panaszát,
se aggódását a világ életéért,
lerázzuk magunkról a jótanácsot,
a figyelmeztető szavát is,
és mert úgy sietünk reggel munkahelyünkre,
arra sincs időnk, hogy Ave-t köszönjünk néki.
A gyermekek is követik példánkat,
-- hiszen oly régen elhagytuk az esti közös imát,
a rózsafüzért se mondjuk már a családban --,
s annyi tennivalónk van mindig,
még a pihenés napjaiban is,
hogy a fohászok üdvözlő lapjait se adjuk fel címére
az élet különböző állomásain.

Egyedül a szenvedés juttatja eszünkbe anyánkat,
vagy a halálnak szent közelsége, --
ilyenkor jajgatunk és hozzá kiáltunk,
ő pedig jön azonnal,
jön egyszerűen, puha kézzel, anyásan,
mintha mindig a legjobb gyermekei lettünk volna.
Testvérek, szeressük ezt a halkszavú asszonyt,
Máriát!

5. ClRENEI SIMON VISZI JÉZUS KERESZTJÉT

Testvérek,
Isten a szeretet,
és nekünk meg kell tanulni szeretni,
hogy hasonlók lehessünk hozzá.
Ez az egyetlen tantárgy az ő nehéz iskolájában,
melyet életnek hívunk,
s melyet mégis annyira szeretünk.

Isten mindennap kitűzi elénk a feladatokat:
az egyszerű kötelesség az ő bevált tanítási módszere,
ezzel akar bennünket rászorítani
a szeretet elsajátítására, --
hiszen magunk is természetesnek tartjuk,
hogy dolgoznunk kell a családért, mely mienk,
s hogy abból élünk,
ha valamiképpen szolgálunk testvéreinknek.

Isten, mint legfőbb Pedagógus, azt akarja,
hogy az állandó gyakorlatozás által
annyira vérünkké váljék a szeretet,
hogy megszokottan tegyük a jót
és szívből azt, ami kötelesség, --
de szeretné velünk elérni azt is,
hogy kevés legyen számunkra a szorosan vett lecke
és örülni tudjunk minden segítésnek az életben.

Testvérek, szeressünk szeretni,
és ne fáradjunk bele a szeretetbe még akkor sem,
ha mások azt nem viszonozzák,
-- mert annyira fogjuk ismerni az Istent odaát,
amennyire szeretni tudtunk a földön.
Testvérek,
nekünk meg kell tanulni szeretni!

6. VERONIKA MEGTÖRLI JÉZUS ARCÁT

Testvérek,
egészen mindegy,
hogy világraszóló tetteket viszünk-e véghez,
vagy az élet kicsiségei morzsolják szét napjainkat,
csak Krisztus búzájává őröljön bennünket
a taposómalom is!

Isten előtt a szeretet számít egyedül,
és egyedül azok a tettek a nagyok,
melyeken ott ég a szeretet pecsétje.
Voltak és vannak finomabb szövésű kendők,
mint Veronika fehér szőttese,
de csak ezen az egyen maradt meg Krisztus arca,
mert hitelesíteni akarta a teremtmény mozdulatát
az embersorsot vállaló Isten felé.

Testvérek, Krisztus számított arra,
hogy mások is akarnak majd vallani szeretetükről,
ezért azonosította magát testvéreinkkel,
mégpedig személyválogatás nélkül.
Éljünk tehát nagy hittel,
hogy amint Veronika felismerte az Istent
a megkínzott emberség mögött,
úgy mi Krisztust felismerjük
a Kenyérnél is nehezebb színeváltozásokban:
a nekünk ellenszenves emberekben,
és legyőzzük a rosszat
a szeretet mozdulatával annyira,
hogy életünk hitelesítéseképpen
kialakuljanak bennünk is az Úr vonásai.
Testvérek, egészen mindegy,
hogy világraszóló tetteket viszünk-e véghez,
vagy az élet kicsiségei morzsolják szét napjainkat,
-- mert csak a szeretet számít egyedül.

7. JÉZUS MÁSODIK ELESÉSE

Testvérek,
sokszor és sokban vétünk mindnyájan,
s az élet útját botladozva járjuk,
boldogtalanná teszünk másokat önzésünkkel,
-- és magunkat is.

Testvérek, kezdjünk újra!
Legyünk jó és igaz emberek!
Kiáltsunk fel Istenhez a mélyből,
abból a szédítő mélyből, ahová lebuktunk,
hol megszokottá vált az ezerarcú bűn!

Testvérek, ne mentegessük magunkat,
ne mondjuk azt, hogy mások is úgy teszik,
ne soroljuk fel mások bűneit:
ez a mi megtérésünk ideje
és a mi számadásunk egyedül.

Isten jobban hisz nekünk sajátmagunknál
és komolyan veszi jóakaratunkat akkor is,
ha úgy megrendült bizalmunk önmagunkban,
hogy már szégyenlünk javulást ígérni.

Testvérek, fogjuk le Isten büntető kezét
valami egészen nagylelkű szeretettel
és legyünk a Béke jó munkásai!
Tőlünk induljon az első békülő szó,
ha szét akar szakadni családunk,
simítsuk el a félreértéseket körülöttünk
és nyújtsunk kezet országhatárokon is át.
Testvérek,
tegyünk sok jót, mert sokban vétettünk
-- és csak a szeretet tudja betakarni,
hogy boldogtalanná tettük a Világot önzésünkkel.

8. JÉZUS BESZÉL AZ ASSZONYOKHOZ

Testvérek,
ez az asszonyok állomása,
-- az élet kedves szolgálóié --,
kik oly közel vannak az Úr meleg szívéhez,
mert ők is fájdalommal adnak életet.

Övék az örökös építőmunka:
akár főzésnek hívják, vagy mosásnak,
a mindennapi élet feladatain keresztül
az Isten-ország teljesedik ki általuk.

Maga a Krisztus jön el otthonukba:
ott van a sok kis gyermekarc mögött,
ő nevet kék vagy fekete szemükben,
s ő ad viszonzást isteni mértékkel
az érte végzett fáradságokért.

Annyira szereti nővéreinket az Úr,
hogy megállt előttük még a keresztúton is,
tartott nekik egy Külön Oktatást,
egy Végső Intelmet, új Búcsúbeszédet,
hogy el ne vesszenek örökké azok sem,
kik vétettek volna már az élet ellen.

Maradt egy Út, hogy visszatérjenek még:
a bánat útja és a könnyeké.
Ha tudnak sírni önmaguk felett
s az ismeretlen gyermekek felett:
még vár reájuk irgalom az Úrnál,
s elcsendesül a tipegés szívükben.
Testvérek,
ez az asszonyok állomása.

9. JÉZUS HARMADIK ELESÉSE

Testvérek,
valamennyien keresztet hordunk,
akkor is,
ha nem vagyunk Jézus Krisztus tanítványai.
Ez a közös, emberi sors,
ez Isten bölcsességének titka.

Ahogyan Krisztus keresztje által győzött
a halál és a bűn felett,
úgy mi is a rosszat legyőzve
lehetünk igazán jókká, --
de sok erő és bátorság kell az élethez,
mert a szenvedést nem tudjuk elkerülni akkor se,
ha jajgatunk, vagy akár lázadunk is miatta.
Nem könnyű elviselni Isten gondolatait,
nem könnyű elviselni egymást a közösségben
s nem könnyű elviselni magunkat a magányban.

A kereszt kereszt marad akkor is,
ha tudjuk, hogy az Istent szeretőknek
minden javukra válik,
a gyémántnak is javára válik a csiszolás:
a rajta tündöklő fény megsokszorozza értékét,
de a csiszolás folyamatát ki kell bírnia.

A kereszt nehéz, --
a búzaszemnek is nehéz a föld,
melyben gyökeret ereszt
és felnő, felnő a magasba!

Testvérek,
minden szenvedésnek megvan a maga célja,
-- elég, ha Isten tudja azt.


10. JÉZUST MEGFOSZTJÁK KÖNTÖSÉTŐL

Testvérek,
eljön a halál.
Megfoszt bennünket mindattól,
amit úgy megszoktunk magunk körül:
megfoszt a szobánktól, a könyveinktől,
az írógéptől, főzőkanáltól,
kiveszi kezünkből a kormányt és kalapácsot.

Megfoszt az arctól, mely bennünket jelentett,
s melyet naponta láttunk a tükörben,
megfoszt a testtől, melyet bőséggel etettünk,
és oly nehezen törtünk be a lélek szolgálatába.

Látható lesz,
hogy a cím és gazdagság mögött
-- vagy akár a szegénységben is --
mennyire közönségesek voltunk,
s milyen gondosan betakartunk mindent
a társadalmi formák köntösével.

Napfényre kerül az a bűn is,
melyet már régen elfeledtünk,
vagy amit kimagyaráztunk a bíróság előtt sikerrel,
napfényre kerül,
hogy ki volt a hibás a család bomlásában
és hány gyermek ült volna asztalunk körül.

Látni fogjuk azt a kevés jót, amit tettünk,
és azt a sokat, amit elmulasztottunk,
ami szebbé tette volna a világot körülöttünk,
és közvetítette volna Isten szeretetét.

Testvérek,
az irgalmasság ideje véget ér hamar,
lehull a lepel
és láthatóvá lesz a Bálvány,
az a torzalak,
melyet magunkból faragtunk magunknak.
Testvérek, eljön a halál.

11. JÉZUST KERESZTRE SZEGEZIK

Testvérek,
Isten csodálatos sorsot szánt nekünk:
a teremtmény eljuthat Istenéig,
ha vállalja a végtelenül egyszerű törvényt:
szeressük Őt és szeressük egymást.

Krisztus, a Mester,
megélte előttünk a szeretet legnagyobb példázatát:
áldozatul adta magát a kereszten,
és nekünk adta önmagát a Kenyérben.

Minél nagyobb a szeretetünk,
annál kevésbé érezzük az áldozatot tehernek, --
Krisztus is önként feküdt a keresztre,
és mikor rászegeztette magát önként,
bizonyságot tett arról,
hogy a szeretet nem választható el az áldozattól,
mert a szeretet adni és áldozni akar.

Ha szeretettel vállaljuk azt a sorsot,
amit kaptunk az Atya kezéből,
és vállaljuk, hogy mint a kenyeret
darabokra szedjenek és feléljenek testvéreink,
akkor az életünk keresztje tartani fog bennünket is,
sőt fölemel a földről,
hogy a mély hasonlóság által
mi is eljussunk az Atyához,
aki csodálatos sorsot szánt nekünk.
Testvérek,
a teremtmény eljuthat Istenéig.

12. JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN

Testvérek,
mindig kockázat igen-t mondani valakinek,
de Isten akaratához igen-t mondani előre:
vakmerőség,
mert elgondolásai felülmúlják értelmünket,
még Jézus Krisztus közvetítésével is.

Isten is kockáztatta,
hogy nem fogjuk őt megérteni,
mikor igen-t mondott Krisztusban az emberi sorshoz,
-- és kockázata be is teljesedett a keresztben.

Mégis, vannak testvéreink,
kik vállalják a szeretet vakmerőségét,
elhalnak másokért, mint búzaszemek,
az Akarat lesz mindenük,
és átadják magukat Isten vezetésének,
mint Mária.

Ők azok, kik életük állandó igen szavával
szüntelenül az Úr kíséretében vannak,
s ott állhatnak egészen a Kereszt tövében:
ez az ő kiváltságos helyük.
Ők értik az Urat,
értik az emberarcú Istent,
-- mert a kereszt
nemcsak Krisztus szeretetének próbatétele,
hanem a miénké is.
Testvérek,
merjünk vakmerőnek lenni!

13. A HALOTT JÉZUS ÉS MÁRIA

Testvérek,
Mária átöleli Jézus testét a kereszt alatt
és benne a világ minden szomorú gyerekét,
akik hontalanná lettek, elárvultak
emberi gonoszság vagy nehéz sors miatt.

Külön babusgatja azokat a kicsiket,
akiknek fészkét a saját szüleik verték széjjel
és nem kellenek sehol,
felnőnek idegenek között,
mert kényelmetlen kísértetek
és zavaró emlékek
az újabb házasságokban.

Magához vonja az ingajáratban élő gyerekeket is,
-- ők kétfelől hallják a szülők panaszát egymásra --,
s korán megtanulnak mellébeszélni
a nevelés nélküli édesgetésben.

Menedéket találnak nála
az ütőkártyának használt kis boldogtalanok,
-- belőlük úgy kiég a hit az emberekben,
hogy már az összeroppanás határán állnak.

Mária mindenkit átölel kezével:
a csavargókat és a nagyon jókat,
az ütötteket és ütődötteket,
a fiatalkorú bűnözőket,
a magányosságra ítélt egykéket,
-- -- és míg a könnye hull halott Fiára,
talán bennünket sirat meg,
hogy mennyire felelőtlenek vagyunk,
s mennyire halottak a szeretetben.
Testvérek,
Krisztus meghalt bennünk.

14. JÉZUST SÍRBA TESZIK

Testvérek,
a mi temetőink tele vannak ünnepi csenddel,
és ez a csend az élet kisugárzó jelenléte:
mert benne élünk az Örökkévalóságban.

Az út, amit a születéssel kezdtünk,
nem áll meg a sírnál,
hanem keresztülhalad rajta diadalmasan:
mert mi nem a halál számára születtünk,
de élni és hozzátartozni Istenhez,
mindazokkal együtt,
akik szeretni tudtak a földön.

Isten az élők Istene,
mi pedig az ő tulajdon népe vagyunk,
a Nép, mely mindig útban van feléje
az egyéni sorsban éppen úgy,
mint a történelem lapjain.

Testvérek, megmenekedtünk a haláltól Krisztus által,
épüljünk vele, a Fővel, egybe!
Éljünk úgy, ahogyan ő tenne a helyünkben,
éljünk a nekünk adott Lélek irányítása szerint,
és hozzunk sok gyümölcsöt!
Legyünk termés az óriási Szőlőtőkén,
tárjuk ki szívünket a kegyelem sugarának,
szeressük a csendet,
melyben tetté érik bennünk a gondolat.
És tudjunk vívódni magányos imákban,
-- ha nehézségeink vannak a hittel --,
míg Krisztus alakja kitisztul az emberi elképzelésekből,
megjelenik isteni ragyogásban,
és valóban találkozunk mi is a Feltámadottal.
Testvérek,
mi nem a halál számára születtünk.

15. Testvérek,

bevégeztük a keresztút-járást gondolatban,
elkísértük Krisztust a feltámadás kapujáig,
menjünk folytatni megszokott életünket:
saját keresztútunkat,
megbékélt szívvel és jóakarattal.

Addig, amíg várakozunk a jövendő életre,
növekedjünk, Testvérek, az emberiességben,
hogy Krisztusról szóló tanúságtételünk
hitelt érdemeljen,
és hogy a Kereszténység kézzelfogható legyen
írott könyv nélkül is a Világ számára.
Testvérek,
menjünk folytatni saját keresztútunkat!

VÉGE








KERESZTÚTON


,,Azt mondja az Úr:
Kevés az, hogy a szolgám légy,
s fölemeld Jákob törzseit,
és visszatérítsd Izrael maradékát.
Nézd, a nemzetek világosságává tettelek,
hogy üdvösségem eljusson a föld határáig."
(Iz 49,6)

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem...?
Reszketni, remegni az Olajfa-kertben...?
Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel...?
Szemben a Halállal, szemben a közönnyel...?

Adnád-e kezedet szorító kötélnek...?
Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek...?
Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben...?
Az ostorozásnál eltakarnál engem...?

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek...?
Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet...?
Roskadva, remegve, föl, egész a célig...?
Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik...?

Tudod-e karodat szélesre kitárni...?
Az egész világért áldozattá válni...?
És tudsz-e pihenni úgy a kereszten,
hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem...?

Tudsz-e mellém hágni...? A helyembe lépni...?
Magadat feledve életemet élni...?
Egészen eltűnni, elmerülni bennem...?
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem...?







KÉRÉS


A szél piros bogyókra
talál a rózsaágon,
s az erdők sűrű lombján
sok már az óarany
Egy éve azt ígérted,
hogy visszajössz tavaszra,
s velem maradsz, míg élek
Siess, siess, fiam!

Már nem sokáig lobban
az élet lángja bennem,
a lomb lehull, fa korhad,
a sejtés egyre nő.
Emlékkövet, írottat,
csináltatok magamnak,
hogy megtalálj, ha fű és
a vad bozót benő.

A kő előtt megállván
emlékezzél a múltra,
mondj értem szép imákat,
és tartsd meg holt szavam,
s ha lenne néked egyszer
mosolygó kisleánykád,
kérlek, nevezd nevemről,
én kedves, jó fiam!







KÉRDÉSEK


Mért pattan a rügy ki az ágon,
s mért bomlik levelekre a belső
tompa tömeg, ott benn, a magokban?

Mért így megy a hangya,
mért száll a madár úgy,
s mi vezérli a nagyszerű indát,
hogy zöld borítást sorjázva magából
megmássza a fal meredékét?

Mi adja a víznek a sodrást,
estének a csendet,
s honnan a szívnek vágya: szeretni?







KÉRDÉSEK VÁLASZ NÉLKÜL


Mért nincs szavam, hogy elbeszélni tudjam
hányféle sárgában, vörösben, aranyban
kel föl a nap,
milyen a nyári alkonyat,
és hogy a felhők belángolt széle
most milyen,
és milyen az a cirpegő béke,
mely az elalvó réteken pihen?
S mért kell sötétlő háttért festenem
Neked: mi nem lehetsz?
Mért kell a bűn, hogy érteném: szeretsz?
Fényed mért így ragyog?
Mért nem tudom leírni sohasem:
milyen vagy, Isten, akié vagyok?







KICSi JÉZUS VÁNDORÚTJA


1
Hull a hó, és szép palásttal
Ráborul az útra,
Sapkát rak a háztetőkre,
S a fákat behúzza.
Fehér már az egész világ:
Ünneplőben várja,
Hogy leszálljon a szívekre
Karácsony varázsa.
Nagy tányérú sarki lámpa
Álmosan világol,
Nincs egy árva, kósza lélek
Sem közel, sem távol.
Megnövekszik hangja csendnek,
Tiszta szívek hallják,
Kicsi Jézus kezdi benne
Karácsonyi útját.

Régi templom szentélyében
Rengeteg az angyal,
Bejáratig sorban állnak,
Földre borult arccal.
Kis Jézusra várakoznak,
Hogy nyitná a zárat,
Ráfael hoz zsámolyocskát,
Így könnyen leszállhat.
Égszínű-kék, meleg köntöst
Adnak reá lágyan,
Csizmácskát is, hogy ne fázzék
Sűrű havazásban.
Szűz Mária gondos keze
Fönn, a magas égben,
Megfoltozta, talpaltatta,
Mint a földön, régen.
Oly sokat jár a Kis Jézus
Így karácsonytájban,
Hogy igazán megtehetné,
Másikat kívánjon,
Hanem akkor egy csizmával
Kevesebb jut másnak!
Kicsi Jézus megtartja hát
A régit magának.
Gábriel mond búcsúszókat,
Szent Mihály olt mécsest,
Oltárszekrényt nyitva hagyják:
Kis Jézus kilépett.
Fején barna, prémes sapka,
Bő tarisznya vállán,
Az angyalok csodálkoznak
Ég és föld Királyán.


2
Templom utcán Öreg Koldus
Hazafelé ballag,
Tészta, kalács a kezében,
Mit jó szívek adtak.
Sok is talán az ajándék,
Lehull egyik-másik,
Nyögve hajol le utánuk,
S oly messze hazáig!
Kicsi Jézus fürge kézzel
Összeszedi szépen,
Elkíséri Koldus Bácsit,
S kunyhó belsejében
Kisepreget, és vidáman,
Kedves szóval mondja:
Anyámnak is segítettem,
Ha sok volt a dolga.
Öreg Bácsi a legszebbik
Kalácsból vág néki,
S mert ízlik a fiúcskának,
Cukorral tetézi.
Kályhába is begyújtanak,
Vígan száll a füstje,
Csak az a kár, hogy alig van
Mit tenni a tűzre!
Nem sokáig tépelődik
Kicsi Jézus rajta:
Hosszú, ékes vándorbotját
Térdén megroppantja.
Jaj, nem szabad! -- szól az Öreg,
De Ő fejet ráz csak:
József, az Ács nevelt engem,
Majd faragok másat.
Ez olyan fa, hogy nem ég el,
E vidéken nincsen,
Meg sem lehet venni soha,
Semmiféle kincsen.
Ó, ha tudnád, milyen távol,
Messze földön termett!
Ott Iehet csak megtalálni
A Keresztfa mellett.
Ugye, nevét kitalálod?
Szeretetnek hívják.
Neked hoztam, neked adom
Boldog élet titkát.
Most mennem kell, de amíg csak
Kályhád tüzét látod,
Gondolj arra, ki szerette
Az egész világot!

3
Ott, amerre három utca
Összefut, a téren,
Három gyermek játszott még a
Sűrjedő sötétben.
Hógolyóztak. Kacagásuk
Csak úgy szállt az égre!
Kicsi Jézus oly örömmel,
Szeretettel nézte!
Beállt Ő is a játékba,
Az volt ám a játék!
Hej, de az a nagy békesség
Nem tartott sokáig.
Egy dobáson összevesztek,
Ki ütött, ki karmolt --
Kicsi Jézus közbelépett:
Hagyjátok a harcot!
De hiába magyarázott
Okos, szelíd szóval,
A vad fiúk nekiestek,
S kemény hógolyóval
Kergették ki maguk közül
Az ártatlan bárányt.
Kedves arca belesápadt,
Könny ült szempilláján.
Aztán elment szomorúan,
S visszanézve látta,
Hogy a három gyermek körül
Gonosz táncát járja
Három sötét, csúnya ördög,
Kacagásuk rémes!
Jaj, ki simul őhelyettük
Szerető Szívéhez?
Jó madárkák jöttek hozzá:
Veréb, cinke, sármány,
Gyöngyös tollú kis bagolyka
Ott pihent a vállán.
Jött sok angyal, s egy kicsike
Ily szavakra tévedt:
Megmondom a Szűzanyának,
Hogy bántottak Téged!
Kicsi Jézus megtörölte
Szemét, s úgy mosolygott:
Hagyjatok rám, angyalkáim,
Minden földi dolgot.
Az emberszív furcsa jószág:
Ha magára ébred,
Kétszeresen teszi jóvá,
Amit egyszer vétett!


4
Ha ez így van -- csicseregték
Ahányan csak voltak --
Hallgasd meg a kérésünket!
S a rigónak szóltak,
Mondja el ő, hogy élt itt egy
Vénséges vén bácsi,
Az szór nekik mindig enni,
De misén nem látni.
Ők ezt tudják, mert vasárnap
A toronyra szállnak,
Imádkoznak, s megbeszélik
Sorát a világnak.
Két kutya ül ajtajában,
S a kaput lánc védi,
És hogy nem ád segítséget,
Akárki is kéri.
Minket szeret. Jó Királyunk,
Térj be hozzá mára!
Hadd ragyogjon őnála is
A szeretet fája!
Jó, megteszem -- szólt a Gyermek,
S hogy a kutyák látták,
Állukat a földre tették,
Farkukat csóválták.
S mindehhez még nyüszítettek
Oly különös módon,
Hogy a házból kirohant a
Bácsi torzonborzon:
Hé, te fiú! Állj, ha mondom!
Mit keresel itten?
Kicsi Jézus válaszolta:
Szívet kérni jöttem.
Te jó vagy a madárkákhoz,
De sok ember éhes.
Segíts rajtuk énérettem,
S a szíved, a vétkes,
Megfehérül, szép lesz újra!
Nézd: a karom tárva!
Szeress nagyon! Szeress Engem!
Ne légy ilyen árva!
Öreg Bácsi könnye hullott,
S a kapuhoz lépett,
Levette a nehéz láncot,
Mint a rabbilincset,
És úgy kérte: Jöjj be hozzám,
Légy Te itt a gazda,
Aki az én két kezemmel
A jót másnak adja!


5
Minden házban gyertya égett,
Karácsonyfa Iángja,
Kicsi Jézus úgy vágyódott
Jó meleg szobára.
Élesült az esti szél, és
Odafent az égen
A vadludak vé betűje
Szállt a messziségben.
Nézett jobbra, nézett balra,
Végül is megállott:
Függönyön át, új lakásban,
Egy kisleányt látott,
Aki éppen játszogatott
Hatalmas mackóval,
És csillogó karácsonyfát,
Sok, színes cukorral.
Becsengetett a zárt ajtón,
Szép szerényen kérve:
Szeretném, ha bemehetnék
Karácsonyestére.
No de ilyet! -- csapta össze
Két kezét a Néni --
Nem is tudnád tán kevesebb
Dologgal beérni?
Itt ülni az asztalunknál?
Enni minden jóból?
Játszani az új mackóval?
Ugyan, mire gondol
Egy ilyen kis elcsavargott
Senki-semmiházi!
Nem adom az új mackómat!
Visongott a Bábi.
Nem adom a játékomat!
Kiabálta egyre.
Kicsi Jézus a nagyajtót
Csöndesen betette.
Szöszke fejét lehajtotta,
Mint akit megvertek,
Mint igazi, otthontalan,
Szegény koldusgyermek.
Aztán intett: A hóesés
Azonnal megálljon!
Lábnyomomra a legkisebb
Hópehely se szálljon!
Maradjon úgy, ahogyan van:
Emlékeztetőnek!
Maradjon úgy, ahogyan van:
Figyelmeztetőnek!


6
A csillagok felragyogtak,
S a Kis Jézust nézték,
Aki egyre bizony rászólt,
Mivel minden fényét
Csak rá szórta, sugározta,
Úgy, mint egykor régen,
Betlehemi istállóban,
Szent karácsony éjen.
Kicsi Jézus nem akarta,
Hogy most felismerjék,
Hadd kutassa magányosan
Emberszívek mélyét.
Ment, csak ment a sötét utcán,
S mint előbb is tette,
Házak előtt, ajtók előtt
Meg-megállt egy percre.
Egy kapunál sirást hallott,
Csikordult a zár is:
Árva Panka nagykendőben.
Odalépett máris.
Mondd, mi baj van? -- Nagymamuskám,
Beteg ő, a drága.
Senkim sincsen rajta kívül,
Megyek patikába.
Kicsi Jézus vigasztalta,
S megígérte néki,
Hogy majd addig, őhelyette,
Figyelemmel nézi.
Ahogy Panka tovaszaladt,
Munkához is látott:
Tarsolyából elővett egy
Zöld fenyőfa-ágat.
Díszítette sok cukorral,
Csillagot tett rája,
Alája meg teli perselyt,
Hogy legyen ruhára.
Aztán könyvet, pöttyös labdát,
Kalácsot egy tálon,
Beteg Néni azt sem tudta,
Valóság, vagy álom?
Kicsi Jézus rámosolygott:
Én vagyok, valóban,
Ki születtem Betlehemben,
És keresztet hordtam.
E szent napon visszajárok
Hozzátok a földre,
Gyermekformán, Én, ki voltam
S vagyok mindörökre!

7
Ment, mendegélt a Kis Jézus
A Fő utcán végig,
Ki egész a Határosba,
Hol már nem szegélyzik
Az utakat széles járdák,
A villany is távol,
S a házak is elhúzódnak
Jó messze egymástól.
Talált ott egy tiszta, rendes,
Nádtetőjű házat:
Öt mosolygó édestestvér
Éppen vacsorázott.
Csak egy áldást akart adni
Kintről a családra,
De Anyuka észrevette,
S kiküldött utána.
Vegyétek le kabátkáját --
Szólt az Édesapjuk --
Ezt a szegény kis fiúcskát
Az utcán nem hagyjuk!
Itt a finom mákoskalács,
Egyél, fiam, bátran!
Sokan vagyunk, de csak bízzunk
Isten jóságábanl
A gyermekek megmutatták,
Mi volt az ajándék,
És hogy milyen jó a közös
Várépítő-játék,
S mikor aztán elbúcsúzott,
Emléket is adtak:
Piros almát, aranydiót
A zsebébe raktak.
A jó Néni kalácsának
A sarkát levágta,
A Bácsinak volt egy pici
Gyöngyházas bicskája,
Átnyújtotta szíves szóval,
S kérte: Jöjj el máskor!
A legkisebb cukrot szedett
A karácsony fáról.
Ó, mint örült a Kis Jézus,
Ha láttátok volna!
Titokzatos, édes arccal
Benyúlt a tarsolyba,
S onnan szelíd, szép galambot
Tett a tenyerére.
Nektek adom -- szólt -- a neve:
Karácsonyi Béke.

8
Késő van már, nagyon késő,
Holdas, hideg éjjel,
Kicsi Jézus a mezőkön
Magányosan lépdel.
De csitt! Egyszer hallja ám, hogy
Valaki még jár itt,
Hátrafordul, s megpillant egy
Tisztelendő Bácsit.
Betegnél volt a Papbácsi
Vigasztalást vinni,
Most jön vissza, s alig akar
A szemének hinni,
Hogy ma este, kicsi gyermek,
Kint legyen az utcán?
Utoléri, szólítgatja
Ily szavakat szólván:
Kisfiacskám, édesanyád
Nem vár szentestére?
Bácsi kérem, Édesanyám
Fent van már az égben.
S édesatyád? -- Jó Nevelőm
Sincs már itt a földön,
Így karácsony szentestéjét
Csak egymagam töltöm.
Én is -- mondta a Papbácsi,
S nagyon messze nézett --
Én elhagytam Istenünkért
Az otthont, az édest.
Senkim sincsen. Jöjj el hozzám,
Ünnepeljünk ketten!
Teát főzzünk s énekeljünk:
Dicsőség a mennyben!
S ha majd megyünk szentmisére,
Te lész segítségem,
Ügyes, okos ministránsom,
Addig: mesélj nékem!
Úgy is lett. A kék kabátot
Szárítani tették,
S kályha mellé került a nagy,
Kényelmes karosszék.
Anyám neve -- szólt a Gyermek --
Mária volt, s Atyám
Reá bízott József Ácsra.
Nem ismersz még reám?
Nem lehetek ministránsod!
Nézz meg jobban Engem!
Hiszen hányszor felmutattál
Remegő kezedben!

9
Nagyon sokat beszélgettek,
Így telt a karácsony,
Míg a kedves Égi Vándort
Elnyomta az álom.
Papbácsi az órát nézte:
Tizenegy Iesz máris.
Indulni kell szentmisére,
Neki legalábbis.
Mit csináljon? A kis Alvót
Kendőbe csavarta,
A megszáradt kék kabátot
Tetejébe rakta,
S karján vitte az oltárig,
Hol a függőláncos
Örökmécsest meggyújtotta,
S letérdelt imához.
Az angyalok kicsi Jézust
Ébresztgetni kezdték,
Lehúzták a csizmácskáját,
Kabátját levették,
Barna, prémes sapkáját is
Felvitték az égbe,
S a tarisznyát jól kirázták,
Cinkék örömére.

Szent Ráfael odahozta
A zsámolyka-lépcsőt,
Kicsi Jézus Papbácsira
Áldást adott, végsőt,
S egész addig nyitva maradt
Háza ajtócskája,
Míg a kövön fel nem hangzott
Csizmák dobogása.
Harangozó bácsi jött be
Nagy, havas csizmásan,
Ő topogott a lépcsőkön,
S ünneplő ruhában
Sietett a sekrestyébe,
Minden legyen kéznél,
Amire csak szükség lesz az
Éjféli misénél.
Aztán óra mély ütése
Bongott, s gyúltak fények,
Hívek jöttek hosszú sorban,
És harangszó, ének
Ünnepelte a Kis Jézust,
Ki a földre szállott,
Megtanítni szeretetre
Az egész világot!







Könnyebben haladsz, ha nem viszel semmi felesleget magaddal,
és ha független vagy szívedben mindenkitől.

Szent-Gály Kata







KRISZTUS KÖVETÉSE


Egészet adni - sohase felet.
Vállalni mindent - bármit is jelent.

Egészet adni - mindent, ami van,
ami csak vagyok - maradéktalan.







LÁMPA, VADRÓZSÁKKAL


Tarka lámpa: nagyanyámat
látta egykor, szőke konttyal,
- be sok hosszú téli esten
ült alatta, hogy a sorssal
vívja harcát, kisfiáért!

Fiatalon feketére
vált ruhája: jött a bánat,
keskenyujjú szép kezével
fehérszínű himzőszálat
fel-le öltött gazdagoknak.

Mindhalálig vitte terhét,
ember módra, panasz nélkül,
ezt az ékes függőlámpát
hagyta nekem, örökségül,
nagy szívéből kicsi fénynek.







Mások becsülete éppen olyan szent, mint a magunké.

Szent-Gály Kata







A meggyőződés olyan erős hit, mely már képes arra, hogy átalakítsa
egész életünket.

Szent-Gály Kata: Motiváció







MEGTÉRÉS


Én ismerem a bűnt, Uram,
én messziről jöttem.
Jogom van hozzá, hogy nagyon szeress,
Hogy homlokomra két vonást tehess,
Mert kiváltottál önmagáddal engem.
Kereszted, mint a rám sütött pecsét:
ied vagyok és nem a földé.
Hazataláltam, és szeretnék
a te házadban lakni mindörökké.







MÉRLEG


Jézus nélkül a jászol: semmi.
Jézus nélkül a szív: szegény.
Csak annyit érek, mennyi bennem
Az isteni az én helyén







MI ATYÁNK


1.

MI ATYÁNK,
még nem láttalak soha,
de tudom, hogy a tied vagyok
és hozzád tartozom,
-- ahogyan enyém a szó, az a szó,
mellyel kimondom a bennem élő gondolatot.

Tőled kaptam a honvágyat szívembe:
az örök vágyat a szeretet után,
és te vagy a Szeretet -- --
tőled kaptam a Nyugtalanság Lelkét,
hogy mindig keressem azt, ami igaz,
és te vagy az Igazság -- --

Mindennap küldöd leveleidet hozzám,
mindennel üzensz, ami csak történik velem,
mindennel üzensz, ami csak van a világon,
és mindig beszéltetsz magadról is,
nehogy idegenül nézzek majd reád,
amikor végre hazaérkezem.

A hegyek vallják: náluk Te nagyobb vagy,
tenger susogja: lényednek titka mélyebb,
s az áradó hullámok lüktetése:
mint soha meg nem szűnő éveid.
Te időtlen vagy és időszerű mindig.

Szempillantásod, az örök jelen,
átfogja az egész gyönyörű világot, --
Te Mindent-látó, Rendet-alkotó!
A csillagok kavargó fénye mellett
kezedre bízom sorsomat bizalommal:
Te érted azt is, ami érthetetlen.

Te vagy az Élet,
aki nekem és mindannyiunknak életet adtál,
egy Kezdetet, amelynek vége nincsen,
Te vagy a Tenger,
mi a hozzád siető folyók és vízerek,
-- de mi nem válunk benned névtelenné.

Mikor gyermekeddé fogadtad az emberiséget,
vállaltad az édesapai hivatást is:
fel akarsz nevelni bennünket önmagadhoz,
legyünk tökéletesek, mint Te.
És mert ismered a játék nevelő hatását,
létrehoztál egy számunkra célszerű világot,
hogy amikor az anyag segítségével
kifejezzük gondolatainkat,
az alakítás által magunk is alakuljunk.

Ha kiküszöbölnénk Téged életünkből,
megmaradnánk ugyan testvéreknek,
de elvesztenénk a közös otthont,
az Ősi Házat,
-- -- felnőtté lennénk menthetetlenül.







Minden virág elmond valamit
a földről, mely őt növekedéshez segítette,
s a fényről, mit beleszőtt önmagába.
Ugyanígy vallanak tetteink is magunkról.

Szent-Gály Kata: Esztendő Május 5. Gotthárd gondolata







MINT SENKI MÁS


Te ismersz engem, úgy, mint senki más:
tudod felőlem, mit én sem tudok,
hogy ki vagyok,
s mit akarok.

Mielőtt végigmondanám a szókat,
már észrevetted, hogyan alakult
az eszme bennem.
Mielőtt az utat végigjárnám,
te láttad: vissza is jöttem.

Előtted nem titok az élet,
és benne minden összefüggések
világosak és áttekinthetők.
Látod a múltban a jövőt,
magban a fát,
a szunnyadó, pöttyös tojásban
a domb jövendő kórusát.

És tudod azt is, hogy mivé leszek,
ki behunyt szemmel csak megyek, megyek







NAPLEMENTE


Csak annyit kérek, engedd meg nekem,
hogy megmaradjon a gyerekszemem,
hogy lássalak, amerre járok,
feléd nevessek, mint a virágok,
s mikor elér a nagysötétű este,
kapaszkodni tudjak a te két kezedbe
úgy, mint az ősi, mohos törzsű fák
próbálják fogni bütykös ágaikkal
az elhanyatló nappal sugarát.







Ne becsüld magadat többre annál, ami vagy, mert az nem volna
igazságos, de ne becsüld kevesebbre sem!

Szent-Gály Kata







Nem a küldetés nagysága számít, hanem az: hogyan töltötted be.

Szent-Gály Kata







Ne nézd el magadban azt, amit másokban nem tudnál helyeselni!

Szent-Gály Kata







NEM MEGY


Hazugság volna, hogyha letagadnám,
hogy az élet sokszor nagyon is nehéz.
Van úgy: alig tud összekulcsolódni
még imára is a kéz.

Vihar van bennünk, -- vagy csak egyszerűn már
sok lett az élet, mint az este sok
a vaknak, hogyha visszagondol néha,
milyen is volt a hold s a csillagok?







Nincs az a szakadék, mit át ne lehetne hidalni őszinte kézfogással.

Szent-Gály Kata







NINCS VISSZA


Őrizd a szikrát, hogyha könnyű lángja,
parázsló fénye lelkeden kigyúl,
mert messze száll és nem tér vissza többé,
úgy, mint a csillag, más világba hull.

Őrizd, ha szélnek illetése biztat
magasra hágni. El ne fojtsd soha,
mert nem fogod még egyszer megtalálni:
a szél útjának nem marad nyoma.

Őrizd a hangot, hogyha csendül benned,
ismételd, mint a visszhangos hegyek,
hogy átzenéljen, -- mert már visszahívni
a holt kegyelmet többé nem lehet.







ŐRSÉGBEN


Tétova dallam
bujdosik a nád közt,
sárga-zöld hárfán
pönöget a szél,
sűrű szövésű
homályt hoz az este,
titok lesz a távol,
titok lesz a mély.

Messzire kémlel
magasból az őrszem,
oly nyugodt minden,
és oly nyugtalan!
Bagolyrikoltás
ágak neszezése
árny-mozdulások
és megy a folyam.







A patak igazodik lehetőségeihez, és úgy keres utat magának -
nekünk is tudomásul kell vennünk mindazt, ami sorsunkban
változhatatlan.

Szent-Gály Kata







RITKA PERCEK


A hallgatag vizekre köd terül,
felnő az este szürkesége lassan,
egér motoz a sárguló avarban,
s az őszi bogár hegedül -

Szeretek így, egészen egyedül
a tiszta, puha csendességben állni,
nem látva látni,
mikor a dolgok úgy kirajzolódnak
bennem, mint a ködszemek
fehér gyöngyökké alakulnak
a pókháló felett.







Soha nem találnánk önmagunkra, ha nem lennének magányos perceink.

Szent-Gály Kata: Önismeret







Sorsunk minden fordulata új lehetőség, hogy emberibb emberré legyünk.

Szent-Gály Kata







SUSCIPE


Uram, fogadd el életemnek
szegényes, barna kenyerét!
Sokat nem érő, nem szegetlen,
de minden morzsát összeszedtem
és két kezemben itt hozom feléd.
- Uram, fogadd e lélek életét!

Uram, hajolj e bús kenyérhez!
Hangozzék csendben alkotó szavad
és tedd tieddé már egészen,
hogy mintha árnyék lenne lényem,
Te rejtsd el bennem éltető magad,
Uram, akár az ostyaszín alatt.







A SZAHARÁBAN


Magányos este. Mintha végtelen
vizek tavában lennék kis sziget:
nem ér el hozzám semmi zaj, se szó.
Nagyon nehéz. Ó, bár egy kis hajó
találna rám: egy jóbarát, egy lélek
és annyit szólna csendesen, megértlek!







SZEMEK


Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja, --
de nagyon mély volt és nagyon szelíd,
mintha minden borongó alkonyatnak
magába zárta volna színeit:
a párát és az álmodó sötétet,
mely mint a kéz, a Földet fogja át,
s amelyben már a messzi végtelenség
ígéri nékünk csillagsugarát.




-


SZERELEM


Tenyerem igazi fészek
öt ujjam igazi ág
madarat nevelek benne
- és neked adom át
egy kézfogásban.

Ha megvigyázod: énekel
a hangja: igazi nyár
ha nem figyelsz rá: elrepül
- de vissza nem talál
hozzám se többé.







Szeress hallgatni, hogy meg tudjon érni szívedben az a gondolat,
melyet már kimondani is érdemes.

Szent-Gály Kata: Napról napra Július 11. Justiniáni Lőrinc gondolata







"Szeress nagyon, szeress a csalódások ellenére is, mert ezt a szeretet nélküli
világot csak a nagyon szeretők tudják megmenteni!"

Szent-Gály Kata:








A szeretet azokat a könnyeket is meglátja, amelyeket nem sírtak el,
és azokat a kéréseket is meghallja, melyeket nem mertek kimondani.

Szent-Gály Kata







Szeretet nélkül az élet elviselhetetlen - de szeretet nélkül
elviselhetetlenek vagyunk magunk is.

Szent-Gály Kata: Napról napra Július 16. Krisztián gondolata










SZERETNÉK...


"Csak parányi mécses lenni,
Mely bevilágít egy szobát.

Csak egy szál deszkahíd lenni,
Mely szakadékon ível át.

Csak egy kanálka mézzé lenni,
Legyen az élet édesebb!

Csak egy segítő kézzé lenni,
Mely teszi azt, amit lehet!"







TAVASZI KEZDÉS


A frissen ásott föld szaga,
s az összetöppedő levél
fanyarkás, tompa illata,
kis pernyefüst,
és mindenütt
virág az ágakon
köszönt ma rám a domb felől,
s míg nagyra tárom ablakom,
átjár a fény kívül-belül,
s hogy élni jó: tudom!







Több jó van bennünk, mint amennyit mások észrevesznek,
de több rossz is, mint amennyit magunk tudunk magunkról.

Szent-Gály Kata







UTAK, ÖSVÉNYEK


Fehér, kusza háló növekszik a Földön:
nőnek a mában
a Föld erei.
Lüktet rajtuk az élet,
hol tehenek,
hol sebes autók gyors futamában.
Közeledik egyre a Távol
s a Közel is a messzibe ér.

De van-e szíve a Földnek?







A veszekedéshez legalább kettő kell, de a békesség elkezdéséhez
egyetlen jó szándékú ember is elegendő.

Szent-Gály Kata







Az a veszélyes, ami a mélyben él: a forró láva - mely kitörni készül,
a jéghegy alja - mit betakar a tenger, s a gonosz szándék -
mit érlelünk szívünkben.

Szent-Gály Kata: Titok







- VÉRREL VERÍTÉKEZETT -


köszönöm
hogy előtted nem kell
álarcot hordanom
de megmutathatom
nem látszó könnyeimet is
melyek oly nehezen és fájdalmasan
csorognak belső arcomon végig
mint gyanta szivárog a sebzett fatörzsön
mondd az Igent elém mondd az Igent velem







Vigyázz, mit és mennyit engedsz be szívedbe: az élet hordalékától
betemetődnek mélységeink!

Szent-Gály Kata: Esztendő Március 3. Kornélia gondolata










A Világot nem a jólét fogja lakhatóbbá tenni, hanem a mások
felé forduló szeretet.

Szent-Gály Kata: Napról napra Február 6. Piusz gondolata















 
 
0 komment , kategória:  Szent Gály Kata  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2019.06 2019. Július 2019.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 18 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 156
  • e Hét: 1652
  • e Hónap: 18796
  • e Év: 156168
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.