Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
Gyurcsány keveri a kártyát, ideológiai hadviselés folyik
  2019-11-12 22:00:36, kedd
 
 








,,GYURCSÁNY KEVERI A KÁRTYÁT, IDEOLÓGIAI HADVISELÉS FOLYIK"
[Magyar Hírlap Dömötör Csaba


Jó lenne nem viszontlátni a nokiás dobozok világát, de olyan arcok jöttek vissza a városházára, Draskovics Tibortól Gál J. Zoltánon át Atkári Jánosig, akik egyszer már letették a névjegyüket

Látjuk, hogyan puhul fel a budapesti álláspont bizonyos kérdésekben. A kormány szeretné a korábban elhatározott beruházásokat megvalósítani, de ez támogató hozzáállás nélkül elképzelhetetlen - nyilatkozta lapunknak Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára, akivel az uniós vitákról és Soros elmaradt magyarországi látogatásáról is beszéltünk.

- A balliberális sajtó az önkormányzati választások óta örvendezik, a HVG egyenesen azt írja, hogy a NER megrogyott. Valóban?

- Sok európai párt szeretne úgy megrogyni, ahogy a Fidesz-KDNP tette október tizenharmadikán. Több mint ötvenegy százalék szavazott a kormánypártokra, ez egyértelmű győzelem. Persze tudjuk, pár fideszes jelölt nem nyert, amit sajnálunk. A kormány azonban ezt követően is arra törekszik, hogy minden településsel szoros együttműködésben legyen. Az építkezés útját választjuk, függetlenül a polgármesterek pártállásától.

- Karácsony Gergely a minap részt is vett a kormányülésen, Orbán Viktor meghívására. Milyen hangulatban telt az egyeztetés?

- Az említett városok közül Budapest sem jelent kivételt, sőt. A fővárosban is fejleszteni szeretne a kormány. A hangulatnál beszédesebb a megbeszélés tartalma. Engem meglepett, hogy Karácsony azzal jött ki a tárgyalásról, hogy a stadionokra végül is igent mond, de az újbudai szuperkórházra lénye­gében nemet, illetve úgy látszik, a Liget Projekt további beruházásainak is keresztbe fekszenek Budapest új vezetői. Ha tehát összegezni kellene: miközben a kampány során stadion­stopról beszéltek, amit látunk eddig, az egy múzeumstop és egy újkórház-stop. A hivatalba lépett városvezetés tehát már most szembemegy a korábbi vállalásaival. Mindenesetre a megbeszéltek szerint továbbra is várjuk az egyértelmű döntést a budapesti fejlesztésekről.

- Meglepődtek amúgy azon, hogy az atlétikai csarnok ügyében is időt kért a főpolgármester, mondván, még nincs közös álláspont?

- Karácsony Gergely vezetési képességeit nem a kormánynak kell minősítenie, ahogy a belső torzsalkodásait sem. Mindenesetre a közgyűlés alakuló ülésén jól látszódott, hogy komoly marakodás indult a megszerezhető pozíciókért. Baranyi Krisztina IX. kerületi polgármester például ,,kihagytak a szaknévsorból" hangulatban kérte számon az új vezetést, amiért nem osztottak neki lapot.

- Hova kerülnek az esetleges karácsonyi vétó nyomán felszabaduló százmilliárdok?

- Korai még erről beszélni. Látjuk, hogyan puhul fel a budapesti álláspont bizonyos kérdésekben. A kormány szeretné a korábban elhatározott beruházásokat megvalósítani, de ez támogató hozzáállás nélkül elképzelhetetlen. Nyilvánvalóan presztízsveszteség lesz, ha a sportértéke mellett a turizmust és a munkahelyteremtést is erősítő atlétikai világbajnokságot mégsem tudjuk megrendezni Budapesten. Ennek a terhét az új vezetésnek kell majd felvállalnia.

- Gyurcsány Ferenc személyesen is részt vett a közgyűlés megalakulásán, úgy tűnt, komoly beleszólása van a folyamatokba. Félig komolyan kérdezem: nem vele kellene inkább tárgyalni?

- A bukott miniszterelnöknek nincsen hivatalos pozíciója a fővárosban. Ettől függetlenül a vak is látja, hogy ő keverte a kártyákat. Mi mást jelentene a látványos felvonulása? Beszédes, hogy Karácsony egy interjúban arról értekezett, hogy a szakbizottsági helyek elosztásánál ott sem volt, az egyeztetéseken nem vett részt. Hát láttuk, Gyurcsány Ferenc viszont nagyon is részt vett. Az új főpolgármester háta mögött mindent megcsinálnak, mindent, amit talán ő maga is szeretne elkerülni. Jó lenne nem viszontlátni a no­kiás dobozok világát, de sajnos baljós előjeleket látunk, olyan arcok jöttek vissza a városházára, Draskovics Tibortól Gál J. Zoltánon át egészen Atkári Jánosig, akik egyszer már letették a névjegyüket - nem jó értelemben.

- Nem szabad hagyni az országot egyszer már majdnem térdre kényszerítő posztkommunista elit visszatérését, fogalmazott a parlamentben. Ha jól értem, Budapesten ez már meg is történt.

- Felelősségünk felhívni a figyelmet arra, kikről is van szó, ha pedig a politikájuk nem az építkezésről szól, minden lehetséges módon fellépni ellene. Az elmúlt napokban ezt megkezdtük.

- Akkor viharos időknek nézhetünk elébe, tekintve hogy Gyurcsányné és férje az ellenzék feladatául szabta korábban egyfajta kormányellenes gócpontok kialakítását polgármestereik számára.

- Reméljük, ez mégsem így lesz, ám látjuk, körvonalazódik egyfajta ideológiai hadviselés. Miközben sajtószabadságról beszélnek, az egyik kerületvezetőjük személyesen akarja felügyelni a helyi lapot, aztán megüzenik, hogy megpróbálnak ellehetetleníteni egy napilapot, egyes színházigazgatóknak pedig azt, hogy biztosan nem nyerhetik meg a pályázatot. Ráadásul megakadályoznák, hogy a róla elnevezett parkban, a korábbi határozatnak megfelelően szobra legyen Szent Istvánnak. Olykor az az érzésünk, egyes fejlesztéseket csak azért akarnak megakadályozni, mert a kormánypártok kezdeményezték. Ennek kapcsán érdekes felvetés, tud-e valaki három olyan grandiózus projektet mondani, ami a korábbi balliberális, Demszky Gábor nevével fémjelzett városvezetés idején épült. Amikor ez a kérdés elhangzik, általában mindenki lefagy. Erre ugyanis nincs válasz. Nem szeretnénk, ha ez az időszak jönne vissza, ahogy azt sem, ha az a politikai garnitúra jutna ismét szerephez, amelyről a Napkelte című műsor vendéglistája jut eszünkbe.

- Áttérve nemzetközi ügyekre, Soros nyilatkozott úgy nemrég, hogy nem mer Magyarországra jönni, mert félti a testi épségét. Jogosan aggódik?

- Teljesen komolytalan ez a felvetés. Mindazonáltal illeszkedik nemzetközi hisztériakeltései sorába. Vagyis tudatos manipulációról van szó.

- Napirenden van a következő uniós költségvetés tervezete, amely jelentős összegeket szánna az említett üzletember szervezeteinek támogatására. A kormánynak ez nem tetszik. Hogy áll ez a kérdés?

- Benne vagyunk egy komoly, a hosszú távú büdzséről szóló vitában. Valóban, ennek része, hogy a senki által meg nem választott politikai aktivistacsoportoknak több pénzt biztosítana Brüsszel, nyilván a tagállamok rovására. Ebbe a sorba illeszkedik Dobrev Klára kampánya is, amely csökkentené a Magyarországnak járó uniós forrásokat. Ez döbbenetes és felháborító. Mindenesetre ez egy kiemelt csatatér. Szerintünk olyan személyeknek kell dönteniük a támogatásokról, akiknek van demokratikus felhatalmazásuk, azaz számonkérhetőek. A politikai aktivistacsoportok nem tartoznak ebbe a körbe. Nemcsak hazánkból, más országokból is tucatnyi példát tudunk hozni arra, hogyan próbálnak mégis beavatkozni a belügyekbe. Soros az idézett interjúban teljes nyíltsággal beszélt arról, hogy így tettek Ukrajnában vagy a Brexit esetében. Ezt ő politikai filantrópiának hívja, csakhogy ez nem az, ez nyílt beavatkozás. Ezt nem szabad hagyni.

- Egyéb szempontok miatt is konfliktus tárgya az uniós büdzsé, Orbán Viktor nemrég Prágában beszélt arról, hogy igazságos költségvetést akarunk. Van erre esély?

- Ahogy említettem, ez egy nagy vita lesz, ám jó hír, hogy jól szervezett a táborunk, a visegrádi együttműködésre lehet alapozni, ahogy a Kohézió barátai nevű csoportra is. Szembe kell nézni ugyanakkor azzal, hogy a britek kilépésével kisebb lesz a közös kassza, s egyértelmű törekvés látszik arra, hogy ebből kevesebb jusson az új tagországoknak, vagyis nekünk. Ez már önmagában nem fair. Külön probléma a visszatérítések rendszere, ami csak fokozza a kuszaságot, illetve jól látható, olyan programokra akarnak nagyobb hangsúlyt helyezni például az agrárforrások rovására, amiknek adott esetben kilencvenöt százaléka ment vissza a régi tagállamokba. Egyébként is érdemes arról beszélni, hogy az ide érkező uniós források jelentős része áramlik vissza Nyugatra a megrendeléseken keresztül. Egyensúlyt és igaz­ságosságot szeretnénk érvényesíteni az uniós költségvetésben.

- Komoly viták zajlanak a formálódó Euró­pai Bizottság körül is, úgy néz ki, Várhelyi Olivér megkapta a bővítési és szomszédságpolitikai portfóliót. Csakhogy Macron a minapi vétójával lényegében megakadályozta a további bővítést. Mire megy így ezzel a területtel a magyar jelölt?

- Felkészült és harcedzett diplomatáról, kiváló szakemberről van szó, aki még az európai parlamenti meghallgatások előtt áll. De szerintem venni fogja az akadályt. Ugyanakkor azt, hogy Gyurcsányné és ellenzéki társai abban látják politikájuk lényegét, hogy lehetőség szerint elgáncsolják a magyar jelölteket a különböző uniós intézményekben, példátlannak tartom. Máshol is vannak belpolitikai viták, de ilyesmiről még nem hallottam. Ami pedig a franciákat illeti: szerintünk ettől függetlenül a bővítés az Európai Unió elemi érdeke, és úgy gondolom, hogy a leendő biztos is ezen meggyőződés mentén jár majd el. Ebben nyilvánvalóan az uniós állam- és kormányfőknek is van, illetve lesz szavuk, ám a törekvésünket nem szabad feladni. Tevékenyen részt veszünk az Európa jövőjéről szóló vitákban és döntésekben.


Link




























 
 
0 komment , kategória:  Média  
Major Gabriella versei
  2019-11-10 22:00:00, vasárnap
 
 







MAJOR GABRIELLA VERSEI


Major Gabriella Tollászkodás (Kis játék betűkkel) címmel ez év tavaszán verseskötetet adott közre,
írásaira - a fülszövegben - mégsem vállalja a “vers" műfajt, mondván, azt meghagyja a költőknek. Mitől lesz költő valaki? És miben látja önmagát másnak, mint a költőket? A választ az alábbi interjúban adja meg a szerző:


A téma az utcán hever... vagy csak heverészik

Link



Versei

Link


Link








ÁPRILISI KÉPESLAP


Üdvözlégy természet!
Most kezdte színeidet
a tavasz újjá festeni
A fák üstökét eső fésüli
Zsendülő pázsitot borzol
és virágruhákban táncol
a szél s szökken felhők fodrára
kéklő hegyek ormára
Illatrajt repít a méhdongás
A harmat gyöngy, napsugárcsillanás
Zizegő sásban madárfészek
s szárnyakat bontó rebbenések
Árad a fény reggelente
aranyló híd víztükörre
Világra tárulnak az ablakok
A zsongó lelkek pici harangok
Könnyíts a szíveden s emeld az égig fel
A hithez - hinni a jót - ott mindegy mennyire kell
akarni vagy elengedni azt, ami nincs
ha a remény tünékeny, elásott, csalóka kincs
mert mégis mindig valahol
valaki új dalt dalol
és új élet fakad a rügyező ágakon
Üdv hát neked is, üdvözlégy barátom!










BEL CANTO


Víz alá nem bújhatok
tó tükréből arcod nézne
Virággá nem válhatok
a szél rólad mesélne

Hold mögé rejtőznék
látnám, mikor alszol
Hegyi ösvény lehetnék
de minden út hozzád hajszol

S ha ott lennék, bevallanám
nem félnék, hogy nem vártál rám
Mert nem véd semmi, nincs kegyelem:
Ki s be sétálhatsz az életemen







A BOLDOGSÁGMORZSÁK


A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.










BOHÓC AZ ESŐBEN
(Dezilluzionálás)


Már nem lázadok
Álmos vagyok
pedig álmodni akartam
A hétköznapok hálójában
altasd el a lelked

Ezer éve esik
a kérges föld pedig
részvétlen issza be az esőt
az ezeréves esőt
A hétköznapok hálójában
altasd el a lelked

Forrásom kiapadt
virágom elhervadt
s zenék lepkeszárnya


lantom elveszett
A hétköznapok hálójában
altasd el a lelked

Az emlékek üveggömbjében
szélfútta dűnék
ázott földem sivatag
szavam is elakad
nem kell senkinek
De a hétköznapok hálójában
a titkot még keresem
Lélektől lélekig az utat
míg egy darab ég és a Nap
újra rám mosolyog







CAPUCCINO PRALINÉ

Emlékszel? A felnőttek kávéja mellől
a kockacukrot mindig elkunyiztuk, de egyből
fel se tűnt, hogy kis hasáb és nem is kocka
A fehér papírból szépen kicsomagolva
egy pillanatra a tetejét kávéba mártottuk
s a keserédestől is boldogan fintorogtunk
Összesen együtt sem lehettünk még tíz évesek
Az első kávéd mikor ittad? Erről sosem kérdeztelek
Utoljára mind a Kisvirág teraszán
kávéztunk együtt, tán sör és fagyi után
A capuccinós praliné, az ajándékotok
a milánói fémdobozból rég elfogyott
Semmit sem fogok tenni soha bele
Ha kinyitom, így is emlékekkel van tele.







CSAPDA


Régóta vártam tőle a valamit
és dédelgettem a hozzá fűződő
öncsalásaim
Már majdnem sikerült
magamhoz szelidíteni
elvadult hiányát
amikor megpillantottam, ahogy
a levegőben lógó hátha-remények tükrén
szétfolyó perceimet pimaszul
nevetve zsebre vágják az ábrándok
A vele való találkozások
véletlen csapdájának ábrándjai
A csapdáéi, amiből szabadulnom kell
csak mert a bűvkörébe akar vonni
és mert csaknem késő a józanság
Tilos tehát várnom tőle a valamit.
Különben is, mióta vártam
nem fürkésztem már az eget sem!
Pedig milyen jó néha
hosszú madárrajok röptén
eltűnődni és...
tűnődni... hogy...
vajon ő szereti-e nézni
a fodrozódó felhőket?







ENIGMA GRAFOMANICA ATAVISTICA
(oda=vissza)

Mottó: ,,...a jelentés nem fontos - az fontos, hogy
milyen zenével, milyen módon szól, amit mondunk"
(Jorge Luis Borges: A költői mesterség)


nojav za rebmeső e-ttetehel
ika za ősle tesrev atrí el?
s nojav nagyoh ettetjer le enneb
a tomallad s a tsumtir erregysze?
tim, tréim, kenik se lőrim trí
s rokim atlálat lef a triem ír?
s e-kétteresz gyav tnim taragobadocs
kétzén s men ketzén ik előleb takos?
s nebéklel a gyávcseb gyav a ttozlút tazála
e-ttotahtrá a sizéop kanájáinómrah?
s e-ttetmeret takavasz jú arkatu evröt
gyav abiaros aidákrÁ tájóizív ettősz?
s za a inadjah rotszápekcsek e-ttotahlodnog dár
ah togallics ttezén gyav sederzevé táf?
e-atraka innezü, gyoh za sra aciteop im negyél
s gyoh a molatrat s amrof nagyoh men tnor a negegyél?

(Megfejtés:
vajon az ősember lehetett-e
aki az első verset írta le?
s vajon hogyan rejtette el benne
a dallamot s a ritmust egyszerre?
mit, miért, kinek s miről írt
s mikor találta fel a rímeit?
s szerették-e vagy mint csodabogarat
nézték s nem néztek ki belőle sokat?
s lelkében a becsvágy vagy a túlzott alázat
árthatott-e a poézis harmóniájának?
s teremtett-e szavakat új utakra törve
vagy soraiba Árkádia vízióját szőtte?
s az a hajdani kecskepásztor gondolhatott-e rád
ha csillagot nézett vagy évezredes fát?
akarta-e üzenni, hogy az ars poetica mi légyen
s hogy a tartalom s forma hogyan nem ront a lényegen?







FÉNYÉVNYIRE


Ahol felhőkön táncoltam
Istenek jártak bocskorban
Tenyeremből ettek a madarak
és szótlan világok szólaltak

És sajgó szívvel születtem
Balzsamban hiába fürödtem
S hogy korlátaim legyőzzem
fényévnyire van innen







FÉNNYÉ


Jelentéktelen, hogy milyen jelentéstelen,
ahogy törlöm a port rendszeresen
a lakásban a bútorokról,
de megáll a kezem közben olykor,
ahogy sóhajtva, időről időre
az a másik, a kozmikus por jut eszembe
Hogy templom és test végül rommá lesz
s az idő a malmában csillagporrá tesz
Porrá lett romtemplomtesteitekre is emlékezek
és hogy a romtemplom kertjében ima emléke rezeg
S az emlékek szembe fordított tükrei termében
csak a csöndbe kiáltva születő kérdésem
visszhangzik: Ti magatok hova? Hát hová tűntetek?
És ott, ahol vagytok, a szóteremtés jogán kinek
mesélitek, hogy egykor mi tette széppé az életetek?
De kattan az óra a párkányon s az idő, a jó molnár
port hint oda is - megcsillan rajta egy fénysugár
és mosolyog, mert ő sosem porosodik
csak ragyogva mesél azokról, akik
a fénybe lépve fénnyé váltak maguk is.







FIUMEI ÚT


Fiumei út. Sírkert. Pontosan öt éve ezen a helyen szórták szét szegény apám hamvait. Az óriási platánfák szigorúan hajlongtak a kánikulai szélben, ahogy sétáltam alattuk. Messze előttem egy magas, vékony öregúr lépkedett öltönyében a nagy meleggel mit sem törődvén. Irigykedve néztem, ahogy szorgalmasan szedte hosszú lábait, termetét nem csorbították meg az idő fogai, s egyértelműnek hatott, hogy siet valahová. Jó magam helyet adtam a bámészkodásnak, jól esett, hogy végre nem kell sietnem sehová és élvezhetem a fák adta árnyék előnyeit. A szobrokat néztem, melyek már sok-sok évtized óta őrzik az alant meghúzódó valaha élő lelkek mindmegannyi emlékeit, s hogy közelebbről is megnézzem őket felléptem a hozzájuk vezető négy darab öreg lépcsőfokon. -"Elnézést kérek!"
Hallottam mögöttem az érdes hangot. Hátra fordultam, a kedves öregúr nézett fel rám kérően a lépcsők aljáról. Vékony, csontos arcát sütötte a nap, s fején fehér gyér haja csillogott a nap fényében.
- "Elnézést! Megtudja nekem mondani merre kell mennem a szóró parcellák felé?"
Továbbra is nézett rám a mielőbbi válaszra várva, mert szemmel láthatólag még mindig nagyon sietett.
- "Persze! Én is arra tartok." - Válaszoltam és lementem a lépcsőkön hozzá.
Ezután már együtt folytattuk utunkat - melynek célja egy volt- egy kicsit felgyorsítva lépéseinket.
- " Búcsúztatásra megy?" - Kérdeztem őt.
_ "Igen. Barátom búcsúztatására jöttem. Nyolcvan évig voltunk barátok. Még a gimnáziumban ismertük meg egymást. Aztán együtt katonáskodtunk a háborúban, majd együtt voltunk hadifogságban. És most itt van. Ő is elment. Egyedül maradtam, pedig nyolcan voltunk így barátok, de már mind eltávozott az élők soraiból."
Azután egy kis szünetet tartott. Én némán haladtam mellette. Ezután folytatta.
- " Manapság már nincsenek holtig tartó barátságok. A fiaim is elmentek az iskolából és mindenki ment a maga útján." - Legyintett a kezével. - ,, Ez már nem az a világ!"
Próbáltam neki valami okosat mondani: - ,,Talán azért, mert manapság az emberek nem élnek át együtt nehéz napokat, nincs, ami összetartsa őket, mert hát a közös gond összetartó erő lehet." A bácsi folytatta gondolatmenetét: - ,,Pedig nagyszerű dolog a barátság! Az igaz barátság! Semmi nem pótolhatja...", s további gondolatai már csak fejében éltek, nem mondott többet. Csendben mentünk egymás mellett, mintha már régóta ismertük volna egymást. Csak pár perc volt, s én úgy éreztem, mintha ismerném ezt a drága kis embert, pedig csak egy kis részletét mesélte el óriási életének! Nagy szimpátiát éreztem felé, talán azért, mert mindketten hasonlóan éreztünk azokban a pillanatokban. Gyászoltunk valakit, aki része volt életünknek, létünknek. Akit nagyon szerettünk és aki nagyon-nagyon hiányzik nekünk. Rokonlelkek lettünk pár röpke percre. A kis öregúr valószínű, hogy kilencvenes éveinek javában tartott már, mégis sugárzott belőle fiatalsága. Benne volt gyermekkora, fiatalsága és benne volt életének nehézségei és benne volt boldogsága! - ,,Örültem, hogy találkozhattam önnel! A maga segítsége nélkül nem találtam volna ide! Köszönöm és az Isten áldja kedves!" Láttam, hogy mire odaért, már hozták ki a ravatalból az urnát. Én is lassan odaértem a vázákkal teli kis helyhez. Ott volt apámé is. Meggyújtottam a kis mécsest, miközben kissé távolabb felcsendült Móczárt zenéje, s megsercentek a fúvóka csövei majd hírtelen magasba tört belőlük a víz. A víz, amely a kedves barát hamvait szórta szét, hogy aztán elnyelje a föld örökre. Apámra emlékeztem. Pontosan öt éve már, hogy őt is elnyelte a puha föld... Az öregúr jól mondta. Nincsenek már holtig tartó barátságok. Mi is az az igaz barátság? Talán az, amikor csendben ülünk egymás mellett, s mégis tudjuk a másik gondolatát. Érezzük, hogy ő mit érez és ha hosszú ideig egymástól távol kell lennünk, akkor is velünk van, bennünk él. És ha bajban vagyunk vagy bánatunk van, meghallgat minket, de nem ad tanácsot, mert tudja, hogy bennünk van a megoldás. Csak meghallgat minket, mert azt is tudja, hogy a puszta jelenléte is segítség. Aki akár nyolcvan évig is velünk van és aki még a temetésünkre is eljön, hogy elbúcsúzhasson tőlünk, dacolva a korral, dacolva a forrósággal, gyorsan szedve öreg lábait, melyek már annyi utat megjártak! Igen ez az igazi barát.
Úgy gondolom, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a nagyszerű találkozást! Igen, számomra nagyszerű volt, mert újra tanultam valamit. Annyi mindenért nyavalygunk ebben a rövidke kis életünkben! Annyi mindennel nem vagyunk megelégedve! De már tudom, hogy nincsenek véletlenek! Azt hallottam, hogy Korfu szigetén az emberek jelképe a kormány nélküli hajó. Úgy tartják, hogy hagyni kell, hogy oda sodorjon az élet, ahová ő akarja, mert az élet tudja, hogy mit akar, mert mindennek oka van. Hát hagyjuk hadd' sodorjon minket. Talán már nem is nagyon fáj!
Az Isten áldjon meg benneteket!







IDŐSZÁMÍTÁSUNK SZERINT


csillagidőben ketyeg a világóra
tudunk már olvasni, írni szinte mind
ha ritkán még könyvből, s kézzel papírra
áramszünet lehet vagy ünnep megint

az ár-érték és előny-kockázat aránya
de nem az aranymetszés szabálya szerint
szájról szájra terjed a joghurtkultúra
s az idő mértékkel szavatol a lejáratig

az emberi faj műfaj vagy igazi, mondd
az élet álom vagy az álomélet is lom
ilyeneket fecseg az elme, ha hagyom
s közben szép csendben elszomorodom

másfelé máshogyan kellene figyelni
az útvonaltervezőben hiába guglizgatom
lélektől lélekig az utat remélni meglelni
térkép és számítás nélkül van ideje nagyon







ILLANÁS


Este kibomlik a jelen
Benne készülődésekkel teli sejtelem
holnapmagzat születőfélben
Álmom tenyerén
időzsonglőr egyensúlyban
a holdezüst fény
s a kelő Nap gömbvöröse játszik
Égmagas hágó mögött lengő
éjtengerből már kilátszik
a hegymagasig emelkedő
partra lépő reggel
Tudatkút tükrözi még egyszer
a tűnő valóságot
Víztükrén csobban az ébredés
s szétfutó körei hintik szét
a felszínre vetült máshoni világot







KEZEK


Amikor nem foghatom majd a kezed
Az istenek szeretete legyen veled
Ha súlyos percek árnya körbelopakodna
Védtelenül talált lelked körül ólálkodva
Bénult reményed emésztve
Ne fogjon el örvénye mélye

Amikor nem foghatod majd a kezem
Az isteni szeretet legyen velem
Félelmem görcse kegyelemben szűnjön meg
S ha pislákoló kicsi gyertyám feldereng
Vesszen tekintetem az ő mélyébe
Ne bántson a sötét rám roskadó gyötrelme

Amikor nem foghatom majd a kezük
Az egek szeretete legyen velük
Hogy tudván tudják és emlékezzenek:
nincsenek egyedül, míg mellettük nem lehetek
Ó, mindig így legyen
A félelem sose kísértsen senkit sem

Amikor nem foghatják majd a kezünk
A szeretet legyen velünk s bennünk
Ha kicsi és szomorú a lelkünk
S ha porba rogytunk, felkelhessünk

Óvó kezek, oltalmazók
Kéznek kezet nyújtók
Sohase feledhessük
Éltetve élni az életünk
KÖSZÖNET

Mert elbújt az árnyék a fényében
s a visszhangok zajló tükrében
egyszer szembenéztél velem

Mert szavak szövetén szűri át
Egy sosemvolt világ rajzolatát
S tán varázsa éri el a titkok ujját

Mert lassan tér és idő nélkül
Megérint és megkönnebbül
A végtelen véreddé pezsdül

Mert színesre festi a színtelent
S ha játéka felhőként visszacseng
Oltárt épít várából a csend

Mert vannak, akik érzik még
hol szárnyatlan szárnyal az ég
Mi az, mi összeköt, ha semmi a kötelék







KÉPZELET


Gyönyörű, ahogy az ablakomon besüt a nap. Innen bentről olyan, mint ha már igazán itt lenne a tavasz. Behúztam a sötétítő függönyt, mert szinte már vakított a fény. Így már sokkal jobb.
Elképzelem, hogy odakint zöld rügyekben pompáznak a magas karcsú nyárfák kertem végében. Langyos szellő hintáztatja a patak partján hajladozó szomorú fűzeket. A gyors sodrású vízen letört korhadt faágak úsznak mint sebesebben. Messzebb réti virágok járják táncukat a tavaszi napsugárban megfürdő mezőn. A magasban pacsirták éneke zeng. Képzeletben kisétálok. Elhaladok a nyárfák mellett, göcsörtös köveken egyensúlyozva átkelek a nem túl széles, de nem is keskeny gyors sodrású patakon. Felfrissülök a lágy szellő simogatásától és a tiszta víz hűs illatától. A tarka mezőre kiérvén hanyatt fekszem a színes virágok közé és a kék eget kémlelem. Felettem fehér gyapjas bárányokként úsznak tovább a felhők. A pacsirták most is vígan kergetőznek, mintha nekem adnának elő színdarabot. Szeretem őket hallgatni. Behunyom a szemem, úgy élvezem tovább éneküket. Hasamra fordulok. Előttem nevet felém a kék színű bogáncs. Mellette búzavirág áll magányában. Vajon hogy került ide, hol búza sincs? Tűnődöm el. Talán eltévedt szegény.
Jól érzem magam. Valahogy nem kívánkozom haza menni. De mégis indulnom kell. A nap már a horizontot súrolja. Felállok. Még egyszer körülnézek és magamba szívom mélyen a levegőt. Visszafelé jobb lábammal sikerül belecsúsznom a patakba. Nem esem el. Bal lábam még a kövön tartom. Lassan visszanyerem egyensúlyomat. Érzem lábamon a víz frissességét. A szomorú füzek levelei erősebben sisteregnek a szélben. Megállok az egyik égbe meredő nyárfa mellett. Felnézek rá. Szinte már nem is látni a végét, olyan magas. Eszembe jutott gyerekkorom, mikor még könnyedén másztam fel rá. A végén már egészen elvékonyodtak hajlékony ágai, ahol görcsösen kapaszkodtam, lábamnak biztonságos támaszt keresve. Gyermektestem alatt is erősen kilengett a szélben, de jó volt. Egyszerre félelmetes és mámorító.
Miért ne ? Megpróbálhatnám most is ! Kinyújtottam kezem. Megfogtam a legközelebbi ágat. Lábam ösztönösen lépett felfelé. Első ág. Itt megállok. Hülyeség! Mit akarok én! Leugrom. Halk puffanással huppanok le a kissé sárgás fűbe.
Képzeletem visszasétál íróasztalomhoz. Visszaül székemre. Újra az előttem lévő ablakot figyelem. A függönyök még mindig behúzva. Már így is marad. Kint már besötétedett. Felkapcsolom a kis villanyt, kihúzom a klaviatúrát. Valamit kellene már végre írni. Ujjaimat a billentyűzetre helyezem...







KÖRFORGÁS


Lassú álom ereszkedik le a tájra
Beleburkolózik az őszi melankóliába
De mindent betakaró jótékony palást:
A korai tél hava oldja az elmúlást
Tócsák jegének foglya sok színes falevél
Mind az eljövő zsendülő tavaszról regél
S őrzi a nyár megannyi érlelő igézetét
Mint éjek éjében derengő fény az élet jelét







KUPLÉ


Segíts kinevetni magam
amiért kissé belehaltam
abba, hogy kőszived van
és a te kőszived sem enyém

Segíts nevetni nekem
míg észre nem veszem
hogy minden igyekezetem
neked csak levegő

Segíts nevetni nagyon
mert ma még csak hinni sem tudom
hogy feledni fogom egy napon
az érzést mi neked túl zsenáns

Segít míg nevetni tudok
és vég nélkül ragozgatok
míg bele nem fáradok
ebbe a széphistóriába










LABIRINTUS


Meghátrál a sötét, de félelme bekormoz
Ma csak lefelé liftezek
Olykor felizzó gondolatláva
önti el rámzúdúlt érzelmeimet
Rendezem kelléktáram:
mosoly, bizakodás, nyugalom
Nyitott tenyeremből a mélabút
Szélnek eresztve szétfújom
Ablakon benéző sugárkéve
Fényében elszórt csillagok
Fonalát gombolyítva
kell feljönnöm gyalog
Lépésről lépésre
lehet csak haladnom
De biztos: a kivezető út







LOCSPOCS


A nyár előlünk részvétlen szökött
Ősz lopakodik már a kertek között
Egyhangú ütemét eső kántálja
Ablakok üvegén orrocskák párája
Nap szórta bőkezűn fényét ránk nem is rég
Révedezni vissza volna jó kicsit még
Szemek tükrében átázott levelek
Elárvult utakon fakón ha hevernek
Kontúrok nélküli halvány akvarell
Vászna tétován szétcsorgó színre lel
Kedvünk levert: most csak veszekedne
Tócsákban szürke az ég kisírt szeme







LOMBOZÓ


Levélről levélre ugrálnak, fészkelődnek
a csillámló délelőtti fények s mintha zenélnének
csilingelnek a rezgő nyárfalombokon
Vagy csak az ágak integetnek? Nem is tudom

Néhány levél cikk-cakkban lecsúzdáz
megpördül vagy a gyepselyemre vitorláz
Puhán ér földet és nyújtózva elterül
Most megpihen minden érzés ott legbelül

Pár madár még átsuhan a felhőtlen égkéken
Röptüket fonálra nem fűzi végtelen
Semmi sem történik most valójában
a nagyon-hétfő-vanság hangulatában

Pedig méterben nincs köztük mérhető távolság!
A hétköznapiságnak fityiszt mutat a valóság.







LOMTALANÍTÁS
("Gondolj egy súlyra,
melyet letehettél
és lélegezz mélyet")


Kidobja a lomokat, az összeset kiszórja hát
Praktikus lesz az élet, egyszerű lett a világ
Kihajítja a kereteket mind valahára
Sorsa összetört képeit is kicsivel utána

Ma tör ki utoljár a múlt vulkánja
A halott leveleket is a tűzbe dobálja
Elhamvad, ami az emlékekre tapadt
vágy- és érzésmúmiákból még itt ragadt

Kirámolja a lelkéből a flancot, a homályt
mindent, mit látni se bírt, ami útjában állt
A másoknak s magának megfelelés görcsét
A sok lom idegeneké lehet vagy szemét

Csak a tükör, a jó öreg - kancsal a foncsora -
áll némán a sarokban, nem vihetik sehova
Ha egészen belenéz, a tükör vallomása
szelíden tereli figyelmét a valóságra







MAJD HA ÚJRA KICSI LESZEL
(gyermekvers)


Majd ha újra kicsi leszel
Gyere mindig hozzám el
És nekem te minden óriásnál
kedvesebb és nagyobb leszel

Mint kicsi tó, ha néz az égre, figyelnélek
Csupa játékból visszatükröznélek
Te lennél sugaras Napom
Csak igaziból szeretnélek

Örülj velem, bolondozzunk
Bolondulva bohóckodjunk
Álló nap és álló éjjel
önfeledten viháncoljunk

Figyelj rám, hogy megérthess
hogy a sárkányról mesélhess
és engedjem, hogy levágni
a hetedik fejét segíthess

Van nálam egy birodalom
Veled sokszor megláttatom
Ott te nemcsak vendég leszel
Tiéd minden varázslatom

Egyszercsak megismerheted
a koboldokat s tündéreket
és a szemükkel megpillanthatod
a titkaimat s a kincseimet

A hátizsákod bal zsebében
hozhatsz egy pogácsát nekem
Hamubansült madárláttát
s abból jóllakunk mindketten

Ha lázam nagy vagy elesek csak tedd
a homlokomra a gyógyító kezedet
hogy egy szempillantás alatt
gyógyulhassak meg

S ha indulsz, majd és kérlelnem kell
ne hagyj itt és ne menj még el
te csak nevettess meg
hogy megbírkózzunk a könnyeinkkel

S ha majd sokszor újra kicsi leszel
észrevétlen növünk együtt fel
S egymásnak örökbe adott barátságunk
mi már sohasem veszíthetjük el










MANDALA


MANDALA Két lábbal a f ö l d ö n
lehess m i n d i g a szívednél
ha f e j j e l fel legekbe m é s z
Helyzeténél fogva n é z n i
m i n d i g a szívednél
akkor is ha megáll az ész
Egyrészt adni másrészt kapni
m i n d i g a s z í v e d n é l
látszik meg az e g é s z
Út bármilyen ö s v é n y r ő l
m i n d i g a szívednél
lesz kapukon átjutni
k é s z







MESE


Emlékek sorjáztak elő és alig fértek
Lökdösődve özönlöttek
Egymás sarkára léptek, lázongtak
Már kiabáltak és vallatóra fogtak
Amikor hirtelen elgurult egy tintafolt az este
s a képzelet ujjával az égre festette:
Kiderül... talán... holnap
S a sejtelem halványkék fénybe vonta a holdat







MÉGIS


Jó lenne szférikus zenékké könnyülni
Az áhitat csendjében fénnyé tisztulni
Csillagvilágok végtelenjén keresztül suhanni
és visszajönni
Eléd állni
Sokat látott, messziről jött zarándokként
elmondani mégis az ostobaságaimat
Hogy planétádon, hol virágmezők igéznek
és roppant tengerek tükröznek égszínkéket
Hol sivatagi nyár szele borzongat
és szentivánéj az élet
Elmondani mégis, hogy mennyire bánom,
hogy planétádon csak árny vagyok







MOZAIK


Szigorodó világban
a lélek vöröslő sebei
tépett rózsafejek
hófehér izzásban
S a nyugalom partjain
szerteszét heverő
álmaink küszöbét
átlépni elfelejtjük
és alig reméljük
hogy eljön valaki
tört arcunk tükrét
összerakni







NAPÓRA


Éjszaka - amit kimeszelt
Hajnal - amire ráköszönt
Álom - amit zárójelbe tett
Reggel - amit felébresztett
Világ - amire ablakot nyitott
Lépés - amibe belebújt
Szerep - amit magára öltött
Türelem - amit kivárt
Út - amin sietett
Este - amit az idő elhozott
Gondolat - amit a csend mesélt
Rejtekajtó - amin bekopogott
Varázs - a titkok ujját elérő
Rajzolat - egy sosemvolt világé
Érzés - ami rátalált
Emlék - amit a múlt tükre mutat







NAVIGÁLÁS


Hajóm, ha vízre bocsáthatom
S tajtékos ég alatt fogom
vitorláiba a borzas vad szelet
S ha szabad akarok lenni: szabad lehetek

De kincseket hiába gyűjthetnék sok csodában
Kedvemre hiába bolyghatnék világokat
Míg partodat nem lelném: maradnék boldogtalan
Mert iránytűm mindig csak feléd mutat










NEM VERS


Nem vers, amit hozzád nem írok
Nem élet, amit veled nem élek
Nem titok, amit miattad nem titkolok
Nem válasz, amire tőled nem várok

Nem hír, amit rólad nem hallok
Nem remény, mit tőled nem remélek
Nem álom, amit nem veled álmodok
Nem fáj, ha nem rád gondolok

Nem könny, amit érted nem ejtek
Nem szó, amit hozzád nem szólok
Nem érzés, mit miattad nem érzek
Nem igaz, hogy ennyire nem kérlek







OPTIKA (A.-NAK)


Ember vagyok, ez bármit is jelentsen
Nem emlékszem, hogyan lett életem
Ki adta ezt a színes, gyereki játékot,
ezt a kívülem-mint-bennem tükörvilágot?

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem
mi a tükörkép forrása ezen a vidéken?
Ki vetíti a képeket összes lencsémen:
szellememen, lelkemen és testemen?

Mitől milyen elem fél és milyen szer etet?
Mitől milyen szinten ismerem az egészet?
Mag, magasság, magam legmélyebb ereje
Magamhoz veszem, hogy jól bánjak, ne félve vele

Hogy ringassa, zenélje békességem,
érezzem, formáljam és életre vigyem,
megleljem a csendjét, hogy onnan mondhassam
a szót, mi azért enyém, hogy továbbadjam.

Mert ember vagyok. Ha tetszik, ha nem.
Semmilyen más lény sem veheti át a helyem.







ÖRÖMÉNEK
(Édesapám(é)nak)


Amikor az apák főznek
minek a szakácskönyvnek a mérleg
Nem kell, hogy értsed
csak ha lélekben úgyis gyermek
vagy
Amikor az apák főznek
az csupa füttyszó könnyed örömének
Nem kell, hogy értsed
csak ha lélekben újra gyermek
vagy
Amikor az apák főznek
sosem volt - sosem lesz az étked
Nem kell, hogy értsed
csak ha lélekben mindig gyermek
vagy
Amikor az apák főznek
akkor csak figyelj és érzed:
lélekben örökre felemelked







ŐSZ


Megöregedtem. Kinyitom a szemem. Körülöttem sötétség. Még csak nem is pirkad odakint. Mindig így van ez már egy jó ideje. Ujjaimat próbálom mozdítani, de a köszvény nem engedi. Lábaimat mozgatom, hogy jusson bele egy kis vér. Pedig fel kell kelnem. Nem fekhetem végig a napot. Különben sem tudnék már tovább ágyban maradni. Valahogy feltápászkodom. Az első utam az ablakhoz vezet. Elhúzom a sötétítő függönyt. Szemben a domb tetején a templom áll büszkén. Látványa megnyugtat, s kicsit erőt veszek magamon. Odakint a szürke táj ködbe burkolódzik, mintha el akarná titkolni, hogy elmúlt a nyár. De sajnos elmúlt. Szomorúan veszem tudomásul, hogy nem csak az én időmben jött el az ősz. Újra kinézek az ablakon. Végre lassan pirkad. Nekikészülök reggeli sétámhoz. Szeretem a kora reggeli levegő ízét.
Felkelő nap sugarai sírva törik át a nyirkos levegő ködfüggönyét. Lábaimban úgy oldódik a feszültség, mint őszi reggelben a pára. A nap langyos melege már érződik. Testem, lelkem melegíti. Leülök a park egyetlen padjára. Egyedül vagyok. Magányomat feloldja az ébredező madarak hangja. A fecskék már elrepültek. Nem olyan rég még vígan csiviteltek fejem fölött. Mára már üresen áll fészkük. Most varjak károgása jelzi a közeledő telet. Kabátomat összehúzom magamon. Gallérját felhajtom. A nap már jóval a horizont fölött jár. Szemben a templom órája kondít egy rövidet, s válaszul tornyán csillan a nap aranysárga fénye. Platánok ágai hajlongnak felettem. Levelei aranyló sárgán integetnek a szélnek, mintha azt kiáltaná mind: ,,Itt vagyok! Engem is vigyél el te szél. Én is úgy szeretnék repülni, mint társaim". És vannak, akik maradnának örökre. Én is így vagyok. Néha repülnék az ég felé, hátha ott szebb napok várnak rám. Hátha arra könnyebb az élet. Hátha újra erős leszek, úgy, mint rég. Néha pedig maradnék. Maradnék itt, ezen a helyen. Remélve, újra visszatérnek a percek. Nézem a hulló leveleket, hogyan kapja fel őket a szél, hogy aztán a földön végződjön útjuk. Minden lehullott levél egy perc az életemből. Magasba nyúló ágak felé emelem fejem. Egyre kevesebb levél van már rajta. Szépen lassan elfogynak, mint életem pillanatai. De a múlt emlékei velem vannak. Úgy őrzöm őket, mint a körülöttem lévő öreg fák törzsei a nyár ízét. Emlékek. Már csak azok maradtak nekem. Szeretném megosztani őket valakivel, de nincsenek. Egyedül maradtam. Nem úgy, mint ezek a gyönyörű fák és bokrok, amelyek a parkban gyönyörű színekben pompáznak. Mert az ősznek is vannak színei. Én is várom az elmúlást, mint az idő is várja a megújulást. Hiszen az elmúlás egyben megújulás is.
Szeretném ezt az életet itt hagyni. Elfáradtam. Úgy hiszem, vár rám egy új lét. Szeretnék újjá születni az őszben, ahogy a királylepke, mikor kibújik régi valójából gyönyörű pillangóként, hogy tovább szállhasson napsütötte otthonába. De addig nagyon hosszú utat kell megjárnia. Én is így tettem. Megjártam már a magam útját.
Behunyom a szemem. Jó így itt ülni a parkban egy padon. Érzem az ősz ízeit. Fejemet a langyos napsugár végigsimogatja. Már nem jutnak eszembe szavak. Hirtelen nagy lett a csend. Szememre, mintha az ősz súlyos leplet húzott volna. Nem tudom felnyitni. És a szavak?
Megfulladtak a csendben.







PÁRBESZÉD


- Milyen tiszta és csillagos az ég!
- Sosem volt ilyen talán még
- Ködbe bújt a telihold
- És hófelhőfátylat hord
- A Vénusz fényes, mint a Nap
- Ha kivárod, reggelre elszalad
- A Fiastyúk helyén tűnékeny gyertyafény
- Messziről pislákoló elhagyott remény
- A Tejúton vakító olajmécsesek
- Keresd a kisbolygót: a B612-eset
- A lábam elé hullócsillag esett
- Ne taposs el minden boldogságmorzsahegyet!







SZERENÁD 1598-ból


Nézlek s e rejtelem mindent eltemet
Táncoló tűzmadár perzseli lelkemet
Leigáz s fogva tart: a szenvedély vasmarok
Oldozz fel, csitítsd el: menekülni nem tudok

Rég letűnt szerelmek rólad zengenek
Nem én akartam, hogy hozzád űzzenek
Oldozz fel, ringass el és hallgasd a dalomat
Hiszed-e, hogy kettőnknek nem ad más oltalmat?

Oldozz fel, ha téged tükröz tenger cseppje szememben
Ha megszólal az égi lant és engem szólít lelkedben
Oldozz fel és nyújtsd kezed, ha akarod
Oldozz fel, mert felettünk is kihúnynak a csillagok!







SZÜRREALITÁS
(avatásunk margójára)


Fészekmeleg
Kirepülés
Anyagtalan puhaság
Ki nem mondott búcsúszavak
A szomorúság könnyű pelyhei
Szétárad a csönd kézzelfoghatósága
Gótikus magány vár
A múlt tükre homályban
Néha fölsejlő arcok
Vakuvillanásnyi emlékezés
Rejtekajtó mögötti dallamok
torzó mozaikmondatok
Az idő sodrában
Megkülönböztetett szeretet?
A szeretet megkülönböztet







TALÁN


Kellene még
egy-két jólfésült gondolat
Némi könnyed merészség
Egy félmosoly ígérete
Reneszánsz lépcsők visszhangja
Egy zongorafutam

És kellene még
a párába vont hajnali káprázat
A felhőtlen ég
Szélborzolta mezők lélegzete
Talán maga a csoda
hogy tétován végre elmondhassam

Mit sosem mondtam még







TALÁN HOLNAP


Éjszaka osont ki a tópartra. Lassan, óvatosan lépett, hogy a többieket fel ne ébressze. Nagyon nem szerette volna, ha most valaki meghallaná és utána jönne. Szeretett egyedül üldögélni és nézni a tó kékségét, amit még az éjszaka sötétsége sem tompított. Csönd volt. Az égi lámpás bevilágította a látóhatárt, s a tó sima tükrén sárgás sávot húzott, mintha ketté akarta volna szelni a víz felszínét. Nem tudott aludni, mint annyiszor mostanában. Gyötörték az emlékek. Felnézett a holdra. Mikor még együtt sétáltak a tenger homokos partján sokszor beszélgettek arról, hogy ha majd egyszer távol kerülnek egymástól és nem találkozhatnak többé, akkor majd esténként felnéznek a holdra és tudni fogják, hogy éppen akkor, gondolatban együtt vannak. Már régen történt. Nagyon régen. Most is felnézett a sötét égben fényesen ragyogó korongra. Arra gondolt, hogy ha most ő is ott lehetne vele, közel a csillagokhoz és ehhez a fényes bolygóhoz, akkor végre megint boldog lehetne úgy, mint rég. Nagyon hiányzott neki kedvese. Hűvös szél kezdett fújni kissé felborzolva a tó tükrét. Kicsiny hullámok kergetőztek, s futottak egymás után csilingelve megtörve az éjszaka csöndjét. Fázott. Karját összefonta mellkasa előtt. Talán holnap sikerülni fog. Eljön érte és újra kedvese kezét fogva, összebújva, csillagokon lépkedve, a szél vitorlásán ringatózva, pihenve boldogok lehetnek. Így érezte, ahogy a holdat nézte. Szeretett a tóparton ülni és nézni a tó kékségét, amit az éjszaka sötétsége sem tompított. Csönd volt. Az égi lámpás bevilágította a látóhatárt...







TAVASZVÁRÓ


Valami jácintillatú dallamot idéző
felhőtlen tekintetben
kellene már
a korai lombokon átszüremlő
olthatatlan fényeket
viszontlátni
holmi tűnékeny
napéjegyenlőségek helyett







TÁVIRAT


Mióta csak vártalak
és kerestelek s kutattalak
Mióta csak ragyog a Nap
és szelíden int a Hold
és történt minden ami volt
Azóta, mint elnyűtt ruhát
dobnám el a megunt magányt
S a sok cifra, zajos szólamból rég
egy tiszta fohászt hallgatnék
A lelkemből zeng a visszhangja:
Boldogság, gyere már haza!










TÉLI ÁLOM


Minden évben, amikor leesik az első hó, sokszor eszembe jutnak a boldog gyermekévek. Munkából hazafelé menet gyakran megállok a házamhoz közeli szánkózó domb mellett és hosszasan nézem az önfeledten nevető, sikoltozó gyerekeket, ahogyan szánkójukkal siklanak a hófehér tájban. Mintha magamat látnám, gyermekkorom idején.
Akkoriban én is mentem a közeli domboldalra, magam után ócska, de annál erősebb kis szánkómat húzva, amikor leesett az első hó.
Ó, azok a várva várt téli szünetek! Sohasem felejtem, hogy testvéreimmel és a többi gyerekkel hányszor, de hányszor repültünk szánkóinkkal, hogy aztán újra és újra megtegyük felfelé és ismét lefelé az utat. Nem számított a hideg és a fagyos hó égetése kezünkön, amely kötött kesztyűnkön is átütött. Annyira világított a fehér táj körülöttünk, hogy azt sem vettük észre, hogy besötétedett. Szüleink aggódva fogadtak minket, amikor hazaértünk, de nekünk nem számított semmi, hiszen annyira boldogok voltunk. Nagyokat nevettünk, hogy ruháink jéggé dermedve lógtak a szárítókötélen és a kicsiny jégcsapokat számláltuk nadrágszáraink alján. Olyan szép volt, ahogy meg-megcsillantak a lámpafénynél.
Miközben néztem a gyerekeket és szüleiket a szánkózó dombnál, ezek a szép emlékek jutottak eszembe. Ilyenkor sokszor elérzékenyülök.
Kitörlöm szememből az emlékezés könnyeit és lassan elindulok hazafelé.
Bárcsak egyszer még eljuthatnék arra a csodálatos helyre! Amikor karácsonykor összegyűlik a család, gyakran elbeszélgetünk a múltról. Azokról, akik már nem lehetnek köztünk és azokról a dolgokról, amelyek már nem térhetnek vissza többé. De én néha titokban reménykedem, hogy újra ott lehetek azon a dombon, ahol gyerekkoromban oly sokat repülhettem ócska kis szánkómon.
- Ez már csak álmainkban történhet meg!
Mondta bátyám, lezárván a témát minden alkalomkor, amikor szóba jöttek a téli emlékek.
De most az egyszer más hangsúllyal beszélt, és némi cinkos mosoly is megbújt szája szögletében. Gyanús volt nekem! Fölöttébb gyanús.
Ismét csak múlt az idő és szaladtak a szürke hétköznapok.
Közeledett a karácsony és már nagyon vártam a szentestét, a családi összejövetelt. Gyermeki boldogsággal készülődtem az ünnepre. Úgy éreztem, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi.
Szenteste előtti éjjelen álmomban a dombon jártam, mint oly sokszor megesett már velem. Hatalmas pelyhekben hullott a hó és barátaimmal újra repültünk szánkóinkkal a végeláthatatlan időben és térben.
Ajtócsengő riasztott fel álmomból. Hirtelen nem is tudtam hol vagyok. Kint már fényesen csillogott a nap. Ránéztem az órára. Még csak reggel fél nyolcat mutatott. Kissé mérgesen mentem az ablakomhoz, hogy kinézzek rajta ki is lehet ilyenkor a kellemetlen látogató. Nem lehet igaz, hogy szenteste és téli szabadságomnak első napján, mikor végre aludhatnék, valakinek csöngetnie kell! Elhúztam sötétítő függönyt. Nem hittem a szememnek! Az éjszaka lehullott a hó. Az első hó és nem is akármennyi! A házam előtti fenyőfa tűlevelei szinte ki sem látszódtak a nagy fehérségből! Ó milyen szép! Amikor elfordítottam a fejemet, hogy megnézzem ki áll a kapu előtt, nem láttam mást csak egy piros autót és két kötött sapkát. Ki kell mennem ahhoz, hogy láthassam kiket is rejt az a két sapka.
Boldogságom akkor volt nagyobb, amikor megláttam, hogy a fejfedők tulajdonosa nem más, mint a két testvérem.
- Hát ti? - kérdeztem meglepődve, miután betessékeltem őket a jó meleg szobába.
- Jöttünk érted.
Hiába is kérdezősködtem, nem adtak választ. Makacsul hallgattak és ugyanaz a cinkos mosoly bujkált szájuk sarkában, amelyet már egyszer ezelőtt is láttam.
Pár röpke óra múlva már robogtunk is számomra titkos úti célunk felé.
Megint felmerültek a kihagyhatatlan téli emlékek és sokat nevettünk útközben.
Nem hittem a szememnek, amikor észrevettem az ismerős tájat, amelyet hosszú évek óta nem láthattam és lassan már körvonalai a feledés homályába merültek.
- Csak nem...! - kiáltottam fel.
A két testvér, akik már az ötödik x-en is túljártak olyan kacagásban törtek ki, mintha újra azok a fiúk lennének, akik olyan sokat mókáztak gyermekként.
Az autó kereke recsegve állt meg a kásás havon. Nagy lett a csönd.
Amikor kiszálltunk, senki nem tudott megszólalni. Az alkonyat hangjai hallatszottak a szélben. Körülöttünk az ismerős fehér táj. Gyermekkorunk emléke tárult elénk. Hirtelen szaladni kezdtünk. Ott volt a domb még mindig, annyi sok év után is. Állt egymagában és minket várt. Testvéreim visszamentek az autóhoz, csomagtartójából kivettek egy szánkót.
- Ti tényleg le akartok itt csúszni?
- Ez a karácsonyi ajándékunk! Gyere!
Csak ennyit mondtak és nagyokat kiáltva a végtelenbe futni kezdtek a hóban.
Nem kellett kétszer mondaniuk. Mentünk fel a dombra, hogy azután repülhessünk lefelé úgy, mint rég.
Fel és le. Fel és le.
Megint gyermekek voltunk. Újra nevettünk és nevettünk. Nem érdekelt minket a hideg, a fagy és a sötétség.
Újra ott lehettünk a dombon.
Sírva szálltunk be az autóba. Sírtunk és nem is tudtuk, hogy miért.
Talán azért, mert boldogok voltunk, talán azért, mert szomorúak.
De ez már mindegy.
Teljesítették az álmomat. A visszatérő téli álmomat, amely nekik is ugyanúgy vissza-visszatért.
Én úgy hiszem, hogy minden embernek vannak álmai, és az álmokban ott vannak az emlékek is. Emlékek, amelyeket megálmodunk.
Álmodj te is, hogy teljesülhessenek!







A TRÓFEA
(Fortepiano)


Bolyongtunk az erdőn három nap három éjjel
Iszákunkban fogytán már az ital s az étel
Szemünk előtt rejtve nyom nem marad
Negyednapra becserkésszük a vadat

Iszákunkban az étel s ital fogytán már
Egy nemes vad a tisztáson áll és vár
Portyára indult és feszülten figyel
Bennünket érez éles ösztöneivel

Szemünk elől nyom nem maradt rejtve
Prédára mozdul a látcső célkeresztje
Szűkül a pupilla, kéz a hideg fémen
Keselyű árnya mozdul az égen

Becserkésztük a vadat negyednapra
semmi sincs, ami a pillanatot elszalassza
Vaku villan, surranó zaj a légben
A vad örökre ott marad a most készült fényképen.







TUDOM


Persze, hogy tudom, hogy mennyit ér az élet! Miért feltételezed azt rólam, hogy nem tudom? Képzeld, tudom!
Most meg mit kérdezel? Hogy milyen érzés tudni azt, hogy már nem sokáig élek? A lehető legrosszabb kérdés, amit eddigi életemben hallottam. De mégsem! A másik az volt, amikor egyszer megkérdezték tőlem, hogy hol veszítettem el az eszemet. Hát vajon hol? Tudom én azt?
Azt tudni, hogy már nem sokáig élek, az olyan, mintha valaki rengeteg olyan kérdést tenne fel, amelyekre nem lehet felelni. Mert egyszerűen nincs rá felelet.
Ugyanakkor tudom, hogy már nem láthatom sokáig a virágokat, a fákat, a felhőket, a szivárványt, a napot, az esőt, a madarakat repülni az égen. És nem hallhatom a pacsirtát a rét felett, nem hallhatom szeretőm hangját és nem hallhatom a dalt, amely fejemben dúdolva kedvem vidámmá válik. Nem láthatom kedvesem arcát, sugárzó szemét, nem érezhetem édes csókját.
Tudom mit ér az élet! Mindent tudok. Tudom, mint ahogy tudja a patak, hogy merre tart, ahogy tudja a szél, hogy merről érkezik, és ahogy tudja a vihar, hogy meddig tart.
Tudom.







ÚTFÉLEN


Vágyak sodrásában
A veszendőség árnyékában
Szenvedélyek lidércfénye
Mondd, hová vezet?
S hol a hajó, melyet
az ész kormányoz
a nyugalom partjainál
zátonyok helyett
a bölcsesség szigetei
és a szív ligetei felé?
És ki az, ki felszállhat
matróznak
az árbóckosárba?







ÚTRAVALÓ NAGYANYÁMTÓL
(ragrímekkel, banálisan meg nem is)


Szállani kell végre s nem mindig zuhanni,
maradni tudni s nem félve rohanni
Szeretni merni s vállalni életet,
felolvasztani jégcsap szíveket
Fájdalmak ködét szerteoszlatni,
s gyermeki hittel vágyni akarni
újra meg újra játszani igaz játékokat,
viharban állni villámcsapásokat
Falak helyett hidakat keresni,
a lélek dalát mindvégig őrizni
mert boldog az, ki fényt fénytelen szemekbe visszalobbant
s megtört mosolyú arcokra nevetést varázsolhat







ÜNNEP

Fényben megfürödni
Keresztet letenni
Életre lelni s lenni
Szeretetet adni-venni
S az örömet végteleníteni







VESZTESÉG


Kontúrtalan feketére fest mindent
a jeges szirmokban hulló csend
És visszhangtalan üvölt
a süket, a részvétlen, haldokló csönd
Aztán erőtlen lüktet és rám dermed:
Sohasem látlak már többet







ZACC


Nincs mit elszúrniuk együtt
Ez az egész köztük
ugyanis nem szép
és nem felhőtlen
csak egy játék
a pokol tornácán és mégis
jó és néha kifejezetten
súlytalan érzés eljátszani
a gondolattal, hogy a boldogság
borzongató módon csak
egy karnyújtásnyira van...
A boldogság kék madara:
ha rosszul közelítesz
megriad és elrebben
Köszönik, ők nem mernek,
ők nem kérnek
ennyi szentimentalizmust
A kávét is inkább cukor nélkül isszák







ZARÁNDOKLAT


Trágár szavaktól vérzik az este
A mozgólépcsőn, mint óriáskígyó teste
az emberfolyam lávaként felbugyog
A távolban egy hegedűhúr felzokog
Elszökne-szabadulna vele a lélek,
s a réveteg tekintet az égre téved
Kutatja ott is szüntelen a jelet,
a félreérthetetlent, az egyetlenegyet
Mióta ásító barlangjában felébredt
s felébresztette a derengő értelmet,
hogy aztán az űzze, hajszolja egyre,
egy halvány látomás forrását keresve
Azóta lehúnyt szemhéja mögött néha
a fölsejlő szépségről néhány pillanatra
ellebben a rejtélyek tűnékeny fátyla,
s ahogyan egyetlen törékeny kis gyertya
pille lángjával az éjek sötétjét kioltja,
néha felfénylik a látomás világa és útja,
ahol a tévutak pora csak szélfútta partitúra










 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kárpáti Tibor versei
  2019-11-09 21:15:08, szombat
 
 







KÁRPÁTI TIBOR /kobzos/ VERSEI


A rímes, dallamos versek híve vagyok. A csodálatos daloké, melyek képesek az embert mélyre ható szépségük által kiemelni a profán tér-időből.
A mítoszokban megjelenő hősi álomvilág és Weöres Sándor költészete, világlátása vannak rám jelentős hatással. Erősen foglalkoztat az archaikus ember gondolkodásmódja.
Előszeretettel alkalmazok érzéseim kifejezése, önsorsom elemzése során mitológiai ihletésű motívumokat, illetve az aktuális, személyes létérzést az ősálomképek által szándékozom patetikussá és kollektívvé tenni. Kerülöm az olyan szavak használatát, melyek kizárólag saját - deszakralizált - koromra jellemzőek.
Az örök érvényű és érthető versek híve vagyok. A csodálatos daloké, melyek képesek emlékeztetni bennünket arra, hogy kik is vagyunk valójában.

A 2011. évi Ünnepi Könyvhéten megjelent Gyöngyöt az Embernek című kötetem.

(Kárpáti Tibor)











Kárpáti Tibor: GYÖNGYÖT AZ EMBERNEK


valami érzést
gyönyörűt, szépet
valami hangot
valami képet
napfény ecsetje
napsugár húrja
valami újat
valamit újra
valami ősit
valami égit
valami hősit
valami régit
valami földit
valami gyarlót
fagyöngyöt vágó
holdsugár-sarlót

szent dal csengését
majd a szent csendet
káoszban fogant
újjászült rendet
játékot, harcot
s a végén békét
tó mélyén alvó
tündérek képét
lelkek sebére
hófehér tépést
tenni az Isten
felé pár lépést
átlépni közben
árkot, göröngyöt
és az Embernek
szórni a gyöngyöt

A vers 2005-ben született, 2007-ben jelent meg a Csillagzápor c. netkötetben. A Misztrál együttes megzenésítette.







ARANYKARIKÁK


Szívemben csendülő aranykarikák
Szívemben halálízű éjek nyoma
Szívemben szunnyadó táltos paripák
Szívemben holt szirmok örök bársonya

Fiatal voltam még, lázas és szegény
Nem tudtam, ki vagyok, de szerettelek
A szeretet mellé a hit és remény
Szegődött hű társul a vágyak helyett

Én messze elhagytam már minden lomot
Álmaim Isten csendjétől csendesek
Magadból emeltél bennem templomot
Hol lélekharangvirágok csengenek

Szívemben csendülő aranykarikák
Szívemben holt szirmok örök bársonya
Szívemben szunnyadó táltos paripák
Szívemben a hűség erődtemploma







ÁLMODOM, LÁTOD?


Álmodom, látod? Nincsen baj.
Csak egy szellő csókolt szíven.
Csak egy csipet tincs angyalhaj
szédült szememre szelíden,
Szívem.

Álmodom. Nincsen baj, látod?
Fagyöngyág csüng a kilincsen.
Csillagoktól csentem lángot,
hogy lelkem belé merítsem,
Kincsem.







BAGOLYASSZONY


Ha belém látsz, azt akarom:
üres legyek, puszta malom,
mikor alszom, ott virrasszon
fagerendán Bagolyasszony.

Cserfadeszka recseg-ropog,
Bagolyasszony egyre zokog,
nyoszolyája otthon maradt,
rokolyája is elszakadt.

Szereti a telihold azt,
hogyha éjjel felsikoltasz,
bagolytükröm széjjelhasad,
ha megnézed benne magad.

Magyar népballada alapján.







BÚCSÚDAL


Talán a tél, a szél, az éjszaka
Talán a csend utolsó versszaka
Vagy ennyi sem, mi itt marad
Ha szívünk végleg megszakad

Tisztítson meg a napsugár
Csókoljon meg a holdsugár
Szenteljen meg a hóesés
Takarja be a szenvedést

Átszűrve szoknyád szövetén
Az űrbe szivárogjak én
Átégve szoknyád szövetén
Szikrát az égbe szórjak én

Nézz fel az égre, csillagom
Találkozunk egy csillagon
Vagy mi is csillagok leszünk
És test nélkül szeretkezünk

Talán a csend, a csók, az éjszaka
Talán egy fényév kósza évszaka
Ami utánunk itt marad
Ha szívünk egyszer megszakad







CSILLAGZÁPOR


Világkígyó, Káoszkígyó
templomára süt a Hold,
tekeredik, csavarodik,
ami lesz és ami volt:
nincsen halál, nincsen élet,
csak a kéjbe fulladt tánc,
Világasszony láng-bokáján
vonaglik a kígyólánc.
Újra áll a Smaragdváros
vén szakadék peremén,
csillagzápor ős-fényében
táncolsz Te és veled Én.







GYÖNGYÖT AZ EMBERNEK


valami érzést
gyönyörűt, szépet
valami hangot
valami képet
napfény ecsetje
napsugár húrja
valami újat
valamit újra
valami ősit
valami égit
valami hősit
valami régit
valami földit
valami gyarlót
fagyöngyöt vágó
holdsugár-sarlót

szent dal csengését
majd a szent csendet
káoszban fogant
újjászült rendet
játékot, harcot
s a végén békét
tó mélyén alvó
tündérek képét
lelkek sebére
hófehér tépést
tenni az Isten
felé pár lépést
átlépni közben
árkot, göröngyöt
és az Embernek
szórni a gyöngyöt







HAJNALHASADÁSKOR


Hajnalhasadáskor
hull a nyári zápor,
lemossa az álmot
izzó szempillámról.

Farkassal álmodtam,
Hold-lánynak daloltam,
erdőn szarvast űztem,
én is farkas voltam.

Hajnalhasadáskor
hull a nyári zápor,
lemossa a véred
csóktól izzó számról.







HÁROM CSIKÓ


Három csóvás-csillag
Hullt alá az éjben
Három csoda-csikó
Száguld a sötétben

Csontjuk széjjelszórva
Izzott az időben
Újra megfogantak
Lángoló erdőben

Partján bősz folyamnak
Szilaj széllel szállva
Ítéletidőben
Jöttek a világra

Három tüzes csillag
Három tüzes vadló
Tizenkettő villám
Tizenkettő patkó

Három csóvás-csillag
Hullt alá az éjben
Három csoda-csikó
Száguld a sötétben

Napkirály felpattan
A pejnek nyergébe
Szélkirály felugrik
A fényes-fehérre

Vaskirály vágtázik
A vasderes hátán
Reszket a Gonoszság
Vad vágtájuk láttán

Három tüzes csillag
Három tüzes vadló
Tizenkettő villám
Tizenkettő patkó

Napkirály szablyája
Lánggal ölő halál
Szélkirálynak nyila
Mindig célba talál

Vaskirály fokosa
Hasítja a sziklát
Vágtat a három ló
Röpködnek a szikrák

Röpködnek a szikrák
Láng gyullad az égen
Reszket a Gonoszság
Izzó hajnalfényben

Három csóvás-csillag
Három csoda-vadló
Aranykor váltja fel
A régi hanyatlót










HEJ, MUZSIKA, TÜNDÉRTÁNC!


Hej, muzsika, tündértánc!
Tündérszoknyán ezer ránc!
Minden ránc százezer év:
Pörög a Világkerék!
Csillagporos ég alatt
Táncot rop a tündérhad
Száll a dal, a nevetés
Hej, a táncuk, de mesés!
Száll a szoknya, az ének!
Száll a csillagos égnek!
Pörög-forog a Világ!
Csillagfény, csillagvirág,
Csillag-gyémánt hajukban,
Csillag-ékszer nyakukban
Hej, a keblük gyönyörű!
Mint a Világ, gömbölyű!
A tetején csillagok!
Csillagszemük felragyog!
Csillag-szikrát szór az ég!
Szikrázik a Mindenség!







A HÉT SZŰK ESZTENDŐ


A parton hét hitvány tehén,
A száron hét száraz kalász:
Két álmodat megfejtem én,
Istenemnél választ találsz.

Árvíz után jő az aszály,
Szűkül és szűköl a bendő,
Sír a gyermek, éhes a száj:
Jő a hét szűkös esztendő.

A parton hét hitvány tehén,
A száron hét száraz kalász:
Éhen pusztul mind a szegény,
A pusztában halál kaszál.

Hát figyelj intő szavamra,
Őrizd meg azt, amit kaptál,
Dugig lesz így majd a kamra,
S nyílhat a népnek a magtár!







HOLDHÁRFA


"Add a kezed, jó nővérem,
kérve kérlek, mert hasadt
holdtükörben, nád tövében
reszketek a tó alatt!"

Szép táncterem, tükörterem,
hej, de ékes az ara!
Táncol és kacag szüntelen,
fején fényes tiara.

"Hold tükrébe hullt diadém,
hattyúárnyék bánatom,
reszket bennem, úgy mint a fény
reszket éjbe fúlt tavon."

Nem henyélnek a zenészek,
zeng a dalnokok kara.
Hej, a vőlegény, de részeg!
Mindig telve pohara.

"Találj meg, dalos legényke!
Hárfa lett holt kebelem.
Lágy hajam holdarany fénye
rezgő hárfahúr legyen!"

Rázendít az árva hárfa,
véres a hold udvara,
tükrök törnek, s holtra válva
szédül táncba az ara.

"Add a kezed, jer, nővérem!
Néked zendül bús dalom.
Törött tükrök bűvkörében
várlak a túloldalon."

"O sister, sister, lend me your hand" (The Twa Sisters - angol-skót népballada)







JANUÁRI ALKONY


Az alkony mögé bújnak a házak
Tavaszt álmodnak és fáznak a fák
A hóban sárga fenyő-csontvázak
És egy régen elnyűtt, tarka kabát

Varjak kárálnak, majd tovaszállnak
Oly rövidek, szürkék a nappalok
Szívemben elégnek a gyertyaszálak
S elcsendesülnek bennem a dalok

Átélem újra halandóságom
E kegyetlen nehéz, bús számadást
A fagyott hó alatt fekve várom
Reszketve várom a feltámadást










LEGENDA


A Képes Krónika leírása, valamint a székelyderzsi templom freskóinak
ábrázolása nyomán


Kerlés hegynek erdejében
Szalad a lány, zokog a lány
Zokogását nem hallja más
Csak egy elárvult csalogány

Szalad a lány, szoknya szakad
Szalad a lány, hátra se néz
Kurjongatva, lovát hajtva
Fut utána egy kun vitéz

Inaszakadt űzött őzként
Remeg a szűz, nem néz hátra
Két erős kéz megragadja
Felhajítja a lóhátra

Kerlés hegynek erdejében
Vágtat a ló, zokog a lány
De sírását nem hallja más
Csak az erdő és a pogány

Meg egy ifjú, aki éppen
Egy tisztáson (Egek Atyja!)
Tollas vessző ütött sebét
Szörnyű sebét tisztogatja

Sajgó kínját feledni kész
Lándzsára kap a jó lovag
Nyeregbe száll, futni készti
Hű társát, a táltos lovat

"Rajta, Szög! Gyí, szép paripám!
Vágtass, akár a gondolat!"
De a vitéz, a kun vitéz
Lova is éppen úgy szalad

"Rajta, húgom! Megragadva
a kun övét vesd le magad!"
Úgy tesz a lány és a pogány
Földre hullik, és úgy marad

Ha úgy marad, nem sokáig
Bőszült farkasként talpra áll
Vérre szomjas kardja hegyén
Ott mosolyog már a halál

Leszáll a lovag lováról
A halálnak szemébe néz
Kerlés hegye megrázkódik
Egymásra ront a két vitéz

Vadászó sólyommadárként
Vijjog a két szablya egyre
Százszor is a húsba vájnak
Míg leszáll az est a hegyre

Vágják egymást, de hiába
Egyiknek karja se gyengébb
Hősi vértől részegülnek
Meg a szomjas acélpengék

"Ha sorsom az, hogy elessek,
legyen meg szent akaratod!
De hogy szüzet gyalázzanak!"
Szól a lovag - "Nem hagyhatod!"

A sziklahitű fohászát
Meghallja az Ég Királya
S a pogány-főt, mint egy tököt
A lovag-kard kettévágja

A hős ifjú a harc múltán
Nemes arcát belehajtja
A szűzlány ölébe, aki
Meleg könnyel mosdatgatja

Haja sátrával takarja
Két karjával ringatgatja
"Mennynek Királyné Asszonya!
Irgalmasságnak Szent Anyja!

Ki az, kinek nevére kell
Ajkamnak áldást szórnia?"
"László vagyok"- szól a herceg
S fején fénylik a glória

Kerlés hegynek erdejében
Hős Lászlóról zeng most a lány
És Istennek aki szentje
Dalát hallgatja mindahány










NÁRCISZOK


Nárciszok, nárciszok
Tavasz-örvénylésben
Arany-ájulásban
Napfény-ölelésben

Nap ringat, elringat
Önmagába ringat
Széjjelsugározzuk
Aranyszirmainkat

Nárciszok, nárciszok
Illat-áramlásban
Álom-örvénylésben
Tavasz-ájulásban

Föld ringat, elringat
Elringat magába
Tündér-ragyogásunk
Tűnt







NÓTÁS VILMOS


Mókás fickó Nótás Vilmos,
Hogyha rákezd, s hegedül:
Még az agg is táncra perdül,
S a karám is összedűl!
Bodrival járja a Cirmos,
Hogyha húzza Nótás Vilmos,
S ki csak lőrét fizetett,
Annak is méz íze lett!

Mit csinálhat Nótás Vilmos
A tóparton egyedül?
Tücsöknéppel csillagoknak
Édes versenyt hegedül!
Ruha hullik, s Nótás Vilmos
Bőre csillog, haja szirmos:
Szép leány szórja tele,
Vízbe ugrik ővele!

Mi hír járja az udvarban?
Kis királyfi született!
Évek teltek, cseperedett,
S csuda nótás kedve lett!
Furcsa, hogy egy kicsi herceg
Inkább dalol, mintsem henceg
És amikor hegedül:
Még az ég is kiderül!

Mit csinál most Nótás Vilmos
A tó partján egyedül?
Versenyt iszik a vöcsökkel,
És elázik cefetül!
Mélázik egy királylányról
És egy édes éjszakáról,
S míg hall messzi éneket,
Nótás Vilmos felnevet!

Kastélykertből száll az ének,
Álmodjál jó Vilmos szépet!







AZ ŐSZNEK ÁLDOZTUNK


Reszkető szívvel az ősznek áldoztunk
Az Álmok Erdején, csak te meg én
Oly aprók voltunk és egymásba bújtunk
Egy gomba kalapjának peremén

Szélúrfi pánsípján muzsikált csendben
És egy tölgyfa-tündér dalra fakadt
Az alkonytól lázpiros rengetegben
Rozsdaágyba tért nyugodni a Nap

Majd köddé vált arcunk, elsápadt minden
És ezüstfehéren, akár a Hold
Pókselyem-szoknyában, holdsugár-ingben
Egy haldokló nimfa rólunk dalolt







ŐSZURA ÜL TRÓNJÁN


Őszura ül trónján
az Öreg Időnek
hátára vén pókok
ködpalástot szőnek
mennydörgés a hangja
dió kopog vállán
a vonagló szőlő
vére csorog állán
szélfútta szakálla
borostyánként sarjad
rászállnak vállára
korom-szülte varjak

Őszura ül trónján
szőlőlevél hajjal
lányok, boszorkányok
vad zajjal, zsivajjal
harsognak, vigadnak
táncot ropnak pőrén
oly dal kél ajkukon
mint a varjak csőrén
a sarat dagasztja
a legvígabb talpa
hollófürtje lebben
melle aranyalma

Őszura ül trónján
elkorhad a lába
két gesztenye szeme
lepottyan a sárba
ködpalástja lehull
a barna avarra
lányok pőre testét
varjútoll takarja
hej, a legbúsabbnak
fellegből van szárnya
reáborul árnya
az álmodó fákra










PIPACSKISASSZONY


Álomréten egy tündérlány
Cseppnyi tündérhajadon
Vércseppem virágkelyhéből
Előbújt egy hajnalon

Kora nyári harmatokkal
Érkezett a világra
Tündérszárnya oly piros volt
Mint a pipacs virága

Tündérhaja oly piros volt
Mint a nyári hajnalok
Láttam őt és látom újra
Mikor újra meghalok

Virágtündér, pipacstündér
Repülj csak, ha elalszom
Bársony szárnnyal szemhéjamat
Fedd le, Pipacskisasszony










RÉSZÖGÖS DAL


Részög embör, de tántorog,
mindön kutya reámorog,
bortú` jó` mögtá'tosodik,
oszt hama' elá'mosodik.

"Jó' kiszödted, mög kő önnöd,
úgy maradt, há' e' kő vönnöd!"
Akarja vagy nem akarja,
mögmondja a körösztanyja.

Képe vörös bazsarózsa,
gyüttmönt asszony az anyósa,
többet ugat, mint a kutya,
üsse mög a lapos guta!

Részög asszony bortú' forog,
mögpörgetik a pásztorok,
kedve jó mögtá'tosodik,
lába is mögtáncosodik.

Hej, takaros, de bugyuta!
Ráugat a pásztorkutya,
nincsen a kezihöz szokva,
szétszakad az ékös szoknya.

Addig, amíg ki nem bontja,
félreáll fejin a kontya,
hogyha a`szik részög ura,
kendőt tösz a kiskapura.







SÁRKÁNYBÁL


Sárkányvárban sárkánybál van,
táncot járnak hétszázhárman:
zöld szárnyú, kék szárnyú, sárga,
vízi és tűzsárkány járja,
színes, szörnyű forgatagban
talpuk márványpadlón dobban,
szörnyetegek víg seregben,
tarkabarka förgetegben.

Sárkánykirály szája tátva
rágyújt egy tüzes nótára,
lánya, Lángvirág, az édes,
éppen ma lett ezeréves,
felkérik egy sárkánytáncra,
pirul tizennégy orcája,
lába oszlop, karma sarló,
szikrát vet a márványpadló.








SZELLEMLOVAG


Te elapadt kút, adjál vizet nékem
Rút szemgödröd őrzi ezüst-arcomat
Mely már egy holté: a holdé lett vérem
Elhagytam vígságom és kudarcomat

Elhagyott sírkert, valahol messze
Egy gyönyörű májusi éjjelen
Szirmok ájulnak bús fakeresztre
Hol magába bámul a végtelen

Te kiszáradt, vak kút, adj vizet nékem
Mert elhervad pajzsomon a kék virág
Hantomra tenném, hisz holt vagyok régen
Csupán lelkem páncélját hordom tovább

Elhagyott sírkert, valahol távol
Egy gyönyörű májusi éjjelen
Vadrózsabokron csalogány lángol
Hol magába ájul a végtelen







TÖRPE


"Mert könnyű, könnyű/ törpék között
óriásnak lenni -/ de nehéz és jobb,
ha törpék között/ derekabb törpe vagy/ a többinél."
(Weöres Sándor: Rongyszőnyeg)


1.

roppan a szikla, pattog a szikra
cseng-bong a csarnok és reng a talaj
ha kósza szikra száll szakállunkra
egy kupa habzó ser eloltja majd

roppan a szikla, pattog a szikra
csattog a csákány, a vaskalapács
cseng-bong a tárna csapásainkra
várja az ércet a derék kovács

2.

csattog a kalapács, csattog egyre
két fülem süketté lett a csendre
rendre lesújtok és pendül az érc
denevér suhan, mint riadt lidérc

szállnak álmaim sötét szárnyain
táncukat roppant sziklák árnyai
ropják földmélyi lángokkal csendben
napfényre vak, komor, vad szememben

3.

roppan az üllő, pattog a szikra
mennydörög egyre a vaskalapács
büszkén, keményen, akár a szikla
ércszívét üti a derék kovács

álmaiban csillagképként ébred
dalolnak véle szelíd angyalok
s mennybéli, szent kohójában égnek
lánggal áldozó, aranyló napok







UTAMAT RÓTTAM


utamat róttam üszkös fák között
nehéz csizmával a fehér télben
bús szemembe csillag költözött
mikor felizzott arcod a szélben

lépteid nyomán hóvirág fakadt
sápadt-tisztán, mint a téli hajnal
s a kristálycsarnok ívei alatt
vártál reám fényben ázó hajjal

megjöttem és szívünk egybedobbant
visszhangja szállt körbe-körbe
s a tükörteremben száz fellobbant
szoknya szállt száz lángoló tükörbe

és minden ősünk és eljövendő
sarjunk túl időn s hamis halálon
mosolygott a percben, mikor kendőt
bűvölt csendben szemünkre az álom







ZAKYNTHOSI ANZIKSZ


Megleplek egy emlékképpel
Léten túli égszínkékkel
Fény-festékkel elkeverten
Elring a menny a tengerben
A tenger azúr öblében
Mint lélek az Úr ölében

Álomképemmel megleplek
Felhő képében lebegnek
Át tereken és korokon
Kikkel habfehér homokon
A hullámzó sziklák alatt
Szikra-táncot táncolt a nap







 
 
0 komment , kategória:  Általános  
75 éve hunyt el Radnóti Miklós
  2019-11-09 19:15:10, szombat
 
 







75 ÉVE HUNYT EL RADNÓTI MIKLÓS


Radnóti Miklós (Budapest, Lipótváros, 1909. május 5. - Abda, 1944. november 9.) magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője.

Drámai körülmények között született és a sors később sem kényeztette el. Rövid élete alatt azonban beírta magát a magyar irodalom legnagyobbjai közé.

A tragikus sorsú művésznek rövid, alig harmincöt éves pályafutása ellenére sikerült maradandót alkotnia, s ezzel a XX. századi magyar irodalom ,,halhatatlanjai" közé emelkednie. Verseit mind a mai napig olvassák, tanulmányozzák, több művét - köztük az Éjszaka, a Majális vagy a Két karodban című költeményt - pedig megzenésítették.










NEM TUDHATOM...


Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,


a sírok közt anyókát,ki halkan sirogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.


Radnóti Miklós: Nem tudhatom /Szabó Gyula/





Link











SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT




Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül,


- s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

1944. április 30.


Ágnes Vanilla: Sem emlék, sem varázslat





Link


Link








Radnóti Miklós: KÉT KARODBAN


Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.


Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.


Radnóti Miklós: Két karodban - Ruttkai Éva





Link









 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
Szakáli Anna versei
  2019-11-07 19:00:16, csütörtök
 
 







SZAKÁLI ANNA VERSEI


Szakáli Anna Zamárdiban született (1952) és ott is él. Első novellája a Somogyi Hírlapban jelent meg (1988), első verseskötete, a Tisztafényű lélekkel 2003-ban. Legutóbbi publikációja mesekönyv: Szivárványkapu (2015). Írásai jelen vannak antológiákban, folyóiratokban, rádióban. Irodalomszeretetből szerveződött társaságok tagja. Birtokosa többek között a következő díjaknak: Prímavera (2006), Advocatus Pro Urbe Siófok (2008).
,,Beismerni, elfogadni, feltárni vívódásainkat, örömeinket, megmártózni a magyar nyelv számtalan rejtelmében, a legjobb gyógyír lelki bajokra" - vallja. Lehetetlen nem egyetérteni ezekkel a pszichológiai gyökerű gondolatokkal. Csodálatos titkokat rejtenek a versek felérző szavai, hiszen képesek kulcsként kinyitni a lélek zárt ajtóit. Tekintsünk csak bele!


Link


Link

Link

Link


Művészportré Szakáli Annával

Link



,,Terhet akartál, feladat lett belőle,
vinni át, aki jó, aki dőre,
híd lenni, híd helyett,
kapocs-lélek a test felett,
szolga, ha szolga kell,
vezekelni a tettel,
megváltani a megválthatatlant,
hogy elnyerjed a múlhatatlant."

(Szakáli Anna: Szent Kristóf)








AKITŐL A HITET KAPTAM


Akitől a hitet kaptam,
láthatatlan; mondhatnám,
de hitemet te adtad, anyám.

Csak imádkozz! - megsegít
az Isten, hatalma végtelen,
nem bottal ver, meglásd,
megérted, ha végső órán
ráncaid nyugalomba vonja,
szent keze porhüvelyéből
lelked szabadítja,
és parányi részeként
az Úrnak, érezni fogod,
az isteni lélek hajléka voltál,
és áldott volt életed,
mint a legszentebb oltár.







AKKOR IS CSAK EGYEDÜL


Először zúgolódtam,
majd mindent tagadtam,
magamat megcsaltam,
vánkosomon sírtam,
végül megtaláltam,
de akkor is
egyedül maradtam.







AKKOR SZÉP AZ ÜNNEP


Akkor szép az ünnep,
ha kitárjuk szívünket,
ha együtt örülünk
apró örömöknek.

Akkor szép az ünnep,
ha az érzéseid
legbelülről jönnek,
nem csúfítják könnyek.

Akkor szép az ünnep,
ha vendégek jönnek,
ha isznak borodból,
esznek kalácsodból.

Akkor ez az ünnep
valóban nagy Ünnep,
öröm a szívednek,
békesség lelkednek!







ALKONY


Távol a fákon leszáll az alkony,
éjszaka tör a dús lombok közül.
Pislogó fénnyel ott fenn az égen,
Esthajnalcsillag gyémánttá kövül.

Feltűnik mind, a csillagok sora,
Balaton fölé vén Göncöl vonul.
Arcát keresi a nyugvó vízben,
fakó ragyogása párába borul.

Lebben a levél, játszik az ágon,
mozdul a víz is, a hullám bodor.
Széttöredeznek az égi fények,
az esti szellő felhőket sodor.

Egyre sötétül, bújik a csillag
a nádasban valami szöszmötöl.
S az üres part, ezernyi lámpa
fényében ékesen tündököl.







AMIKOR ÉN SZÜLETTEM


Jégvirágot ordított a tél az ablakra,
fűtetlen szobát talált újév első napja.
A hideg szobában, a vetetlen ágyra
görnyedve, velem vajúdott anyám.

Egyiket küldte az erdőre fáért,
a másikat gyorsan a bábáért.

Nem siettem, megvártam,
míg mindenki odaért.

Delet ütött fenn az óra,
a konduló harangszóra
végre megszülettem, Én.

Később mesélték el nekem,
szerencse, hogy ez így esett,
mert a harang szent szavára,
életért kiáltó hangra
az angyalok felfigyeltek,
Szűz Mária elé vittek,
ki pajkosan hátsómra vert,
kétszer vízben is megmártott,
s anyám gondjaira bízott.
Azóta nincs panaszszavam,
élek, ahogy tudok itt lent,
a folytatást várom - ott fent.







AMIÓTA


Amióta templomodban
nem énekelhetek neked,
csak hallgatom az egyszínű,
máskor tekervényes éneket,
amióta végső tiszteletként
sem énekelhetek,
dallal kísérve
a menny kapujáig
az ismerős lelkeket,
bánataim egyre mélyebb
bugyrába zárom
kétségbeesett kiáltásom.







ANGYAL, SZÁRNYAK NÉLKÜL


A szelíd kedvesség
gyógyír sok bajra,
kétszer ad ki gyorsan ad,
és rögtön meghallja,
ha kérő szó kiált,
viszi az örömhírt,
mosolyt nyugtáz a Nap,
lehull a harmat,
s ha a Hold sző ezüst álmot,
örömhírt hozni szárnyatlan
egy földi angyal áll ott.







ÁLDOTT ÉJ


Karácsonyi ének zendül,
csillag suhan az éjen át,
jászolban aranyszalma,
madár csőrében fenyőág,
illeg, mint szépség-követ,
s a gyermek, a csöpp, ránevet.







ÁTVÁLTOZÁS


Eljön a fény, a csoda,
úrrá lesz éj sötétjén,
zeng a hajnal himnusza.

Múló idő hamuba tör,
elenyész a szerelem,
alkonybíbor fedi hamvát,
mint árnyékát a verem.







BALATONI HAJNAL


Tóban nézi magát a Hold,
mögötte már ott a hajnal,
ezüst fényét átöleli
a lángölű pirkadattal.

Csendes vize lassan ébred,
halvány arca meg-megmozdul,
szellő hozta ringó hullám
parttól partig visszafordul.

Ezüst színe aranyra vált,
már a napfény birtokolja,
s ebben a nagy fényességben
elolvad a Hold korongja.







BALATON-PARTI VÁROS


Gyökerek ágaznak belőlem,
tested magasba tartom,
mint égig érő koronát törzse,
hogy belőlem újra és újra kihajtson.
S ezernyi élet teremjen közte,
míg múló idő vésődik agyamba,
táplál, mint csírázó mag földje,
és rejt, mintha fészket takarna.
Élni, szeretni az élet
forrongó, eleven változását.
Szeretni: házat, hazát, földet,
egy várost, mely az enyém.
Mámorban járom a partot,
őrzöm a rózsakert álmát,
mely rejt ezer boldogságot,
emléket, békét, ifjúságot.
Érzem ma is - milyen bohóság -
szerelmek, rózsák illatát.
Szeretem kopott köved,
öreg platán sötét árnyát.
Ősszel rugdosom önfeledten,
zizeg a platánlevél halma,
barna szőnyeg, barna illat,
bokáig süppedek az avarba.
Szeretem a szikrázó jég
rianástól döndülő hangját,
télbe rejtett sirálycsapat röptét,
este a kihalt, csendes utcát.
Vagy talán a Fő tér ejt rabul,
hol virágágyás színei között,
szoborba öntve ősök várnak?
Hol mélázva, mint megkötözött
Lépdelek be az álmos délutánba,
hol újra s újra megcsodálva,
mint méhkasban lapuló sejt,
a víztorony ősi formát rejt.
Ami volt, megkopott, ósdi már
- negyven év, majdnem emberöltő -
Casa Perla* lett a török magtár.
A változás új törvény-idő.
Tények sorjáznak egymás után,
időnként a város is új arcot ölt,
mint ifjú asszony, ki szerelmet vár,
arcát szépíti, s új ruhára költ.
Jó itt ülni, nézelődni csendben.
Bennem él a régi város.
Az új utak, terek emléke
egyszer majd gyermekemben.
Szökőkút vízébe lógatom kezem,
kék medencében is zöldmoszat él
- gondolom- s arcom, felüdülést várva
fordítom a szálló vízpermet halmazába.







BEVONULÁS


jönnek
a nyitott kapun át
megtöltik az utcát
várnak, morran a tér
valami történik
valakiért

már közelít
fénykorona övezi testét
ül a szamáron
lábát ne érje út pora
léptet pálmaágon
zeng a Messiás szava
körmenetben
kopik az út
serlegben bor
Oltáriszentségben kenyér
hódolat
neked Uram
amit vállaltál, azért







BIZONYOSSÁG


Nap végén a csendes estét,
mosolyod várom,
míg magadhoz nem ölelsz,
nem jön szememre álom.
Bizonyosság bennem így születik,
hogy nem hagysz el,
csábítson bár csalárd szépség,
Ő meg nem érdemel.

De fel-felvillan a félelem,
fürkészőn szemedbe nézek,
tudom, hogy szeretsz,
nem tudom, mitől félek.
Szükségem van rá,
halljam hát, amint kimondod,
szemedben hadd lássam
szerető pillantásod.

Nap végén a csendes estét,
mosolyod várom,
míg magadhoz nem ölelsz,
nem jön szememre álom...
Szerelem az, amit érzek?
Szíved erre mit felel?
- Csábítson bár csalárd szépség,
Ő meg nem érdemel.







CSALÓKA FÉNY


Állok a kertben, csillan a fűszál,
vízcsepp gyöngyében törik a fény,
apró szivárvány fürdik a gömbben,
lágyan dalol a vízcsepp tenyerén.

Állok a kertben, a kert közepén
rám mosolyog egy égi tünemény;
eső permetez, mossa le arcom,
szivárvány hídja magam vagyok, én.

Állok a kertben, illan a zápor,
felhő mögé elbújt, játszik a Nap,
szivárványruhám színe nincs sehol,
ellopták tőlem a gyémánthidat.

Távol az erdőn fény tüze játszik,
színeimbe zárva zokogok én,
szél viszi, hajtja már a felhőket,
állok a kertben, a kert közepén.










CSILLAGRAGYOGÁS


Emlékek közé lopózik arcod,
egy hang, egy kép,
egy elmúlt pillanat,
mikor csillagfénnyé
nem simogattalak,
pedig de szerettem volna!
Gyertyalobogás játszik
sötétbe hajló esten,
ide álmodlak megint,
mosolyod szívembe festem,
lelked tiszta, mint a hó.
Ha gondolataid
most elém tárnád,
tudnám, mennyire szerettél.
Könnyeimen át látnám,
szemedben a fény,
és benne a csillagragyogás
mennyit ér.
Fenn is ragyog egy kiválasztott,
fénye áthajol minden időn,
hogy emlékezzem rád,
mert homályos a holdvilág,
mióta nem mondom neved.
Már magamba temettelek.
Nem rögös göröngyök közé,
lelkem imazsámolyán ülő,
rejtőző lélekké zsugorodtál,
és már velem maradsz
mindörökké.
Fénysugár suhan
az űr fekete bársonyán,
szaporítani a csillagok sorát
előre tör a végtelenen át,
és birtokba veszi
az örök csend világát.







EGYEDÜL VELED


Sétálni egyedül megyek,
hogy egy kicsit veled legyek.
Neked mutatom a csigát,
parton a fényes kavicsot,
hullámhátán ringatózó
vízimadár csapatot.
Szemeddel látom a fodros,
tarajos hullám habokat,
a homokba ujjlenyomat-
mintát, csíkot rajzolókat,
s olyan jó veled-magamban
megbeszélni dolgainkat.
Amit otthon elmondok,
az egészből a lényeg,
de te is velem voltál,
és megérted, hogy végig
átölelve tartott
szerető lényed.







EL NEM MONDOTT


El nem mondott versek fejemben,
meg nem hallott szavak fülemben,
el nem dalolt énekek szívemben,
elmaradt simogatások kezemben,
el nem járt táncok lábamban,
ki nem mondott dicséretek számban,
jöjjetek, amíg lehet,
éljünk egy szebb életet.







ÉN SÍROK


Hullik a harmat, szitál a földre,
keringve suhanok mindörökre.
Faágtól elváló levél szárnyán,
éjjeli pillangó puha álmán
hajtom fejem nyugalom ölébe,
szirmát hullató rózsa tövébe.

Pihenek megfáradt fűszálakon,
suttogok szélcsendes hajnalokon,
felkap az őszi szél, messze sodor,
szemedben én vagyok az a kis por.
Ha látod a rózsát harmatosan,
én sírok, jajongok a magasban.







AZ ÉN SZERETETEM


Szeretet a szépnek
csillagfényes égnek,
a gyönyörű létnek,
a nagy Mindenségnek.

Szeretet a múltnak,
a gyötrelmes mának,
az idővirágnak,
boldog Elmúlásnak.

Szeretet a Földnek,
a búzamezőnek,
szőlő vesszőjének,
boldog Jövendőnek.

Szeretet a víznek,
földi éltetőnknek,
élet szülőjének,
élet Bölcsőjének.

Szeretet a jóknak,
a valóban jóknak,
a szerető szónak,
a Mindenhatónak.

Szeretet anyánknak,
szeretet apánknak,
belőlük fakadó
élet Hajtásának.







ÉRETT SZERELEM


Nap vagyok én, nem pedig sötét éj,
középen lobogó fáklyakéve.
Nem tudom, majd mit hoz sorsom éve,
testem rabul ejtette égi kéj.
Számtalan napom és éjjelem már,
szívemen dús virágmező virít,
vigaszra, dalra semmi szükség itt,


lüktet az élet, válogatok ma már.
Lobog szemem sugara, mint a Nap!
Irigyeim hallod, mit mondanak?
Felragyog az a csodafáklya,
szememben örömök öröme bújt meg.
Lelkem fénye újra győztesen remeg,
lassan fellobog, mint fáklya lángja.







FONTOS DOLGOK


Nekem az nagyon fontos,
madárénektől hangos
legyen minden reggelem,
ne mondd azt, hogy ég velem,
hogy ma eső nem esik,
azért sírtál hajnalig,
bár eső zuhogna rám,
attól lennék én vidám.







GONDOLTOK-E BÚRA, BAJRA


Gondoltok-e búra, bajra,
nyűgös dologra,
mikor a színpadra kiálltok,
s az idő pörölyét visszaforgatjátok.

Pihegő szívetek csontroppantó
évek terheit hordozza,
és van, kinek élete egy egész golgota.

Sápadt arcokon, szemekben felizzó
mennyei csillagok,
elmondani felragyognak, még élek,
még tanulhatsz tőlem, még vagyok.
Jellemformáló, léleképítő,
tiszta hegyikristály,
tőletek kapjuk örökül,
míg hajatok egyre őszül,
hajlott hátú édesanyák.
S mint régen a bölcső mellett,
eltűnik a fáradtság,
- hetven év - ócska nyűtt köpönyeg,
s aki az előbb, jaj, lépni se tud,
úgy fáj, úgy nyilall,
befűzni sem tudja cipőjét,
most a zenére ringatja csípőjét.
S a dal jön, egyik a másik után,
szebbnél szebb, néha pajkos, merészebb.
Majd tánc, hogy le nem szakad az ég alja,
hogy a barátságot összekovácsolja,
s a hevületben csak a pillantások mondják:
ami volt, kétségbe ne vonják,
mert volt karcsú derék, egyenes hát,
egyszóval volt fiatalság, volt,
igen, úgy volt, ó de régen volt.










GÖRBÜLET


Nem egyenesen fut a fény,
és sok minden egészen más,
mint aminek innen látszik,
ÉS: máglyára küldték eleink!
De hiába kínok kínja,
nem tagadta meg új tanát,
- gömbölyű és forog -, hebegte
végső lehelettel sóhaját.

Majd Einstein tana halt
gyors szellemi máglyahalált.
Rajta kívül nem érti senki
az idő szavát, hogy mágneses
erő görbül az éteren át.

Földi görbület tartja fogva
az erőszak zűrzavarát.
Ferdít, görbít, ráncot von,
egyenesnek hazudva magát.
Ám de látszik, hogy görbület,
iszony marja érzékeinket,
mert naponta kényszerítik
máglyára az embereket.

Erkölcsi halál vesz körül,
és nincs már saját életed.
Diktál, házadba ront, bódult,
hiszékeny népeket nyel el
percről-percre, a való világot
zabáló földi görbület.







HA ELJÖN KARÁCSONY


Ha eljön karácsony,
bársonyos fehér havát
kristálymilliók csoda-bog
ágai alkotják.

Ha eljön karácsony,
a szeretet bársonyát


érezzük, mely szívünket
járja át.

Ha eljön karácsony,
eszembe jut a sok jó barát,
s szívemből egy kristálycsöpp
szeretetet adok át.







HOZZÁD HAJOLVA


Csillagfényű
szemedben
magam látom
kedvesem.

Hangod selyme
engem ér,
hozzád bújok
vigaszér'.

Hogyha fázom,
didergem,
melegítsd fel
a szívem.

Benned bízom
egyedül,
asztalunknál
angyal ül.







IDE SZÜLETTEM


Teremtőm akaratából
születtem ide a Földre.
Keserűséggel szívemben
mégis én vagyok, és magyar.
Úgy magyar, ki tenni akar.
Nem beszélni, cselekedni
apró köznapi dolgokat,
melyek váratlanul naggyá
válnak, ha a sors úgy hozza,
akár egy röpke perc alatt.

Addig is, mi rajtam múlik,
gondolkodás nélkül teszem,
bőkezűen osztom széjjel
mindenkinek szeretetem.







JÓNAK LENNI


Ezernyi sebből vérzett
gyermekszívem, mikor
láttam a rosszat,
láttam máshol a szépet,
amely megigézett.

Évek multával görcsösen
csak a jót akartam,
kétszeri júdás, ezért
mindent megtagadtam.

Most már jó lehetnék,
magam törvénye szerint
keresem, élem a szépet,
de jönnek a rosszak megint.

Értetlen, buta és gonosz,
nevetek ezen néha,
máskor sírnék, anyám,
válladra borulva.







KERTEMBEN


Kertemben lesem a virágokat.
Bújnak már? Nem fagytak el?
Róluk eszembe jutsz....
a holland tulipánokra, emlékszel?
Piros szád rajzolata, égetőn
hiányzik, csókod, melytől
minden ízem sírva fakadna,
lázad és győzködik létem,
hogy hiányodat kell élnem,
miközben mozdulataid
itt lapulnak benn,
tudatomban és szívemben.
Elváltunk, hogy csalva
és lopva ne kezdjük újra.
Most egész emberként
élem világom, a képmutatás
márványarca alatt úgyis
elhervadt volna virágom.







KETTŐNK DOLGA


Tizenöt szál virág a csokor.
Az a forró láng belül ég.
Tükör a szem. Ha nem hozzád,
ugyan már, kihez tartoznék?
Az a forró láng belül ég.
Két kéz óvja, lobog, feszít.
Kezem kezedbe simulva,
Szerető féltés, jólesik.

Tükör a szem. Ha nem hozzád
tartoznék, bár letagadva,
sorsomnak megadnám magam,
de nem hagyhatlak magadra.
Ugyan már, kihez tartoznék?
Nélküled kőhideg minden.
Ölelésem érvénytelen,
halvány a Nap az égen.







KIÁLTÁSOK HOZZÁD


Kiáltások pattannak
csattanva, visszacsengve
koponyám üregeiről.
Hozzád nem jutnak el,
talán nem is létezel.
Ha mégis reménykedem,
ismerősként bénít
a pusztító félelem.
Furcsa, de akarnom
- úgy tapasztalom -,
nem szabad merészen,
és akkor az élet
felszolgálja készen.
Máskor evickélek,
küzdök, mint fuldokló
az árban, és érzem,
hogy elveszek a titkos,
muszáj-változásban.
De ha mi ketten, együtt
vonjuk kérdőre a Sorsot,
és tiszta szívvel tesszük le
akaratunk oltárán
az igennel jelölt voksot,
akkor létem, életre
kel veled, és vállamon
érzem melengető kezed.







KI JÁR AZ ÉJBEN


Ki jár az éjben,
éjszínű kékben,
látom magam
mélység ölében.

Hullámok hátán
lennék én, lennék,
kóborló szellő,
hófehér felhő.

Könnyem, ha hullna,
eső szitálna,
erdei forrásból
friss víz csobogna.

Forrás tündére
mesélne nékem,
mi szépet álmodott
anyja ölében.

Anyja ölében,
ott lenn a mélyben,
örök kékségben,
tenger vízében.







LÁTHATATLAN LÁNCOK


Csomót kötök lelkünk fonalára,
magamhoz így láncollak.
A tükörben naponta látom
az arcomon szétfutó ráncokat.
Belső szépségem figyeld csak,
ahogy kezed után nyúlok,
beléd kapaszkodom szelíden,
hogy tenyereddel melegítsd fel
öregedő, fázós kezem.







MAJDNEM BELEHALTUNK


Rém leselkedik mögöttünk,
erős, ha mi gyengék vagyunk,
macskakarmát felénk nyújtja,
fülel és boldog, ha a gond,
békés napjainkat nyúzza.

Láttam táncát, tűzben égett,
- a tűzre fájdalmunk olaj -,
már hitted minden szavát,
hazug igazsága érett,
félve hajoltam le, hozzád.

Majdnem belehaltunk. Szégyen,
hogy én téged, és te engem,
elhagytuk egymást egészen,
a döbbenet keltett világra,
félve hajoltam rád, élet virága.

Majdnem belehaltunk. Szégyen,
hogy te engem, és én téged,
hagytuk egymást a kardélen,
még táncolt a rém, vigyorgott,
de szerelmem hozzád hajolt.

Sértett dúvadként vicsorít,
szeretjük egymást, ez bűnünk,
vájná belénk rút karmait,
de a varázs, mi összeköt,
megvédi szerető szívünk.







MÁR ITT VAN


Ez már a XXI. század cirkusza.
Rosszabb minden eddiginél.
Hazugság évezredes kínpadja,
mereven ülsz a tévénél,
embereket ölnek, közvetítik,
törvény a gazdagnál,
a rend keményen előre halad,
s hogy átlátsz, mint a rostán,
nem baj, nekik mindent szabad.
Tudom, hogy hazudnak, ők is tudják,
nem rezdül szemük pillája sem,
mikor a történelmet hamisítják.
Nem kérték őket, de jönnek.
Nekik semmi sem elég,
a világ sem mondja, állj odébb!
A többségben sokkal többen vannak,
csak nézik a cirkuszt, latolgatnak.
Majd ha innen közvetítenek,
amikor ti következtek,
sírásotok senki nem hallja,
a többiek az új cirkusszal
lesznek elfoglalva.







MEGÁLLOK


Megállok, ha találkozunk,
mosolyunkban múlt idők igéje,
várok, míg nevem kimondod,
míg úgy villan szemed fénye,
mint akkor fenn a dombon,
hogy utána ne csak karom,
de akaratom legyen az ölelés,
hogy lábad ujjától tarkódig
érjen a szerelmes lüktetés.










MENEDÉK


Áradok, apadok közeledben,
mint tenger zúgó árja,
hozzád s tőled csapódik
létem marasztaló ingoványa.

Repülnék, szállnék, nyilak zuhognak;
mögéd bújok, hát védj meg,
egyetlen bástyám te vagy,
erős szikla, óvó menedéknek.
Szavaim melegét lábaidhoz,
mint trónus elé drága
könnyekből vert aranyat,
hordom ezernyi fénylő gúlába
a kedves, simogató szavakat.







MERT MELLETTED MÁS


Mert melletted más az élet,
más lettem én is, önmagam.

Kitártam minden ablakot,
s a fény bejárta a zugot,
levegőt vehettem; szegény.

Ma már csak sötét, rossz emlék,
lelki nyomor, mely éget, fáj.
Arcomra ráncok mélyültek,
a sértések homlokomra,
mint a szeptemberi fecskék,
egymás fölé, sorba ültek.

Nem találtam magam,
csak sejtettem, hogy ki vagyok.
Hittem, a boldogság délibáb,
mit magamtól el nem értem,
de láttam van, és akartam,
követelve, hangosabban.

Aztán jöttél, - mint álmomban-,
féltem, mint tizenévesen,
és tudtam, hogy rád találtam,
bizonyosság volt szívemben.

TISZTELET, ez lett a jelszó,
neked sem jutott, én is csak
vágytam rá, mint méh a fényre,
feledni szívünk kínjait,
kaptárunkban összegyűjtve,
egy hosszú tél után,
- édes virágpor szemenként -
viharverte boldogságunk
szélfútta délibábjait.







MESÉVEL ALTATÓ


Mesével altató,
dallal vigasztaló,
szerelem jármába,
örökös igába,
hosszú dajkaságra,
jaj, drága,
jaj, drága,
vetettek rabságra.

Ütésre emelő,
zordhangú szerető,
ki lelked megveti,
csak tested kell neki,
hitedet gyalázza,
tested megalázza,
hét kicsi gyermeknek,
hétfájdalmú anyja,
ki hitét nem hagyja.

Hite a szeretet,
s a kicsi gyermeket
ápolja, dajkálja,
mesével altatja,
dallal vigasztalja.

Hogy nőnek, szépülnek,
madarak repülnek,
anyjukat nem hagyják,
szárnyukkal takarják,
mert nekik a hitet
ő adta,
ő adta
az érző szíveket.







MINTHA

Mintha verssé válna
minden szavad.
Külön, külön dallamba fordul,
mikor elönt a hála
a könnyem csordul,
mert hiányzik a szép,
az ölelés álma
s csak a betűk selyme,
a szavak bája simogat.

Mintha boldogsággá
szelídülne össze
minden leírt szó,
mely engem bátorít.
Csak tovább, tovább,
ó, hogy andalít,
ahogy fülembe suttogod,
a bánattól fosztott élet,
mélységes szent titkait.







NEM ISMEREM


Karom vagy, ölelések tudója.
Szemem vagy, szépségek látója.

Békességem, nyugalmam te adod,
veled nem félem az ismeretlen,
titokzatosnak hitt holnapot.

Nem vívunk méltatlan, szennyes harcot,
miattad nem ismerem a bánat
lelket emésztő, maró gondjait,
csak a boldogságtól könnyes arcot.







NÉVTELEN DALNOK


Névtelen dalnok zeng
ismerős éneket,
mosoly rázza meg
rebbenő szívemet.
Vörösfenyő csúcsán,
sűrű lombokon,
majd a kerítésnél
az árnyas bokrokon
nyújtja, cifrázza,
hívogat kedvesen.
Futok, hogy meglássam,
addigra elreppen.
Barna tollruhája
beolvad a tájba.
Hagyja, keressem;
hívom, de nem lelem.
Hallom, hogy kinevet,
nekem füttyöget:
Elmegyek! Elmegyek!
Ég veled! Ég veled!










OTT LESZEK...


Ott leszek, ha az orgona nyílik,
bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
tavaszi fényekkel hajnal játszik,
szerelem villan szemed tűzében.

Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
sólyom-röptű selymes suhogásban,
ott szerettük egymást az elején,
édes-gyönyör,futó sóhajában...



Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
szemedből fakadó ragyogásban,
élek, hol a fenyves ringat lágyan,
fák közt futó napfény sugarában.

Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
egy bársonyos, holdsugaras éjen,
ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
idő kovácsolta, egy testben lélekben.







ÖRÖK IDŐKRE


Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!







ÖRÖKRE


Csillagok őrizte égből
a Hold nevetett ránk,
hatalmas arcú fényétől
ezüst színű lett ruhánk.
Fák ölelték a tisztást,
a tó hullámait hegyek,
a hegyeket tépett fellegek,
fellegek karéján vet szikrát
égető színével a fény,
mint boldogságtól remegő
fejen ékes diadém.
Rád néztem, s te rám.
Szerelem igézte lelkünk,
édes villódzó fényei
ott forogtak köröttünk.
A Hold, az ég, a csillagok,
leskelődő angyalok látták,
hogy kezed vállamon,
ajkad ajkamon, s a hűvös,
harmatos hajnalon
már hozzád tartozom.







REND ÉS KÁOSZ


Rend lesz a káosz is,
mit ember át nem lát.
Véletlenszerűen
fejlesztve önmagát,
észre nem veheted
miértek halmazát,
hiába töröd fejed
milliárd éveken át.







SZABAD-E


Érzések
bús gyötrelmei
mit sem érnek,
ha fáj a dal,
és fáj az ének.
Szabad-e siratni,
ha valaki társtalan?
Ha elfut mellette az élet,
ha elhagyja a hűtlen szerető.
Ki tudja, mivé lesz a zöldellő mező?







SZAVAK BÁRSONYÁVAL


Szavak bársonyával mondom neked,
hogy önmagam legyek,
ezerszer és százszor,
minden fontos találkozáskor,
hogy e világból nyomtalan
el ne múljam, kijövök a fényre,
hát megadom magam.
Veletek vagyok, de még fázom...
mi oly egyszerű, azt magyarázom;
embernek lenni nem könnyű,
és ha arcomra kiül a keserű,
olykor fáradt, de mosolygó derű,
ne nézzetek zavartan rám,
mert egy vagyok közületek,
ki sokat szenvedett, szenved ma is,
mert próféta sok van, sok a hamis.
Vártam, hogy köztetek lehessek.
De szó-falat építek magam köré,
és fő gondom az, vajon te,
mit mondani szeretnék, érted-e,
hogy a földi lét, mily nagy ajándék,
s bölcsen élve, a legszentebb játék...
Vajon találtok a szavakban újat, kedveset,
mely a szívekig elvezet?
Kétségek gyötörnek...
Szavak bársonyos varázsán túl
- igaz történet ez, nem álom -
itt vagytok velem, ez a sok ember!
Istenem! Most megsimogattál áldó kezeddel...







SZERELEM, KISMADÁR


Bújó utak
rejtekén,
kis ház áll
a domb ölén.

Odajártunk,
ott tanyáztunk,
a szerelmet odacsaltuk. Odacsaltuk
meg is fogtuk,
édes szóval
jól tartottuk,
Te, meg én.

Azóta,
ha arra jársz,
kis ház fölött
ott trilláz,
énekével odavár,
a szerelem,
kismadár.







SZERELEMRŐL KÉNE


Szerelemről kéne írni,
szíved előtt meghajolni,
karjaidban elaludni.

Csókjaidra felébredni,
édes szavakat suttogni,
gyönyörödtől elolvadni







SZERETTEM VOLNA


Apámmal nem tudtam
az élet dolgairól beszélni,
pedig szerettem volna,
ha tanácsot ad, ha kezemet fogja,
szerettem volna együtt menni
vele a templomba.
De neki fontosabbak voltak
mások, a cimborák, a barátok.

Ma már sokat beszélgetünk,
sokszor meglátogatom,
elmondom neki gondom,
s ő meghallgat szépen,
válaszol is néha, úgy, mint régen.
Tegnap is vittem sírjára friss virágot,
és mondtam érte egy miatyánkot.







SZERETNI


Szeretnélek szeretni,
Szívemhez engedni,
Szemedbe nevetni,
Szádra csókot adni,
Jó ebédet főzni,
Délben eléd tenni,
Este hozzád bújni,
Neked megmutatni,
Hogy tudlak szeretni.







SZÉP, SZOMORÚ ÉNEK
(Malina Hedvigának Szlovákia 2007. szeptember)


Ki mondhat felettem
Hunnia honában
leölt nép véréről
keserű zsolozsmát?
Ki sóhajt lelkünkért
- talpig rabigában -,
magányos testvérért
egy igaz hozsannát?
Leszel-e bajtársam,
ha a baj bekerít?
Elvették, ellopták
őseim erdeit!
Elvették hegyeim
ezernyi magasát,
gyöngyszemű tavaim
örökös ringását!
Miért vonsz fölébem
Kárpát havasában
leölt fák törzséből
fekete bitófát?
Miért ülsz felettem
Hunnia honában
leölt nép véréből
kannibál lakomát?
Miért lépsz mögöttem
bikacsök korbáccsal?
Mért' átkozod nyelvem
ördög rút szavával?
Mert én befogadlak!
Mert én megitatlak!
Bársonyos paplannal
vállig betakarlak!
De te, sárga hasú
kígyót raksz keblembe,
s vérző szívem mellől
nincs, aki kivegye!
Megyek a jussomért,
megyek igazságért,
megyek is, futok is
igazság malmáért!
Jaj, de malomköve
régen kettétörve,
védtelen árva én,
guzsalyba kötözve!
Engem is anya szült,
Istentől a lélek!
Kiállni száz halált
igazért nem félek!
Ne ülj hát felettem
Hunnia honában
leölt nép véréből
kannibál lakomát!
És ne vonj fölébem
Kárpát havasában
leölt fák törzséből
fekete bitófát.
Mert ma értem szólnak
gyászos ónharangok,
holnap terád dobnak
egy utolsó hantot.







TALÁLKOZÁS


Tudunk majd beszélgetni?
Vagy magamba roskadnak
a régóta készülődő szavak,
és inkább csak nézlek,
miközben belém ivódik
minden új mozdulatod,
ahogy őszülő szakállad
önkéntelen simogatod.







TÁNC


S akkor ott valami
elsuhant felettünk,
mikor egy ütemre
dobbant szívünk, lelkünk.

Nem voltam külön én,
nem voltál külön te,
forogtunk ütemre,
mint szálló tollpihe,
könnyedén, repülve.







TEMPLOM VAGY


templom vagy,
melyhez út vezet,
kapudban állok,
gondolkodom

arcom ráncaira
ráült az út pora,
tüdőm apró sejtjei
kilökik magukból
a szennyet,
lelkem tisztulást nyer

gondolkodom
mit mondjak,
ha aranytrónusod
előtt vacogva állok

kire, mire foghatom
évszázados bűnünk,
ha csontjaimra ráront

a széthúzás mocskos
igájának terhét,
kire rakhatom

halkan lépek,
ne múljon gyorsan a perc,
az áhítat ne tűnjön tova,
mert engem vársz

itt és mindenen túl,
együtt tebenned,
hogy érintésed nyomán
felépüljön az oltár







TISZTAFÉNYŰ LÉLEKKEL


Ha kék az ég, és a fény
tiszta, mint a lélek,
a boldogság közel van,
csak nyúlj érte, eléred.

Ha a lélek tiszta fény,
édes derű leng körül,
nézz társaidra, veled
mindenki együtt örül.

Ha társaidra nézel,
szemük tükrében látod,
mit annyira kerestél,
egy csöppnyi boldogságot.

Ha meggyötört az élet,
s fárad lelked fénye,
öröklét nyugalma vár,
angyali dicsőségre.







TÓPARTI VALLOMÁS

nem tenger
én annak látom
vízében napbölcső-tükör
árkában forrás,
hegyek alatt láva
csábítón ölel
a víz hűvös világa
bámulom tükrét
csendje vallomás
ez örök szerelem
én neki suttogok
ő nekem
aztán hallgatunk soká
ilyenkor születik
régi szerelmünk
mindig újjá







TŐLÜNK FÜGG


Tőlünk függnek a történések,
tesszük vagy nem,
kinél mennyi az értelem.

Ha megteszem, megtudod,
ha nem teszem, tán ott sem vagyok.

Kitárjam gondjaim ajtaját,
vagy hazudjak egy életen át?










TÜNDEKÉP


Tündetáncot járnak
pilléző levelek,
aranyszínű fák közt
esti sugár lebeg.
Lenyugvó napfényben
fut az aranyhullám,
kék égen feltűnik
egy kései szivárvány.
Üvegcipellőben
táncoló alakok,
felgyúlnak lassan
az esti csillagok.
Lenn a csendes parton
egy kislány lépeget,
kezében vödrével
hűs vizet mereget.
Szőke tündérhaján
elbotlik a szellő,
kitartó szorgalmán
mosolyog egy felhő.







ÜNNEP


Majd akkor lesz nekem
igaz ez az ünnep,
ha a kályha melegénél
egymásra fonhatjuk kezünket,
ha te gyújtasz gyertyát
az én fenyőm alatt,
ha szívünkben melegszik
minden megélt pillanat,
ha ezt az éjszakát
majd együtt éljük át,
és eszembe juttatsz
egy régmúlt éjszakát...

- Kint ezüstben csillog a Hold,
tudjuk, drága vendégünk volt -,
mikor szeretet járja át
a díszbe öltözött házat,
ez lesz az igazi,
ünnepi alázat.







VÁLASZ ARKYNAK


Arky!

Akárki
vagy te,
versed olvasva
fény gyúlt lelkemben,
szépsége szívemben
vihart kavart,
és ott maradt.










VÁNDOR


Mint hegyeket átszelő
fáradt vándor,
ki megpihen az út
porától lepett arccal,
úgy érkeztem haza
tisztára mosni,
az emlékezetet,
befedni az egyenetlen
gödrös utat, mit goromba,
durva szavak vájtak







VELED


Csendes napok álmodása
vált valóra,
méz ízű bor nem édesebb,
mint szerelmed édes csókja.

Érzem véred tomboló
lüktetését,
testem szemérmes szelídség,
hordozza titkok üzenetét.

Szemed mosolyában fürdök
epekedve,
testem takarnám, lázasan


meg-megremegve.

Titkok tudója, előtted
félénken állok,
s gyengéd ölelésedben
semmivé válok.







VELED, NÉLKÜLED


Veled vagyok, nélküled,
emlékek keltenek
hamis, égő vágyat,
elemészt a bánat.
Fogadtad, esküdtél.
Azóta csak tél, tél.

Keserű a pohár,
hol tiéd, hol enyém,
és szájról szájra jár,
csillog a kristályban,
mint mély tüzű gyöngybor.

S ha nem kell, elég már,
mondod olykor-olykor,
lándzsát döf szívedbe,
békétlen, morc lélek.
Ó, hogy fáj! Mély a seb.
Éget, éget. eléget!







VÉGSŐ CSENDBEN


Békesség csendje ül szívemre,
mintha minden semmi volna,
mintha minden néma volna,
és ebben a némaságban erőtlenül,
a kietlen pusztaságban elfeledve,
a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Volt valaha más is velem,
gondtalanul a jólétben,
többen voltunk a hajóban,
s ígértétek, jóban, rosszban...
És most elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Imádságos révületben kakas
törte meg a csendet,
nem is egyet, hármat szólott,
s Márkus füle csak lehullott.
Tagadás csendje ül szívemre,
és most elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Atyám is magamra hagyott,
tudtam, egyedül maradok,
de azt nem, hogy jobban fáj,
mint az elmúlás, a halál.
És most elfeledve,
a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Rezdül a föld, dörren az ég,
sötét felhőt villám tép szét,
homokot felkap és vág a szél,
minden más hallgatva vár.
A halálos végső csendben, erőtlenül,
elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.







ZÁRT AJTÓ


Harmincöt éve nélküled,
- nyolcadik szoba-,
rejtelek.

Hozzád kulcslyukon lesek át,
szobába be nem léphetek.

Ajtó kulcsa a kezemben,
álmodom: meg nem élhetem,
könnyeim tudod, s hogy vagyok,
elrekesztett pillanatok,
hazug vágyak birodalma,
- égő seb sötét magányom -,
nem vagy sehol, nem te csókolsz,
sorsom függ egy pókfonálon.











 
 
0 komment , kategória:  Szakáli Anna  
Katerina Forest versei
  2019-11-04 20:30:00, hétfő
 
 










KATERINA FOREST VERSEI


Katerina Forest (1950. január 5. - )

Poet.hu

Link








ANYÁM!


Aggódó szemed tükrében nézem magam,
Csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Vajúdó éjszakádon, mikor világra hoztál,
A sötétségbe sikoltottál.
Majd fürösztöttél könnyeid vizében.

Elraboltalak és fogva tartottalak.
Már nem Te voltál önmagad,
Én voltam az életed.

Sose bántad.
Vigyáztad léptem, tanítgattál.
Ezer öleléssel
Nyugtattál.

Sírtál
Az örömtől.
Sírtál
A bánattól.
Sírtál éjszakákon át
A félelmeidtől.

Anyám.
Milyen erő lakik benned?
Miért nem vádolsz,
Kiáltasz,
Ha rossz voltam,
Miért nem küldtél örökre utamra?

Már tudom, már értem,
De már késő, már menthetetlen elhangzott
Sok sértő, bántó szó,
Lelki zsarolás, manipulálás,
Hazug szavak.

Anyám.
Te mindent elviseltél,
Lesütött szemmel tovább mentél.
A terhek, amik válladon feszültek,
Évek alatt egyre nehezültek.

Anyám!
Miért nem panaszkodtál,
Hogy nehéz már cipelned?

Már értem, de már késő,
Miért voltál ilyen elnéző
Hozzám, aki érdemtelen,
Hogy gyermeked legyen.

Hogy tudnám jóvátenni,
Végre megmutatni,
Hogy értem és érzem
A szeretetet!

Aggódó szemed tükrében nézem magam,
Csendes mosolyodban időtlen a múltam.
Anyám.







APÁM


Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe emelted
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - Hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt se ígérted meg,
hogy vigyázol onnan rám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
mint az ifjúságom.







ÁTUTAZÓ


Már változnak a fények,
másként ragyog a nap.
Reggel hűvös szél simogat,
jóleső érzés, csak álldogálsz,
körülötted harmatcsillogás.
Mintha jó lenne minden.
Mint egy szép mesevilág.
Te itt vagy már,
nem vagy átutazó.
De rád tör a külső zaj,
kesernyés illatok.
Csípi szemed a szmog,
a járda mellett szeméthalmok.
Belülről szól egy hang:
- Itthon vagyok.







Belső ÉN


Elhatározom mindennap,
Ez az utolsó.
Nem kiabálok, nem uszítok,
Nem adom ki meztelen tudatom,
Másoknak.
Bezárkózok.
Kit érdekel, mit gondolok miről
Hogy mi gyötör?
Talán az elme külön él?
Kényszerít, bolondít!
Mint az álomkóros felkelek,
Ujjaimból billentyűkre szöknek
Eltitkolt gondolataim.
Kinek írok?
Neked?
Ki vagy, hogy elmém parancsára
Megosztom veled
Eldugott világom rejtett kincseit?
Harcban állok a világgal,
És önmagammal.
Koldulom a napokat
Kevés mit kaptam.
Mire elég?
Festő vagyok,
Félig kész a kép, amit alkotok.
Sötét árnyak fedik a zöldellő tájat,
Ujjaim hegyében bizsereg a fény.
Kényszerít az, de ki?
Valaki, aki én vagyok,
Meg kell festenem
A felkelő napot.







CÉL NÉLKÜL


Felkelsz reggel, cél nélkül.
Bambán bámulod a kopott tapétát,
míg kortyolgatod az ízetlen kávét.
Percekig csak ülsz.
Később elindulsz, vonszolva magad,
a tükörben szembe nézel
önmagaddal.
Gyűrött arcodra vizet csorgatsz,
fésülöd kócos hajad.
Ordít a csend körülötted.
Asztalhoz ülsz, kezeddel
hanyagul félrelöksz egypár
kifizetetlen számlát.
Üres fejedben a gondolat benn reked,
blokkolod az érzéseket.
Régi szép idők, mikor dalolva keltél,
rohantál, hogy le ne késsed,
ezernyi teendődet,
a múlté már.
Nincs hova menni,
Nem vár senki.
Semmi ember lettél,
cél nélküli.
Feküdj vissza,
Sajnáld magad.
Várjad a csodát.
Hunyd be a szemed,
és nézz magadba.
Talán észreveszed:
a csoda
benned van!







CHEMTRAILS


Ma újra felszálltak a repülők, temetni a jövőt,
ezüst testükön csillan a napfény, övék az ég.
Lenn a völgyben patak csordogál, rajta mintát
fodroz a szél, hátán dallal repül tovább,
bukfencet vet benne a gyermekkacagás.
De nézz fel az égre, és keresd a varázst,
a nap fénylő sugarát, nézd a repülők után
a szürke homályt, mi elfedi szemed elől a
kék tengert, a földi kupolát. Nézd, amíg lehet.
Az óra vészesen ketyeg, s Te már látod a lényeget,
a haldokló természetet. Az életed lélekelem,
ha sorvad a test, jajdul a lélek, gyengül a kéz,
béna a lábad, tudatod viaszba mártva,
és csak nézed a repülőket, amik évtizedek
óta róják az utat, hogy gyengüljön a földi tudat.
Erőtlen kéz nem forgat kardot. Fölényes vigyorral
arcán, a csúszó-mászó polip prédára les, telhetetlen
gyomra mindig üres. Egy kis csend:

- Hallod a repülőket?...







DÉJA VU


Mintha jártam volna itt, ezen az úton,
botlik lábam, mint akkor a félre gördült köveken.
A távoli templomtorony ugyanott, és a korhadt
faág is szemembe csap, sírni szeretnék.
Az érzések szorítják szívem, hát igen,
emlékszem már mindenre.

Mintha két életem lett volna eddig, már
jártam itt, szaladtam, mint gyermek anyám elé,
és ott a deszkakerítés mögül mordult felém
a fehér házőrző kuvasz, s én futottam át
a túloldalra, az orgonák alá, sírni szeretnék,
mert emlékszem már mindenre.

A rozzant kapu is itt van, már láttam valamikor,
a kilincse vasból, a széltől nyikorogva
mozdul, hívogat, lépjek át rajta, vissza
a múltamba, ott vár egy másik világ.

Megyek hát az ösvényen, hol lábamhoz
simul a múlt virága, a bokrokról mézharmat fürdeti
arcom, s nézem a házat, az ajtó csipke függönyét,
ami lassan kúszik a térben, mögötte sziluettként
halott anyám integet felém... vár engem.

Már jártam itt, érzem ismerős minden,
sírni szeretnék, lepke lettem, szárnyaim
véresre verdesik lelkem. Már emlékszem
Mindenre.







EGY DALT DÚDOLOK


A pszichém megfoszt ma az álmaimtól,
tágra nyílt szemem a semmibe néz,
fejemből kigördül a tudat, előttem fetreng,
mint az utcasarki részeg, saját nedvében
mocskosan bűzlik, szégyellem sorsomat.

Megtörténik az, mitől reszketve féltem,
a sors az, mi arcul üt, kinevet, tehetetlen
ember vagyok már én is, árván, egyedül
a vinnyogó tömegben.

Talán egy rés, kicsinyke egérút, mi kivezet
a tébolyult világból, hol nincs már érv,
se józan logika, csak megalkuvás, semmi más.

Ringatom magam, és egy dalt dúdolok,
halott lelkeket simogatok, keresem
a gyermek mellé az anyát. Fáj nagyon.
Fáj nagyon! Nekem fáj, és már kiáltok,
hangosan, még hangosabban!

Állj meg! Csak egy pillanatra.
Rendhagyó, igaz, a hang, mi utolér?
Nézel vissza rám, hozzám visszalépsz. És már látod.
Ott lenn a völgyben a fák alatt a holtakat.

A lezáratlan koporsók fölött a fehér galambokat.
Nézd! Szememből vérgyöngyök gurulnak a földre.
Siratom életem, a teljesség már sohase jő` el,
itt vége van a létnek, a tűz felemészt.
De még vágyakozva nézem e csodás világot,
ahol fűszálakon bóbiskolnak az álmok.







EGY NAP


...ébredés, lassan kortyolt kávé, feszült remegés,
sírós kedély, telefon, most nem beszélek, omlik a tér,
és a tudat, de ne félj fiam, csak múló hangulat, mert
fáj a lét, és nincs jövő, zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,
rabol tőlem az idő, feladatok sorban, ajtó előtt, nem,
nem tudom, de keresem, nem találom, jön az ellenőr, kéri,
romok a szobában, telefonálok, hol van? végre válasz, - nézd
az ajtóval szemben, szekrény, polc! sírok, remegek, bennem
a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a fájdalom, meg az orvos
...papírok, szívhang, szomorú mosoly, baj van, kérdés - mi lesz?
válasz soha, szepszis, vények, műtét megint. Kezek, kezeim,
isten veletek, még nem!... megyek, hallgatom, kinn a kertben
tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu énekel, egy méhecske
köröz, keres, talál... virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem
képregény, valami átvált... minden kép remény.







EGYSZER VÉGET ÉR


Egyszer véget ér az álom,
jól tudom.
De addig hiszek és álmodom.
Egyszer véget ér az út,
amin megyek.
De míg látom a fényeket,
nem pihenek.
Egyszer magam maradok,
mert angyallá változol,
elmerülsz az ég kékjében.
Egyszer véget ér az álom,
felébredek.
Síró hajnalon kereslek:
- Hol vagy, kedvesem?







EGYSZER VÉGET ÉR


Amikor fáradt kezem
már mozdulni se tud,
Amikor elmémben
a tudat kihunyt,
Akkor leszek boldogtalan.

Míg érzem az illatot,
Míg idegszálon fut a remegés,
Puha a tapintás,
Nem érdekel az elmúlás.

Majd te is megtudod,
Megérzed a félelmet,
Ami úgy követ,
mint a vadász,
Árkon-bokron át,
A nyomodba jár.

Ujjaid görbülnek,
Hátad hajol,
Évgyűrűk szemed alatt.
A test, amiben éltél,
Elkopik, aszalódik.

Mint egy kócbaba,
Gyér hajad őszül,
Fogaid hullnak,
Erőd elhagy.

Akkor leszel csak boldogtalan,
Mikor szólít a munka,
De indulni nem tudsz.
Bezárva egy testben,
Befelé csorog a könnyed.

Tehetetlen közönnyel megalkuszol,
Mert nem lesz más választásod.
Ha hívő vagy, majd Istenben bízol,
Az Ő kegyelmében, szeretetében,
Hogy felemel magához,
Mert jó ember voltál, megérdemled.

Ha hitetlen félelembe zárulsz,
Tudod, ebből nincs kiút.
Imádkozom érted,
hogy béküljön lelked.

Hidd el, céllal éltél,
Minden megélt napod áldás.
Ha itt az idő, nyugodt szívvel készülj.
Mosolyogva kérd a sírót,
Ne hullassa könnyét.

Lelked könnyű selymét,
Angyalok öleljék.







EL INNEN


Az est ráborul a tájra,
koromfekete köpenye alatt
pihen a föld.
A sápadt hold fekszik a felhők
mögött.
Surran a tolvaj, halkan, észrevétlen
mordul a láncos kutya.
Zörög a haraszt,
reccsen az ág, félelem figyel a fán.
Fordulsz az ágyban,
az álom tovaszáll.
Nyitott ablakodban
könyököl a túlvilág.
Nyomsz egy híreket,
kergeted a szellemeket.
Bámulod a képeket.
Pusztítás, tüntetés, éhezés,
válság, ígérgetés.
Ülsz és várod a csodát.
A tolvaj ügyes,
viszi a pénzes ládikád.
Ész nélkül keresed a kulcsot,
hogy nyiss egy másik ajtót,
- El innen...







ENGEDETLENSÉG


Egy nap elhozza nekünk az Engedetlenséget,
akkor a birkaruhát te is farkasbőrre cseréled, nem
mész bégetve a vágóhídra, nem hallgatsz a vezérkos
kolompszavára, mikor az út mentén minden jelzőtábla
egyfelé mutat, te letérsz s járod a saját utad.
Nem küldöd fiad a harcmezőre, se fel a csillagfényes
égre, hogy ezüstmadár hátáról szórja rád a halált,
arra kéred csak, hallgassa ő is az idők szavát.
A történelem vesztese a balga ember, aki se
nyomorán, se halálán nem talált hibát, bólogatva
hitt a megváltó Hatalomban, de ez az idő most lejárt.
Századokon át sirattad a múltat, a véres torz időt,
mi ellen nem lázadtál soha, mert engedelmes
hittel születtél, alázatra neveltettél. De most
itt az idő, hogy kilépj a sorból, kimondd, hogy nem!
Nem engeded, hogy játék legyen az élet, hogy
meghaljon az, kit legjobban szeretsz, nem engeded
a Földön a káoszt, a félelmet, nem engeded a háborút!
Kezedbe ecsetet veszel, festékbe mártod, és visszafested az égre
a madarakat, és újrafested ezt a csúf Világot.







AZ ÉLET RENDJE


Az élet rendje,
Hogy születünk,
Sok vívódással felnövünk.

Én keresés,
Pénzkeresés,
Párkeresés,
Célkeresés,
Ez az élet rendje.

Nyomulunk,
Mindenkin taposunk
Karriert építünk.
Majd véletlen
Boldogságra lelünk.

Nem becsülünk.
Csontjainkra
Tapadó izmainkat
Szaggatjuk.

Lelkünket kiégetjük.
Zsigereinket
Savval maratjuk.
Ez az élet rendje.

Hiszünk, építünk.
Házat, társadalmat.
Bomlasztunk közösséget,
Családot.

Halálba megyünk.
Halálra születünk.
Ez az élet rendje.







AZ ÉRZELMEK TÉTOVA ÜZENETE


Az érzelmek tétova üzenete vár rád,
még nem hiszed el csak vágysz rá.
Szívedben oldódik a magány,
könnyebb minden akadály.
A szerelem rád talált.
Tanácsot kérsz:
- Mit tegyek, annyiszor csalódtam,
érdemes hinnem az illúziókban?
Én válaszolok:
- Igen.
Kevés ember az, kire rátalál a szerelem.
Megérdemled. Már itt az idő,
hogy az életben te legyél végre a nyerő.
- Igen.
A sorrend változik, első helyre
került egy ember,
akit a sors neked küldött.
Az egész az egység létrejött.
A többi nem fontos, megoldható,
irányítható.
Sétálsz a Duna parton éjszaka,
körülötted él, zakatol a város,
hűs szellő fázósan átöleli a vállad.
Arra gondolsz talán sikerül
megőrizni a boldogságot.







GENDER JÉZUS!


Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Ma Jézus megszületett.

Vitát nyit róla a sok agyhalott Senki,
ki is volt Ő, férfi vagy nő? Íme, itt az új gender lobbi!
Összegörnyedt pénzeszsákok tologatják a zsetont,
zsebünkből most forgatják ki a holnapot.
Minek nekünk szabadság, fény, és öntudat?
Az életünk a legvidámabb barakk,
hol fetrengve sír a lelkünk, a megalázó közönyben.

Ma Jézus megszületett!

A Félelem csúf, torzszülött gyermeke
benéz az ablakunkon, ajtónkhoz oson.
Csendben időz, majd ököllel rácsap, ordítva
követel, engedjük be, hisz hozzánk tartozik!
S mi lehajtott fejjel ajtót nyitunk neki.

Már Jézus megszületett!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Várjuk Jézust! Valahol már megszületett!







GRAVITÁCIÓ


Újra és újra látlak
álmaimban.
Kisfiús mosolyod, égszínkék szemed,
nézel rám, szemedben mély szomorúság.
Beszélsz hozzám...
De nem hallom a szót...
Kérlek segíts, hogy megértselek!
Próbálom,
mint a szájról olvasó,
de nem értem a gondolatod.
Lemondtam rólad,
elhagytalak.
Küzdeni szerelemért?
Nem az én formám.
amiben élek az szürke valóság.
Két lábbal taposom a földet,
a tudatom a gravitációm.
Mit gondolsz,
ilyen nehezékkel hogyan lehet,
a szerelem szárnyán repülni,
lebegni?
Csak álmaimban altatom,
fájó tudatom,
hogy hiányzol,
nagyon, nagyon.







GYERE VELEM


Gyere velem, vezetlek,
elviszlek innen,
ebből az álomvilágból.
Látod, lefelé megyünk.
Kiléptünk a csillogó világból.
A szürke köd ragacsa ránk száll,
gyomrod görcsben,
az éhség mardossa belül.
Ruhád fodrát letépi az ág,
csupasz karod felsebzik az indák.
Gyere velem, vezetlek.
Ez egy igaz világ,
ez vár rád.
Pihenjünk. Nézz előre és nézz hátra,
kell a meditáció.
Elmélyülten koncentrálj egy pontra.
Hallgasd a folyó síró hangját,
mikor vonszolja hátán a hordalékát.
Használj maszkot, hogy levegőt kapj,
tartalékold az erőd!
Szükséged lesz rá, ez egy új világ.
Azt mondod nem kérsz belőle?
Már késő, te alkottad meg,
kezdj benne új életet.







GYERMEK


Homokvárat épít a gyermek.
Kicsi kezével falakat emel,
magas tornyokat,
vízzel telt várárkokat.

Közben beszél, mit, miért és
kitől védi a benn lakót.
- Tudod, ott benn van az öcsém,
még kicsi, rá vigyázok.

De benn van, látod, a Morzsi kutya,
meg lovak, oroszlánok.
Benn van a nagymama,
meg anya.

De nemsokára
hazaér a messzi útról apa,
és akkor már nyugodtan
építhetek egy nagy hidat.

Kell a híd, hogy jöjjenek
vendégségbe a gyerekek.
Építek biztonságosat,
nem lesz senkinek baja.

Elgondolkodom.
Kezem mozdul, simogatom
kócos fejét:
"Íme, itt a jövő nemzedék."

Építs gyermek erős várat,
körbe erős várfalat!
Vigyázz arra, aki benn van,
mert tiéd a föld és a haza.

Kicsi gyermek, szálljon rád
minden magyar áldás!
Hogy felnőj és legyél hazád fia.

Védd meg és őrizd egy életen át
a magyarok öntudatát.
Míg felnősz, ígérjük mi vigyázunk rád!







HALÁLOS CSÓK


Mikor eljön a vég, csókot lehel szádra a halál.
Keserű nyála folyik lelkeden át.
Megbénít a tudat, pánik tör rád,
itt a földi lét vége,
gyöngyözik homlokod hideg verítéke,
átsuhan előtted életed filmje.
Imát mormolsz, könyörgőt,
kérsz még időt.
Csak annyit, ami elég, hogy búcsúzz,
még időt, hogy ne kísértsen a múlt.
Időt, csak keveset, a bocsánatokra,
az el nem mondott titkokra.
Időt, hogy lezárd az életed.
Lassan megadod magad,
arcod fehér márványa alatt
simul a lélek nyugalma.
Már átlépni készülsz.
Kezed simogatott sok szerető arcot,
elmondtál minden bocsánatot,
azt is, hogy köszönöd ezt a földi életet,
a sok szeretetet.
Szemed alól pillangókén száll
a másik világba a lelked,
az út előtted áll,
amin szikrázva fénylik millió szentjánosbogár.







HA MAJD MEGÖREGSZÜNK


Egyszer megöregszünk...
léptünk tétova lesz, bottal járunk.
Sokat időzünk a múlt emlékeiben,
visszapergetjük az időt...
valamit folyton keresünk:
egy mosolyt a múltból, elfoszlott
fényképeket... ha egyszer megöregszünk,
meghajlik az idő,
és derékba tör minden színes álmunk.
Magányra vágyunk, egy csendes zugra
árnyas fa alatt, hol velünk időzhet
a lélek. Nincs kérdés bennünk,
mindre választ kaptunk,
sírva nevetünk majd... ha megöregszünk.







HAMIS KARÁCSONY


Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem
már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,
s már elfogyott belőlem minden jó gondolat,
mik eddig segítettek fényre, résekre lelni.
Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs
bennem alázat, se "Szeretlek Jézus". Míg asztalom
rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon
gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír a rózsafüzér.
Még félben rajta a "Hiszek egy Istenben" és
benne búvik az "Áldott legyen az Ő neve. Ámen".

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol
millió ember mormol egy imát, és csókolva
hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről
az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító
kéjben, s hirdetik, igaz hittel, ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves
nyoszolyáján, szájából hamisság nyála csorog.
Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.







HAZAÉRTEM


Öreg kezed, anyám, tedd a kezembe,
hadd simogassam még egyszer meg.
Ülök melletted, nem beszélünk, csak
hallgatunk együtt egy régi zenét.
Szívemben bomlik lassan a fájdalom.
Hazaértem, már itt vagyok veled.

Messzire mentem, távoli vidéken
sok évig éltem, nélküled, anyám.
De minden nap gondoltam rád.
Higgy nekem, látod, hazaértem,
itt vagyok veled, fogom a kezed,
veled maradok, sose hagylak el.

Ma megkondult a harang, érces
hangja zengett a falu felett.
Fehér csipkében, selyempárnán
nyugszik a fejed.
Kezed imára kulcsoltad szíved
felett. Öreg arcod szépségére
csúszik a halotti lepel.

Már tudom, csak ezért éltél
nap nap után,
csak ezért sírtál sok éjszakán,
hogy hazatérjek.
Ezért volt minden szavad esdeklő,
hogy egy nap még megfoghasd a kezem,
érezzem, mennyire szeretsz.
Hogy tudjam meg az utolsó nap,
mindig rám gondoltál,
szíved szakadt a bánattól.

Harangzúgást messzi viszi a szél,
megértettem a lélek üzenetét,
a magány fájdalmas énekét.







HULLÓ FALEVELEK


Reggelre ledobta ruháját a barackfa
Aranybarna szőnyegen hevert,
A hajnali fagy körbe udvarolta
Riasztó lett, a tegnapi csoda kert,
Hervadó levelek, haldokló virágok.
Mit műveltél már megint, te télfutár,
Legalább hírmondót küldtél volna előre,
Hogy mentsük, amit lehet fedél alá.
Nem baj, mindig ezt csinálod,
Huncut szelekkel vetkőzteted a kertet,
Mint egy igazi pernahajder.
Fáznak a madarak, a kiscsibéim,
A későn kelők, reszketve bújnak
A szalma melegébe.
Elő a lombseprűt, gereblyét,
Dolgozzunk hát, tüntessük el a lehullott
Falevelet, a fagyott virágot.
Szeretem a telet, de csak így öregen,
Kinn leesik az első hó, fehéren, csillogón.
Lassan ünneplőbe öltözik a természet,
Tarka ruháját cseréli, fehérre.
Ünneplőbe öltözik a ház,
Ünneplőbe öltözik a lélek,
Hisz nemsoká itt a karácsony.
Gondolataim előre küldöm,
Pihenjen meg asztalom fehér abroszán,
Díszes terítéken, az ünnepi vacsorán.
Körbeültetem az asztal köré, akiket szeretek
Pohárköszöntőt mondok: a boldogság veletek!
Halk duruzsolás, hangos nevetés,
Kanálcsörgés, koccanó poharak zenéje.

Felijedek, hangos csengő szóra,
A postás csenget, szomorún átadja:
Gyásztávirat!
Reszkető kézzel bontom.
Az álom tovaszállt,
Mert az ünnepi asztalnál
Egy szék megint üres lesz már.







JÉZUS


A szürke templomi homályban,
hűvös lelki borzongásban
kezem imára kulcsolom én,
és csak nézem Jézust a feszületén,
amulett kezemben a rózsafüzér

Tömjén illattal jön az alkonyati fény,
áldozó asztalon, a kehely oldalán
csillanva időzik, csúszik át hozzám,
bennem eltűnik, kialszik.
Miért vagyok itt?

Nézlek Jézus, Téged, hogy szólj,
öleld át lelkem, ringass egy kicsit,
mert szükségem van rád.
Látod, vámpírok sikolya széttépik agyam,
szememből vérpatak folyik.

Elveszek nélküled, adjál hitet,
hogy legyőzzem önmagam démonjait.
Szemed szomorúan lesütöd,
nem üzensz, de megérint az időtlenséged.

Nyílik egy ajtó és belépsz rajta,
fényárban állsz, és szólsz hozzám.
- Ne tévesszen meg a keresztre feszítésem,
én benned vagyok, és most is benned vérzek.







JÉZUS JÖJJ VISSZA


Ha Jézus keresztjét most cipelné,
és vállára most venné az emberiség
összes bűnét, alatta összeroskadna félúton.
Könyörögne hozzánk, váltsuk meg lelkét,

hogy tisztuljon hite, van értelme,
hogy értünk gyarló emberekért halálba
menjen. Hogy vérző kezéből kiálló szögek
nem hiába folyatják drága, szent vérét.
Hogy lesz értelme a mennybemenetelnek,
a feltámadásnak, és vezetőnk legyen
újra, elvigyen bennünket a Kánaánba.

Szent Jézus, ez a nép már nem a
régi! Júdások tanítványai, hitszegők,
bűnösök, harácsolók, kizsákmányolók
erősebbek itt már, mint a hitben alázkodók.
Mégis, ne csüggedj. Jöjj vissza
hozzánk, állj az út végére, hirdesd az

igét, a szeretet erejét, Húsvét Ünnepén.
Letértünk az útról, mögöttünk omlik
a hegyoldal, kövek torlaszán át nincs
visszaút, csak egy új, ismeretlen világ,
mi előttünk áll. Adj reményt hozzá.

Tisztítsd meg lelkünk, bocsásd meg
bűnünk, mert nagy a mi vétkünk.







KARÁCSONY


Belépett a tél a völgybe,
zúgó fenyvesek közt jött le.
Lépte nyomán fagyott virág,
kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,
ezüst jégkásával főzte levesét.
De csitt, ki sír az éjszakában,
a hósapkás kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél
az ablak kristályos üvegén.
Benn egy didergő gyermeket lát,
ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,
kavarta tovább a tél a hópihét,
majd besúgott az ajtó réseken
a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,
a vetést védelmező hó-paplanról.
Hogyha tavasz jön lába nyomában,
virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél a karácsonyról,
a csodás, szent ünnepnapról.
Mikor ezüst szánkón jön télapó,
szeretet-zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,
kicsi lelkében ott a béke.
Erdő mélyéről megrakott
szekeret húz két deres,

a házhoz érve prüszkölve megáll.
Az ablakon át az első napsugár
reggel a gyermekre rátalál.
Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.
Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,
benn a házban gyermeknevetés,
velük a tavaszt váró remény.

Karácsonyfán imbolygó gyertyafény...







KARÁCSONY, GAZDASÁGI VÁLSÁGBAN


Félek, hogy itt van újra a Karácsony,
még egy pár hét, és vágyott ünnep
követelődzőn vigyorog rám.
Kérdezi kajánul, megvetted már
a beígért ajándékot, a vasalót, a kabátot,
a mikrót, a kenyérpirítót, meg minden mást,
mit Jézuskától vár a család?
Havas köpenyét arcomba rázza,
jeges csókját homlokomra nyomja,
engem meg a hideg ráz.
Leveleket írok, mindenkinek.
Rajzolok rájuk szíveket.
A szívek alá írok verseket.
Kedves családom, míg el nem felejtem,
az idén a gazdasági válságot kezeltem,
ezért átütemeztem a karácsonyt, nem
jut a költségvetésből semmire.
Csak egy maradt, az is szerényen,
gőzölgő leves mellé, az őszinteségem.
Fogadjátok, nagy-nagy szeretettel!
Talán jövőre, ha elmúlik a világvége,
A fentieket újra átértékelve,
Készülök a szeretet ünnepére.







KÉSEI TALÁLKOZÁS


Szemed lehunyod, pihensz
Egy hajtincs homlokodon
Elsimítja gondolatod
Olyan nyugodt az arcod
A mély ráncok szemed alatt
Kisimulnak
Pihenj kedvesem
Ülök melletted és őrizem
A csendet
Hogy ne zavarjon semmi
Egy kis békét hagyni
Zaklatott szívednek
Fáradt testednek
A külvilágtól elszigetelve
A csend csak a csend
Öleljen
Pihenj kedvesem.
A sors kegyes volt hozzám

Mikor a lelkem egyedül kóborolt
Magányos szívem
Mindig szomorú dalt dalolt
A sors téged nekem adott

Öreg voltam már a szerelemre
De felnőttem az igaz szeretetre
Mi kell már nekem?
A fiatalkori mámor?
Túlnőtte önmagát a vágy
Sokkal erősebb annál
Amíg élek, szükségem van rád.
Mert te vagy én, és én vagyok te
Külön - külön, semmi se.







KIHALÁS


A madár figyelve kémlelte
A ködös őszi eget,
Szárnyát szétnyitotta
Suhogtatta,
Próbálgatta erejét.
Ősi ösztön súgta:
Menni kell,
Itt az idő!
Aztán nekirugaszkodott,
Fel, egyre magasabbra.
Felhőkkel szállt,
Szelek szárnyán.
Mindegy, mi volt,
Vihar, sebes eső
Zúzmarás köd,
Mint egy robotrepülő,
Nem volt akadály.
Ezernyi kilométer után,
Végre ott a pihenő.
Mikor leszállt,
Elérte célját,
Kétségbeesett.
Ősi ösztön hozta,
De világát nem találta.
Kereste a régi költőhelyét,
Az otthagyott vidéket,
A virágzó rétet,
De a táj kiégett,
Virág helyett bomba tölcsérek.
Gyenge lábán alig állva
A madár csak siratta
Gyönyörű szép otthonát.
Tollát borzolva,
Halálát várta.







KILAKOLTATÁS


A végzés tegnap jött.
Lassan bontotta, a boríték zörgött,
Reszkető keze alatt.
Szédült, vegyél mély levegőt,
Mondogatta, közben olvasta
Halálos ítéletét.
Csak ült, mint a szobor,
A szó a fájdalom
Megfagyott.
- Anya mi baj?
Görbült a gyermek szája,
Ijedten nézte fakó szemét.
Mosolygott
- Semmi fiam, semmi,
Csak jött egy levél,
Azt írják holnapra pakoljunk,
El kell hagyni a házunk.
- Hová megyünk? - sírt csendben a fia
- Nem tudom, valahova.
- Isten majd megsegít!
Reggel csomagolt, lassan,
Vánszorogva.
Régi fényképek, bögrék,
Emlékek.
Már minden dobozban,
Már nem sírt, szeme száraz kút.
Az ajtóban emberek,
Mogorvák, csendesek,
A bútorok a székek,
Az emlékek,
A ház előtt a porban,
A ház ajtaja zárul.
A fiú anyjára könyörögve néz,
- Becsaptál engem,
Nincs is Isten!
Ha volna, itt lenne,
Segítene,
A bácsikat elkergetné!
Az anya görnyedt hátát,
A szégyen a földbe nyomta.
- Van Isten, fiam,
Csak messze van.







KÖZELÍT AZ ŐSZ


Az éjszakák már hűvösek,
nyitott ablakodban ül a csend.
Reggeli sétádon már nem vagy egyedül.
A fák lombja közül siklik a köd,
válladra ül.
Festi az ősz a tájat,
aranyra, barnára.
Ökörnyál száll a szél hátán,
ezüst fátyolként lebeg.
A nap szűrt fénye háztetőn pihen.
Hangos madárhad a villanydróton
gyülekezőt tart.
Már mindnyájan vándorútra készen.


Mindig ugyanez minden évben,
szinte percre pontosan.
Nincs változás.
Ugyanaz a kép, ugyanazok a hangok.
Csak te, te változol.
Hajadban ősz hajszál,
szemed tüze fakul,
már tompa fényben fürdik benned
az érzelem.
Ökölbe zárt kezedben már
nem búvik simogatás.
Az ősz közelíti hozzád
az elmúlást.







LEMONDÁS


Gyűrött arcodon mélyülő ráncok,
szemed fénye vörös folt.
Egy pontra figyelsz, már nem érdekelnek
a külsőségek.
Kiégett lelked hamvaiban keresgélsz
egy szikrát,
szétesett életed előtt állsz, és mint a régész,
újra restaurálsz.
Még hiszel.
Mindennap mondod az imát,
nyomod az életfilozófiát.
Még hiszel.
Erőlködve, hogy minden olyan, mint rég,
erős karodban ott a szenvedély.
De kimosta az agyad a bódulat
és újra és újra,
izmaidban görcsöl a vágy.
A lemondás.







LÉLEKSIRATÓ


Még élek, érzem, még ver a pulzusom,
még mozdul a karom,
de gyűrötten lóg bennem a lélek,
mint mosott rongy a drótkötélen.
Foldozom össze széteső hitem,
sírva illesztem darabjait össze.
De már porlik, marja az enyészet.
Nincs bennem már sejtelem, nem
érzem az ízét, meghalt a reményem.
Az életem mint zene, mit komponált
a sors, tévedésből rontott kottákon
gyakorolt, rajtam maradt, mint véres
konc, kísér, mint halottat a gyászzene.
Rossz napokra rossz éjjelek, izzadó kezek,
tágra nyílt, felriadó szemek, félelem.
Az elhagyás mély gödrében fekszem,
földlakók bújnak szemembe, testem
feszített háló a mélyben.







LILA KÖDBEN ÚSZIK A VÉGTELEN


Volt idő, mikor reménykedtem,
álmokat szőttem csendben.
Lelkemben egymás mellé raktam
mindent, mi kedves volt nekem.

De már nem álmodok, csak megy
az idő, néha utazok vele,
távoli, messzi csillagok közé,
ahol lila ködben úszik a végtelen.

Ott nincs múlt, jelen, se jövő.
Mit mondjak neked, fiam,
ha kérdessz egy reggelen,
hogy itt az idő, most már tied,

járni akarod az ösvényemet?
Választ ne várj, mert nem tudom.
Már régen nem megyek az úton,
amiben bíztam, hogy célba visz,

eltűnt előlem, semmivé lett.
Ott úszik fenn, ott a végtelenben.
Kijózanodtam az élet mámorából,
már semmi nem olyan, mint rég volt.

Én már látom a jövőt, a romokon a
véres lábnyomokat, mik előttem járnak.
Mégis csendben hallgatok. Higgyél
fiam, a jövő küldi feléd az égi zenét.







LÍRA FELSŐFOKON


Mint a szellemidézők
egymás kezét fogva,
egy ismeretlen erő
mozgat le föl.
Fehér papírra írott sorok,
túlvilági hangzatok
üzenetek, vád íratok,
csak úgy magától
mozdulok.
Nem diktál senki,
nem kényszerít,
csak az elmém
az siettet:
Még írj,
sok az üzenet!
Kinek írok én,
kit érdekel a
pesszimizmusom?
Éhező gyomrok
könnyes szemek,
otthontalan jövő,
szakadt gyökerek,
átkok, imák helyett.
Agresszív tudat,
mikor a szív ketté hasad.
A költészet a hit, a jövő,
a reményt ölelő,
álomképet ringató,
rímre bomló.
A magyarok öröksége,
fenséges szókincse,
huncut szójáték,
hangzatos szavak,
látod mit tudok?
Bonyolult effektusok:
"harmatcsepp ragyog,
a selyem fonalán,
bárányfelhő rajzol szíveket,
tó tükrében hableány"
Én nem ezt látom:
az égből savas eső marja a fákat,
tó vizében döglik a hal,
a sugárszint emelkedik,
születik a mutáns faj.
Nem vagyok, nem leszek érdekes,
ki kíváncsi rám,
ha mindig a valóságot
Írja a fehér lapra
líra idegen tudatom?







MAGÁNY


Rám süt-e a reggel első sugara,
ringat-e még anyám simogató karja,
lesz-e még kenyér elébem téve,
fázós életem tűz melegíti-e?
Hajnali harmatcsepp lábam nyomában,
lesz-e hol aludni, ha leszáll az este?
Találok-e gyöngyöt széles út porában?
Szeretetgyöngyöt, amik szétgurultak
eső verte úton, sárba bennragadtak.
Keserves életem
magányba temetem,
fakeresztre írom:
"Nincs nekem otthonom"










MAGYARORSZÁG


Hogy mondjam el neked,
Mit jelent e föld nekem?
Szavak szürkék, hiteltelenek.
Megpróbálom mégis, hunyd be szemed!
Vedd át tőlem a szeretet-képeket.
Hallgasd a patak surranó vizét,
Kristálytiszta leheletét.
Hegedűszó, virtuóz muzsika,
Erdő mélyén a madarak dala.
Síkvidék, szélfodrozta lankák,
Vizionált délibáb.
Hegycsúcsok, hamvas gerincek,


Mély ölükben ragyogó ércek.
Lenn a mélyben földalatti folyók,
Melyek feltörve, élethordozók.
Egy bölcső, melyben ring egy gyermek,
Kis falvakban reggeli kakasszó.
Hogy meséljem el a fel nem foghatót,
Ami előtt mindennap lelkem meghajol.
A föld, amire mindennap lépek.
A gyökerek belőlem a mélybe,
Gránitkövekbe kapaszkodnak,
Mert csak így élek.
A hazám ez a gyönyörű ország:
Magyarország.







MÁR FÁRADOK


Már fáradok, sokáig nem hittem el,
hogy ilyen nehéz lesz az élet.
Ha tehetem, elbúvok csendes árnyú fák alá,
nézem, hallgatom a mikrovilágot kívül, belül.
A levelet cipelő hangya erejét csodálom,
szeretném átvenni óriási terhét,
de a magamé is egyre nehezül.
Nem csak az öregség,
nemcsak a világ elől
menekülök,
hanem önmagam elől.
Talán belülről szóló hangtól
választ kapok,
a belső káoszból rendet teremtve
újra erős leszek.
A belső önmagamnak ezernyi kérdést
felteszek:
- Hol rontottam el?
- Ki vagyok én, miért születtem,
és egyáltalán, miért ilyen tébolyult a lelkem?
Nem látom tisztán az ösvényeket,
újra elkerül a megoldás, a felismerés.
mert az EGÓ uralkodik felettem:
- Te osztod a kártyát, dobd a lapokat!
- Kihívás az élet nem csak hangulat,
tiéd a világ birtokoljad!
Csak benn szól a lelkemben,
legbelül egy halk hegedű,
miért nem élem az életem







MEGPIHENNÉK


Ma itt, holnap ott.
Sodor az élet.
Nem magamtól megyek,
Visznek.
Soha sincs otthon,
Rólad álmodom,
Érzem, meg nem találom.
Forró vérem hajt,
Dacol akaratom
Büszke roma vérem,
Hozza a bajt.
Megpihennék már ölelő kezedben,
De elrontottam mindent,
Már nem szeretsz engem.
Könnyeid fátylán át,
Simogattál,
Utamra engedtél.
Féltél,
Hogy rossz vagyok,
Soha meg nem javulok.
Ha tudnád, hogy tévedtél,
Mert szenvedek, félek,
Büszkeségem,
Kőbe vésett engem.
Kemény sorok,
Hogy bűnözőként halok.
Megpihennék már ölelő kezedben,
De elrontottam mindent.
Sötét éjszakában,
Sírok utánad.







MEGVILÁGOSODÁS


Már nem félek.
A görcs oldódik.
Már értékeltem.
Elfogadtam a múltam,
már nyugodtan
várom a holnapokat.
Az este nem rémiszt,
sem az álmok.
Már nem sikolt az alvó tudatom.
Már nem félek.
Letisztultak a képek.
Minden reggel kinyitom ablakom
és megköszönöm,
hogy ezen a földön élek.
Megköszönöm
a felhőknek az esőt,
a napnak a meleget,
a fa árnyékát dicsérem.
Megköszönöm,
hogy szeretetben élek,
hogy aurámban fénylik a hit,
hogy látok mindent,
azt is, mi rejtve van.
Már más szemmel nézem
a világot.
Én már nem félek.
De téged féltelek.







MÉG ITT VAGYOK


Hogy elszaladtak az órák, napok, évek.
Siratom a múló időmet.
Ősz hajamról kopik a festék, szemem tüze
nem ragyog úgy, mint rég.
Szemem alatt az évgyűrűk mutatják,
közeleg a nagy utazás.
De még itt vagyok.
Javítgatok, mint egy ezermester,
foltozgatom a sok üres napot,
mit szeleburdi létem hátrahagyott.
Már okos fejemmel tudom a megoldást,
hogyan kezeljek minden problémát.
Nyúlnék vissza a múltba, hogy változzon
minden félresikerült napom.
De nem tudok.
Talán leírom, hogy olvasd el, felejts,
és bocsáss meg mindenért,
a bántó szóért, a fájdalmakért,
miattam átsírt éjszakákért.
Bölcsé tett az élet, mégse segít rajtam,
nem hozza vissza a visszahozhatatlant.
Már nem kifelé figyelek, önmagamban élek,
szelíd ráncaimba temetnek az évek.







MÉG LÁTLAK TÉGED


Még látlak téged, még nem halványult az emlék,
mintha tegnap lenne, s Te csomóra kötöd a kendőd,
kötényed zsebébe magokat raksz, indulsz a kertbe,
mert itt a tavasz, siettet ezernyi teendőd, nem időzöl,
nem érsz rá beszélni velem, mész a gyalogúton át
az almafák alatt, róluk sziromeső hullik rád.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is hallom, hogy
perlekedsz a kotlóssal, aki csibéivel világgá indult,
nem törődve ezernyi veszéllyel, de te hajtod
ki a bozótosból, csak mondod neki a szentenciát.
Nem érted meg a kotlós szabadság iránti vágyát.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is hallom, érezlek is,
itt benn a szívemben, mert kiszakadtam belőled,
de egy erős kötél megmaradt örökre, nem szakítja
a sír, ahová elmentél görbebotoddal kopogva,
végérvényesen árvaként itt hagyva engem, aki
még most is csak keres, hogy állj végre meg, mert
fontos beszédem van veled, még el kell mondanom
valamit Neked, Édesanyám.
Tíz éve már, hogy itt hagytál, tíz éve várom, hogy
meghallgassál. Még látlak Téged, hangod is hallom,
még érezlek...







MÉG NEM HAGYHATSZ EL


Még döbbenten álltam s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
Még éreztelek.
Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem, ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled velem?
A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már benn ordított, mint bölcsőben síró gyermek,
követeltelek - még nem hagyhatsz magamra, még ezernyi perc,
ami még közös, még ezernyi mosoly, simogatás,
várj kicsit még, várj, még elmondom neked,
tegnap akartam, hogy mennyire szeretlek.
Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
benne fürödtek a halálmadarak.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben szállt a lelked be rajta.
Már tudtam, hogy odaát vagy.

Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapokon a bevésett nevet,
születtél, meghaltál, örök emlékezet.
De tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot hozok, mint más, minden évben,
aztán mosollyal arcomon elsétálok Veled.







MIKOR A NAP ELSIRATJA


Mikor a nap elsiratja az utolsó bíborkönnyét,
és az estben elring kicsit még a tó vizén,
könyörtelenül jön mögötte a sötétség,
a hűvös, esti szélben újra didereg lelkem.

Próbálok küzdeni, mesében élni,
álmodni újra, mint rég, nézni
önmagam tükörképét, keresni
egy pontot, honnan újra kezdhetném
szétszaggatott, boldog napjaim.

Mit építek nappal, széthullik estére,
önámításból kudarcok hullnak,
hamis üveggolyók pattogva gurulnak,
és újra és újra jön a fájó érzés,
az üresség, a kínzó egyedüllét.

Pedig zsong körülöttem a világ,
zajok simulnak hozzám, érzem
illatát a létnek, valaki köszön, valaki elmegy,
valaki folyton hozzám beszél, és nekem
mégis befelé hullik könnyem, mert
vigasztalhatatlanul hiányzol nekem.

Üldögélek kicsit, bolyongok a múltban,
nem engedlek el, megidézlek újra:
- Ülj mellém, Kedves, hadd nézzelek!
A száguldás megáll, az idő lelassul
egy pillanatra, a perc megreked,
és érzem eljöttél, itt ülsz velem.

Szemed sugarából a hold ezüstje hullik,
szád mosolyából halk zene szól, már
érzem a bennem lévő remegést, Te
hozzám fordulsz és szólsz: - Miért
nem felejtesz el örökre engem?
Sok éve már, hogy elhagytalak és
járom a végtelen, égi utamat.
Engedj el engem!

Megpróbálom elmondani neked,
hogy ne kérj tőlem lehetetlent.
Ha elfeledlek, meghal vele az érzés,
a soha nem múló, igaz szerelem.

Miért szeretsz? - kérdesz újból.
Én csak suttogok: nem tudom.
Nem az szeret, kit látol.
A lelkem belül, az szeret.







MIKULÁS


Ej, Mikulás, Mikulás,
Mondjad már, mire vársz?!
Fésüld ki a szakállad,
Fényesítsd ki a csizmádat.
Hosszú út áll előtted,
Kis unokám vár téged.
El ne felejtsd a csengőszót,
Meg a Mikulás-jelszót!
Az se baj, ha elviszed,
Megmutatod az útleveled.
Mert az én unokám okos ám,
Nem jó minden jött-ment Mikulás.
Ha már így megalkudtunk,
Itt van minden, ami kell.
Vigyed, itt a lista:
Egy dobozban szeretet,
A másikban vegyesen
Játék, cukor meg egy kis vágyódás:
Mikor láthatom az unokám?
Mikulás, Mikulás,
Én is várok ám
Egy kis csomagot ezüstpapírban.
El ne cseréld
Az unokám szeretetét!







MIRE VÁRSZ


Még most is erőlködsz a semmin,
pedig a ma minden reményt elvitt,
vitte az álmaid, a mindig változót,
sosem volt akaratod, lebénított.
Mire vársz?
Mikor meséltem neked esténként,
melléd ülve egy végtelen sorsmesét,
mindig kinevettél, rémeket látsz,
azt mondtad nekem... és lazán
és fölényesen rágyújtottál.
Most mire vársz?
A lendület megtört, a kedved halott,
a lelked soha senkire nem hallgatott.
Nehezen veszed a levegőt, de még
nevetsz, gurul a tablettára a sör...
- Még kéne egy rövid, vodka talán,
felejtőnek, menj, hagyj engem, anyám!
Mire vársz?
Belül, magamban megértelek, mert
az élet, mint a hordalékot partra vetett.
Próbáltál menni, társakat lelni,
gyenge hiteddel kapaszkodni valakibe.
De mindig feladtad.
Most mire vársz?







MIT ÉR AZ EMBER


Mit ér az ember, ha nincs hajléka,
ha csak a kemény föld derékalja,
takarója nagykabátja, feje alja
daróctáska, mondd mit ér?

Mit ér az ember, ha nincs asztala,
min ott a mindennapi elemózsia,
csak annyi mi elég, ne haljon éhen,
de ha nincs... mondd, mit ér?

Mit ér az ember, ha nincs szerelme,
ha sivár minden naplemente,
nem tépi érzelem szívét ezerfelé,
nem ölel karja, mondd, mit ér?

Mit ér az ember, ha nincs célja,
se hite, ha álmodni se akar
egy szebb világot, hol háza van,
fekhelye, szerelme, asztala,
mondd, mit ér?







A MÚLT


Egy nap útra keltél, rám hagytad a múltad,
és kisszobádban mindet összeraktad.
A féltve őrzött bögrét, szakadt láncot,
az ünneplő ruhádról leszakadt gombot.

Azt mondtad, vége, elmúlt a gyerekkor,
két lábon állsz ezután, mint a kőszobor.
Fújhat hideg szél, eshet felhőszakadás,
ne féltselek, már régen felnőtté váltál.

Sírtál egy kicsit, színleg, vagy igazán,
nem éreztem belül az elválás fájdalmát.
Nyikorgó kapu lépted után döngött,
mindent itt hagytál magad mögött.

Csak nézem a fényképed, mosolygós
szemed. Kész nő lettél, csak a lelked
gyerek, ott benn egy játszó kobold,
aki tündérmesékben bennrekedt.

Láttalak Téged véletlenül a minap.
Utcasarkon vártad a remény sugarát,
hajadon nem volt glória, se parfüm,
szemed szürkén bámult és tétován.

Kopott melegítőd, lyukas cipőd
átázva dacolta a zord múló időt.
Lehajtott fejjel álltál egyedül,
még most se értem, miért menekülsz?
Pedig mondtad:

Tiszta lapokkal, új életet kezdek.
Lerázom magamról a múltamat,
elfelejtek mindent, amikért sírtam,
a meggyalázott gyermekkoromat.

Nem hitted el nekem, pedig szóltam:
Múlt nélkül nincs jövő, nincs jelen.
Talán itthon jártál ott, gondolatban,
a rám hagyott múltad rakosgattad
vissza az üresen hagyott polcaidra.







NAPLEMENTE


A nap óriás vörös gömbje a horizontra ért
ringott még kicsit a tó vizén,
játszott a faleveleken, pasztellt festett, majd
szürkét, utána maradt a sötétség.

Naplemente, mindennap csodálom, az ég
üzen felém, új nap jön holnap,
vele együtt egy új remény.

Mi lesz akkor, ha zárt szemem nyitni nem
tudom, hiába minden erőfeszítés,
ha eljön értem az örök naplemente,
és nem virrad a reggel?







NŐNAPRA


Néha az emlékek szépülnek,
Elvesznek fájó rezdülések,
Ilyen ez a nap is.
Csak szépre gondolok.
A nőkre, a termékeny istennőkre.
A nőkre, akik hordozzák tenyerükben
Az otthont melegítő lángot,
Hordozzák szívükben
A bocsánatot.
Akik tudnak alázattal szeretni,
A gyermekeikért halálba menni.
Ez a nap róluk szól.
Indulj el, hozz nekik virágot,
Ezernyi rózsaszálat.
Kedves mosolyt kapsz, ölelést.
Talán könnyek szöknek a szemébe,
De nem a rózsáktól, hidd el.
A szemedből áradó fénytől,
A szeretettől.
Mert a nők nem várnak csodát,
Se luxusautót, királyi palotát.
Ők közkatonák.
Nekik a legnagyobb ajándék,
A szívből jövő szeretet.
Soha ne tévesszenek meg
a külsőségek.
Mert a nőnek ezernyi arca van.
Démoni, tudós, határozott,
Kemény, vagy lágyan ringató.
De belülről mind ugyanaz,
ott benn egy tigrisanya van.







OTTHONRA VÁGYOM


Mikor azt mondod,
Haza mész, Te tudod hová.
Mikor én mondom,
Csak megyek valahová.
Otthon,
Gondolatban eljátszom vele.
Van szobám,
Kincses fiókom,
Legóm,
Íróasztalom, székem,
Tiszta huzatú ágyam,
Számítógépem.
A konyha felől illatok szállnak,
Halkan szól a rádió.
Anyám hangja messziről szól,
- Vacsora, vacsora!
Kopognak az ajtón,
- Bemehetek?
- Ne gyere, még kell egy kis magány,
Szükségem van rá,
Otthonra vágyom!
Álmodom!







ÖRÖK EMLÉKEZET


"Az évek jöttek, mentek," észrevétlen,
elsuhant mellettem több évtized, de
nem törődtem a múló idővel. Velem voltál.
Melegített a szemedben izzó parázs.
De egy nap fátyolt húzott az ég az arcára,
az ébredő magány hozzám simult, rám
tekerte köldökzsinórját, és fájdalmam
megszülte a hiányt.
Egészen összetörtem, kis apró cserepekké
váltam, min gyöngyözve sírt a hajnal,
az est, és az idő már vánszorogva
lépdelt a poros utakon, amin szétgurultak
lelkem összes igazgyöngyei.
Valahol elmaradtál tőlem, valamikor. Még
daloltam, hangosan nevettem, pedig már
te nem voltál sehol.
A boldogság ott ült ma is egy ócska padon
kinn a parkban, a régi helyen. Melléültem,
vártam, talán mint rég, átölel. Hallottam, hogy mesél
a szél, a neved suttogta fülembe szüntelen.
Lábamhoz simult egy rozsdás falevél,
min elfakult minden nyárszínű ér.
Sétálok az őszi fák alatt. Érzem, itt lépkedsz velem.
Nem nézek fel, de megérint az illatod, kezed
selyme bújó ujjaid hegyén. Bolondság
ez az érzés, mégis jó, önámítás az örökké
létezésed, mi majd egészen végigkísér.
Az idő lelassul, kitisztulnak a képek,
meg megállok néha, ha látom a szépséged.
Szívemben nyugszik a csend,
régi emlékeimben.
"Élsz és uralkodol örökkön. Amen."







PERZSELŐ NAP /GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS/


Nyári napnak forró sugara
most pusztítani jött.
Amerre jár, lépte alatt
a föld felperzselődött.
Hajnal hűvösében nyíló virágot
körbe csókolja,
kiszívja nedvét, a földbe tapossa.
Mező zöld pázsitját kiszárította,
szalma, kóró lett, kietlen puszta
a haldokló bogarak oltára.
Vízért sír a madár lassú reptében,
közben szikrát gyújt a nap
a kiszáradt völgyben.
Ég már a bozót, sikolt a természet,
füstben fuldokol, vár rá az enyészet.
Fekete felhők tornyosulnak,
végre itt az eső!
De helyette jön egy gonosz,
világrengető,
pusztító szélvihar.
Villámok cikáznak, az ég remeg.
Lenn a tűzörvényben meghal a természet.
Összekulcsolt kézzel sok tehetetlen ember
nem szab gátat a globális felmelegedésnek.
Csak anyóka sírdogál,
könnye patakká vált,
benne élesztgeti, reszkető kezével
simogatja kiszáradt virágát.







RÉMÁLMAIM -


Ma újra álmodtam rólad.
A kertben ültél a zöld mezőn,
Melletted elborult kosarad,
Szétgurult a sok pirosló alma.
Elmerülten, figyeltél engem.
Kisgyerekként, gurultam a füvön,
Ugráltam, énekeltem.
Neked tetszelegtem.
Mosolyogtál, nagyokat kacagtál.
Vigyázz, el ne ess,
Lassabban gyermekem!

Fönn az égen sötét felhők gyűltek,
Ijedten nézted az eget.
Hirtelen orkán erejű szél
Mutogatta erejét.
Falevelek hullottak, a kosár is repült,
Felkaptál, hogy velem a házba menekülj.
Léptél, de nem haladtál,
Görnyedtél, hajoltál
Magadhoz szorítottál.

Az ajtó csak távolodott,
Már sötét volt,
A hideg eső csontjainkig hatolt,
Sikoltva öleltelek magamhoz!

Ma újra álmodtam rólad,
Tudom, holnap is fogok.
Mikor felébredek,
Gyűrött párnámon sírok.
Rémálmaim meddig kísértetek?







RINGASD EL MAGAD


Mesélj magadnak egy mesét,
Álmodj magadnak egy jó érzést,
Ringasd el magad
Egy szép világba!
Egy kristálytiszta palotába.
Nehéz szőnyegen mezítláb sétálj,
Rózsaszirommal telt heverőn hálj!


Mit ér az élet,
Ha nem tudsz álmodni?
Önámítás, azt mondod,
Miben lehet már hinni?
Majd te megmondod?
Az élet nem álom,
Tudom,
Rideg valóság.
Ha nem öltözteted fel a szíved,
Mindennap,
Nem véded magad,
Kemény öntudattal,
Látni fogják, milyen gyenge,
Sebezhető vagy.
Szemedben könnyek ülnek,
Belül szorít a bánat.
Kívül mosolyogsz,
Tudod, hogy álszent vagy.
Mikor a néma csend köréd von
Védelmező hálót,
Elsírsz minden könnyet,
Ami tengerré vált benned.
Jó lenne magadhoz ölelni azt, akire vágyol,
Helyette újra álmodol,
egy hamis világot.
Mi emberek színjátékot játszunk,
Osztott szerepeinkbe lassan belehalunk.
Nekünk szabad madár a lelkünk,
Ami fényéveket repül!
Repül?
Erős vasláncokkal kalitkába zárva,
Szárnyaszegetten
Kuporog csendesen.

Mesélj magadnak, egy mesét,
Álmodj magadnak egy jó érzést,
Ringasd el magad
Egy szép világba!
Egy kristálytiszta palotába.
Nehéz szőnyegen mezítláb sétálj,
Rózsaszirommal telt heverőn hálj!
Az álmod kísérjen egy életen át,
Hogy elviseld, amit hoz a rideg valóság.







SEGÍTS!


Csalódtál már életedben úgy isten igazán?
Érezted-e egyszer is, hogy romokban a világ,
mit gondos kézzel építgettél,
álomképpel szövögettél
nap-nap után?
Volt-e már olyan pillanatod, hogy benned
patakká vált a könnyed,
kerülted az embereket,
magányos farkassá váltál?
Ki vicsorít a szelíd simogatásra,
és érzelmeit börtönbe zárta?
Ha nem, hát nézz rám
és segíts, kinyitni a zárkám!
Már évek óta keresem a kulcsát,
mit önmagam dobtam feneketlen kútba,
mert olyan nagyot csalódtam ebben a világban.







SÍR SZÉLÉN ÁLLOK


Sír szélén állok, hol van a bánat?
Anyám, nem sírok utánad.
Csak itt benn szorít a csend,
mert elhagytál engem,
elszállt a lelked.

Tudom, hogy rossz voltam,
tékozló gyermek,
de az anyák
mindig szeretnek.
Te miért voltál kivétel?

Talán miattam,
mert rossz voltam?
Részeg éjszakákon,
a halállal háltál,
vártál egy szebb világot?

Előttem a kihantolt sír,
vastag sodrott kötélen,
eresztik a mélybe,
koporsóban nyugvó
halott testedet.

Ha tehetném, sírnék,
de nincsen könnyem.
Kiáltani kéne,
síró temetőben
vigye a szél.

- Gyűlöllek anyám.
mert nem szerettél!

Kezemből hullik a föld pora
szórom a koporsódra,
koppan a tölgyfán.
Évtizedek hozzák
szívem bocsánatát.

/A szerző nem önmagáról írta, de ott volt, mikor a nevelt lánya 9 évesen egy könnyet sem ejtett az anyja temetésén/







SZENILITÁS


Az élet mellettem elrohant,
futtában belém kapott, megmart.
Néha, hogy ne érezzek, altatott,
kikapcsolta a tudatom.
Sodort magával, mindennap
ajándékozott.
Nekem adott ezernyi tapasztalatot.
Megérintett szelíd érzelmekkel,
majd korbáccsal ütött, hátha belehalok.
Túléltem, itt vagyok.
Bölcsebb lettem,
vagy csak öregebb, akire
rárakódott sok évtized?
Kövületként egymáson sorban
préselte jellemem kemény akaratba?
Csakis akaratba!
Megtanított, hogy erős legyek,
világot nyitott benne az értelem,
utat mutatott a sötét éjszakában,
vakon vezetett, mégis láttam.
Most mégis úgy érzem, valami nincs rendben.
Nem jó, hogy bölccsé öregedtem.
Mert elérnek hozzám a nyomorgó lelkek.
Fáj, ha látom a gyengeséget,
zavar, ha hallgatok sok értelmetlen beszédet.
Sokkol a naivitás, a farokbehúzós szolgaság.
Az élet rohan, nem pihen,
hoz végre majd egy kis szenilitást,
és én végre nyugalmat lelek.







A SZÉP ÚJ VILÁG


A fák levelén vörös folt izzik, jajdul
az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul
lenn a földön, a porban a sok kiszikkadt virág.

A meleg szélben ring a vízen egy árva
csónak, korhadt fájához simul, ütődik,
koppan a mélyből kivetett, bűzös halraj.
Zörren a parton egy üres sörös doboz,
mint zászló leng a száraz ágakon egy
sárguló papír, rajta üzenet - Siess,
vár téged a szép Új Világ!

Még zizzen a csend, és súgja a reményt
a magány, hogy indulj, míg lehet,
ne késlekedj. Fáradtan kelsz, sötét
a világ, botladozó lábad akad, földre
rogysz. Kiáltasz: Hiába indulok, nincs hová!
Nincs már hová.

Megnyugszol végre, nézel az égre,
keresed rég nem látott csillagod.
A sötétség ölel, az ég alja bíbor,
olvadsz a létbe, a lelked üszkösen
kering a szélben, szemed lehunyod.
A reményt örökre feladod.







SZÓ


A szó a legnagyobb hatalom.
Ami ha erős, a földre nyom.
Ércesen szól, reszketsz tőle,
úgy fáj, mintha ütés érne.

Hízelgőn, ha szól a szó,
teljesen elolvadsz, adsz
érte házat, vagyont, csak
hallgathasd a csábítót.

A szó, ha lágy, tőle nyugszol,
csendjében lassan elalszol.
A szó, ha tüzes, érzéki,
szíved boldogsággal teli.

A szó a legnagyobb, hidd el,
vele nem ér fel semmi sem.
Vele győzhetsz, vívhatsz csatát,
nyerhetsz szerelmet, halált.







TAVASZVÁRÓ


Kinn a szél söpör az udvaron,
fagyott falevelet zörgetve sodor.
Bennem is csillámló jégcsapok
kristályosodnak, fagynak.
Kis depressziómat ringatom,
hátha magamra hagynak,
tél végi morcos rezdüléseim.
Nyújtózkodva a tavaszra várok,
öltöztetem a lelkem
sokszínű virágba,
mező illatába.







TENYEREMRE VESZLEK


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd, milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ábránd
volt, miben magad ringatod,
nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő, összetört magányt.
Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
szembenézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja,
a kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára, ne a Pláza cicomába,
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott, a csillogó kirakat üvegén.

Álomvilágod szemed sötét
függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán,
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől Te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy a jövő, mi szembe jön
veled, könyörtelen!







UTOLSÓ SÓHAJ


Pihennék én egy árnyas lombú fa alatt,
egy sziklafal tövén, melyen szikrát szór a nap,
egy érből csordulna lábamhoz gyöngyözve,
csillogón a kövek nedve, mintha lelkem könnyezne.
Mennék én úttalan utakon, naptól hevült homokban
taposnám életem keservét, bár elhagynám
lelkem kínzó, nehéz terheit, mik, mint a paraziták,
belülről gyökereznek, fojtanak, végül megölnek.

Kérnék én időt a Sorstól, haladékot, csak egy napot,
mielőtt végleg itthagyom a földet, hogy rendezzem
szétzilált életem. Majd, mint koldus lépnék ki innen,
mezítelen testtel, sóhajom fürdetné a hajnali fény.

Számban még a keserű nyál csordul, hányni tudnék
ettől a mocskos világtól. Léptem már könnyül, érzem,
nem húz vissza semmi. Szétfeszít mégis...
Egy érzés. Mely taszít, és vonz. Nem akarom, és mégis
vágyom az elhagyni készülő világom!
Még egyszer, várj, még egy pillanatra, visszafordulok.

És nézem a volt világom, az úttalan utakat,
a homoksivatagot, mely őrzi még súlyos lábnyomomat.
Látom a szürke felhőket, a bíbor aljú eget,
látom a temetetlen testek felett a sikoltó lelkeket.

- Én ember voltam mindig, érző és szerető,
én nem ezt akartam, higgyétek el nekem...







ÚJ ÉV


Kinn a kutyám szíve vadul kalapál,
utcán robbannak a petárdák.
Nem baj, Balu, vége lesz az éjnek,
a részegek nyugovóra térnek.

Egy nagy felhajtás ez a búcsúztató,
fogadalmak csokra folyóba való.
Mindenki ígér, és esküszik,
hogy jövőre jobb emberré válik.

Ígérem én is, hogy jobb leszek,
Minden figyelmem a családnak
szentelem, kerülöm a stresszt,
egészségesen élek, ígérem.

De jön az éjfél, vele az újév,
átgördült kerék egy nyomba tér,
semmi nem változik, csak a ráncok,
arcomon a könnyes árkok.







VALAMI FURCSA ŐSZ TÖRT BE HOZZÁNK


Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végigsöpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.







VÁGYOM A VILÁGOD


Korgó hassal,
összekucorodva
rongyok közé bújva,
álmodom.
Vágyom a világod.
Van apám, van anyám,
de minek?
Apám sárga ujjai közt felszedett
csikk füstölög,
szemhéja közt
leves gőzölög.
Anyám sápadt, rekedt,
kezében
kannás bor remeg.
Nejlon szatyrában kenyérhéj,
kukából kiszedett.
Vágyom a világod.
Álmodom.
Mosolyról, szép szemekről,
puha ágyról, illatokról,
esti meséről,
meghitt vacsoráról.
Vágyom a világod.
Talán eltévedtem,
rossz helyen vagyok.
Ez nem az én világom.
Nyújtod a kezed,
hogy elviszel,
szemedben könnyek,
átölelsz.
Ugye rám mindörökre vigyázol?
A te világod,
már az én világom?







VÁRATLAN AJÁNDÉK


Vastag a hótakaró, mint a paplan,
tetejére kérget vont a hideg szél.
Kristályragyogás a nap csillaga,
tündököl rajta ezer sziporka.

A kis falu már nem látszik a hótól,
elzárt útjain elakadt a hókotró.
Jön a karácsony, mindenki boldog,
a faluban csendül a harangszó.

Fázós emberek sora indul,
templomába az Istennek,
megköszönje a Szentléleknek,
hogy Jézus megszületett.

Csak anyó és apó nem megy sehova.
Pattogó tűz mellett hallgatnak.
Szobájukat se díszíti karácsonyfa.
A megváltót várják már napról napra,
vigye őket a Mennyek országába.

Nincs már öröm az életükben,
csendben gondolnak gyermekükre,
ki elment tőlük messze idegenbe.
Apó figyel, kinn a hó ropog.

Lépéseket hall, közeleg valaki.
Nehezen kel, már a kilincset fogja
szíve kalapál, már bent kiállt
a lélek, hogy megjött, akit várt,
az elveszett szeretett gyermek.

Az ajtó tárul, a hideg betódul,
hólepte ruhában ott a mosolygós család.
Könnyeik patakját egymásba folyatják,
nem kell a szó, elcsukló a sírás.

Örömkönnyek hullnak,
öleli egymást a síró család.
Ekkor lép előre egy törékeny kisleány.
Fia szól - Ő az unokád, elhoztam hozzád.

Kinn nagy pelyhekben újra hullt a hó,
benn már boldog volt apó és anyó.
Karácsony elhozta ajándékát,
varázsolt nevetést, könnyet,
fenyőillatú szobát, szeretetet.

A templomban még zeng az ének,
Köszönöm Uram, hálás vagyok néked.







ZÚZMARA


Zúzmara lepte ágakon,
A szél pihen a fákon.
Lassan burkol a köd.
Csikorgón beköszön
A hideg a kabátom
Rése között.
A hó ropog a lábam alatt,
Fázom.
Meleg leheletem,
Körbeússza az arcom.
Fátyolos ködként követ.
De nem sietek.
Lassú sétámon
Lélekben átölelem,
jégbe fagyott környezetem.
Zúzmara festi fehérre,
Meleg sálam, szempillámat.
Nem zavar, hogy lassan eggyé leszek
a hólepte fákkal.
A lélegzetem lassul,
Bennem a gondolat
Letisztul.
Fázós hideg lelkem
Lassan felenged,
Szememből a könnyek
megfagyva leperegnek.










 
 
0 komment , kategória:  Katerina Forest   
Földeáki-Horváth Anna versei
  2019-11-03 17:30:07, vasárnap
 
 







FÖLDEÁKI-HORVÁTH ANNA VERSEI


Földeáki-Horváth Anna (Földeák 1952-) Első verses kötete /versek és versprózák/ a Sérelmek és megbocsájtások 2001-ben jelent meg.

Rendhagyó kötet Földeáki-Horváth Anna első verseskötete. Sajátos látásmód jellemzi valamennyi művét, akár versről, akár versprózáról van szó.Szerzőjük megélt kételyeiről és megtalált kiútjairól ad számot, művei mégis mindannyiunkhoz szólnak saját kifejezési és látásmódjuk szerint. Mély érzelmeit legtöbbször szavak, verssorok mögé bújtatja a költő. Bár a kötetből nem hiányzik a játékosság sem, mégis inkább fájdalmas hangulatúak ezek a versek, miközben - vagy éppen ezért? - az útkeresés izgalmasságát is magukban hordozzák.

Már címe is - Sérelmek és megbocsájtások - léleklátást, belső utat, megszenvedett megoldásokat sugall, egy nem könnyű élet buktatóiból a győztesen való kikerülést. Ennek megfelelően a kötet témái közül is hiányoznak a tájleíró versek, az évszakok és más, a szinte ,,szokottnak" vélhető témák. A kötet anyaga mégis sokszínű, ám a sokféleség ellenére egységes. Sajátos látásmód jellemzi valamennyi művét, akár versről, akár versprózáról van szó.

Második kötete 2011-ben Olvadó idő címmel jelent meg.


Nem azért vállalok negatív érzelmeket,
mert szenvelegni akarok,
hanem azért, hogy megmutassam:
minden mélységből van kiút és
- Máté Péter szavaival -
,,mindig van remény",
de abban hinni,
azért tenni kell!
Földeáki-Horváth Anna



Földeáki-Horváth Anna SÉRELMEK ÉS MEGBOCSÁJTÁSOK

Link


Földeáki-Horváth Anna OLVADÓ IDŐ /2011/

Link








,,AHOGY LESZ, ÚGY LESZ"


Megfogott egy régi dallam:
vak koldusnő játszott halkan
aluljáró sodrásában,
megtorpant egy percre lábam.
Lélegzetem elakadt,
figyeltem a hangokat.
Gyermekkorom dala szól,
szövegét még tudom jól:
Légy szerény, mint én,
légy elégedett, szivem,
a jövőt nem sejthetem,
ahogy lesz, úgy lesz.

Lépcsőfokról visszaléptem,
billentyűn a kezét néztem,
megdicsértem, megköszöntem,
egy ötvenest odalöktem.
Elindultam, ám a dallam
utánam kígyózott halkan.
Nekem szól az üzenet,
s én most megosztom veled:
A jövőt nem sejthetem,
a sors keze rejtelem,
ahogy lesz, úgy lesz,
bárhogy lesz, úgy lesz.

Hollós Ilona - Ahogy lesz úgy lesz - VIDEÓ

Link








ALTATÓ


Álmodjunk, barátom,
álmodjunk életet:
aludj, s én éneklek
néked egy éneket,
álmodjunk, barátom!

Álmodjunk, barátom,
álmodjunk életet:
álmunkban életünk
gyönyörű szép lehet,
álmodjunk, barátom!

Álmodjunk, barátom,
álmodjunk életet:
álmodd, hogy van lányod,
s vagyok én neked,
álmodjunk, barátom!

Álmodjunk, barátom,
álmodjunk életet:
olvassák versedet,
csodálják képedet,
álmodjunk, barátom!

Álmodjunk, barátom,
álmodjunk életet:
álmodd, hogy álmodsz,
s álmodok én veled,
álmodjunk életet!







BÁLVÁNY


Bezárom
világom,
önmagam
imádom.

Oltárra
fölteszem
testem és
csöpp eszem.

Hozsanna
és tömjén:
éljek én,
én, sőt én!










BEKOPOGTAM ÖNMAGAM KAPUJÁN


AZ ajtó nehezen mozdult,
de lassacskán, nyikorogva kinyílt.
Egy sötét terembe léptem,
melynek távoli szegletébe
felülről világosság szűrődött be.
Tapogatózva indultam
a pókhálós homályban
a derengő fény felé.
Egy csigalépcsőt vettem észre,
mely a szoba sarkából
felfelé vezetett.
Dobogó szívvel léptem
az első lépcsőfokra,
majd a másodikra.
S elindultam
lassan
az égi
lajtorján.







BENNREKEDT SZAVAK


A sok ki nem mondott szó,
sok vágyott, de meg nem élt jó
rámtelepül, lábamról lever.
Feldolgozhatatlan, emésztő teher.







BILINCSEK NÉLKÜL


Keress,
találsz.
Találsz,
szeress.
Szeretsz,
figyelj.
Figyelsz,
eressz.
Ha maradok,
tiéd vagyok.







Mottó:
Sose bízz egy úthengerben,
bármit ígér is gyenge pillanatában!


BIZALOM
(kontra gének)


Szerelmes lettem egy úthengerbe.
Kölcsönösnek ígérkezett a dolog.
Hosszas udvarlás után végre úgy döntöttem, kötélnek állok.
Elérkezett a nagy pillanat.
Levettem ruháimat, hanyatt feküdtem és rábíztam magam.
Ő jött felém, gyengéden, visszafogottan.
Simogatni készült, becézni, játszani velem.

Utolsó pillanatban azonban felülkerekedett benne a kötelességtudat:
határozottan átment rajtam.










BŰN A SZÓ


Bűn a szó, mit elhallgatsz,
Bűn, ha érzést elfojtasz.
Vállald magad, ahogy vagy,
Tedd, mit sorsod tenned hagy!

Küzdj, de tudd, hogy hol a határ,
Dolgozz, s légy az is, ki megáll!
Pihenj, ha kell, ám ne henyélj,
Büszke legyél, mégse kevély!

Ne mástól várd, mit te akarsz,
Gesztenye tiéd, ha kaparsz.
Túl sokat ülni ha szeretsz,
Lovasszobor, csak az lehetsz.







CSÁBÍTÁS


Ezüstfehér kígyóként kúszom fel a földről
lábaidon körbe-körbe, egyre feljebb.
Minden négyzetcentiméteredet meg akarom ismerni.

Mellkasodhoz érve beljebb vágyom:
a lelked kell.Beléd hatolok, megtalálom.
Rátekergőzöm, körülfonom
és ott maradok ezüstfehér szalagként
örökre veled.










EGY IDEJE


olyan az életem, mintha az "alvilág poklait" járnám,
mintha valaki tudatosan mindent megtapasztaltatna velem,
hogy ezáltal tudást szerezzek, közelebb jussak a megvilágosodáshoz.

És valóban:

soha ilyen boldog nem voltam, mint most, amikor kívülről szemlélve
a legboldogtalanabbnak kellene lennem.

Szétoszlóban a köd, amiben eddig éltem.

Meglepő felfedezéseket teszek szinte nap mint nap és nem értem,
miért nem voltak eddig ezek egyértelműek számomra?

- mert nem volt időm gondolkodni rajtuk?
- mert nem tudtam, hogy gondolkodni kell rajtuk?
- még nem volt itt az ideje, hogy választ kapjak?

Miért kell 44 év a felismerésekhez?

Miért nem hoztam ezt a tudást magammal?

Ez a sok MIÉRT foglalkoztat, és sokkal jobban érdekel, mint bármi más.

Szeretnék választ kapni

a kérdésekre,
a mindenségre,
magamra.







EGYSZERŰ SZERELEM
(Szerelem első érzésre)


Jöjj drágám,
oly régen vártalak,
Föld hátán
most megtaláltalak.

Jöjj értem
én fehér kedvesem,
Óvj, szeress
lágyan és csendesen.







ELIDEGENEDÉS

1.

Egy emberben bízhatok,
s az az egy
- az én vagyok.

Elidegenedés

2.

Párosan szép az élet,
de az egyik
nem én vagyok!







ELSZIGETELŐDÉS


Magammal mint egyetlen normális
egyeddel még kijövök,
de örök problémám van másokkal.
Bár sokkal nyugodtabb vagyok, mint régen,
mégsem sikerül reagálnom hidegen.

Fáradna az idegem?







EMLÉK A FÉLELEMRŐL


A falak hidegek,
pattannak idegek:
félek!
Nincs közelben,
távolban egy
lélek.
Félelmemmel
magam vagyok
ketten.
Feszül a csönd,
valami fönt
reccsen.

Az éjszaka néma,
nesz hallik ám néha
lentről.
Matatás ott,
valami most
feldől.
Fülemben zakatol,
dobhártyán áthatol
vérem.
Érfal dobban,
forrón lobban,
érzem.

Zárkulcs halkan fordul,
vészjóslón csikordul
ajtóm.
Lépés hangja
torkom marja
fojtón.
Órám éjfélt mutat,
elhagy az öntudat
kábán.
Karjába kap,
velem szalad
a sátán.







ERŐ


Erő az, mit tudok, hiszek,
tenyeremen tüzet viszek.
Erő, mikor szikra lobban,
társam szíve ettől dobban.
Erő, mit már megszenvedtem,
megtanultam, immár bennem.
Erő, amit elfogadtam,
meghajolva, alázattal.
Erő, mi immár a részem,
nemcsak félig, de egészen.
Erő bennem csenddé vált,
csend az égre kiabált.
*
Ég válasza fuvallat:
erőt küldött, nyugalmat.







ÉGEK


Égek és izzom;
mondd, miért?
Félek is titkon:
sors kísért?

Honnan e nagy tűz,
mi szítja?
Elmém oly gyakran
csitítja.

Nem lankad, újból
feléled.
Gyújtok, vagy magam
elégek.







ÉLET-TÁNC




Ritmus az élet, pulzál, lüktet,
Járja az ember, hurráz, csügged.
Járjuk mi együtt az élet-táncot,
Elszédülsz tőle, de mégis járod.

Lassíts le néha, jó pajtásom,
Észreveszed majd sóhajtásom.
Elfáradtam, pihennék, de mást akar a ritmus,
Gúzsba köt, már ő irányít, élet helyett cirkusz.

Porondon az ostor hangja csattog, felpörög a tempó,
Táncos lábak vad hajszáját fokozza zaklató parancsszó,
Jobb láb koppan, bal láb toppan, tudsz te torz ütemre ugrálni,
S a mutatványtól elfelejted, hogy meg akartál állni.

Nem emlékszel pajtásodra, lassú már a régi taktus,
Ostor hangja, nézők tapsa, célod, hogy a csúcsra feljuss.
Elvarázsolt élet-táncos, vágyad felröpít a holdra,
Magasra szállsz, egyre feljebb, lábad felhőpolkát ropna.

Égbolt, nap, hold, fényes csillag - álmod újabb táncparkettje,
Tejútfátyol libben körbe, göncölszekér röpít messze;
De neked még ez sem elég, fokozod az őrült ritmust,
Ám megbotlasz, lépést vétesz, utolérni tempót nem tudsz.

Ütemadó ostorhangtól elszakadtál, messze jársz,
Föld és ég között bokázol, saját lépést nem találsz.
Eszeveszett kalimpálás lett a táncból, barátom.
Szomorú és hamis látvány. Felhőtáncos? Sajnálom!

Ritmus az élet, pulzál, lüktet,
Vár vissza téged, újrázz, küzdd meg.
Ütem, ha gyors, ha lassú néked,
Taktust magadnak szabd meg, kérlek







ÉNEKELJ, FIAM!


Lázadj, fiam,
légy merészebb
apádnál és
anyádnál!
Törj ki, hogyha
úgy gondolod,
valamit már
találtál!
Hamis istent
sose szolgálj:
,,Pénz, hiúság,
hatalom -
Ismerlek jól,
ám tinektek
a lelkemet
nem adom!"
Szíved hangja,
ha ráfigyelsz,
megmutatja
az utat,
Melyen járva
megtalálod,
s megérted a
titkokat.
Írj dallamot
a versemhez,
játszd el magad,
énekelj!
Társakat is
keress hozzá,
ha nem jönnek,
értük menj!
Tiszta hangod
legyen példa.
száll az ének
felhőn túl:
,,Béke legyen,
ne háború,
mert a földünk
elpusztul!








AZ ÉN MAGÁNYOS OLDALAM


I.

Kevés dolog van,
mi tökéletesebb lehet,
mint
a magány.

II.

A magány
a legellentmondásosabb érzés:
felemelően gyönyörű és
letaglózóan fájó.

III.

A magány
csendes
csoda,
mely tartalmas,
talányos
(néha bár halálos)







ÉRTED


Azért vagyok, hogy te lehess,
Szeretlek, hogy te majd szeress.
Éhezem, hogy jóllakhass,
Ébredek, hogy te alhass.

Megszülettem, hogy te élhess,
Lemondtam, hogy te remélhess.
Erőm csökken, fényed nő,
Vélem múlt, érted jövő.

Elfogyok, miközben fejlődsz,
Összemegyek, mire felnősz.
Hajam kihull, tiéd dús.
Izom sorvad, feszül hús.

Csodálatos körforgás,
Voltam én és lesz majd más.
Felnevellek, imádlak,
S átadlak a világnak.







FALAK


Falat emelsz emberséged köré
titkolni, mi van legbelül.
A falak állnak és szilárdak,
köztük ott vagy te, egyedül







FÉLEK


Félek, hogy az életemet
Egy ponton majd eldobom
Lehet oka depresszió,
Kimerültség, vagy hormon.

Te, ki hallasz, aki értesz,
Hogy ne legyek felesleges,
Tudod, mi az, mire vágyom:
Kérlek, Istenem, hogy, szeress!







FÉLELEM


Amióta
létezem,
elkísér a
félelem.

Körülfon,
s számomra
ő már lételem.







HAIKUI


Hegy mögé bújt a
nap. Szétszórt sugarai
jelzik hollétét.

*

Arcom anyai
sugarad simogatja.
Ez az én napom!

*

Elvérzik a nap.
égbolt alján rózsaszín
szivárgás - búcsú.

*

Meteor

Égen száguldó
rejtélyes tűzgolyó - a
távoli hírnök

*

Szürke füstgomoly
látogatni indulna
felhő rokonait.

*

lusta fáradt tél
kilöki magából a
frissesség magvát

*

Domb és a lejtő
ellentéteken nyugvó
ősszövetsége

*

Kontinenseket
összekötő gondolat-
és lélekhidak.

*

Szédülés

Forgó kavalkád.
Mélybehúzó, örvénylő
bizonytalanság

*

Friss erő

Reggeli ima
varázslatos ereje
új csodákra hív.







HALLASZ?

Az, hogy nem hallod hangom,
nem azt jelenti,
hogy nem szólok.

Annyit jelez csupán,
hogy füled
bizonyos rezgéseket
nem érzékel.







HA NAGY LENNÉK


Ember lennék főállásban,
másodban meg gyermek.
Büszke volnék tudásomra,
sírnék, hogyha vernek.

Csilingelőn kacaghatnék
szívem hogyha ragyog.
Válaszolnék egyenesen,
nem úgy, mint a nagyok.

Jönnék, mennék, dolgom tenném,
építenék házat.
Cserepekről, emberekről
leverném a mázat.

Kárörvendő lehetnék egy
biztosító cégnél,
s oldalamat fognám minden
át-nem-ugrott lécnél.

Kijózanítóban hánynék
tüzet, mint a vulkán,
vagy borsót a kórházfalra
másnap el nem múltán.

Sínre kerülnék a végén,
de már ott a vonat.
Nekem szinte mindegy lenne,
jön éppen, vagy tolat.

Maradok hát inkább gyermek
de tanulok ebből:
nevetek addig, ha vernek,
míg a sorsom eldől.







HARMAT


Mint a harmat,
mit felszív a nap:
erőm az életre ennyi marad.
Felszív és szétszór -
már nem vagyok.
Köröttem a fű még ragyog...







A HETVENÖTÖDIK


Hetvenöt tavasz, hetvenöt nyár,
Hetvenöt panaszt zár le a száj.
Hetvenöt ősz és hetvenöt tél,
Hetvenöt remény alszik, de él.

Hetvenöt bimbó - nyílásra vár.
Hetvenöt kinyílt, mind mást talál:
Hetvenöt gyűlölt s imádott név,
Hetvenöt megküzdött, virágzó év.

Hetvenöt öröm, megannyi könny,
Hetvenöt érzés, még több közöny.
Hetvenöt rózsaszál, kinyílva mind,
Hetvenöt, későn bár, büszkén tekint.

Hetvenöt virágnak illata száll,
Hetvenöt illatban fürdeti nyár.
Hetvenöt friss harmat élteti őt;
Hetvenöt tüskéje - befelé nőtt.







HONNAN ÉS MIÉRT?


Miért nem vagyok olyan, mint mások?
Miért az érzékenység, Miért a bántó csalódások?
Honnan a rezdülés, mit megérzek?

Honnan a gondolat és honnan a jel, amelyet értek?
Honnan jő, miért kell, miért van?
Egyre kevésbé értem önmagam...







ILLÚZIÓ


ha van,
tévútra vihet,

ha nincs,
élsz,
de
minek?







INDULJ!


Költöttelek, neveltelek,
a csőrömből etettelek.
Itt az idő, repülj, szállj,
csillagokig meg se állj!

Költöttelek, neveltelek,
ápoltalak, szerettelek.
Itt az idő, repülj, huss -
csillag szárnyán messze juss!

Költöttelek, neveltelek
és most útnak eresztelek.
Itt az idő, űrmadár,
hódítsd meg, mi rád fenn vár!










IRIGY LÁNY


Lelki síkon nagyon jó,
hogy hozzám ő hasonló.
Testi síkon szép lehet,
hogyha ölel és szeret.
Minden együtt.
Irigy lány!
Mégis inkább a magány!?







IZZÓ-HIDEG SZERELEM
(Hale-Bopp üstököshöz)


Itt vagy újra! Merre jártál
Ezredévek távlatán?
Változott-e, amit láttál
Most és akkor, hajdanán?

Tetszem-e még úgy, mint régen
Ezredévek távlatán?
Kettesben voltunk az égen:
Szép csillag s a kisleány.

Élet sarjadt a testemből
Ezredévek távlatán,
Lélek fakadt a lelkemből,
Öröm volt az, tiszta nyár!

Ám testemnek adománya
Ezredévek távlatán,
Pusztulásba rohan mára,
És ezt nékem látni fáj!

Üstökösöm, térj majd vissza
Ezredévek távlatán,
S figyelj, ha az égbolt tiszta:
Én, a vén Föld, várlak ám.

Nem jönnék a randevúra
Ezredévek távlatán,
Magzatjaim háborúja
Pusztított el; rám ne várj!

Vidd hírül a messzeségnek
Ezredévek távlatán,
Gyászolják a veszteséget:
Ellobbant egy szalmaszál...







JÁTÉK


Játék,
csak játék,
játék
a szó

Várj még,
ó várj még,
várj még,
ha jó.

Menj el,
most menj el,
menj el,
ha fáj.

Feledjük,
feledjük
örökre
már.







KÉK PILLANGÓ


Nicsak, egy kék
pillangóemlék
képet
villantó:

Kék mezőn a
medúza,
búzavirág -
megússza.

Zöld tengerre
sólyom száll,
szárnya előtt
hódolnál.

Vörös égbolt,
rajta kék folt,
medúza és
sólyom száll...

...nyugtalanul
aludtál!







KITÁRULKOZÁS


Végy el,
itt vagyok, én vagyok.
Lelkem
és a szívem ragyog.
Tekintetem
tiszta és őszinte,
Kezem téged
hív, kérlek, jöjj ide!







LELKEM MAJDNEM HALÁLA
10 versszakban


Elbukott szerelem
kínjától gyötrődtem.
Bánat és csalódás
érzése őrölt fel.

Gyógyító szavaid
ápolón nyugtattak,
még fájó sebeim
hegedni látszottak.

Gyermeki lelkemet
kitártam előtted,
hittem, hogy barátom
válik majd belőled.

Barátság szorosabb
kapoccsá szélesült,
őszinte emberi
lélekhíd létesült.

Bizalom felébredt
újra a lelkemben,
vágyak lágy húrjai
rezdültek testemben.

Csodával határos
egymásra találás
mélységes hitet nyújt
magából át a társ.

Zuhanva józanít
a hűvös valóság:
álarc a szelídség
és álarc a jóság!

Felkínált gyermeki
lelkemnek ez a vég,
lezuhant, összetört,
hinni sem merem még.

Szelídség álarca
rászedett, elbűvölt,
gyógyulást ígért és
helyette lelket ölt.

Magányom végleges,
a lelkem bezárult,
Emberi társ-vágyam
örökre elárvult.







LENNÉK


Lennék én a szeretőd
és lennék én a gyermeked,
lennék anyád, testvéred
és lennék időd, rengeteg.

Lennék zene füleidnek,
lennék szín a vásznadon,
lennék ecset a kezedben,
lennék hang az ajkadon.

Lennék levegő szobádban,
lennék bőr a testeden,
lennék vér az ereidben,
lennék pitvar szívedben,

Lennék izom csontjaidon,
mindez lennék én neked.
Mégis, ha te mást gondoltál,
mondd el, mit kérsz, mi legyek?










LEVÁLÁS


Leszakadt lelkem egy darabja.
Kiszakadt hús a húsomból.
Világra szültem egy bolygómat.
Világba löktem, hogy pályára álljon,
s közben - én balga -
kapkodnék érte zokogva,
hogy visszatartsam.
Nyúlnék csodás, fényesedő
csillagom után, hogy ne repüljön
messze tőlem.

Adj erőt, Uram, hogy megtanuljam
távolról óvni, szeretni, csodálni őt!







MAMA


Az általad nyújtott biztonság
kiáltó hiánya
lassanként elemészt.

Már egyedül bolyongok tovább,
várlak, ám hiába.
Mama, nyújts feledést!







MAMA!


Mama, nehéz nekem
Mama, légy itt velem
Mama, úgy hiányzol
Mama: mindig, százszor

Mama, elrontottam
Mama, de sok rossz van
Mama, ez az élet?
Mama, védj meg, kérlek

Mama, hozzád bújnék
Mama, érted nyúlnék
Mama, vigasztalj meg
Mama, lányod szenved

Mama, halld a hangom
Mama, simítsd arcom
Mama, nyugtass lágyan
Mama, ringasd ágyam

Mama, megnyugodtam







MEGNYITOTT AJTÓ


Vágyaim és érzékeim örökre lezártnak vélt ajtaján bekopogtál.
Évek óta vártam érkezésed, most mégis megrémített jelenléted
kézzelfoghatósága.
Kinyissam a kaput, beengedjelek?
Bizonytalan, érzékiségemet már félig felkeltett félelmemben annyit feleltem
elváltoztatott hangon, hogy akiért jöttél, nincs itthon,
de minden valószínűség szerint meg fog érkezni.
Te hitted is meg nem is, tétováztál, s végül továbbmentél.

Most várom, mikor kopogsz ismét,
hogy immár saját hangomon válaszolva
kinyissam neked az ajtót.


Kezem már a kilincsen.









NAGYKORÚSÁGI SZÜLŐI ENGEDÉLY


(birthday rap)


Tizennyolc éves és életképes,
Bebizonyította már nekem.
Hozzájárulok, hogy nagykorúvá váljon
Az én féltett, drága gyermekem!







ÖCSIKE


Jó, hogy vagy, te kis hülye
tökéletlen öcsike.
Szerethetlek hibáiddal,
értelmetlen vitáiddal.

Jó, hogy vagy, te kis hülye
mégis nekem öcsike.
Te meg én egy család vagyunk,
szülő nélkül, csak mi magunk.

Jó, hogy vagy, te kis hülye
megvénülünk öcsike.
két gyerek a rosszban, jóban,
felnőtt korban, elmúlóban







RAKJ ÖSSZE


Egy, kettő, három és négy,
darabokból állok még.
Szilánkokból rakj össze,
megmozdulok majd ötre.
Hatra, hétre felállok,
lendületet találok.
Nyolcra futok, táncolok,
kilencre már szárnyalok,
s ha nem érezlek tízre még,
részeimre hullok szét







RELATIVITÁS


A kövérnek fáj a hája,
Soványnak sír a bordája.
Magánya fáj magtalannak,
Családja a csalárd papnak.
Vágynék látni, szól a vak,
A látó meg tapogat.

Szegénynek fáj nincstelenség,
Gazdagnak nincs kincse elég.
Öregember élni akar:
Bár lehetnék még fiatal!
Ifjú pedig kesereg,
Hogy miért nem öregebb!

Mindig arra vágyunk, mi nincs.
Kívánságunk ezer bilincs.
Mi nekem jó, neked teher,
Igazságot ki dönthet el?
Megítélni bizony bajos,
Mert itt minden viszonylagos.







RÉVÜLET


Pózok és szerepek
gyűlölök szeretek
álarcok rejtenek
fal mögött rejtjelek

keresném arcodat
kínlódok harcokat
adj jelet létezel lassan már kétezer

titkodat fejteném
lényedből sejteném
nem vagy más révület
élek hát nélküled

mégis ha hallanál
magadból vallanál
itt vagyok figyellek
kódollak ismerlek

érints meg fedezz fel
érzem rég keresel
éterben hold ragyog álarcban ott vagyok







SKÁLÁZÁS


Sárga Á-k:

Ábrándos páfrányok látványa vár,
hárfások táncából áradó báj.
Bálványok átlátszó bárkája száll,
vágyálmok áldásos tárháza: nyár!


Barna A-k:

Ballada halk szava bajjal jár,
Ballag a partra a balga pár.
Harang vad dallama zajjal száll:
Aranyhal habba csal, halva a lány.







SÚLYTALAN SZAVAK


A sok komolytalanul kimondott szó,
a sok meg-nem cselekedett jó,
sok cél nélkül elindított mosoly,
sok igéret, mi hiszed, hogy komoly-

büszkévé tesz, önérzetet ad:
emelt fővel ünnepled magad.







SZÓVÁ LETTEM


Szóvá lettem, kiáltóvá,
érzelmedet kiváltóvá.

Jellé lettem, gondolattá,
elmédbe írt kódolattá.

Mondat lettem: szólítalak,
érintelek, hódítalak.

Vessző lettem, folytasd velem,
kövess engem, másik felem!

Ponttá lettem. Nincs tovább.
Várok reád odaát.

Csöndet érzek, tökéletest.
Állandó és átható test.
...
Könnyé lettem, sóhajtássá,
élet előtt főhajtássá.










TALÁLKOZÁS


Önmagammal szembejőve
pár szót váltottunk megint:
hogy mennek most a dolgaink,
mi a helyzet benn és kint?

Megbeszéltük, hogy időnként
megállunk így kettecskén,
figyelmünket csak egymásra
fordítjuk majd: én meg én.

Megnyugtat, hogy van, aki
a világon épp rám figyel,
érdekli, én hogyan élek,
mit csinálok és kivel.

Ritka sajnos, hogy magammal
találkozni van módom,
megszólítani sem mindig
merem, inkább kínlódom.

Most azonban úgy döntöttem,
legközelebb, ha látom,
rábeszélem, éljünk együtt,
legyen ő a barátom.

Ketten biztos könnyebb lenne,
s okosabbak is lennénk.
Szerethetnénk egymást bátran
anélkül, hogy tévednénk.
Happy end az lehetne, ha találkoznánk másokkal, akik szintén találkoztak, s boldogabbak már sokkal.







TIÉD?


Hitted,
mi nálad van,
tiéd.

Ő
elhagyott.

Nem érted.
Miért?







TÜNEMÉNY


Nyúlok és nem érlek,
Szólítlak, nem érted,
Fognálak, köddé válsz,
Szorítlak, messze szállsz.

Elillansz, megcsillansz,
Szél szárnyán megvillansz.
Álmomban kergetlek,
Ébredve elvesztlek.

Felhővé változom,
Szellőként kárhozom,
Rádfújok, lehellek,
Érzem már szerelmed.

Megállok, megállunk,
lágy színekké válunk.
Szélfiú, szellőlány,
égbolton szivárvány.







VARIÁCIÓK EGY TÉMÁRA


1. Leltár magamról:

1 db 5 százalékosan kihasznált, jobb és bal féltekés agy
4 db kéz
2 db gyermek
1 db magas érzékenységű (hi-fi) lélek
pár sor
ennyi


2. Miből állok én?

Én gyermekeimből és írásaimból állok.







VÁRJ MÉG A PRÓFÉTASÁGGAL!


Ne légy öntelt,
ha már tudod,
honnan jön a fény.
Maradj szerény,
hisz a tudás
maga nem erény.

Első lépcső,
hogy felismerd
törpe önmagad.
Második csak,
hogy ráeszmélj:
a mindenség Te vagy.







VIGYÁZZ RÁM, S ÉN TÁNCOLOK


Óriás tenyered szélcsöndes barázdáiban megbújni vágyom.
Ott szeretném élni életem parányi barátaim között.
Nem is érzékelnéd jelenlétem, miközben puszta léteddel őrködnél fölöttem.
Védett, biztonságos tenyered - melyet nem baj, ha néha összecsuknál - lenne az otthonom.
Arra azonban vigyázz, ne szoríts erősen a markodba,
mert abba belehalok.
Ha nyitva tartod tenyered, de legalábbis időnként kinyitod,
örökre ott maradok.
S ha szükséged lenne társaságomra,
csak fújj rám háromszor.
Én máris felébredek,
megszépítkezem, kifényesítem szárnyaimat, felszállok tenyeredből,
s gyönyörű táncot járok örömödre a levegőben.
Azt akarom, hogy boldog légy, mert vigyázol rám.
Ha beteltél a látványom nyújtotta örömmel, ismét visszaszállok otthonomba,
s pihenek, ábrándozom, élek tovább...







VOLTÁL...


Nem tanultál, s mindent tudtál, ami szép és jó,
Ami nemes, ami tiszta, ami nem való.
Benned volt az ősi tudás, benned az erő,
Egyszerűség, önátadás, Mama, Anya, Nő.

Láthatatlan voltál szinte, mégis óriás,
Embersorsok bölcsője a kis szülői ház.
Felnőttem, de néha most is elfog a honvágy:
Törődésed visszafogott, símogató, lágy.

Elmentél, s veled a varázs, eltűnt a csoda,
Elillant a biztonság, mert múlté vagy, Mama.
Fegyver nélkül csatatéren maradtam magam
Túlélésért kapaszkodva búsan-boldogan.

Taníts, kérlek, emberséget onnan, hol most vagy!
Fennmaradni tisztességben, kísértés bár nagy,
Megállom és tovább lépek, büszke lehess rám.
Köszönöm, hogy Te voltál az én Nagymamám!


















 
 
0 komment , kategória:  Földeáki-Horváth Anna  
Idézetek: A Szív szavai 22.
  2019-11-01 18:30:12, péntek
 
 










IDÉZETEK: A SZÍV SZAVAI 22.




Mottó:

"Az életünk idézetek nélkül nem teljes"


"Az élethez három dolog szükséges:
a Nap, a Hold, és Te.
A Nap a szép napokra,
a Hold a szép estékre,
Te pedig mindörökre!



































































































 
 
0 komment , kategória:  Idézetek birodalma  
Hírmorzsák - november
  2019-11-01 16:30:31, péntek
 
 










HÍRMORZSÁK - NOVEMBER


Mottó

"Mindig, mindent adjál oda hazádnak.
A világnak nincs semmiféle értelme hazád nélkül.
Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak
a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán semmit
ne várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri."

(Márai Sándor, Füveskert


"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

(Burke)








Napi migráns minden nap: Olvasd - terjeszd!


A migránsáradatról mindennap - Klikk a Linkre






Link



Hirkereső





Link








1Gaudi Gyöngyösinek: “a helyedben hazatakarodnék onnét"

Link



(Videó!) Macsétával csapott össze a két rivális pakisztáni banda

Link



2A Momentum is megszavazta magának a brutális 50 százalékos fizetésemelést
/Most már itthon is jól megfizetettek nem csak nyugatról!!! "Hála" a jobboldal ellen, a Fidesz ellen szavazóknak, a senkire nem szavazóknak a tudatosan otthon maradóknak akik nem akartak a Fidesz ellen szavazni a lusta, tohonya, felelőtlen közel 5 milliónak! Így kell ezt csinálni Fideszes "fiúk, lányok"! Mamlasznak csak a tátott száj marad! "A ,,mindenkinek szóló partnerséget" ígérő Cserdiné Németh Angéla polgármester az ötfős Fidesz-KDNP-frakciónak a negyvenkét bizottsági helyből nagylelkűen ötöt ajánlott fel a kerületben. Lehoczki Ádám, a Fidesz-frakció vezetője a Magyar Hírlapnak ennek kapcsán azt mondta, mandátumarányosan tíz hely járna a kormánypártoknak, de úgy tűnik, hogy a hatalomra jutó koalíció az ötfős javaslatán nem kíván változtatni."/

Link



3Osztogatás és ideológiai tisztogatás jellemzi a roncskoalíciók városvezetésének elmúlt hetét /Száz százalékkal megemelt milliós alpolgármesteri fizetések; plafonig emelt képviselői juttatások; az ingó-, és ingatlanvagyon fölötti döntések egy kézbe összpontosítása - ezektől a botrányoktól volt hangos a balliberális roncskoalíció frissen megválasztott régi/új polgármestereinek elmúlt hete. Az átláthatóság, a takarékosság, a mutyiellenesség ígéretével kampányoló ellenzék hamar bebizonyította, hogy azt kiáltja másokra vádként, amely valójában saját jellemének elválaszthatatlan része. És ha ez még nem lenne elég, nekiláttak az önkormányzatok ideológiai megtisztításának is, ki igyekezve füstölni minden nemzeti érzést az önkormányzatok falai közül. Ennek jeleként kezdtek eltünedezni a székely zászlók is a homlokzatokról. Nyilván a szivárványos a haladóbb.../

Link



9Gyurcsány keveri a kártyát

Link



10Gyurcsány Ferenc a magyar politikai élet legaljához tartozik

Link



11Olga a kultúros

Link



Orbán Viktor és felesége nyilatkozata: Mi családi életünkkel is példát mutatunk az országnak...

Link



A híres feminista harcos Jennifer Schlecht-nek és kislányának fejét levágva ...... ...... gyilkolta meg őket a nő afrikai élettársa .avagy ahogy a Magyar ember mondja....aki korpa közé keveredik azt megeszik a disznók!

Link



Jászi Oszkár unokái

Link















Link
 
 
0 komment , kategória:  Média  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2019.10 2019. November 2019.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 231 db bejegyzés
Összes: 3861 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1039
  • e Hét: 3099
  • e Hónap: 13535
  • e Év: 363966
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.