Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
Vargha Gyula versei
  2020-02-27 22:00:51, csütörtök
 
 







VARGHA GYULA VERSEI


Vargha Gyula (Káva, 1853. november 4. - Budapest, 1929. május 2.) statisztikus, költő, műfordító, a jog- és államtudományok doktora, igazgató miniszteri tanácsos, a magyar királyi központi Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja és az utóbbinak főtitkára, az MTA tagja.







ARATÁS FELÉ


Legszebb a táj így aratás felé,
Hőség, aszály ha el nem perzselé;
Az élet teljét csillogtatja már
Teljes pompában a királyi nyár.

Sötét sátrat feszítenek a fák,
Megbúnak ottan a fehér tanyák;
Lombok közé őszt sejtető jegyül
Egy sárguló levélke sem vegyül.

De a zöld színben mennyi változat,
Ezüst zászlóját bontja itt a zab;
Tengeri-táblán a sűrű sorok
Haragos zöld hulláma háborog.

A széna már boglyákban, de a rét
Zsendíti újra gyenge friss füvét,
Minden fűszálon harmatcsepp remeg,
Zománcba játszó drága gyöngyszemek.

Napfényben úszva tündököl a táj,
Olyan, mint egy gazdag, kevély király.
Diszül reá az érő gabonák
Már föltevék az arany koronát.







ÁLMATLAN ÉJEK


Elég a nappal gyötrelme, gondja,
Várom az éjt, mely fátylát kibontja;
Várom az éjt, de hiába várom,
Mit ér, ha nem száll szememre álom.

Mind, ami zaklat, háborgat ébren,
Megsokasodva támad az éjben,
Repdesve, mint az éj denevéri;
Rút szárnyuk folyvást homlokom éri.

Vergődöm kínos, álmatlan ágyon,
Pedig pihenni, feledni vágyom;
Hogy ne gyötörjön a gond marása:
Jöjj tavaszomnak tiszta varázsa.

Nyílj, színes álmok mák-koszorúja,
Képek a múltból, keljetek újra.
Ringassatok árnyak, lebegve, szállva,
Álomba, dalba, vagy a halálba.

1910.







ÁLOMORSZÁGBAN


Egyszer a szívem elkezdett fájni,
S mentem, mesében mint a királyfi;
Tündérlány képe úszott előttem,
Álomországban, ezüsterdőben.

Ezüsterdőben tétova bolygok,
Jaj, ez az erdő végződni hol fog?
Merre van itt a hátra, előre?
Kijutni út tán nincs is belőle.

Megbabonáztak engem az álmok,
Ezüsterdőből ki nem találok;
Oldhatlan bűbáj varázsa köt le,
Száz évig is tán, vagy mindörökre.







BELENÉZEK AZ ÉJBE

Belenézek az éjbe, mely elnyel,
Belenézek.
Jön-e hajnal az éji homályra?
Vagy mint a nap esti sugára
Elenyészek?

Bíborra te fested a felhőt,
Esti sugár.
Ni, a felhők fodra miként ég,
S megszépül a föld, az imént még
Puszta, kopár.

Búcsúzó lelkem is így néz
Vissza reád,
Sanyarú ínséggel ijesztő,
De újra derengeni kezdő
Puszta világ.

Fényt hint le a lelkem az ég s föld
Pereméig.
Maradna tovább, de hiába,
Beleolvad az éjbe, az árnyba,
S elenyészik.







BETAKARÍTÁSKOR


Elmentek a fecskék, elmentek a gólyák,
Betakarítgatom termésem utóját;
Letarolt határban
Hideg őszi eső veri a két vállam.

A szitáló eső s permetező pára
Szürke fátylat sző a kifakult kopárra.
Eltakarva félig,
Távol kerek erdő árnyrajza sötétlik.

Lombos az erdő még, vagy már leveletlen?
Mit bánom, dalát is ha rég elfeledtem.
Hogy hangokat halljak:
Rekedt károgással kóválygnak a varjak.

Kárognak a varjak, az idő már zordul,
Hidegen fú a szél, akármerről fordul,
Nincs langy lehe délnek ...
Fáradt öregember többé mit reméljek?

Kikeletkor a szív telve reménységgel,
Szent csipkebokorként lángol, de nem ég el,
Baj, gond le nem győzik,
Vágya valósultát várja egész őszig.

De végigtekintve az őszi kopáron,
Látjuk, hogy reményünk, mind, mind üres álom.
Csak a bú valódi.
Nem akarok többé remélni, csalódni ...

Ballagok, ballagok lecsüggesztett fővel,
Nem törődöm a halk, suhogó esővel,
Fejemet csak mossa,
Míg az avart lábam egyhangún tapossa.

Hallgatom a száraz levelek zörgését;
De alkonyul is már, leszáll a sötétség.
Csakúgy botorkálok ...
Nem kerül-é vajon lábam elé árok?







BEZERÉDI


Trencsén alól szomorú hír érkezett,
Rákóczinak fele népe elveszett.
Másik fele széjjelporlik magátul,
Futó hadak Dunán innen, Dunántúl.

Bezerédi visszarántja kantárját,
Szent-Miklósnál megállítja dandárját,
Habos lova hátáról csak lepattan,
Kastélyába váratlanul betoppan.

Két karjával átöleli hitvesét,
"Megverte már a magyart a magas ég!"
Tétovázó, tehetetlen vezérek,
Bolond kurucz, vakon fut a veszélynek."

"Kaszaboltam száz csatán a labanczot,
Mi haszna volt? -Meguntam már a harczot.
Jó paripám szügyig gázolt a vérben,
Hiába volt. - Meguntam már az éltem!"

Ifjú asszony májusi nap sugára,
Könnyein át rámosolyog urára:
"Édes uram, boldogságom, mindenem,
Elfáradtál? jer pihenj hát keblemen."

"Úgy élhetnénk, mint ágon a madár,
Hagyd a harczot, a viszályt. Csak rajtad áll.
Várva-vár a császár kegye, kegyelme,
S hű fészkünkben feleséged szerelme."

Kebeléből elővon egy levelet,
Császártól jött, nehéz rá a felelet.
Bezerédit piros színe elhagyja,
A levelet darabokra szaggatja.

Esteledik. Odalent a kapuba
Toporzékol, nyerít már a paripa.
Ifjú asszony könyje omol, peregve,
De a hős már felszökött a nyeregbe.

Kibukik a sárga hold a hegy mögül,
Bezerédi sötét arczán felleg ül.
Kedve komor: belefagyott tán a szó,
És alatta meg-megbotlik a fakó.

Kőszeg előtt tábort ütni megállnak,
Súg a vezér Nemeskéri Kiss Pálnak:
"Jó vitézem, legkedvesebb hadnagyom,
Rákóczinak vesztett ügyét elhagyom."

"Hajh, hiába forgatjuk jó szablyánkat,
Nem segítjük, elveszítjük hazánkat.
Hajnal felé jön a császár vezére,
Dandáromat átvezetem kezére."

Éjféltájban egy órát sem szunnyadott,
Hát egyszer csak rá törnek a hadnagyok.
"Áruló gaz, majd megkapod béredet!
Lánczot reá! Nem adod el véredet!"

Künn riadás, tárogatók zaja kél,
Csattog a kard, ropog a sok karabély,
Rajta, rajta, vágd, tipord a németet!
Szaladj német, ha kedves az életed!

Bezerédi karja feszül, arcza ég,
Nem érzett ily harczi vágyat soha még,
A labanczra hada élén repülve,
Hogy csapna le, mint a karvaly a fürjre.

Vége van már, vége annak örökre,
Kezén, lábán felsír a láncz csörögve.
A megbánás le nem mossa szégyenét,
Keserű könny elborítja két szemét.

Kész a vérpad a pataki piaczon,
Híres vitéz, Bezerédi áll azon.
"Ajkam' szóra utoljára emelem,
Hallja meg hát az ország s a fejedelem.

Hazámnak én igaz híve maradtam,
Ellenségét, mint a kévét arattam.
Ha vétettem, jóvá teszi halálom,
Uram Jézus, lelkem' neked ajánlom!"

Sápadt asszony fekete gyászruhában
Úgy zokog egy puszta síron magában:
"Oh nagy egek, nyiljatok meg felettem,
Jaj nekem, hogy megöltem, kit szerettem!"







BÉKESSÉG AZ EMBEREK KÖZÖTT.


Az ember itt bús zarándok-csapat,
- Amely mezítláb, bércúton halad,
Megvérzi kő, megtépi vad tövis,
Zarándoktársa, hát ne tépd te is.







A BÖLCSŐ ÉS A KOPORSÓ KÖZÖTT


Rég elhagyám az enyhe révet,
Hátam megett már évre évek
Úgy torlanak, mint tengerár,
S új rév, koporsóm csendje vár.

Csalóka fény nyomát csapáztam,
De néha gyöngyöt is halásztam,
S azt képzelém bolond-vakon,
Hogy kincseket visz csolnakom.

De most, hogy már a révbe térek,
Látom: a gyöngyök mit sem érnek,
S kaviccsal partra szállni kár,
Hadd nyelje bé a tengerár.







BÚS SZÉL ZOKOG


Bús szél zokog,
Elmúlt a nyár
Álmodni már
Én nem fogok.

Olyan rövid
A nyári éj,
De álma mély
Friss hajnalig.

Éj s csend ölén
A nyár szakán
Tündér leány
Hajolt fölém.

És hímezett
Szép álmokat,
Nem fest olyat
Művész-ecset.

Most könny itat,
S gond súlya nyom
Le sem hunyom
Pilláimat.

Bolygok vadon
Legközepén
Nem alszom én,
De álmodom.

S álmom sötét,
Mázsás teher,
Nem bírom el
Fojtó ködét.

S csak komorul,
Már jő telem,
S rám végtelen
Vak éj borul.

Hallgass szivem,
Mit háborogsz:
Aludni fogsz,
Álmodni nem.







CSALÁRD TAVASZ


A mandulavirággal
Hogy' hull versenyt a hó!
Csalárd tavasz, terád vall,
Ki néked hisz: bohó.

Egymással kergetőzik
Napfény és fergeteg,
A kis méhek se győzik
Kilesni kedvedet.

Mig tél volt, benn a kasban
A dolgos nép aludt,
Most egyre gyászosabban
Zúgják panaszdaluk;

A rétre s a berekbe
Ha egy-kettő kiszáll,
Lehull meggémberedve,
Nem méz vár rá, - halál.

Halál? Midőn az élet
Zsendül, pezseg, dagad,
S a holt rög is megéled! -
Tavasz, szégyeld magad.

Ne játsszál csalfa habként,
Hagyd ártó kedvedet,
Csak hozz te enyhe napfényt
És lanyha permetet;

Fölinni alig győzze
A fű, virág, levél ...
A romlást bízd az őszre,
Elvégzi az, ne félj.







CSIGABIGA


Bánt ez a tolongás, terhét bizony únod ...
Csigabiga, kár volt házadból kibúnod.
Honnan s mikor ér baj, nem is veszed észre,
Szarvacskáid fájnak minden érintésre.

Azt hitted, a jó sors kegye hozzád hű lesz,
Téveteg ösvényed bársonypuha fű lesz,
Elszalad előled a pók, meg a hangya,
Csak egy-egy virág, mely talpadat csiklandja.

De rózsalevélből ritkán van a párnád,
Tőbbet a kopasz föld kemény röge vár rád;
El-elállja útad tüske, tövis, kóró,
S táncol a forgószél, port, szemetet szóró.

Utad csupa ártó akadály. Te dőre,
Mért igyekszel mégis előre, előre?
Csak csalódás, csak baj, veszedelem vár itt ...
Csigabiga, vond be félénk szarvacskáid.

(1915)







CSILLAGOS ÉG


Elnézem a sugárzó mély eget,
Csillag csillag mellett, csillag megett;
Egész khaosz, de mégis összevág,
Összhangba zengő összevisszaság.

A mindenség egy óriási gyár,
Hol millió kerék forogva jár;
De mely erőt visz és erőt ragad,
Nem látom a süvöltő szíjjakat.

Mely láthatatlan forrva zúg elő,
Hol rejtezik a nagy hajtóerő?
Mit fon, mit sző az óriási gyár?
S vajon mi lesz, ha egyszer csak megáll?!

(1921)







EGY REFORMÁTUS LELKÉSZ TEMETÉSE


Szép februári nap volt, odafenn
Tavaszi kéken ragyogott a menny;
Csupán legalján, elmosódva távol
Borongott ködből halvány szürke sávoly.

Köröskörül fehéren állt a táj,
Egészen összefolyt domb és lapály;
De sötét volt a temető a gyásztól,
Sírjába most tér a jó lelkipásztor.

Könny minden arczon, könny és áhitat,
A szárnyaló ének magasra hat,
Az elszállt lelket mintha még elérve
Kísérni vágynék föl az Úr elébe.

A távolból harangszó csendül át,
Egy ősz pap mondja buzgón az imát,
S hallik az özvegy s árvák zokogása,
S a sírba hulló hantok zuhogása.

Oh, a ki most e bús üregbe szállt,
Palástosan nyílt sírnál hányszor állt,
Ajkán az Úr engesztelő igéje,
Melytől a sírnak meghajnallik éje.

S míg folyt a tiszta, balzsamos beszéd,
Ki látta küzdő szívét és eszét?
Mert hallgatott a kétség, mélyre zárva,
Csupán a hit röppent fel ajakára.

De, melyet görcsösen ölelt, a hit
Nem csalt-é meg lelke álmait?
S ki úgy esengett fényért a homályban,
Ott áll-e most az örök fény honában?

Vagy mindenestől rejti őt a hant,
Nem tud, nem ért, nem érez ott alant,
Felejtve mindent... Majd őt is felejtik,
Most még siratják, de ki tudja meddig!...

A széles út a temetőn kívül,
Olyan, mint össze nagy vásár ha gyűl,
Nincs szeri-száma szánnak és szekérnek,
Nyers tréfaszót folytatnak a legények.

A sorban egy-egy csillogó fogat,
Toporzékolnak a tüzes lovak,
A dombról meg víg gyermekek csoportja
Szánkázik a fényes havon, sikongva.

Itt nem törődik véle senki már,
Mosolyog az ég, nevet a napsugár;
Szegény halott, mit is törődne véled,
A büszke, boldog, diadalmas élet!







ELHALÓ DAL


Rá-rágondolok tavaszomra.
Rég tovatűnt, semmi haszonra,
Véle az ábránd is oda, oda rég,
E szivárványszínű szappanbuborék.

Tündérpalotákat, az égig,
Már képzeletem sosem épit;
A szürke valót sem színezi már,
Fakó ez a föld, porlepte, sivár.

Egy-két dal, félig feledetten,
Itt szunnyad még kebelemben;
Oly csöndesen alszik, hogy tán nem is él,
Kábítja a nappal, ébreszti az éj.

S megcsendül csendje az éjnek,
Légi dal, égi dal, Áriel-ének;
De halkul a hangja, míg végre a dal,
Távozva, enyészve, a semmibe hal.







ELTÜNT NYÁR


Köd, sűrű köd, s milyen korán!
Megjött az ősz egy éjszakán.

Tegnap nyár volt, fojtó meleg,
Pörzsöltek a forró szelek;

A nap lángot szórt szerteszét,
De este megdördült az ég,

Zápor zúgott a síkon át,
Elverte jól az út porát.

Aztán szép lassan esdegélt,
Álomba mormolá az éjt.

Szememre is álmot szitált,
S láttam ködülte őszi tájt,

Utam nagy könnyes fák alatt
Dérharmatos füvön haladt.

A lég nyirkos volt és hideg.
Fázom ... s ámulva ébredek.

Az ég csak egy nagy szürke folt,
Álom, való hogy' összefolyt.

Egy éjszakán - egész csoda -
A nyár, a nyár hogy' lett oda.

1917







EPILÓG


Vége a vásárnak, üres a bazárom,
Betéve az ajtó, örökre bezárom...
A sárga narancsot, fügét, datolyát
A jó öreg árus nem méri tovább.

Valahol nagy messze, hő déli sugárú
Szép Napkeleten ért ez az édes árú;
Pálmás regehonból magával a vén
A sivatagon át úgy hozta tevén.

Hogy útnak eredjen, ugyan mi sugalta,
Teste törődését nem szánva, nyugatra?
Egy batyuba boltja kinek belefér,
Hogy' futna bolondul arany hegyekér'?

Dehogy fut a jámbor, neki nap-nap mellett
Fél összemarék rizs elég eledelnek;
Turbánja viselt rongy és színehagyott
Kaftánja a zsírtól már szinte ragyog.

De miért fordult hát nyugatnak az útja?
Mi csalta, mi vonta? Tán maga sem tudja.
Tán viruló szüzek s vidám gyerekek
Hála-mosolygása, mely ránevetett...

Nem egészen úgy lett, ahogy' elgondolta,
No de most már mindegy, hisz üres a boltja.
Üres zseb, üres bolt s zord tél. Az öreg
A kopott kaftánban fázik, didereg.

Imádkozik, arccal Mekka felé fordul,
Nagy szürke szakállán pár könnye lecsordul;
Úgy eped a pálmák susogása után.
Hallja-e még egyszer, vagy már soha tán?

Meglepte a honvágy, indul nem sokára,
Elmarad mögötte hét ország határa;
És megy, megy a sárga sivatagon át...
Nyugati forró szél elfújja nyomát.







ÉBRESZTŐ


Még megmaradt egy kis darab
A régi magyar hazából;
De véreink sok milliója rab.
Az elszakított testvér és rokon
Felénk kezét epedve nyújtja távol,
Rablóhad ül tort a szent sírokon.

Nem volt soha egünk íly sötét,
Mohács, Világos ily gyászt nem hozott ránk.
Érezzük a halál fojtó ködét.
De nem fojt meg, mert élni akarunk!
Árpád silány, méltatlan népe volnánk,
Ha láncait szét nem törné karunk.

Romokba ezredév munkája dőlt.


A szent romot kezünk építse újra,
Henyén ne lásson senkit ez a föld.
Kalapács, véső, kapa és kasza,
S könyv a mi fegyverünk. S zászlónkra írva
Két szó ragyogjon: Isten és Haza.

Szeressük egymást, mert úgy áld a sors,
Nemzetrontó viszályokra most az ér rá
Ki vak, vagy önző, s aljas, céda, korcs.
Élő hit eddze már a gyermeket,
Tegye szívét lánggá, karját acéllá,
S fölkél a Nap megint a hegy megett!







ÉDES APÁM


Volnék csak a sora kegyence,
Dajkált volna a szerencse,
Mérve, adva gazdagságot,
Házat, földet, gazdaságot:

Beh más volna!... De hiába,
Nem ringattak palotában,
Örökül az ősök után
A becsület maradt csupán.

Örökségem a mi nézi,
Édes apám sem tetézi,
Csak éldegél békességben,
Becsületes szegénységben.

Hogy kell könnyen boldogulni,
Soh, sem tudta megtanulni,
Nem kívánta el a másét,
Odaadta a magáét.

De nem vádolom, kisded háza
A békeség szentegyháza,
S benne boldog kis családunk,
Szűkölködést soh,sem láttunk.

Nem hagyott az ősi telken,
Vitt, hová vont szomjú lelkem,
Nagyvárosba, iskolába,
Gazdag úrfiak sorába.

S hogyha olykor hazatértem:
Ünnepnap volt hazatértem,
Ezer csókkal, szíves szóval,
Elhalmoztak minden jóval...

Bár az évek tűnnek, tűnnek,
Hazatértem most is ünnep,
Úgy örülnek, örvendeznek,
Csaknem a lekökbe vesznek.

Édes Apám roskatag már,
Jön előmbe, tárt karral vár,
Keze reszket, ajka reszket,
Szólni nem bír, csak könnyezhet.

S odabenn az asztal mellett,
Hej, az órák vígan telnek,
Fényes az arc a mosolytúl,
Teli a szív, majd kicsordul.

S agg apámat el-elnézem;
Haja fehér már egészen,
Mellén reszket hó-szakálla,
Alig van egy barna szála.

Látott jőnni évre évet,
Nemzedékre nemzedéket,
S átkát senki nem kiáltja,
De mennyi van, aki áldja.

Nem hagyott rám gazdagságot,
Nem tapadt nevéhez átok,
A becsület örökséges,
Drága kincs az mindig nékem.

Meg is őrzöm. S hogyha végül,
Valamikor, örökségül
Én sem hagyok mást fiamra,
Tudom áldást, mond poromra.

1879







ÉJJELI ÓRAÜTÉS


Méla hang az óra hangja,
Halkan árad szerteszét;
Nappal a fül meg se hallja
Dallamos, lágy zengzetét.

Sürgő élet sietése,
Künn és benn százféle zaj,
Zengő óra halk ütése
E zsivajba belehal.

Ámde gond közt, hogyha ébren
Hánykolódol ágyadon,
És a hangfogó vak éjben
Nagy nehéz csönd súlya nyom;

Csak az óra ketyegése
Őrli egyhangú neszét,
S véred lázas lüktetése
Küzd, mint elnyomott beszéd:

Mily öröm, ha fenn az óra
Zizzen egyet s ütni kezd,
És a hangok halk folyója
Áradozva tovarezg.

Elhalóban fájva sóhajt,
Mégis egy kis enyhület,
Mint hűs cseppet szomjazó ajk,
Issza nagy-mohón füled.







FELJAJDULÁS


Óh, a sok sehonnai,
Aljas és silány kufárhad,
Kiknek ajkán a haza,
Mint hamis pénz peng bitangul!
Még ma lelkes honfiak, sőt
Túlzók, kik leárulózzák
Azt, ki vélük nem rikolt;
De ha érdekök kívánja,
Holnap már eladni készek
Júdás-módra a hazát,
Mégis ők a honfiak,
Ők a hívek, ők a tiszták,
Ők a makulátlanok!

S én, ki már az anyatejjel
Szívtam ébredő szívembe
Szent szerelmedet, hazám;
Én, ki ifjúságom óta
Oltárodon lelkemet
Mint a tömjént, égetem el,
S a ki most is kész vagyok
Harczmezőn vagy vérpadon
Éltemet letenni érted:
Én volnék a gyáva, czenk?
Én volnék az áruló?!

Oh, te nagy, hatalmas Isten,
Sújts le villámostoroddal,
Törd diribre és darabra
Ezt a kárleső gonosz fajt.
Óh ne hagyd, hogy a hitet,
Erkölcsöt, becsületet
Keresztfára felfeszítsék
S elveszítsék a hazát!

1906







GYERMEKSZOBÁBAN


Kitárva szobánkban az ablak,
Hogy búvik a fénytől az árny,
Hogy táncol a porszem a napnak
Beözönlő sugarán.

Gyermekekkel a kis szoba népes,
Halld a csevegést, a kacajt!
Óh élni, örülni oly édes,
Ezt vallja a szem, meg az ajk.

Pici lányomat ím, kicsi nénje
Tapsolva, hogy' űzi felém,
Az új tavasz illata, fénye
Árad mosolyukból elém.

Mint fény fia, szőke hajával
Szép kis fiam áll vidoran,
S míg rásüt a nap sugarával,
Haja minden szála arany...

Óh jertek ölembe, karomba,
Ti szép, viruló csemeték!
Öntsétek méla dalomba
Szívetek vidám melegét.

S hogy a bú komor árnya ne győzzön
Lelkem tört fénye felett,
Ragyogja be rólatok őszöm'
A napsugaras kikelet.

(1889)







A HALÁL HIDJÁNÁL


Körülöttem a tél hava pelyhez,
A föld hólepte, fehér.
Elértem a hídhoz, amelyhez
Egyszer mindenki elér.
Rozoga rossz híd, mélyen alatta
A meg-megakadt Jégtorlatokat
Rohanó folyam árja ragadja,
Bömbölve vadul.
Odatul Nem látszik a part,
De a hóban a nyom
Mind, mind oda tart.
Szememet behunyom,
Ajkamat összeszorítom,
Úgy megyek által hídon.







HA SZERETTÉL


Ha szerettél: csalfa lettél,
S hogy szerettél: jól tudom,
De meguntál, elfeledtél,
S másé lettél angyalom.

Ujjadon a mátka-gyűrű,
Fejeden a koszorú,
Csupa fény vagy, - míg rám sűrű
Fellegével száll a bú.

Nem az első veszteség ez,
Nem az első fájdalom,
Lelkemnek már annyi édes,
Annyi fényes álma rom.

Tündér-váram összeroskadt,
Az Isten is elhagyott...
De én, hűtlen most tudom csak,
Hogy milyen koldus vagyok.







HAZAFELÉ


A vén robotos csak él valahogy,
De lankad a húrja, zengő dala fogy;
A jármot, a terhet egész napon át
Fáradtan, unottan vonszolja tovább.

A munka magában nem volna terek,
Ha remélhetné, hogy meglesz sikere;
De fél, ha remél tán, reménye csaló,
Munkája is, ő is hiábavaló.

Nem kishitű kétség, más kell ma ide
Bátor, fiatal szív tettvágya, hite;
Elme, amely fényt szórt villámsugarat,
Töretlen acélos, erős akarat.

Gyenge vagy és könnyű, állj félre öreg,
Mint szélben a szérűn elszáll a törek.
Messze a szél nem hajt, meghúzni magad,
Egy enyhe zugocska bizonnyal akad.

Jobb volna neked már csend és nyugalom,
Hallgatni tücsökszót tarlón, ugaron,
Mely halk zene félig, félig gyönge nesz,
Fáradt öreg fűlnek kész enyhület ez.

És ülni öreg ház árnyas telekén
Az őszi verőfény áldott melegén,
Nézni a színt-váltott lombot, levelet,
Amint az avarba sárgán lepereg.

Magad így naphosszat ott elmulatod,
Kényére bocsátva jár gondolatod;
Bejárja a múltat - tavasz az, nem ősz -
S egy-egy virág mellett hosszan elidőz.

Könyveid is néha kezedbe veszed,
Leveleit lassan forgatja kezed;
A költők világa még örömet ád,
Valóbb neked az, mint a való világ.

S a könyv, ha kifáraszt, öledbe teszed,
Homlokodat végigsimítja kezed,
S szemed a magas menny kékjébe merül ...
Be jó az öregnek, gond s munka nélkül.

De ha szűk az idő, ha kevés a kenyér,
S morzsára se méltó az, aki henyél,
Van jobb menedék is. Megnyughatol ott,
Hol már eleid pora várja porod...







HIÚ SÓVÁRGÁS


Százszor visszagondolok rád
S folyvást visszavágyom,
Szülőföldem völgye, halma,
Szép tündérvilágom.

Mint barátot úgy köszöntött
Berked füve, fája,
S megigézet a természet
Titkos bűve, bája.

Hol a lányka esdő szómat
Legelőször hallá,
Hol a szívnek dobogása
Először lett dallá...

Édes álmok álmodása
Csöndes boldog élet,
Miért is kellett elszakadnom
Idegenbe tőled?

Nagyvárosban, idegenben
Idegenül, bolygok,
Itt e roppant kőhalomban
Sohsem leszek boldog.

Bánt a hajsza, vad tolongás,
Undorit a jászol,
Melyhez a falánk s az éhes
Egymást törve gázol.

Visszatérnék örömest én
Kis falumba újra,
Haj, de más utat jelölt ki
Végzetemnek ujja.

S azt teszi a földi ember,
A mit sorsa végez,
A síró patak se fordul
Vissza kútfejéhez.







H0MOKPUSZTÁN


Eluntam én hallgatni folyvást
Az örökké zúgó szelet,
Mely itt dühöng, nem lelve nyugvást,
E bús homokvidék felett.

E tájon minden élet elhal,
De, mintha űznék démonok,
Fölretten az őrjöngő haraggal
Száll az élettelen homok.

És mintha minden, minden égne,
Körül, a szem amerre lát,
Sárgás porfelhő száll az égre,
Kavargó szennyes füst gyanánt.

Oh, nem ez az én szülőföldem,
Nem ez a gyászos sivatag,
Hol bölcsőm állt, az enyhe völgyben,
Rét zöldellt, csörgött a patak.

Ezer virág fénycsöppje égett
A harmatos rét bársonyán,
A szerelem- és dicsőségnek
Tündérálmát ott álmodám.

S én hűtlen mégis odahagytam,
De meg is bántam már nagyon.
Búsan bolygok a sivatagban,
A gondok mázsás súlya nyom.

A gond legörnyeszt, lelkem fáradt,
Kedvem komor, csüggedt, nyomott,
S daltermő szívem is kiszárad,
Mint e kopár, sívó homok.

(1912.)







JÖVEL, MEGVÁLTÓ!


Ólmos, nehéz köd, a föld és az ég
Alaktalan bús szürkeségbe foly;
Fejünk fölött még egy csillag sem ég,
Egy bíztató sugárka sincs sehol.
E földi faj, fényes nyarát leélvén,
A sír felé tart, mert megvénhedett...
Ragyogj le reánk, te áldott, éltető fény,
Megváltó égi szeretet.

A mindenség ezer csodáiból
Hiába int felénk az Alkotó,
Tagadja őt a gőgös földi por,
A percznyi fényében hívalkodó.
Erős anyagból gyúr bálványt magának,
Istennek tartja a vak végzetet...
Oh gyújtsd ki lángját a hit csillagának,
Megváltó égi szeretet.

E nemzedék, mely gőgösen tagad
S túl ez arasznyi léten mit se vár,
Érezve rög-voltát, röghöz tapad,
Önző, irigy, lelketlen és sivár.
A percz övé, mohón üríti kelyhét,
A salakos, de habzó serleget.
Emeld, emeld tisztább légkörbe lelkét,
Megváltó égi szeretet.



A nemzetek közé üszköt dobott
A népirtó viszály véres keze,
Szilaj lánggal félelmetesen lobog
A felszított fajgyűlölet tüze.
Vén századunk, mint a vérben hunyó nap,
Rőt fényt komor viharfelhőkre vet...
Békítsd ki az őrjöngve tombolókat,
Megváltó égi szeretet.

Lábunk előtt kettéhasadt a föld,
Sötéten ásít a rémes torok,
Bősz hangzavar sír, átkoz és üvölt,
Alant a mélység forr és sustorog,
Kél a vörös rém, a mely minden oltárt,
Hitet, hazát romlással fenyeget...
A kénköves pokolnak zárd be torkát,
Megváltó égi szeretet.

Óh égi fény, tekints le ránk, tekints!
Töröld a könnyet, csillapítsd a jajt.
Váltsd meg a bűntől s átoktól megint
Az önmagát emésztő földi fajt.
Ragyogjon fel mindenható világod,
Mint egykor rég, a szent jászol felett,
S az ó helyén teremts új, szebb világot,
Megváltó égi szeretet.

1897







KARÁCSONY ESTÉJÉN


Jertek, szöszkefürtű,
Fehér báránykáim,
Aranyos kis nyájam:
Ide, ide, ide,
A karácsonyfához
Jöjjetek mindnyájan!

Töltse be sziveteket
A komoly, szent estén
Öröm és vidámság;
Hisz nincs madárdalnál
S gyermekmosolygásnál
Kedvesebb imádság.

Homlokotok fényes,
Gond be nem árnyalja
S nem szennyezi vétek;
Istenhez közel visz
Boldogsággal teli
Hálás szivecskétek.

Tinéktek nincs messzebb
Angyalokkal népes
Csarnoka a mennynek,
Mint a fatető a
Csipkebokor ágán
Ringó ökörszemnek.










A KASSAI HARANGOK


Kassára rászakadt az éj,
Minden szabad szót vérbe fojt a zsarnok,
Az ajkak némasága mély,
De hangosan beszélnek a harangok.
Nem érti azt meg a pribék,
Hanem a föld, hanem az ég,
S minden magyar, ki nem süket,
Megérti jól beszédüket.
Szavuk nem olvad szét a légben,
Szél föl nem issza hangjokat,
Én is hallom a messzeségben
A kassai harangokat.

Ha megkondítják a delet,
Felbúg a hang a dóm felett.
A szentelt érc zokogva kong:
"Gyász, gyász, sötét gyász, néma gond,
Kárpátok ormán gyász borong,
Komor gyász a Dunán, Tiszán,
Maroson s a kék Adrián.
Gyászol a sík, völgy és orom,
Tegnap nagy ország volt, ma rom.
Nem földrengés döntötte le,
Patkány fúrt száz lyukat bele,
A patkány fúrta-túrta föld
Üregein a víz betört,
S nem bírta többé az alap
Az ezredéves szent falat.
Most a leomlott ősi ház
Kövei közt görény tanyáz,
Zsákmányra álnok róka les,
S koncot falánk farkas keres.
Van habzsolás, gyűl a harács,
S mérgez gonosz kigyómarás.
Tiprott erényt nyers gőg sanyar...
Szegény magyar, szegény magyar.
S nem kelnek-é a síri mélyben
Fájó, keserves sóhajok?
Rákóczi nem nyög-é az éjben:
Ma kétszer hontalan vagyok.
Óh, boldog az a hontalan,
Kinek, bár távol, honja van:
Most az a föld borul reám,
Amely hazám volt, s nem hazám.
Pihenni mért nem hagytatok
A Mármorának partinál,
Hisz ott csak a zugó habok
S a jajgató fehér sirály,
Itt, elnyomott népem zokog."

Igy bong, borong; jajgat, jajong
A délidőn kongó harang.
De halld! a jajt az esteli
Harangszó már engeszteli:
"Elmult a nap, múljék a gond,
Nappali gond jármát ne vond.
Emeld föl Ahhoz lelkedet,
Ki békötöz minden sebet.
Álmodni rabnak is szabad,
Álmodd hát vissza multadat.
A mult erős, gazdag gyökér,
Jelen, jövő a multból él,
Nehéz pillád mihelyt lezárul,
Álmodj a nagy magyar hazárul.

Ung mezején Árpád vezér,
Hős jobbjában a kard beszél,
Ott Béla küzd és áll Pozsony,
A császár tolvajként oson.
Örök fény Cserhalom felett,
Igy bűnhödik rabló Kelet!
Élet pezseg, vidám, zajos
Földjén a szép magyar hazának.

*

Az Adrián végig Lajos
Liljomos lobogói szállnak.
Áll Hunyadink Nándor fokán,
Győz a kereszt, fut a pogány.
Mint förgeteg, ha port ragad,
Mátyás hada előre tör,
S Kárpát alján a várakat
Kisöpri a rabló csehtől.
Nézd Bocskayt, hogy' ront elő,
Hit és szabadság hőse ő,
S ha törve frigy, új had riad,
Kél Bethlen s a Rákócziak,
Szabadság zászlaját magasra
Kitűzve lobogtatja Kassa."

Az est álomba ringató
Hangja nyájas, enyhadó;
De édesebb a hajnali
Harangszó hangját hallani;
Ha megkondul friss hajnalon,
Feddése is hit, bizalom:

"Nézd az élet ébredését,
A pihent szív pezsdül és ég,
Rab magyar nép, csak reménység!

Örök éjjel nem borul rád.
Fáj a lecke, fáj? - Okulj hát,
Mondj bűnbánva mea culpát,

Mert Kain bűnébe estél,
Azt nyeréd, mit nem kerestél,
Hát tanuld meg: kincs a testvér.

Félre hát a gyűlölettel,
Ami bántott, mind feledd el,
Fogj kezet rokon feleddel.

Csak kitartás, csak szilárdság,
Bűnödért a földi váltság:
Munka, jó erkölcs, imádság.

S gyermek a jövő reménye,
Legyen mindig szemedfénye
S mint a tengerek fövénye.

De hazádban is hazátlan,
Testvértelen és barátlan,
Meg ne törj a szolgaságban.

Hogyha kell, cseréld meg arcod,
Tűrve titkon küzdd a harcot,
Ezzel órád el nem alszod.

Nézz nyugodtan jóra, rosszra,
Szabadságod visszahozza,
Ha nem év, az évek hossza.

Dies irae! Hallod, hallod,
Messze, mint a vészharangot,
A bosszúra hívó hangot?!

Eljön a nap, a Haragnap,
De koporsót nem a rabnak,
Népem, nem neked faragnak,

Ősi földed nem lesz préda,
Kit pokolnak körme véd ma,
Reszkessen a cenk, a céda!"

A magyar éj nagyon sötét idáig,
De megjön ismét fényes virradatja,
S a Kárpátoktól le az Adriáig
Az örömhírt, nagy Isten, népem atyja,
Egyik harang másik harangnak adja.







KÁROLYI MIHÁLY


Bennem haragtól ég a lélek,
Már-már a húrokon kezem;
Nagy átkokat zúgnék de félek,
Ha e gaz árulóhoz érek,
A lantomat beszennyezem.

Természetnek torz-alkotása,
Hogy röstelem kimondani;
Te, Belzebúb segítő társa,
Kinek csak egy a hivatása:
E nemzetet megrontani.

A sátán meglepé agyadban
Azt a silány kis agyvelőt,
És koponyádban láthatatlan,
Mint a sötét boszorkánykatlan
Üstjében, mérges pára főtt.

S ráfecsérelnéd a mérget arra,
Ki legnagyobb volt s legnemesb.
S mert oly erős volt főre, karra,
A vágy a szíved egyre marta,
Utadból őt, hogy eltehesd.

El is bukott. Csak erre vártál,
Felcsillámlott gonosz szemed.
Hajrá pokol, szabad a vásár,
A nép, a nép mint Messiást vár,
Tombolt az elvakult tömeg.

Azt hitte, láncait töröd szét,
Míg láncait kovácsolád;
De majd ha jajtól zeng a föld s ég,
S kifosztva áll a dús örökség,
Átkát majd akkor szórja rád.

Gaz áruló! Nincs erre példa,
Hazádat kétszer adtad el;
A népe rab lett, földje préda,
A vakmerő, a cenk, a céda
Sanyarja marja vad dühvel.

Pirulnak véreid miattad,
Hogy így fajult az ősi vér,
A sírban őseid miattad
Pihenni nem tudnak, s fiadnak
Átka sírodba is kísér.

Hogy megtorolja szörnyű vétked,
A földön nincs oly büntetés,
S nem súgja-é vak rettegésed:
Bűnért, mely ily nagy, bűnhődésnek
Az örök kárhozat kevés.

(1919)







KEVÉS A VETÉS


Ülök szomorún a vonatban,
S egy daltöredék kísér szakadatlan,
Tört hangja egy bús, panaszos dalnak:
Kevés a vetés, sok a parlag.

Fut a táj, hegy-völgy váltja a síkot,
Nagy tábla után jönnek pici csíkok;
Tarlón, ugaron fel-felröppennek a varjak,
Kevés a vetés, sok a parlag.

A föld csupa gaz, csupa kóró,
Magvát a szelekbe kiszóró.
Hol a szél vet, ugyan ki arathat? -
Kevés a vetés, sok a parlag.

Kihalt a mező, elvétve ha egy-két
Gyerek zavarász kócos tehenecskét,
Vagy roskatagon öregember ballag,
Kevés a vetés, sok a parlag.

Szomorú ősz, a felleg a tájra
Ködesőjét egyre szitálja,
Siratja talán, kik többé nem aratnak ...
Kevés a vetés, sok a parlag.

1915







KÉSŐN TELJESÜLT VÁGY


Kis falu csendje,
Oh, hogy feledne,
Ki benned élt és messze hágy,
Ember-vadonban
Ott sírt dalomban,
Ott sírt utánad mindig a vágy.

Mezőn s a kertben,
A merre keltem,
Békét lehelt az enyhe zöld,
Minden virágban, Nyájas-vidáman,
Egy ismerős arc üdvözölt.
De ember-árban,
Ha szertejártam,
Szemem káprázott, szédült fejem,
S pirulni készte,
Azt vettem észre:
Az ismerőst sem ismerem.

Az áradatban.
Hányszor haladtam
Köszöntés nélkül így tovább,
Töprengtem aztán:
Ki elhaladt, tán
Jó ismerős volt. S szúrt a vád.

Város zajába
A falu álma
Elkísért híven s el se tűnt.
Két éltet éltem:
Köznapi éltem
S egy álom-éltet messze, künt.

Az év megy és jön,
Most végre későn.
Elérte vágyam, a mért epedt,
A puszta csendje
Susog fülembe
Szomorú, bágyadt, halk éneket.

Nem a tavasznak
Napsütte, gazdag
Virágos völgyét járom én,
Kisült kopáron,
Bús őszi tájon
Köd s szürke árnyék int felém.

S lassan mögöttem
Elvész a ködben
Az ismerős völgy és halom.
A nap hanyatlik.
Óh, vár-e addig,
Míg elzengem késő dalom?!







KINEK DALOLTAM




Míg gyermekkézzel lantom nyaggatám,
Volt egy hűséges hallgatóm: apám.

Majd felsírt égő dalaim zenéje
S egy drága szív vágyban hajolt feléje.

Megértő lélek is, néhány, akadt,
Méltányolá a zengő húrokat.

Sőt később - s későn - párszor, lelkesült
Közönség, zúgó tapssal is becsült.

De mindez elmúlt. És én itt maradtam
Rideg magányban, búsan, egymagamban.

Dalomra többé senki sem figyel,
Visszhangtalan s árván enyészik el.

Mindent halló nagy Isten, alkotóm,
Te vagy ma már egyetlen hallgatóm.







KORA TÉL


A föld csonttá fagyott,
Zord keble a magot
Már nem fogadja be,
S a csíra lent, szegény,
A föld fagyán, jegén
Áttörhet-e?

Mi lesz velünk, mi lesz?
Éhség, ínség ijeszt,
Én nemzetem.
Az Isten megaláz.
Nem nő rengő kalász
Dús földeden.

Óh kínos a nyomor ...
Az éhező gyomor
Kínos kivált,
Az ember kebliből
Midőn a meggyötört
Állat kiált.

S nemcsak a harcteren,
Itt is könyörtelen
Dúl a halál;
Érett kalász helyett
A nyár gyermekfejet
Sárgít kasza alá.

1915.







KÖLTÖZŐ LELKEK


Kik rég előre mentetek,
Apám, anyám, s ti jó barátok,
Szárnyam suhog, már fönn lebeg,
De hol találhatok reátok?

A lelkek, mint a vadludak,
Foltokban úsznak egyre délnek.
Vágy hajtja, vonja szárnyukat,
Szebb, boldogabb hazát remélnek.

Én, idegen folt vándora,
Szeretnék hirtelen kiválni,
Repülni, mint a gondolat,
S szeretteimre rátalálni.

De hátha csal a sejtelem
Ők régesrégen célhoz értek?
S jajgatva hasztalan szelem
Magamban a zord szürke léget?

A néma hómezők felett
Egyszer csak összecsuklik szárnyam,
S az álmodott fény-hon helyett
Ott vár a vég a ködvilágban?

1924.







LÁTOGATÁS


A múltat idézni ne menj te falúdba,
A ház nem a régi, tájéka sem az;
Az utat, az udvart benőtte a dudva,
A kertet egészen fölverte a gaz.
Melyet apád oltott, minden fa kiszáradt,
Virág se virít már, mint rég, azelőtt.
Messze szakadt vándor, te szomorú, fáradt,
Már itt soha többé nem lesz pihenőd.

Gyermekkorod itt telt s az ifjúi évek
Rózsavirulású legszebb ideje;
Szerelemmel a szív, álmokkal a lélek
Talán sohasem volt oly teljes-tele.
Hol vannak az álmok? A múlt hidegen hagy,
Nem látsz egyebet most, csak a torz valót.
Az apai házban te már idegen vagy.
Mért jössz ide? Nincs itt keresni valód.

Két sír a tiéd csak, két sír, mely a dombról
Az ősi telekre mélázva lenéz.
Fák közt szomorún ott a szél dala mormol,
S áldott szüleidnek por-teste enyész.
Ó, fájna, ha látnák pusztulni, vadulni
A házat, a kertet - már más telekén -
Jobb nékik enyészve pihenni, aludni,
Lenn, háborítatlan a sír fenekén.







LEGYEN MEG A TE AKARATOD


Megérezém a bajt előre,
Én láttam, mit nem láta más;
Rávillant a sötét jövőre
Lelkembül egy-egy látomás.

Kiáltozám Kasszándra-képpen,
Sikoltott ajkamon a vád,
De jós-szavam nevette népem,
Nyugodtan vétkezett tovább.

Borzadva néztem, szívszorongva,
Hogy' táncol a vulkán felett,
S hogy' gyúl ki mindjárt, lángot ontva,
Észak, nyugat, dél és kelet.

Tisztán állt a jövő előttem,
Tudtam, mi rossz, tudtam, mi jó,
Azon percig se tépelődtem,
Hogy merre fusson a hajó.

De jött a rettentő ítélet,
Lehajtva csüggedt homlokom
Csak azt érzem, hogy fáj az élet,
A lelkem sír a romokon.

Megért a bűn, betelt az átok,
Ajkunkon a bürök-pohár;
De a jövőbül mit se látok,
Előttem csak köd és homály.

Sőt vágya sincs többé szívemnek,
Ha bajt érünk, ha bánatot,
Ha pusztulás vár ránk: legyen meg,
Atyám, a te akaratod.

1919.







LORÁNTFFY ZSUZSANNA HALÁLA.


Vén szolga robog be a Pataki várba,
Paripája szakadt, egy-habbá válva.
Csapzott a szőre,
Vér, sár bemocskolta.
Hátárul a szolga
Fáradtan ledobban a dobogó kőre.

Kíváncsin a várnép körülveszi mindjárt,
A vén odadobja közéjök a kantárt,
S morog sötéten,
Meggyörnyedt testtel:
,,A Tiszteletessel,
Medgyesy Pállal volna beszédem."

Medgyesy elsápad, látva a szolgát,
Kinek csukló sírás fojtogatja torkát,
És sóhajt mélyet:
,,Fülembe sem öntéd,
Már bent, idebent ég,
Boldogtalan ember, lelkemben a mérged."

Csak mondd el a hírt, bármilyen átkos,
Mit ránk bűneinkért mért a Magasságos,
El kell viselnünk.
És felnyög a szolga.
Könnyei omolva:
,,Gyalunál elesett fejedelmünk."

Kezét Medgyesy Pál kulcsolja imára :
,,Légy neki, Úr Jézus, kegyelmes bírája,
Bűneit bocsásd meg...
Égi Hatalmas,
Oh, légy irgalmas,
Nyomorult országunk ínségét te lásd meg."

,,Óh, bár meglátná... Török és tatárhad,
Gyilkolva, rabolva szanaszét árad,
Népünknek vége.
Odavan oltalma,
Rákóczi halva,
Erdélyt nincs már, aki védje."

,,Hagyd el öreg, rossz még sohse fordult jóra,
Ő maga volt éppen Erdély megrontója.
Kevély botorságból...
Hős volt, daliás volt,
Hajh, de azért más volt,
Mint öreg Rákóczi, az a bölcs és jámbor.

Volt mindene, s lengyel koronára vágyott,
Pedig édesanyja, ez 'a kegyes, áldott*
Fejedelemasszony,
Hogy' kérte, hogy' ótta ...
A könny azóta
Soha föl nem száradt a jóságos arcon."

,,Óh jaj, a szent asszony, a kegyes Zsuzsanna!
Hogy mondjam el a hírt, hisz meghal utána."
,,Öreg, ezt csak hagyd rám.
Aki már-már célnál,
S csak imában él már,
Meg tud az nyugodni Isten akaratján."

Lorántffy Zsuzsanna ajtajához érve,
Kopogtatnak. Mély csend. Belopóznak félve
Szemben egy kis asztal.
Ott ül karosszékén,
A nagyasszony békén,
Öreg bibliára leborulva arccal.

Ott ül a nagyasszony. Imádkozva? Alva?...
Medgyesy rápillant... ,,Úristen, hisz halva
Bibliája mellett!"
S mint villámtól érve,
Leborulnak térdre:
,,Áldassák, nagy Isten, a te szent kegyelmed."







LÖBI KERTEMBEN


Meghízhattok kis fülemilék,
Hernyó bizony van itt elég ...
No, azt se hittem, hogy a dal
Ilyen jó zsíros hivatal.








MAGASSÁG, MÉLYSÉG


A képzelet taván hajózom,
A friss levegő csupa ózon;
Megittasulok, mint a bortul,
Teli a szívem, majd kicsordul.

Havasok hava látszik-e távol,
Vagy fehér fodros felhőtábor?
Alant a kék tó, fenn a kék ég,
Csoda magasság, csoda mélység.

Megfürdik a lelkem a tóban,
A napsugárt szikráztatóban,
Majd kék havasok tetején fenn,
Fürdik az ég kék tengerében.

A testem is, ha volna szárnya,
Föl, föl, a kék magasba szállna,
Magasan, föl egészen az égig ...
Nincs szárnya! Merüljön a mélybe fenékig.

1919.







MAGYAR KATONÁINKHOZ


Északon és délen, nyárszakon és télen,
Ott küzdötök éj-nap, mindig csak az élen;
Szemben az ellenség számnélküli száma,
S hull nagy ropogással a pokol villáma.
Véreteket folyvást a mohó föld issza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Kél, mint Bethlehemben az anyák siralma,
Elsiratják azt is, a ki meg sincs halva,
Könnye föl nem szárad az égő szemnek,
A remegő szívek mindennap temetnek.
Gyásznak, siralomnak nincs vége se hossza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Roskadozik a ház, a telek is puszta
Küzd, fárad az asszony, de ha nincsen gazda!
Bajlódik egész nap jószággal, gyerekkel,
Búval fekszik este, búra virad reggel,
Könny az özvegy-ágyat sűrűn harmatozza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Eltűnt a vidámság. A mosolygó szüzek
Csüggedt-szomorúk, mint a szomorú fűzek.
Szűz ölükben szunnyad a jövő virága,
Hát, ha ki sem nyílik, ott hervad hiába!
Dér a virágbimbót, hogy le ne hervassza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Jöjjetek, jöjjetek, büszke diadallal
Mint, a hogy mentetek, bokrétásan, dallal.
Megvédtétek vérrel szép magyar hazátok;
De új feladat vár idehaza rátok.
Isten a jövőt is tireátok bízta:
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

1916







MAGYARORSZÁGI SZENT ERZSÉBET


Ki a szegények s árvák anyja volt,
Erzsébet, a szent asszony, haldokolt.
A szép királyleány, az egykor oly dús,
Úgy távozik most, mint egy árva koldus.

A jó magyar föld volt szülőhona,
S Thüringiának lett nagyasszonya.
Wartburgnak lakta büszke ormát,
Pompában élt a férje oldalán,
Nézhette a vitézi tornát,
S merenghetett a dalnokok dalán.

De jobb szerette a setét
Kápolna néma rejtekét.
Szegények közt kincsét elosztogatta,
Bíbor palástját vén koldusra adta,
S gondolva Jézus drága szent sebére,
Bélpoklosokhoz is betére.
Fekélyöket tisztára mosta,.
S vigasszal lelköket beharmatozta.
Sanyarta testét, böjtölt, vezekelt,
De férje mellett papirápa kelt,
S mint májusi ég, úgy fénylett, mosolygott,
Az élte szent volt, hálás szíve boldog. "

Hű szerelemmel csüggött hős urán,
De elrabolta ezt a sír korán,
Erzsébet sóhajtott : ,,A fény minek?
Meghaltam én a föld öröminek."
Darócruhát öltött, s hol ott, hol itt,
Csak járta a szegények kunyhait.

Fölzendült erre a kevély rokonság:
,,Meddig tart még ez a kegyes bolondság?
Menjen, ha tetszik, koldusok közé."
S az úrnőt várából kiüldözé.

Erzsébet ment: ,,Óh hála, Jézusom,
Itass epével, hogyha szomjazom,
Te fényes arcú, égi vőlegény,
Szegény valál, most már én is szegény."
Font. Úgy kereste szűkös kenyerét,
Árváknak adta annak is felét.

Munkában lelte a hajnal s az est,
Nem bírta ezt soká a gyönge test.
,,Óh drága Jézusom, kebledre vágyom."
Fohászkodott a bús halálos ágyon.

Az Úr testét Konrád pap elhozá,
S a bűntelent bűntől feloldozá.
Alig nyílt már a haldoklónak ajka,
Hogy tőle a szent ostyát elfogadja.
Feküdt hunyt szemmel, némán, mereven,
Talán már nem is eleven.
Konrád Erzsébet sárga homlokát
Megkente szent olajjal. Már tovább
Nincs mit keressen. Távozott a pap,
A haldoklóval csak két nő maradt.
Apáca ez, imáit mormolá,
S az olvasót szép lassan morzsolá.
Amaz : Erzsébet jó öreg dadája.
Magyar föld volt e nőnek is hazája,
Kísérte, mint árnyék, Erzsébetet,
De elverek mellőle, mint ebet.
Most mégis itt van, mert a szeretet,
Midőn a szív kíntól majd meghasad,
Zsarnoki kénynél is hatalmasabb!

Csodásan enyhe volt az őszi lég,
Sárgult a lomb, de nem hullott le még,
A déli nap sugara szabadon
Áradt be a nyílt ablakon.
Arany kévében hullt a lény,
Megállt a haldokló, fején,
S mint égi jel; jóslat gyanánt, előre
Aureolát festett a drága főre.

Ekkor, ragyogva mint a napsugár,
Beröppent egy fényes madár,
Oly biztosan jött, mintha otthonába,
S lábtól leszállt az ágynak oszlopára.

Kíváncsin forgatá elébb
Okos kis bársonyos fejét,
Majd rákezdett egy csodabájú dalra.
Elnémult az apáca és a dajka,
Betelni nem tudtak vele;
Nem zengett így még fülmile;
Balzsam e hang a szívnek és a fülnek,
Így tán csak az angyalok hegedülnek,
Az üdvözült sereg hall ily zenét...
A haldokló ím felnyitá szemét,
Csodák csodája, csak felült,
Az arca boldog és derült,
S feje fölött aranyló napsugárral,
Dalolni kezdett, versenyt a madárral.
Elbűvölé az apácát az ének,
Hanem a szó oly idegen fülének.
Átszellemülve suttogott a dajka:
"Magyar dalt zeng a szentem ajka."

Elfordult már a fényes napsugár,
Elhallgatott s kiröppent a madár.
Erzsébet sápadt szép feje
Erőtlenül hullt a párnára le.
Egy sóhaj kelt szederjes ajakán,
Nem is sóhaj, elszálló lelke tán.

A jó apáca elfehéredett.
Még mintha hallaná az éneket,
S keresztet vetve háromszor magára:
,,Bizony - szólt, mennyből jött ez a madárka."
A dajka meg, ki térdelt s könnyezett,
Csókkal borítva a kihűlt kezet,
A holt felé zokogva nyögte: ,,Nem, nem.
Te jól tudod, én édes, drága szentem,
Magyar hazádból jött ez a madár.
De most örök hazád, mennyek országa vár."







A MAGYAR SZÓ SZÁRNYÁN


Lelkem folyvást viharzik,
Árad, dagad,
S fölötte egyre rajzik
Kép, gondolat.

Madárraj a viharzó
Tenger felett,
S mindannyi a magyar szó
Szárnyán lebeg.







A MAGYAR TÁRSADALOMHOZ


Hogy gyászruhát ölts, nem kivánom,
Ma gyászruhára nem telik;
De jól vigyázz, a sors ne kérje számon
Üres szived ledér örömeit.

A nagy halott még hantolatlan,
S te már nevetsz, örülsz, mulatsz,
A nyüzsgő emberáradatban
Nincs, nincs egy bánatülte arc.

Mosolygó asszonyok, leányok
Kacér ruhákban lejtenek,
Tolong a dandy-nép utánok,
Gyönyört szomjaznak a szemek.

Zsúfolt a kávéházak öble.
A nagy tükörtáblák megett,
Balgán időt pazarlva, ölve
Látom a léha tömeget.

Száz mulatóba s mulatóbul,
Mint nyár szakán a méheraj,
Zsibongva, zsongva ki- s betódul
Nő, férfi, agg és fiatal.

Zenétől harsog minden utca,
Húzzák a talp alá valót...
Talán a sátán maga húzza
Pokol felé az indulót.

1918.







MA SEM KÉSŐ


Bölcsőm színes tündérlepel takarta,
Szent álmodónak, költőnek születtem;
Hiába volt, a sors nem úgy akarta,
Nehéz robot legörnyedt rabja lettem.

A jármot én belétörődve vontam,
A kötelesség vezetett csupán,
Dalról, virágról, ábrándról lemondtam,
S mentem, lezárt ajkkal, kenyér után.

Szép álmaim lassanként elfeledtem,
Nem volt szívem se víg, se szomorú,
Csak néha sírt egy bús sirám felettem,
Mint hogyha szól a költöző daru.

Az is ritkább lett, s egyre-egyre halkabb,
Mint daruszó, ha messze távolog,
S már azt hivém, hogy teljesen kihaltak
Az eltemetve szunnyadó dalok.

De most, már szinte benn a téli fagyban,
Nem tudva, sejtve, várva senkitől,
A rég feledt dal ajkamon kibuggyan,
Mint mélyre zárt forrás, amely kitör.

S rikkantok egy vidámat, hosszút,
Ma sem késő, hogy költőnek születtem,
A hó alól szedik sokszor az édes aszút,
Hegyalján a késő szüretben.







A MEGVAKULT TÜKÖR

A lelkem fényes volt sokáig,
Harmatcsepp nyári reggelen,
Melyen a nap sugára játszik
S ragyogva ég a végtelen.

Mi érheté? Minő lehelet ?...
Ma szürke, megvakult tükör;
Mintha por lepné, por, de melyet
Már földi kéz le nem töröl.

(1916







MENEKÜLÉS A GOND ELŐL


A gond, ez a garázda részeg,
Folyvást belém köt vak dühvel;
Nappal még csak szemébe nézek,
De éjjel félelem fog el.

És futni kezdek, ő meg üldöz,
Ha percre néha elmarad,
Utánam szitkot szór s lövöldöz,
Én meg futok, miként a vad.

Verejték elborítja arcom,
Mellem zihál ... Megfúlladok ...
Már üldözőm zaját se hallom,
Mégis futok, folyvást futok ...

Lelkem, ez a gond űzte lélek,
Így bolyg a hosszú éjszakán,
Míg végre sírotokhoz érek,
Rég szunnyadó anyám, apám.

Megállok néma sírotoknál
És lázasan kopogtatok:
Apám, nagyon fáradt vagyok már,
Hadd pihenjek meg nálatok.

1922.







NAPSZÁLLTAKOR


Fáradt napom nyugat felé tért,
Uram, hálát adok a létért;
Bűnös, nagy bűnös volt a szám,
Hogy annyiszor megátkozám.

Okom dehogy volt lázadásra,
Csak hála-, hála-, háladásra.
Kegyelmed annyi jót adott:
Gyümölcsös ágként roskadok.

Adtál, Uram, áldott szülőket,
- Áldom halóporukban őket -
Porló kezük most is vezet,
Hogy megragadjam szent kezed.

Hű nőt is adtál, drága hitvest,
Minőt az ifjú képzelet fest,
Koszorút boldog fejemen
Rózsákbúl font a szerelem.

S víg gyermekajkak házunk csendjét
Ezüst harang gyanánt becsengték,
Idő haladt, s szemünk előtt
Olajvesszőnk mind nagyra nőtt.

Egyszer barnább, másszor fehérebb,
Sosem volt szűke a kenyérnek.
Ki többre vágyik, lelki vak,
Kincs, nagy vagyon hiú javak.

De mégis dússá tett a lelked,
Belém dalok lelkét lehelted,
Zengő, csodás harmóniát,
Kísérni hűn az élten át.

Egem borongott, vagy derengett,
Az eolhárfa egyre zengett;
Nem a világnak szólt dala,
Szívem lett könnyebb általa.

S ha néha tán az úti porban
Keresztemet görnyedve hordtam:
Az összeroskadás előtt
Adtál, Uram te, új erőt.

Az utat most már megfutottam,
Lerázhatom porát nyugodtan;
Új ég és új föld tűn elé ...
Megyek, örök fényed felé.







NEMZETEM


Nemzetem, te szent, te drága,
Életemnek imádsága,
Megkönnyezlek, elsiratlak;
Sír a lelkem, sír miattad!

Jelened gyász, múltad átok,
S a jövendő, a mit látok,
Rosszabb múltnál és jelennél.
Árva népem! Bár ne lennél.

Mért kell annyi gyászt megérned?
Jobb lett volna, mint az érnek,
Elenyészned a homokban,
Hírt se hagyni fenn nyomodban.

Könnyű gyönge népelemnek
Elenyészni, amíg gyermek,
Ha se múltja, se hazája,
Csak a puszták kósza nyája;

De mikor már büszke nép lett,
Átküzdött egy ezredévet,
S történelme, hagyománya
Olyan, mint egy kincses bánya,

Mikor dala, zengő nyelve
Örökéltet érdemelne,
Akkor dőlni sír ölébe,
Az enyészet éjjelébe,

Lehet ennél gyászosabb vég?
S az ilyennél gyászosabb nép?
Jaj nekem, jaj! Árva népem,
Ez lesz a te sorsod épen.

1916.







NYÁRI HAJNAL A PUSZTÁN


Az ég legalján szürke fátyol,
Fenn ritkás szőke fellegek;
Ébreszti már az ébredő nap
Az éjben szunnyadó eget.

Világosodni kezd a föld is;
De a távolban elvesző
Nagy sík határnak hangja nincsen,
Hallgat a harmatos mező.

Az élet alszik még a pusztán,
Szellő se leng, fűszál se hajlik,
De füst kanyarg amott keletre,
S cséplőgép mormolása hallik.

Nagy asztag áll a sík mezőben,
Mint önmagának kékes árnya;
Az asztag ormáról serényen
Két árnyalak a kévét hányja.













ÖNGYILKOS NEMZET FIA VAGYOK ÉN


Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon.
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, sem rokonom;
Szól a halálbagoly a romokon.

Mennyi tehetség, mennyi nemesség,
Mennyi vitézség, mennyi erő!
Dicstelenül hogy sírba temessék
S tort üljön az aljas, a gyáva nyerő,
Oly szomorú ez, oly leverő.

Jaj, de a színérc ennyi salakkal
Nem keverült soha, tán soha még;
Nemzetem, átkos, léha fiakkal
Jaj, de meg is vert téged az ég.
S éghet a tűz, salakod ki nem ég.

Mennyi kajánság, mennyi galádság,
Mennyi vak önzés bűne van itt;
Nemzetem, akik sírodat ássák,
- Már is elég mély - tenfiaid,
Az idegen csak beletaszít.

Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon,
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, sem rokonom,
Szól a halálbagoly a romokon.

1922.







ÖRÖK BÉKE


E sártekén a jajszó örökös,
Megront a bűn, az eredendő átok,
Mért nem jön egy hatalmas üstökös,
Végigsöpörni a világot?

Hadd ölne itt ki minden életet,
Hervasztaná el az élet csiráját,
S a némaságba süllyedt föld felett
Örök halál terjesztené ki szárnyát.

Óh szép lehetne földünk, mint a kert,
Melyet galádul eljátszott az ember;
De a kaján pokol reá lehelt,
S megtelt iszonnyal, gyásszal, gyötrelemmel.

Nép ellen nép egymásra törve dúl,
A gyűlöletnek már határa nincs is,
Nem marcangolja ily veszett-vadul
Véres zsákmányát a bengáli tigris.

S míg vér borítja künn a harc terét,
Mást itt se látsz, mint harcot és harácsot,
A sápadt inség kiaszott erét
Vigyorgva szívják vámpír uzsorások.

S az ember, akit szörnyű gőgje már
Felhők felett vas-szárnyat öltve hordoz:
Az égtől egyre távolabbra jár,
S folyvást közelb, közelb jut a pokolhoz.

Bár jönne már az ország, mely után
Milljók imája száll két ezred óta;
Ne rontanók egymást gazul s bután,
Ne lenne többé zsarnok és helóta.

A szeretet ragyogna, mint a nap,
Minden zugot, minden szívet betöltve,
És jönne kor, egy szebb, ártatlanabb.
Óh szállna bár alá a menny a földre!

De ha öröklő itt a bűn s a jaj,
S az egy akol elérhetetlen álom:
Találja föl ez átokverte faj
Az örök békét az örök halálban.

1917.







ŐSZI ESSŐ


Szél neveli a ködöt,
Köd az essőt hozza,
Szélnek, ködnek, essőnek
Se vége, se hossza.
Gyászol a föld, sír az ég,
A kifosztott bús vidék
Magát siratozza.

Rügyfakasztó permeteg
Zendülő kopáron,
Záporontó fergeteg
Napaszalta nyáron:
Ébredés az, éledés,
Újul fű, fa és vetés
Az egész határon.

Könnyeit az őszi felhő
Minél jobban ontja,
Annál jobban hull az erdő
Dérütötte lombja.
Összeolvad sár a köddel,
Egy homály az ég a földdel,
Ami szép volt, oda mindaz,
S vissza hogy' is jönne,
Őszi esső meddő, mint az
Öregember könnye.







PASZTELL-KÉP


A gyermek ébred. Egy szót a világ
Minden kincséért ki nem ejtene;
Mit a szobában földerengni lát,
Csak issza némán tágra nyílt szeme.

Két székre téve szép kis tekenő,
Frissen szitált liszt tölti félig azt.
Teknő előtt egy édes arcú nő,
Az édes anyja. Kalácsot dagaszt.

Az arca, hószín liszttől hamvasan
Mint ért barack, oly finom, és puha;
Dús haja kontyra kötve gondosan,
Fehér karján feltűrve a ruha.

Egy sápadt gyertya ég az asztalon,
De a kelő nap már bemosolyog,
S a kettős fénytől a fehér falon
Világoskék nagy árnyék imbolyog.







PETŐFI


Petőfi, most is váltig emlegetnek,
S ha ünneplés kell, abba' nincs hiány;
Varázsa él sugárzó nagy nevednek,
Sőt mintha nőne minden év után.
Más-más kezektől fonva, hogy' hevernek
A koszorúk szobrod talapzatán;
De az vagy-e ma is, a minek látszol,
Vagy puszta név, a melyből néma vád szól?

Megérti-e a sokaság, ha hallja,
Lantod nemes, igaz költészetét?
Szent-é neki e föld áldott ugarja,
Melyről dalod pergő mézét szedéd?
Hevül-e még a tiszta, szűzi dalra
A lelkeromlott, léha nemzedék,
A mely lihegve hajszol mindig új kéjt,
Tapsol a torznak és rajong a rútért?

Egy talpalatnyi föld se volt sajátod,
S örökül egy sír sem jutott neked,
S jós lelked ezt habár megadta látnod,
Te mégse szántad ifjú éltedet,
Eldobtad a szerelmet, ifjúságot,
S a boldogságnak rózsákkal vetett
Nyoszolyájából mentél, meg sem állva,
A szent hazáért, a hideg halálba.

De haj, az eszmény most visszára fordul,
Nincsen hazám, kiált a csőcselék;
Támadni kész az idegen faj orvul,
Szabadság, jólét néki nem elég,
Kígyók kelnek ki mindenütt a porbul,
Megmarni a hazának kebelét...
Oh költő, nézd, romokban áll az oltár,
Te honszerelmet hasztalan daloltál.

1908







PILLANATNYI FÉNY


A vén Dunán le habra hab folt,
Fodrozva ónszínű vízét,
S a köd közül kivillant naptól
Lángok cikáznak szerteszét.

Kigyúlva gyorsan ellobognak
Az illanó táncos tüzek,
Míg messze síkján a haboknak
Egész nagy fénymező rezeg.

Kebléből a királyi napnak
Hogy' árad a sok, sok sugár;
De himbáló tükrén a habnak
Percig se lángolt s vége már.

Ős kútfejétől elszakadva
A lelkem is ily tünde fény,
Amely kigyúlt egy pillanatra
Az öröklét roppant vízén.







PORBAN AZ ÚR ELŐTT


Uram, te megaláztál mélyen,
S én még mélyebben enmagam;
Azért szívem fel-feldobog kevélyen,
Még annyi földi vágya van.

A kis vagyontól nem tud elszakadni,
- Hű szorgalom gyümölcse volt -
Az álmokat se tudja megtagadni,
Fáj, hogy a semminek dalolt.

A holnapért magát gondban emészti,
Nem tudja békén bízni rád,
Fájdalmasan, kétségtől marva nézi
Kis unokák víg mosolyát.

A haza sorsán megnyugodni nem bír,
Hogy földje zsákmány, népe rab,
Bárhogy csitítom, benne felsír
A bú, a szégyen és harag.

Hiába mondom: minden úgy jó,
Ahogy te azt elvégezed,
Felhozza, lám a téli éjbe hunyó
Napot is a te szent kezed.

S ha búba vész a földi élet,
Nem baj, hisz tűnő árny csupán,
Ott kezdődik, te úgy ígérted,
Az élet a halál után.

Hiába mondom, mit se használ,
De még se ítéld el dacát,
Hisz néki, óh Uram, te adtál
Dalt és családot és hazát.

Ne bánd, ha mint erős fa lenn a földben,
Széjjelbocsátja gyökerét,
És nem tud onnan elszakadni könnyen,
Hová te magad ültetéd.







RÉGI MANDULAVIRÁGZÁS


Napos szőlőhegy oldalában,
- Délesti nap ép oda vág -
Tetőtől talpig rózsaszín ruhában
Pompáztak a mandulafák.

Varázslat a szemnek az ily kép,
Mikor virágban még a föld szegény;
Garádparton a galagonya se nyílt még,
Sem a kökény.

A mandulaág lehajolt hozzám,
Álmot sugallva,
S megsimogatta lágyan gyermekorcám
A Dél fuvalma.

Nem suttogtak regét felettem
Nagy déli pálmák...
A mandulavirágból szőtte lelkem
Legelső álmát.







ROKONSÁG


Költők s a méhecskék
Lelke rokon,
Hű társak régesrég,
Árad az: édesség
Ajkaikon.







SIRALMAS ÉNEK


Hatalmas Isten, kit áldva áldunk,
Nagy ínségünkben hozzád kiáltunk,
Óh légy kegyelmes, óh, légy irántunk!

Gonosz-galádul kik elvégezték
Magyar hazánknak romlását, vesztét,
Tomporukat mind jól felövezték.

Ellenségink, jaj, megsokasodtak,
Érezzük élét véres vasoknak;
De már a vermet nem látja sok vak.

Fülünkbe öntik, - hogy lenne méreg,
Burjánzó bűn és virágzó vétek, -
Csalárd igéit hamis beszédnek.

Fegyver, ha megtört a férfi-mellen,
Most arra biztat az álnok ellen:
Fordítsuk kardunk minmagunk ellen.

Kívánja, várja: rossz úton járjunk,
Téged, nagy Isten, mi erős várunk,
Elhagyjunk hűtlen és megutáljunk.

Akik gúnyolnak és kinevetnek,
Megcsúfolói te szent nevednek,
Erőt mirajtunk hogyan vehetnek?!

Emberszíveknek bölcs alkotója,
Légy gyöngeségünk támogatója,
Adj nékünk, kérünk, erőt a jóra.

Tekintsd e népnek sok szenvedését,
Súlyos kezednek szüntesd verését,
Legyen már béke s kenyér-elégség.

Kegyelmes Isten, te nagy hatalmas,
Hallgass meg minket, hallgass meg, hallgass,
Ellenséginken légy diadalmas!







SIVATAGBAN


Hátam megett sötét romok,
S megyek a gondok sivatagján;
Az égig felkavart homok
Égő koporsóként szakad rám.

Már gondolkodni sincs erőm,
Csak öntudatlan visz tovább a lábam,
úgy vágyom én megmosni agyvelőm
Májusi reggel hűvös harmatában.

1922.







SÖTÉT ÁRNYÉK


Közelg a végzet; hallom zúgni szárnyát,
A romlás réme űl azon.
Lelkemben én, hazám, bukásod árnyát
Már negyven éve hordozom.

Ez vonta gyászba ifjúságomat,
Végighúzódott életem nyarán,
Kísért, reám borult, hozzám tapadt,
Elűzni bárhogy akarám.

Olykor feledni kezdtem. Biztatón
Föl-fölcsillámlott a színes remény
- Tűnő sugár sötét, ködülte tón -
Meg elborult s hangzik folyvást felém:

Álmok szegény, szegény bolondja, te,
Ne álmodozzál nagy, dicső hazárul;
Néped halott. Története,
Mint egy koporsó, szomorún bezárul.

1912







SZÁRAZMALOM


Kis faluban szárazmalom,
Arról zeng ma késő dalom.
Szél elfútta híre-porát,
Hadd éljen a dalban tovább.

Legény, leány - szinte látom -
Mint verébhad a garádon,
Malom alatt úgy ült régen
Félrebillent nagy keréken.

Odagyűltek mind, vasárnap,
Ott mulattak, ott cicáztak.
Hanem aztán hétköznapon
Egész estig járt a malom.

Roppant bálvány a középen,
A kerékhez illik éppen,
S rossz gebék a kerék mellett
Kenderhámban keringeltek.

De buzgalmuk ugyan derék,
Forgott folyvást a nagy kerék,
S kerékfogak elfutóba
Belekaptak az orsóba.

A malomban bent azalatt
Kelepelve járt a garat,
S két kő közül összezúzva
Folyt alá a szegény búza.

Folyt fehér liszt, véle persze
Együtt folyt a vörös derce,
S lisztes zsákkal lisztes mónár
Álldogált a zsákolónál.

Éd's apámmal ha benéztem,
Megbűvölt a kép egészen,
Két szememet tágra nyitva
Gyermeklelkem csak úgy itta...

Régen eltűnt már a malom,
S mint halottra ó sírhalom,
Melynek kidőlt a fejfája
Bús felejtés borult rája.

1915.







SZILVESZTER ÉJSZAKÁJÁN


A harcos őrt áll fagyos éjszakán,
Az újév napja: végső napja tán.

Akit gyötörnek roncsolt, rút sebek,
Jajgat a kíntól, vagy imát rebeg.

Ez fájó lelkét most lehelte ki. -
Adjon az Úr csöndes nyugvást neki.

Szibériában a szegény fogoly
Megtörve sóhajt, vagy tán haldokol.

Az özvegy sír, nyög a beteg gyerek,
Hideg vackán az ínség didereg.

De töltögetve telt palack borát,
Kacagnak, isznak a víg cimborák.

1916. január 1.







SZITAKÖTŐK


Pihenni erdő hűs ölén
Be jó a tikkadt nyár hevében;
Sátrat feszít a lomb fölém,
S árny-szőnyeget terít elébem.

Köröskörül nagy néma csend,
Madár se zengi most danáit;
Egy mélyre vájt mederbe' lent
Élővíz csillogása csábit.

Tükrét homály borítja bár,
Itt-ott a víz szikrázva csillan,
Még színesebb a napsugár,
Lombrésen át amint bevillan.

Mulatni kezd a mult idők
Árny- s fényszövésű álma vélem .. .
Arany szárnyú szitakötők
Hintáznak a smaragd levélen.







SZŐLŐHEGYEN


Ősz az idő már, a levél
Piros a meggyfán, mint a vér.

Váltva a sárgás színeket;
Szanaszét véres szigetek.

Szél fut a szőlőhegyen át,
Hallani síró sohaját;

Panaszos jajjal nyög bele
A szedett tőkék kebele.

Összekuszálták levelét,
Földön az oldott kötelék.

Fürt, a lefosztott venyigén,
Nem mosolyog már az idén.

Majd csak az új nyár melegén
Zsendül az új fürt új venyigén.

Zsendül-e vajjon? Tudja az ég:
Új tavasz, új nyár jön-e még?...

Sárga halálszín közepett
Szanaszét véres szigetek.

Elfog a kétség, hogy a nyár
Vissza nem is tér soha már.

1916.







SZÜLŐIM


Hanyatlóban immár életöknek napja,
Bús homályt vet rájok kétes alkonyatja,
Örökös gondban és töprengésben élnek,
A kis bajt is nagynak tekintik szegények,
Óh, mert estefelé törpe kórócskának
Árnyéka is nagyobb, mint délben a fának.

Elüldögélnek a hallgatag szobákban,
Körülöttük fojtó, nehéz némaság van,
Ha megszólalnak is, hamar abbahagyják,
S kiki maga szövi tovább gondolatját,
Sokszor egyéb nesz sincs, csupán a szú perczeg,
S a vén fali-óra számlálja a perczet.

Ha szívökben gond ül, ajakukon panasz,
Az Isten is tudja, nem magokért van az,
Nekik már kevés kell s az a kevés megvan,
Szükséget nem látnak ételben, italban,
Van békés hajlékjuk; más egyéb mi kell még?
Földi hiúságban örömük sem telnék.

Magukat nem bánják, csak azt hányják-vetik:
Az én sorsom jobbá miért nem tehetik.
Szegény anyám szemén az a sok könnypatak,
Bár nem én fakasztám, mégis értem fakad.
Úgy fáj nekem e bú, s búsulunk cserében,
Ők az én sorsomon, én meg az övéken.

Hej, ha fordíthatnék a szerencse rúdján,
Nem futnék a világ széles országútján,
Nem előre mennék, örömestebb hátra,
Lennék öregségük gyámola, istápja,
Vállokról a terhet vállaimra venném,
Szomorú házukat mennyországgá tenném.

Napfényes örömre hajnalodnék gyásza,
Nem csak magam mennék az apai házba,
Vinnék bele áldást, üdvöt, üdvösséget,
Szép, ifjú, szerelmes, vidám feleséget,
S megtelnék a hajlék virág-mosolygással,
Hajnali szellővel, gerlicze-búgással.







SZÜLŐIM SÍRJÁNÁL


Alusztok rég, kopár, kietlen
Temetőben, domboldalon;
De hát a földi gondok ellen
Lehetne-é jobb oltalom,
Mint egy horpadt, öreg, magános sírhalom?

A nagy világ lármája nem hat
Ez elhagyott nyugvóhelyig;
Kihajt a lomb s megint lehervad,
Év év után múlik, telik,
Mérve a vén idő egyhangú lépteit.

De ti, akik alusztok mélyen,
Nem halljátok, nem méritek;
Nem rezdül át a néma éjen
Se hang, se fény. Lenn a hideg,
Beomlott sírgödör sugártalan, siket.

A szél a fák fagyvette ágát
Már tőletek tördelheti.
Mindegy, a sírok pusztaságát
Fehér hó vagy zöld fű fedi,
Vagy a fű gyökerét a nyár kiégeti.

Nem bánt, a föld kiszáradt keble
A hőségtől ha megreped,
Ha nincs az égnek áldó cseppje,
A gabna szomjan eleped
S inség köszönt be a remélt bőség helyett.

Inség jöhet, tinéktek nincsen
Magtárra, csűrre gondotok;
A jól bezárt ajtón, kilincsen
A sápadt gond be nem kopog
S nem láttok könnyeket, ti kétszer boldogok.

Nem látjátok - óh fájna nektek -
Hogy' rombolnak az új idők,
S mindazt, mi szent volt szíveteknek,
Hogy' rúgja lábbal száz ripők,
S már diadalmasan ujjong a céda gőg.

S ha sorsa tán eléri végkép
Ez átokverte nemzetet,
Ha meg kell mind fizetni vétkét,
S hangzik, hogy "elvégeztetett":
Nem fogja vad keserv szaggatni szívetek.

Alusztok, mintha rég kihalva
Kerengne már e porvilág,
S csak egy komor, bús ravatalra
Nézne a csillagmiriád
A hangtalan, hideg, rejtelmes ürön át.

1914. január







SZÜRKE MADÁR


Te tollakopott, vén szürke madár,
Dalolj, ha komor, ha sötét is a táj.
Nem hallja ezer fül? Az mért szomorít?
Elhallik a szomszéd egy-két bokorig.

S ha senki se hallja, zavarja: köszönd;
Áhítatosabb tele szívnek a csönd,
A csönd, a magány, meg a hallgatag éj,
Hol nem csataráz a veréb, seregély.

Tetszés-alamizsnák koldusa ne légy,
Boldog kebel az, ki magának elég.
Úgyis, ki hevülne ma tiszta dalon?
Tennen kebeledben vár csak jutalom.

S az becsesebb ezrek hiu tapsainál,
Ily dús adományt sosem oszt a király.
Még a keserű könny s a bú is a dal
Arany poharából mézédes ital.

Enyhíteni gondteli nappalodat:
Halk éji magánnyal bíztat, csalogat,
S bezengve sötét komor éjjeledet:
Szívedben a gond tövisét feleded.

Fényben szelíd árnyék, árnyban ragyogás.
De úgy a hogy' érzed, nem érezi más;
Ha megérint is tán pár méla szívet,
A mi lelkedből forrt, egyedül a tied.

Hát azt se nagyon bánd, ha árva dalod
Csak a lelkedben sír, s ott szunnyad el, ott.
Zene, lágyan zengő, halk, álmodozó,
Az ringat el, az, nem a szó, nem a szó.







TAVASZI FAGYOK FÖLDJE


Tavaszi fagyok gyászos földje,
Szívszomorító nézni rád;
A pusztulás jár itt süvöltve,
Bimbóban vész el a virág.

Gyümölcs a fákon meg nem érhet,
Áldást nem ont a zöld vetés;
Sok itt a biztató igéret,
De a beváltás oly kevés.

Hajh, nékem is csak csalfa kép volt
A dús mezőn rengő arany,
A szép remény, mint pára szétfolyt,
S tarlót talált meddő nyaram.

A perccel tűnt a semmiségbe,
A sok, sok érzés, gondolat,
Csupán csak egy kis töredéke,
Mi dalba öntve megmaradt.

Nem festi nap, se bujdosó hold,
Az örök semmi tengerét,
Testetlen árnyként rajta ott bolyg
Mind az, mi egykor bennem élt.

Egész világ volt, s hogyha mégis
Köddé enyészve oda van
Merüljön a kis töredék is
Az örök éjbe nyomtalan.


1917







TAVASZI TÓCSÁK


Szeretem, ha kikelet nyíltán
Vizektől csillan meg a rétség;
Szeretem a tavaszi tócsák
Csodálatos mély tükrözését.

Szeretem az útszéli árkot,
Ha megtelik vízzel színültig,
S tükrében a fakadó fűzfák
Zilált rajzának árnya fürdik.

Fejét ezernyi zsenge fűszál
Kíváncsian kidugja körben;
A vízre hajló asszu nád is
Megéled a varázs-tükörben.

Sötétebb lenn egy árnyalattal,
S mélyebb a mennybolt tiszta kékje .. .
Hát amikor felhők tolongnak
Fent és alant a nyájas égre!

Fenn a magasban tán csak áldott,
Esőt ígérő felleg úszik;
De lenn, a vízben, füstokádó
Sárkány gomolygó teste kúszik.

S míg fenn, az ég tavaszi kékjén,
A barna szárnyú felleg átszáll,
Remegni kezd a víztükörben
A fű, a fűz s a gyenge nádszál.







TÁRSTALANUL

Bolygok nagy néma pusztaságban,
A táj felett az ősz borúja;
Minden kihalt, kopár, kietlen,
S vergődő nyugtalan szívemben
A lét sötét keserve, búja.

Fölöttem a felhős magasban,
Közel a szürke égibolthoz,
Az eltűnt társakat keresve,
Riadt szárnnyal, kétségbeesve,
Egy elmaradt vadlúd rikoltoz.







TERJEDŐ VÁROS


Nem szeretem nézni
Fejsze alatt rengő élőfa kidőltét,
Ha gyökere roppan,
S megmártja a porban
Levegőtől dajkált lombja vidám zöldjét.

A nagy palotáért,
Mely dölyfösen itt kél, nem adnám a fészket,
Hol lombfakadáskor,
Vadrózsanyitáskor
Egy bohó szerelmes rigó fütyörészett. -

Nem köszönti többé
Mámoros madárszó boldogan a reggelt,
S kizengve a lombtól,
Hajnali álomból
Harmatos rigófütty ezután már nem kelt.

Szomorúan látom,
Égre tornyosulva, hogy' nőnek a házak.
Az ily kőhalomban
Csak gond s unalom van,
De szelíd örömök sohasem tanyáznak.

Mint fészkéről elvert
Madár, menekül el az öröm és béke,
S a kevély embernek,
Kit önátka ver meg,
Lassanként csupán a sir lesz menedéke.

(1910)







TÉLI DAL


Óh be kedves téli kép!
Szállongnak a hópihék.
Utca, tér, házfedél,
Mind fehér. Itt a tél!

Utcahosszant a veréb
Hol keresse kenyerét?
Repdes a párkányzaton
S megkoccantja ablakom.

Mint dezentőr, bús betyár,
Míg a nyár tart, szertejár,
Jár hegyeken, völgyeken,
Kukoricaföldeken.

De mikor már csikorog,
Tanyák körül kuncsorog,
Kér szalonnát, kenyeret,
S éjszakára födelet.

A veréb is nyáron át
Könnyen csaphat lakomát,
Kész terített asztalon:
Búza-boglyán, asztagon.

Itt terem, majd ott terem,
Tolakodó, szemtelen,
De ha néki nem terem,
Csenni, lopni kénytelen.

Hej! a tolvaj verebet
Hogy gyűlöltem, mint gyerek.
Nyíllal, kővel gyors karom
Űzte szérűn, udvaron.

Vén kalapban, mely vigyáz,
Mit sem ért a condra váz:
Ellepték az asztagot,
S mind kiverték a magot.

De én tőlem féltek ám
- Gyanúperrel éltek ám -
S ha meglátott egy zsivány,
Tovaröppent mindahány.

De te künn, szegény veréb,
Közelébb csak, közelébb;
Nesze morzsa, lágy, fehér,
Csak lakozzál, és ne félj.

Nem lesek, tőrt vetve, rád;
Mindegy, ellen vagy barát,
Éhező vagy, ez elég:
Vedd a falatom felét.







TÉPŐ GONDOK


Mint Fáraó étekfogójának,
Fejemre falánk madarak szállnak,
Sasok, keselyük, ölyvek, vércsék,
Az egész ragadozó vérség.

Röpdös seregestül a gondolat ölyve,
A csőre horgas, éles a körme,
S szállnak a gond nehéz keselyűi,
Zsákmányukon megtelepülni.

A sok repesőt hogy elűzzem,
Reményeim rongyát kitűztem;
De oda se néznek a váznak,
Vijjogva tovább lakomáznak.

1921.







TÖREDELEM


Nincs bennem semmi kevélység,
De a lelkem azért folyvást vádol:
Mily messze, mily messze vagyok még
Szent Ferenc alázatától.

Minden kis zokszó kígyócsípés,
Otthagyja fülemben a mérget,
Bánt minden lekicsinylés,
De a szívem örül, ha dicsérnek.

Bánt a közöny, szomjúzom a dicsnek
Mézédes borral teli kelyhét.
Jámbor alázat, e bűntől szabadíts meg,
Lásd, én örömest vezekelnék.

A dicsőség szomját ha felejtem
S lehullnak a földhöz nyügző kötelékek:
Mint elszabadult gömb, úgy száll föl a. lelkem,
Egyenest, egyenest föl az égnek.







TÖRT REMÉNYEK


Virág helyett mennyi kóró,
Remény helyett mennyi rom,
S a könny is csak alig enyhit,
Oh mert hiszen valamennyit
Megsiratni sem bírom.

Szerelemnek rózsafája
Fosztva várja a telet,
Virágait elhullatta,
Őszi szellő szór alatta
Száraz szirmot s levelet.

Ősz ez immár, színe sápadt,
Hangja csak nesz, elhaló.
Lomb, levél mindegyre ritkább,
Rejtett fészkek boldog titkát
Elfödőzni nem való.

S lelkem kél, száll nyughatatlan
Mint a költöző madár...
Nyitva fenn a légi pálya
Útját majd csak megtalálja
Hol reá új honja vár.










A TRIANONI BÉKE MEGKÖTÉSEKOR


Hiú, kegyetlen, léha gall,
Minket meggyilkolál galádul;
De él a germán óriás,
Kicsiny vagy, sírt, hogy néki áss,
Eljő a nagy leszámolás,
S Párizs remeg majd a szilaj
Germán hadak vad győzelem dalátul.

Ki szánalmat nem ismerél,
Ne számíts te se irgalomra.
A bűnbosszuló Isten él,
Lelkem, mely a jövőbe lát,
Látja a bosszú angyalát,
Hogy' száll egész frank földön át,
Hogy' vágja népedet halomra.

Eljő a nap, eljő a nap,
Hogy kő kövön ott nem marad.
Feltámad a germán harag,
S lesújt reád félelmes ökle.
A Szajna, Rhone és a Loire
Partján frank vérből lesz mocsár,
S gonosz bálványod, a gloire
E vérmocsárba sűlyed mindörökre!

1920.







URAM, KI EDDIG IS VEZETTÉL


Uram, ki eddig is vezettél,
Vezess tovább,
Könnyen botlik a sziklás meredeknél
A gyönge láb.

1929.







ÜTÖTT-KOPOTT ÖREG SZŰR


Ütött-kopott öreg szűr,
Benned a szél de megszűr,
Hej november, december,
Fázik benned az ember.

Rajtad a nagy paraszt-folt
Épen három arasz volt,
De a folt is kilyukadt,
Mással foldták a lyukat.

Nékem a lány, mindahány,
Te miattad fittyet hány,
Egy leány sem akarja,
Hogy rongyos szűr takarja.







VARGHA GYULÁNÉ SZÁSZ PÓLA: BÚCSÚ


Most ötven éve, hogy kipattant,
Ifjú szerelmünk bimbaja,
S szívünk betölté édes illat,
Szent tiszta érzés illata.

Szívünkből hála szállt az égbe,
Tudtuk, Atyánk tekint le ránk,
S eztán kezünk egymásba téve,
Az útra együtt indulánk.

Most a csöndes betegszobában,
Szíved verését figyelem,
Köröttem minden néma árnyban,
De fönnvirraszt a kegyelem.

Ő, ki szerelmünk tiszta lángját,
Egy élten át, megőrizé,
Most, védve rád borítja szárnyát,
És elhív szentjei közé.

Az Úr kezéből kapva téged
A hosszú út kezdetén,
Most, hogy letelt a földi élet,
Csak visszaadlak neki én

/1929. május 2.-án reggel ez a kis vers buggyant ki édes anyánk lelkéből, ugyanaz nap d.u. ½ 5-kor drága édesapánk, 5 heti súlyos szenvedés után, szép csendesen elaludt. (Női kézírás, talán leánya Podmanczky Pálné Vargha Ilona - Szerk.)







A VÉGTELEN FELÉ


Látomás-e, vagy csak álom?
Más vidék ez, nem a régi.
Tavaszi szél leng a tájon,
Zöld gyepen virág fakad.
Szívem elkezd újra égni,
Újra ifjú vágy ragad.

Ott a tó, zöld partba szegve,
Fák a parton, lombozatjuk
Tükrözött képét rezegve
Ingatja a hablepel,
S kék vizen a hószín hattyúk
Nesztelen suhannak el.

Húznak, úsznak karcsú nyakkal,
S mintha én is vélők úsznám,
Öreg hattyú, ifiakkal;
Mely mögöttünk elmarad,
A vízen vont széles utcán
Táncolnak a sugarak.

S ez a sík víz tán nem is tó,
Napnyugatra nincs határa,
Tükre távol, mint virító
Tündér rózsás kert virul,
Ibolyaszín tengerárra
Tűznap fényesője hull.

Körben úszó ifjú hattyúk
Tőlük lassan elevezve
Látják a nagy öreg hattyút,
Amint egyre távolog,
Hol a végtelenbe veszve
Égnek a bíbor habok.

Vén fejét feltartva büszkén,
Felborzolva szárnya tolla,
Lángoló hab fényes üszkén
Ringatózva énekel,
S mint a távozó vitorla,
Lassan úgy enyészik el.







A VÉN KOMFORTÁBLIS LÓ

Szegény, csak a csontja s a bőre,
S hogy' üget, hogy' igyekszik előre;
Feltört szügye mennyire fájhat,
Nekifekszik mégis a hámnak.

Vén is, vak is, rokkant is a pára,
De suhogni az ostort sohse várja;
Biztatni se kell, kár volna a szóér',
Anélkül is hajtja a jó vér.

S hallgatja napestig a vak ló,
A kövön hogy' csattog a patkó.
Hall-e egyebet, gondol-e másra?
Van-e egy kis szórakozása?

Nem ötlik-e olykor eszébe
Vidáman a kis falu képe?
Örök éjben s az utcai zajban
Nem zsong-e fejében a hajdan?

Nem látja a szánni való vak
Magát deli, fürge csikónak?
Kis csengettyűjét magasan rázva,
Iramodva, szökellve, cikázva.

Kél völgyben az út pora hosszan,
Gyors, könnyű szekér zörög ottan,
S ő nyargal előtte, utána,
Madarat, ha röpít így a szárnya.

Be-bevágtat a zöld gabonába,
Tiporja kevélyen a lába.
Nyíl hosszú csapás, ahol átkarikázott,
Letörtek a gyenge kalászok.

Megáll a szekérrakodáshoz,
Friss széna virág-szaga szálldos;
A csikó csak pár harapást fal,
S tovatűnik gyors futamással.

S a rét közepéhez elérve,
Mint szarvas, szökken az érbe.
A vizet gázolja, tapossa,
Fölfeccsen a gyöngye magosra.

Szegény szomorú gebe, téged
Kísérnek-e vajon e képek?
S ha ügetsz nyomorún, elepedve,
Van-e balzsam néma sebedre?

Lásd, mint te, igás gebe, vén is,
S fáradt, szomorú vagyok én is.
Ki felel, töprengve, ha kérdem,
Van-e annak haszna, hogy éltem?

De lelkemet egyre kísérik
A színek, a hangok, a sírig,
S a bánatos éjbe, homályba
Beragyog gyermekkorom álma.













 
 
0 komment , kategória:  Vargha Gyula  
Szemlér Ferenc versei
  2020-02-25 21:00:25, kedd
 
 







SZEMLÉR FERENC VERSEI


Szemlér Ferenc, (Székelyudvarhely, 1906. április 3. - Bukarest, 1978. január 9.) romániai magyar költő, író, műfordító, kritikus, atyja id. Szemlér Ferenc költő, író, magyar nyelvész. Jogi tanulmányokat végzett, ügyvéd és újságíró Brassóban. 1945 után Bukarestben telepedett meg, vezető szerepe volt a romániai magyar irodalomban, egy ideig az írószövetség titkára. Állami Díjas. Alig van irodalmi műfaj, amelyben ne szólalt volna meg: versek, regények, színművek, memoár, esszék egész sora maradt utána, amelyek megrostálása, kritikai értékelése még várat magára. Rendkívüli termékenysége nem mindig minőséghordozó. Válo­gatásunkat az alkotásának érett szakaszában lévő költő hatvanas években született verseiből végeztük.

Természetes közegének érezte a kisebbségi sorsot, s műveiben is ennek az érzésnek ad hangot. A háborúban a dél-erdélyi magyar értelmiség félelmeinek adott hangot, s őszinte hittel üdvözölte a kommunista fordulatot. Ez a politikai irány sematikussá tette költészetét. Az 1960-as évektől ifjúságának emlékeit idézte föl, a táj szépségét festette kulturális élményeiről beszélt, elégikusan adott számot az öregedés fájdalmáról.



Szemlér Ferenc: Válogatott versek

Link











APÁM ÉS ÉN


Apámnak már ilyen korban
urak köszöntgettek sorban.
Híre hízott évről-évre
s püspök hítta meg ebédre.

Gyermekei gyarapodtak,
ősz hajai szaporodtak
s ellenei is becsülték
tisztes gondban öregültét.

S jutott legnagyobb fiának
csak a szégyen, csak a bánat!
Se a földön, se az égen
nincsen immár tisztességem.

Fegyveresek lesnek engem,
lakom örök idegenben
s a ruhámat vonná
oszló tetememről a poroszló.

Aki rám néz, el is fordul,
vagy csak gúnnyal elvigyordul
s inkább köpne szemtől-szembe,
minthogy előre köszönne.







BALERINA




Ím, itt e nő
magastetejű zöld kalapban!
Előkelő!
És fiatal!
És ellenállhatatlan!
Az oldalára bal
felől nagy táska lóg.
A derekára jobb
oldalt lecsüng egy kurta bog -
avagy cilícium gyanánt
keskeny kötelet övezett? ...
Tűsarkai nyomán
likasodik a kövezet,
amely felett
gótikusan megnyúlt alakja
mégis aszkétaként lebeg,
s meg sem remeg
az utca-por alatta.
Oly könnyed s légies
- mintegy röppenne föl -,
mamája tartja egyfelől,
a férje másfelől.
Oly szűzi és oly égi ez
a nő, hogy aki ránéz,
csupán imádná, -
a bámész
imádata
soha
nem forrósulna vággyá.







EGYMÁST VÁLTVA


Fát hasogatok minden este,
hogy reggel alhass, pihenhess te.
Tűzhelynél telik minden ested,
hogy reggel ehessek s vihessek.
Vigyázzuk egymás álmát ébren.
Érted én, s virrasztasz te értem!
Élünk egymást segítve, váltva -
készen életre és halálra.







ELLENEM S VELEM


A múltból mind megjönnek ők,
kik társaim voltak előbb,
kik éltek ellenem s velem,
kiknek neve történelem.
Ki gonoszul gáncsot vetett.
Ki talpra emelt engemet.
Ki gyűlölt, mocskolt és tiport.
Ki lemosta rólam a port.
Ki ifjan ágyából kivert.
Ki öregül is még ölelt.
Kit értem öntött el heve.
Ki lúdbőrzött, míg vert, bele!
Aki imádott, ki utált,
éltet kívánt rám, vagy halált.
Körülvesznek a kedvesek,
körül az ellenségesek.
Választanék is: mi a jobb?
Élni-lenni mi biztatott?
Idáig mitől értem én
túl éltem felén, túl delén?
Aminek földem és egem,
minek magam köszönhetem?
De minden szerte- s összefut.
Hol búzát látok, hol ocsút,
hol ez a jó, hol az a rossz,
hol simogat, hol ostoroz,
egyként gyógyít, egyként sebez
gyilkos ma az, óvóm ma ez...
Barátom, avagy ellenem,
mind rosszat és jót tett velem,
akár a sors, míg valakit
szétzúz és újjáalakít.







ENGEMET HÍVNAK VARGA KATALINNAK

Kiss Andrásnak ismeretlenül


Hol is születtem én?... S mikor?... Homályos
a holtak emlékezete... Olykor erőltetem
nem-létező agyam elporlott tekervényeit,
de oly nehezen ködlik föl az eszme,
vagy kép, hogy szinte fáj... S mi volt a nyelv,
melyen egykor beszéltem?... Íme, lassan
ez dereng föl elsőnek ama szürke semmiből.
Vajon miért?... Igen, igen: én egykor úgy beszéltem
magyarul mint szülötte nyelvemen*, anyám
soká így oktatott s a játszótársak is
ezen a nyelven szerettek vagy gyűlöltek engem...
Ö, most már azt is tudni vélem: merre és
milyen vidékeken, hiszen nemes Kőhalom széki
halmágyi születésűnek vallom magam. De mégis
mi lehetett nevem?... Jaj, már ez is eszembe
ötlik: engemet hívnak Varga Katalinnak,
vagy úgy hívattam, amíg éltem!... Minek is
éltem vajon?... Erre bizony aligha lelnék
feleletet köd alatt sejlő egyszáz s hetvenöt
nehéz évek múltán a porban és a feledés
valódinál is fojtogatóbb porában. Ámde mégis
éltem és cselekedtem. Kenderrel szoktam vala
kereskedni születésem helyéről, Halmágyról
némely brassai kötélverő mesteremberekkel,
s mivel azok közt egyesek a nékiek
hitelbe adott kenderem árát eltartóztatták volt,
panasszal mentem egyenesen Bécsbe, hiszen
Szebenben a német nyelvet is tanoltam
s az írást is gyakorolhattam. De vajon
románul hol okultam később annyira,
hogy még haló poromban is tudok ilyen jól?...
Bár csak jutna eszembe még egyszer!... Persze hát:
Kepernyésen túl, Abrudbánya mögött valami falvak
nyomorú jobbágyai közé keveredtem ... istenem,
hogyan is hívták ama vidéket? ... valami búsnak,
mert oly keserűlten szenvedtek mind az ott lakók
a bányák, vármegyék, a fiskus urai, meg az adószedők,
nyomorgatásai miatt... tán búcsúkon kellett volna könyörgeni
nyomorgatásaik miatt... És ők nem engedtek búcsút
vennem tőlük, és én se tudtam a szánalom miatt s maradtam
ottan hosszú hét évekig, mivel sírván kérleltek egyre,
David Pavel siránkozott és, uramisten hogy is hítták?...
Criznic Toader!... s még mások is: hadd mondjam el
panaszaik a Felsőbbségnek panasszal csupán,
soha nem lázadásként ama gornyikok s collectorok
ellen... Igen: úgy hítták ama helyt, hogy Bucsum!...
Mentem is akkor hosszú hét esztendők napjain
Ferenczi Dávid abrudbányai és Vida Bálint
nagyenyedi ügyvéd urakhoz írásba tétel végett,
s mentem tovább törvénybíró urakhoz, ismét
föl Bécsbe a császár s kisebb fenségek elé, leginkább
gyalogszerrel, többnyire éhen, mert fülemben
ott jajongtak az éhes gyermekek és asszonyok,
románul, amennyit az érdekelt községek közti
mulatásom idején tanoltam. Visszajövén közéjük,
mondtam nekik a templomok és bírói lakok előtt,
házakban, udvarokban, csűrökben és mezőkön, amit ott
felsőbb urak szóltak, hogy igazuk nekik van,
nem bányatiszteknek, falubíráknak, erdőkerülőknek és
adószedőknek és egyéb apró ravaszkodóknak,
csak a törvénynek, földönjáróknak, a szegénynek -
tisztelettel a Felsőbbség iránt!... De furcsa
így rög-alakban emlékezni, hogy maga a nagypap,
Saguna fogatott el engem, és úgy vitettem
börtönbe, mint gonosztevő és lázadó s a bucsumi
nép lázítója... én a szegény halmágyi született,
de igazságos asszony, amaz ortodox hitű
lakosok védelmezője, holott saját vallásom
evangélikus luterána vala, én magam pedig
mindössze negyvennégy esztendős... Jaj, a holtnak
oly nehéz mindezt értelemmel fölidézni, meg sem
kísérlem immár De a talaj mélyéből mégis
megszólítottam volt egy arrajáró vándort -
Kepernyés, Abrudbánya, Zalatna és Bucsum
ösvényeit tapodta az én régi fogadott otthonom
vidékein, melyekre holt agyam oly nehezen
emlékezik, tán nem is emlékszik, csak ködgomoly
alakjában lebeg a nemlétező sejtek mélyein
mint gondolat - mondom, megszólítottam valakit,
kérdezze meg titokban, vajon gondolnak-e rám
a most élők?... De ő csupán fejét ingatta, s nehezen
jutott eszébe, hogy mint utcanevet látott valahol,
és szobrom is ott állong holmi útfelek
fái alatt, ha nem is zajgó város főterén,
és költők emlékeznek rám s képrajzolók
és régi perek kutatóiként tudósok, mégis-mégis
kevesen, amint a régen eltávozottakkal szokás...
Milyen méltó s vigasztaló szerencse, hogy
homályos már emlékező erőm, sehol-sincs
agyam régtől elporlott tekervényeiben immár
nem ködlik föl az eszme vagy a kép
és bennük többé semmi, semmi, semmi sem sajog.







ESTI FOHÁSZ


Este van, alkonyat
Csend borul a tájra,
Néma éj a fáradt
embert
Pihenőre várja...
Istenem, jó Atyám,
Könyörögve kérünk:
Védj a rossztól, légy
velünk,
Míg pihenni térünk.
Ámen







AZ EXPRESSZ


Ismét hallom az expressz hideg huhogását.
Lent a fagyott
völgy mélyén tompán görög ez az érdes
hajnali jel.
Némult negyedek, fojtott felek, egész esteli órák
óta hallom, ahogy
szólogat és hív. Sürgeti-sürgeti mindazokat,
akiknek mennie kell.

Már kapom is batyumat, s vasútnál sietősen
jegyért állok be a sorba.
Már készülök is fellépni a lépcsőn tele kézzel
és súlyos barna csomaggal.
És már valamely idegen akarat s a sajátom is
mintha előre sodorna.
S ajkam tele néma szavakkal, s számban hamvába
hal a konok dal.

És mégis egyre maradnék e tágas, ez édes,
e gonddal-bajjal tele völgyben,
hol a télre egyre tavasz jő és hol a nyárra majd
bizonyára ősz jön.
De semmi se hervad. Mint a fenyő ragyog életem is
csupa zölden,
S tű-levele szuronyos seregével még az időt is
hátha legyőzöm.







GYÖNYÖRŰM


milyen gyönyörű voltál
mint a hajnali zsoltár
mint egy tavaszi oltár
mint nyár eleji zöld-ár

mint felragyogó ékkő
mint levegőég kéklő
mint hóharmatos hétfő
mint titokzatos kútfő

mint vihatatlan hídfő
mint vérrel vésett versfő
s mintha belülről forrna


ömlik a Vezúv-forma

múlttá fordul a forma
foszlik az idő korma
mindenről ami volt már
egykor hajnali oltár
régen tavaszi zsoltár
régen tavaszi zsoltár

most is csak annak látlak
soha nem múló másnak
aki gyönyörűm voltál
aki gyönyörűm voltál







HANYATT A MEZŐN


Lassan belátta: így vagy úgy,
de meg kell halnia,
idegen arccal nézte már
hazája s otthona.
Tudta: ki helyet nem talál,
egy útja van csak, a halál.

Már-már örült, hogy menni kell
s gyorsan számot vetett,
mit hagy itt szépet, nagyszerűt,
bánni érdemeset -
és maga is csodálkozott,
hogy szíve rendesen dobog.

Mint ki tehertől szabadul,
körülnézett s felállt.
Nem látta többé szörnyűnek
az elképzelt halált.
Oly könnyű lesz átlépnie
a semmiből a semmibe.

Nyugodtan dőlt hanyatt el a
gyomos, füves mezőn,
egy fecske röpke köreit
nézte révedezőn.
S bár önmaga nem tudta még:
érezte,hogy a fecske szép.







HOGYHA GONDOT VISELNÉL RÁM


Viselj rám egy kicsit gondot!
Ne ügyeld azt, amit mondok,
de ha elszakad az ingem,
foltozgasd meg, szeress engem!
Párosítsd meg a harisnyám,
tartsd a szobám mindig tisztán,
reggelimet készítsd tejjel
s kínálj magad mellett hellyel.
Mindennapra főzz ebédet,
csak azt, amit a szegények,
de amit adsz, kedvvel adjad,
mintha adnád tenmagadnak.
Ha anyámra emlékezném,
mint az árnyék simulj mellém,
s amit ő is adna mostan,
te is add, de százszorosan!
Hogyha volnék nyughatatlan,
takarjon be puha paplan,
vesd meg ágyam, s észrevétlen
simogass meg a sötétben.


Hogyha volnék tele sebbel,
kenni testem ne feledd el,
hogyha volnék mint a poklos,
légy hasonló orvosokhoz,
hogyha volnék kitaszítva,
rejtekedbe fogadj vissza,
hogyha volnék immár halva,
büszkén fektess ravatalra!...
Jutalmad tán semmi lészen,
csak én leszek, de egészen,
fejtől lábig, szívtől szájig,
minden birtokoddá válik.
Elfeledném az anyámat
s már csak téged akarnálak
ébren, alva... szólva, némán...
hogyha gondot viselnél rám.







KARÁCSONYRA


Foszlik a fény, fogy a hő,
közeledik az idő,
meg kell már születned!

Gyűlnek is a pásztorok,
igazodik száz torok
édes énekednek.

Nem tudjuk, hogy merre fog
jót jelentő csillagod
rőt egünkre kelni.

De a jászol barma vár
s három keleti király
készül útrakelni.

Az alázott s a szegény
sorsa sűrű éjjelén
jöttöd után reszket.

Nem lehet, hogy annyi test
s lélek vágyát félrevesd
és hogy ne szüless meg!

Vérben, vasban nevedet
rebegik a nemzetek,
suttogják a népek.

Vedd le róluk a sötét
égető vasvesszejét,
ahogy megígérted!

Kezük még tán fegyveres,
de a szemük jelt keres,
jelt, ami segítsen.

Ó, ne hadd csalódniok,
szállj közéjük szép titok,
gyermekarcú Isten!

S mentsd meg, akit szeretünk,
gyermekünk és kedvesünk,
barátunk és vérünk

- S ha majd Krisztus született
áldd meg ősi szeretet,
minden ellenségünk!










KENYÉR VOLNÉK...


Kenyér volnék, hogy megehess,
és vízzé válok, ha ihatnál.
Aranyos körte, véreres
barack leszek az asztalodnál.
Ha ettél ma, kezdd újra másnap,
vigyázz, engem ne kínálj másnak,
te éhes vagy, az jóllakott már.

Megtapogatlak, mint a fény,
s pirosra gyújtom gyönge hátad,
a pórusok bölcs rendszerén
keresztül csontodig bejárlak.
S míg tested hőmben megfürösztöm,
felém fordít az ősi ösztön,
s kitelsz, te drága szép növény.

Körülveszlek, mint levegő,
megsimogatlak megölellek.
Átsiklom orrod remegő
cimpáin, mint a langy lehellet.
Tüdőd lombos, leveles fáját
én lengetem, s véred dagályát
velem táplálja tiszta melled.

És elnyugtatlak, mint a föld,
terülj rám és pihenj meg végül.
Köréd növesztem gyenge-zöld
bokraim bátor menedékül.
S megnyílok egyszer, befogadlak,
örök békémnek átadlak,
ha majdan rossz sorsod megölt.










KÖNYÖRGÉS SZELÍDSÉGÉRT


Én Istenem! Pótold erőben,
Ami hiányzik még belőlem.
Taníts igédhez igazodni,
bölcsességedben bizakodni.

Nehéz utam néhol egyengesd,
Kenyeret adj - kicsit, de rendest!
Szemem, szájam óvjad a szennytől
szívemet védd meg az eszemtől.

Ne sújts szörnyű rettenetekkel,
korbácsodat későbbre tedd el,
Ha majd a szárnyaim kinőttek
és nem reszketek már előtted.

Költőd most még kicsi! Csak ember!...
Tele ezer ijedelemmel.
Ne légy bírája!... légy csak apja,
Ki rossz fiát simogatja.


Szemlér Ferenc: Könyörgés szelídségért

Link








LÁNGOLÓ NAPOK


Lángoló napok tüze éget,
éhes vagyok, ínyem kiszárad -
valamikor ittalak téged
s valál ínyemnek ízes étek...
hol vagy, merre vagy, nem talállak!

Bezártál testem börtönébe.
A lélek tombol és üvöltöz,
halált kíván, ha az a béke
s ha nem csitulhat szörnyű éhe,
mi köze a pokoli földhöz?

Trónon pihensz magas egedben,
angyalszárnyak legyintik orcád
s én, ki öledben melegedtem,
immár nem látlak... feneketlen
száraz sötét a hő magosség.

Két szín alatt kivettelek már,
elpusztulok itt, szomjan, étlen!
Ó, csak ha egyszer jóllakatnál,
jobban minden nehéz lakatnál
fognál világod börtönében.

Ízed érzi porlepte nyelvem,
fogam képzelt húsod harapja -
Miért kellett ezt érdemelnem,
Miért büntet égi szerelmem
rettenetes, forró haragja.







MAGÁNYOS ELMÉLKEDÉS


Szólítalak és nem jelentkezel,
pedig itt bujkálsz valahol közel.
A szekrényajtót meglököm, mögötte
egy árny fut el, vagy tán te vetkezel?
Ugyan szólj már!... egyedül lenni félek,
tudod te is!... "Mért hallgatsz beste lélek?I...
Bujj már elő, vagy itt hagylak örökre!

A fürdőben ma befagyott a csap.
Fűtöttem és izgultam az alatt,
hogy megjössz s rám szólsz, merthogy nem vigyáztam.
De huszonnégy fok volt fagypont alatt
s az aljas víz, látván, hogy elutaztál,
megmerevült. Így 'fagyott be a vastál
s minden ablak így lett jeges a házban.

Ez jelképI ...Tudd meg: te vagy a meleg,
ha elhagysz, én is úgy megdermedek,
mint a ravasz víz a vas mosdótálban.
Hiába gyujtsz engesztelő tüzet,
a mozdulatlan jégálarc keményen
cáfolj a régi, omlótestű lényem
s te nem találsz rám immár a halálban.

S én félek ettől... Mint varázsigét,
nevedet mondom a hidegbe szét,
Ez a varázslat visszahoz, boszorkányl...
Űlj vonatra, vagy seprüre!...a hét
fekete táltos röpítsen idáig,
hol a lábam s a lelkem egybe fázik,
mert kint visong a lepcses-szájú orkán.







MÁMOR


Mintha éjek mélyéről jönne, kopog
vas-sarkával a néma, kihalt
körút kövein. Torka-ajka konok
makacssággal próbál valami dalt.

Kezdi a végén, folytatja most az elején,
itt-ott felébe közepébe vág.
Eszelősen, dühösen-forma serény
nekiszökésre ösztönzi mindegyre magát.

Tán retteg, ha egy percre, csak egy percre megáll,
torkára szakad a hang, megakad.
Körülötte hallgat a pihenő városi táj,
a földszintes ég, a húsz-emelet falak.

Nem hallják milicisták, házak alvói közül egy se,
zsongva csak lámpák higanygőz-holdja figyel.
Ő kezdi, és kezdi, hogy soha el ne felejtse,
amiről azt hiszi, hogy mindig tudnia kell.







MEGNYUGVÁS


Mi van még hátra? öt, tíz év?
Talán még annyi sem...
Keresztemet: az életet
Ameddig kell, viszem...
Hervadt virágok: tűnt remények
Borítják megtett utamat,
De értük bánat, csüggedés
Szívemben nem maradt...
Tudtam örülni szelíd örömöknek,
Bár ritkán hulltak csak le rám
S a lelkem sohse ütközött meg
Bús könnyeim dús zátorán.
Az Isten adta mindakettőt:
Az örömet, a bánatot.
Ő tudja: abból kevesebbet,
Emebből többet mért adott.
Ő tudja: két kis csemetémet
Korán mért kellett sírba tennem
S az élőket miért szabad még
Remélve, félve átölelnem?...
Míg más fölött a gondtalanság
Víg évei csak egyre szállnak,
Ő tudja: mért van annyi gondja
A feleségnek, jó anyának?
Családot áldó hű szívének
Mért nem adódik földi bére
S miért hull sokszor néma könnye
A szűkre szelt falat kenyérre?...
Ő tudja csak. Én nem tudom.
Megyek a rámszabott úton.
Nem kérdezem: meddig, hova;
Hol és mikor
Nyílik meg sírom sátora?...
De mert bízom, de mert hiszek,
Nem szégyenülök meg soha...







MINDEN HALHATATLAN


Életemben most látom legelőször
mint ég a száraz venyige a tág
váradi éjben, hold alatt, a fák
kis négyszögébe zárt kertben. Az őszről

máig esők, havak, csak térdig érő
sarak festették elém képeik.
Mintegy fáj, hogy ily későn lépek itt
a gyökeresen más világba - érő

gyümölcsök lankáira, a vastag
sorú szőlőkbe bölcsszavú, nyugodt
barátokkal! ... Még jó, hogy így tudok
örvendeni az új tapasztalatnak:

e gyors, hatalmas lángokkal ziháló
tűznek, melybe szalonnazsír csepeg! ...
az érlelődő teltség lengeteg
érzésének, mely ritka szemű háló

gyanánt fog össze bennünket s a halkan
lihegő tájat! ... Tisztán hallani
egy-egy kacajt, szót, moccanást, ami
azt sugdossa, hogy minden halhatatlan...







MINDEN VAGYOK


Minden vagyok és mindennek
az ellenkezője is,
az égi derű vagy ború
a béke vagy a háború,
az igaz és bizonnyal a hamis.
Vagyok a jó és mellette a rossz,
a vigyázó s aki oroz,
a vegyület vagyok és az elem.
Az energia vagyok s az anyag,
a bátorság s a félelem,
szorgos vagyok s hanyag.
Vagyok a kedves s az utálatos,
a gyűlölet vagyok s a szeretet,
kire rálépnek és aki tapos,
ki torkig telt s ki nem kap eleget.
Vagyok a sötét és vagyok a fény,
az elavult s a friss.
Én te vagyok és én vagyok csak én...
minden vagyok és mindennek
az ellenkezője is.







NYÁR MÚLTÁN


Látod?... a zöldes fényü lomb lehull már homlokomról
és ajkamból kihervadnak a vérvivö erek.
Szikár vagyok mint őszi fa, mely fürge télre gondol
és borzong, mert már meztelen, magányos és rideg.
Tudom, te láttál másnak is... mikor neked rügyeztem
és lángoló virágaim gyujtotta nyári nap -
szeretsz-e így is, amikor vázát mutatja testem
s félős hidegtől koccanók a meztelen fogak?
Lám, most derül ki, mennyit érsz s neked én mennyit érek
és hogy jövőnk mit rejteget: bukást-e vagy csodát?...
A mult nyár leplét ölti fel mord télen át a lélek,
a bölcs növény levetkezik, úgy védi önmagát.







NYUGTALAN MADARAK


Reggel nyugtalan madarak
nyüzsögnek ablakom alatt.

Ébredj! Ugorj fel! Nyisd ki! - peng
csőrük a hűvös üvegen.

Felhős az ég, havas a táj:
morzsát keress, magot dobálj!

Szívedet tárd, törd, szórd nekünk! -
kopogják egyre odakünt.







OSZLADOZNAK A FELHŐK


Oszladoznak a felhők. Gyűlnek.
Pillogtat a kerek vidék
fölött hol mélább, hol derültebb
szemével az estéli ég.

Már-már mindegy. Alig is látszik.
Emlékszel?... más volt még minap.
Halált lehelt a borulás itt,
s fehér feltámadást a nap.

Fagy volt a fagy. Hőség a hőség.
Öröm az öröm. Könny a könny.
Most lagymatag a füst-ködös lég.
Csupa egyformaság. Közöny.

Sugaras a nap s sugaratlan.
Édes a légkör s keserű.
A derű: néma ború gyakran.
S a ború még némább derű.







SEGÍTS REMÉNY!


Csak az akarat nem elég,
hogy búmat kiöntsem eléd...
Valami más is kellene,
nyugalom!...béke!.. lágy zenel...
Hogy szólhatna a szerelem,
ha üvölt a történelem?!...

Hónapok óta dadogok,
mint szélütött, mint félhalott.
Miként a megijedt gyerek,
kísértetekre figyelek...
Ha indul szájamból a dal,
koromba, könnybe, vérbe hal.

Fennen kezdtem az ifjúság
táguló tüdejű dalát.
Rólad beszéltem, gyönyörű,
szép-homlokú, meleg-ölü!
De farkasok, nem emberek
hallgattak!... "Nos, hát mit tegyek?

Mint Szaharában szomjazó,
mint skorbutos sark-utazó,
várom a mentőt, a kezet,
aki hazámba elvezet,
ki testemért, vagy lelkemért
a sátánnal is harcra kélt.

A halál félelmes kezét
számról feszítsd egy percre szét,
hadd nyíljék újra mondani,
ami szép, ami emberi,
mit csak egyszer s én láthatok,
mi elvész, hogyha hallgatok.

Valaha ezt is tudtam én!... -
Segíts rajtam, kegyes remény,
egy percre bár, de visszaadd
fiatal fényes hangomat,
az ember hangját, mely a bolt
lelkek csöndjén is túl sikolt!







SZORONGÁS


Odaadnám akármi pénzem,
vagyonom, ha volna, egészen,
ha csak egy percre is levenné
kezét torkomról a halál
s ne válnék minden félelemmé
ami egyszer útamba áll

Kuvikot látok a madárban,
fagyott patakot lanyha nyárban,
kihűlök asszonyom ölében,
megáll a szó az ajkamon.-
Várom: mikor lép már elébem
a Szörny és mikor fojt agyon!

Intések, jelek, jelenések
kendergőzétől vagyok részeg,
bódultan kapkodok utánad,
de csak képzellek, nem vagyitt.
Iszonyodom. A test kifárad.
Lelkem növesztí árnyait.

Mosolyogj rám, napom! világom!
varázsigéket szólj a szádon!
vonj ki e sűrű borzalomból
mielőtt még megdermedek!
Bujtass el, ments meg önmagamtól,
ringasd el félős gyermekedI










TÉL ÉS NYÁR


Szerettem a telet,
mint a gyermek szeret,
kabát nélkül, fázás nélkül
tűrtem a hideget.

Mezőket havasan,
fákat havason,
sídeszkákkal ifjú vállam
fárasztottam agyon.

Most, ha bukik a nap,
fáradtan hajlanak
felém az este karjai,
s a fogyó sugarat

úgy visszatartanám,
mint ahogy hajdanán
tartottam volna a havat
a földön és a fán.







TÉLI TÁJON

Valaki megy a téli tájon.
Fölötte hó, alatta jég.
Hogy óvakodjék, hogy megálljon,
mindegyre rákiáltanék.

Folyók, mocsarak jege vékony.
Szakadékot takar a hó.
Bármerre tart, a föld csalékony,
örvény a víz és buktató.

Akármit szólok, rám se hallgat.
A füle süket. Szeme vak.
Nem hall vészjelt, csak diadalmat
Célt lát, nem öldöklő havat.

Átlép-e léket, ér-e partot:
ködös szemem nem látja még.
Ő megy. Mind bátrabb, mind kitartóbb.
Fölötte hó. Alatta jég.











 
 
0 komment , kategória:  Szemlér Ferenc  
Szalay Fruzsina versei
  2020-02-24 21:00:53, hétfő
 
 







SZALAY FRUZSINA VERSEI


Szalay Fruzsina (Kaposvár, 1864. szept. 10. - Kaposvár, 1926. júl. 10.) költő és műfordító.
Obetkó Károly főügyész felesége. Anyja, Kisfaludy Atala szintén költő volt. 1890-től állandó munkatársa Kiss József lapjának, A Hétnek. Verseket fordított, álmodozó hangú, borongós költeményeket, elbeszéléseket írt.

Főbb művei: Versek /Bp. 1893/, Egy marék virág /versek, Bp., 1897/, Bébi és Micóka /ifj. regény, Bp., 1906/








ALTATÓ


A fákon már
Nyugodtan alszik minden kis madár.
Tudják, hogy rájuk bajjal, veszéllyel
Nem jön az éjjel.

Lenn a vizen
A vizililjom alszik szeliden,
A kék hullámok, a mély homályban
Ringatják lágyan.

Aludj, s ne félj!
Kinyitja bársonyos kelyhét az éj,
S mint tarka pillék, a szines álmok
A földre szállnak.

S halk nesz ha kél,
Ne rettenj meg titkos zengésinél,
Lágy libbenéssel, mélyén az árnynak,
Tündérek járnak!







CSEND


Váratlanúl, ugy néha-néha,
Reánk borúl halk csend árnyéka.
Csodás érzéstől megkapatva,
Elnémulunk egy pillanatra.

És elcsitúl egy percre minden,
Mi lázongott vagy fájt a szívben;
Kétség, búbánat elvész lágyan,


Nagy, csendes, hószín boldogságban.

S a zajtalan hullámzó légben,
Láthatlan, fénylőn, hófehéren,
Halkan lebbentve égi szárnyát,
Fejünk felett egy angyal száll át.










ESTI CSILLAG


Ha a nap már lehanyatlott.
És az alkonypír ragyog,
El-elnézem fent az égen.
Az esthajnal csillagot.







ESTI DAL


A virágoknak vész a színe, hamva,
Hullong a lomb a ház előtt, -
Jer ősz! a köd hadd szálljon, eltakarva
Kertet, mezőt.

A zajgó, hangos, munkaterhes napban
A föld népe kifáradott, -
Jer éj! A földet hadd borítsa halkan
Lágy fátyolod.

Fenn virraszt - bár a nap már véget ére -
Könnyekben égve annyi szem!
Jer álom! Szállj a könnyezők szemére
Szép csendesen.







ÉJ


A nagy városra lankadt csend hajolt,
Az utcán elcsitult a nesz,
Ezüstöskék ottfenn az ég; a hold
Órája ez.

A fák felett sohajtó szél csap át,
A lomb mormolva ébredez,
Mély illat kél; az éji violák
Órája ez.

Az éjjel hűvös karja tárva van,
Az érzés bágyadásba vesz;
Az álom édes, boldog, hangtalan
Órája ez.







FEHÉR ÉJSZAKA


Köszöntöm ezt az éji órát!
- Üres, fárasztó volt a nap;
Lomhán vonultak el az órák,
Mint lomha, szürke madarak.

Most bágyadás érzése jár át...
- Láng fénye reszket a falon,
A szoba langyos félhomályát
Betölti áldott nyugalom.

És minden csendes pihenésre,
Békességes álomra hí;
De nem tudok pihenni mégse,
Ébren tart most is valami.

Az ablakfüggöny szertetárva,
Beszáll az égi lehelet,
- Künn téli éj fehér világa
Virraszt az alvó föld felett.

Titokzatos, halkfényű nappal
Kél az ezüstös ég alatt,
Enyhébb, szelídebb mint a hajnal,
Nyájasabb mint az alkonyat.

Derült, összhangzón tiszta minden,
Elszállt a földről bú, harag,
Fenn álmodó ég, csillag, itt lenn
Elomló fehér sugarak.

És lelkem telve álmodással,
Békével telve már szívem;
Az éj hozzám lassan beszárnyal
S elringat lassan, szeliden!







HAMVAZÓ SZERDA




Hajnallik, vége a zenének.
Vidám zajjal elmúlt a bál,
És búcsút vesz, távozva véle
A bűvös, csábos karnevál.
Tarka, hangos kiséretéből
Az utcán, mit hó leple fed,
Két alak halad imbolyogva,
Egy Pierrot s egy Pierrette.

Szegény Pierrette milyen halvány,
S a Pierrot mily színtelen!
A rózsa-arc, a ruha selyme
Fényét veszíté hirtelen,
A lágy, fodros haj dérrel lepve,
Didereg a picinke kéz;
Jobban reszketnek a hidegtől
Ha egyik a másikra néz!

S Pierrette szól: "Minden oly bágyadt,
Égen-földön mi sem ragyog.
Azok a halvány, néma árnyak
A régi, fényes csillagok?"
S Pierrot mond: "Szemed sugára
Mint az övék, úgy elveszett;
Oh ez a hamvas téli hajnal
Oh ez a fagyos szürkület!"

S a fagyos téli szürkületben
Csak állnak, állnak egyre még,
Olyan kihalt köröttük minden,
Oly néma, ködös fenn az ég!
Mit vártok? fényéből az éjnek
Egy sugarat, e köd helyett?
Hajnal van, vége dal -, zenének,
Szegény Pierrot s Pierrette!







HAVASI GYOPÁR


Bércek szabad, magányos ormán,
Mely a magas egekbe vág,
Örök hó bársony leplét hordván,
Nyit egy csodás fehér virág.

Feléje halk szellők se járnak,
És hozzá el nem hat soha
Arany heve a forró nyárnak,
Sem a tavasznak mosolya.

Körötte kristálytiszta minden,
Csendes, fehér, mint ő maga;
Büszkén nyit, hervadatlan színben,
A bércek hószin csillaga.

A völgy ölén, lombon, virágon
A tavasz édes csókja van, -
Fenn a nemes virág magában
Áll egyedül, tavasztalan.







HINTÁN


Szeretek - most is úgy mint régen -
A suttogó, zöld lomb alatt
Hintázni, ez a kedvtelésem
A gyermekkorból megmaradt.
Lebegni, mintha volna szárnyam,
Az üde, tiszta légen át,
Míg a fűben, a nedves árnyban
Kakukfű nyilik s vadvirág.

A nap aranyszikrákat hint rám,
Lágy szellő csókol szeliden,
Oly zajtalan jár könnyü hintám
Mint csónak, sima kék vizen.
Halk csendesen, suhanva szállok,
Igy suhant, igy repült velem
- Míg körülem a hab csillámlott -
Gyors gondolám a tengeren.

Oh, légy köszönt, légy ezerszer,
A távolból is ujra még,
Sugárban fürdő déli tenger!
Ragyogó, fényes olasz ég!
Felétek karjaim kitárom,
Ah, mind e fény úgy tűnt tova,
Mint egy múlékony, édes álom,
Mint egy elszálló gondola.

A hinta mind gyorsabban lebben.
És visz magával engemet,
Sebesen s egyre sebesebben
Repülök el a föld felett.
Minő gyönyör: lélegzetvesztve,
Merészen, fennen, szabadon -
Repülni, feljebb, messze, messze,
Gyors, szélvész-adta szárnyakon!

Érzem, hazán a tiszta lég volt,
Én gyönyörét jól ismerem,
Köszöntelek, te fényes égbolt!
Te mámorító végtelen!
A földet messze, messze hagytam,
Csodás erő sodor, ragad,
Itt a szabad határtalanban
Köszöntelek, oh sugarak!










KÖD


Én

Felöltözött a táj fehérbe,
Dér váltá fel a harmatot,
A ménta pelyhes levelére
Csillámló, fényes gyöngy fagyott.
Menjünk, Karlin, menjünk sietve,
A hegyre jöjjön fel velem,
A köd az erdőt is belepte
E hűvös őszi reggelen.

Ő

Sétálni most - ez kéne éppen!
Zúzos, ködlepte fák alatt!...
Cicám ábrándos kis fejében
Teremhet ilyen gondolat.
Felöltözött a táj fehérbe,
Menjek és nézzem meg tehát.
Adjon szivem - ez többet érne -
Egy csésze párolgó teát.

Én

Ködös homályba vész a távol,
Ködös a völgy és álmatag;
Mily szép e könnyü, lenge fátyol,
E hószin bűvös áradat.
A nyári lángoló meleggel
E hideg virradat felér,
Aranyat ád a kora reggel,
Hamvas ezüstöt ád a dér!

Ő

Ne álmodozzék folyton, édes,
Vegye a való életet.
A dér fagyos, a köd veszélyes,
Azt eltagadni nem lehet.
A síkos hegytetőt bejárva
Míg hűvös, nedves künn a lég,
Megjön a csúz, a láz, a nátha;
Jobb lesz ittbenn maradni még.

Én

Jó, hát maradjon, sose lássa,
Mily szép az őszi virradat,
Ne tudja, milyen halk varázsa,
Mint bűvöl, átfon, elragad.
Ám én megyek, ködös világom
Lebegő, könnyü fátyla föd,
Mint egy homályos, édes álom,
Gyöngéden elborít a köd!







ROSSZ ÓRA


Igen, a kikelet jövetelét érzem,
De ma közeledtét nem köszöntöm én,
Gyötör ez a zsongás a remegő légben,
A ragyogó, éles tavaszi fény!

Nem lágy hízelgéssel jön, de oly kegyetlen
Érdes levegővel, - fuvallata láz!
Szilaj rohanással szárnyalva felettem,
Megöl e hatalmas tavaszodás!

Nem fakad a lomb még, a fecske se lebben,
Hallgat a madárdal, ibolya se nyit;
Csupán a nap szórja, egyre hevesebben,
Aranyos sugárit, láng nyilait.







TŰNŐ NAPOK


Az ifjuságból, telve bájjal,
Valamit elragad magával
Minden elszálló pillanat.
Kegyetlen gyors a perc, az óra,
Itt egy mosoly vész, ott egy rózsa,
Amint felettünk elhalad.

S tudom, hogy végre úgy van, mintha
Eget, földet bús köd borítna,
A nap is bágyadt, szomorú.
Virágát, ékét veszti minden
És elhervad a láng a szívben
S a homlokon a koszorú.

Oh, bár lehetne, bár lehetne
Elmenni úgy a végtelenbe:
Vidáman, bátran, szabadon!
Mig búnak árnya rám se szállna,
Szivemben ifju kedv hulláma
És ujjongó dal ajkamon.

Sötét szárnnyal mig el nem értek
Sem hervadás, sem szenvedések
S körültem minden még ragyog,
Míg nincsen semmi veszteségem,
Úgy tova tünni teljes fényben,
Miként a hulló csillagok!







ÚT AZ ÉGBE


Ama tündöklő, hosszu fényvonal,
Amit a hold a mély tengerre vet,
Az út az égbe, nézd, hogyan ragyog
A nagy, rejtelmes tengervíz felett.

Mind elpihentek a fehér habok,
Az éj leszállt halk szárnnyal, nesztelen.
Szürkén, csendesen összeolvadott
Az alvó tenger és a végtelen.

A föld, zajával, messze elmaradt,
Suttogva mormol titkosan a víz;
Ó, milyen édes, könnyü volna most
Az útra lépni, mely az égbe visz!

De köztem és a fényes út között,
Mikéntha néma gát terűlne szét,
Nagy, széles árny borong a tengeren,
Titokzatos, örvénylő, mély, sötét!










VÁGY


Csapongó fecske száll a magasban
Gyors szárnyon.
Reszket a szívem, reszket a lelkem,
Ha látom!

Bíboros felhők úsznak sebessen
Az égen;
Reszket a szívem, reszket a lelkem,
Ha nézem!

Ragyog a tenger, hajnali fényben,
Ott távol.
Beteg a szívem, beteg a lelkem
A vágytól!







VÁGY


Oh végre, végre-valahára
Itt a mosolygó kikelet!
Leragyog rám a nap sugára,
Fenn a tündöklő ég nevet.

Tán a tavasznak ujja ére?
Az fest elémbe álmokat?
Látom a tenger kék vizére
Mint száll a rózsás alkonyat.

Talán ez könnyü bérczi szellő
Mely friss lehével megcsapott?
Látom a gyöngyözőn szökellő
Ezüstös bérczi patakot.

A képzelet csapongva szárnyal;


Látom a fenyves árnyait,
Hol a sötét bársony gyopárral
A rózsaszin erika nyit.

Ragyogva int felém a távol,
Hívó dalt vélek hallani,
Ugy csal, ugy von, ugy visz magával
Egy legyőzhetlen valami!

Ah! a tavasz lehelletére
E nyugtalan vágy megragad,
Ilyen sóvárgás viszi délre
A tova szálló madarat!










VIHAR UTÁN


Lázas napok, álmatlan éjek,
Öröm, aggódás, gyötrelem.
A tétlen ködös álom élet
Meg lett zavarva hirtelen!

Dalolni, írni elfeledtem,
Fejemben minden kavarog,
Ugy szálltak a napok felettem,
Mint gyors tavaszi viharok.







VIOLÁK


Kihajolva a napos útra,
A violák már nyílnak újra.

Ó milyen édes, bús varázs van
A violáknak illatában!

Mikéntha csak szivembe szállna
A tizenöt év aranyálma.

Ó rózsakor, midőn az égbolt
Olyan sugárzó, tiszta, kék volt!

S a falut szinte újra látom
Meleg, nagy, délutáni árnyban.

A kedves kis ház ereszébe'
Ott még a régi fecske fészke.

Lombos még a szederfa ága,
Az én nevem van rajta vágva.

A zöld pad! Rajta hányszor ültem,
Víg fecskék nyilaltak körültem.

S az udvar violával tele,
Oly édes illatot lehele!

Zöld udvar, violák körötte,
Legyetek százszor is köszöntve!

Házacska, állj mindig vidáman,
Édesen lengő illat-árban.

Mosolygó nyári nap sugára
Hulljon rád, nyájas fénnyel áldva!

S ne legyen - telnek bár az évek -
Soha üres a fecskefészek!










 
 
0 komment , kategória:  Szalai Fruzsina  
Szabolcska Mihály versei
  2020-02-22 22:30:22, szombat
 
 







SZABOLCSKA MIHÁLY VERSEI


Szabolcska Mihály (Tiszakürt 1861. szeptember 30. - Budapest 1930. október 31.) református lelkész és költő

Debrecenben teológiát végzett, majd 1890-től két éven át Genfben és Párizsban tanult. 1891-ben tűnt fel a Fővárosi Lapokban négy versével. 1892-től marosfelfalusi, 1899 és 1928 között temesvári református lelkész volt. 1922 és 1924 között az Országos Magyar Párt egyik alelnöki tisztségét is viselte. 1899-ben a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1928-tól Budapesten élt, mint az Magyar Tudományos Akadémia tisztviselője és a Kisfaludy Társaság titkára. Verseit több nyelvre lefordították. Petőfi-epigonnak tartották.



Szabolcska Mihály: A MAGAM ÖSVÉNYÉN

Link








ADVENTI ÉNEK


Szállj, szállj magasra, szíveink reménye
Vezess el minket Jézusunk elébe,
Ragyogj előttünk fénynek oszlopával:
Szent bíztatással.

Hogy jó az Isten, ráüt a viharra,
Vidám szivárványt sző a borulatra;
Igéje napfény, az ragyog felettünk,
Mit félne lelkünk?

Óh jó az Isten, a mi sziklavárunk,
Nem tart soká már bűnben bujdosásunk.
Az ígéretnek földjére érkezünk,
Jézus az nekünk.

Õ lesz a váltság élet-birodalma;
Változz' örömre szívünk aggodalma.
Az elhagyottnak lesz már pártfogója,
Oltalmazója!

S lesz, lesz hitünknek diadalma, teljes,
Atyánk az Isten, irgalmas, kegyelmes,
A szeretetnek fényes napja jő fel
Idvezítőnkkel!

Szállj hát magasra, szíveink reménye,
Vezess el minket Jézusunk elébe,
Elsírni könnyünk' édes örömünkben,
Szeretetünkben!







ASSZONYOK


Megszólották az én
Édes feleségem,
Azt mondták: "tudatlan"
"Világba járatlan"...
- Soha ilyen szégyen!

Törüld le a könyüd
Harmatos virágom,
Gyönyörűbb dicséret
Alig érhet téged
Ezen a világon!

Csak végy körül engem
Édes vidámsággal,
Egyszerű lelkednek,
Asszonyos szívednek
Meleg sugarával!

Csak legyen tovább is
Életed főgondja:
Hogy a gyermekinknek
Rendén van-e mindnek
A nyakkendőcsokra!

S attól a "tudástól"
Ami benned nincsen:
Akármilyen kár is,
Már csak ezután is
Mentsen meg az Isten!







ÁKÁCFAVIRÁG


Tele van a város
Ákácfavirággal,
Ákácfavirágok
Édes illatával.
Bolyongok alattuk
Ébren álmodozva,
Mintha minden egy ákácfa
Nekem virágozna!

Mintha e nagy utcák
Lármája elülne,
S körültem a város
Faluvá szépülne:
Mintha csak ott járnék
A mi kis falunkba':
Ráösmerek illatáról
Minden ákácunkra...

...Ákácfaerdőség,
Kicsi falum képe,
Gyermekkori álmom
Ezer szép emléke:
Milyen gyönyörüség
Gondolni is rátok,
Házunk előtt bólingató
Akácfavirágok!

...Óh, hol van az álom,
Mit alattuk szőttem?
Az a világ, ami
Akkor állt előttem?
Hová lettél, hová,
Ábrándok világa?
Te maradtál csak belőle,
- Széthullóba, veszendőbe, -
Akácfa virága!







ÁKÁCVIRÁGZÁS IDEJÉN


Valami kész csoda esett minálunk:
Csupa merő gondtalanság a házunk,
Mint valami szerelmes pár háztája...
- Ablakunkon bebólintgat
Az ákácfa virága!

Feleségem felhőtelen vidámság,
Szellőzteti a menyasszony-ruháját,
S rá-rákezd egy régi meleg nótára...
- Ablakunkon bebólintgat
Az ákácfa virága!

Nagyanyó is, nyolcvan éve súlyával,
Bibelődni elfelejt a halállal.
Emlékezget eladólány-korára...
- Ablakunkon bebólintgat
Az ákácfa virága!

Én magam is - ezer gondom mit bánom!
Minden virág nekem nyit a határon,
Bolond, aki gondol is a gondjára...
- Ablakunkon bebólintgat
Az ákácfa virága!







BALLA MARIS


Utcán-téren virágot árult,
Illett rá karton, kék ruhája.
"Be szép lány lesz - mondták - belőle
Tizenhét esztendős korára!"

Lett is belőle szép, sugár lány,
Kis városunk legszebb virága;
S amerre járt, virágot árult,
Divatos, szép selyemruhába.

Az anyjának más vett koporsót.
S ő egyre úgy járt, mint a páva...
Úgy is fogták ki a Tiszából:
Divatos, szép selyemruhába!

1891.







BETLEHEMBEN


Szikrázó alkonyesti csillagok már
Jelentgették a kora éjet,
Mikor fáradtan Mária és József
Betlehembe megérkezének

Gazdája a vendégfogadó háznak
Kint állt telt háza kapujába
S a szállástkérő vándorokat durván
Továbbkergette, meg nem szánta.

Áldott terhével Mária leroskadt,
Ott közelén a vendégháznak..
És megesett a szíve-lelke rajta
Az istállóbeli szagának

És akkor éjjel nagy fényes csodákkal
Lőn tele az egész természet.
A vendéglő gazdája kínos-ébren
Gyötrődte át az egész éjet.

Nem bírt aludni. A busás bevétel
Valahogy a lelkére lázadt:
Hasztalan számolt, nem tudott olvasni
HARMINC EZÜST PÉNZNÉL továbbat.

S az istállószolgának akkor éjjel
Csodálatos álmai voltak
Kárpitjai a kéklő menny-íveknek
A jászolfákig lehajoltak.

A szarufákról fényözön sugárzott...
A négy fal nőttön-nőtt föl az égnek..
S hajnalra-kelve remegő szivében
Még visszhangzik az angyal-ének,

Az istállót fényes templomnak látja
- Barmai nagy-csendesen állnak ­
És tátja álmélkodva folytatását
Az éjjeli álomtátásnak.

S míg jönnek a pásztorok és a bölcsek
Ó a jászol belső végében,
Maga se tusa, mért, csak boldogan ott
Sír, sír rejtelmes örömében.







BETLEHEMI ANGYALOK


Betlehemi angyalok,
Ha ti nem volnátok:
E mi sivár földünket
Megvenné az átok.

Ti szórtok a világra
Fényt és melegséget:
Óh megváltó örök hit,
Óh dalos költészet!

Betlehemi angyalok,
Szálljatok le hozzánk,
Dacos, fásult a szívünk,
Bánatos az orcánk.

Lágyítsátok puhára
Mi kemény szívünket,
Törüljétek le lágyan
Hulló könnyeinket.

Tanítsatok meg minket
Élő hittel élni,
Tanítsatok meg minket
Szeretni, remélni!

...Mi lesz velünk, ha egyszer
Elhagytok bennünket?
A józanság, az önzés
Megeszi lelkünket!

Betlehemi angyalok,
Szálljatok le - várunk.
Betlehemi angyalok,
Maradjatok nálunk!







DAL AZ IMÁDSÁGRÓL


Nem az az imádság,
Amit annak hívnak,
Amit az iskolás könyvek
Lapjain tanítnak.

Nem az az imádság,
Amit így neveznek,
Mikor sok-sok ájtatos szót
Olvasóra szednek.

Óh más az imádság,
Lélek az és élet...
Nem kedveli Isten a sok
Hasztalan beszédet!

- Ha igazsággal jársz
Teljes életedbe',
S becsületes munkássággal
Töltöd a helyed be.

Ha az elhagyotthoz
Hajlasz a szíveddel,
S könnyes képét felszárítod
édes szeretettel.

Ha minden emberben
Csak az embert nézed,
S bármilyen koldus megérzi
A testvériséged;

Ha nem gyűlölködtél,
Csak megbocsátottál;
- Föl van írva az Istennél,
Hogy jól imádkoztál!







EGY ELJEGYZÉSI HÍRRE



(Tanácsok egy fiatal barátomnak.)


Mielőtt elvennéd, akit kiszemeltél,
Tapogass jól végig a szívén, a lelkén.
Nézd ki a szeméből, tud-e álmodozni?
S szokott-e patyolat ágyán imádkozni?

Ha a mezőn jártok: kap-é a virágon?
Megáll-e a szeme a vadrózsaszálon?
Fitymálva, kicsinylőn nem mondja-e rájok,
Hogy csak az aloék az igaz virágok!

Ha jártok az utcák nagy forgatagába
És nyújtja felétek kis kezét az árva:
Vet-é legalább rá, szíve melegéből,
Egy szánó pillantást szépséges szeméből?

...Adj dalt a kezébe, gyöngytiszta sorokbul,
Amelytől a szívünk érzése kicsordul.
Amelytől az ember mintha jobbá lenne:
- Meg tudja-e lelkét füröszteni benne?

S míg beszélsz előtte az édes anyádról,
Egyszerű, parasztos, nádas hajlékáról,
Oda húzó szíved minden melegével:
- Gyönyörű kis fejét nem fordítja-é el?

Óh mert ha a szívét helyén nem találnád:
Hasztalan számítod minden gazdagságát,
Hasztalan álmodnád a leggyönyörűbbnek,
- Küld neki vissza az aranyjegygyűrűdet







EGY HAZÁTLAN APOSTOLNAK


Alacsony kis házban, szegénynek születtem.
Anyám varrogatva virrasztott felettem.
Kenyerünket nehéz munkával szereztük,
De azért jóízűn, s panasztalan ettük.
Olyan szót soha sem hallott a mi házunk:
Hogy aki gazdagabb, rosszabb volna nálunk!

Alacsony kis házban, szegénynek születtem,
Földünk sem igen volt több egy kapanyom sem
Kis telkünkön kívül, e haza földjébül,
De nem róttuk ezt föl a hazának vétkül,
Magyar vagyok, - ez volt első szó a számon,
S a hazaszeretet első imádságom!

Alacsony kis házban szegénynek születtem,
De a bölcsődal már zsoltár volt felettem.
S templommá avatta alacsony kis házunk.
Esteli, reggeli édes imádságunk.
Mindíg a jó Isten volt a mi oltalmunk,
Örömünk a jóban, bajban bizodalmunk.

Alacsony kis házban szegénynek születtem,
S ott nevekedtem föl emberszeretetben,
Nem is a szegénység, saját törpesége
Tesz valakit rosszá, s szíve üressége
Ki lelkét, hazáját árúba bocsátja:
Annak nem a kenyér, - más a nyavalyája







EGYSZERŰSÉG


Nem hivalgó, cifra páva
Nem modern az én szivem.
Egyszerűség lakik benne
Mosolyogva szeliden.

Egyszerű, de tiszta nóták
Amiket én dalolok -
Mert a szívem súgja őket,
Nem is olyan nagy dolog.

Úgy csicsereg az én szívem
Egyszerűen, szabadon,
Mint a pintyőke madárka
Fönt a lombos ágakon.

Ami a szívemen fekszik
Azt dalolom, semmi mást:
Legelő, kicsiny birkáktól
Tanultam a versirást.

Egyszerű és tiszta nóta,
Gólyafészek, háztető -
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető.

A jó Isten egyszerűnek
Alkotta az eszemet,
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelídség, szeretet.

Kicsi kunyhó, szerető szív,
Messze égbolt, tiszta, kék -
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még.







EMLÉKEZÉS


Huszonöt éve, most huszonöt éve,
Épp' az akácvirágzás idejébe':
Hogy valami bűbájba keverődtem,
Hogy egy csodás világ nyílt meg előttem.

Milyen világ! - nem süt úgy többet a nap,
Nem lesz soha szépségben párja annak.
A Tisza partján hasztalan is jártok,
Nem nyílnak ott úgy többet a virágok!

Pedig azt sem tudtam tán voltak épen,
Hogy minek is hívták e földi néven...
Csak azt tudtam, hogy kurta, kék ruhába',
Szebb angyal még nem járt a föld porába'!

Csak azt tudtam, hogy akkor a határon
Az ő képe volt minden vadvirágon.
Az volt az égen, a napba', a holdba',
Attól vált minden százszor ragyogóbbra!

S csak azt tudtam, hogy akkor az akácfa
Értem borult fehér fürtös virágba.
S hogy nem hullt porba szép szirmuk a lombról,
Ráhullott a lelkemre illatostól...

Emlékezem... S míg rendre visszaszállnak
A délibábos, ifjúkori álmak:
Szemembe pár, nem fájó könny szivárog...
S hullanak rám az akácfa-virágok!







ÉDESANYÁK




Nem féltem én a világot
Süllyedéstől, elromlástól,
Lesz itt mindig résztvevő szív,
Szeretet, mely másért lángol.

Az örök szép, az örök szent
Mindörökké fönt ragyognak:
S lesznek mindig egész lelkek,
Akik imádkozni fognak!

Lesznek mindig követői,
Nagy, vezérlő eszményeknek...
Szóval mindig lesz jó ember,
Míg csak - édesanyák lesznek!







ÉDESANYÁNK


Mikor egy-egy romlott;
Semmi embert láttok;
Aki magának is,
Másnak is csak átok,
Akinek soh' sincs egy
Tiszta indulatja:
- Sirassátok meg szegényt, mert
Nem volt édesanyja...

Mikor a sors egy-egy
Nagy úrral köt össze,
Akitől akár egy
Világ dőlhet össze,
De jaj föl nem éri,
De könny meg nem hatja:
- Sirassátok meg szegényt, mert
Nem volt édesanyja...

..S amikor a szívünk
Megtelik jósággal,
A szemünk könnyűvel,
Lelkünk imádsággal,
Mikor egy-egy nemes
Tettet viszünk végbe:
Csókoljuk meg édesanyánk
Lába nyomát érte!







ÉDES HAZÁM...


Édes hazám, olyan vagy te, mint én vagyok:
Egy jó szóért az inged is odaadod.
A kis ujját adja más csak, s te cserébe
Akár mindjárt az életed adnád érte.

Édes hazám, olyan vagy te, mint én vagyok
A mának élsz, a jövendőt nem firtatod.
Lám eddig is kiheverted mindíg a bajt...
Jó az isten, ezután is megleszesz majd!

Édes hazám, olyan vagy te, mint én vagyok:
Sok a terved, sok a nagy jó akaratod.
Csupa erő, csupa tűz az, ahogy kezded,
Szalmalángja lobban egyet, s bevégezted!

Édes hazám, olyan vagy te, mint én vagyok:
Szabadság az élted, a szívdobbanatod,
Az a dalod, az a lelked lobogása
- De azért csak robotolsz a rabigádba!

Édes hazám, olyan vagy te, mint én vagyok:
A szívedet a nyelveden hordozgatod.
Őszinte vagy, nyílt vagy, mint a pusztád képe,
Azért szed rá minden szamár - négyszáz éve!







ÉDES JÓ ANYÁMNAK


Édes jó anyámnak
A neve napjára
Belefogok százszor
A levélírásba.

Mit írjak? Mit írjak?
Hogy mikor olvassa:
Engemet érezzen,
Engem lásson abba'.

Bíznám a szívemre,
Bíznám a lelkemre,
De szót nem találok,
Sem arra, sem erre.

És fölé hajolva,
A fehér levélnek:
Köszöntő szó helyett
A könnyem eredt meg.

Mintha az ő fehér
Kezére hajolnék,
Mintha őt ölelném,
Mintha otthon volnék!

S ím, mire a papírt
Lassan telesírtam;
Azon veszem észre,
Hogy amit akartam,
Mind, de mind megírtam!







AZ ÉG


Az ég az én legjobb barátom,
Én együtt érzek vele;
Vigan köszöntöm, hogyha látom,
Ma tiszta, vidám reggele.
Friss szárnyait lelkem kibontja,
S mint a pacsirta, fönt bolyong;
Viszont a részvét gyászba vonja,
Ha homlokán felhő borong.







A FÁJDALOMBÓL...


A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Ha igazi, nagy bánatom van:
Köny fakad, nem dal a szívembül.

Ne féltsd a költőt a haláltól,
Akárhogy zokog énekében...
Ha dal fakad már bánatából.
Túl van minden nagyobb veszélyen!







A FIUMEI PARTON

Állok a parton elborongva,
Meg-megered könyűm titokba....
Keserves a válás nagyon!
Nagy, tengerúszó gálya öble,
Ezernyi embert, s haj tán mindörökre
Elnyel, mint órjás sírhalom!

Állok a parton elborongva,
S csak nem lelek irt bánatomra....
Óh menjetek már, menjetek,
Visszahúzó rögöt emlékül,
Szegény hazátok elhagyott földjérül,
Hány visz vajjon közületek?

Indul a gálya. S mintha nékem
Apám, anyám, néném, testvérem
Indulna: sírva fakadok
S panaszos jajjal telik meg a lelkem,
Pedig senkim a tülekvő tömegben
Csak azt tudom, hogy: m a g y a r o k!







A GRAND CAFÉBAN


Sír a nóta, magyar nóta,
Muzsikálnak este óta
Messze, messze idegenben,
Mesebeli tündérkertben,
Egy párizsi fogadóba';
- Fogadóba'!

Mennyi érzés, mennyi bánat!
Szíve van tán a nótának,
Oly szomorún sirdogálja:
Miben áll a mulatsága
Kondoroson a bojtárnak,
- A bojtárnak.

A teremnek minden lángja,
Mintha pásztortűzzé válna.
- Csak itt lent a cifra lányok,
Fényes urak, asszonyságok
Nem figyelnek a nótára,
- A nótára.

Nevetgélnek, beszélgetnek,
De ők arról nem tehetnek.
- Tudja a jó Mindenható,
Mi is azon sírnivaló,
Hogy a ménes ott delelget,
Valahol a csárda mellett,
- Csárda mellett.







HEGYI BESZÉD


A szeretet a világ megváltója,
Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja;
Ez ád kenyeret a koldus kezébe,
Az elhagyottnak ez a menedéke.
- Csak egy szentség van a világ felett,
Örökkétig való: a szeretet!

A tudományod fölérhet az égig
És bölcs lehetsz, el a bölcsek kövéig,
Lehetsz okosabb, bátor mindeneknél:
Nem tudsz te semmit, hogyha nem szerettél.
- Egy bölcsesség van a világ felett,
Örökkétig való: a szeretet!

Lehetsz nagy úr, hogy akár a királyok
Irigyelik meg roppant gazdagságod,
De ha árván, szeretet nélkül éltél:
Koldusabb vagy az útszéli szegénynél...
- Egy hatalom van a világ felett,
Örökkétig való: a szeretet!

Fürödhetsz a dicsőség özönében
És elboríthat minden földi érdem,
Ha nincs érző melege a szívednek:
Semmise vagy, akárkinek neveznek.
- Csak egy érdem van a világ fedett,
Örökkétig való: a szeretet!

Mert a szeretet a világ megváltója,
Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja,
Ez ád kenyeret a koldus kezébe,
Az elhagyottnak ez a menedéke.
- Csak egy szentség van a világ felett,
Örökkétig való: a szeretet!

ÁMEN







HIT, REMÉNY, SZERETET

Karácsonyi mellékletre féláron


Szivünk felett, az éjszakából
Csupán a hit mécse világol.
Tartson hát össze titeket,
A hit, remény s a szeretet.

Legyen a szíved egyszerű,
Ború után jön a derű.
A nyár jön a tavasz után,
S viszont az ősz a nyár után.

Akárhogy van, s akármikép'
A vers csak akkor szép, ha szép:
Piros fedél, fehér tanya,
És ha nem szép, akkor csunya.

Mert a szívben érzés lakik,
Az Isten tudja, hányadik,
S az érzés tiszta dalt kiván
Bizony, szép, tiszta dalt kiván.

Kicsiny kunyhóban szeretet,
Szeressétek a gyermeket,
E szent karácsony ünnepén
Önöknek ezt kivánom én.

Mert bibor-bársony vendégség-
Nél jobb egy napi egészség
Opasno je van se nagnuti
Kéretik nem dohányozni.







HORTOBÁGYON


Be szép vagy, be szép vagy
Édes Hortobágyom,
Nincs teneked párod
Hetedhét országon,
- Sehol a világon.

Úgy szeretem benned
Az egyenességet,
Fölötted lebegő
Örök csendességed,
- Komoly büszkeséged.

Isten e földet tán
Külön teremtette,
S mint egy selyemkendőt
Ide terítette,
- Gyönyörködni benne.

Aztán kicsipkézte
A Tisza partjával;
A Tiszapart mentén
Tarka pántlikával;
- Százezer virággal,

S hogy annál több legyen
A gyönyörűsége;
Habos délibábot
Hímezget beléje,
- Minden nyári délre.

Nappal délibábot,
Este meg, este meg
Rá néhány maradék
Csillagot veteget,
- Szép pásztortüzeket.

Barna legény bámul
E csillag lángjába,
S rágondol a maga
Élte csillagára:
- Egy kékszemű lányra.

Fájó gyönyörűség
Amit gondol róla...
Ebből terem itt, hej!
Az a sok szép nóta
- Vagy ezer év óta.

Be szép vagy, be szép vagy
Édes Hortobágyom;
Nincs teneked párod
Hetedhét országon,
- Sehol a világon!







HÚSVÉT


Miért keresnéd Őt a sírba
Hisz nincsen ott, mert nem halott.
Halál bilincse szétszakítva,
Az Úr Jézus feltámadott!

A Golgotán volt az ítélet,
Ott győzte le a bűnt s halált.
A sírból most kikelt az élet,
Az ígéret valóra vált!

A Golgotán Ő meghalt érted,
Ó bűnös szív, ezt ne feledd.
A Golgotánál hajtsd meg térded,
És sírva sírj bűnöd felett.

De nagypéntekre jött a húsvét,
Örülj, ujjongj bűnbánó szív,
Az Úr életre kelve ismét,
Örökre él s életre hív!










HŰTLENSÉG


Halálunk nincs a homlokunkra írva,
Nem tudja senki, mikor megy a sírba,
Jobb hát készülgetnünk reá...
Bolond, ki a halálra sohse gondol,
Vajjon a legépebb levél a lombról,
Egy perc, - s nem hullhat-e alá?

Óh én el-elgondolom a halálom,
És nélkülem különösnek találom
Ezt a világot itt nagyon;
Virradni fog majd, s az egész vidéken
Minden felébred rendiben, - csak én nem;
Nekem már nem lesz több napom!

És eltemetnek és meg is síratnak...
És gáncsolóim, - azok is akadnak;
De nem bánom, beszéljenek;
A d d i g se adtam sokat a világra,
Nem hallgattam, csak a szívem szavára.
- Óh nem ez, más bánt engemet!

Az bánt, hogy akiért annyit rajongtam,
Majd észre sem vesz a haló poromban...
Virág virít a réteken,
És gondtalan lomboznak az akácfák,
Meghozza mind fehér, fürtös virágát,
S nem bánja, hogy már - nem nekem!

A lombos erdők csakúgy kivirulnak.
Vadrózsa-ágak egymásra borulnak.
S minden madár csakúgy dalol.
Csakúgy nyitnak, vagy tán még hűtlenebben
Vadliliomok a vén füzesekben,
A Tisza partján valahol!

S míg elfelednek lassanként: tudom jól.
Megvádolom virágtalan síromból
Az egész nagy természetet:
"Te voltál első ideálom,
Te voltál az egész világom,
S lám, hasztalan szerettelek!"







IMÁDSÁG IDEJÉN


Csak imádkozzatok édes kis fiaim,
Az imádság áldás, az imádság élet.
Minden gonosz ellen lelünk menedéket,
Addig e világ ha ellenünk fordul is,
Nem vagyunk magunkra...
Velünk van az Isten az imádságunkba !

Csak imádkozzatok édes kis fiaim,
Az imádkozástól messze jár a vétek,
vagy ha kit megejt is: bűnbánata könnyén
Igaz imádságban megtisztul a lélek.
Kit ti úgy szerettek, az égi szivárvány:
A menny mosolygása
Megtérő bűnösök könnye hullására!

Csak imádkozzatok, édes kis fiaim,
Istenfélelemmel, emberszeretettel...
Mert bűn az imádság, ha mit szájatok vall,
Meghazudtolnátok rút cselekedettel.
Ki sok imádsága nagy magaslatáról
Mást lenéz kevélyen:
A jó Isten annak nincsen a szívében!

Csak imádkozzatok, édes kis fiaim.
Én tanítalak rá megpróbált szívemmel,
Az imádság áldás, az imádság élet,
Istenfélelemmel, emberszeretettel.
De ne feledjétek, hogy szeretet nélkül:
Hitünk csak sivárság...
S hogy az igaz élet a legszebb imádság!







JÓSLAT


Én hiszek a világba,
Én hiszek a jövőbe,
A szeretet hatalmát,
A jóság diadalmát
Hiszem és hirdetem előre!

Lesz még idő, mikor majd
Az emberszív belátja;
Hogy gyűlölködni vétek;
Hogy szeretet az élet,
Hogy ez az ő igaz világa!

...Oh, majd ha ez az eszmény
Ül egyszer diadalmat,
Pedig meg lesz, tudom jól,
Az én haló poromból
Virágok és rózsák fakadnak!







KARÁCSONY ESTE


Nincs szebb ünnep
Karácsony napjánál.
Karácsonynak
Szép est hajnalánál.
Tele fénylő,
Csodás költészettel,
Mennyei nagy
Édes szeretettel.

Pásztoroknak
Angyali szó hallik,
A mennyország
A földig lehajlik,
Kis Betlehem
Szalmás jászolára...
A szegények
Vigasztalására.

Hajh, ti bölcsek,
Pásztorok, királyok.
Úgy eláldom
A találkozástok.
Karácsony est
Legnagyobb csodáját:
A szeretet
Szent harmoniáját!

Boldog idő,
Földreszállt mennyország
Gyere vissza
Még egyszer mi hozzánk.
Óh, jelentsd meg
Még egyszer mi nekünk:
Emberi, szent
Egy-testvériségünk.

Legalább így
Karácsony napjára,
Gyere vissza
Ez önző világra.
Kemény szívünk
Lágyítgasd puhára, -
A szegények
Vigasztalására!







KARÁCSONY


Egy nap meg egy este
Minden esztendőben:
Szeretném, ha király
Lehetne belőlem!

Ha nem is, ha nem is
Valami sokáig:
Karácsony estétől
Karácsony napjáig.

Karácsony estéjén,
Hogy a csillag támad:
Kinyitnám aranyos
Gyöngyös palotámat.

Minden elhagyottat
Oda gyűjtögetnék,
Sápadozó árvát
Szárnyam alá vennék.

Ha koldus, ha bűnös:
Nagy birodalmamba'
Szerető szó nélkül
Senki sem maradna.

Könnyet ahol látnék:
El azt sem kerülném,
Szép selyem kendőmmel
Szépen letörülném!

... Karácsony estéjén
Minden esztendőben,
Szeretném, ha király
Lehetne belőlem!


Szabolcska Mihály Karácsony KBG

Link








KERTBEN


Lombhullajtó, őszi alkonyattal,
Teli a kert sárguló avarral.
A kert alján régi, zöld szinében:
Egy fenyőfa pompázik kevélyen!

És a fenyő szól egy almafának:
"Jó almafa, de nagyon sajnállak,
Minden új nap búsabban virrad rád...
- Az én sorsom örök fiatalság!"

S felel rá az almafa szelíden:
"Szép a sorsod, de én nem irigylem,
Örök törvény az én lombhullásom,
S jó az Isten, van vigasztalásom!

Tavaszidőm tele volt virággal,
Lombjaim közt zengett száz madárdal.
S gyümölcscsel volt rakva minden ágam...
Sorsom az, hogy nem éltem hiában!







KERTEMBEN


Én kis kicsi fáim,
Csak növekedjetek ti,
Csak lombosodjatok.
A nótás madaraknak,
Ha rátok fészket raknak,
Oltalmas enyhet adjatok!

Legyetek tavaszonként.
Mindig virágosabbak,
Termő rüggyel teli;
S szórjon sugarat rátok.
Ő, aki a virágot
Édes gyümölcscsé érleli!

Mikor nyáron vihar száll,
Hatalmát mutogatván,
Át a völgyünk felett:
Ti bölcsen meghajolva,
Másokért, magatokra
Vigyázzatok, - engedjetek!

Daczolni a viharral,
Törni, de nem hajolni,
Nem a ti dolgotok.
Nektek használni váltig.
Az önfeláldozásig.
Egyetlen hivatásotok!

Lássátok én se bánom,
Hogy nem czédrusfa lettem.
- Sőt áldom Istenem,
Hogy hozzátok hasonló
Csendes, szelíd, mosolygó
Gyümölcsfa lett az életem.







KÖLTÉSZET

(Válaszul egy levélre.)


Hogy mi a költészet?
Rózsabokor, amely gyümölcsöt nem érlel,
S hasznot nem igen hajt jámbor kertészének...
- De az élet talán nem is volna élet,
Ha ez nem virulna ezer szépségével!

Hogy mi a költészet?
Ragyogó látomás, rózsaszínű álom,
Mely a rideg valót szebbnek rajzolgatja...
- S oly szomorú volna egy-egy sivatagba'
Álmodozás nélkül élni a világon!

Hogy mi a költészet?
Sok embernek semmi, - soknak meg az élet.
Varázsa: akár a szerelem varázsa.
Ha nem érzed: senki meg nem magyarázza,
S nem kell magyarázni, ha szívedben érzed!







KRISZTUS KERESZTJÉN ...


Krisztus keresztjén
Az van felírva,
Hogy az igazság
Nem vesz a sírba!
- Örvendjen, akit
Bántalom ér;
Ha lelke tiszta,
Szíve fehér!

Krisztus keresztjén
Az van felírva,
Hogy a szeretet
Nem vész a sírba!
- Mind e világ bár
Életedre les;
Csak te bocsáss meg,
Csak te szeress!...

Csak te bocsáss meg
A gyűlölőknek,
S oszd szét a szíved
A szenvedőknek!
- Megmozdult a kő
Sírja felett...
Örökkévaló
A szeretet!



















KRISZTUS KERESZTJÉNÉL


Ha ránehezednék lelkedre a bánat,
Hited, önbizalmad magadra hagynának,
Reményed légvárát látnád omladozni,
Krisztus keresztjénél tanult meg,
Tanulj meg tűrni, imádkozni!

Ha csalódnál abban, akiben reméltél,
S most látnád be későn, hogy hiába éltél,
Óh ne siess senkit átokkal dobálni,
Krisztus keresztjénél tanulj meg,
Tanulj meg másnak megbocsátani!

Jóságodért hogyha gonosszal fizetnek,
S rosszaságát látod csak az embereknek,
Ne siess hozzájuk hasonlóvá lenni,
Krisztus keresztjénél tanulj meg,
Tanulj meg végnélkül szeretni!

Vég nélkül szeretni, vég nélkül remélni,
Lelket gazdagító eszményeknek élni...
S megállni mellettük életre, halálra,
Krisztus keresztjénél tanulj meg,
Hinni egy magasabb világba.







LÁNYHIVATÁS


Ne vigyétek a lányt
Magas iskolákba,
Ne tanítsátok sok
Hideg tudományra.
A jó Isten a lányt
Másra teremtette;
Nem okoskodásra,
Hanem szeretetre!

Gyönyörűbb tudomány
Úgy sincs e világban,
Mint ami úgy terem
Magától a lányban.
S hol van nagyobb erő,
Ez ő erejénél?
A gyöngédségénél,
A szereteténél!

Az ő hivatása:
Vidítni, szeretni,
Napnélküli puszták
Napsugara lenni.
Elűzni a gondot
Pihenő tanyánkról,
Küzködő férfiak
Felhős homlokáról!

S lenni az eszmények
Hű ápolgatója,
Vigasztalanoknak
A vigasztalója.
Érezni, szeretni
Ez az ő világa...
- Ne vigyétek a lányt
Magas iskolákba!







LEÁNYOK


Teljes egész életemben
Nem gyűlöltem, csak szerettem,
Minden embert, minden sorban,
Ha leány volt, annál jobban!

Még se tudott engem senki,
Csak megcsalni, csak rászedni
S kinevetni alattomban -
Ha leány volt, annál jobban!







MAGDA


A vasúti kocsi ablakába
Egy lánynév van belekarcolászva:
>Magda<, >Magda<... Mintha csak élnének
A vonások, s virágból lennének.

Aki írta - látom a szívemmel, -
Tele volt a lelke szerelemmel.
Szerelemmel, rozmaring virággal
Elválásuk édes bánatával!...

... És rám borul lassan, észrevétlen
Én reám is édes emlékképpen:
Az a tavasz - messziről is áldom, -
Amilyen több nem lesz a világon!

Tél az idő, de körültem mintha
Rózsabokros kikelet virítna...
- Magda, Magda, az Isten megáldjon,
Hű szeretőd hamar rád találjon!







MAHOLNAP...


Maholnap leveleznek
A bégaparti fák,
A réteken, mezőkön
Kinyílik a virág.
Maholnap újra nyár lesz,
S rá újra ősz, tél hirtelen.
...S e változási forma:
- Az ördög hitte volna, -
Rajtunk is épp' így átmegyen!

Régebben nem vigyáztuk,
- Törődtünk is vele! -
Hogy életünknek is van:
Tavasza és tele.
Gondolkozóba épp' most,
Ez új tavasz jöttén esünk...
Előbb-utóbb megérem,
Én édes feleségem,
Hogy mink is megöregeszünk!







MESSZIRŐL...


Minél inkább távolodom tőled,
Annál többször álmodom felőled:
Rózsaerdő, fiatal korom.
S amik akkor fájón megsebeztek,
Messziről a szúró töviseknek
Ágain is mind rózsaszirom!

Távolán a kéklő messzeségnek,
Nyoma sincs a régi szenvedésnek.
Elfeledtem a bántalmakat,
Az útszéli gallyak csapdosását,
Rossz emberek önző rosszaságát...
- Hanem ami szép volt, megmaradt!

Szívem édes, ezer szép emléke,
Délibábos vágyak kergetése,
S az érzés, mely álom maga is,
De gyönyörű, bűvös-bájos álom,
Külön tündérvilág e világon,
Melynek édes még bánata is!

... Ha még egyszer e mi földi éltünk,
Elejétől át lehetne élnünk:
Óh én csakígy élném át megint.
Bolondságát, hibáit se bánom,
Úgy mennék át újra e világon
Hebehurgyán, - a szívem szerint!







A MI FALUNKBÓL...


A mi falunkból jött az üzenet
Áll még a gólya eszterág felett,
Nő még a fű a zöld domboldalon
És bent az udvaron.

Kertünkben még virul a sok virág
És még rügyeznek tavasszal a fák
És egyre folyik a mezőn a munka
A mi falunkba.

A mi falunkba ákácfák alatt
Fehérre meszelt házak állanak
És estefelé, ha a nap lehull,
Bealkonyul.

A mi falunkba nyáron nő a zab
És éjszaka van, ha nem süt a nap;
Forgácsot vág ki fábul a gyalu,
Csodálatos, csodálatos a falu.







MÉRT NEM SZÜLETTÉL TE...


Mért nem születtél te
A mi kis falunkban,
Ott se messze tőlünk,
Csak a szomszédunkban.

Csak a szomszédunkban.
De ott is szegénynek,
Falu rózsájának,
Falu legszebbjének.

Én meg soha, soha,
- Szegény fiú módra, -
Kis falunk határát
Át ne léptem volna!

Nem tanultam volna
Olvasni se másból:
Csak a te szemedből,
Csak a te orcádról.

Oh, onnan se másról,
Onnan se egyébről,
Csak a szíveinknek
Örök szerelméről!







MULANDÓSÁG


Hejh, gazdag természet, de leszegényedtél;
Lombos, leveles nyár, de kopárrá lettél.
Hova lett a rétek ezer vad virága?
Hová az erdőség koszorus lombsátra?

Hová lett a bűvös láng a nap szeméből?
A kacagó kékség, a gondtalan égről?
Hová a költészet a madár szavából?
A hangulat és szín, a táj távolából?

S hova lett mindez, hajh olyan észrevétlen?
- Virág az élet egy gyermeklány kezében.
Mire összekötné: por lesz a virágból,
Öreg anyóka a hajnalszemű lányból







NEHÉZ NAPOKBAN.

(Levél egy gyermekkori, volt barátomnak.)


Csalódottan, szomoru szívvel,
Irom hozzád e levelet;
És fekete, sűrű fátyollal
Boritom bé emlékedet.
Nekem meghaltál mindörökre,
Pedig lám, - most lettél nagy úr!...
S az ára csak szíved nyugalma,
- Ha van szíve, ki így eladja
Lelkét, hazáját botorul!

Azt mondjátok tudom ti erre:
>Hisz' mi szolgáljuk a hazát<...
- Mikor segíttek letiporni
Jogos, napfényes igazát.
Mint a mesében, a karámnál,
Az éhes farkasok dala:
Ugy hangzik ez a ti beszédtek...
Akit ti szolgáltok, ti védtek:
Óh nem a nyáj, nem a haza!

Pedig ott nőttél föl e nyájban.
- Hová tetted emlékidet?
Apád becsületes magyar volt,
Ha tudná, belőled mi lett?!
Anyáinktól együtt tanultuk
A Himnuszt és a Szózatot...
Hogy is volt lelked, most &#187;beállni&#171;,
Anyád emlékét meggyalázni,
Szegény nagy úr, szegény - halott!

Vagy ha már nem adtál a multra,
Miért nem nézted a jövőt?
Lesz-e, a ki beharmatozza
Könyjével egykor szemfödőd'?
Nem félsz-e, hogy fiad megútál?
Mihelyt meg fogja érteni
E mai kor sok undokságát...
S mostani uraságtok árát
Akkor könnyel fizetgeti!

... Hatalmatoknak hát csak örvendj.
Búsulnak mások eleget,
És fekete, sűrű fátyollal
Borítják bé emlékteket.
Mert szenvedésnél és nyomornál
Van a mi még keservesebb:
Az a tudat, hogy a magyarnak
Saját fiaiból akadnak
Mindig az - Efiálteszek!







ŐSZI HANGULAT


Csodálatos szép őszi délután van.
Magánosan bolyongok a határban.
Szellő se lebben, - a nyárfalevél
Mozog, az is csak magában beszél.

Fejét a fűzfa szomorún lehajtja,
Több már a zöld lombnál a sárga rajta.
Üres fészek lóg a galyak alól,
Lakói már ki tudja merre, hol?

Az erdőszélen, a lombok hegyében,
Úgy úszik egy-egy békanyál fehéren:
Mint mikor a váló szerelmesek,
Fehér kendővel búcsút intenek.

Ott fönt meg kéklő selymén az egeknek,
Halványfehér bárányfelhők lebegnek.
S a táj, ameddig csak beláthatom:
Csupa békesség, csönd és nyugalom!

És mint ez őszi hangtalan határban:
Szívemben is nagy, édes némaság van.
Nyugodt a lelkem, csendes, hallgatag,
Olyan boldognak érzem magamat!

És mégis e mosolygó környezetben:
Valami mintha kényszerítne engem,
Leborulni a sárguló gyepen
És sírni, sírni, - nem tudom miért?
Hosszan, keservesen!







ŐSZI TÁJON


Őszi tájon járok elmerengve,
S gondolok a saját életemre,
Valami nagy, biztató varázs van
E mosolygó őszi elmulásban.

Hajlik a nap csendes alkonyatra,
Az árnyékot messze nyújtogatja...
S mintha onnan valamit várnának:
Kelet felé húzódnak az árnyak.

A sárguló harasztok tövébe:
Sarjadozik egy-egy zöld levélke;
Előlege egy más kikeletnek,
Biztatása csüggedő szívemnek.

S őszi alkony, őszi tájék képe
Elringat egy édes merengésbe...
És kibékít a nagy elmúlással:
Minden élet folytatódik mással!

Örökre itt semmi el nem múlik,
Az árnyék az éjszakába nyúlik,
De reggelre gyönyörű sors vár rá:
Átváltozik hajnali sugárrá.

Én lelkem te, ne félj a haláltól,
Új élet lesz minden elmúlásból.
Örök és jó a mindenek Atyja,
S a változást keze igazgatja!







RÁKÓCZI KOPORSÓJÁNÁL


Visszajöttél, hazajöttél végre,
&#187;Hazánk szentje, szabadság vezére!&#171;
Véget ért hát nagy hontalanságtok,
Kétszázéves nehéz bujdosástok.

Hogy elmentél, zöld erdők harmatát
Hó lepte be piros csizmád nyomát.
S oda fagyott a nagy zuzmarába
Szabadságunk bimbós rózsafája.

De a neved bűbájos emléke
Tovább virúlt nemzeted lelkébe'.
S ki érettünk legtöbbet szenvedtél:
Szabadságunk eszményképe lettél!

Eltörhették a tárogatónkat,
Megtilthatták álmodni is rólad,
Csak te voltál a szívdobogásunk,
A legszentebb titkos imádságunk.

Csodás hittel, édes meseszóban
Regélgették a magyar kunyhókban:
Az üstökös újra tündököl még...
Hej Rákóczi egyszer visszajön még!

S ha valahol elszét e hazába'
Lobbot vetett a szabadság vágya,
Ha valami szívünk föltüzelte,
Azt mondtuk rá: a Rákóczi lelke!

Újra kezdett dicső küzdelmünkben
A te lelked lángolt a szívünkben.
Nagy fényedről tisztán rád ösmertünk,
Csakhogy akkor Kossuthnak neveztünk.

- Hazajöttél végre valahára,
Szabadságunk bolygó fénysugára.
S poraidat ha már visszahoztuk:
Lelkedet is haza imádkozzuk.

S valahára méltók leszünk hozzád;
A tied lesz egész Magyarország.
A te lelked lesz már a vezére:
A szabadság igéretföldére!







RÁKÓCZI NÓTÁJÁT...


Rákóczi nótáját hallgatom, hallgatom,
S felujong a lelkem szilajon, szabadon,
Tűz csap a szívembe, lángra gyúlok tőle,
Rákócziék lelke árad ki belőle.
Most vagy soha még, mi szegény anyánkért,
Árva hazánkért: rajta, előre!

Hallgatom, hallgatom Rákóczi nótáját,
S könny borítja el a két szemem pilláját.
Most borul, most borul búsan utoljára:
Rákóczi, Bercsényi a magyar határra.
Magyarországot megfogta az átok,
Minden hiába, minden hiába!

...De hallga csak, mégis, mintha távozóba,
A dalból egy remény még visszalobogna.
S mintha azt mondaná ez a szent reménység:
>Minden éjszakára egyszer megvirradt még!
- Ezzel a dallal büszkén, diadallal
Visszajövünk még, visszajövünk még!<







SALZBURGI CSAPSZÉKBEN


Nem a Tisza partján fekszik ez a csárda,
Benne halavány sör, nem piros bor járja,
A nagy asztal mellett sváb legények ülnek,
Egy verklis valami
Nótát köszörülget.

Folyik a sör, a szó - mígnem összevesznek,
Szerető, vetélytárs egymásra ismernek;
Egymásra ismernek, de tenni nem mernek,
Vidám verkli szónál
Csak úgy veszekednek!...

Ha ez a csárda a Tisza partján volna:
Arról a leányról kevesebb szó folyna;
Az is, ami folyna, tudom, másként folyna,
S idebent azóta
Csak egy legény volna!







A SZÜLŐI HÁZ, A CSALÁD


Ha visszatekintek
Elszállt életemre:
Volt részem elégszer
Igaz szeretetbe;
De soha senki úgy
Nem szeretett engem,
Ahogy te szerettél,
Napsugaras szívvel
Édes anyám, lelkem!

Ha visszatekintek
Ellszált életemre:
Úgy születtem én is,
Viszon-szeretetre.
Hálátalan máshoz
Soha nem is lettem,
Csak neked maradtam
Örökös adósod:
Édes anyám, lelkem!







TAVASZI EMLÉK


Szép tavaszidő volt... Mindenütt virulás.
Csak az én szívemen ült nyomasztó bánat;
A halál sejtelmét vonszoltam magammal
Mint valami árnyat.

S mondtam az erdőnek: Szép leveles erdő
Hátha te meg tudnál gyógyítani engem?
Hátha az elmúlást a virulásod közt
Végkép elfelejtem!

Mondtam a mezőnek: annyi a virágod,
Sugarad, nótád tán soha el sem fogynak...
Orvosolj meg engem, szedd el a tüskéit
Gyötrő bánatomnak!

És felelt az okos tavaszi természet:
"Nézz meg engemet jól... A halál csak álom.
Tedd a bánatodra az én diadalmas
Nagy megújúlásom!"

Szívem, lelkem akkor csakugyan kigyógyult
A lombfakadás közt, a meleg sugáron...
- S azóta én minden tavaszban a legfőbb
Orvosomat várom!







A TISZA PARTJÁN...


A Tisza partján szeretnék meghalni,
Virághullajtó őszi alkonyattal.
Vagy azt se bánnám: hogyha épen akkor
Pirosítná magát az őszi hajnal.

Csak ősz legyen; szép, bánatos, szelid ősz,
Mint amilyenben volt a születésem...
S a távozásom olyan szeretettel
Állják körül, mint rég az érkezésem!

- És ami e két ősz közét betölti,
Az életemre több áldás ne szálljon:
Mint ahogy én haló poromban is majd
Édes szülőim emlékét eláldom!







TISZTELD A GYERMEKET



Tiszteld a gyermeket, ki tudja előre
Melyikből mi válik, mi lesz a jövőben?
Hány egyforma gyermek játszott hajdanában
Názáreth mezőin, Názéreth porában?

-Tiszteld a gyermeket!

Tiszteld a gyermeket, ki tudja miféle
Csodálatos hajnal szunnyad a szívébe?
Lelke mozzanását ma még alig látod,
S egykor fénnyel szórja tán be a világot.

-Tiszteld a gyermeket!

Tiszteld a gyermeket, zárt levél a lelke,

Csak az Isten tudja mi van írva benne.
A dicsők, a hősök s mind a legnagyobbak
Egykoron együgyű kis gyermekek voltak.

-Tiszteld a gyermeket!

Tiszteld a gyermeket, ha koldus nyomorba

Sorsa úgy dobná is ki a szemétdombra.
Ott teremnek sokszor az új-eget látók,
Az apostolok, a próféták, a megváltók.

-Tiszteld a gyermeket!

Tiszteld a gyermeket, s érző szíveddel
Csókold meg, öleld át meleg szeretettel.
Hátha ez a csókod lesz az ihletése,
S egykor milliókat melegít fel véle?

-Tiszteld a gyermeket!







URAM, MARADJ VELÜNK!


Mi lesz velünk, ha elfut majd a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk...
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár?
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz, ha e világból kifogyunk?
S a koporsó lesz összes birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?

...Uram tiéd a tél, tiéd a nyár.
Te vagy az élet, és te a halál.
A változások rendje mit nekünk?
- Csak Te maradj velünk!







ÚJ MEGVÁLTÓK


Krisztus a szegény népből született,
S halálig védte a szegényeket.
De ő a szeretetben - ez az Élet!-
Hirdette az ember-testvériséget.

Krisztus a nagy, testté vált Szeretet
Szívéhez ölelt minden népeket.
De szánta nemzetét, búsult miatta,
S hazája pusztulását megsiratta.

- Ti új megváltók, ember-bölcselők,
Boruljatok le a Krisztus előtt,
A védtelent vegyétek védelembe...
De gyűlölet ne égjen szívetekbe!

És a haza, s a hazaszeretet,
Szentség legyen mindíg előttetek...
Mi lesz az ember, ha nem lesz hazája?
Útszéli koldus, - anyátalan árva!







ÜNNEPNAPOK


A szeretet az én vallásom,
A jótétel az imádságom.
Ha mikor egy csöpp jót tehettem:
Ünnep van aznap a szívemben.
Nem építem az üdvösségem,
Vakhitű,pogány gyűlölségen,
Sem égi,földi boldogságom
Ember csinálta szűk dogmákon.
Célom e gyarló földi testben
Megállni minél emberebben,
S úgy osztani be életútam,
Ahogy Krisztustól tanultam.
Megnyugodni a jó Istenben
Ki mindig jóra vezérl engem,
S legfőképpen egyre törekedni,
Mindenkit testvérként szeretni.
A szeretet az én vallásom,
A jótétel az imádságom,
Ha mikor egy csöpp jót tehettem:
Ünnep van aznap a szívemben.







VÁLTOZATOK


Vajjon mi lesz a hulló virágból?
Vajjon mi a nyári napsugárból?
S dalából az énekes madárnak?
- A mi szép volt: semmivé nem válhat.

...Virágiból a hulló mezőknek:
Tán mosolygó lányálmok szövődnek.
Fehér álmok, fehér nyoszolyákon,
Álomtalan, édes éjszakákon.

S a nyári nap meleg sugarára:
Rátalálni egy-egy pillantásra
Sok ránk eső lelkes szem tűzében,
Puha, meleg, napos nézésében!

A madarak nótája se vész el.
Meglelkesül csengő rímeléssel
Álmodozó poéták dalában.
S száz szerelmi, szótlan vallomásban!







VIHAR ELŐTT


Mintha fával vernék a hegedű húrját,
Minden szilajabb dalt úgy érez a lelkem,
Nem az én világom a harcok világa,
Fáj azt énekelnem.

Csendes merengéssel álmot szövögetni
Az örök, az édes testvér-szeretetről,
Dalt betüzni ki a hervadó virágról,
Hulló levelekről.

Eldalolni tiszta, igaz érzelemmel,
Örömöd', bánatod' lelkem kis családom,
S eláldani, aki veletek megáldott:
Ez az én világom!

És ha néha mégis túlajzik a lelkem,
Hazám, meglelem-é szívedhez a hangot?...
- A vihar is néha sirálylyá sodorja
A szegény galambot.

S tollúja becsapzik, sorsa fonákságán,
Mint vihar postája, maga is elrémül...
Mindegy! csak megértse a nyugovó tenger,
Hogy zivatar készül!








 
 
0 komment , kategória:  Szabolcska MIhály  
Simonyi Imre versei
  2020-02-21 19:00:35, péntek
 
 










SIMONYI IMRE VERSEI


Simonyi Imre, (Családi nevén: Szmola.) (Simonyifalva (ma Románia, Arad megye), 1920. szeptember 14. - Gyula, 1994. február 10.), József Attila-díjas (1974) költő.

Alapvetően a bihari táj, a Fekete-Körös vidéke bocsátotta útjára. Gyulán nevelkedett, s bár életútja évekig Budapestre vetette, élete végéig hűséges marad a határvidék környezetéhez. Költészetének gyökerei szülőföldjéből táplálkoznak, amelyet egy idő után felvett, alkotói nevén át is magához kapcsol. Hányatott, eseménydús pályafutása végül elhozta számára a megnyugvás éveit: Gyula városa díszpolgárává avatta, szülőfalujában pedig, emlékére egy idő óta minden évben megrendezik a Simonyi-napokat. Kötetei: Tisztességes írás (1956), Önéletrajz helyett (1962), Ne sírjatok (1966), Hatodnapra (1970), Gyulai krétarajzok (1978), Forgácsok egy fakeresztről (1980), Két szerelem (1986), Különvélemény (1986), Ember Gedeon jegyzeteiből (1989), Világ és nézet (1990), Az öröm hiányzott (1994), A költő törvénye (1995 - posztumusz). József Attila-díjas.








ASSZONYOK


és a végén a befejezésnél amikor ordítasz
amikor rimánkodsz amikor összeszorítod a szád
amikor rájuk olvasod amikor bebizonyítod hogy
neked csupán neked mindig neked van igazad:

figyeld csak mennyire nyugodtak

ugyanis miközben ordítsz és bizonyítsz
finom szimattal érzik hogy nem az igazad
kell neked te árva hanem ők még mindig ők

s ezt tudja bizony a legostobább is

igaz hogy ennél többet aztán
a legokosabb se tud










BIHARI EMLÉK


1

Emlékeztek-e még lányok
merre van a malomárok?
Arra . .. mikor a szerelem
termett még a kákatöven ...

Milyen lány volt az a kényes
milyen falu volt Belényes?
Lennék értük esztendeig
szekérkerék Debrecenig -

Mikor is volt akkor-nyáron
a bődi birkaálláson?
hogy valami eljövőben
ottfelejtődött belőlem -

Nyár volt akkor, ősz van mostan,
megbújsz a rozsdapirosban,
jómagam meg őszülőben,
borvirágos őszidőben. -


2

Hajnal volt, hogy megérkezett
mezítláb az emlékezet:
úgy szökött át hozzám halvány
szoknyádban a malomalján...

Ámde lassan esteledik,
sötét felhő kerekedik -
(Vagy csak kedvem fordult búra,
dúdolósról szomorúra?)

Talpam alá csap a zápor:
karikás lóg a villámról. -
(Cserdíts, cserdíts égi bojtár!) -
Apád volt a vízimolnár...







ELFOGYHATOTT


Elalszom, míg elalhatok.
És ébredek, míg van mire:
- Kinek van ennyi semmije,
hogy abból rakhat asztagot!?

Adott, ameddig adhatott
álmot, ébredést - de mire? -
az élet.
- De hogy ennyire
elfogyhatott!?







EPIGRAMMÁK


1
A lélek! - gondoltad. A test! - remélted.
Az agy kínja. Az ágy öröme.
Az ágy kínja. S az elme öröme.

Ne restelld: azt is ezt is megélted.

2
Akkor virágoztak a mandulafák.
Nem állítom hogy ez sokat jelentett.
Talán csak rakottszoknyában azt a lányt.

S egy napfelkeltét. Meg egy naplementet.

3
Rossz ember lehettél: a virágokat
majd'hogy utáltad - annyira nem szeretted.
A jóemberek ellenben szerettek
fűt fát lombot virágokat
hetet-havat valamint fizetésemelést.

S téged persze kellőképp utáltak.

4
Akit az Isten elhagyott:
az hagyja el az embereket.
Aki nélkül megvan az Isten:
az emberek is megvannak anélkül.


5
Aki voltál - már soha nem lehetsz.
De légy nyugton mert maradt még esélyed:
abból ki voltál mind a végveszélyek
megmaradtak.
- És ez is valami.

6
Ne siránkozz. De ne is örülj.
Ne hallgass. Ám ne is kiáltozz.
Ne áldj senkit. És senkit se átkozz.
Ne könyörögj. Ám ne is könyörülj.

7
Férfi voltál - az alkut elvetetted.
Volt jellemed - persze hogy megköveztek.
Hittél - ám nem a hittant követted.
Gondolkodtál - mi más lehetsz: "eretnek".

8
Ameddig lehet - megmaradni!
S ha már nem lehet? - Megmaradni!
Mindenen túl is - megmaradni!
S mindenen innen?
- így már nehezebb.

9
fakereszt sírdomb temető:
azért ehhez is kell erő
ásni hántolni rendben tartani

elodázni is meg akarni.

10
rigófütty és farkasüvöltés
e kettő kell nekem -
ez volt az életem:

farkasfütty és rigóüvöltés

11
Volt egy kutyád
volt két barátod
fél-életed
egész halálod

12
Hogy egy században éltem veletek:
ez szégyenem.
Magam miatt.
S helyettetek.

13
ki sínylődtél két pogány közt
kőfal mögött meg vasrács közt
száz évek alatt
mostan élsz csak egy pogánnyal
egy pokolban egy hazával
egy égbolt alatt

14
Hogy egy nemzetnél se? S hogy nem alábbvalóbb?
Hát nem nemzettél annyi alávalót
mind világ-csúfjára
mind szemem-láttára
hogy tíz nemzetre is futná - nemtelen! -
fattyaidból én drága nemzetem.







ESZEMBE JUTOTT


1

Most az jutott eszembe
hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt
hogy ne félj
egy napon
meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most szívem
hogy egymásnak mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

2

Most pedig az jutott eszembe drágám
hogy
egy verset készültem írni néked
- mióta már! -
de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen verset készültem írni arról hogy
- bármi történt is -
tudod a végén
tudod a dolgok végén
egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni
hogy ki is hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

3

S még az:
ha van úgy hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.







FOHÁSZ


Ameddig élek
ne gondolkodjatok helyettem -
ameddig élek
hagyjatok szabadon tévednem -

Valamint életemben hagytatok elesetten:
ha meghalok hagyjatok temetetlen
míg benő a fű
elmos a zápor
felszárít a szél

És azután se gondoljatok velem -

Amiként lassan elfeled benneteket is
a bennem borzongó emlékezet







A FORGÁCSOK


SZELÍD ÓHAJ

egy elesésre érdemes csata-
teret adjatok legalább


ELLENKEZÉS AZ ELŐBBIVEL

az élet annyit már régen nem ér
hogy meghalni érdemes lenne érte


MÉG EGYSZER AZ ÍRÁS

jaj a fölfuvalkodottaknak
jaj a kicsinyhitűeknek
egyszóval jaj nekünk


MÉRLEGELÉS

talán volt egy pillanat
talán lehetett volna egy pillanat
ha az a pillanat nem lett volna


DUZZOGÁS

"Világgá megyek!" - mondtad akkor
duzzogva: kisgyerek.
S most duzzogva várod: a világ
induljon el feléd.


PÁRBESZÉD

előtted még az élet - mondta valaki
igen de már hátam mögött is - feleltem én


VILÁGVÉGE

mikor feledést már a bor se ád
s asszony se bánatot


KÉRELEM

Csak kötelezővé ne tegyétek
azt, ami szabad:
a gyötrelmet
s a gyönyörűséget.







GYULAI ARS POETICA


Jó bibelődni verseken,
borízű, fanyar szavakon,
csípős őszvégi estelen
búsulni régi bánaton,

derülni elmúlt örömön
s békülni azzal ami bánt.
&#8212; És sorsod ellen a közöny
legyen védő viharkabát...

&#8212; Ismertelek amikor még
vásárra hordtad bőrödet
s rá alkudott fillérekért
az a ricsajos csődület.

Hát mondd, méltóbb volt az talán
&#8212; emlékezz, mennyi, mennyi szenny!&#8212;
mint belül szobád négy falán
ha borongsz régi verseken?

Négy fal közt is lehet világ,
négy falnak lehet ablaka,
csak ember kell hozzá, ki lát
s már kész a legkülönb csata;

ha éppen harc kell s őrület...
&#8212; Figyelj hát lelked ablakán;
míg künn üvölt a csődület,
békén poroszkál Rocinant.

S új hadra kelve vívd meg ott
egy darab tiszta papiron
külön csatádat Don Quichote;
kit nem bőszít már szélmalom...







HA JÖSSZ, SZÍVEM




Ha jössz, szívem, - a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek -
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég - egünk - s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj - hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák...
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere. - Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. - Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán - immár nélküled -
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. - Lásd, az vagyok. -
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem - jó ízed - hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal - : rögeszmébe az eszelős -

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután -
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom -

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
... s én elhiszlek. - S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. - Szelídebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.










HASONLATOK


Hajad - mint az égbehajló alkony fénylő maradéka
vállad - mint egy antik mester tanítható hagyatéka
bőröd - mint az őszibarack pelyhessége puhasága
a járásod - kényes üsző bikák felé vonulása
hangod - mitől hall a süket jár a bénult szól a néma
illatod meg - olyan mint a frissen vágott hereszéna
csípőd - olyan férfivágyat korbácsoló elringató
a szemed meg - asszonynépet irigytető megríkató
karod - mint a megremegő fenyegető nyárfaágak
combod - mintha keresztúton jelző mutat jó iránynak
farod - mint a kerekített gömbölyített kovácsüllő
melled - mint a dárda hegye olyan ellenem feszülő
a szád - mintha nem tudná még harapna-e vagy csókolna
a lelked meg - olyan mint a...
olyan mintha nem is
volna...







IDŐ, KOR


Az idő! - Ez az én időm.
A kor! - Hát ez az én korom.
Jég ver el, belep a korom.
Ilyen kor hát az én időm.

Ilyenkor ha volna időm,
megtisztogatnám jó korom.
- Előrehaladott korom
miatt már nem jut rá időm.







IFJÚKOR


...és arra emlékszel hogy akkor még
a telihold mindig ott állt az égen
és mindig elérhető közelségben
és hogy a vers nem volt költött remény:
ott fészkelt még mindnyájunk tenyerén
és emlékszel
akkor még égtől földig ért a jóság
és földtől égig terjedt a valóság
s haza szabadság szerelem
mily mennyei volt s milyen földközel
és arra emlékszel még hogy milyen
angyali tisztaságú vágyak
fektettek hanyatt minden ágyat
akkor még
az ifjúkor...

persze lehet
hogy az semmi volt
de mit tehetsz mondd ha mindennek hitted
s mondd mi maradt annak akit már ebből
a semmiből is kisemmiztek







ITTHON


Nézd, ma a hold, a narancs telihold
a Körös tükörén lebegő.
Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi
itthoni jó levegő

volt-é a hiány, ott, az idegenbe:
ok jajra, panaszra &#8212; szegény?
Kéznél az a gally, kéznél az az emlék,
s megkapaszkodni remény

kínálja magát. &#8212; Nézd, itt ha botolnál,
kar nyúlna feléd, ölelő:
felfogni esésed. &#8212; Míg élsz, amig élhetsz,
csak itt lehet kedv meg erő

viselni a jót: az itthoni jót
meg az itthoni fájást,
Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep,
s elföd a vihartól az itthoni nyárfás.

Nem járatták még eleget
véled a bolondját
távoli földek s messzi egek?
Ha kérdenéd, mi a dolgod
&#8212; s hogy van e még? &#8212;
csak itt jöhet rá felelet.







KENYÉREN ÉS VÍZEN


Kenyéren és vízen... Bár nem könnyű...
Ám való: hogy nem is olyan nehéz.
Csupán kenyér és víz legyen hozzája.
S illő jó étvágy: kenyérhez meg vízhez.
No meg hát némi ismeret a Célról;
mely megéri hogy: - kenyéren és vízen ...







KETTŐNK ÜGYE


Csak még egy percre még egy percre
szegődj magányos közelembe
nem múlóra nem végtelenre
valami megmarkolt Jelenre

valami állandósult Mára
valami Egyszer-Van-Sokára
valami időtlen Lezártra
valami vélünk Egybeálltra

valami ahhoz hasonlóra
amikor éjfélt üt az óra
s egymást fedi két mutatója:

hát nem kezdetre nem is végre
sebzett utolsó szívverésre
ráalvadt dermedt örökkére -







A KIJÁRATOT KERESEM


én nagyon sokáig egy árva szót
sem értettem abból ami a
világban történik valamint
egy árva szót sem értettem abból
ami bennem történik

egy napon aztán megvilágosodván
(de hogy mitől?) a világ valamint
az én elmém:
úgy találtam hogy a ,,világban"
az történik hogy az emberek
szeretnek parancsolni és
tudnak engedelmeskedni
ugyanakkor bennem ellenben az történik
hogy nem tudok parancsolni
és nem szeretek engedelmeskedni

(gondolom innét számítható
hogy útjaink szétágaztak
az enyém és a világé)

arra persze már nem emlékszem
hogy mely pillanatban és hol is történt
eme megvilágosodás az én elmémben -
(talán örökké történt
és mindenhol történt
mert hiszen énbennem történt)
de arra már igazán nem emlékszem
a térnek mely pontján
s az időnek mely tartamában
is tartózkodtam akkor?
meglehet:
talán csak úgy a világegyetemben általában
- a téridőben mint divatosan mondani szokás -
vagy egy szeretőm ágyában
vagy egy barátom félreértésében
vagy egy lakbérhátralékos hónapos szobában
már nem tudom már nem emlékszem
csupán azt tudom
hogy azóta is a kijáratot keresem.







KIS FAHÍD A KŐRŐSÖN - részlet


Rohanj! - a másik oldalon
vár rád valami oltalom,
csak addig győzze még inad
elérni azt a fahidat.

...

- Egy fényesűlő reggelen
ráébred majd az értelem
- két part közt! - a tennivaló
egy reális illúzió.







KOCSIRA SZÁLLT A GYALOGÚT




Mintha valaki visszavárna
tegnapra, vagy holnaputánra,
ölelésre, elkárhozásra
- ám lehet, hogy csak éppen úgy...

És az, aki, lám visszavárna;
valamijét már nem találja
sem az időbe, sem a tájba
- kocsira szállt a gyalogút...

S most ott száll a semmibe podgyásza:
öröme ha volt, s ha volt gyásza
ott jár a hetedik határba
úttalanul.







A KŐRÖS


Ha majd egy napon elfáradtam úszni az ár ellen -
s torkig lettem a fúlni, a vérbe fúlni készülő világgal -
fogam közt az ...







LEVÉL A BARÁTOMHOZ


Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
- És ezen a napon
az ember megöregszik.

S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz

mint hozzá bárki is.
És ezen a napon
megérti hogy magányos.
- És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

Aztán eljön az a nap is
amikor az ember már képes
a dolgoknak pontosan akkora
fontosságot tulajdonítani
amekkorát valójában megérnek.
S akkor a dolgokat
mellékes mozdulattal
- anélkül hogy meghasadna a szíve -
leírja a kiadás rovatba.

Ám ezen a napon valamiképp
körülbelül vége is a világnak.







LÉPÉSEK, TÉTOVÁN


Már nem tudom (mert nem tudom)
hogy merre mentem az úton.
Nem jobbra át nem balra át
leginkább még toronyiránt.

Se görbén se nem egyenest:
léptem három feleslegest
egy okosat két ostobát
s ha úgy esett (mert úgy esett)
léptem féltucat közteset.







MÉG EGYSZER ŐK


a meccset pedig mindig ők nyerik.
Ha ágyadba fekszenek - nekik is jó.
Ha nem? - hát megmarad az erényük.
Legyőzhetetlenek.







NE SÍRJATOK


Mindig valami fontosat szerettem volna mondani néktek
Aztán valahogy mégis csak ilyesmire futotta
Hogy ne féljetek, ne hazudjatok, ne bántsatok
Szeressetek, ne sírjatok, sirassatok.
Az istenért, mondjatok már végre helyettem valamit
Fontosabbat.


Simonyi Imre: Ne sírjatok - Sunyovszky Sylvia

Link








ÖNÉLETRAJZ


hatéves koromig
analfabéta voltam

emlékszem
hatéves koromig
teljes mértékben
szót értettem
kortársaimmal







AZ ÖRÖM HIÁNYZOTT


Csak az öröm, semmi más: az öröm.
Nem a kéj, nem a hír, nem a dicsőség.
Nem az e-világi rang, nem a bőség.
Ám - akár szűkösen - de az öröm!

Nem a közmegbecsültség - az öröm!
Nem a boldogság - e didergő hőség -
de az a hűs, bársonyos eszelősség:
az a józanult téboly - az öröm!

Mert volt a mámor, a torkig telt becsvágy,
volt a gyönyör, volt hány-tucat vetett ágy:
néked vetett ágy - s mindet megvetetted.

Egy életen át az öröm hiányzott!
- Mit az örömtelen sosem feledhet. -
Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott!







RENDÜLETLENÜL


S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül!
S ha restelled, hogy hangosan;
Nehogy meghallja más kívül?
Hát szakálladba dörmögd hogy:
Nincs hely számodra e-kívül.

De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!







SIMONYI_97


Előbb a vállad, a vállad ...
Aztán ott maradtam nálad
Mindenképp a vállad kezdte,
hisz melled még kendő fedte.
Nem vetted még le a ruhádat,
még nem dőlt hanyatt az ágyad.
Hisz akkor még ott sem voltál -
s ha voltál - még nem te voltál.
Hisz akkor még ott se voltam:
benned születtem meg holtan.
Bennem születtünk meg később:
két utolsó lehetőség.
Mert akkor még ott se voltál,
s ha voltál - még nem te voltál!
Hol járt még akkor a combod!?
- Blúzodon begombolt gombok.
S akkor még ellenem őrzött
hajadig begombolt bőröd.
Hiszen még észre se vettél
de már rég nem feledhettél.
Nem vetted még le a ruhádat;
nekem még nem, s már nem másnak.
Nem vethetted! - tegnap óta
ott felejtődtünk a hóba;
egymásnak embere, nője:
behavazott szeretője.
(Ó, szép utolsó lehetőség:
e ránkfagyott szeretőség!)

Hát nem is lehettem nálad.
Nem is igaz, hogy a vállad...
A hóba velem sose jártál,
engem is csak kitaláltál.

Nézd, nyoma sincs már annak a hónak;
beleptük rég saját nyomunkat.
Az sem igaz, hogy bomoltan
egymásban születtünk holtan.

Csak az igaz, az, hogy a vállad
kezdte, hogy maradjak nálad







SZÍVVERÉS


A jajgatásotok idáig hallik.
S ha elhallatszana a szívverésem
- odáig! - ahol nektek fáj: - e szívverésben
tán viszonthallanátok ugyanazt
a sajgást - ami bennetek nyilallik.





SZONETT - ÉVSZÁM NÉLKÜL


...mert örökké a parvenü s a bugris...
Nem a Paraszt nem az Úr nem a Munkás
de a belőle megélő szekundáns:
ő az ki védtelen torkodnak ugrik.

Igen - mindig a parvenü s a bugris:
ez az erkölcsi és szellemi bundás.
"Védtelen torkod?" - No ez azért túlzás!
Csak addig feszegethető a húr is

míg végsőkig feszül ám el nem pattan
de a Szellem hangján pofádon csattan:
ki nem Hatalom vagy csak Visszaélés!

Mert ENNYI vagy te bugris-parvenü:
együttvéve sem több mint együgyü
(bár magabiztos!) hozzá-mit-sem értés!







SZÜLŐFALUM


Ahol születtem: falu volt,
Ott sarkon állt a sarki bolt.
S a szélin széles faluszél,
hol szeles időn fútt a szél.

S e sarok felé kaptatott
három repedtsarkú sarok:
(tiszta nép feslett gyermeke)
Horváték kancsi Esztere

s "félláb-Mari", ki Aradon
tavaly még selyem pamlagon
hentergett, míg egy alkonyon
általröpült egy balkonon ...

S nyomukban én... ki Schenk Misi
kocsmájában két ménesi
meg egy gyoroki fiaskómon
emtettem gyarló virtusom:

mímelhessék a bátorat
a térdben remegő inak,
míglen a Piactéren át
űztem másfél pár láb nyomát.

Ám akkorra már "állt a bál":
csöcsörészett Varga-Huszár
(az ártézi kútnál) s úri-
mód tapenolt Herkó Gyuri:

falurossza két jó lator
(egy balról, másik jobbomon)
s megváltó-megváltatlan én
közbül, - ki megváltást remél.

Lator-világ! ringyó-remény!
akkor még benned bíztam én,
ám akkor is úgy: - ellened
ácsoltam már keresztemet.

Az a kút!... Az a kocsmakert!...
Másfél-Magdolnám!... Elszelelt
bűnös-bűntelen messiás
korom!... Elmaradt lábmosás!

Örökre elmaradt csodás
mocskos-kéz-mosta tisztulás!...
- S te világvégi faluszél,
hol szélcsendben se fú a szél:

nemzettél, szültél engemet:
álltóhelyben megkergetett
futót, kit idecövekelt
a hon (mit sehol, sose lelt).

A nagyvilágon e kívül...
(ma már tudom) a szív kihűl,
s a kisvilág, mi megmaradt
belül (fészek, eresz alatt)

arra elég csak: (ha elég!?)
- mint pusztában a puszta lég -
eszméid szétzüllő sorát
egy rögeszmévé komprimáld.

Szülőföld, születés, haza
köldökzsinór kapcsolata:
(s az is elmetszve!) még ha köt
is úgy csak: hol el-, hol visszalök.

Ahol születtél - falu volt.
A sarkon - sarki kocsma volt.
Az a másfél-lány - kurva volt.
- Kurva egy szülőfalu volt.







SZÜLŐHÁZAM


Még emlékszem - az udvaron:
eperfa állt az udvaron,
két eperfa (tán három is?)
s egy alkalom (vagy három is?).

Bizony azon az udvaron
volt egy (két? három?) alkalom:
elszalasztottam - bánom is!
- Volt egy utolsó alkalom.

Kötél is volt az udvaron
s ha beosztással hurkolom:
egy hely kerül, két hely akad:
függni - nyakam, nyaka, nyakad.

Hej! eperfák az udvaron -
haj! kötélvégi alkalom -
egy, két vagy talán három is?!
- Soha több ilyen alkalom.







TÉL


Mint korcsolyák csorbult acélja
bőröd alá karmol a fagy -
A kakas elkékült taréja,
mint rozsdálló fűrészfogak -

Az éhenkórász cinkepár
marakszik a kendermagon -
S egy szárnyaszegett napsugár
didereg, csapkod a havon -

S a léckerítésen túl az akácok
úgy sorakoznak, mint a börtönrácsok
mögött az örökkének tűnő percek
állásán elmerengő
borostás fegyencek -







TIZENKÉT VALLOMÁS, UTÓSZÓVAL


1


Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak -
Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni.
- S nélküled.
Érdekes -
igen, talán lehet
Csak épp nem érdemes.


2


Örökké várlak,
és
mégis
minden érkezésed
rajtaütés.

3

Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól
az új találkozásig.

4

Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
- mint a dürgő fajdkakas -
tollammal bűvölöm a nőstényt?

5

Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell,
az kell,
nem azért: amilyen,
hanem
annak ellenére, hogy bármilyen?

6

Olyan vagy - amilyen.
De én is.
Így hát ne várd - az égre -
hogy miattad essek
valami
szellemen kívüli terhességbe.

7

Ki nékem mondja: "csak te" - azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhít:
Homérosztól hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

8

Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?
Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

9

Mióta elmentél szívem: azóta
nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.

- S eggyel több a rémregény.

10

Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki - menedékül

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

11

Hol van már az a sziget,
s az a szigetlakó?

S hol van a "mi" s a "miért" - amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán
ott fönn
a hegyen
azok a délelőttök -

12

... őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

Utószó

Barátném, meglásd,
lehet végül
két ember, aki
- akár jutalmul, akár büntetésül -
de megérdemli egymást.







A TŰ FOKA


Ma átmentem a tű fokán.
Ám amit ott találtam
a túlsó oldalában
- most már: innenső oldalán -
(visszatekintve - láttam)
még sivárabb is volt talán
- a tű foka meg én -
mint annak idején
az indulási oldalon.
Mivel az a remény
mely átpréselt a tű fokán
a tűfok túlsó oldalán
maradt...







ÚSSZ ÁT


ússz át a túlsó partra és ott
fújd ki magadat és örülj
hogy ím ez itten már a túlsó part

és aztán ottan tekints talpad alá
s értsd meg végre s törődj bele s vonj vállat
hogy mindig mindenütt az innenső van







VERS A REMÉNYTELENSÉGRŐL


Valaki egyszer rádköszön
a túloldalról, - elmenőben
utána nézel tétován
s motyogsz valamit, - ismeretlen
gondolod, biztos tévedett,
összetévesztett valakivel,
aki talán hasonlít rád,
szemöldöke épp úgy ível,
mint a tied, vagy járásod,
imbolygó lomha ütemét
vélte ismerősnek, - talán
szemed fáradt tekintetét
vagy ... nem is tudod - s nem érted,
nem érted miért vagy ily zavart
úgy zakatol az ideged,
hogy elfojtja az utcazaj,
s valami fásult hangulat,
valami zsibbadt gyengeség
kínoz, - csak vonszolod magad
s megriaszt minden semmiség
és minden fáj és minden mindegy,
és minden oly reménytelen,
nyüzsög a sétányon a nép
és ijesztően idegen az
annyit látott ismerős
és ismerős az ismeretlen
és botorkálsz csak céltalan,
mint egy vizenyős mély veremben:
ahonnét nincsen már kiút,
se cél, se hit, se értelem
s a bizonyosnál biztosabban
érik benned a sejtelem:
hogy kár annyi szándék, erő,
s mit ér, ha nagyot akarunk:
oly szomorúan, oly ostobán,
oly bárgyún egyformák vagyunk.







VERS (1)


A világba belemegyek,
közepébe belemegyek,
ottan lelkét kutatom
reménykedő utakon.

A világot megkerülöm,
köröskörül hegedülöm,
- lengjék körül jó zenék
a világok peremét.

A világot kikerülöm -
- Erdőntúli nagy kerülőn
botot vágok, somosat,
azzal üssék nyomomat...







VERS (2)


Szakadt reád annyi gyalázat
hogy abból fedelet
ácsolhat föléd az alázat
s a szeretet.

Húzódj alá. - Valami vackot
vess a sarokba.
- Csak megvadult kan tépi az aklot
darabokra.

Te már ne játszd senki agyaras
habzó szájú hősét.
Ne védd magad. - Óvjon az okos
együgyűség.

Annyi van hátra életedből
ami pennád hegyén
feketéllik a félelemtől:
pár költemény...







A VÉGÉN


Úgy hírlik
hogy a végén
József Attila már csak sírt.
Nem is sírt, nem is ő sírt:
folytak a könnyei.
A könnyei sírtak.
Ő már nem.
Akkor már nem.
A végén már nem ő:
a könnyei.

...hogy Krúdy
a végén már csak hallgatott.
Bár igaz
ő már korábban is hallgatott.
Az ágyúcső hallgat úgy
a lövés előtti pillanatban.
Korábban úgy hallgatott.
Később úgy miként az ágyúcső
a lövés utáni pillanatban.
Később úgy hallgatott.
A végén
a végén már úgy hallgatott
mint a csend
két robbanás között
ha szétfeszíti vállát
asztalra könyököl
háttal a világnak
s egy üveg rizlingbe bámul.

...hogy Bartók
a végén
tiszta gyolcsinget öltött magára
s volt aki látni vélte amiként
egy szárnyaló pentaton
emelte a felhők fölé
túl a csillagokon
egészen fel
a pokolig...














 
 
0 komment , kategória:  Simonyi Imre   
Sárközi György versei
  2020-02-19 22:30:23, szerda
 
 







SÁRKÖZI GYÖRGY VERSEI




Sárközi György (Budapest, Terézváros, 1899. január 22. - Balf, 1945. március 8.) magyar költő, prózaíró, folyóirat-szerkesztő, műfordító. A Válasz szerkesztője, a Magyarország felfedezése c. történelmi értékű könyvsorozat elindítója, irodalmunk mártírja, 1919-től 1938-ig az Athenaum Könyvkiadó lektora.1933-ban feleségül vette Molnár Mártát, Molnár Ferenc és Vészi Margit lányát.

Sárközi György összes verse és kisebb műfordításai

Link











BABAVÁROS


Babaváros fölött hasad a szép hajnal,
Ébrednek a babák borzas babahajjal.
Kidörzsölik gyorsan szemükből az álmot
És így kiáltanak: "Jó reggelt kívánok!"

Egy- kettő ! Lerúgják magukról a paplant.
Vizet a nagy tálba! Szivacsot és szappant!
Mire a nap aranyinget húz az égen,
Az öltözködéssel elkészültek régen.

A kiskertben fognak mindjárt reggelizni,
Kövér tejecskétől gömbölyűre hízni,
Puha kalácskából jó nagy karélyt szegni,
Az édes mazsolát mind kiszedegetni.

A kis babafiú szívrepesve várja,
Hogy mikor kerül sor vajra és lekvárra.
Csak a kutyus búsul. Hajh, nagy az ő gondja:
Messze még az ebéd s az ő velőscsontja!

Amikor megitták a jó tejeskávét,
A babalánykáknak jólesik a játék.
Babák babusgatnak még kisebb babákat,
Most tanulnak járni a csöpp babalábak.

Egyet lép a baba - s ér a kocsijához,
Kettőt lép - és elér a Bodri kutyához,
Hármat lép - és tovább nem bírja a lába,
Sírva kapaszkodik kismama nyakába.

Idestova nyolcat kakukkol az óra,
Vár az iskolapad a sok nebulóra.
Alighogy letették a nagy kávéscsészét,
Iskolába mennek tanulni ábécét.

Hátukon nagy táska - a táskában könyvek -
Egy lyukas diónál egyiké sem könnyebb.
S egynek sem nehezebb minden tudománya,
Mint a csirke pelyhe, vagy a pille szárnya.

Babavárosban sem élnek levegőből,
Kell egyet-mást venni a kereskedőtől:
Hurkát, kolbászt, sajtot, sót, paprikát, cukrot,
És meg kell tölteni a tejfölös csuprot.

Egyik kis szakácsnő így szól a kofához:
"Ha rosszul mér, máskor nem jövök magához
Másik szelíd szóval szól a nénikéhez:
"Jól mérje meg, lelkem, mert a baba éhes ..."

Idővel fekete lesz, ami fehér volt.
Barnul a terítőn a csúnya kávéfolt.
Elő kell cipelni a nagy mosókádat
És ismét fehérre mosni a ruhákat.

Amikor hótiszta zsebkendő és nadrág,
Csöndes napmelegre száradni akasztják.
Szelíden jár a nap arany vasalója,
S egy-kettőre száraz ing, harisnya, pólya.

A kis babakonyhán nagyban készülődnek:
Ne kopjon fel álla a tálhoz ülőknek.
Fortyog a bableves, sistereg a hurka,
Jó ebéd lesz máma, noha kissé kurta.

Nagy kanállal enni nem lehet bizony ma,
Nagymosásos napon soványabb a konyha.
No, de azért éhen mégse marad senki,
Csak ki nem dolgozik, az nem kap itt enni.

Kellemes délután elsétafikálni,
Virágos néninél egy szóra megállni,
Virágok halmára egy pillantást vetni,
Tarka virágokból bokrétát köttetni.

Mennyi édes illat száll és keveredik
Apró cserepekből föl a fellegekig!
Vagy ha nem is szállnak a nagy magas égig,
Elszállnak a babák kis piros szivéig.

A babacsalád és a babacseléke
Babaszomszédjuknak járulnak elébe.
Születése napján fölköszöntik szépen,
Ünnepi csokor van mindnyájuk kezében.

"Kívánjuk, az isten sokáig éltessen,
Kis babaszívedbe örömöt ültessen,
Kis babalelkedből jókedvet fakasszon,
Ezt kívánjuk néked, kedves szomszédasszony."

Babavárosban a nyár kibírhatatlan,
Oly tüzes a város, mint a forró katlan.
A friss limonádét nem győzik nyakalni,
El kell, hogy, menjenek Babáék nyaralni.

Más tájra utaznak, hol a lég nem perzsel,
Telik a költség, ha feltörik a perselyt.
Magukkal cipelik pici cók-mókjukat:
Kívánjuk hát nekik szerencsés, jó utat.

Cifra kalandjaik nyáron is akadnak,
Szemébe kell nézni veszélyes vadaknak,
Ámde bátorságban nincsen semmi hiány,
Hegyes lándzsát ragad a kicsi indián.

Hiába ordít az öklömnyi oroszlán,
A kis hős oroszlán-szívvel áll a posztján.
Áll rettenhetetlen, pillája se rebben,
Ki állhatna ennyi vész közt vitézebben?

Lehull az utolsó őszi falevél is,
Nagysokára megjön a csikorgó tél is.
A fülecskék égnek, az orrocskák fáznak,
Befűtik szobáit a kis babaháznak.

Jó most körülállni a nagy búbos kályhát,
S hallgatni a tűznek halk duruzsolását.
Az ablakot síró szelek tépik, verik,
De boldogok azok, kik egymást szeretik !







BOLOND KATI


Kati bolond volt, repedt a hangja,
haját rövidre vágta az anyja,
szeme csukáé, lába kacsáé,
csak szörnyű sorsa volt a magáé.

Ha megláttuk az ügyefogyott lányt,
amint ügetve jött a nagyutcán,
rongyait rázva, rongyokat kérve,
riadtan bujtunk a kapumélybe.

Csak a nagyfiúk, a vakmerőek,
állták útját a kéregetőnek
s nyelvüket öltve rá-rárivalltak:
"Kell Kati csipke?" "Kell Kati szalag?"

S Kati kacsázva, Kati bokázva,
röhögve-sírva rongyait rázta,
piros szalagok, üveggyöngy láncok
lengtek körötte, mint kusza lángok.

Mint a Sátánnak gyúlt csipkebokra,
Kati úgy táncolt, futott lobogva,
s mint ébredőnek zsongó fülében,
úgy fult el hangja az utcavégen.

Kati talán már hallgat örökre,
a keze-lába nem jár pörögve,
padláson rothad sok cifra rongya,
temetőben a falu bolondja.

De gyermekszemmel kire csodáltam,
s kit eltemettem rejtő homályban,
im ujra itt van, rettenetesen,
még őrültebben, még veszettebben.

Tűzvészként fénylik iszonyú arca,
hangja belünket görcsbe facsarja,
vörös rongyait csapkodva rázza,
rőt pántlikáit szétkarikázza.

Amerre táncol, nincs többé holnap,
országok rengnek és elomolnak,
ezer vad folyó tükrözi mását,
ezer völgy zengi rikácsolását.

Bujhatsz előle már kapumélybe!
Bujhatsz pincébe, fekete éjbe!
Sápadhat orcád, szűkölhet hangod,
érted nyúl s letép, mint rongy cafrangot.

Ó, bolond Kati, nézd szép vidékünk,
ó, bolond Kati, irgalmazz nékünk!
Nézd, bolond Kati, ártatlan népünk,
ó, bolond Kati, kegyelmezz nékünk!










BORDAL


Nem csurran lelkem gyakorta gyatra borral;
Sötét szöllője lassan ér s édesedik,
De leve nemesebb mámorokra forral.

Borzong, ki issza, mint istenek serlegéből
Nektárt ha kóstol álmában a halandó
S Héphaistosként hull le képzelt egéből.

Szent részegségre bujtalak én, hogy égjél
Tiszta tüzekben s örökké vágyakozzál
Lakni e hamvadhatatlan fényességnél.

Ki ifju vagy még s istentkivánó kedvben
Illeszted ajkad ujizü poharakhoz,
Tudd, hogy isteni vért iszol e nedvben.

Üritsd a kancsót s szent kábulatba omló
Lelkeddel öleld forrón át az enyémet:
Kivánom, légy te is hozzám hasonló.










CSIP-CSIP-CSÓKA




Árvalányhajkezű szél
Cirógatja a gyepet -
Arcocskádon hagyd kicsit
Szelidülni kezemet:
Ciróka-maróka,
Ciróka-maróka,
Csetlik-botlik képeden
Cirogató ujjam,
Jaj bizony én marakodni
Jobban megtanultam.

Ingó-lengő gyöngyvirág
Nevetgél a kertben,
Csiklandó könny gyöngyszeme
Bujdosik szememben.
Kerekecske-gombocska,
Merre szalad a nyulacska?
Ne félj tőlem nyuszikám,
Kacagj reám gyöngyvirág,
Azért, hogy oly bús a bácsi,
Mégis csak gyöngy a világ.

Ne nézd azt a csunya varjut,
Aki fiát mossa,
Add kezed, hogy lelkem sötét
Tollát simogassa.
Csip-csip-csóka,
Vak varjucska,
Hess-hess hess!
Hát te is elhessentesz?
Károgjatok varjufiak,
Engemet más ugyse sirat!







EGY FORRADALMÁRHOZ


Szíts forradalmat!
Támassz zendülést!
Ragadj kést, fegyvert,
ha a szó kevés!
Rombolj és gyilkolj,
légy mindenre kész!

De önmagadban
pusztítson a harc,
önmagad ellen
forduljon a kard,
magad rombold le,
ha romot akarsz.

Volt életedből
majd, ha nem marad
kövön-kő, megdől
penészes falad,
s csúf tégláidból
nem lesz egy darab:

akkor lesz győztes
a forradalom!
Tiéd akkor lesz
ország s hatalom.
Eredj hát harcba
s győzzél magadon!







ELÉG VOLT...


Fiatalság, - de szép volt...
Bizakodó szemekkel, követelő fogakkal
Zabolázni a napokat s megszépülni éjszaka -
S legszebb perc volt az elpocsékolt.

Fiatalság, - de jó volt...
Alázatos szerelmekben, gőgös verekedésekben
Dobogni dobbant szivekkel, szeretni azt, aki nem szeret,
Csókolni azt, aki vissza se csókolt...

Fiatalság - elég volt...
Elcserélném magam már egy kibillent galambfiókkal,
Kit meleg tenyerébe vesz valaki s véres csőre láttán
Így sóhajt: szegényke, de szép volt...







ELTÖLTÖTT ENGEM A SZOMORÚSÁG


Eltöltött engem a szomorúság,
Mint poharat az ital:
Mért nem lehetek nagyon öreg,
Vagy nagyon fiatal?

Öreg, sokunokás nagyapó,
Kinek agyából már kifakult,
Mint régi szövetből a tarka szín,
Az élet, a tegnap, a mult.

Vagy fiatal, nagyszemű suhanc,
Ki a fürdő falán lyukat
Fúr, hogy átlásson a lányok felé,
S kilesse titkukat.

Mért nem lehetek nagyon öreg,
Vagy nagyon fiatal?
Öreg, ki már mindent elfeledett,
S gyermek, ki még mindent akar.







ERDŐBEN


Fák, sudarak, görbék,
Óriások, törpék,
Tüskések, lombosak,
Ékesek, lomposak,
Simák és érdesek,
Épek és férgesek,
Köztetek de sokat
Jártam a dombokat!

Mint sűrű népgyülés
Vettetek körül és
Hallgattatok mélyen,
Hadd zsongjon, beszéljen
A sok csíz, a szőke
Rigó, bús pintyőke,
Gyászos cinke, tarka
Harkály, csörgő szarka.

Ti csak hallgattatok,
Mint néma angyalok
Zöld szárnyaitokkal -
S mindig több titokkal
Telt hűvös lelketek,
Míg terpeszkedtetek,
Évről-évre szebben,
Egyre kövérebben.

Vándort, ha megöltek,
Föld alá döngöltek,
Lányt, ha letepertek,
Rosszhírbe kevertek,
Paraszt, ha fát lopott,
Betyár, ha osztozott,
Ti csak hallgattatok
És bólogattatok.

Drága öreg fáim,
Kedves nagyapáim,
Nagy életetekbe
Kis életem vetve
Hozzátok tartozom!
Tiveletek rokon
Bennem minden atom,
Minden gondolatom.

Vihar hadd robogjon,
Szélvész hadd lobogjon,
Gyilkosság hadd essen,
Lányt más hadd szeressen,
Levelek hulljanak,
Évek hadd muljanak -
Én már csak hallgatok
S bölcsen bólogatok.







ESŐCSEPPEK


Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.

Néhanapján egy kéz értem kinyul,
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s új életet kezd, ki fölém hajolt.

Gomolygó századok fojtó ködöt
lehellnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a fény felé
és lássátok meg rejtett vizjelét!

Holtan is élek, míg irgalma tart
a papirosnak s míg a fölkavart
korok örvénye majdan elnyeli
min szólt a dal, az ősi nyelvet is.

Mint lehellet a hideg ablakon,
úgy sorvad el emlékem egy napon
s mint a porszem, mely sivatagba hull,
az időbe veszek nyomtalanul.










ESTI SÉTA


Estefelé, ha eső nem csurog,
A dombokon sétára indulok.
Kezemben kalap, kesztyű, sétabot,
Agyamban csüggeteg gondolatok.

Egyik lábam rakva másik elé,
Lassan megyek a dombtető felé,
Legeltetem a tájon szememet,
S javitom lomha emésztésemet.

Sétáló bácsi! Ennyi lettem én
Az emberélet útjának felén!
A gőg, a pénz, a vágyak párduca
Helyett társam egy borzas kis kutya.

Semmi bajom. Nem vagyok elhagyott,
Valószínű, hogy éhen nem halok,
Száz közül tíz vágyam beteljesült,
De az ifjúság közben elrepült!

Ha hátranéznék, látnám, mint lebeg
Elfoszló árnya a dombok felett,
Csőrén jéggyönggyé dermedt már a szó,
A vér szivében szétbomlott savó...

Sétálgatok... és amikor sötét
Lebernyeget vet hátára az ég,
Hazabaktatok fázva, álmosan,
És gyűlölöm magam halálosan!







GONOSZ ŐSZ


Májfoltosan, törten, híjasan
Peregnek a levelek lassan,
Le a mélységbe, le a rögre,
Zörgő-barnára töpörödve.

Romlik a nyár, aszik már össze,
Nagy romlásoknak bujkál ősze
Rongyos ágon, bőrző vizekben,
Fagyos szél fútta üzenetben.

Gonosz szelek dúlnak, harapnak,
Minket is bő torkukra kapnak,
Megforgatnak és szerteköpnek,
Vad fujtatással szétsöpörnek.

Jobb lett volna rögön megülni,
Véres avarrá összegyülni,
Elrejtőzni téli lucsokba,
Trágyának jövő tavaszokra!







HAJNALI TÁJON


Homlokomra könnyü galambok
Szálltak, ajkamra sulytalan pillék,
S elpihentek bennem a vergődő harangok.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Szólitom: nem felel - hallgatom: nem szól.
Velem volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.

Most nyitják kelyhüket az ébredő virágok,
Hajnalika és liliom,
Az illatot ki foghatja el, amely belengi a világot?

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Örök barát, aki angyalarcát
Elfátyolozta liliomkék ködökben.

Oly messze látok a hajnali tájon, -
Lomb rezdül - hegy tolul - csillag remeg -
Behunyom a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon,
S velem lesz, ha majd a hajnali tájon
Homlokom galambja a magasba visszaröppen.







HAZATÉRÉS


Mint amikor szülőföldjére
Tér meg a régen elvetődött,
Hol minden talpalatnyi földnek
Színe-szaga beléevődött,
Melyet ismer a templomdombig
A hídalatti görbe fűztől,
S melynek egy-egy sötét kéménye
Lelkébe most is visszafüstöl,

Úgy térek vissza végre hozzád,
Esők, havak, hévségek multán,
S boldog-ismerősen merengve
Szerelmünk ködfutotta multján
Fölfedezem minden vonásod,
Mely még a régi s mégis más már.
S ráismerek elmult magamra
Sok emlékgyujtó villanásnál.

Rámismerek - rádismerek -
Mosolyogva és meghatottan
Nézek körül a kedves tájon,
Melyben annyi emlék-halottam
Van eltemetve s félénk csókkal
Hajolok a gyengéd halomra,
Mely minden tévedt vándorútról
Visszahí csöndes nyugalomra.







HÁNYKOLÓDÁS


Meggyóntam minden bűnömet,
elmondtam, miről más szólni átall,
vágyaim és félelmeim
piacra vittem taligával.

Üresen úgy maradtam itt,
mint kinek nincs többé semmi titka,
s mint mészárosnál a szögön
a borju lóg kettéhasitva.

Egy kicsiny titkot legalább
megtartottam volna magamnak!
Az éjből egy marék ködöt!
Titok nélkül ki élhet? s ki halhat?







HÁT LÉGYEN IGY...


Tavasz lesz, tavasz lesz, tavasz lesz, mindhiába:
A sápadt jegek zajdulva meghasadnak,
S hamar oszoltán feketedő havaknak
Az én telem is megfut, végsőt kiáltva.

Hát legyen így... valahol készülődik
Egy halvány sugár, hogy homlokomra hulljon,
S egy szunnyadó mag elhagyja rög-szülőit,
Hogy lábam előtt félénken kiviruljon.

Tegnapi hófelhők pelyheznek a mába,
De napszivünkön könnyekké mosódnak,
De napszemünkben violák ringatóznak:
Tavasz lesz, tavasz lesz, tavasz lesz, mindhiába!







HOMO SAPIENS


Bujj mély pincékbe! Szégyenkezzél
Azért, amit e földön tettél.

Fogd be a füled, hogy ne sértse
Gyilkos gépeid berregése.

Tömd el az orrod, meg ne üsse
Fölgyujtott városoknak füstje

S hunyd be a szemed, hogy ne láss, csak
Reszkető sárga karikákat.

Mit tettél ember? Nyirkos féreg,
Ki magad istenekhez méred!

Ezért gyúrt Isten vizből-porból,
Hogy magad sárrá visszarombold?

Kiket magodból fölneveltél,
Rútabbul vesznek rút ebeknél

S kiket az anyák kínnal szültek,
Véres holtakká merevülnek.

Irtsd csak magad, pusztulj, gebedj meg,
Mert az életet nem érdemled.

Bár földed is úgy szétszakadna,
Mint hajóba ütődött akna.










A HÓ BALLADÁJA


Fehér volt, mikor leesett
S lőn szutykos barnaszín,
Lágy volt és most dermedten áll
Az utcák partjain -
Mint a földredőlő tejut,
Szikrázva szállt a hó
S most oszló testét temetik
A hólapátolók.

Sötét csapat gázolja a
Derengő éjszakát,
Vállukról csengve hull alá
A csákány és lapát,
Az égből érkezett szüzet,
A szép holdfénygolyót
Dühödt csákánnyal tördelik
A hólapátolók.

Fáj a vad munka nékik is,
A szitok füstölög,
Szapulják, mi kenyeret ad,
A csikorgó időt,
Talpuk alatt jeges a föld,
Az éj arcukba lóg,
Így ássák-bontják a havat
A hólapátolók.

Ássák és bontják azt, ami
Könnyű volt, mint a hab, -
Most vörösbélű taligák
Viszik a tört havat
Oda, hol zordan megnyílik
A csatornatorok
És beléhányják terhüket
A hólapátolók.

Szél ásít a hegyek mögül,
A lámpák inganak -
Kortyogva, feketén csorog
A nyirkos föld alatt
Mi vidáman s ártatlanul
Az égből jött, holott
Tudta sorsát: sírba lökik
A hólapátolók.







HŰVÖSÖDNEK AZ ÉJSZAKÁK


Hűvösödnek az éjszakák; szél zörgeti az ablakot;
Ropogtatja a kályha már a fekete szén-abrakot.
Enyhe meleg jóillata száll a szobában és kezem
Mint barna héj fehér cipón, úgy nyugszik lankadt kezeden.

Könyved régen a földre hullt, hogy mosolyogsz, nem is tudod,
Mélyen rezeg pillád s szemed kancsítva félig lehunyod.
Fekszel, de lassan távolodsz, velem vagy még, de legbelül
Már nyiladoznak álmaid, rejtetten és idegenül.

Hova zuhansz vagy hova szállsz? Nem ismerlek, nem tudhatom.
Zeg-zugos utcákon rohansz, egy ingben, rémülten, vakon?
Vagy sebbel-lobbal csomagolsz s elfut előled a vonat?
Vagy mangófán ülsz szárnyasan, csipogva fülledt dalokat?

Két világ közt ing életed s csak egyik világunk közös.
Míg apró-cseprő gondjaid éled s panaszolod, ködös
Fény villan néha arcodon, egy másik létnek fényjele,
Mint délutáni égen a hold korai kísértete.

Menj hát! Aludj. A megszokás holnapra újból visszaránt,
Kedvesek vagy kegyetlenek leszünk megint egymás iránt.
Mi elvált bennünk kétfelé, jól-rosszul ismét egybeforr,
Mint bútorokra visszaszáll törölhetetlenül a por.







AZ IGAZI HALÁL


A Rémület egykor kitalált
egy zörgőcsontu, nyurga Halált,
egy sárga lapátfogu szörnyeteget,
kinek szemgödre üresen mered,
s ha érint valakit jégujjaival,
az megremeg és nyomban belehal.

Nem csont a Halál, nem szörnyeteg!
Fehérhusu, lomha, élveteg
asszony: barnavirágu keblein
elringatja benned, mi földi kin,
fekete hajával bebugyolál,
hogy meggyógyuljon benned, ami fáj,

s telt szája, mely nedves és eleven,
ugy csókol meg, oly hosszan, melegen,
hogy lassan elájulsz karjai közt,
tested könnyü lesz, mint a köd,
s mire a csókból fölocsudol,
se ő nincs, se te nem vagy sehol.







KILÁTÓ


A kilátó magasan van
A gyertyános hegyoldalban.
Öreg torony, mohos fából,
Ki ácsolta, már nem ácsol.

A tekintet messze szállhat
Innen, hegy-völgyet bejárhat,
Alácsapva, felrepülve
Csatangolhat, mint a pille.

Mint nagy kecskebéka, zölden
Piheg a tó lenn a völgyben,
Körülötte erdő méláz,
Partján lángol a fürdőház.

Úri népek tesznek-vesznek
Ott lenn: innen apró tetvek,
Akár testük olajozzák,
Akár a vizet fodrozzák.

Minden bajuk, betegségük,
Pénzük, örömük, éhségük,
Címük-rangjuk: innen nézve
Csupán levegő rezgése.

Amit itt fenn egy darázs dong,
Nékem gondjuknál nagyobb gond
S egy kis cinke csiccsenése
Szebb, mint kacajuk csengése.

Hol véget ér villa, szálló,
Kezdődik egy nagy kaszáló,
Azon túl a falu látszik,
Berkek között bújócskázik.

Ismerem én azt a falut,
Benéztem a cifra kapuk
Mögött a kicsi szobákba,
Föl a füstös gerendákra.

A gazdával itten-ottan
Összeálltam, szót váltottam,
És a szemem lesütöttem,
S elmentem szívenütötten.

Milyen jó, hogy a viskókat
Csak egy tekergő siklónak
Látom innen s ember helyett
Madarakkal beszélgetek.

Fütyörészve, nem szavakkal
Beszélek a madarakkal,
Mert minden szó tehetetlen,
Minden szándékról letettem.

A kilátó magasan van
A gyertyános hegyoldalban,
Öreg torony, mohos fából,
Kimagaslik a világból.







MINT GULLIVER


Mint Gulliver Brobdingnagban,
oly szorongva, oly riadtan
járok ott, hol óriások
kormányozzák a világot.
Napfogyatkozás nagy árnyuk,
földrengés egy dobbantásuk,
s hogyha egyikük megorrol,
roppant talpa összemorzsol.

Mint Gulliver Liliputban,
oly némán, oly elbusultan
járok ott, hol minden törpe,
minden nagyság összetörve
nyüzsög százezer szilánkban.
Félek e piciny világban,
hogyha fejemet föltartom,
az égboltot szétroppantom.







MULT ÉLETEMTŐL EGYRE MESSZEBB...


A megtorpant, hőkölő látomások,
S elakadt percek gyors álmai
Nem látogatnak már suhogva mint régen,
S önmagam előtt borzongó ámulással
Nem tudok többé megállani.

Hol tüzet rakott bennem egykor
Az égig szikrázó kíváncsiság,
Kisült, üszkös, fekete foltra
Akadsz most s álmaim kövér mezőin
Nincs, csak égett fű s letiport virág.

Mint a hajó, kit messze vert a
Színes és dús partoktól a vihar,
S egyedül a háborgó szürkeségben,
S egyedül az egyforma, bús suhogásban
Hánykodik rongyolt vitorláival.

Mult életemtől egyre messzebb,
S jövő magamhoz egyre közelebb,
Vergődök önmagam meggyült ködében,
S elfordulva a kísértő arany napoktól.
Szállok, merre kergetnek a szelek.










MUZSIKASZÓ


Cimbalom húrja, hegedű fája,
Tudtok-e zendülni egy vég-siratásra?
Vadgalamb brácsa, nagy medve brugó,
Sikongó, jajongó tárogató!

Nem tudom én mi fáj... hogy a gyertyacsutka
Fényt és árnyékot egyszerre gyujt a sutba...
Vagy, hogy amit a banda ránt,
Egynek hangzik s mégsem egy a cigány!

Csak cifrázd primás! magasból a mélybe!
Hiszen a bor is hol méreg, hol Isten vére, -
Ki tudja, hol az ég, fönt-e vagy lent?
Minden bitang végső perce szent!

Végső... de még élek! Verj bele cimbalmos!
Muzsika, fény, öröm!... ej, ez is unalmas...
Hallgass!... csiba!... fanyar a sárga bor...
Hajnalra kongatnak valahol...

Szóljon a kisbőgő egyedül... hallga!
Oltsuk el a gyertyát... arany az égalja...
Egyetlen fény kinn, egyetlen hang benn,
Egyetlen fájdalom békülő szivemben...







NEMERE


Hallottad hangját a fenyőnek.
Mikor megrontva az erdei csendet
Húsába mart a fűrész,
Hogyan sírt, hogyan esengett,
S mikor ágaira egyenkint
Lecsaptak a fejszék.
Hogy horkant föl minden ütésre.
Elfojtva roppant keservét?

Hallottad csúf sivítását
A pöfögő, apró masináknak.
Amint a kolozsvári utcán
A lágy fadorongba vágtak
S az élő, nyöszörgő testet.
Mely gyantaszagot lehelt még,
Mint irgalmatlan szakácsnék
Apróra fölszeletelték?

S hallottad téli estéken.
Mikor odaülsz kályhád elébe
És két kezed rásimítod
A kályha langy cserepére.
Mint pattognak s sziszegnek
Az égő kis fahasábok
S füstjük kísértetként kilihegve
Mint súg-búg keserű átkot?

Nem félsz-e, gyáva gyilkos.
Ki hasznodért megölöd a szépet,
S életed nagyobb javára
Kiirtod azt, ami élet.
Nem félsz-e, egy nemerés éjjel
Hogy megindulnak a lomha
Erdők s hitvány fajod letiporják
S földöntik városaid halomra?

Sáros gyökereikkel
Megfojtják csecsemődet.
Szúrós, nagy ágaikkal
Halálba ölelik nődet
Szétrúgják pénzed és árud.
Mit gyüjtöttél s mit adtál-vettél,
S gyökeret vernek s tenyésznek
Ott, hol te bűnt vetettél.







NEM MEREK RÁD NÉZNI...


Nem merek rádnézni: éjszakázó
Fáklyaszemem összekormozna;
Nem merlek szeretni: reszkető, rázó
Szerelmem láza rád is bajt hozna.

Nem tudom, milyen vagy, sirni vagy nevetni
Holdasodtál lelkem éjjelére;
Meghalok érted, s nem merlek szeretni,
Megölne napfényem goromba verése.

Rab csillag rab társa után hiába
Jár kört a börtönudvar-égen,
Csak lehulló, kialvó fénnyé válva
Találkoznak a mély semmiségben.

Nem merlek szeretni, mert szerelmemmel
Halálos mélységbe rántanálak,
Nem merek rádnézni, mert bűnös szememmel
Azt hinném, a mennyben sincs szebb tenálad.







NEM VÁLHATUNK EL


Hiába akarlak kitépni magamból,
Örök rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze lelkembe oltott,
Nemes ágat vadon fa tövihöz.

Hiába akarlak letörni szivemről,
Belémhegedtél mélységesen,
Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból
Ezer kétségnek vihara sem.

Csak az, hogy te is élsz e szikes világban,
S hogy tudlak, s hogy szabad gondolni rád,
Leverte álmaim vackor gyümölcsét,
S elűzte a képzelet hamis madarát.

Csak az, hogy az emlékezés viaszában
Őrizhetem arcod vonalait,
Kifakasztotta szerelmem alvó lombját,
Hogy zúgva tört föl az eleven napig.

Örök életben és örök halálban
Élsz bennem és élek benned én, -
Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj,
Drága virágom: remegő remény!







NOVEMBER


Több már a fák alján a lomb,
mint fönn a görbe ágakon.
Mintha bibor-arany ruhájuk
ledobnák haldokló királyok
s állnának csontra-bőrre vált
tagokkal, várván a halált.

A nap felhők között uszik,
tengerentulra utazik,
kivándorol, menekül innen,
hol lassan veszni indul minden,
keres magának jobb hazát,
odacsempészi aranyát.

Ősz vicsorog rám, messze küld.
"Meghalsz, ha el nem menekülsz!"
Csikorgó szelek noszogatnak,
bekopognak, remeg az ablak.
De én csak állok, mint a fák,
kopaszon várom a halált.







NYÁRI ÉG ZIVATAR ELŐTT


Mint szapora nyájak,
Jákob juhai, bárányai,
vándorolnak a felhők
végtelen karavánjai.

Gyapjasan és zsírosan,
fehéren, feketén szállanak
s mint lihegő komondor
köztük kikukucskál a nap.

A tülekedő sertegre
rácsahol s szétrebbenti, de
összecsap újra a falka
s egyre több benne a fekete.

Egymásra ugrálva, hágva
tolulnak töméntelenül,
az égi legelő lassan
sötét lesz s elhidegül.

A Pásztorkirály hangja
dörög most végig a réteken:
megdermed a világ és aztán
földre omlik a menny.







ÖRÖK ELBORULÁSOK


Örök derűk s örök elborulások
Cigánykereke hánykódik bennem:
Én vagyok mindig más, vagy a percek mások?

Tegnap még elnéztem a friss őszirózsát,
S szirmai mára megöregedtek,
Holnap szél zörgeti száraz kóróját.

Tegnap még pendült s feszült a kedvem,
Cimbalmos, nótás, kacagó húr:
Mára elhallgatott rekedten.

Ma bánt a mosoly s a lebegő fény,
S úgy csüggök rajtad, Szomorúság,
Mint éhes gödölye anyja tőgyén.







"ŐSZIKÉK"


Búvok, fázok, remegek
Őszülő időknek őszén,
Vérszin teát kavarok,
Arcom melengetem gőzén.

Valamikor tengerek
Zöldes mélysége igézett,
Most egy csésze illatos
Víz, amibe belenézek.

Valamikor végtelen
Sugarak után futottam,
Most, hogy még az ősznek is
Vége lesz, belenyugodtam.

*

A csiga a padlóra röppen,
Búg és kering tágas körökben,
Aztán a kör fárad, szűkül,
A csiga féloldalra dűl,
S amikor perce lejár,
Elhallgat és megáll.

*

Sárgák, vörösek és fehérek
Kertem virágai,
Bennük lobognak az enyészet,
A halál lángjai.

Attól oly égők, s égetőek,
Hogy hullni, veszni kell,
A vég széppé szorítja őket
És ugy emészti el.

Halottaikban ez a szépség
Perzsel a föld alatt,
Hogy megpihenve egy kevéssé
Majd föltámadjanak.







ŐSZIRÓZSA


Szép voltál kinn a kertben
sokszirmú őszirózsa,
földedben megfogózva,
kényesen ringatózva,
büszkén és letöretlen.

Fejed borzongva, fázva
s illattal lebeg, de
színed a szem szerette,
s elmélázott felette,
hogy már az ősz csatáz a

lombszaggató szelekkel,
de te, mint hősi nyáron,
föltartod mindenáron
fejed a gyenge száron,
amíg le nem tör egyszer

egy kéz...S mostan letörve
haldokolsz a pohárban,
fonnyadtan és ziláltan,
mind sápadtabbra váltan
és szárad is már görbe,

mint egy piciny púposnak
gerince és zörögnek,
fakultan pöndörödnek
leveleid s letörnek
egy érintésre, poshadt

és bűzös a pohár víz,
amelyben állsz, a romlás
kikezdett, néma bomlás
pusztít, halk összeomlás
borzong föl koponyádig.

Jaj rózsa, rózsa, rózsa,
ne hullj le még, ne múlj ki,
romjaidból virulj ki,
gyilkos ősz, tavaszulj ki,
halálnak hírhozója!







SZABAD-E ÍGY ÉLNI?


Szabad-e így élni, szabad-e így élni?
Mindig talpon lenni, sohasem henyélni,
Parancsokat venni, parancsokat adni,
Sohasem elnyulva az ágyban maradni.

Hivatalszobában nagypofával ülni,
Sohasem dalolni, sohasem fütyülni,
Tollat percegtetni, telefonhoz kapni,
Sohasem mezítláb a mezőn szaladni.

Szabad-e így élni, szabad-e így élni?
Időmet, erőmet rossz pénzre cserélni,
Pengőm számolgatni, fontolva kiadni,
Magam bizonytalan sorsra sose hagyni.

Adómat leróni, a törvényt tisztelni,
Akire haragszom, fejbe sose verni,
Kabátosan járni, kővárosban lakni,
Megunott ágamról le sose szakadni.

A napok gyertyánál hamarabb olvadnak;
Szép ifjú vágyaim immáron hol vannak?
Férfiu-terveim vajjon mivé lettek?
Mint az egérrágta papíros, szétestek.

Így kell hát mogorván sorsom panaszolni?
Egy napból más napba vakon átbotolni?
Dolgom végezetlen halálomat félni?
Szabad-e így élni? Szabad-e így élni?







A SZERETET HIMNUSZA


Testvérem,
Ki az északi sark fényes üveghegyei között botorkálsz
S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára,
S te másik,
Sötét, elepedt utasa a szörnyüszelű, szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén,
Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának,
Ki egetfúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz,
S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat kegyetlen a lomha, sárga vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind,
Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak,
Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek egymást!
Nézzétek:
Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást!
Halljátok:
Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!
A hegyek közt mennykövek dübörögnek: szeressétek egymást!
Hirtelen,
Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,
A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog -
Testvérek!
Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.
Ha majdan
Elhajított hólabdaként száguld a kihült föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,
Egy árva
Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült ürbe
Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!
A szeretet himnusza

/A sötétségben felderül a fény és megvilágítja a helyes utat/







A TÁVOLI KEDVESHÖZ


Nincs még virága a tavasznak, lombtalan vacog a lanka bokra -
Tövises szivemből szakítottam rózsát,
Álmaimból remegő liliomot a homlokodra.

A morcos felhők közt lassan melegszik a napsugár, a távoli vándor -
Tele vagyok sugaras szerelemmel,
Ó, tudsz-e napról, mely feléd egy idegen égből lángol?

Ó, tudsz-e rólam? s én tudok-e rólad? Hiszen oly félve megyek utánad,
Mint ahogy a puszták utasa indul
Nyomán a tündökölve kibomló délibábnak.

Ó, ismersz-e engem? s ismerlek-e téged? Hiszen oly rejtve gondolok rád,
Mint déli parton csalogány vagy fecske
Álmodja messze hazája ereszét vagy bokrát.

Álom vagy te is tán, ki hűvös hajnalban önnön lelkemből merültél elébem,
S hogy ébredtem, képed is valóvá ébredt,
S ragyogva virult ki vágyaim kékes forgószelében.

De légy bár távoli s megfoghatatlan, távolságod csak közelebb hajt,
Hiszen az is távoli s megfoghatatlan,
- S mégis oly közel van, - aki tehozzád elvezet majd.

Glóriás szépségben élsz te bennem, hadd koszoruzlak hát én is lobogva, -
Tövises szivemből szakitottam rózsát,
Álmaimból remegő liliomot a homlokodra.







TÉLI FOHÁSZKODÁS


Párák nedves ecsetje festi sürögve a tájat,
Szerte a hegyfalakon már villog a hóvakolat,
Ködben tárul a mennybolt frissremeszelt kupolája,
Vastag üvegből metszi a tél a nagy ablakokat.

Egyszerü lészen e templom, mely nevedért emelődik,
Ám tág, mind belefér, ki dicsérni akarja Urát,
S kinek lelkén szétnyílik a szent szárnyként emelő hit
S fölszáll, látni aranybirodalmad aranykapuját.

Zsoltárt bár csak a csöpp, vacogó verebek csiripolnak,
Édes zenének hallja e zajt is az isteni fül
És fanyar illata tömjénfüstül elég a borókabokornak,
Mely didereg jeges út mentében meztelenül.

Áldom, Uram, hideged, mely megdermeszti a téli folyókat
S zuzmara sójával meghinti az erdők tar fejeit;
Áldom, Uram, fagyodat, szeledet, de segitsd meg a jókat,
Érni tavaszt falaid közt, mig zöld fűz barkája virít.

Ó, szelid Isten, érd be ez együgyü, kurta imával,
Zengő orgonaszóra fagyos, zord most az idő, -
Majd ha fölenged a tél s a magasban husvét angyala szárnyal,
Egymásra mosolygunk, mint két hű szerető.







VÁLTOTT LÉLEKKEL


A szememet én nagyon befogtam:
Semmi, semmi sem jó úgy, ahogy van.
Nyelvem elszáradt a hallgatásban,
Tört oszlop lettem a halogatásban.

Néha úgy előre nyargal az élet,
Hogy tétova talyigán el nem éred,
Kergetned kell váltott lovakkal,
Haragba jutnod önmagaddal.

Váltott lovakkal, váltott lélekkel,
Százszor megváltoztatott élettel,
Elfutni nyerítve, magadelhagyottan,
Mert semmi, semmi sem jó úgy, ahogy van.







VIRÁGÉNEK


Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
Világokat tudnánk emelni s rontani.

Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
Pergő csillagoknak avarán léphetnél.

Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod átfonna,
Napoknak, holdaknak járása más volna.

Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
Nem volna virradat, nem volna alkonyat.

Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
Az Uristen szíve is gyorsabbat dobbanna.







VIRÁGOK BESZÉLGETÉSE


- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzád karoltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

- Egymásmellet és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

- Egymás mellett és egymás ellen nyilunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.







FORDÍTÁSOK







Cikos Ibolja: ESŐCSEPPEK


Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.
*
Néhanapján egy kéz értem kinyul,
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s uj életet kezd, ki fölém hajolt.
*
Gomolygó századok fojtó ködöt
lehellnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a fény felé
és lássátok meg rejtett vizjelét!
*
Holtan is élek, míg irgalma tart
a papirosnak s míg a fölkavart
korok örvénye majdan elnyeli
min szólt a dal, az ősi nyelvet is.
*
Mint lehellet a hideg ablakon,
úgy sorvad el emlékem egy napon
s mint a porszem, mely sivatagba hull,
az időbe veszek nyomtalanul.







Cikos Ibolja: SZIKLA


Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.

Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zord telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.

Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.

Ford: Sárközi György







Francesco Petrarca: KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG


Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

(Sárközy György fordítása)










 
 
0 komment , kategória:  Sárközi György  
Sonkoly Éva versei
  2020-02-18 19:45:17, kedd
 
 







SONKOLY ÉVA VERSEI


Sonkoly Éva (Kiskunhalas 1958..06.02 - )


"Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol..."

Sonkoly Éva



Sonkoly Éva - Az Alföldről a Dunántúlra

Link



Sonkoly Éva alkotásai


Link


Link








ÁLMOKAT RAJZOL


A boldogság mindenre képes.
Sugarától aranyfényben fürdik a messzeség.
Álmokat rajzol, közel hoz vágyakat.
Kerekre formáz szögletet,
kacagássá görget mosolyt,
csalogat, magasba hív.
Szavát hiszed, bár
hajnali harmat, játszi szél,
illanó kép, múló világ.
Álmodban is viseli
- álarcát.







ÁLMOK IDEJÉN


Mit adhatnék néked...
Ezernyi kincset,
őszi nap fáradt ragyogását,
aranyszínű lombokat,
fecskék búcsúzó csivitelését.
Fáradt röptét,
elmúlását a nyárnak,
édes szőlőszemeket,
annak mély - bordó bársonyát,
pohárban nyújtom át.
Mennyi semmiség...

Majd télen, lobbanó
láng - varázson át,
nézem szemed,
kedves mosolyod...
érzem erős karod ölelését,
mely után a pillanat
hamuvá ég.







BOLDOGSÁG


Szőke hajam szálain
virágok színe tükröződik
a nyári napsütésbe'

Áll a levegő;
fésül a kék ég;
cinkosan kacsint;
ablakon át.

Most enyém
az egész világ.








BORÚRA DERŰ


Nézem a világ ezer baját,
nincs rá orvosság...
Üzenetet viszek, annak
kit illet...fáradt szívek
haladékot várnak.

Annyi dobbanást,
jó ritmusban, amelyben
a hosszú élet titka van.

Elég lenne egy mosoly,
az a pillanat, mikor kék az ég,
süt a nap, elmarad a borulás,
melynek árnyéka ráncot rajzol
- arcunkra.







CSENDJEIM

Árnyakat kergetek...


Lépcsőn kuporgó csend mellett,
nehezen palástolt emléket keresek.
Érteni akarom miért találtál rám.
Sóhajokba botlok untalan,
árnyakat kergetek,
keresek feloldozást,
- Neked...







CSÓK

Zavartan...


Nézem a szemed
fénylenek csillagok,
oly közel arcod.

Simogató kezed ölel.
Lásd kérlek remegő ajkam
menedéket keres zavartan.










EGY SZÉDÍTŐ KERINGŐ


Ha lépnék feléd;
Hogy táncra kérjelek;
óvatosan figyelve mosolyod

Egy szédítő keringő


neked; s nekem.
Egy utolsó tánc;
ahogy csak a
reggeli fény ölel
az álmok után.
Figyelj; csak rám!







ELMEGYEK



Lélek-fehéren...


Nem félek,
semmivé leszek.
Képzelet-álom
voltam Neked,
s Te ködlovag.
Nevetek már.

Lélek-fehéren
átlépek feletted.
Tudom még
összeraknád
a részeket.

Nekem nem kell
alamizsna-ígéret,
hazug múlt, új varázs.
Nem álmodunk!









ELMENT


Síneken állva
távozó vonat zúgása
fülembe zakatol.
Elment...
Emlék-hagyottan
szívembe fordul
a magány.
Zúgja, ne nézz vissza,
hisz' tudhattad volna.







FELEJTÉS


Emléket hozó szél
múltat mond,
visz illatot
idehord csobogó
hullámot. Hangulat minden.
Felejtek...

Fejem lehajtom,
a víztükör
- visszanéz.







A FÜGGÖNY

Mindent takar...


A Hold fénye rajzol,
varázsol, fagyott földön.
Fut a szél, táncol.
Porral szennyez világot.

Rojtos felhő mindent takar,
múló éj marasztal.
Pattogó ágak, kísértet árnya ijeszt.
Függönyöm behúzom.

Zárt szemhéjam alatt fehér,
havas, képzelet-telet nézek.







HA...


Egyszerűek, tiszták a dolgok,
ha két ember boldog.
Szemedben magam látom,
szemembe Te nézel,
legszebb csillagot igézel.
Nincs idő, nincs tér,
hova nélkülem mennél.
Fejem hova hajtanám,
karod a párnám.
Ősszel, hulló leveleken sétálva,
tudom, soha nem lesz
szebb tavaszom.







HALK ÜZENET...


Nem lehet azt elmondani
mi történik akkor, ha hűs
fuvallat éri ablakom, majd
nyári napsugár táncot jár.
Reggel messze fut álmom,
lábnyoma sincs, port szitál
emlékeimre a léha felejtés.

Odakint lombok, bokrok,
napsütésben lépkedő
halk üzenet, csak súgja:
Pár hét, s elindulhat
egy csoda, pihe-puhán,
álomból ébredőknek kertek,
virágok, levelek integetnek.

Utcákon fut a szél görget
jókedvet, virágszirmok
hintik eléd illatukat, hisz
nyári virág az egész világ.
*
S mégis valami, tán' az idő,
mint féreg a gyökeret lassan
kikezdi, titokban messze hordja
- éveimet.







HIÁNY

Kezdettől fogva...


Tavasz táján őszbe tekintek,
óvatosan, megmértelek
még egyszer szemmel,
érzelemmel...
Látszólag rendben minden,
csak az a huszonegy gramm.
Tudod - kezdettől fogva -
úgy hiányzott!







HÓVIRÁG

Lassan múló napok,
fények, árnyak,
tavaszi dalt muzsikálnak.
Kertben fény - tiszta hó virága,
összehajló fűszálak tánca,
változást hirdet...
Nézd a szél messze kerget
telet, engem, Téged.







KARÁCSONYI KÉRÉS


Elképzelem...

Az én adventi álmom
egy igaz ember,
kinek lelkében
nem hűl a szeretet.
Elfogad hibáimmal.
Bánatát kabátjával
fogasra akasztja.
Mosolyt varázsol
hétköznapokra.

Mit tehetek?
Elképzelem létét
karácsony este.
Lelke átsuhan itt.
Majd egyszer,
más korban
megszületik.







KÖNNYELMŰSÉG


Hűvös, őszi este
tüzet raktam,
felidézni melegét
a nyárnak...

Nem vigyáztam,
tenyerembe égett.
Nézem a kormos
kis semmit...
Olyan parány,
halvány
- ősz égette,
vagy a nyár tette -

Hol van az a
&#8220;titok", melytől
lángra kap
még egyszer...
Keresem, csak
keresem.







LASSAN

Lassan rozsdába fordul az arany.
Lábam alatt roppan a levél.
Kevert színeket dobál az őszi szél.

Parkon át söpri a szerelem lábnyomát.
Múló nyár után, színes ruhában, ősz kopogtat.
Mosolyát pókfonal viszi a dombok alatt.
Álmos a táj, valami különös altatóra vár.







A LEGSZEBB VIRÁGOK




Úgy akartam a boldogságot,
megijedt, fut azóta.
Itt maradt híres lábnyoma,
nézem a poros utat, a helyet
hova lépni nem tudok.
Ott nyílnak
a legszebb virágok...







LEVÉL


Én írok Önnek,
talán nem ment
még tőlem elég levél,
hogy válaszra sem méltat?
Értem én, nem kell
üzenet...
Megnőtt a távolság.
A közeledő tavasz
az oka...
Ülök, s álmodom a
semmit...
Azt, amit Önnek jelent
a nevem.
Türelmét köszönöm,
s mindent, amit
tett értem!
Ha esetleg tévedtem,
kérem tekintse
ujjgyakorlatnak
levelem!







MIÉRT?


Néha úgy simogat
szavad, mint bársony.
Aztán szúr oly fájón.
Talán ilyen vagy,
tán olyan.
Mindkettő együtt
a minden

- nekem !







MINDEN HIÁBA...


Egy
csendem
nem múlik,
sok éve már,
mindig választ vár.

*

Én
tudom
vajh' miért
gondolkodom,
épp új utakon.

*

Ha
tudnám
fékezném
múló időm,
minden hiába.







MINDEN ŐSSZEL


Elmúlással barátkozom
minden ősszel.
Kopasz ághegyen néz
a Hold.
Halálos betegségtől menekülten
itt vagyok!
Veszteségek, szülők,
nagyszülők...
Pergő könnyekbe burkoltan
gondolom,
Télen bánatot takaró
hó szitál a sírokon.








MOSTANÁBAN


Másként nézek fára,
sárguló levélre,
másképp a világra.
Magasabb az ég,
kékebb a messzeség.
Esti árnyak bársonnyá
válnak, a harang végső
szavaként bong a csend.
Mély az álmom, s az idő
megáll mellettem, néz,
aztán sóhajnyit pihen.
Lassul az élet, a percek
csak néha sietnek, s a
szívemben mély rettenet,
hogy elejtem szavam,
mire papírt ér a toll,
a gondolat nincs sehol.







MÚLÓ KÉP


Fény és árnyék visszanéz
a köd uszályából.
Minden oly messze,
még maradnék,
lesni a gomolyt,
lankák ősz mosolyát.
Haza küld a gondolat.
Falvakon át,
ezüst füst rajzolta,
múló kép idézi
a tegnap pillanat-csillagát.







A NAPFÉNY ÍZE


Búzavirágszín szeme;
napfény íze van a nyárnak.
Titkot susogó lombokról
selyem levelek válnak.

Harmatos a nyári rét;
virágát szedem;
gyöngyként guruló cseppektől
fénylik kezem.

Búzatáblákon;
aranyos gömbökben
szerelemnek vetett ágyon;
kerengő szél szalad.
Illata sodor; csábít;
- hagyd magad!







NE MENJ MÉG...


Nem volt ez más, csak egy villanás,
sóhaj... évente visszajár, bekopog,
s a nap újra ragyog.
Félig hunyt szemmel gondolom:

Ne menj!
- elviszel mindent -
Lebbenő lepkeszárnyon
múlik boldogságom.
Szálló képzeletem...
határát magam szabtam.

Fejem felett nézem a száz
pillangóvarázs repdeső örömét.
Tavaszi kép...
- ne menj még!







ÖLELÉS UTÁN


Ölelsz,
szívem picit megáll,
vár...
Közös a nyugalom,
zsong bennem minden.

Veled építem újra
darabokra hullott,
borzongató, végtelen
érzelem-rengetegem.







ŐSZI KÉP



Fény szaggatta felhőkön át
ömlik a ragyogó sugár.
Vé-alakban távolodó vadludak,
ívben feszülő szárnyuk alatt
dombok, lankák.

Elmegy az utolsó vándor
mire szégyenlősre pirul a táj.
Sok éve játszák el a fák
ezt a csodát...

Őszre öltözve, télre vetkőzvén,
dideregve fut az idő,
rozsdás, csikorgó kerekén.







ŐSZI VARÁZSLAT


Talán ma összeforrhatna
az éjjel és a nappal,
egyetlen őszi varázslattal.

Oly szívesen bűvölnék
mindenkinek, színeket,
tartós legyen a hangulat,
ahogy én is élem. Ragyogó
arany- pillanatok, rőt szín
levelek felett enyhe szellő
hoz, visz üzenetet...

Majd késő éjjel,
szemem lecsukva gondolom:
Bűvöletem, varázslatom...
legyen úgy, ahogy én akarom







PILLANATOK


Lassan elmúlik az életem,
Gondolkodom, mi hiányzott.
Talán nem is fontos , de ami
volt, bántó tekintet, szavak,
kevés tett, a szívemnek.
Ha gondolhatok ilyet.
Mert...
Szívtől szívig, ha szeretet vezet,
utad oly' egyenes, nem kell kitérő.
Minden ajtó nyitva, titok nélkül.
Rég' tudom, az időnk oly' rövid,
tél, tavasz...Amit kaphatok, viszonzásul
annyi. Mosoly, tekintet, ki tudja mit hoz
- a végső pillanat, az a nap.







RAJZ


Kék - ezüstösen szálló füst
fehér hóra árnyat mázol.
Madár is lassan araszol.
Harang - zúgású csendemben
gyermekkacaj, sikló szánkó.
Szemem íriszére képet
rajzol fagyott kezével a
- tél.

Halk angyali hang suttogja,
- Nézz vissza arra a helyre.
Csillagos az este, fenyő
áll ragyogva, kicsi lányka
csodálja. - Szívem megremeg,
az én régi karácsonyom...
- Most tégy ilyen csodát - súgja - ,
Őrangyalom.

Havas égen tekintetem,
varázst keres, ami egykor,
ottan, messze úgy megfogott.
Lelkemben zsong minden régi
ének, ének, karácsonyok.







SORS

- tudja -


Múltam zárom,
jövőt álmodom.
Peregnek a képek,
kaleidoszkóp mit mozgatok.
Apró részletek, gondolat.
Én itt, Te ott forgatod.

Mi lesz majd a való?
A Sors tudja,
nagy varázsló.







SUTTOG A SZÉL...


Mielőtt elmúlik a nyár,
pipacs a széllel szóba áll:
Mondd, te csélcsap,
- simítja a gyűrött szirmokat -
hányat szerettél még,
jártadban-keltedben?

Ó, csak te voltál, - suttog a szél.
Másra rá se néznék, mondtam rég.
Elpirul a pipacs, vendége tovalibben.


Ott távol egy másik virágnak suttogja:
Csak téged, csak veled,
piros szoknyája alá nézeget.

Aztán siet tova,
hisz' jön a többi nyári hónap.
Nyomukban az ősz kopogtat,
söpri a szirmokat, bibéket tör,
s ő tudja jól, tavaszig csak
emlékeket ringat.







TAVASZI HANGULAT...


Apró léptű tavaszi szél
suttog az éjről, elmondja
a fák titkát...

Hajnalban nőtt levelek
selymét bontja,
zöld bokrokkal bólogat.
Itt-ott sárga virágok
szirmait csodálja.

Álmot sző, varázsol,
szívem vele zenél.
Lassan kibontja
zsongó dalát
- a szél.







TAVASZI VARÁZSLAT


Tündérkönnyek hullanak
tavaszi rétekre, fákra.
Harmat az, reggelente.
Napsugár cirógató mosolyától
gyöngy felszárad.
Rügyet csalogat a március.
Már fakad az ág,
lassan bomlik a virág.
Tavaszt zenél a világ.

Hallod?







TÉLIDŐBEN

Mesét mondok...


Egyszer majd
szép lesz minden.
Fagyot hozó télben,
hófehéren állok eléd.
Elmondom legszebb mesém.
Ilyen szép regét még
nem mondott más,
hallgasd...

Szemedben parázs, előtte varázs,
látod majd a legszebbet,
kit álmok ígértek.
Nem mondhatom, hogy eléred,
de próbáld, talán...
Figyeld hát éji mesémet!







TÉLI NAP


Fagyott üvegharang alatt
laknak a téli madarak.
Lassú,ólomszárnyakon szállnak.
Mögöttük bujkál a téli Nap
Árnyékot rajzol a hóra,
majd ablakot farag fagyos keze,
Ott benéz a bolondos február,
s már látom, a rügyet bontó
március arca kacag
abban az ablakban







TÉL VÉGÉN


Még hó fedi a földeket...

Varjú és párja
bánatosan ül az ágra.
Hó fedte a földeket,
ma még nem ettek.
Galamb gyanútlan,
magot keres, száll.
Összenéz a két
ágkuporgó vitéz.
Madártoll száll.

Korai volt a vacsora,
varjú koma...
Vadász méri léptekkel
a havat, puskája dörren,
övé a két madártetem.







TUDTAD


Csak álom volt...
Nem hitted szavam,
ősztől tavaszig vártál.
Tudtad, visszamegyek.
Száz szép szó sem tart
fogva...
Rég megálmodtalak,
magamnak.

Hagytál szállni télen,
hópehelyben, más
karjába szédülten.

Te tudtad, amit
- én nem...







ÚTON


Hulló, arany levelek szegélyezte úton
elindul egy lélek.
Messze a cél, dideregve,
semmit nem remél.
Lábnyoma nincs,
ha volt is,
rég avar alatt maradt.
Söpör a szél,
szemem nézi az utat,
messze haladt,
lassan elenyész.
Holtak hava felé néz.







VALAHOL


Őszi ágon didereg a falevél
eső mossa, fújja a szél.
Nyárról álmodik,
napfényt szeretne még,
s reszketve haldokol...

Apró gyerekek szaladnak
a fák alatt.
Seper a szél, gyűl' a haraszt...
fut a jövő apró lábakon,
ott zörög lába a hulló ágakon.







VALAKIÉRT

LÉPÉSRE SZÍV DOBBAN...


Mintha ezer éve
élném a semmit...
Nem lehettem,
aki akartam,
fontos - Neked.
Elsuhansz mellettem,
mint tavaszi szellő,
a ki nem mondott szóban
egész létem ott van,
némán viszed tova,
rám vetül árnyéka,
kezem mozdult utána
ma is...
Elhaló holnapok,
csalfa jövőkép,
- itt vagyok !
Hiába...
A tegnapnak ma van
halála...

Közben nézem arcod,
kedves mosolyod,
fülemben még él a szó,
miért nem hallható?
Megyek tovább utamon,
lépésre szív dobban,
úgy maradna még
- Valakiért!







VALAMI


Valami furcsa álom
kellene, ami
messze visz,
új utat mutat
ahol megtalálom
régen elkószált
magamat.

Kézen fognám a
kis csavargót,
hazavinném,
arra a régi
helyre.

Szomorú
lelkére orvosság
lenne, minden
tavaszi virág
mézédes üzenete.







A VÉGTELEN


Várni, mindig csak várni,
a holnapot, a jövő hetet,
azt, aki már nem lehetek.
Türelemmel nézni az eget,
felleget. Halad a világ, ősz,
tél, új napok, évek, s ott
a határ, majd valahol. Addig,
nem tovább, rész-egész.

Tudni kell, hol hibáztam el,
de addig, oda -vissza, bár
lehetne, de az utak?
- hisz úton vagyunk mind -
Szóval az utak, csak néha
találkoznak. Lehet elmegyek
melletted, hisz a cél ...
nem te voltál, csak egy
állomás, megálló, szebb
kilátás...

*
Nézd a vonuló felhők feletti
közhelyet, a kék eget,
valakit mindig vár, ott
a végtelen, távoli
- szemhatár.







ZÁRT VILÁG


Gyermekkorom szeretetkalácsának
morzsáin élek.
Minden évben új csodát remélek.
Törött lélekkel kicsi csodákért
imára hajlok.
Harcos voltam, az élettől
mindent akartam.
Apró kövek, kopott csillagok,
forgatom, lassan készül az álom.
Belátom, zárt a világom.
Hiába a próbálkozás...
Beomlott kútból nem hallik a kiáltás.








 
 
0 komment , kategória:  Sonkoly Éva  
Metzger Zsuzsanna versei
  2020-02-16 17:30:43, vasárnap
 
 







METZGER ZSUZSANNA VERSEI







ANGYAL


Angyal
Angyalként mindig melletted állok,
még ha félek is, akkor sem hátrálok,
őrzöm a lelked, követem lépteid,
figyelemmel kísérem mind a tetteid.
Ha álmos vagy elringatlak,


ha szomja vagy megitatlak,
ha megéheznél tőlem enni is kapnál,
s ha szükség lenne rám,
mindig megtalálnál.







MOST ORDÍTANÉK




Most ordítanék


Most ordítanék.
Fák, bokrok ágait
félretolva rohannék
arra, ahol senki sem
lát, kietlen ösvényen,
úttalan erdei úton,
vadállatoktól meg nem
rettenve keresnélek.


Keresnélek szép szóval,
kacagással, könnyekkel,
halkan, kétségbeesve,
ordítva, észt vesztve,
amíg meg nem látlak,
meg nem talállak,
valahol, ...







NEKED ADNÁM




Neked adnám a világot,
az egészet, ezt a valót,
az elmúló pillanatot, s
az örök maradandót;
a mennyei fényeket, s
a földi boldogságot,
a kialudt vágyakat s
az elérhető álmot.


Neked adnám még
a kicsordult könnyeket,
a ki nem mondott szavakat,
és az elveszett perceket.
a hűvös reggeleket és
a forró éjszakát,
a szenvedélyes heteket,
és a nap aranyát.

Neked adnám én,
ha nem kérnéd akkor is,
az életemet s lelkemet,
ha elvennéd akkor is.
Neked adnám mindezt,
ha megígérnéd végre,
hogy szívedben szívemnek
szállást adsz örökre.







SZERETNÉK ANGYAL LENNI


Szeretnék angyalként az
emberek lelkébe látni,
egy pillanatra megérinteni őket,
s mélyen a szívükbe ásni.
Megőrizni mosolyukat,
s cserébe az enyémet adni,
átélni minden élményüket,
s őket nem szenvedni hagyni.


Átölelni őket, ha éppen
egyedül vannak,
csókot adni nekik,
de csak aki megérdemli annak.
Velük zokogni, s
örülni, amikor csak lehet,
hiszen ez a legtöbb,
amit egy angyal megtehet.







TE VAGY




Te vagy a valóság,
És te vagy az álom,
Egyszerre vagy születésem,
És lassú pusztulásom.
Olykor lángoló tűz,
Néha fagyasztó hideg,
Egyszer veled vagyok,
Egyszer meg nélküled.



Te vagy ki látni hagy,
S te vagy ki elvakít,
Te vagy ki velem van,
S te vagy ki eltaszít.
Olykor kedves vagy,
Néha pedig rideg,
Mindig veled vagyok,
S mindig nélküled.







VELED AZ ÚTON


Várj meg
én is veled megyek,
bármerre tartasz
melletted leszek,
ha fúj a szél
akkor is veled tartok,
mindig szorosan
melletted maradok.
Ha elfáradsz sem kell
semmitől sem félned,


simogatni foglak, s
álomba ringatlak téged,
ha pedig másnap
újra útra kélsz,
felkerekedek én is,
hisz tudom egyedül
te is félsz.
















 
 
0 komment , kategória:  Metzger Zsuzsanna  
Rab Zsuzsa versei
  2020-02-14 16:45:58, péntek
 
 










RAB ZSUZSA VERSEI



Rab Zsuzsa (Pápa, 1926. július 3. - Budapest, 1998. március 5.) József Attila-díjas magyar író, költő, műfordító, újságíró. Református értelmiségi családban született. Klasszika-filológus édesapja szerettette meg vele a nyelveket és az irodalmat, kiválóan megtanult németül, angolul, latinul, majd oroszul.

Pápán jelentek meg első versei a Pápai Hírlapban, illetve a Kollégiumi Lapokban. Még középiskolás korában napvilágot látott első verseskötete Fény felé (1943) címmel. Egy évet járt az orvosi egyetemre, majd a bölcsészkar magyar-orosz szakos hallgatója lett.
A kisváros légköre, az iskolavárosi szellemiség, akárcsak későbbi műfordítói tapasztalata rányomta bélyegét művészetére. Az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny tolmácsolója lett, majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra.



&#8220;Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban."
Rab Zsuzsa


Versek

Link








ADD MEG


Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
még egy kicsit világon kívül élni
még egy kicsit sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
gépzuhogást hallani muzsikának
telefonvárás pórázán szűkölni
ígézni az utcát a kerti ajtót
eszelősen ráolvasót susogni
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
kifaggatni reménykedőn a tükröt
makacsul hajtogatni hogy nem és nem
s igen igen mondani rá a rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
édességes életveszélyben élni
sínek közt várni be hetykén a mozdonyt
tudva hogy félkezemmel visszalökném
tépdesni bután margarétaszirmot
lépéseket számolni hátha páros
és mosogatás közben énekelni
mint kiscseléd és nem szégyelni semmit
és aztán persze sírni néha este
üresen hagyni félhelyet a párnán
s mint olvasót átkot morzsolni áldást
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
és reggel újrakezdeni a semmit
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
állni az ablakban mint dédanyáink
ígézni a kerti ajtót az utcát
ráolvasót susogni eszelősen
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
Közben ügyek emberek tárgyalások
szerződések kérdőívek satöbbi
elrendezni félkézzel az egészet
aztán tovább világon kívül élni
aztán tovább sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
elmondani ezerszer hogy nem és nem
mégis mégis felelni rá rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
S ha megadod ne büntess majd utána.







CSAVARGÓÉNEK


Csak az, aki
senkié sem,
az hihet még a
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig-
virulásban,
az, akit
sehol se várnak,
annak mindig
ajtót tárnak,
aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben
az, aki
már senkié sem.

Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad,
szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul
az, akit
sehol se várnak.
Annak
mindig ajtót tárnak.



Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ól-melegű
szuszogások.

Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.







DE ADDIG



De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vertszárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szívpercenés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azértsem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
és mennyi szó, torokban, szálkaként,
és mennyi szó, szendergő ekrazit,
és mennyi ékírás a homlokon,
hány irgalmatlan, véletlen tükör,
és mennyi apró vesztett háború,
hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,
mennyi szívetrobbantó csengetés,
mennyi hazajövés, hány elmenés.
De addig, addig, addig is,
de addig, addig is,
de addig is...







DÚDOLÓ


Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.







ELKÍSÉRNEK A VIRÁGÉNEKEK


Elkísérnek a virágénekek,
gyönge szirmok hajamra szállnak.
Csokros violák, majorannaszálak.
Szélverte lantok zengenek.

Virágok zengenek, bimbóznak énekek.
Nem érzem csizmámon a sárkoloncot.
Befonnak rózsák, jerikói loncok,
Vas-reggelen szegfűre ébredek.

Mért dédelgetem ezt az éneket?
Mert volt ez is, mert egyszer így szerettelek.
Később: öklök, kövek, csöndek, keresztek.
De volt ez is. És talán még lehet.







EZ A TAVASZ


Ebből a tavaszból
kimaradtak az orgonaágak,
a csikónyakú nárciszok,
meg a kékselyem íriszek,
meg a hóbortos papagáj-tulipánok.
Ebből a tavaszból
kidőltek a bokrok, a fák,
ebből a tavaszból
kizuhant az egész rügyező világ.

Ebből a tavaszból
kihulltak az emberi arcok,
csupán hangok hasítottak.
Karok nyúltak ki belőle,
óvtak, vagy eltaszitottak.

Bontott ágy naphosszat
összevissza dobálva.
A széken kés,
a földön párna.
Mosatlan edények,
kivégzett versek, lefejezettek.
Az évek visszafelé
csak pillanatok.
De évek előre a percek.
Abból a tavaszból,
odakintről, ijedten
lesnek be az orgonaágak.
Egy messzi világból
halványan idezöldel a kertem.

Hajdani hangomat keresik
a csikónyakú nárciszok,
kékselyem íriszek,
hóbortos papagáj-tulipánok.







FÜTYÖRÉSZŐ


Ha ki gyáva
engem merni,
jobb lesz annak
továbbmenni.
Köd mögöttem
fény előttem.
Lelek utat.
Ahogy jöttem.







JÁTÉK RAGRÍMEKKEL




Barátaim
barátaim
harminc vagy hetven évet élünk
nem imádkozik senki értünk
poharankint dől ki a vérünk
üszökké perzselődik minden éjünk
papírra vetül ölelésünk
csörgősipkát hordunk amíg élünk
röhögnek ha irgalmat kérünk
mert mi mindenki útjából kitérünk
mert mi annyi mindent nem értünk
halálunkig se tudjuk mennyit érünk
de gyönyörűszép lesz a végünk -

bár Mari néni azt mondja - kicsit bolond volt
bár a kritikus azt mondja - valahol itt kezdődött a poézis
a sarki hentes - ó szegény a csontos húst szerette
a sírásó - ej elkapartam bár nem volt aki féldecit fizessen!







JÖN MAJD


Jön majd a jó öregség.
Nagykendő s nyári esték.

Megőrzött sárga vásznak.
Tej és kenyér. Alázat.

Csöndes botozgatások.
Szekrényben motozgatások.

Örökbefogadott macskák.
Szédelgő, nagy szabadság.

Arc: sárga, ráncos alma.
Poros tükrök nyugalma.

Mosolygó, szép halottak.
Vagy élnek még? Kopognak.

Régi, holdfényben úszó
kisváros. Hegedűszó.

Lét és nemlét határa.
Tabletták. Kamillapára.

Kényelmes-puhára vásott
öreg ruhák, szokások.

Jön majd a jó öregség...

Idő! Kegyelmet!
Ne add! Ne hagyd! Ne engedd!

Láttam már öregasszony
föltakart,
letarolt,
iszonyú testét!







A KEZDET SZABADSÁGA


Alakja, súlya, mélye nem volt semminek,
és nem tartoztam senkihez és senkinek.
Nem volt még táj sosem köröttem oly szabad,
és koldusan nem volt halandó gazdagabb:
vacok, kenyér, komiszdohány ha telt miből,
a többi már előbomolt a semmiből.
Nem fürtöket hozott az ősz, csak lombokat,
levél szinét, avar szagát, egy gondolat
tűnő varázsát, lebbenő selyem ködöt,
kristály eget fújt tágra a fejem fölött.
S ha jött a tél, fagyok adták ki mérgüket:
fehér-kék bál volt, tollkavargás, szédület.
Nem hó esett a kékesfényü éjjeken:
kuszált, ezüstös szálakon a végtelen
röptette, húzta szűk köreinket fölfelé,
s zúdult a csillagfény, vakult a szem belé.
Vonal, tömeg feloszlott lassan, szétbomolt,
fényfoltot láttam, árnyék táncát, színgomolyt.
Eggyésodort-font végeset és végtelent
húszéves ifjuságom és a képzelet.

(1953)







KÍVÜLED ÉLEK


Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelídíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.







KÖTÉS


Mert kell valaki, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad.
Ennyi az egész.
De ez - eltéphetetlen.










LEHET


Hát még lehet? Mégis lehet?
Lehet?
Virágos Isten küldött tégedet!
Megint veled? veled, veled, veled?
Az ócska sláger-dallam is nevet,
sajnos, a vénkisasszony is nevet,
mi tagadás, a bácsi is nevet
nevet, nevet, hogy lehet,
hogy veled,
megint veled, hogy azértis, lehet,
hogy tiporjuk vakon az éveket,
külön-külön, mégis veled, veled,
a metrólépcsőn ifjú szédület
röpít és részegít, s az is nevet
és csúfolódón nyelvet öltöget,
azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
és zörgő szíved is szeret, szeret,
s már nem számoljuk rég az éveket,
már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
kicsoda játszott velem és veled,
csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet -
sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?
Majd vénülök magamban, nem veled,
mint olvasón, morzsolok éveket,
pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
és minden éjszakám veled, neked,
és minden reggelem neked, veled,
és mindig nélküled és nélküled,
halálos ágyamon, ott is veled.
Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
Amire nem jutott szavam neked,

elmondja majd Istenem-Istened.










MIATYÁNK


Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!

Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre, lépdelnél végig közöttünk, lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga, néznél be udvari ablakokon a szobákba, ahol feldöntött pálinkásüvegek közt egy pontra merednek az asszonyok!

Szenteltessék meg a te neved!

Mindenható vagy, add hát, hogy megszenteltessék az ember neve is. Gyarlónak, halandónak ítélted, azért volt neki mindegy, mit cselekszik a földön.

Jöjjön el a te országod!

De melyik az? Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk: ez a te országod, az a te országod, annyiszor, jaj, annyiszor!

Legyen meg a te akaratod,
mint a mennyben, úgy itt a földön is!

mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne! De hogy országolnánk mennyei módon a földön? Te segítesz? Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára? Kiszemelted-e Lótjaidat?

A mi mindennapi kenyerünket
add meg minékünk ma!

A napit, de mi a holnapit kívánjuk, a holnaputánit! Legyilkoljuk érte a földjeinket, mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak, emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe, s majd a kenyér-meddő föld minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.

És bocsásd meg a mi vétkeinket,

Honnan kezdjük a felsorolást? Az anyaméhtől? Futja-e életünkből végigmotyogni vétkeinknek fekete lajstromát? Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi, mi apró jóságainkra is - tőled valók-e? vagy törettetéseinktől? Voltunk néha azért irgalmasak is, legyen ez egy szemer a serpenyőben!

miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek!

Ha akképpen, akkor jaj nekünk és jaj az ellenünk vétkezőknek! Mert mi nehezen bocsátunk meg, de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.

És ne vígy minket a kísértésbe,

Ezek már rég nem a te kísértéseid, hiszen azok olyan ősiek, hogy edzettségünk megbirkózik velük. Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek, hanem valki langyos szívűe, aki odaférkőzött tüzed közé s az ördög jege közé. Alig ismerjük még, azért veszedelmes.

de szabadíts meg minket a gonosztól!

Ő az, ő! Az előbbi, a langyos! Tőle szabadíts meg! A Gonosztól!

Mert tiéd az ország
és a hatalom és a dicsőség,

Nem egy az ország az országlással,
nem egy a hatalom a hatalmassággal,
nem egy a dicső a dicsőséggel.
Add, hogy egy legyen,
tedd, hogy úgy legyen,

mindörökké.

Ámen.







OTTHAGYOTT A VÁROSOMBAN


Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.

Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta - vagy mást? Valami mást?
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?

Nem merek benézni az ablakán.







Ó, MEDDIG


Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben,
elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen,
Igérő titkokat kutatva ostobán,
Kapkodni lázasan egy tűnt igéd után,
Mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!







PARAFRÁZIS


Nem szoktam, nem szoktam
kalickában hálni,
de szoktam, de szoktam
szerte széjjel szállni.
Valahol leszállni,
magamra találni,
mindent odaadni,
tollam ragyogtatni.

Szárnyammal rácsaim
szálig lekaszálni,
szoktam én, szoktam én
földön is kószálni,
százfelé osztatni,
tollam szikráztatni.
Nem is szikráztatni :
halált halasztgatni.

Szerelem, szerelem,
jaj, velem mit tettél?
Hogyha már ezt tetted,
kicsit időzhetnél.
Maradj deres őszig,
maradj nap hulltáig,
fehér hold keltéig,
koporsóm teléig.

Nem szoktam, nem szoktam
társamra találni,
de szoktam, de szoktam
társakra találni.
Szivemet eloldom
mindig, amikor kell.
De tetőled, sorsom,
a halál sem old el.

Rab Zsuzsa: Parafrázis - Bencze Ilona

Link








PETI ISKOLÁBA MEGY




Petike már hat esztendős
Múlt ezen a nyáron
Hát úgy illik, hogy már ősszel
Iskolába járjon.
Milyen lehet az iskola?
Még sehogy sem érti.
A szomszédék Jancsikától
egyszer meg is kérdi.

Jancsi vásott, lusta fiú,
iskolás már régen,
Két év alatt tízszer sem volt
Könyve a kezében.
- Az iskola? hogy az milyen, -
Kérdi sunyi képpel,
- Elbánnak majd ott az ilyen
Arasznyi legénnyel!

Borzasztó hely! Rettenetes!
Sajnállak előre,
Én csak tudom,
hiszen én már
Kóstoltam belőle!
Tintaleves! Papírgombóc!
De minek beszélek!
Megtudod majd! -

Több se kellett Petinek szegénynek.
Aznap még a süteményt is
Ímmel-ámmal ette,
Nem volt még a bújócskához,
Labdához se kedve.
Üldögélt csak egymagában,
s kieszelte szépen,
Hogy ő bizony iskolába
nem megy semmiképpen! ...

Elérkezett szeptembernek
Első vidám napja,
Petit reggel mindhiába
Kereste az apja.
Virradatkor elszökött már,
Elbujdosik inkább!
Világgá megy, de ő nem nyel
Se papírt, se tintát!...
Egy darabig kószált,
aztán gyökeret vert lába:
Egy nagy kertben gyerekcsapat
Nevét kiabálta.
- Gyere, Peti! Játsszál velünk! -
Néki több se kellett,
Egy. kettőre ott termett a
Pajtásai mellett.
- Üsd a labdát! Röpítsd vissza!
- Rajta! Szaporábban! -
Hej, gondolja Peti,
jobb itt, mint az iskolában!

Egyszer csak egy kedves néni
tapsol gyorsan hármat,
A gyerekek hozzáfutnak,
Szépen sorba állnak.
Peti ámul: Hova mentek?
Véget ért a játék? -
- Állj be közénk! gyere velünk!
Egy üres pad vár még!
Peti megy: a sok pajtástól
Többé meg se válna.
Ment is velük egyenesen,
Be az iskolába.
Beült szépen a padjába,
Tetszett neki minden.
Úgy érezte, sajnál is majd
Hazamenni innen.
Hát még holnap!
Ha a könyvét
A kezébe kapja!...

Így végződött Peti első iskolai napja.







REJTVE ÉS LÁTHATATLANUL


Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban.
És mégis: rejtve, láthatatlanul.
És mégis: egyhelyben maradtam.

Mentem ezüst-üröm mezőkön át,
ahol kócos muszkalovak dobognak.
Hallgattam mély, folyamzúgású jajszavát
volgai gályavontatóknak.

Voltam havas pusztán utas,
harangszó himbált útfélen halálba.
Osontam mohos-kőkutas
örmény kolostor udvarára.

Alásüllyedt, gyökér-karokba zárt,
sokezer éves hindu isteneknek
láttam ifjúkorát,
ahogy mohó tigris dühvel szerettek.

Voltam zárdába-átkozott,
tánccal-káromkodó apáca.
Vonszolt magával száműzött
fegyencek jégzománcos lánca.

Sárga sörényű trubadúr dalát
gót torony alján számra vettem.
A reggel már Granadában talált,
fehér kövön, fülledt olajligetben.

Tatár surrantott rám nyilat,
fejem csecsenc lovas tipratta sárba.
Ringatott csengős pagodák alatt
kínai nádsípok gyereksírása.

Ágáltam ínséges muzsik helyett,
kiáltoztam szájat-betömő szélben.
Rabszolganőként hajtottam fejet.
Kövek helyett beszéltem.

A magam hangja elszökött.
Ivódott századok-szitálta porba,
széjjelszakadt fehér nyírfák között,
a zajló Néva elsodorta.

Megállok életem felett
nyárutó hűvösében.
Mit hagyjak még itt? Egy jelet.
Jelet, hogy én is éltem.







SZÁMADÁS


Falaim egyre vastagabbak.
Éveim egyre vékonyabbak.
Évszakokat villant az ablak.
Vicsorgó tükrök megharapnak.

Aszály mögöttem, üszkös évek.
Lapály előttem, tüskös évek.
Amennyit magam, annyit érek.
Egyedül semmitől se félek.

Csak senkit többé meg ne szánjak.
Maradjak ég-föld vándorának.
Magam-leverő lázadásnak.
Magam vétkéről számadásnak.







SZÍVEM ELLEN VILLANÓ


Minden utam hurok lett nyakamon.
Minden szavam: vesztemre-hatalom.

Jóságom: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Vállammal tartok roggyanó falat.
Tudom, tudom, tudom, hogy rám szakad.

Erőm is: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Futni! Az út hurok lesz nyakamon.
Szólni! A szó vesztemre-hatalom.

Ha rám szakadna, térdig földbe verne!
Ha rám szakadna, övig földbe verne!

Utak, kígyók, sziszegő kötelek.
Ha kioldom is, merre mehetek?

Magam vagyok a vastagfüstű égés.
Magam a szívem ellen villanó kés.







VASÁRNAPI VÍGASZTALÓ


"Másképp magad nem védheted
szeresd meg ellenségedet:
kongó szobád kazánfalát,
a sokfelé tört éjszakát,
tikkasztó Halálvölgyedet:
a társnélküli ünnepet.
Ha mint polip-kar, fojtogat,
add meg neki lágy torkodat,
szorítsd szivedre, úgy öleld,
s ellágyul, ölni elfelejt..."







VASPÁNTOK


Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
- Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját -
Ha így szólnék -
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
- Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
- Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
- Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor
fölébred -
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék -
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.







FORDÍTÁSAI


OROSZ KÖLTŐK: SZERGEJ JESZENYIN







ARANYLIK, ŐSZÜL


Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

/Rab Zsuzsa fordítása/







ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK


Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,

hol a vágy?

/Ford.: Rab Zsuzsa/







BEHAVAZOTT SÍKSÁG


Behavazott síkság, fehérarcu hold,
végig a vidékre szemfödél omolt.
Nyírfa sír az erdőn fehérfátylasan.
Ki halt meg e tájon? Talán én magam.

Ford.: Rab Zsuzsa







BOKRAINK KÖZT


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Ford: Rab Zsuzsa)







A BOSZORKA


Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
arcát rejti a hold, beleretten,
szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
félve huhukkol az éjszaka baglya.
Nézd a banyát!


Hadonászva pörög-forog,
tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
Fülbevalója kígyó, viharozva
száll vad szél szárnyán a boszorka,
táncát zengve kiséri a rengeteg,
fent feketén dideregnek a fellegek.








DŰLŐK ÁLMODNAK


Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.

Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.

Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útra kél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.

Rab Zsuzsa fordítása


Szergej Jeszenyin - Dűlők álmodnak (Béres Ilona előadásában)

Link








ELVIHÁNCOLT A TAVASZI ZÁPOR


Elviháncolt a tavaszi zápor,
kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
Szergej Jeszenyin!

Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
föl nem keltheted.

Szavak, igék sorvasztják el áldott
esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
ásatag kötet.

Valaki, lustán kutatva verset,
néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
nem kellesz magad.

Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
épp úgy kél a nap.

Nem másít a föld arcán az ének,
lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
ékes szavaid.

Nem tud már a süket ég megszánni,
Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
Hagyd bukni fiad!

Fordította: Rab Zsuzsa







ÉG VELED, BARÁTOM


Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.

( Rab Zsuzsa fordítása )


Szergej Jeszenyin - Ég veled, barátom

Link








FOLYÓ PARTJÁN


Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.

Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.

Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.

Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.

Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.

Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.

Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.

(Rab Zsuzsa)







FÖLDECSKÉM, TE SZÜLŐFÖLDEM


Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...

Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis itt marad.

Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.

Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.

(Rab Zsuzsa)







HOL AZ ÖRÖK TITOK SZUNNYAD


Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Rab Zsuzsa fordítása








HOLD SZITÁLJA HŰVÖS ARANYÁT
(A perzsa motivumokból)


Hold szitálja hűvös aranyát,
oleander mézillata átad.
Jó nézni e kékben úszó tájat,
hallgatni a nyugalom dalát.

Messze-messze Bagdad városa:
ott dalolt a szép Seherezádé.
Vágya réges-régen a halálé,
kertje néma, nem zeng föl soha.

Földben nyugvó régen-voltakat
rejt a temetőfű buja bokra.
Vándor, ne keresd a holtakat,
ne hajolj a mohos kőlapokra.

Körülötted illatok, színek,
ajkad hívják, csábítják a rózsák.
Béküljön meg mindennel szíved,
s édes öröm száll meg, tiszta jóság.

Élj, ha élsz! Csókolj nagyon, ha csókolsz.
Arany hold alatt gyönyört szakíts.
Ha meg holtak árnyainak hódolsz,
élőt azzal meg ne háboríts.

Ezt dalolta szép Seherezádé,
ezt nyögik a csorba levelek...
Kinek vágya régen a halálé,
szánni szívből itt csak azt lehet.

(Rab Zsuzsa)







ITTHON VAGYOK


Itthon vagyok, együtt megint
e tűnődő, szelíd vidékkel.
A hegy mögül még visszaint
a fürtös alkony, lágy kezével.
Szállnak bozontos fellegek,
az eget lassan átalusszák.
Nyomukban csöndesen lebeg
s rámhull az esti szomorúság.
A fénylő templom - kupolát
beszövik - fonják kékes árnyak.
Sok régi pajtás, jóbarát,
ó, merre tűntél, hol talállak?

Évek ködfala eltakart,
Mentetek sorra, mindahányan.
Csak a víz tud még régi dalt,
zubog a vén malomlapáton.
Míg lassan ellep a sötét,
s a szelek gyönge nádat törnek,
örökre elszállt évekért
könyörgök a párolgó földnek.

(fordította: Rab Zsuzsa)







KÖSZÖNÖM


Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)







A MÉNES


A dombsoron lovak dobognak át,
Fújják a völgybe szét napok aranyporát.

Lerontanak,s ahol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.

Nézik a víz csillámló fodrait,
nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.

Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.

A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bögölyhad még álmosan kereng.

De este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.

Pata robajlik egyre élesebben,
felcseng a hang és elhal a füzesben.

A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bögölyök hamu-esője hull.

A réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.

Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.

Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező ...

(Ford.: Rab Zsuzsa)







NEM SIRATLAK


Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belém mar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyárfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghaltunk bele.

/Rab Zsuzsa fordítása/







NEM SZERETSZ


Nem szeretsz már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.

Szegény csorbaszívű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek rád szemek, karok.

Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is húnyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.

Mélyein félig lehúnyt szemednek
egy-egy arc dereng, kísért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.

Sors keze? Csak lázas, könnyü játék.
lángok lepketánca, jól tudom.
Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.

Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!

Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.

Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. S ennyi lesz,

s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?

Rab Zsuzsa







PORHÓ KAVARDUL


Porhó kavardul, szél sodorja,
száguld a pusztán idegen trojka.
Más ifjúsága röpül a szánon.
Hát az enyémet merre találom?
Fölkapta szellő, hajtotta orkán -
épp így repült el, száguldó trojkán.

Rab Zsuzsa fordítása







TÉL ÉNEKEL


Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.

Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.

Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.

Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.

Rab Zsuzsa fordítása


***






Cvetajeva, Marina: OSTYAFEHÉR NAP


Ostyafehér nap. Mélyen terped a felhô.
Deszkapalánk -- temetô a kertek alatt.
Szalmacsutak-báb: tártkarú kánya-ijesztô
bámul dôlt fakeresztet, öl-magasat.

És a palánk deszkái fölött kihajolva,
nézem: utak, falu, vesztegelô katonák.
Nagyszemű-sós kenyeret majszolva, anyóka
áll egyedül, támasztja a kiskapufát.

Mit vétett ez a sor viskó neked, Isten?
Ennyi mellet mért szakít át a golyó?
Síró-füttyű vonat jön. A porban, a füstben
ének sír, keserűen kurjongató.

Jaj, meghalni! Vagy sose szültek volna,
mint tépelôdni e dal vonító rab-panaszán,
mely a cobolyszemöldökű lányt siratozza.
Ó, hogy jajgat! Istenem, Isten, Atyám!

(Ford: Rab Zsuzsa)







NE RÁZD MEG A FŰZFAÁGAT


Ne rázd meg a fűzfaágat,
mert harmatot záporoz rád.
Rázzál inkább barackágat:
eléd ízes gyümölcsöt szór.

Magas ágon csügg a barack,
nyújtózom, de el nem érem.
Örvendeztess meg, barackfa,
hullasd ölembe gyümölcsöd!

A Szpelszkjába vivő uton
egy gyümölcsöt küldött Indra.
De a főisten gyümölcsét
gonosz démon elrabolta.

Magam ültettem a fűzfát,
magam öntöztem a fűzfát.
Mikor gazdag lombja sarjadt,
sokan mondták magukénak.

Minek nekem borsót enni,
ha a borsót nem szeretem?
Minek szeretőt keresni,
olyat, akit nem szeretek?

Hogyha lovad abrakolod,
és jársz mégis gyalogszerrel,
akkor mindegy, hogy magad vagy
istállóban, vagy a lovad.

tibeti népdalokból
fordította: Rab Zsuzsa







Ellen Niit: OTTHONT ADSZ


Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

(Ford: Rab Zsuzsa)







Jevgenyij Vinokurov: Ő


Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

(Fordította: Rab Zsuzsa)










 
 
0 komment , kategória:  Rab Zsuzsa  
Csabai Lajos versei
  2020-02-13 17:00:14, csütörtök
 
 







CSABAI LAJOS VERSEI







AMIKOR HEGEDŰSZÓT HALLOK


Amikor hegedűszót hallok
Minden dallam, szívem húsába mar
Az évek érzelemrozsdája rám rakódott
Ahány akkord, mind felkavar

Ezernyi dallam, sok színes évek
Mind rám vártak valaha
De elmúlt a sok fennkölt este
Nem hozhatom vissza soha

Millió hétköznapi gondom
Elűzte a sok száz dallamot
Értem el sok apró sikert
De alig értem boldog napot

Lehetnék még egyszer fiatal
Hagynám veszni minden kincsemet
Csak a szépnek jónak
Az édes bús hegedűszónak
Nyitnám meg ábrándos lelkemet







AMIKOR KIMONDOM A SZÓT...

/Feleségemnek Erzsébetnek a 44-ik évfordulónkra újra... /


Amikor kimondom a szót: szeretlek,
Meztelen előtted ilyenkor szívem
Ha nem tud szólni úgy, mint egy ima
Hogy ne kopjon a szó, nem ismételgetem.

Ha nem mondja el az elmondhatatlant
Szemem téged ölelő sugara,
Nem mondja el azt egyetlen szó
Mely csak repedt harangként kongana

Ha esténként fáradtan hallgatok,
Kinyújtott kezem mondja el néked a szót
Érd be, ha mondom, még mindig jó veled.
Írva így volt jól, másként nem lehetett.

Új értelmet nyert nálunk már e szó.
Hisz tudjuk rég, nem virágjuktól erősek a fák,
Gyökerünk végtelen mély, azt
Már csak a halál vághatja át.

Látod, két erős hajtásunk immár vastag ág
Egyik végén rózsaszín szirmot bont a kikelet
Miért bizonygassam hát, amit biztosan tudok.
Hogy így rendelték nékünk az égiek

Mi már ketten erősebbek vagyunk mint a halál!
De ha nem vagy, nélküled senki sem








ANYÁM


Anyám a fáradt öregek álmai útján jár.
Kilencven hosszú év öröme, bánata.
Halkan nyitok be, segítségre vár talán,
De arca csak a végtelen időt mutatja.

Míg így álmában messze jár
Megfáradt arcát kémlelem
Nyitott szája nem remeg, teste nem piheg.
Nincs baja talán? Hasít belém a félelem .

De nem! Karja mozdul,
Óh, hála néked Istenem
De nyitott szája megrémít így is.
Talán így ragadja el majd a végtelen ?

Szeme most megrebben, tekintetemet érzi,
Felpillant, s arcán egy mosoly suhan át.
Hát eljöttél , kisfiam, nincs baj a szíveddel ?
És száz karjával öleli könnyelmű fiát.







AUGUSZTUSI VERS


Augusztus van, tombol a nyár.
Elmédben hűsre vágyik,
Csak piheg a gondolat.
A láthatárt kémleled,
Vajon jön-e végre
Enyhítő lágy fuvallat?

Amott nyugat felé
Szürkül az ég alja.
A hegy felől már
Testes felhő gomolyog,
Megrémül a nap,
Mint ki vesztét érzi,
Rád zúdítja még
Maradék sugarát,
Aztán megadóan a
Felhőbe sompolyog.

S a fuvallat jön. Nem hűst,
De jeges szelet áraszt.
Erejétől a jegenye meghajlott.
Megdördül az ég,
Száz villám cikázik.
Vízfüggönyt ont a menny,
Millió jégszem kopog.
Hömpölyög az ár,
S te visszakívánod már
Az imént még perzselő napot.







BARÁTOD AZ...


Mondják egyesek: barátod az,
Ki melletted őrültségeidben is kitart
Ha mással vitába kerülsz
Igazat mindig néked ad.
Mondják, barátod az,
Ki bajban együtt sír veled
Bármi dologba fognál is
Mindenben segít neked.

Én azt mondom: barátod az,
Ki odaadja az utolsót is neked
Étkét megosztja, ha éhezel,
S érted vitázik, nem ellened.
Ki ha szakadék felé mégy
Nem veled tart, de elédbe áll!
Ha téveszme gyötri lelkedet,
Tükröt tart, segít, míg szíved
A jó útra ismét rátalál.
Ő kölcsön adja két szemét neked,
Ha nem engednek látni könnyeid,
S ha néha nem ért egyet veled,
Nem ellenséged ő! Ne hidd!
Mert abszolút igazság nincsen,
De van ki messziről jön, többet lát
S ha vehemens is, még nem kötekedő
Csak óvna, hogy ne kövess el hibát.
És ha mennie kell,
Mert vére, sorsa hajtja őt,
Nem úgy dob el Téged mint
Kiszolgált, megunt keszkenőt.







BETELJESÜLT SZERELEM


Egymásé lettünk az éjjel.
Míg lényeddel ismerkedtem,
A hold, vén strázsa, tüzet látott, hát benézett.
Majd egy felhő mögé bújt, szemérmesen.
Új értelmet nyert veled minden dolog.

Egymásé voltunk, s bár már elült a vágy,
Most hagyjuk a felbolydult vért csitulni.
Csak tested ívét ne vidd még, kedves!
Hagyj így veled, s az örök idővel összesimulni.
Mint két fonál, egymást, úgy érezzelek.

Enyém voltál, kell most nagyon a csend,
Hisz éjünk nemcsak zsigerek tánca volt.
Most bontja ki az ég üzenetét bennem az értelem,
Bár szemem csukódik, az idő már szétfolyt.
Egyetlen érzés tölt el: a megtartó szerelem.

Óh, boldog érzés, kísérj el a sírig!
Csak veled lehet teljes szürke életem.







BRIGI HÚGOMNAK SZÜLETÉSNAPJÁRA


Nem viselnek szárnyat ők, kik köztünk járnak
A jóság angyalai ennek a világnak.
Hogy angyal ő, talán észre sem veszed,
Csak ha baj van érzed, hogy fogja a kezed.

Így érkeztél közénk, hogy szétszórd jóságod,
S megosszad velünk fénnyel telt világod.
Segítségünkre légy, ha baj gyötri testünket,
S meglátva a szépet, vigasztald lelkünket.

Kívánom, a szeretet sokáig éltessen.
Tartson távol tőled minden bajt az Isten.
Ne keserítsen sohasem rút szükség.
Örvendj családodnak nagyon sokáig még.
Gyűjts sok szép emléket, legyen mit mesélni,
S mondd el a végső napon: érdemes volt élni.







EGY RÉGI KARÁCSONY


Egy régi karácsonyi dalt dúdolok magamban,
Egy régi karácsonyt idéz fel a dallam.
Mikor még egész család ülte körül fánkat
S itt láttuk még boldogan nevetni apánkat.

Régen volt!
Az utcákon az oszlopok gyér fényénél
Nem háromkirályok, télapók osontak.
S a fenyő csúcsán ötágú volt
A betlehemi csillag, s odafönt
Új Heródes ült törvényt,
S a Kisjézusnak jászol csak szívekben jutott.
Apámnak az örömhírt templomban hallani
Még a karzat homályában
Titokban sem volt szabad.
A templom árnyékában feltűrt gallérú
Rosszarcú alak leste.
Kiben ingott meg az ideológia
Akkor karácsony este.

Mi, aprók, nem értettük még ezt.
Négyen kabátot vettünk,
S a szálingózó hóban, a nagy udvarban
A szomszéd ablakához mentünk,
S megkocogtatva kérdeztük:
"Dicsérhetjük a kis Jézust?"
Választ sem vártunk, hisz ott jó ember lakott,
Ajkunkon felcsendült a régi dallam,
Előbb csak félszegen,







EMLÉKSZEL, KEDVESEM?


Vonatunk Velence felé robogott.
Valóra vált az évtizednyi vágy.
Ezer csoda várt, melyről álmodoztunk.
Szívünket az öröm járta át.
Indulás a térre, boldog zsivaj.
És akkor bőszen nemet mond a test!
Szent Márk tér tornya csak távolból int.
Szállodaablakban ért minket az est.
A sóhajok hídján mások mentek át.
Nem vitt minket útra a vidám gondolás
Vonatunk velünk visszarobogott.
Hol vagy már Velence, te hűtlen, csodás?

Régen volt, együtt már
Csak mosolygunk rajta.
Torkom titkon mégis
Sírás szorongatja:
Mert úgy ment el mellettünk
Egész életünk,
Mint a minket el nem vivő
Karcsú gondola...







EMLÉKVERS

/Dedikálás helyett /


Mit ér a madárfütty
Derűs hajnalon?
Mit ér a sok virág,
Ha nincs dal ajkadon?
Mit ér a kincs, mit ér az élet,
Ha nincs dalod mely kedves
Valaki szívének?

Nekem a dal, a szépség
A szeretet az életem.
A dal, a szépség, szeretet
Ti vagytok nekem.

Emlékül fogadd el
Néhány dalom.
Dalaimat őrizd meg
Sok évtizeden át.
Ígérem, e dalok
Vigyáznak majd rád.







EMLÉKVERS NŐKNEK NEGYVEN UTÁN


Nem akkor múlik el az ifjúságod,
Amikor azt mondják neked: néni.
Addig tart, amíg tudsz életedben
Őszinte szívvel örülni, remélni.

Ifjúságod megtart téged
Míg örülni tudsz egy szál virágnak
Amíg helye van szívedben
Egy májusi est dalának

Ha majd nagymamaként egykor
Megérzed talán, hogy szíved fárad,
S nem támad vágy , ami éltet,
Akkor,- de csakis akkor-
Ints búcsút az ifjuságnak.







ESTI LELTÁR


Ma megint bűnös voltam, Uram.
Pazarló voltam és túl mohó
Sok éhezőre nem gondoló
S egy egész napot eltékozoltam, Uram!

Ma is bűnös voltam, Uram.
Paráznán néztem egy idegen lányra
Védekeznék, mert hogy szívem árva
De tudom, gyenge érv nálad ez, Uram!

Megint bűnös voltam ma, Uram
Türelmetlen, pedig a megértés kellett
De sajnos csak ingerült szóra tellett
De tudod, most sok bajunk van, Uram!

Ma megint bűnös voltam, Uram.
A csábítás nagy volt, és engedtem,
Titkaidat feszegettem.
De hát képedre teremtettél, Uram!

De tettem ma jót is, Uram.
Bár tudom, "Ne tudja azt a bal kezed
Mit jobbal adsz!" törvényed ez neked
De könnyű lett ettől szívem, Uram!

Volt, akit megvigasztaltam, Uram.
Mert szót adtál számba, lágyat, biztatót,
Mert sokan vannak, kik éhezik a jót!
Nem tudok szenvedőt nézni, Uram!

Vond meg hát mérlegem, Uram!
Érdemlem e tőled szeretetedet?
Érdemlek e tőled még időt, éveket?
De ha hívsz, kész vagyok menni, Uram!







É D E S A N Y Á M


Emlékszem, a háború már messze járt.
A szívekben szirmot bontott a remény.
Erős voltál, mosoly táplálta a tettet
De életünk még nehéz volt, és kemény.

Esténként kis pohár tej volt csak az étkem,
Csupromból a kevés korty hamar kifogyott,
Te láttad arcomon a kérdést: miért csak ennyi?
Szerető szíved, hogy felejtsem, mesébe fogott.

Üres csupromat szíveddel töltötted.
Hány álmatlan éjemet kísérte bársonyos dalod.
S míg álomba ringattál, a holnapra gondoltál:
Honnan varázsolod elő a fazékba valót.

Nyolcvanhat év!
S a Te hajad még ma is selymes és üde,
Őrködök fölötted, óvlak, de bárhogy akarok.
Már az én hajam is lassan őszbe fordul
Én mégis örökre kisfiad maradok.







ÉRINTÉS


Mikor szép fejed álomra hajtod,
Tudom, nincs veled senki sem.
Leeresztett redőnyöd, zárt ajtód mögött
Altató dajkád csak a gyötrelem.

Mikor bús fejed álomra hajtod,
S a köddé folyt időbe néz szemed,
A fájdalom is csak egy imbolygó folt csupán.
Te nem tudod, de én ott vagyok veled.

Kulcslyukon át osonok be hozzád.
Szellem szárnyon, mint a képzelet.
Megigazítom rajtad gyűrött takaród,
Gyengéden megsimogatom fejed.

Egy pillanat, s újra itthon vagyok.
Sugárzik, melegség járja át szívem.
Ha te nem is érzed, öröm, hogy én tudom:
Véled a fényt sikerült ma megérintenem.

Mert senki vagyok, ha nem szerethetek!
Poshadt vizű tó csak egész életem.
De ha van, ki szomjazza érintésemet,
Kristályvizet adó forrás lesz szívem...







FÉRFI GONDOLATOK


Annyi mindenre képes lennék még.
A szív ereje töretlen, makacs, de az
Éji álom már nehezen talál meg, és
Bizony, szégyen, de fáj a derekam.
Mikor kecses láb ellibben előttem,
Az esztétika öröme sokszor győz
A vágyon, már nézni a szépséget,
Nem birtokolni, hevesen, mint
Régen - ebben békémet
Megtalálom.

Az otthoni harmónia látszat csupán.
Szépen csináljuk, de boldog nem
Vagyok. Félem elveszteni a napok
Rutinját, s egy forgószélhez, fájó
Szívvel már bizton nem alkalmazkodok.
A megszokott, kedves bútorok hiánya
Fájna, sokat vagyok a meleg, szép
Otthonban, eljárni már sokkal ritkább,
Mint a hajlobogtató időkben.
Hová is lennék, ha nem találnám
Meg biztos pontomat a szokott
Térben, a lassan feledett időben?

Furcsán nézem kicsit







GYERE, ÜLJ MELLÉM
/FELESÉGEMNEK/


Gyere, ülj mellém, kérlek,
Beszélnem kell most veled.
Tedd félre mára száz bajunk.
Holnap már késő lehet.

Látod, szemem köré
Már mély redőket vont,
S az elmúló életre int
Kedvesem, ezernyi gond.

Vágyérlelő májusi délután
Jöttél először felém.
Tudod, megérzi azt az ember,
Téged a sors küldött akkor elém.

Huszonegy évem e szép nap előtt,
Mint egyetlen órám elfutott.
Az a perc volt a hazatértem,
Amikor először ölelt át karod.

Megtérve, melléd telepedve,
Hajtottam válladra fejem.
Ajándékul adtam gyenge karom,
S csendes világom, szerelmem.

Nem ígértem gazdagságot,
Csak azt, hogy végig fogom kezedet,
Nem kértem mást, csak maradj velem,
S küzdjük át együtt az életet.

Azóta negyven év szaladt el.
Talán én holnap már költözöm.
Hadd mondjam el, amíg nem késő,
Ami







GYERMEK IMÁJA


Mikor kicsiny voltam, még nem tudtam ki vagy
Csak azt mondták, olyan, kihez nem ér fel az agy

Magas templom falán felhőkből néztél rám
Mindennap elmondtam rég betanult imám

Akkor még nem tudtam, mit jelentesz nékünk
Te írod, rendezed minden napunk, éltünk

Aztán jó anyámat nagy betegség érte
Meggyógyulhat, mondták, ha imádkozol érte

Betanult imámat akkor félretettem
Esetlen szavamat tehozzád intéztem

Jó anyám meggyógyult, hála érte néked
Azóta szívemben csak tenéked élek

Tudom én egy napon majd eléd kell állnom
Sok nagy bűneimet mind meg kell majd bánnom

De addig a napig öröm tölti lelkem
Mert tudom Te soha nem hagysz már el engem....







HA BÁRHOL JÁRSZ


Ha bárhol jársz, én vagyok,
Ki rettegek érted.
Ha megbántasz is, én vagyok,
Ki bocsánatot kérek.
Ha gondot hoznak napjaid,
Álmatlan az éjem.
Ha boldog siker érint meg,
Veled örül énem.

Ha kétség gyötri lelkedet, én
Hitet csepegtetek beléd.
Ha sötét lesz láthatárod, én
Virágos rétet vetítek eléd.
Ha egymás mellett elmegy lelkünk,
Én vagyok, kinek a vita jobban fáj.
Ha a búcsú órája jön, én vagyok
Ki magára többé nem talál.

S ha mindez lényed nem érinti meg,
A vesztes nem te, én vagyok.
Mert önzetlenül szeretlek, zsarolhatsz,
De viszonzás nélkül megfagyok.
Nincs igazság a szerelemben!
Mindig az szenved, ki jobban szeret.
Ha valaki életét terád tette fel, és elhagyod

Istenén kívül mindene elveszett.







HA MAJD A VÉGSŐ ÓRÁN...


Ha majd a végső órán
A szeretett kedvest a sír torka várja,
Eszedbe jut-e majd néked akkor,
Vajon nem várt-e rád hiába?

Emelte-e reménykedve rád
Sóvár tekintetét?
Nem horgasztotta-e le némán
Csalódott bánatos fejét?

Közönyös szavaid után
Megláttad-e szomorú szemét?
Nem toltad-e félre konokul
Simogatásra nyújtott kezét?

Amíg élünk, addig kell szeretni.
Nem pótolható, mit elmulasztunk ma.
Többet ér most egy simogató jó szó,
Mint majdan a sírnál száz könnyes ima.







HA MAJD KINT NYUGSZOM...


Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,
Ne hozz majd drága koszorút nekem!
Az ezer virágú krizantémok
Nem segítenek már szívemen.

Hiába mennek mások ezer virággal,
Jön a november, s elfagy mind.
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!
Nem lesz könnyebb a föld odakint.

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,
Mely hordja a vissza nem vont szavakat,
S százszor elmondják majd: köszönöm,
Mit szemükbe mondani nem tudtak.

A bántó szavaknak léleksebei
Millió virággal nem gyógyíthatók,
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,
Azok az órák vissza nem hozhatók.

Te ne légy köztük! Ha szívedben
Az őszben emlékek szép virága kél.
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!







HA SZÓLÍTANA AZ ÚR


Ha elszólítana engem most az Úr
Egy dolgot bánnék nagyon
Ami szeretet szívemben lakik,
Köztetek azt már szét nem oszthatom.

Évekig éltem szeretetlenül
Kenyérharc szívta el maréknyi erőm
De rájöttem egy napon: e szívet itt belül
Szeretni adta nékem Teremtőm.

Bánom nagyon már a sok közönyös napot
Mikor bennem önbaját siratta a lélek
Nem tudtam sokáig, nincs értelme másnak
Csak ha szeretek és másoknak élek.

Mit eddig adtam, tudom, bántóan kevés
Szívemben egyre a kétely szava dúl
Vajon életemre hányast érdemelnék?
Ha elszólítana engem most az Úr..







IFJAN HEGYET HORDTAM


Ifjan hegyet hordtam, új halmokat raktam.
Nem volt lehetetlen, vizet fakasztottam.
Éreztem értelmét minden igaz tettnek,
Tudtam, aratnak majd, ahol most vetnek.
Hittem, csak akarni kell, és jobb lesz a világ,
Ó, naiv!- mondták az öregek. Nem tudod mi vár rád.

Nem hallgattam rájuk, csak tettem a dolgomat.
Néha fájt, ha irigyek állták el utamat.
De őserőt éreztem, mit dédapám hagyott rám,
Boldogan szunnyadtam álmaim vánkosán.
Mi szeretetet kaptam, kétszer tovább adtam.
Nem néztem ki méltó, csak azt, hogy használhattam.

Így teltek éveim, de nem lett jobb a világ.
Ami erőm volt még, mihasznák kicsalták.
Kezemből paloták másnak épülgettek,
Akiket szánnom kell, sokkal többen lettek.

De csak beteg szívem van már, s megingott hitem
Egyedüli reményem Te vagy csak Istenem.
Talán nincs már holnap, csak ma van, s tegnapok,
Lelkem hív, ölelj át, mert mindjárt megfagyok.







JÓ SZÓVAL...


Ha jó szóval fordulsz mások felé,
Azzal kevesebb nem, csak több leszel.
Alkothatsz a világon bármily nagyot,
Annyit érsz csak, ami jót másokkal teszel.

Vedd észre mások kínját, baját
Feledd önmagad panasz szavát
Nyomorgónak adj, szenvedőt szeress!
És ha nem kapsz érte csak hálás tekintetet,
Légy elégedett, mert már ezért élni is érdemes.







KARÁCSONYI FOHÁSZ


Óh, add Uram, hogy örülni tudjak,
Hisz ajándék a megváltó gyermek nekünk.
Óh, add, hogy minden gonoszt feledni tudjak,
És reménykedve nézhessen rád szemünk

Óh, add, hogy ne vakítson el az álcsillogás!
Láthassam a pompa mellett a valót!
Óh, add, hogy fél kenyerem éhezőnek jusson!
Adj a didergőknek meleg kandallót.

Add, hogy ne legyen úr a kétségbeesés!
Adj a csüggedőknek már ma új reményt!
Ne nékem adj, én nem szűkölködöm,
Nem esik jól falat, míg ily sok a szegény.

Óh, adj Uram egy szép új világot!
Hol boldog asztalod körül
Jussa lesz mindenkinek, ki e földön él,
Ahol minden ember fiadnak örül.







KÓRHÁZBAN


Reggelre kelve álmos szemem
Komor fehér falakra néz.
S a fájdalom, jaj, a fájdalom
Itt van, és újra nehéz.

Nyugtalanul fekszem ágyamon.
Testem nyüszít, nem bírja már e kínt
Most nincs boldog terv, nincs öröm,
Az elmúlás halkan meglegyint.

Csak pár hetet adj még Istenem,
Míg eligazítom dolgaim,
Aztán kedvedre rendelkezz velem
Csak múljon már tőlem ez a kín.

Míg énem, e türelmetlen, elgyötört
A gondolatnak ily utjain jár
A kórházablak mellett egy vén platán
Lombja közt betűz egy kósza fénysugár

A hajladozó ágak között két madár
Kergeti egymást játékosan.
Nem törődnek jövővel, múlttal, sorssal,
Csak a jelennek élnek boldogan.

Míg fürge táncuk fájdalmam csitítja,
Magamat csendesen elszégyellem.
Hisz Ember vagyok!
Hinnem, s bíznom kellene!
Tudom, nekem üzensz velük,
Istenem...







MIKOR SZÉP FEJED ÁLOMRA HAJTOD


Mikor szép fejed álomra hajtod
Tudom, nincs veled senki sem
Leeresztett redőnyöd, zárt ajtód mögött
Altatódajkád csak a gyötrelem

Mikor bús fejed álomra hajtod
S a köddé folyt időbe néz szemed
A fájdalom is csak egy imbolygó folt csupán
Te nem tudod, de én ott vagyok veled

Kulcslyukon át osonok be hozzád
Szellemszárnyon, mint a képzelet
Megigazítom rajtad gyűrött takaród
Gyengéden megsímogatom fejed

Egy pillanat, s újra itthon vagyok
Sugárzik, melegség járja át szívem
Ha te nem is érzed, öröm, hogy én tudom
Veled a fényt sikerült ma megérintenem

Mert senki vagyok, ha nem szerethetek
Poshadt vizű tó csak egész életem
De ha van, ki szomjazza érintésemet
Kristályvizet adó forrás lesz szívem










MINDENSZENTEK


Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,
Ne hozz majd drága koszorút nekem!
Az ezer virágú krizantémok
Nem segítenek már szívemen.

Hiába mennek mások ezer virággal,
Jön a november, s elfagy mind.
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!
Nem lesz könnyebb a föld odakint.

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,
Mely hordja a vissza nem vont szavakat,


S százszor elmondják majd: köszönöm,
Mit szemükbe mondani nem tudtak.

A bántó szavaknak léleksebei
Millió virággal nem gyógyíthatók,
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,
Azok az órák vissza nem hozhatók.

Te ne légy köztük! Ha szívedben
Az őszben emlékek szép virága kél.
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!







NEM AKKOR MÚLIK EL AZ IFJÚSÁGOD


Nem akkor múlik el az ifjúságod,
Amikor azt mondják neked: néni.
Addig tart, amíg tudsz életedben
Őszinte szívvel örülni, remélni.
Ifjúságod megtart téged...
Míg örülni tudsz egy szál virágnak
Amíg helye van szívedben
Egy májusi est dalának
Ha majd nagymamaként egykor
Megérzed talán, hogy szíved fárad,
S nem támad vágy, ami éltet,
Akkor, - de csakis akkor-
Ints búcsút az ifjuságnak.







Ó, ISTENEM, MIÉRT VAN AZ


Ó, Istenem, miért van az,
Hogy az oroszlán, melyet teremtettél,
Ha napi prédáját már megszerezte,
Tovább nem vadászik, hűvösben henyél?

A mókus is annyit gyűjt csak,
Ne éhezzen, míg a zord tél véget ér.
A madár is tudja, mennyi kell, lesz mag holnap is
Így este boldogan nyugodni tér.

Csak az ember olyan teremtmény,
Kinek még a sok sem elég.
Ha rájön a szerzés ízére,
Nincs határ, csak a csillagos ég.

Az oroszlán zsákmányából a sakált,
A keselyűt is részelteti,
Csak az ember az, ki testvérétől, hogy néki
Még több legyen, az utolsót is elveszi.

Ó, Istenem, hogy lehet, hogy az ember
Míg eszével a végtelent ostromolja,
Azt, hogy a természet kincse mindenkié,
Szívében elrendezni mégsem tudja?

Ó, Istenem, miért engedsz ily sátáni törvényt,
Mely emberi szívvel fel nem fogható?
Milliók éheznek, s ha száz élete volna, sem
Élhetné fel harácsolt vagyonát sok képmutató.







REGGELI IMA


Már pirkad az ég
Kihunynak mind a csillagok
Mintha te szemed lenne Istenem
Napkeleten már csak egy ragyog

Már múlik az álom
Bár csukott szempillám megremeg
Gondolatban nálad vagyok még Istenem
Bár lelkem, lényem még szendereg

Köszönöm Istenem az új napot
Azt, hogy álmom éjjel vigyáztad,
Hogy a csodás mindenség kapuját
Előttem te újra kitártad.

Köszönöm Istenem szeretteimet
Köszönöm egész életem
Adj mindnyájunknak békés napot,
Nehézségeimben maradj velem.







RÉGI NÁSZ

/Egy baráti esküvő emlékére/


Amikor kezem nyujtottam neked
A falakról nem néztek szentek le ránk
Titokban jött hozzánk az esperes
Ki előtt az igent mondta ki a szánk

Egy zongora volt csupán az oltár
Ez volt a kapocs köztünk, s egy vázányi virág
Csak a család, és a nagy Isten jött el akkor
A szerelem járta át a templommá lett szobát.

Negyedszázadot adott nékünk Isten
Benne három szép gyermeket
Bárhogy is volt később,
Te se bánd most már
Amit adni tudtál,
Köszönöm neked.







SZÁZSZOR MEGTAGADTALAK


Én százszor megtagadtalak,
Te százegyedszer is szóltál hozzám.
Százszor kísértettem sorsomat,
Néked mindig gondod volt reám.

Mikor mint hátára fordult bogár
Kétségben vergődve vártam végemet,
Te nem eltapostál, de felemeltél,
Vártad, hogy megtaláljalak tégedet.

Te szakadék szélén is megragadod
Engedetlen könnyelmű gyermeked,
Visszaterelsz nyájadba újra,


Hol törvényed szerint élhetek.

Most már érzem, nem véletlen
Hozzám e végtelen kegyelem,
Mert megtartottál, jól tudom,
Célod van néked még velem.

Engedd, hogy a jóban eszközöd legyek,
Adj erőt újra, mint egykoron,
S ha elvégzem majd, amit reám bíztál.
Had pihenhessek jobbodon.







TE CSAK LÉGY JÓ


Bár körülötted millió kapzsi
Hajszolja a pénzt, míg lát
S nem látja meg, mint nyílik
A réten ezer virág
Te csak légy jó, és Isten megáld

Bár bűnözők hada vallja
Csak egy nap a világ
Ha elveszik mindened
Hisz nem számít sem ember, se család
Te akkor is légy jó, és Isten megáld

Ha úgy érzed is olykor
Nem süt a nap reád
Jogosan zúgolódsz


Panaszra nyílik szád
Te akkor is légy jó
Bízzál, és Isten megáld

Bár néha reményed
Már-már veszni látszik
Szívedben a hit is olykor inog már
Te akkor nyerj erőt újra
S meglátod: Isten megáld

Ha majd az évek messze szállnak
S nem várnak házadban kincsek terád
De száz jó tettedért
Ezer jó szót kapsz majd
Akkor lelked nyugalmával
Az Isten megáld.

/Brigi Húgomnak szeretettel/







A TEMPLOM KOLDUSA


Isten háza nálunk hatalmas.
Két tornya eltűnik a ködben.
Isten háza nálunk mindig tárva,
Imára várva minden időben.
Isten háza, - még alig pitymallik-
Fogadja már a lelkeket,
Kiket nehéz álom nyomasztott,
Vagy kérdésre várnak feleletet.
Jön dúsgazdag, jön szegény,
Hacsak néhány elmormolt szóra is,
Az oltáron égő gyertyafény
Talán ad lelki békét mára is.

Egy mankós koldus jön emitt,
Az üvegajtón betekint,
De nyűtt ruhában be nem menne,
Fázik, de megáll mégis odakint.
A mély árkád alatt óvva széltől
Dermedt lábait megpihenteti.
S mert már rég lakott ételből jól,
Kezét a kijövők felé nyújtja ki.

Bundás hölgy jön, a koldust nem látja.
Szeme távolba réved boldogan.
Végrehajtó ő a bíróságon,
Áldást kért napjára, s már rohan.

Tisztes mesterember lép ki most,
Szeme a kolduson megakad.
Néhány forintot zsebéből kivesz,
Mit sietve a nyomorék kezébe ad.

Hajlott hátú ősz néne jön
Viseltes kabátja széltől se véd,
Fejét alázatosan lehajtva
Látja meg a koldus kezét.
Zavartan megáll, szatyrában kotorász,
De utolsó fillérje a perselybe hullt,
Nincs pénze, de a táska mélyén
Még egy piros alma lapult
Unokájának szánta tán,
De gyors mozdulattal kiveszi,
A koldus arcát megérinti némán
Az almát kezébe teszi.







TUDOD KEDVESEM...


Tudod rég kedvesem, az én sorsom a csend.
Így fogadtál el, áldott érte neved!
Hiszen esténként, ha a kis csodát leteszem,
Megszűnik a zaj, a fülem is te vagy ekkor,
Mert itt vagy, így, csakis így kerül a félelem.

A csend megnyugtató, de sötét erdő is
Fekete köpenye sok lopakodó árnynak,
Ha nem hallom, nem tudom, követ e gonosz.
Színét veszi ez el a felhőtlen vágynak.
Ezért mindenkinél több vagy te nekem.

Szavakból én szemedbe nézve értelek.
Szívverésedet is kezemmel hallom én.
S csak fejem fejed mellett jutnak el hozzám.
A simogató szavak szerelmek éjjelén.
Pótolhatatlan vagy, nézd hát el, ha néha féltelek!







URAM, ÉN ÉDES ISTENEM!


A Te áldó-büntető kezednek súlyát most
Mázsás teherként érzem gyenge vállamon
Millió bűnöm bilincse nem ereszt
Keresztem már rogyva vonszolom.

Jól tudom, azt bünteted, kit szeretsz,
Bár próbádat hittel vállalom,
Ha élni hagysz még, enyhíts terhemen.
Óh, kérlek, úgy szeress nagyon.







ÚJÉVI MAGYAR KÖSZÖNTŐ


Az új évet megérni
Engedted Istenem,
Mint nehéz óráimban tetted:
Ez évben is légy velem.

Ne adj gazdagságot,
Hisz mást kívánok én:
Csak végtelen szereteted
Legyen a miénk..

Szeress úgy, hogy a bánat
Messze elkerüljön,
A szegénynek minden nap
Asztala terüljön.

Ki vetett a földjén,
Magának arasson!
Ne ingyenélőknek
Legyen rajta haszon.

Ember az embernek
Ne legyen farkasa,
Legyen a föld kincse
Mindegyikünk jussa.

Ki ősi földjén reggel
Még szorongva ébred,
Adj új hitet néki
És boldog magyar éltet.

Legyen áldva szívünk
Közös akarattal,
S értse végre egymást
Magyar a magyarral.












 
 
0 komment , kategória:  Csabai Lajos   
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
2020.01 2020. Február 2020.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
242526272829 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 276 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 611
  • e Hét: 2107
  • e Hónap: 19251
  • e Év: 156623
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.