Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Jónás Tamás versei
  2019-08-03 19:00:20, szombat
 
 





JÓNÁS TAMÁS VERSEI


Jónás Tamás (Ózd, 1973. március 14. - ) magyar nyelven alkotó roma származású költő, író, programozó.

Nehéz gyermekkora volt. 16 éves kora óta jelennek meg versei. Több kötet szerkesztője. Eddig 10 verseskötete jelent meg. Az Amaro Drom és a Rádió C munkatársa volt. 22 évesen, 1997-ben adta ki Cigányidők címmel írt önéletrajzi regényét, melyben a kora gyermekkora történéseit próbálja feldolgozni.

" Nem szeretek cigány lenni, mert olyan, mint egy gyógyíthatatlan betegség. Amikor verset írok vagy költészetet csinálok, ideg-óráig sikerül erről a géntényről megfeledkeznem. Úgy érzem, műveletlen és izgága vagyok. Mindkettő hasznos dolog. Amikor az emberek magukról írnak, általában a sikereiket emlegetik. Én nem érzem magam azonosnak a sikereimmel. Van viszont két kudarcom, azokra büszke vagyok, mindkettő fiú. Irigylem is őket, mert ők úgy tudnak szeretni, ahogy én szerettem volna egész életemben. Úgy érzem, a világ a szeretet története."

"Költő vagyok, azzá lettem. 42 év alatt a költészet mellékes, állandó örömforrássá vált. Kezelem a szavakat, mint irányító a váltókat. Nem vagyok valóságos, de szigorúan őszinte a verseimben. Sikeresnek is mondanak. De bármilyen mindenséggel mérem össze magam, én ezt nem látom. Kudarcaimból igyekszem építkezni. Két fiút, sűrű múltat és tágas jövőt. Többnyire nincstelen vagyok, és többnyire nem is tervezek mást. Amire vágytam, amit terveztem, a költészettel, az írással megkaptam, véghez vittem. Most olyan dolgokon van a sor, amelyekhez nem fűz sem vágy, sem undor. Egyre gyakrabban örülök. Egyre gyakrabban akárminek. Izgága vágyaimból egyetlen maradt: a kereszténységet felszámolni."

Jónás Tamás

Link



Jónás Tamás portréja


Link








ALAPETŐFI


Mit tagadjam? Kocsma vagyok.
Füstös mind a két szemem.
Magyar. Cigány. Ki tudja, mi.
Értelem és érzelem.
Húros ütőhangszer vagyok.
Én vagyok a zongora.
Ütik-verik, mégis muszáj
szépen megszólalnia.







ANYU, UTOLJÁRA


Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom.
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon.
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen,
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem.
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét,
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd.
Féltem, hogy valami sutaságot mondok.
A halottak is ilyen szégyenlős bolondok?
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem,
mert valami rémületet láttam utána a szemében.
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet,
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek.
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd.
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét.
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab.
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad.
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok.
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok.
Most már nem maga miatt mondom, de hát
engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát.
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám.
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.







APOKRIF TANÚVALLOMÁS


És megmaradt a férfinemiszerve,
mint minden más is, feleslegesen.
Némák tekintetének tűzkeresztje,
mint tüskés bokor, szúrt, a semmilyen.

Ki nőnek látta, megmenthette volna.
Ki hősnek látta, cserbenhagyta csak.
Azért, hogy ne legyen senki halottja,
a meg nem ismert istené maradt.

Kövekbe járatot vájt volna vére.
A sós vízből, az ecetből már nem kért.
Mert rákiáltott végül is az égre:
a megfordítva megtelt tó szemerkélt.







ÁLARCOK


az ablaknyitásban. ó, nem csak a nyár van.
pár igaz vallomás is harcol az igazsággal.
meg az a dobbanás is. szavak le nem fedik.
a redőny mögött az élet. Ha le is engedik.
egy arcban nem csak az ember. a mindenség, tudod.
az utca, platánfa, köd, fal. mind az otthonod.
pihennek benned múltak. álmodnak vén kezek.
ha behunyod, valójában kinyitod két szemed.
a kezedben nem sors van. van benne pusztulás.
a pocsolyákban nap, Hold, kis cipős gázolás.
erdőkben felhők, mélyen, torz bokrok között.
már nem tudom, hogy a hang zavar, vagy a csend örök.
és nem múlik el minden. semmi keletkezik.
az emberen át vezet út embertelen istenig.
a paplanok fehérek. mintájuk cifra tánc.
nem a tiéd a vers sem. pedig nem írta más.







ÁLOM


Átszalad a folyón a híd.
Látom mozdulni tagjaid.
Zörög a villamos, megáll.
Ott vársz a híd túloldalán.

Szaladok most a hídon át.
Átfutottam a fél Dunát.
Egyszerű, nyári kis ruha.
Nem érinthetlek meg soha.

*

Nem elég csak mosolyognod:
meg kell lopnod, kirabolnod.

Nem elég csak jónak lenned!
Engedd, hogy csalódjam benned!

Túl-sok-szépséged sem elég:
hadd ússzak s fulladjak beléd.

Nem elég, ha tudod nevem:
feledkezz meg rólam velem!







BEISMERÉS


Ölelése fájdalmasabb lett, mint
a megfeszített merőlegese.
Pedig akkor nem maradt már semmink,
és nem csináltunk semmit. Tevőlegesen.







BARÁTSÁGOK MARGÓJÁRA
(K. L.-nak)


Bánom egy kicsit,
hogy nem titkoltuk el.
Azt is bánom már,
hogy nem tudom, mi az.
Annyit tudok, hogy mind-
kettőnket érdekel.
Udvar, kutya, kocsi.
A fény őszre hajaz.

Mellékes, hogy a csend
vagy a kimondott szavak.
Az is lehet, persze,
hogy valami más miatt.
Feléltük lassan (együtt?)
a megbízásokat.
Büszke is lehetnék,
hogy jó pár év alatt.

Bánom már nagyon,
hogy nem titkoltuk el.
Lehettünk volna végleg
barátok és fiúk.
Eltitkoltuk végül,
amit titkolni kell?
Egy biztos: voltunk
egymásnak valamikor kiút.







BOLDOGAN


mint kút amiben kút vagyok
és annak mélyéről ragyog
egy újabb kút gyűrűje fel
fény a sötét sűrűben
a mai nappal úgy vagyok:
nem baj ha meghalok

és nem kell semmi isteni
bátor légy csendre inteni
a csodák szürkék: járdaszél
egy váll egy másik vállhoz ér
fűtőtest langyosan szuszog
csodálok minden ablakot

az öröm ló és felnyerít
s lehet hogy elvágtat megint
de barna izzadása nem
veszendőben van mindenem
és mégis mint a csönd ülök
a halott örömök fölött:

boldogan







BOLONDOS


Változni vagy -tatni nem igazán tudtam.
Házam sem épült, de megházasodtam.
Hátra vagy előre nem néztem. Hazudnék
valami bölcset, hogy miért, hogyha tudnék.
Alig is tanultam. Amit tudok, tudtam.
Vagyis dehogy: sokat - mégiscsak hazudtam.
Vagyis mégse: merthogy magamtól tanultam.
Vagyis attól, aki bennem él vagy hagyott
abból a tudásból egy jó nagy adagot,
ami örök tudás, más szavam most nincs rá.
Nem kincs vagyok tehát, legfölebb ha kincstár.
Egy a fontos: s hidd el, mondanám, ha tudnám.
Lehet persze az is, több dolog is fontos.
Vagy ha mégis egy, hát, lehet, hogy bolondos:
s folyton alakot és színt, ruhát, nevet vált.
Kinevet. A végén. Vagy visszanevet rád.
Hiába hiszed, hogy elég ránevetni.
Nem tudod: futni kell tőle vagy követni.







BŰVÖLŐ

Tükör, folyó. Hazudni jó. Haladni jó.
Édesapám
éveken át
estimesélt.
Szamóca, só. Szagolni jó. Szaladni jó.
Vannak idők,
tavak vagy fák.
És nincs tovább.
Sziget, hajó. Remegni jó. Nyugodni jó.
Forma szakad,
szandál, szalag.
Maradj, maradj!

- Gyere az ölembe, csepp fiam.

Akkor még oda ültem.
- Gyere, ülj, ide, Tamás, az ágyam szélére.
Akkor már nem. Pedig tudtam, hogy az utolsó hívásai egyike az.
- Énekeljük el a kék az ég és zöld a fűt!
Elénekeltük.
- Apád már rám se néz... - úgy panaszkodott, hogy nem nézett a szemembe, nem vagyok benne biztos, hogy tudta, mit mond. Akart ugyan valamit közölni, próbáltam helyesen érteni a szavait. Talán azt jelentette, hogy megértette, egész életében szerette aput.
Alacsony szobában lakott akkor már. Aminek már a romjai sincsenek meg. A Rózsa úton. Csernelyben. De a Lenin úti ház sincs már sehol. A Jáki úti sincs. Becsületes, szegény sorsú a családunk: nem hagyunk magunk után semmit. Talán csak én. Talán csak én vagyok az egyetlen áruló. A kérkedő kéregető. Aki néha könyörög. Gádzsóknak. Legtöbbször figyelemért, szeretetért. Magányos büszkeségem, hogy családtagnak nem könyörögtem soha. Még bátyámnak, Árpinak sem, az életemért, amikor párnába akart fojtani.
Most vörösre festi egész testem a szégyen: mégis könyörögtem. Marinak. El ne hagyjon többet.
Vannak bölcs erdők, amelyek mindig szívesen fogadnak be, és engedik, hogy eltévedjek bennük. Leülhetek akkor egy fa tövébe, hangyabolyok mellé, és nem sírok, nem emlékezem, csak engedem magam eggyé válni a csendetlen csenddel. Hagyom megjelenni aput, hátratett kezekkel lépeget, az avar alól kidomborodó gombákat bottal piszkálja: mérges, ehető?
- Merre mész, apu?
De nem vesz észre, ott se vagyok. Vagyis ott vagyok. Szaladok utána. Kezemben tinóru, lángol az arcom az örömtől.
- Ez nem tinóru! - mondja apu, a szeme ragyog. - Azok ott, azok.
- Hol?
Messze, ahová még ellátni sem lehet, tényleg, csoportban az értékes, finom gombák.
- Honnan tudtad?
Talán nem tudta, de sokat sejtetően mosolyog.
- Ne menjetek még el!
Szerencsére nem mondom ki. Hagyom, hogy az ötödik, hatodik levél is a hasamra hulljon. Évek óta ősz van. Ugyanis.
Ha megütnek, megvernek, elárulnak, nagy bajba kerülsz. A téged bántó olyan tereidbe jut be, amit csak gyerekeidet ölelve, álmodban vagy imádkozva nyitsz meg. És részeddé válik az, aki bánt téged. Kegyetlen munka vár rád. Önműtét. Saját szerveidet, gondolataidat, érzéseidet és hitedet kell kigyomlálnod, hogy megszabadulj a benned élősködő, a szereteted templomába betörő idegentől. Egy idő után már nem tudod, ki is ez az idegen. Csak fájdalmasan sziszegsz, amikor el-eldobsz magadból egy-egy kivésett részt. És az élni akarásod, az optimizmusod mosolyra kényszerít véres padlójú műtőtermed közepén állva. Nincs erőd haragudni már magadra, se másra. Könnyebb lenne minden, ha letérdelhetnél. Veszélyes kés van a kezedben: az önismereted.







CSAK ESTE


Leoltom a csendet.
Kitakar a sötét.
Áthallom a falon
az esti nyögdösést.

Kilihegi a nyár
a tomboló napot.
Tizenegy óra van.
És nyitott ablakok.

Valamire nagyon
emlékeznem kéne.
Elkezdődött-e, vagy
most van éppen vége.







ELÉG!


Nem elég úgy növekedni, ahogy a fák.
Mint kötetlen elektronok a testen,
a történelmen nem elegendő úgy vonulni át.
Nem elég egyedül megfizetni, vagy felesben.
Nem csak megérkezni kell, menni kell odább.
Kik lehetnek olyan fásult, lusta ostobák,
hogy így szóljanak: igen, valaha szerettem?
Ülni egy emlékben ügyesen: a világ ügyetlen?
Szétszóródni a hírben, mint konyhában a mák.
Ringani lágyan a nincsben, üres gondolák.
Sebet kell ejteni minden hanyag türelmen!
Ki kell törni a harácsoló száj fogát!
Semmire, senkire se hasonlítani tovább!
Nem elég szelíden növekedni, ahogy a fák.
Embertelent kell keresni minden emberben.
Jég alá karcolni a gyilkos korcsolyát!
A minden egy sokaságában lenni az egyetlen!
Félreérteni a ködöket lélekző táj szagát!
Nem elegek a börtönök és az iskolák!
Nem elég az évezred vagy a szeptember.
A mindennel több kell, vagyis a minden kell.
Semmire, senkire se hasonlítani tovább.
Magunktól követelni meg a renovált csodát.







EL NE


Ki munkájának rabja, borzaszt,
és borzasztó, ki lusta, leng,
és megvetem a hórihorgast,
ki lent lépked, de orra fent.

Ruháját az, ki válogatja,
köszöntésre sem érdemes,
s kinek egyetlen drága rongya
sincsen, szememben nem nemes.

Ki hangos dalra járja táncát,
a feltűnően viszketeg,
de annál sincsen senki árvább,
ki nem fúj folyvást éneket.

Unott a bölcs, és meg se szólal?
Csendjét kacagva fújom el.
Vagy folyvást röfög, mint az ólban
az éhes disznó? Bújjon el!

Nekem, virágom, nincs, ki tetszik.
Tükörképem milyen ramaty!
S bár rábeszélnélek napestig,
hogy hagyj magamra, el ne hagyj!







FALFORDULÁS


Gyűlnek, egyre többen, néznek-mosolygnak ránk
az önmagukat fényképezők. Kicsit alulról,
eltartott gépükbe néző magányosai a technikának,
fiatalok, betegek és szépek, jobb kedvet
hazudva könyörögnek értünk, némaságban
fuldokló szégyentelenek, akik még a gépeknek
sem mernek meztelenre vetkőzni, igyekeznek
megtéveszteni az objektívet, mert már eleget
tudnak ízlésről, magányról, zsák a foltjátról:

talán éppen te leszel, akinek beragyogom majd
magányát, vagy akit különösebb büntetés
nélkül unottá használhatok, és talán te is engem
az üzleti korrektség nem vitatható szellemében,
s még az is lehet, történetekké sűrűsödnek az alkuk,
s egybe terel minket a kialkudott múlt
az elkerülhetetlen végső falfordulásban,
s talán megérti Isten is, miért vigyorgunk
akkor csapatostul, hiénái a szeretetnek,
nem térdenállva, nem könyörögve, de felbátorodva,
miért nem imát, miért csak mondókát vinnyogunk:
aki múlt, aki nem, jövő!

Gyűlnek és gyűlölnek.










FACÉR


Szakadtál, atomról az új elektron,
bármit tehetsz, és ez mindig földúlt,
királynak ilyen a túl meleg trón,
vándornak az elgazosult földút,

a szabadság, rossz értelemben
szakadt rád, mint apád kabátja,
nem áll jól rajtad a gyorsétteremben,
Apátról kerültél lapátra,

szétszaggat a sok vélemény,
mért vagy nagy, pókféle lény,
a legyet és a hálót is unod már,

sík udvarán a kis urad vár.
Az okok gyűlnek, a célok fogynak.
Kacér facér, hogy vagy?







FÉRFIDAL


"És visszajöttem. Védeni a nőket.
Hogy nő voltam vagy férfi, nem tudom.
A szelíd féltékenység egyre csönget
a szívemben: surranó alkalom,
hogy többet tudhassak, és egyre többet,
tirólatok, kik nők vagytok talán"







GENEZIS:


Megteremtette akkor az embert,
nyugtalan-reménytelen szívűt,
legyen, aki túléli, és ha kell,
legyen, aki számon tartja őt.
S látta, hogy magányos úgy az ember,
elpusztíthatja a szenvedés -
növényt, állatot és vizet teremtett,
és látta, hogy még ez is mind kevés.

Az ember szeme csukva volt a Földön,
mint sebesült, ki tüdőlövést kapott,
csak hörgött, szája habzott, és vonaglott -
és ő fölé rakott Holdat és Napot.
Megmozdult az ember, szíve dobbant,
remegő teste feltápászkodott,
sírni kezdett, hangosan zokogni,
sírt hat éjszakát és hat napot.

A hetedik nap megvigasztalódott,
eldőlt egy ifjú almafa alatt,
aludni kezdett, súlyos, néma álma
teremtője előtt titok maradt.
Az vihart küldött rá, de fel nem ébredt,
nappal hiába szárította ki,
vadállat testét fel hiába tépte,
nem hagyta titokzatos álmait.

Az Úr attól tartott, hogy már nem élő,
és megpróbálta visszacsalni őt,
fejéről hajszálat tépett, s teremtett,
hogy legyen kivel beszélnie, nőt.
És felébredt az ember, látta mását,
és átkarolta, vele vacogott.
Átkozódni kezdtek, és estére
elhagyták a paradicsomot.







HALLGATÁS HELYETT


Én nem sokat tudok rólad, de te
se tudhatsz rólam sokat. Nemde?
De. Vagy kértem én, hogy olvasóm legyél?
Hagyd abba most, jobb még az elején.

Ma verset írtam. Hallgatás helyett.
Így pár mondatnak küldetése lett.
De nem érdeklődik, nem is üzen.
Ha majd akar, rögtön befejezem.

Ki verset ír, ölhetne is akár.
Ki tudja, melyikkel nagyobb a kár.

Hogy rossz ez így neked? Na, ja. Tudom.
És unod. Nem nagy ügy. Én is unom.
És nem is tudsz vele mit kezdeni.
Ki kezdje, én vagy te, szégyenleni?

A felnőtt ember egyet megtanul:
mindene régi, csak a sorsa új.
A sorsa, amin osztoznia kell,
nem ő rendezte, s nem ő hiszi el.







HAVEROM, JÉZUS


Tudom, hogy nem látsz, no para.
Talán még úton vagy haza.
Nincsen erő, mi kényszerít,
csak saját igényem szerint
fordulok hozzád, úgy talán,
mint római, tudod, a Golgotán,
közönyösen, te jól tudod,
hogy ezzel jóra gondolok,
megértve végre (nem ma, rég),
mitől vagy itt, és mégse még,
mondanám, töltök némi bort,
éjjel-nappali itt a bolt,
s hoznék neked mekis kaját,
hát, megfogott, mint az Ararát
Noé bácsit, a kor, a most,
láthatnál nálunk villamost,
épül a metró, van kütyünk,
érzelmeket küldözgetünk,
ilyen-olyan, min?, drótokon,
a fél világ lóg a fészbúkon,
sok a modern, a régi fogy,
unom. Én hozzád fordulok.
Nem az vagyok, ki rád kacsint.
Beteg lettem, s hát nem kicsit.
De ne hidd, hogy ezért írok, én,
engem csak zaklat a remény,
akarok tőled valamit.
Zavar azért, hogy nem vagy itt.
Figyelj: elég a bujdosás.
Szeretkezzünk, mint senki más.
Költői képet ne keress.
Csókolj, szívem, szájon, szeress.
Lépj velem túl határokon.
Ne számítson, hogy két rokon.
Valóság vagy. Tudom. Hiszem.
Mert nem valós itt senki sem.
Nem tudlak máshogy hívni, ím:
felajánlom az álmaim.







A HERCEG BALLADÁJA


Költő Urak, a verseny véget ért.
Fáradt vagyok, aludni lenne kedvem.
Hálás vagyok a szép szeméremért,
s tetszik minden, ami szemérmetlen.
Rongyos ruhák, díszes cipők között
mondataitok friss eleganciája,
látjátok, szívembe, szemembe költözött.
Versből áll lelkem kálváriája.

Szeretőm elhagyott, hagytam, de fájt,
hogy hűsége vergődő madár.
Hadd engedjek el már minden más muszájt,
Benneteket bőséges lakoma vár.
Soraitok párnaként nyomják fejemet,
pihenni mégse tudok, a nyugalom is fájna,
van a szépségben valami olcsó rettenet,
versekből áll lelkem kálváriája.

Dicsőség a nyelvnek, ringó csónakok a szavak,
tengerre készülök ócska hajómmal,
cseppenként iszom a pillanatokat.
Nem lehetek mindenkivel jóban.
Törvényeim felett ma tort ülök magányban.
Fájdalmakat szövök szentenciákba.
Rímek flörtölnek nemesi hallgatással.
Versekből áll lelkem kálváriája.

ajánlás

Pihenni kiváltság, ti írjatok, fecsegjetek.
Istenek kíváncsiak e hercegi bálra.
Többet mondott beszédes csendetek,
mint némelyetek mézes, hízelgő szája.
Már nem tudom, mi fontos és mi súlyos.
Lehet, versenyünk bája a gőgös hiába.
Szokjunk hozzá a zsörtölődő újhoz!
Versekből áll lelkünk kálváriája.







HEVENY


Jártam. Malom. Borravaló. Meg.
Meg-megtetszettem Istennek.
Mosolyogtam az erős pofonokon.
Csupa ajándék, ismerős rokon.
Édesapám, hogyan tehetted ezt velem?
Higanyként folyik belőlem a szerelem.
Lehajtott fejem virág, szirma hull.
A fiad hűséges: semmit nem tanul.
Anyám, mit tettél velünk magaddal?
Ésszel küzdök a romlandó anyaggal.
Kézen álló csodák: kézenfekvő árulások.
Szeretek. Szeretek. Nem utálok. Nem utálok.








HUZAKODÓ
(Móra Ferenc Zengő ábécé című verse után, az ABC tanítására)


Alatta ég, felette föld,
árnyéka fény, a pírja zöld,
bal oldalán a jobb fele,
cifra szív a címere,
csacsog a fiú, és a lány
derűs, donog az oldalán,
elég volt, pisszent, szájra ujj,
énekelni kell, tanulj:

fellegek, ha szállnak el,
gólyának, ha szárnya kel,
gyöngyeső, ha földre hull,
ha engem veszel társadul,
irigyed lesz a fél világ,
ízes lesz a férfiszád,
jóra ébredsz, jóra fekszel,
kőnél lassabban öregszel,
lányunk, fiunk lesz nekünk,
lyukas garas lesz, messze tűnt,
magányod, sírig viszlek én,
na, válaszolj, legyél legény!

Nyár a szád, szemed szüret,
odvas szívem nélküled
óriásnyira dagad,
öntözött esőpatak,
ősszel szédül így az ember,
pislantásod a szememben
rózsaszirom pocsolyában,
senki nincs a sokaságban
szebb tenálad, televény,
téged választalak én.

Tyúkbeszéd! Kuncog a lány.
Untat ez a csalogány.
Úgy mondjad, hogy el is higgyem,
ügyesen, vagy eriggy innen!

Űzött szarvas, éhen-szomjan,
vad vagyok az udvarodban,
zárj öledbe, hadd pihenjek!
Zsivaja vagy életemnek!







IMA


Halállal illendő távozni, a testet
hátrahagyni gyásznak, tanulságnak, földnek;
kitölteni, mint a víz, az anyafajta medret,
s nem úgy, mint a gőz, szabadon szökni el;
okos dolog hinni: nem forró, nem hideg
mediterrán-szívvel remélni a jobbat;
nem fésületlenül, álmatag szemekkel
kiállni az útra, az udvarra; riasztó
erőtlenségünkkel nem hencegni; éjjel,
ha már elkerülhetetlen a magányos séta,
a törvények gyenge kerítéseit nem ugrani át;
kereskedni illik megszakítás nélkül;
felesleges rímeknek látni az árakat;
szükség és bőség látszatát feledve
illendő romlani, rafináltan, lassan
-- de lelkünkbe illendő más világot zárni,
ahol véletlen szabályok között ragyognak
a csodák, mik két apró babáján a szemnek,
ha beléjük néz bárki, kisugárzanak.







ISTEN MONOLÓGJA


Olyasmit keresek, ami nem én vagyok.
Amit nem láthatok meg, annyira más, mint én.
És szeretném olyannak hagyni, amilyen.
Gyanakodnék magamra, ha megérteném.
Próbálnék nem figyelni rá, ne zavarjam őt.
Próbálnám érezni, érezhetetlenül.
Elhagyni, nyomot se hagyni magam után.
De megpróbálnám nem elveszíteni őt.
Nem akarnám szeretni, mert talán rosszul tudok.
Nem kérnék, nem várnék tőle semmit.
Adni se adnék, mert csak magamat tudnám,
amivel legszentebb szándékom tenném tönkre:
hagyni önmagában létezőnek őt.
És ha azt látnám, hogy magányos és fél,
csak sírnék, távol tőle, idétlenül, jeltelenül.








KELL-TETŐ
(sámándal)


Ez is sárga, de unom. Ami sárga, de finom.
Egész ajtós kulcslyukon: magam kiadom.
Ez is piros, de finom. Ami piros, unalom.
Ki-kilépek rossz emléknek háromszárnyas ablakon.
Ami jégkék, hatalom. Túl kék vagyok, uralom.
Megtapadok a szívekben, pókháló a falakon.
Ami lila, csupa nyom. Én is lila, tagadom.
Kohászok a fémet Ózdon, forró vérem folyatom.
A fekete irgalom. Fehér vagyok, nyurga gyom.
Behunyom és kikapcsolom, kel a nyugalom.







KERESZTÉNYEK ALKONYA


Az vesse rám az utolsó követ,
az szedje rólam le a szemfedőt,
az olajozza be a testemet,
az szívja ki belőlem az erőt,
az csókolja meg árulásból arcom,
az vihogjon a sikeres kudarcon,
az tagadja, hogy ez az Armageddon,
az ne higgye, hogy őszinte a pardon,
az hazudja, hogy menny ez a pokol,
az mocskosítson be, ki leporol,
az integessen minden állomáson,
az nevesse ki minden vallomásom,
az köpje le a bódult szenteket,
ki tagadja, hogy fél, mert nem szeret.

2.
Ki tagadja, hogy fél, mert nem szeret,
vagy szereti az urát, mégse fél,
kiben nem hervad soha a remény,
kiben végleg elpusztult a gyerek,
vagy nem átkozta el soha az anyját,
vagy aki a halálban csupán bajt lát,
ki nem kutatott kincs után a sírban,
ki nem hencegett soha még a kínnal,
ki paptól eddig még nem rettegett,
vagy kívánja az örök életet,
ki nem érti a vidám Ábrahámot,
ki Salamonra és nem Jóbra vágyott,
azt meztelenre szaggassa a szél,
a pántlikáját leszaggatom én.

3.
A pántlikáját leszaggatom én,
de vetkőzze le ő a szép ruháit,
és tudja jól, a bőr ruhának számít,
és buggyanjon vér csinos köldökén,
dobja az ékszereit latrinába,
meneküljön, s tudja, hogy hiába,
sorolja bűneit, mint más a leckét,
és húzzon úgy, akár a hetyke fecskék
az égen át, határt a boldogságnak,
a fog felesleges dísze a szájnak,
hát köpje ki a nyelvét is a gaz,
és nincstelensége sem lesz vigasz,
tanulja meg, mitől szenvedek én:
a szegény henceg, gazdag a szerény.

4.
A szegény henceg, gazdag a szerény.
Hasznos lehet, de egyik sem erény.
A hallgatás is hatalmas hiba.
Beleszólni egymás dolgaiba.
Kételkedés a ló, és hit a kengyel.
Fogad vagy nem fogad, de senki nem nyer.
Lázárt siratom, kátrányos baba.
Terjeng belőlem ismerős szaga.
Az ember végül felismeri magát.
Felette az ég, alul az Ararát.
Mindent, mindenkit menteni akar,
a szív nem bírja végül, nem a kar.
Másnak köt sorsot, önmagának nem mert
kötött pályát, mint nagymamák a szvettert.

5.
Kötött pályát, mint nagymamák a szvettert,
vesztett hitelt, bolond vállalkozó,
az élete, mert önmagával eltelt,
mocskosabb, mint a márciusi hó.
Ámossal, Péterrel a sorsa egy lett.
Bevallhatom, mindenki én vagyok.
Most Izsákként vágok neki a hegynek.
S keleti bölcsként űzök csillagot.
Veronikát keresem, ég az arcom.
Nagy árja-jel neonfényből az ajtón.
Gonosz bolondok csinos szégyenét
én hordozom, mert nem hordja a nép.
Hiénáknak szép szemeimből ételt
ajándéknak adok. A szívem megtelt.

6.
Ajándéknak adok, a szívem megtelt,
ajándékozottat karácsonyért.
Szegény vagy nyomorult, aki nem ért.
Krisztust riasztom, árnyékvölgyi felcsert.
Költő vagyok, jaj, mindent költök, el, ki.
A sírból próbálok kiénekelni.
A sírból próbálok kiénekelni
halottakat, de egy se fog kikelni.
Már nem válik borrá a víz, van új drog.
Már senkiből sem lesz se szent, se boldog.
Minaretek, sztúpák, templomok árnya
némaságot vet fehérlő számra.
Már nem férek hozzá a csillagokhoz.
Részeg postás a szél, rossz illatot hoz.

7.
Részeg postás a szél, rossz illatot hoz.
Fehér színű az újraszövött kozmosz.
Engedékeny lett az Isten, álmos.
A túlvilág ijesztő, túl világos.
Megkapta mindenki, amire vágyott.
Királyfiakat a királyleányok.
Még több hatalmat a hatalmasok.
A szomorúak szép kijáratot.
És végül is szép ez a tág üresség.
Lakatlan szigeten legelő kecskék.
Szárnyas farkasok üldöznek galambot.
S táncolnak még a nyelvetlen harangok.
Ragaszkodom hozzád, gyerek a koszhoz:
még hajlamom van bújni hajlatodhoz.

8.
Még hajlamom van bújni hajlatodhoz.
Legyen megint a te akaratod!
Békén hagy minket, sejtem, aki gondoz.
Erős vagyok, tudom, fiad vagyok.
Pereg a homok, gazdag minden órám.
Bár rogyadozom kincseid alatt,
bármim veszett, mindenem megmaradt.
A rossz dolgaid mindegyike jó rám.
Dicsőségedre köpködtem, hörögtem.
Kezekre találtam a sűrű ködben.
Zuhanásom orgazmusait már
számontartja az emberi kincstár.
Most boldogtalan mind, aki merész.
Rettegni rangadó, ha győz az ész.

9.
Rettegni rangadó, ha győz az ész.
A szív, ha győz, hát úgy leszek nemes.
A világodban bármit érdemes.
Csak nem létezőt fal fel a penész.
Dicsőségeden osztoznod muszáj.
Mert én keresem azt, ki nem vagyok.
Egy világűrben sétálok gyalog.
Ha kulcs vagy, akkor én vagyok a zár.
Ha zár vagy, akkor én vagyok a kulcs.
Minden kétségem mélyén te lapulsz.
S bár végtelen vagy, s véges vagyok én,
felfogni téged egyetlen remény.
De tudnod kell: bár szükség az egész,
bőségben élni is nagyon kevés.

10.
Bőségben élni is nagyon kevés
az ember, akinek megadatott.
Én mégis elégedetlen vagyok.
Túl sok a tánc, és nincs elég zenész.
Most béke van vagy háború? Vigyázz!
Istent is éget az emberi láz.
Mert nincs ugyan elszámolnod kinek,
de bűntelenséged nem érti meg
rajtunk kívül se szellem, sem anyag.
Ha nem szeretünk, te szeresd magad!
Ma részeg, és még holnap másnapos,
de végezetül józan lesz az ember.
Mert minden úr egyformaképpen rendel:
kis csikkeket a láb, ha eltapos.

11.
Kis csikkeket a láb, ha eltapos,
még érezhet egy pillanatra rosszat:
S lehet vigasz: kaján öröm a hosszabb.
De olyan a kín, mint ruhán a kosz.
Vagy cseppnyi méreg nagy pohárnyi vízben.
Kevés elég, hogy folyton hadakozz
az ízzel vagy az örök utóízzel.
Van a jó, a semleges, a rossz.
Örök elmúlást csak a tiszta szív nyer.
Szövetségeseid fájdalma fáj.
Bár elnémulhat végül ez a száj,
de velünk együtt el-elnémul minden.
Nekünk, ne légy, Urunk, ránk haragos,
vigasznak jó, a talpunk, hogy lapos.

12.
Vigasznak jó, a talpunk, hogy lapos.
Lapos vigasz. Igaz. És nem is az.
Gyümölcs a gyümölcs, így jó, gaz a gaz,
és alakoskodik az alakos.
Ezért, hiszek, Uram, benned, mert nem vagy.
A hitem nagy. Kérded, miért? A csend nagy.
Nem véletlen a hiány. Kijelöl.
S ha menekülsz is, vajon ki elől?
Előlünk, tehát fontosak vagyunk.
Csak felforrósít téged a fagyunk.
Nem tudhatjuk, hogy mi az, ami nincsen.
Rólad tudunk. Térdelve fenyegetlek.
Nyomot hagyok rajtad, én így szeretlek.
Mint izzadt tenyérnyom a rézkilincsen.

13.
Mint izzadt tenyérnyom a rézkilincsen,
az arcomon még csókod nyoma ég.
Beteljesült. Micsoda veszteség!
Jaj, maradhattál volna még bilincsem.
Szörnyed vagyok. Szörnyethalok. Aludtam.
Pompás, de megvisel az ébredés.
Ez is milyen kevély, milyen kevés!
Csak förgeteges porvihar a lyukban.
Csodát izzadtam, bárányok harangját
csengettem, folyattam égről azúrt.
S te leszúrtad a csendes trubadúrt,
mint ifjú Szent György szúrja le a sárkányt.
A jelen idő az egyetlen kincsem.
Még ott vagyok, s már nem vagyok a nincsben.

14.
Még ott vagyok, s már nem vagyok a nincsben,
a szádon, épp most mondod ki nevem.
Emberen túli ez a szerelem.
Már nem maradt kívüled miben hinnem.
Hitetlen hirdetlek tehát tovább.
Nem ígérek helyetted én csodát.
Bár rügyeit az emberekben látom.
Haragvó csönd maradok lila szádon.
Házat remélek. Családot és békét.
Anélkül, hogy bármikor is kérnék.
Kicsinyes vágyak ezek, meglehet.
Csak bőrke, kéreg, földi ékezet.
Ki nélkülözni tudja az eget,
az vesse rám az utolsó követ.


MESTER, SZONETT!

Az vesse rám az utolsó követ,
ki tagadja, mert fél, hogy nem szeret.
A pántlikáját leszaggatom én.
A szegény henceg, gazdag a szerény.
Kötött pályát, mint nagymamák a szvettert,
ajándéknak adok, a szívem megtelt.
Részeg postás a szél, rossz illatot hoz.
Még hajlamom van bújni hajlatodhoz.
Rettegni rangadó, ha győz az ész.
Bőségben élni is nagyon kevés.
Kis csikkeket a láb, ha eltapos,
vigasznak jó, a talpunk, hogy lapos.
Mint izzadt tenyérnyom a rézkilincsen,
még ott vagyok, s már nem vagyok a nincsben.







KINT VAGYOK


Elkezdtem érteni. Tudatom a nyájjal,
nem vigyáz rá senki. Alkony van, üres.
Mától minden ember egyenragú lesz.
Érteni tudatom. Minden versem várfal.

Magány van itt, tudtuk. Hófehér a bánat.
Lassított teremtést narrál a jó Isten.
Étel, ital bőven. Csak éppen só nincsen.
Sok lelkem van. Pár napja kiszállnak

mélyálmos testemből. Fényűző ájulás.
Ha nem a lélek sárgul, megsárgulna más.
Félelmetes, ahogy folyton létezni kívánnak
a szenvedők. A sminkelt könnyek utcabálja

folyik. Keresztbe kasulás. És nem minden hiába.
Fejemet ráhajtom a pocsolyák kútjára.
Készítik már nekem a kegyelmi ozsonnát.
A szívemen néhány utolsó remény oson át.







KISÍRT SZEMEK ATLANTISZA


ideje van a költészetnek
ideje lejárt a túltudásnak
repülésük van a fészkeknek
repedése van minden tojásnak
aki most hallgat belehalhat
aki nem táncol az pórul járhat
ürülése van a szívnek és
a borral teletöltött pohárnak
szabad most ostyát tépni az égből
tüzet vizet ki szabadon enged
koronát kap az kőből és kénből
megdicsőül most aki szenved

aki az időt most leállítja
aki a múltjának lombot enged
megnyílik annak majd a sírja
s atlantisza a kisírt szemnek
kitüremkedik homlokára
gondolatai szétrebbennek
kezében megáll a homokóra
s kitüntetik azt ma szép embernek

aki az időt most felgyorsítja
szörnyek ölében megpihenhet
vaskapuit a földnek nyitja
nyugalma sebe lesz ő a csendnek
akinek torkából kígyó csusszan
ő lesz az áldozó s áldozat egyben
szeretni fog az szépen hosszan
s telvén az idő egyre szebben

ideje van a pusztulásnak
sírásnak rívásnak nincsen semmi
lehajtott fejű tátikákon
érdemes most még elmerengni
halakat vetnek partra a habok
s partokon ágyat vetnek a halak
arcukat tépik a hallgatagok
de alatta újabb arcuk marad

ideje van a szerelemnek
ideje nedves szűk barlangnak
ideje van minden háznak
bezárt ajtónak reteszelt ablaknak
ideje gátnak és szakadásnak
ideje van hogy a régen vének
meghaljanak végre és suhancok
örüljenek a vérörvénynek

ideje van az imádkozásnak
adni egymásnak sorsot kulcsot
ideje van a pazarlásnak
hitből és istenből van most túl sok
ideje térdnek és harangozásnak
de legfőképpen a büszkeségnek:
láng van! meleg van! mert a máglyán
büdösen bár de testeink égnek!







KONSTRUKCIÓ


Persze, megvan énbennem is az a tapasztalat,
a vágy, ha nem talál alanyt, halálig megmarad,
s bár létezik csomag, amit cipelni érdemes,
már nem vagy elég vagyonos, hogy a terheken nevess.
Alhasadnál mohásodik a belső épület,
ezüstkirályok énekelnek fejedben nélküled,
mint megváltó gyökér, fatörzs a lábszár és a talp,
megírt verseid, közönyösen, már senkinek szavald.
Jutalmad körbeírhatatlan, s név nélkül való.
Mint hízott, napos pillangók, eloldalog a szó.
Karcolatnyi fényözönben jóságtól ázva állsz.
A vágyak fénytányérjairól sztorikat kajálsz.







LÉNYEGES


Ne csak azzal, aki megérdemli,
legyek figyelmes, jó és biztonságos,
ne csak akkor, amikor más nem
legyek elérhető a csatornákban,
ne csak ott, ahol éppen senki
jelenjek meg csak úgy megjelenni!
Érintsem meg a végső lényeget:
megérdemlem-e én, hogy jó legyek.







MAGZATMÁZ*


megvolt a nagy alvás. meg a hosszú álom.
a város széli házra vigyázott a tél.
alszik végre, súgták a hozott fák, a nyáron
bolond volt, és költő. szerelmes. kevély.
kibomlott a madzag, a szívből, mint a magvak,
kiestek a múltból az ólomkatonák.
nem tartok meg semmit, végül is, magamnak,
üresek, fehérek a legbelső szobák.
de minden ajtó nyitva. és nyitva minden emlék.
titka, bűne nincsen semminek se már.
üzenem a nőnek: szerelmese lennék.
Vernix caseosa. Megszült a halál.







MEDITÁCIÓ


Nem az enyém az Adria. Nem az enyém a múlt.
Valami mégis fogva tart. Vagyonom súlya sújt.
Nem az enyém az örömöm. Nem az enyém, ami új.
Szabad-e, aki nincstelen. Szabad-e, aki úr.
Vagyok-e, mikor nem vagyok. Vagyok-e én, ha te.
Gyakori-e az áldozat. Soha se. Néha se.







MI A VERS NEKTEK?


mit neveztek ti takarításnak? én a felejtést.
nem a törlést, az barbár, gyilkos munka.
az új forma beleitatását a háttérbe:
a felejtés építkezés, rafinált összemosás,
hogy ha valaki közelről figyeli, könnyen
észrevehesse, miből is hizlaltuk a falunk.
a falat közönségesen úgy hívjuk: én.
sok baj van vele. például, hogy nincsen. de hat.
működik, emlegeti magát, kínálja, rejti, dicséri,
különös tükör: magának hisz mindent, amit mutat.
dacos. ő például nem hajlandó felejteni.
mindent megőrizve pusztítja múltját és utait.
mit neveztek ti versnek?
ami felpofoz, rád csörrent, átszab vagy megír?
én a felejtést nevezem versnek, és tanulom.







MONDÓKA


Nem ebben a világban
Csillagsúlyos hibám van
Nem ebben az időben
Túl sok volt már belőlem
Túl sok, túl sok,
Kényes embernek öltözök
S mint a patak a fák között
Bújok, bújok
Csak ebben a világban
Csont-bőr apám-anyám van
Jó időben, rossz időben
Csordogál a könny belőlem
Szánom-bánom
Innen sincsen menekülés
Vigasz van csak: ami kevés
Dinom-dánom
Sírom várom
Menetelek a hegyeken
Ha elfárad a lábam
Fa tövében szenderedem
Sose fázom ha nyár van
Hogyha kezem, lában fázik
Kibírom egy vendégházig
Kibírom a halálig







NEM SZERETEM A LÁNYOKAT


Nem szeretem a lányokat
Ha szépek, szentek, csendesek
Mert szép és rossz és nagy dumás
kéne legyek - de nem leszek
Nekik az utca kirakat
A férfi ráérős vevő
Mindenre kaphatók ha van
Legyőzni őket túlerő

Nem szeretem a lányokat
Ha cserfesek, ha kis rimák
Bár értem én: kevés a méh
S a nagy mezőn sok a virág
A színes száj, a szem ragyog
Villan a comb, a tanga vág
Még kérned sem kell, megkapod
S ha megkaptad, mennél tovább

De szeretem a lányokat
Kiket szédít a pillanat
Mert tudják pontosan mit ad
És mit vesz el ha elmarad
Kiknek titkuk van, s nem a test
Szomorúak és boldogok
Előttem vetkőznek hiszen
Fák ők s én szelíd ősz vagyok







A NÉMASÁGRÓL


a némaság még otthonos
szobái vannak nagy lakás
jónástamásvershezablaka nincs de tengerre
néz belőle a kiábrándulás
padlója recseg boldogan
ha sétára indulsz ágyadig
a szép fehér falak között
tizenkét ember álmodik
alszik a kisfiú nyitott
száján az álma elcsorog
finnyásan kóstolgatják a
felzümmögő angyalok
alszik a férfi karja lóg
erős lenne de nincs kinek
lerúg párnát és takarót
a levegőért is megfizet
szipog az anya a teste vas
bőre zománc öklendezik
nagy a pocak de üres a has
megszüli magát ha engedik
alszik egy vadász nem szuszog
nem rettent embert sem vadat
ha mozog az ágy vele mozog
jó halott vagy jó hallgatag
alszik egy lány is túl fehér
a plafon benne gyönyörködik
vakolatszirmokat szitál
mellbimbótól köldökig
alszik a hazug olvasó
a költő él nem a verse benne
kötetet szorít mellkasára
dedikáltat mint a naplemente
alszik a gazdag semmi gondja
álmát a pénz nem teszi tönkre
a megváltáson töpreng hogyan
kamatoztathatná örökre
alszik a szegény szegény csak alszik
semmi sem különös rajta úgy
szuszogva alszik minden perce
zsákutca egy se válaszút
alszik a tűzoltó a rendőr
alszik a bíró a fenevad
nem tudnak semmit már a csendről
mindegyik szerepe marad
a némaságban így pihen
mindenki meg vagy ki vagy el
se másra és se önmagára
senki sem lát és nem figyel







A NÉVTELEN


Szerepet játszik az életemben egy ténylegember.
Szerepe szerint gyakran megint. De tényleg engem.
Nem figyel, érez. Istenként ért a büntetéshez.
Szavai cellák. Napfényes manzárd. Kényelemben.
Ostora holdfény, szeretetzsoldért összevérez.
Arctalan mester, nem büszke, restell. Úri angyal.
Már értelmemen és érzelmeimen túli hanggal
hallgat. Vagy kacsint. Alkalmasint lágy igennel
terel, mint nyájat. Néha várat. Vagy várat épít
a fájdalomból. Szárnyakat gombol, száraz égig,
azokon szállít a végállomásig. Nem messze innen.







ÖNÉRDEK NÉLKÜL


Nincsenek gonosz népek,
Megírt jövő vagy rontás,
Lélek van, néha téved,
Mesét koldul, ha nincs más,
Gyíkot nagyít az elme,
Sárkány minek is lenne,
Sorsot karmol az agyba,
Mért ne, ha karmolhatja.

Nincsenek manók, egy se,
Bűbáj sincs, csak rögeszme,
Nincsen gonoszság, jóság,
Csak véletlen, s hajlandóság,
Persze, csodák még vannak,
De titokban maradnak,
S nincsen működő rendszer,
Mire hatnának egyszer.

Bűn sincs régen, csak bűnös.
Senki senkit nem üldöz.
Csak megbízottak vannak.
És zsoldok. Seggek, talpak.
De van valami érdek,
Féltik vagy tőle félnek.
És szellemi nomádok
Zaklatják ezt a stábot.

De vannak tündérek. Vannak.
Szagosak, mint a hajlakk.
Közöttünk élnek. Itt-ott.
Isten előtt is titkok.
Minek élnek, ki tudja.
Hasznuk kereken nulla.
Érzékenyek és félnek.
Figyelnek. Vannak. Végleg.

ajánlás

Hercegem, tudnod muszáj:
Hazudtam. A semmi fáj.
Tündérből sincsen egy se,
Se dongót és legyet se,
Se kolibrit, se lepkét
Ne fogj meg és ne szedj szét.
Költőd e verssel elhagy:
Jó hercegem, te sem vagy.







Ő


"Tamás vagyok.
Jónás vagyok.
Cigány vagyok...
Provokatív vagyok,
kerek arcú, szenvedélyes
vagyok, fekete hajú vagyok,
idegösszeomlásra, önzésre,
elkeseredésre hajlamos
vagyok. Őszinte vagyok,
bántóan, mint a vakítóan
ragyogó nap..."







PORTRÉ


Új nyelve van. Önfenntartó, hiszen
nem bízhat senkiben és semmiben.
Ukász. Magának adta ki. Talán.
Nem szokott elgondolkodni a feladatán.
Bizonyos szempontból bizonyos révbe ért.
Nagyon kevés dolog van, mit nem ért.
Kevés dolog van, ami érteni érdemes.
Új nyelve van. Szabályos és rendellenes.
Gerince öröklött tartóoszlopa.
Egy másik szempontból meg zongora.
Lehetne ellensége is, de hinni jött.
Nem érti senki: felnőttet keres gyerekek között.







REMEGŐ


nyisd ki az ajtót
félve eressz be
szólni se kell csak
nézz a szemembe
zárd be az ajtót
vesd meg az ágyat
oltsd el a villanyt
dobd le ruhádat
jöjj közelebb és
lassan ölelj át
mintha te is re-
megve kívánnád







RÉGI TAVASZ ÉN


Látod, az égen hány kék máz van?
Látod a Holdat a fénycsapdában?
Harminc éve az égbolt más volt:
pajtában ragyogó szem a Hold.

Lódobogások a déli harangok,
enyhe lökések a lusta szelek.
Villanydrót pengette a hangot
kátrányhólyagos utca felett.

Sapkákkal labdáztak a srácok,
padra csücsültek a házak előtt
bácsik, nénik, a csitri virágok,
s vén fákat maszatolt be a zöld.

Villamosok csöngetnek az égen,
messzire szöknek a fémrepülők.
Én vagyok itt, aki csak mint régen
hangyát nézni a földre ülök.







RÖVID SZÖVEGES ÜZENET


Nem őrzök fotókat, lassan, szépen
változik rólad az emlékképem,
változol te is, így minden rendben,
most, hogy már nem muszáj mindig lennem,
beszélek hozzád és rólad este,
reggel az álmaim elemezve
csodálom tenyerem, közös tenyér,
hiába más az idő és a tér,
ami még számít, az csak összeér,
szakadunk, változunk mindannyian,
hiányzol, hiányzol, fiam, fiam.







SANZON


Számolgattam, elszámoltam.
Kék a szégyen, éget.
Gyakran volt, hogy tévesztettem
önmagammal téged.

Pedig a szem zöld és barna.
Megelőzted bűnöm.
Dzsungelből a sivatagba
lakótelep-űrön.

Vállalások. Vállak nélkül.
Bárcsak lenne szépség,
szívemhez, mi hozzá kékül.
S kéne, hogy ne értsék.

Minden verseny, mérőeszköz
hiányában két fa
jó lenne, ha összedőlne
viharokban néha.


Appendix:

Simuló, lágy nemmel
kellett ma ébrednem.
Ormótlan igen volt
akkor a szívemben.
Fogadtam magammal.
Vesztettem örömmel.
Félek nyugalomban.
Szememben örök-nem.


Elnyúztam már egy csomó cipőt. Lefogadom, ha nagyon töröm a fejem, emlékezni tudok az első cipőmre. De szívesebben emlékszem azokra, akiket kedvelek. A koldusokra, a bűnösökre, azokra, akik félnek. A magányosokra, az öregekre, a megcsonkítottakra, a hajléktalanokra, a rossz szagú emberekre, a csúnyákra, a szegényekre, a hangoskodókra, a gyerekekre, az özvegyekre, a sikertelenekre, a megalázottakra, a becsapottakra, a tanulatlanokra, az elítéltekre, a némákra, vakokra.

Szerelmesekre, drogosokra, alkoholistákra, a munkásokra, a betegekre, az őrültekre, a megvertekre, a kurvákra, az árvákra, a önző emberekre, a dadogósokra, a cigányokra, a kínaiakra, a hazugokra, a nyertesekre, a sikeres emberekre, az önteltekre, a céltalanokra, a büszkékre, az öngyilkosokra, a rettegőkre, a tolvajokra, a zsidókra, a költőkre, a színtévesztőkre, a kegyetlenekre, a homokosokra, a szökevényekre, a száműzöttekre, az autistákra, a prófétákra, a megszállottakra, a halottakra, az éhezőkre és a szomjazókra.

Nem szeretek emlékezni magamra. Azt szeretem, ha helyettem emlékeznek rám.







SENKI SEM ÁRVA


Ne féljek! Van elkülönített szabadság.
Gondoskodik rólad az isteni hanyagság.
A pompás havazásban nem az esés a fontos.
Különös zuhanás emel a magasba.







SENKI SEM ÁRVA


Gondos az Isten. A csillagokat ki-kihordja az égre.
Festi az ég alját, feketét szelídít puha kékre.
Szép nap ez. Ülnek a fák a tavaszban, a nyárban.
Szív, szem, kéz! Társat keresünk valahányan.
Lassul a fény, beleolvad a szembe. S könny, ha kicsordul.
Jó kacagás ez, nem szomorúság. Látszik a béke:
kék lufi-hadsereg érkezik és pukkad ki a szívben.
Mézmeleg édességétől elalélnak a földön, a vízen.
Csók a családnak, s jó sütemény a barátnak.
Tárd szét két karodat! Verdess! Ma kinőnek a szárnyak!

A kezdetek legfőbb baja, hogy végük van. A folytatással meg az, hogy nem létezik, mert azonos a kezdettel, ezek együtt valamik, külön-külön nem léteznek. Viszont a dolgoknak van végük. A megszűnésük utáni hiányban ugyan karakterük szerint nem felismerhetőek. De vajon akad valaki, akinek olyankor eszébe jutna keresni, ami akkor már nincs sehol, emlékezetben sem?

A gondolat, hogy nincs mindenre szükség, hol elszomorító, hogy felszabadító. A remény aritmiája azonban fárasztó. A mozdulatlansággá merevedő okosság pedig kiábrándító. Vakmerőségük, butaságuk miatt így lesznek hétköznapjaink főszereplői a tolvajok és az erőszakosok -- a hagyománytisztelők és az erősek helyett.

Végül is lemondok minden reményről. Nagy ívű lírák tájékoztatnak, hogy nem lehet senki javára. Függöny.







SOK NI (fülszövegre)


Hosszasan, lassan írni arról, mi a jó. Tömören és gyorsan írni arról, mi a szép.
Elbeszélgetni azokkal, akik a közelemben vannak, parttalanul, de mély tartalommal.
Felfedezni az embert, először csak a figyelemmel, aztán az átadással: megélni az ő igazságait, és megmutatni neki a magaméit.
Bizalommal kezdeni, s megtartani a bizalmat. Dolgozni a közelségért, kínálni alkalmakat és tereket magamból. Kivárni, amíg igazít magán a másik, abban a ritmusban, ahogy neki kényelmes, és nem sürgetni semmilyen változást. Elfelejteni, amit el kell. Tudni, hogy mit kell elfelejteni. Meghallani minden kopogtatást. Nem késni a válaszokkal, megérteni a kérdésekben lévő állításokat. Ismerni magam, a határaimat, és nem figyelmeztetni senkit a saját határaira. Erőm szerint vállalkozni új dolgokra. A régi dolgokat becsülettel, kitartó figyelemmel és azonos minőségű odaadással fenntartani.
A gyerekek közelében maradni.
Egyre pontosabban fogalmazni meg, s nem szabadon repülni hagyni a gondolatokat. Megörökíteni valamit abból, amit a szívem mélyén fontosnak érzek. Megmaradni a megérzéseknél. Bátor lenni, hogy irracionálisnak tűnő dolgok is engedtessenek megtörténni. Az lenni, aminek látszódom, és annak látszódni, ami vagyok. Jelen lenni. Tudni, hogy múlt vagyok. Felesleges reményekkel nem terhelni sem mást, sem magam. Néha megtébolyodni, s mindig visszatalálni. Kimondani, amit nehéz, és elhallgatni, amit könnyű lenne kimondani. Igényesnek lenni. Igénytelennek lenni. Elkezdeni, és befejezni.







SZENT KUDARC


Először jött az eszmélet. Eszméletlen volt. Aztán a lelkesedés. Az büszke öntudatlanság. Aztán nem jött hadüzenet. Háború jött, és csapások. Nevetni akartam, de mindenki túl komoly volt. S most, amikor én vagyok az, mindenki mosolyog. Rozsdássá sírtam a szemem. Még mindig nem szeretett senki újra. Elkezdtem magamat én. De más az ízlésem. Másokat szerettem. De cirkusz volt. Amikor igazán tudtam szeretni, már láthatatlanul tettem, mert az az igazi. És most itt ez a szakadék. Szép neve van. Története. Hisznek benne. És arra biztat mindenki, hogy ne ugorjak bele. Csak sikítani tudok. Csak nem magaménak kiáltani, Isten! Nincs már erőm, hogy tovább tagadjalak.

a szépséget elmesélni még szépen sem lehet.

pár szó, persze, kimondható:
rémisztő, gondos, döbbenet.
de mindez csupán a kudarc és a szó
önmutogatása.
csak magára való a szépség, semmi másra.

engem elnémít. csak dacból írom a verset.
dolgos hiányokat teremtek.

ritkán,
talán
sikerül felzaklatni a kegyelmet.

Pár napja álmodtam, most, fürdés (vö. baptisták) közben jutott eszembe. Az egyetlen, igaz keresztény emberről szól nekem és szerintem:

Kórházban vagyunk. A vesénket kell kivenni. Nyugodt, gyanútlan délelőtt. Beállít a főorvos a kórterembe, s megszólítja a 40 körüli férfit.
- Rossz hírem van. Már csak egy órája van hátra.
A férfi nem akarja elhinni, még meg se műtötték. Amúgy is, csak egy veseeltávolítás lett volna. Viccelődve válaszol:
- Akkor kérek egy Bibliát, hadd beszélgessek Istennel.
A főorvos zsebre tett kézzel áll, kényelmetlenül érzi magát.
- Komolyan mondtam, amit mondtam.
A férfi mosolyogva néz a többiekre, micsoda ugratás ez. A többiek is nevetnek. Én nem, tudom, érzem, hogy komoly a helyzet.
- Akkor Buddha Tűzbeszédeit kérem!
Már senki nem nevet. A csend valóssá, hihetővé teszi a hírt. A halál előtt álló férfi végre elhiszi, amit az orvosa közölt vele. Maga elé mered egy ideig.
- Akkor a Koránt kérem.
A főorvos bólint, és kimegy.







A SZERELEMRŐL


Most valami olyasmit szívesen mondanék, hogy
jó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb.
Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt,
meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt.
Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető,
s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő.
A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb,
és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket.
Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még,
és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék.
És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne,
hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne.
De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak.
S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.







TAVASZ-ŐSZ-PÁRHUZAM


Együtt szaladnak, távolságuk bántó.
Különböző a hosszuk, persze, mindig.
Kevésbé szerencsések, mint az átló.
Kellő távolságból egynek tekintik.

A perspektíva megtanítja őket
hangos hálára, némított halálra.
Tavasz közepi undorító ősz lett:
esős csendet vágnak egymás szavába.







A TE AKARATOD


Maradt még egy vagy két esély.
Újra kell hangolni éveket.
Nagyon is lehet, hogy tévedek,
s nem úgy érzem, hogy nincs veszély,

azt teszem én is, mint bárki más,
mondjuk, tóparton, ég delel,
először sír, de lepihen,
változás, mondja, csak változás.

Az a pár dolog, mi torkomat
kiszárítja, és nem ereszt,
s fojtogatással bontogat,
maradjon súlytalan kereszt.







TÉL


1.

Ha nincs más ötleted, legyél sikeres.
Másolni kezdjed a bamba fákat.
A boldogság, nincs mese, hátba támad,
s rádtalál zajodban az, aki keres.

Börtönbe juttat a lakásigény.
Verseket ír, aki vadászni vén.

Szeretni szabad-e mindent, mit lehet.
Az erkölcsök pocakos közjegyzőire
daloljon rá a szívből a fülemüle:
csak látszat az égbolt és a tisztelet.

Zajlik a szívben a vadászidény.
Verseket olvas a vadászni vén.


2.

Hogyha nálam lenne szomorú a vendég,
bizony mondom néktek, a kedvére tennék.
Az lenne nekem a kisebbik áldozat:
kurválkodni küldném legszebbik lányomat,
etetném-itatnám, beszéltetném, míg nem
az övével együtt nem verne a szívem,
az lenne házamban az utolsó vacsora,
bánatos vendégem nem eresztném haza.
És ha nem derülne jókedvére mégsem,
kilépne az ajtón, s megölne a szégyen.







TÖRZS


Nekem csak ez az egy fotó, nekem csak ez az egy van.
Karácsony, Advent, Télapó nekem ebben van egyben.
Megvan vagy ötven éve már, s csak három része tiszta:
háromszemnyi fénysugár, ez a fotó nagy titka.
És úgy teszek, mint dzsentri, kin nem fog hiány, betegség.
Akár mellékes dolgaim, csak úgy nem dobtam el még.
De éjszaka, ha rettegek, mert rettegésem késik,
s már nyögdécselni sem merek, futok eddig a képig.
És nézem, mint a büszke, nagy cseresznyefát gyerekként.
Anyám, apám, jaj, merre vagy -- jajongom, mint a refrént.
Ez lennék én, kis papgyerek. Hasas matróz, kerek fej.
Miért is nem szerettetek? És milyen szeretettel?
Mint számmá kódolt képeket, úgy bámulom a múltam.
Mint szárnya-vágott képzelet rángok anyum-apumban.







TÚL SŰRŰ


Maradék se maradhat,
belőled, mint a levegő
tüdőből, testből száll a hő,
süveges Hold, kalapnap,
szív a szívbe belenő,
kitaposott út magadnak,
házhoz hívott szerelő,
hangot szögez a szavaknak
(az igazi férfi fele nő),
némaságot csapolnak,
igetér és igeidő,
kik verset írnak, magolnak,
megtestesült színeiből
új tegnap lesz maholnap
emlékszel, de: mire, miről?







TŰZ, FÖLD, VÍZ


Kocka a jég, és gömb a humusz.
Ketten a lusta melegben.
Hajnali csókkal a számba hazudsz.
Álmokat áldoz a reggel.
Lázas a tested, elég a vadon,
alkarom izzik az alkarodon.

Porzik a felszáradt pocsolya,
kontyos eső nem itatja.
Egybe ragasztva a két kaloda,
nincs kegyelem, mi kinyitja.
Majd, ha fehérre fagyasztja a tél,
összeragadhat a két falevél.







ÚJ REMÉNY


Izmos a szívem, mint egy távfutóé.
Szálkás a testem, és barna, nemes.
Sérült, s nem tudja, mire érdemes.
Nézzetek ennek a vadnak a szemébe!
Én vagyok a jövő reménye.

Végtelen szemem van: időm nemesacél.
A lélek hol, mint a gomb, hol mint a sztyeppék.
Nem mérgesítették bűnök, rozsdás eszmék.
Itt áll kiöltözve, de hol a büszkesége?
Én vagyok a jövő reménye.

Semmi más nem: csak ember.
Se kereskedő, sem írnok nem leszek.
A közelemben langyosodnak az istenek.
Finomodjon-e tovább, hogy senki se értse?
Én vagyok a jövő reménye.

Amit most teszek, mások fogják.
Eresedik tőlem is ez a szegény ország.
A költő jött ide, hogy belekérdjen a szemébe
minden olvasónak: a szíved megért-e?
Én vagyok a jövő reménye.







VARÁZSNE


Ne féljek! Van virág. Részegen megélnek.
Remegés ellen az emlékek. Kellékek.
Ne remélj, reménykedj. Párolgó boldogság
térdel a melleden. Teérted imádkozik.
Minden mindig ugyanúgy elváltozik.
Ne féljek! Van elkülönített szabadság.
Gondoskodik rólad az isteni hanyagság.
A pompás havazásban nem az esés a fontos.
Különös zuhanás emel a magasba.
Tegnap van ma. Holnap van ma. Ma van ma.
Mondatokat kényszerítek egy-egy szavamra.
Ne féljek! Én maradok én, ha el is cserélnek.
Van ének. A hangzavarban kis tavasz van.
Ne féljek!


Van, hogy az ember büdösen, zaklatottan, remegve áll ki a többiek elé, pedig nem lenne muszáj. És rettegve áll, és elveszít mindent. A méltóságán túl közöny jön, majd részvét. És szeretni kezdi azokat, akik undorodnak tőle.







VÉGKÉPP MÁSNAK


Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon. Fekete utcák.
Varjak. Csendek. Lehetnek. Itt-ott füst. Vagy berregés.
Mozgás. Kevés. Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó hajjal
átszaladhat egy-egy szerelmes nő a tájban. Gyerekek,
ritkán. Bennük nyár van. Suttog az idő a változással.
Süket és néma. Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta.
Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak. Falu lesz
minden város újra. Fázik a srácok ujja. Szemek és szívek
gombnyi lángja itt-ott. Éjszaka ébrednek a vágyak. Szűk
kis ágyak. Pislog az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja
átfagy, fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig.
Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér. Sok a gazdag,
több a szegény, aki örül, ha már havazik.







VIGASZ


Sebesen sikló sérült kígyó az idő
Átszalad kátrányos réteken
Szétszórja a vágy a kincsből
Amiről nem tud a szerelem
Béna a halál nincsen lába
Kertnyi az Isten királysága
Kozmosznyi benne a türelem
Lábujjhegyen álló margaréták
Között morog a világ fája
Tartja a szél a földes létrát
Korhadt út amin menni kell
Szirmot hullat a szél hiába
Nem múlik soha semmi el
Nyugodj meg halott nyugtalanságom
Látlak és várlak a semmiben





Jó éjt!


 
 
0 komment , kategória:  Jónás Tamás  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.07 2019. Augusztus 2019.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 196 db bejegyzés
Összes: 3832 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 220
  • e Hét: 220
  • e Hónap: 15813
  • e Év: 304878
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.