Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Szentirmai Jenő
  2019-02-08 18:30:10, péntek
 
   
 







SZENTIRMAI JENŐ


Szentirmai Jenő (Arad, 1891. december 14.- Csucsa, 1959. szeptember 2.) erdélyi magyar költő, író, drámaíró, kritikus, színháztörténész, színházigazgató, az helikoni közösségben fejlődött és vált ismertté.

Teljes és gazdag életművet hagyott az utódokra, verseket, drámákat, publicisztikát, visszaemlékezést, színháztörténetet. Mind 1989 előtt, mind az 1989-es romániai forradalom óta az ő életművéből is táplálkozik az erdélyi magyar irodalom és kultúra.


Link








ALIG VAGY KÖZTÜNK




csak minden évben egyszer újraszületsz,
de tavasz
alig zsendül, mi újra meg újra megfeszítünk.
Aztán megsiratunk, megünnepeljük
feltámadásodat
és elveszítünk szemeink elől.
Elköltözöl ismeretlen vidékre, hova
szárnyaink
követni téged erőtlenek.
Magassági rekordokért víjjuk naponta az eget, de te
magasan,
minden nap magasabban lebegsz rekordjaink felett -
elérhetetlenül.
Fohászokat küldünk utánad, mik
fennakadnak a
boltíveken,
mint mestergerendás padmalyon a pipa füst.
oda
Oda
ODA
mutogatnak fel minden tornyaink és a lelkész szemének
csak a fehérjét látjuk, úgy keres Téged
tekintetével odafönt.
Hangja megrezzenti a pókhálót az ívek
összeszögelléseiben, de Hozzád
epekedve kúszni hiába is próbál:
hideg falak és hideg szívek visszaverik.
Nincsen itt, feltámadott - mondja értetlenül a sír gödör,
Nincs itt, feltámadott - szól Máriának az őrző katona.
Nincs itt, feltámadott - hunyorogják a csillagok a jeges égen...
Ki mondja hát ezentúl a halottnak: leányom,
kelj fel és járj.
Tengert szóval ki csendesít le?
Ki gyógyít sántát, bénát, nyavalyatörőst?
Ki ad halat és kenyeret ennek az éhező
világnak? Ki csókol
bűnbánó Magdolnákat homlokon?
A kufárokat ki fogja kiverni templomaink
pitvarából?
Ki változtatja menyegzőnkön borrá életünk állott,
megposhadt vizét? Ki parancsolja ki
kezünkből
a kardot, ha védelmére gyáván hadonászva kivonjuk?
A katolikus Jézus? A kálomista? Az unitárius?
Vagy eljő a veres Jézus, földet és földi javakat osztva
ártatlanokat gyilkoltatni halomra?
Jézus, ki anyaméhben fogant magzat valál, miként én,
Jézus, kit vajúdó kín lökött - mint engem - a jászol szalmájára,
kinek gyermek feje szögfürtén glóriát táncolt a tavaszi nap:
Te nem hagyhattál el minket, anyaszülteket.
Nem ülhettél oda az Atyaisten jobbjára,
hogy onnan ítélj
elevenek s holtak felett
Mert Te nem ítélsz.
Mert Te csak szeretsz.
Mert Te csak megbocsátani tudsz.
Mért vettek el tőlünk mégis, immár kétezer éve
emberi értelem durva erőszakával?
Mért téptek ki szívünkből
s ültettek oda bálványnak, távoli trónra,


melyet Te nem is kívántál soha?
Odakinn hull a hó. A határban
apadt horpasszal farkasok loholnak.
Bárányok riadtan bújnak össze, egymást
melengetni az akolban
s bégetve kiáltják, ríva kiáltják: Ó, pásztor, pásztor!
Kunyhók ablakain pislákoló fényt vet ki a hóra a mécs,
paloták ablakain hideg, bő fényt öntöz a
villany.
Csak a lelkek
ablakai merednek üresen, feketén a fekete éjszakába.
A szíveket jég lakat kötözi s az agyakban
jégbe dermed az isteni gondolat.
S a mozdulatlan éjszakában meg nem nyílik sehol
az égi kárpit, nem hallik angyal kar mennyei üdvözlete.
Nem serkennek távoli, alvó pásztorok nyájaik mellől
s nap kelet bölcs fejedelmei követségbe
bölcsődhöz nem készülnek.
Pedig megszülettél, láttam csillagodat.
Pedig naponta újraszületsz, naponta látom csillagodat.
Naponta hallelujáz az angyali kar
- süketeknek.
Naponta jönnek igaz tudó bölcsek s tudatlan pásztorok,
akik legjobban tudják:
Én uram, Jézusom, itt vagy Te mégis köztünk.
Magadhoz inted kisded gyermekeimet,
Jairusoknak feltámasztod halott lányát,
gyógyítasz sántát, bélpoklost, ördöngösöket
s kenyeret, halat rendelsz azoknak, akik éheznek téged.
Ostorod csattog, én hallom,
én hallom kíméletlen suhogását
s tágul a templomok pitvara,
megnyílnak a szentély nehéz kapui és
odafenn
az éterben ama láthatatlan orgonából
harsogva ömlő vox humana hallelujázik:
Dicsőség a magasban Istennek, a földön
békesség és jóakarat az emberekhez.
De ők? Mi lesz velük, akik nem látnak Téged?










ÁRPÁD FÖLDET SZEREZ NÉPÉNEK


Parancsolta Árpád: Hadak induljanak,
Verecke szorosán átal haladjanak,
Kárpátok völgyein aláömöljenek,
Szőke Tisza partján uj tábort verjenek.

Akkor Szvatopluk volt az ur ez ország felett,
Kihez - ugy rendelte, követek menjenek.
Ajándékba néki, fehér mént vigyenek,
Mellyen arannyal vert legyen kantár, nyereg.

Szvatopluknak tetszett a fehér ló szörnyen,
"Mit kiván cserébe Árpád vezér tőle?"
"Földet, vizet, füvet", - szól a követ rája,
Országodból, melynek nincs a földön párja.

"No - felel Szvatopluk - szivesen, van bőven."
S földből, fűből, vizből adott elmenőben,
Ugy egy jó maroknyit, s kacagott magában:
"Ejnye, milyen furcsa Árpád kivánsága!"

Bezzeg alábbhagyott másnapra jó kedve.
Sereggel jött Árpád, most már követelve:
"Mikor tőled földet, füvet, vizet kértem,
Tudhattad: ezalatt országodat értem!"







ÁRPÁDOT VEZÉRRÉ VÁLASZTJÁK


Széles mezőségre gyültek bölcsek, vének,
Férfit választani, maguk közt vezérnek,
Ki vezetné népét boldog uj hazába,
Hol nyugvása legyen végre-valahára.

Agg Álmos vezérnek, levente fiáról,
Mindenki tudhatta: bölcs, erős és bátor.
Egy szivvel-lélekkel tehát őt tevék meg
Legfelsőbb uruknak, legelső vezérnek.

Serlegbe csorgatta hét törzs, hét vezére
Ereinek vérét, mutatván, hogy érte
Mai naptól fogva a magyar vitézek,
Vérüket hullatni, mindenkoron készek.

Amint egybetorkolt, hét vezér egy patakban,
Egyek lesznek véle, tettben, akaratban,
S nagy erős esküvel, fogadta mindnyája,
Hogy hü marad hozzá, életre, halálra.

Végre pajzsaikon emelték magasra,
Hogy örege-ifja, szemével láthassa,
Hogy mindenki tudja, mindenki ösmerje:
Ez Árpád, magyarok első fejedelme.







BOTOND VITÉZ HISTÓRIÁJA


Be magas, be büszke, Bizánc vár bástyája,
Magyarok rettentő ostromát hogy állja.
Hiába ingatják, döngetik, töretik,
Le csak nem ronthatják, be csak nem vehetik.

Imhol kürtszó harsan, várkapu csukordul,
Nagy mahomed görög, nyilásán kifordul.
A legbátrabb magyart, akarja kihivni,
Kérkedő fenszóval, párviadalt-vivni.

"Most, hires legények, lássuk ki erősebb?
Ki mer szembe állni, hogy véle kikössek?
Császárom üzeni: Engem győzzetek le
S nyomban kész megadni várát kegyelemre."

Kis, öklömnyi magyar, most porondra pördül,
Botond ő, ki alig látszik ki a földbül.
Az óriásnak rontott s derékon ragadta:
"Birkózz, ne a szádat jártasd itt ebadta!"

S mire magához tért, a roppant görögöt
Ugy sujtotta földhöz, mint kanász a tököt.
Aztán Bizánc vára nagy érckapujába,
Járást hasitott ki egy csapással bárdja.

Görögök császára tátott szemmel nézte,
Micsoda erő gyült, e tökmag vitézbe.
Ijedtében a várkaput megnyitotta,
S magát kegyelemre, ott nyomban megadta.







BÖLCSŐ ELŐTT


Egy gyermek született.

Elgondolkoztam rajta, milyen szavakkal fogadjam
őt a Létben?
Elgondolkoztam, mit adhatok néki magamból,
ki már utam jó részét végig tapostam,
sok kincset felgyűjtöttem, sokat sírtam és sokat
kacagtam már.
Állítólag szenvedtem is.
Bajaim rám sokasodtak, mint legyek az útszélen a
hullott állat tetemére. Gondjaim belemartak
élő húsomba és éreztem, mint sorvad ki csontjaimból
a velő,
mert kietlen sivatagok forró, kegyetlen szeleinek
sodrába kerültem.

Mit mondjak néked, Gyermek?
Mit mondhatok neked, ki jóformán innen vagy még
a küszöbön,
mely az öntudatot fekszi, mint sírhantot a
koporsókő.
Mivel fogadjalak? Milyen üdvözlő beszédet tartsak
bölcsőd előtt,
mint az társadalmunkban szokásos, az életnek sokkal
jelentéktelenebb mozzanataiban, miniszterérkezéskor,
vagy iskolákban, a tanfelügyelő úr látogatása alkalmával.

Mivel fogadjalak új Élet, ki most jöttél rejtelmek
fővárosából,
anyakínok sikoltó különvonatán, kinek jötte mégis
új fényt hoz, új örömöket éleszt, új reménységeket
sugároztat,
mint reggelente a felkelő Napé.
Szabad-e szavak kimondására nyitni ajkaimat?
Szabad-e érezni - hangosan - az élőlény örömét,
kinek életébe új társ adatott,
egy régi életből kibomlott egész, új és külön Világ.

Avagy döbbentsem bele hitvány, alig pislogó tudatodba,
hogy ide bizony te is hiába jöttél?
Adjam értésedre, hogy jaj, mi már sokan,
millión és millión próbáltunk itt előtted és nem tudott
továbbjutni egyikünk se a dadogásnál.
Mind így dadognak, mint én most, csipkés bölcsőd előtt.
Mind ilyen kínos erőltetéssel igyekszünk, hogy
szavakba
foglaljuk létünk értelmét
és nem megy, együnknek se megy.
Sebekkel borított hősök térdelünk előtted és
fájdalom hasít
tagjainkba és összegörnyedünk a kíntól, mihelyt
megpróbálunk valamiképpen felemelkedni Hozzád:
te ártatlan, te tiszta.

Egy gyermek született s mi csak vergődünk a porban.

Jönnünk kellett, mert gyermek született.
Csak térdelünk előtte és jászollá fényesedik a bölcső.
Kápráznak szemeink és nem találjuk szavainkat.
Ha egy kis sajtunk van: gyertek, helyezzük lábai elé.
Ha kevés ordánk: vigyük elébe fehéres
káposztalevélen,
hogy illő tálcán mutassuk be hódolatunkat.
Adjunk, mert adnunk kell, hisz minden
újszülöttől várunk.
És leborulunk előtte, mert csodálatos csoda Ő.
És reszkető lábakkal, fojtott lélegzettel lessük
egy mosolyát:
bizonyos, hogy megvált és fölemel - Magához.

Látjátok: egyedül jött s nem díszes hermelinpalástban.
Királyfi ő és volt bátorsága meztelen jönni közibénk.
Nem röstelli sírását és kacagni mer, ha kacagásra
jő kedve, repeső kezekkel tud tapsolni a Napnak,
Hold keltén felujjong s csókkal illeti a nekitetsző
virág kelyhét.
Fejedelem Ő. Szuverén.

Gyertek vén szolgák, agg Simeonok,
kiket vánnyadtra hajszolt már az ostor,
próbáljuk köszönteni Őt:
Üdvözlégy ember!







DÉL VAN


Elhúzott tőlem az élet
elhúztam én is az élettől, barátoktól, sorsoktól, emberektől.
A nagy közösséget kerestem és nagyon egyedül maradtam.
Egyedül, ahogy elindultam.
Immár teljes a kör. Kicsaptam medremből egykor, fiatal folyó,
eláradtam köveken, füveken, virágokon, de lassan
sikerült íme visszahúzódnom. Jön az öregség, tudom.
nem én kerestem, ő talált rám, ő vágja előttem s vágatja velem
a nyugodt medret, melybe minden oldalról most már
patakok szakadoznak, folyók ömölnek, hogy mind bővebben
s mind teljesebben töltsük ki együtt a kereteket.
nem kínoz már a kétség: kit ölelnek e keretek s mire ölelnek?
Nyugodt, egyenletes sodrással, céltudás nélkül is
megyek a cél felé
célom felé, célod felé, mindnyájunk célja felé.
Nem kell már fölemelnem magamat. Engedhetem hullani,
hullani szabad eséssel, hullani puhán, feloldottan, fenntartás nélkül.

Akartam lenni mindenkiben rész s rész lett mindenki bennem.
Együtt vagyunk e nagy magánosságban kielemezhetetlenül,
eggyé sodródva, eggyé fonódva, eggyé ölelkezve örök nászban,
életem, életünk együtt zeng. Nincs titkom, nincs titkunk.
Nincs rendeltetésem, nincs rendeltetésünk,
haladunk, hullunk, ömlünk hömpölyögve a végtelenség tengere felé.
Nem szégyellem már magamat mondani, mert mindnyájunkat mondom
Én annyit jelent már: mi. Te is annyit jelentesz: mi.
Mit jelentünk vajon?
Nem titok ez sem, nem ösmeretlen ez sem, feldobott hab csak a kérdés
s mi rá létezésünkkel felelünk.
Énekeinkkel felelünk.
Munkánkkal, botlásainkkal, letöréseinkkel, felmagasodásainkkal
felelünk, mondunk, hitet vallunk, beleadjuk magunkat
a teljességbe, a mederbe.

A szerteszáguldozásból bölcs nyugalom lett. Az akaratból tett,
a csodából élet, az életből csoda, rejtély és megfejtés egyben.
Minden világos már. Jaj rettenetesen, komoran világos,
de boldogítón világos néha. Himnusz és gyászének, elégia és ditiramb,
a feltisztult fény ünnepe mind, nem az éjé s nem a szürkületi homályé.
A nap zeniten áll.
Dél van. Egyedül állok a téres mezőben.
Olyan szép ez, hogy egyszerre kell miatta sírni és elbűvölten mosolyogni.
Olyan szép, mint a halál.







DUGONICS TITUSZ FELÁLDOZZA MAGÁT


Nándorfehérvárat töreté a török,
Minden bástya ingott, minden bástya nyögött,
Mégis benn a várban a magyar csak állta
S ha rohamra jöttek, ahol érte, vágta.

Éjjel-nappal igy ment, igy ment hetek óta,
Java janicsárnép hullott már a porba.
Ám vagdalkozásban elfárad a kar is:
Bizony megfogyott már bévül a magyar is.

Szultán most rettentő vad rohamot rendel,
Megindul az egész temérdek sereggel,
A magyar is magát ujból összeszedte
Végső akarattal, végső ütközetre.

Öldöklő viadal tombol a vár alatt,
Törökök lihegve másszák a falakat.
Egyik fönn is van már, dicsőségvágy üzi:
Félholdas zászlóját bástyafokra tüzni.

Jó vitéz Dugonics felszökik a fokra,
A zászlós pogánnyal kél kemény birokra.
Nem tudja legyürni, átöleli s élve
Rántja le magával száz ölnyi mélységbe.







FALAK


Falak, falak, falak, köröskörül...

Falak szívem körül a bordák,
Falak agyam körül a csontok,
Falak a testemen a holt ruhák.
Falak szorítják, pántolják az utcát,
Falak szürkítik el munkaszobámat,
Falak szűkítik hitem templomát...
Falakat vontak emberek köré.
Falakat vontak országok köré.
Falak tiltják a legszebb kerteket,
Falak verik vissza az éneket,
Falon zúzza szét fejét a bolond,
Falra hány borsót a derék, a bölcs,
Falak mögé búvik a szerelem
S falakon roppan meg az akarat...

Falak, falak, falak! Retesz, lakat,
Zár nyithatatlan, vár megvíhatatlan,
Szó mondhatatlan, szomj elolthatatlan,
S minden, ami lehető, lehetetlen.
Önvád gyötör, emésztő, tehetetlen:
Befalaztuk az Istent.







GELLÉRT PÜSPÖK VÉRTANÚ HALÁLT HAL


Idegen országok sok nagytudós papja,
Hogy magyar szivekbe hitet oltogatna,
Hogy Jézus vallása a pogányok között
Gyökeret verhessen: hazánkba költözött.

Öseik vallását, kivált eleinte,
Nem igen akarták váltani uj hitre.
Fel is lázadtak a buzgó papok ellen,
Hogy megrontják őket ismeretlen nyelven.

Elsőbben elfogták Buda ősz püspökét,
Gellértet és nyomban halálra itélték,
Szent papi köntösét leszaggatták róla
S zárták hegyes szögekkel kibélelt hordóba.

Kelenhegy ormárul igy görditék élve
Vértanu halálba, Duna mély vizébe.

***

Róla nevezték el Gellértnek a Kelent,
Fokán ma is ott áll ércbeöntve a szent
S feltartott kereszttel holtan is hirdeti:
Örök életet nyer, ki Jézust követi.







HAJNALI SÉTA


Hogy mámoros fővel az utcát jártam,
Találkoztunk. A hajnal hűs szele
Fáradt szememből az éjjelt kimosta,
S elhalványult a zagyva sok zene,
Amely kísért a táncos éjszakában.

Az ébredő kis házak ajtajában
Egy-egy kutya a hajnalt üdvözölte.
Akkor jött. Apró hátán könyves táska,
A kiflivéget csakhamar legyűrte
És megriadt, mikor elébe álltam.

"Fiacskám, még nem érdemes sietni,
Hiszen korán van, nem késhetsz még el,
Beszélgessünk. Olyan rég láttuk egymást,
Te már talán nem is emlékezel,
Pedig nem változott ám rajtam semmi."

Komoly szemét oldalvást rám vetette:
"Én nem tudom, mikor volt bácsi nálunk".
Egy gúnyos szélroham szemközt csapott
És a kezem a zsebkendőm után nyúlt,
Mert pár könnyem, bizony kiütköztette.

"Nem voltam nálatok - gyorsan feleltem -
De jól ismerlek, és tudom ki vagy.
Egykor, emlékszem még, az volt a vágyad,
Ha nagy leszel, hogy az lehess te majd,
Mint amivé, látod, magam is lettem."

Komolyan újra fölnézett a gyermek:
"Én nagy leszek, de nem termetre, mint ön,
Hordok tán én is ily fényes ruhát,
De azt valami súgja bennem intőn,
Hogy, mint maga, olyat sohse viseljek."

Aztán folytatta s nagy szeme kigyúlt:
"Ön úgy hasonlít az én álmaimhoz,
Mint rossz színész, ha hőst, királyfit játszik,
Hitvány koráll a mély tüzes rubinthoz,
S nagy szent jövőhöz, meddő gyászos múlt!"

És erre tényleg elfakadtam sírva
És néztek rám a siető cselédek:
- No ez ugyan becsípett magyarán! -
Ők nem látták (a tűz ott benn, benn égett),
Csak az éj volt sápadt arcomra írva.

"Ne sírjon bácsi!" S megtelt könnyűvel
Két nagy, meleg szeme kis pajtásomnak.
"Megbántottam tán!" Fojtott hangon mondtam:
"Ismerj meg hát, ki tudja, látsz-e holnap?
Te voltam én és Én meg: te leszel!"

... Hogy mámoros fővel az utcát jártam,
Megcsípett kissé a hajnal szele,
Vagy ecet volt a korcsmáros borában,
Mert a szemem könnyekkel volt tele.
S halkan valami gyászdalt dudorásztam.







HUNOR ÉS MAGYAR


Nagy Káspi tengertől egy kőhajitásnyira
Élt két öreg ember s két szép legény fia.
Egymásra hasonlók a megszólalásig
Hunor volt az egyik, Magyar a másik.

Egyszer, hogy vadásztak rengeteg erdőbe,
Egy hófehér szarvast vettek üldözőbe.
Hajszolták nap-estig, árkon át, bokron át,
De bizony csak bottal üthették nyomát.

A sötét erdőben világosság látszott,
Alán királylányok ropták ott a táncot.
Muzsikaszó mellett a deli leventék,
Király két leányát feleségül vették.

Aztán, mint forgószél haza elvágtattak,
Otthon sátrat vertek, nagy lakomát csaptak.
Sok-sok gyerekükből, sok-sok száz év mulva,
Két gyönyörű nemzet indult vándorutra.

Hun nép lett a Hunor-ivadékok neve,







HUNYADI JÁNOS


Elsöprő viharnak utjába ki állhat?
Tovazugó árnak ki emelhet gátat?
Megmozdult erdővel ki kelhet birokra,
Ha tüzet okádik minden ága, bokra?

Hol van most a vezér: erő, lángész, jellem,
Ki maroknyi haddal százezrek ellen
Síkra száll, mérkőzik, a sarat megállja
S fegyverén megroppan ozmán hadak árja.

Ámde irva vagyon: legnagyobb szükségben,
Férfiakat támaszt az Ur, nagy inségben.
Népe előtt járó, égő fáklyalángnak:
Nagy Hunyadi Jánost adta a világnak.

Szentimre, Nagyszeben, Vaskapu szorosa,
Majd itt, majd ott villan Hunyadi pallosa
S az országot dúló roppant török hadat
Pozdorjává zuzza félesztendő alatt.

Ha árulás miatt csatát veszt Várnánál
Visszanyeri bőven Nándorfehérvárnál.
Ki győzné leirni minden fényes tettét,
Melyek neve hirét ragyogóvá tették.

Erdély földje adta őt a magyar népnek,
Örök pihenésre is csak hozzánk tért meg.
Fehérvár temploma őrzi porló hamvát,
Emlékét mindenütt áldva magasztalják.
Magyarnak magyar lett fia, lánya, menye.







JÓL ESIK VISSZANÉZNI


Oly jól esik most visszanézni,
Hogy egy tenger hullámzik köztünk.
Be megváltoztunk! Hogy átöltöztünk!
Te más vagy már, én sem a régi.

Oly jól esik most visszanézni...
Egy-egy dalom még elsóhajtom
Utánad itt a távol parton
S a csókod ajkam még-még érzi;

De már minden oly csendes, néma.
Két sötét szemed diadémja
Nem kísért, csak kísér halványan.
- Oh, ki hisz még az örök lángban,
Az örök vágyba







KARAFFA GENERÁLIS VÉRTÖRVÉNYSZÉKE


Eperjes piacán vérpadot ácsolnak,
Vérpad felett kövér varjak rikácsolnak.
Eperjes piacán nem pihen a hóhér:
Generál Karaffa fizet Thököliért,
Ablakából nézi, mint foly a honfi vér.

Tizenkét vérbíró alig győz itélni,
A tizenkét diák alig győz irni.
Ha nincs hamis tanu, kinpad is megjárja,
Kinpadon a vádlott rettenetes szóval
Az Istenhez kiált, Ő legyen birája.

Máma tiz, holnap husz, holnapután negyven
Magyar fej hull le, hogy tovább ne szenvedjen.
Fekete halált ir Karaffa pennája,
S kinek halál nem jut, halálnál is rosszabb,
Százszor átkozottabb rabság várja: gálya.

A nagy keserüség már leirhatatlan,
A szabadság vágya immár olthatatlan.
Földönfutó a nép, csak a bőre s csontja -
Lengyel felöl készül, jön már nagy Rákóczi,
S hófehér szüzmárjás zászlóit kibontja.







KÉK RÓZSA


Ma még hetykén a gomblyukamba tűzöm,
Rejtelmes színét fürkészem, betűzöm
S beszívom ismeretlen illatát.
Királynők közt is kékvérű királylány!
Halvány csoda! Szívem fölött így, árván,
Éld át hódítva még e kurta mát.

Holnap már nem sodorsz kíváncsi lázba.
Nem vonz többé a ritkaság varázsa,
A holnap újra új gyönyört kínál.
Holnap tán még ritkább virágok nyitnak.
Megúntalak. Szép vagy, de elhajítlak,
Hadd nyeljen el a barna utcasár.

Sejtelmes álmok mély vizén hajózva
Ó, voltam én is kék, rejtelmes rózsa,
Dobogó, zengő szűzlányszív fölött.
Viselt nagybüszkén, elhajított könnyen,
Nem hallotta jajom, nem látta könnyem:
A sár megfojtott, a közöny megölt.

Te is, te kék virág, te drága, ritka,
Pusztulj a múlt sarába, elhajítva.
Egy-egy emlék tán még meglátogat.
Bosszújuk a betölt vágyak megállják,
Elpusztítnak minden törékenyt, drágát,
Kis, egynapos kékrózsa-álmokat.







KINIZSI PÁL TÖRTÉNETE


Egyszer Mátyás király vándorutja közben,
Tikkasztó hőség volt, megszomjazott szörnyen
S hogy vigan daráló vizi malomhoz ért,
A molnár legénytől pohár friss vizet kért.

Jön is már a legény a pohár friss vizzel,
Kerek malomkövet megemel félkézzel
S poharat, szépen, mintha tálca volna,
Azon nyujtotta fel Mátyásnak a lóra.

Eláll szeme, szája ezen a királynak:
"Hé, molnár, hogy hivnak?" "Kinizsi Pálnak"
- Nem volna jobb néked, ha katona lennél?
- Biz, uram, sohsem volt nagyobb vágyam ennél.

Hát igy lett Kinizsi Mátyás katonája,
Nagy, hires vitéz lett, vezérség szállt rája.
S a Kenyérmezőn egy roppant török hadat
Ugy elpáholt egyszer, hogy hazáig szaladt.

A győztes csatára nagy dáridót csapott,
Két kemény markába két törököt kapott,
Még harmadikat is fölvett a fogával
S kállai kettőst járt igy, negyedmagával







A KORONA, MEG A KARD TÖRTÉNETE


Békesség szerető, jó király volt Endre,
Vérontásban néki sohase volt kedve
S ha mégis ugy fordult, hadakozni kellett,
Öccse, Béla herceg vezette a sereget.

Mint vezér, sok dicső, nagy tettet vitt végbe
S a magyarok bizony, az Endre helyébe
Bélát szivesebben látták vón' a trónon,
Hogy uj dicsőségért előttük harcoljon.

Hallatszott is gyakorta király udvarába:
"Hej, Bélának rosszban sántikál a lába,
Egyszer még hadával fog bátyja ellen menni,
Ha már vezér, mindjárt király akar lenni."

Nagybeteg volt Endre éppen akkortájban,
Hallja mit susognak széltében-hosszában.
Egy szép napon öccsét magához kérette
A koronát s a kardot ágya mellé tette.

"Ki alattomban jár, nem is jóban jár az.
Hivattalak tehát, édes öcsém, válassz!
Amelyik kell: tied, amelyik nem, hagyd ott,
Koronám akarod, vagy tartod a kardot?"

Béla könnyes szemmel Endrét megölelte:
"Nagyon jó vagy hozzám, köszönet érette.
A koronát tartsd meg, én a kardot kérem
S bárki fia ellen koronád megvédem!"







KUTYAFEJŰ TATÁROK DULÁSA


Ez történt IV. Béla idejében:
Éltek a magyarok boldogan, békében.
Mikor hire hallik: rettentő sereg dől
Magyarország felé, Ázsia felőlről.

Vágtat sok, temérdek kutyafejü tatár,
Messzire felhőzik előttük a határ,
Szempillantás alatt semmivé tiporta
Bánfi nádor seregét a kegyetlen horda.

Kegyelem, menekvés nincs e horda elől,
Mindje rabol, éget, aggot, gyermeket öl.
Igy zudulnak rá a Sajó terére
S mérnek szörnyű csapást Béla seregére.

A Dunáig utjuk immár mi sem állta,
Szerencsére, hid nincs, nem juthatnak átal.
Próbálgatták, nem ment semmiféleképen
Fogcsikorgatva hát megfordultak szépen.

Gyász, romhalmaz maradt a lábuk nyomába,
Mikor visszatértek sötét Ázsiába.
De király és népe uj munkához látott,
Felvirágoztatták ujból az országot.







LEVÉL ELKÖLTÖZÖTT IFJÚ PÁLYATÁRSAM UTÁN


Kedves fiam, Jenőke, kit a szárnyas
Regebeli mén elragadt s repít,
Ki ott bolyongsz az alvilági árnyas,
Derengő Léthe-réten - haj, mi itt
Vonszoljuk létünk, míg sorsunk megágyaz
S követhetjük súlytalan lépteid -;
Hogy megnyílt sírod mellett nem lehettem,
E gyarló rigmus búcsúzzék helyettem.

Mások, akik siratni jobban tudnak,
Elzokogták, ki voltál és ki vagy.
Szobrot emeltek néked és maguknak
Szavakból, mert gyászuk szavakban nagy.
E szép szavak nem is mindig hazudtak,
Ám egy sem sírt fel: "Jaj, ne menj! Maradj!
Annyi rím vár itt leírnivaló."
Költő-vetélytárs csakis halva jó.

Ezért nem búcsúztatlak én, Jenőke.
Bírálód voltam, az is maradok.
Lírámat e lírátlan kor megölte
S kinek lova nincs, baktasson gyalog.
Miből még adhatnék: erkölcsi tőke,
Nem érték, ugye? Legtovább ha jog
Éhenhalásra, hulló tengődésre.
De aprópénzre én nem váltom mégse.

Emlékszem rád, a szőke kisfiúra,
Ki balkezét szívére nyomva verselt,
Kin nem fogott szülői gond, se kúra,
Mert örömet, bort, lányasszonyt kevesellt.
Új mámort hajszolt új s új dalra gyúlva...
S mert hivatalos költőkben kereslet
Mindig nagyobb volt, mintsem a kínálat,
Odavezérelt vak dicsőség-vágyad.

Elek apótól, ki dajkált, tanított,
Kanyargós út vezet, fiam, odáig,
Hova téged lidércfény irányított,
Hogy elszürkülj - mert elszürkültél ám így!
Ne hidd, hogy itt, sírod felett nagyítok:
Költő ha mást kiszolgál, nem világít!
Mert szolgálni és kiszolgálni kettő,
S Téged szolgálni küldött a Teremtő.

Most aztán, sírodnál, felzeng a kardal,
(Költőnek még legjobb meghalni, hidd el),
Ám ha idején számot vetsz magaddal
S az elibéd tolt borra rászólsz: vidd el,

Vidd innen, sátán, én e szolgahaddal
Nem kvaterkázok! S égő könnyeiddel
Magadra is maradsz az asztal sarkán:
Okos szó ez lett vón egy költő ajkán.

Lakájok közt elpusztulni lakájul
Annak, ki félistennek született,
Ily sorsba még ép szív is belefájdul,
Hát a megpróbált, mely alig ketyeg!
Örülj, Jenőm, hogy most eged kitárul
És vándortarisznyád vállra vetheted:
Tisztább a rím ott, salaktalan tiszta.
Ki odament, még sohse vágyott vissza.

A méltatlankodás beszél belőlem.
Szerettelek s nagyon sajnáltalak.
Eltévedtél incselgő útvesztőkben,
Hova becsaltak mézes szép szavak.
Színes tollú madárkát látni tőrben,
Amint vergődik, míg szíve szakad,
Ó fáj nagyon. S nem volt erőm, hatalmam,
Hogy visszatartson, bármiként akarjam.

Köszöntsd nevemben Elek nagyapót.
Hogy fog örülni, hogy megtértél Hozzá!
Mondd el neki: szobrot itt nem kapott,
De műve él, még rozsda nem fért hozzá.
S bár mosdótálunk habra hány habot,
Azért még páran nem váltunk kalózzá.
Hirdetjük jöttét Jónak és Igaznak,
Míg vak erők fejünknek irgalmaznak.

Ami belőled itt maradt közöttünk,
Karcosból sűrű, édes borrá érik.
Alig fut el pár esztendő fölöttünk
S kristálypalackban, drága pénzen mérik
(Kufárok persze). Mi ünneplőt öltünk,
Úgy kóstolgatjuk. Kik tűzzel dicsérik
A más borát, nem mind jóféle szerzet.
De akik némán szürcsölik: szeretnek.







A MAGYAROK PORTYÁZNI JÁRNAK


Immár szép országa volt a magyaroknak,
Mégse nyugodhattak, el-el kóboroltak.
Szomszéd nemzetekkel, kardjuk összemérni,
Diadallal a gazdag zsákmánnyal megtérni.

Eljártak nyugatra, eljártak keletre,
Jövetelök hirét, minden nép rettegte,
Sebes paripákon, ha elévágtattak,
Bizony vérbe borult orcája a napnak.

Nevük hallatára, keresztet vetettek.
Még rossz gyermekeket is velök ijesztgettek.
Harcos csak azt kérte az egek urától:
Ments meg Uramisten, magyarok nyilától.







MÁTYÁST KIRÁLLYÁ VÁLASZTJÁK


Árván maradt Magyarország
Nagy Hunyadi halálával.
Ki lesz, aki szembeszálljon,
Török szultán hatalmával?

László király, gyenge király,
Alig mult tizenhat éves,
S gyilkos tettől, szörnyű tettől,
Álma gyötrő, keze véres.

Noha testvér-barátságát
Erős esküvel fogadta,
Nagy Hunyadi vitéz fiát,
Ifju Lászlót lefogatta.

Háromszor sujtott a hóhér
László göndör szép fejéhez,
A királynak minden álma,
Hej, azóta kinos, véres.

Fut, menekül, elbujdosik,
A büntudat szivét marja,
Arany-Prága városában
Meglelik egy reggel halva.

Mint a méhkas zug az ország:
Bünös igy jut kora végre!
Nem is lesz ur mifelettünk
Többé semmi nemzetsége!

A királyválasztó rendek
Összegyültek fagyos télen,
Egész Rákos mezején most
Nem volt száj, mely mást beszéljen...

Hiába is ajánlgatták
Lengyel királyt, német császárt
Külországi követ urak:
A magyar nem csinált vásárt!

Már Szilágyi Mihály urat
Készségesen meghallgatták,
S a vén vitéz ily szavakra
Nyitja meg hófedte ajkát:

"Idegenből való király
Ránk még sosem hozott áldást.
Jó magyarok, mit habozunk?
Válasszuk meg Hollós Mátyást!"

Pest-Budának minden tornya
Harsogó viváttól rengett,
Hogy királlyá kiáltották
Hunyadi fiát a rendek.

Volt nagy öröm az országban,
Milyen nem volt régtől óta,
Szájról-szájra szerte-széjjel
Akkor zengett ez a nóta:

Mátyást mostan választotta
Mind ez ország királyságra,
Mert őt adta Isten nékünk,
Mennyországból oltalmunkra.







ÖRÖK MAGÁNOSSÁG


Réten, mocsáron, alvó füzek felett
tovavillanó egyedül-láng,
lepihent pásztorok álmába
harsányan belerijjanó egyedül-hang,
kedvesek fakadó ajkán
csókba kicsattanó egyedül-íz,
anyák szívéből felgyöngyöző
édes-szelíden altató egyedül-szó,
és magánálló fekete jegenye,
hegyoromra való dísz:
igen, ez vagyok én.

Vakon, tártan tátongó mélység,
melybe beléhull az élet,
meredek partján támolygó részeg,
kinek elényúl az élet,
tisztáson forrás, melybe
tavaszi nap sugara hull: az élet,
- bölcsőm s koporsóm közé feszített
finom é-húr az élet, -
mindenből kiszakított Magány,
melybe a Minden beléfúl:
igen, ez vagyok én.

Ne, ne sikolts fel, testem,
zsarnok, beteg seb rajtam,
ha fájnál.

Nekem nem kell több
s többet neked se hagytam
a Mánál.

Magános a mi mánk,
mély
s végeszakadatlan csak fáj, fáj,
agyvelőnk szorító aranyabroncs,
de ha lepattan is, fáj, fáj.
Nézd:
mind, akik élők, immár gomolygó felhők alattam
igen, ez vagyok én.

Társam magánosság
s magánosságom társa te vagy:
Asszony.
Másom magánosság
magánosságom mása te vagy:
Asszony.

Homlokom boltozott kripta
s beléje ásva te vagy,
ó asszony.
S a gyermek:
kriptánkat áttörő friss virág nyílása,
új magány:
igen, ez lesz a gyermek.







SEGESVÁROTT


I.

Fiatal ember járt itt...

Fiatal ember járt itt, csaknem gyermek,
Maga sem tudta tán: meghalni jött
S Fehéregyháza mellett, a határban,
Eltűnt vad füst és porfelhő mögött.

Eltűnt s feltámadott, mint új legendák
Hőse, hogy láthatatlan továbbéljen,
Nehányszáz versben, milliók szívében.

Most az is látja már őt, aki nem lát,
Bár egykor a látók is megtagadták,
Vesztébe küldték s vígan veszni hagyták.

Egy ifjú járt itt, nyugtalan nagy gyermek,
És mindörökre a mienk maradt,
Maroknyi por virágos domb alatt.

De nyugta nincs, most sincs, a domb alatt sincs,
Ragyog előttünk, mint nyáresti csillag,
Példája tettre serkent, szívekig hat.

Csak ámulunk: mienk e nagy darab kincs?
E foglalat nélküli drágakő?
S nemhogy fakulna, fénye egyre nő.

Már úgy világít, mint harsány tűzoszlop
Idők pusztájában a nép előtt,
Utat mutat, megújhodást, jövőt.

Amerre jár, hasad az éji kárpit,
Már égre szökkent, nézd, ő lett a nap.
Már nem legenda, a Valóság jár itt,
Fényt, meleget az élet tőle kap.

Az éjszakának rémei oszolnak,
S ránk omlott füst és porfelhő alól
Diadalmasan támad fel a holnap,
Műhelyben, gyárban új nép dala szól.

Új nép dalol az eke szarva mellett,
Keze nyomán a táj új arcot ölt,
Hadd lássa meg az egykor eltűnt gyermek
Meghalni értünk nem hiába jött.
(1949)


II.

Tovább dalol a sír

Mekkora feladat! Száz évben egyszeri!
Mártír költő felett méltó dalt zengeni,
Méltót méltatlanul, gyászdalt s jóséneket,
Arról, kit síri hant el holtan sem temet,
Ki önvérével írt jövőt és életet.

Még gyermek, láttam Őt vásári képeken,
Végsőt vonaglani harcdúlta réteken,
- Ó, naiv képzelet! - haldoklott, vére folyt,
S a vérbe mártott kéz még egy utolsó szót
Rajzolt a porba így: "Hazám" - s holttá fagyott.

Milyen jól látta őt a kontár-képzelet!
E vértanú halál élő tett, üzenet,
Végső rendelkezés, parancs: hajtsd végre te!
Mit vérrel elvetett a Költő élete,
Dolgozó milliók keze arassa le.

A nép, kit zsarnoka gyilkolni késztetett,
A vérrel írt parancs zászlóvivője lett,
Vérével mosta le apák gyalázatát,
Dolgos milljóknak itt vérén váltott hazát
S gépek aratnak ott, hol a halál kaszált.

Ezt hirdeti e sír s jövőnek a jelen:
Te költő és te nép nem állsz testvértelen,
Ezer munkáskezet más százezer segít,
Száz és százmilliók védik békédet itt
S holnap új milliók, kiket példánk hevít.

Ó munkás milliók, roppant respublica,
Nem gyászkönnyet törül ma itt a nép fia.
Az eltiport dicsők zászlaját emeli,
Vezet dúlt földeken hazát építeni,
Mely tiszta és szabad, dolgos és emberi.

Hol zsarnok ellen még elnyomott vív csatát,
A milliók dalában ő énekel tovább,
Világszabadság hősén erőt venni ki bír?
Halljátok? Ő dalol, tovább dalol a sír!
Dala új riadó s hegedt sebekre ír.

(1846.)







SIRÁLYOK A VIHARBAN


Vagyunk villámtól szárnyazott sirályok,
A megvadult ár örvénylő ölén.
Ki eddig szertelen magasba szállott,
Hányódik, perdül, mint egy szem fövény.

Sziklákon porzik, partot irtóztat
A felkorbácsolt, esztelen elem,
Nincs erő, nincs az a krisztusi szózat,
Mely rajta még egyszer úrrá legyen.

A hab csak deszkaroncsokat dobál,
Fuldokló ezrek kezei között.
Valami új hitnek kell jönni már,
Hisz több hajós nincs, csak hajótörött.

Valami új hitnek kell jönnie.
Tán az előreküldött mártírok
Megszámolatlanul átvert szíve
Árán nyílik elénk a szent titok.

Ott, valahol világosság dereng,
Amerre friss keresztek rendje int,
Merre süllyedt gályák zászlója leng...
Tárjuk elébe ernyedt karjaink,

Míg odaér e sok csapzott madár,
Szívét tisztára mossa majd a vér
S az új hit fényívén cikázva száll,
A szárnya edzett lesz és hófehér.

1915.







SZENT ERZSÉBET LEGENDÁJA


Csodálatos egy történet:
Árpádházi szent Erzsébet
Özvegyet, árvát istápolt,
Könnyet törölt, sebet ápolt.

Szegényeit napról-napra,
Alkonytájt meglátogatta,
Üres kézzel sohse látták,
Mindenütt örömmel várták.

Férje, Ottó, mondta egykor:
Sok is már az irgalomból
S megtiltotta nem egy rendben,
Hogy szegényeihez menjen.

Hallja egy nap Szent Erzsébet:
Szegény beteg lát szükséget.
Bort, almát tett kötőjébe
S hozzá indult, lopva, félve.

Ám találkozik Ottóval,
Ki rátámad kemény szóval:
"Megtiltottam tegnap éppen
S ma itt állasz tetten-érten?"

Szent Erzsébet szólt ijedten:
Itt a kertben rózsát szedtem
S kötényembe gyüjtögettem,
Nem tudom, mi rosszat tettem?

Belepirult szégyenkezve,
Hogy hazug szót ejt ki a nyelve.
Férje ránéz. Kérdi tőle:
"Lássuk, rózsa van a kötődbe?"

Reszketett a szent királylány,
Kis kötényét széjjel tárván
S ime benne illatozva
Rózsa volt csak, csupa rózsa.







SZENT LÁSZLÓ PÉNZE


Mostan olvassátok, mint irva lészen itt,
László szent királynak csodatételeit,
Kinek erős karja, hivő szelid lelke,
A magyart erősre és nagyra nevelte.

Történt, hogy besenyők törtek országára,
Dultak, pusztitottak, rablóhad módjára,
Mignem László király ennek hirét vette
S vitéz seregeit ellenük vezette.

Elől a besenyők, a magyar nyomukban,
Nyul az agár elől nem menekül jobban.
Sok rablott aranyuk ut porába szórták
S az üldöző hadat igy megállitották.

Már ugy tetszett szinte: üldözőik elül
Egérutat nyernek s igy a csel sikerül,
De László letérdel, imát rebeg ajka
S az aranyat Isten kővé változtatta.

Erre a magyarok lovaikra kaptak,
S besenyőkön fényes diadalt arattak.
- Kerek kövel teli Kalotaszeg tája,
Ma is László pénzének hivja a nép szája.







SZENT ISTVÁN KORONÁJA


A régi magyarok pogány hitben éltek,
Egy Istent tiszteltek s egy Istentől féltek.

A jó Isten, Hadur, oldalukon harcolt,
Ármány hozta rájuk a bajt, kudarcot.

Mignem a vezérük István lett, ki végre
Rávezette őket a Krisztus hitére.

Kik addig csak harcok lármáját kedvelték,
Hazatértek békén s földjüket müvelték.

Követet is küldött pápa udvarába
S ajánlotta népét Isten oltalmába.

Kegyesen fogadta a futárt a szent pap
És szólt: Ilyen jó hirt nem hallok mindennap.

Urad tetteiről tudok már mástól is,
Tudom, nem csak vezér, buzgó apostol is.

Épp ezért jutalmul küldöm e koronát,
Hogy véle királlyá szentelhetné magát."

Itthon István vezért nagy fénnyel, pompával
Meg is koronázták a szent koronával.

Az naptól a magyar minden uj királya
István koronáját tüzi homlokára.







TOLDI MIKLÓSRÓL


Van, ki Toldi nevét ne hallotta volna?
Leirva: mesébe vagy dalokba fonva.
Ki a bőszült bikát két kézzel lefogta
S réti farkasokkal kelt gyilkos birokra.

Duna zöld szigetjén állott harci torna,
Hires, cseh bajvívó lépett a porondra
S három álló napig mindenkit legyőzött,
Aki magyar vitéz véle megmérkőzött.

Negyednap nem is mert senki szégyenszemre
Kiállani véle, de imhol egyszerre
Lobogós csonakon ösmeretlen vitéz
Érkezik s jelenti, hogy ő megvívni kész.

Markában a kopja rettenetest lendül,
Cseh lovag páncélja iszonyatost csendül,
Mint villámvert szálfa a lovag megfordul,
Lehanyatlik karja, s nyergéből kifordul.

Ki az ösmeretlen? Milyen nemzetbeli?
Sisakrostélyát is hiába emeli.
Toldi, Toldi ő! Kik látták eme tettét,
Nevét soha többé el nem felejtették.







A TORDAI HASADÉK TÖRTÉNETE


Jó Szent László király, éjszinsötét lován,
Bolyongott egymaga vad csata alkonyán,
Vitézeit a harc elszakitá tőle
S hirtelen kun csapat vette üldözőbe.

Nosza, ló véknyába mélyed sarkantyuja,
Felnyi a nemes mén s nagyot lendül fujva.
Kunok is szoritják, a lovuk is frissebb
S a távolság fogy, fogy, percről-percre kisebb.

Király Torda fölött rugtat kopár élre,
Széles, sziklás árok mered itt elébe.
Imát mormol ajka, ló patkója csendül,
Szörnyű csattanás kél, ég, föld belerendül.

S hogy hátranéz László, álmélkodva látja,
Meghasadt mögötte lábig a hegy háta.
Üldözői tulról ingyen rázzák öklük,
Járhatatlan mélység örvénylik közöttük.

Kinek Torda felé robog a vonatja,
A hegy hasadékát messziről láthatja
S honnan végtől ugrott László lova lába,
Patkó nyomát ma is látni a sziklába.







THÖKÖLI IMRE KURUC FELKELÉSE


Hej, beborult most a magyar felett.
Bécs bosszut áll, kin-kin ahogy lehet.
A szegénységet adókkal szorítja,
Az uj hitet fegyverrel nyomoritja,
Nádor székébe német urat ültet,
Magyarnak lenni: már magába büntett.

Az ország zúg. A nép nyög tehetetlen.
Fegyvert ragad mind, ki elégedetlen.
Thököli Imre jár a hadak előtt
S vérbe borulnak a csatamezők.

Husz éven át ujul s pihen a harc,
Gyilkolja egymást kuruc és labanc.
Az ország romlik, pusztul s már szegényen
Mást sem kivánna: éppen csak, hogy éljen.

Zernest alatt csatát nyer utoljára
És porba hull Thököli csillaga.
Szétfut a nép és a vezér maga
Rálép a bujdosók nehéz utjára
S vele hűséges Zrínyi Ilonája.

Ügyével szép Erdély is elveszett,
Osztrák császárok tartománya lett.
Az is maradt másfélszáz éven át,
Mig uj korszak jött s vele uj csodák.







UTOLSZOR, HALKAN...


Ifjú fa voltam,
Lehervadt rólam
A lomb korán.
Hogy egyszer régen,
Egy derűs éjen,
Dér esett rám.

Tavaszok jönnek,
Jár az időnek
Gyors szekere.
Ami lomb rád hullt,
Gyűjtsd, húgom, össze,
Barna hajad ha
Megfakul őszre,
Ékítsd vele.

Perdül az orsó,
Ez az utolsó
Isten veled.
Utolszor, halkan
Még elsirattam
Emlékedet.

Csak úgy, könny nélkül.
Aki megbékül,
Sírni se tud.
Pár hullt levélből,
Fakult levélből,
Ím, meg is fontam
A koszorút.







ÚTRAVALÓ


Sikoltsatok ki szavaim e könyv hüvelyéből,
mint ágyú csövéből kilökődik a bomba hörögve, sikoltva.
Mondjátok el: egy font hús szakad itt ki a mellkas alól, szorosan
a szív mellől, mondjátok el: az erek is szakadtak
s egy test, az enyém, halódva vérzik utána a földön, egy test, az övé,
egy test, a tiétek.

Mondjátok el a széjjelrepesztett, állott levegőtömegen túl,
mondjátok el az eleveneknek, hogy élt itt egy ember, ki szavakra tépte magát
s nem lett jobb általa semmi. Csak vérzik a melle s a körme
És dacosan mondjátok: ezt tudta s ezt tudva akarta!

Ó, távol vagytok már szavaim, egy világ feküdt közibénk,
legalább ezer sors, ezer élet, ezer akarat, ezer vágy,
távol vagytok, mint bukócsillagról lehasadt meteordarabok,
melyek tehetetlenül dobbannak alá s juhaklok mellett
süppednek a trágyarakásba.
És véres mellel és véres körmeimmel tovább keringek én
a szülőtök, és cseppenként hull, hull tovább vérem a fekete éjbe.

Itt az űrben borzongató hűs van s borzongató sötétség.
Itt az űrben jajtalan, zajtalan surranunk, bukócsillagok, pályánk paraboláján.
A pálya két ága sohase fut önnönmagába vissza, csak a levegőt öleli,
mint Krisztus tárt karjai a kereszten.
És mondjátok szavaim dacosan: ezt tudta, tudva akarta!

Fölívelt s aláhullott meteorszavaim, mi lesz sorsotok?
Sikoltó ágyúszilánkok, az lesz-e, mint a többi szilánknak?
Reszketve lapulnak orral a földnek a gyávák, míg tovazúgtok,
de tán virágvázát fúr-farag majd a nagyobb darabokból
egy-egy mesterkedő ügyes, szalonok asztalára.
Kiás a paraszt a juhakol mellől s vasanyagát eladja a gyárnak,
kapa lesz, kasza lesz a zuhanó meteorból,
jaj csak kardot belőle senkinek eszébe ne jutna csinálni!

Akárhova juttok, mondjátok dacosan: ő tudta ezt s tudván: akarta.

Csak itt az űrben borzongató hűs van s borzongató mély
a sötétség.
Jajtalan, zajtalan bukócsillagok surranunk pályánk paraboláján.
De a fény üzen a fénynek, nincs kialudt csillag, csak felleges néha az ég.
Csak egy test vérzik még halódva valahol a földön, egy test, a senkié,
ki szavakká tépte magát s nem lett jobb véle és általa semmi,
csak vérzik a melle s a körme.
Ezt tudtam. Ezt tudva akartam.

1924-25







VALAMINEK TÖRTÉNNI KELL


Magyar tüzek gyúladnak,
Magyar hajók merülnek.
Az ember azt se tudja,
Tor készül-é, vagy ünnep ?

Egy biztos: állni kell most,
Keményen és kevélyen.
Egy biztos: halni kell most,
Hogy aki élő, éljen.

Csak sírni nem szabadna,
Csak szédülni nem kéne.
Ha kell, nyitott szemekkel
Jussunk vak mélység-élre.

Valahogy majd kitetszik,
Tor jön-e, ünnep jön-e?
Csak vessük el búzánkat
A jövő esztendőre.

Új Erdély, 1918 január 19.







VÁGTAT AZ ÉLET

Benedek Elek emlékének


Nekem nem volt apám, mint más gyereknek,
Erős keze hogy kézen fogott volna,
Sötétségben, ha térdeim remegtek,
Hogy messze fénylő világító tornya
Lett volna éjjelemnek.
Anyám szép, elborult szeméből láttam:
Nem ok nélkül maradtam el apátlan.

Bezzeg szerencsés az olyan fiúcska,
Ki apjára, mint hősre, úgy tekinthet.
Az küzd s helytáll. Nem fő, hogy ő megússza.
Apjára néz csak:" baj nem érhet minket".
Ilyen apa nem büntet.
Még jól esik, ha szid. Ha nem szid, az fáj.
Más gyermekének a verés se használ.

Felnőtt létemre apám született.
A semmiből - őszen - előttem termett.
Megcsókolt mindjárt. Úgy fogtunk kezet,
Mint gyermekkel apja s apjával gyermek.
Én őt mindig ilyennek
Képzeltem. Kértem, járjon hát előttem.
Utat kerestem, nyomába szegődtem.

Nem is én kértem, ő kínálta fel:
- Ez a mi pászmánk: a gyermek s a nép.
Ezt nem gondozzák, csak fejik s tejel.
Gyámoltalant az élelmes nem véd,
Maradjon vak s cseléd.
Nem dísztelen mesterség hűnek lenni
Népünkhöz, s kézben kéz, előre menni.

- Aranyhegyek utunkon nem ragyognak.
Egy-egy virág csak: könny, mosoly vagy dal.
De kire gyermekajkak mosolyognak,
Ha nagyapó is, örök fiatal.
Hát ez is hivatal,
De legszebb hivatal a nagyvilágon.
Az élet szép, könnyítsük, hogy ne fájjon.

Most harminc éve még kaszált a kertbe',
Hév nyári nap volt, elmelegedett.
Pihenni kissé szobájába ment be,
Írni akart, épp hozzám, levelet.
Homály ereszkedett
Sötét szemére. A toll végigszántott
Kockás papírján. Lap alján megállott.

Ő elhanyatlott. Vén fenyő a szirtről
Így dől: tövestől, ám töretlenül.
Földinduláskor gyárkémény is így dől.
Egész ember így dől ki, emberül.
Reám intő jelül
Levele végén három szó maradt:
"Fő, hogy dolgozzanak..."

Deres fővel szerettem volna én is
Apátlan ifjak édesapja lenni.
Lendíthet itt-ott az ember, ha vén is.
(Nem, nem vezér, önmagunk szobra. Semmi.
Annyi, amennyi.
Fő, hogy dolgozzunk.) Rajta, kéz a kézben!
A magamét, ahol kell, még elvégzem.

Fogytán az erőm, Elek apám, lelkem!
Két háború minket jobban felőrölt.
Ahogy tudtam, én mentem. Egyengettem
Az utat. Mind s mind serkentőbb idő jött,
S lám csak, nyüglődök,
Házhoz, szobához kötve, szárnyszegetten.
Vágtat a Holnap és elhúz mellettem.

Vagy éppen ez jó? Hagyja rám, hogy így jó!
Hadd szálljanak ifjú pacsirták, fecskék.
Maholnap édesalma lesz a bingyó,
Nőnek fehér fogú lányok, menyecskék.
Ők a jövendő, tessék!
Nekünk megárt, ha hevet süt a nap,
Őket meg érlelik a sugarak.

Fő, hogy dolgozzanak...








VÉGRENDELET


Kék havas oldalán
olvadt kristály buggyan a sziklák sebeiből
és a folyók kígyója mire elkúszik a torkolatig
a háta, a melle egy vér.
Hűs súgarat hint erdőkre, háztetőkre a hold
s íme az erdők bozontos haja lángol
s lángok csipkézik az ereszeket.
Mézet ont miriád virágkehely
s a méhek
minden kaptárba mérget gyűjtenek.

Számoltam már vele, mi történhetik itt kicsiny létemmel.
Meghalok,
mert minden paripa, gőzmozdony, gépkocsi, repülőgép
itt a halál felé vágtat velünk.
Meghalok
és te még nem is vagy
porszemnek se, csillámnak se
egy vagy az örök semmivel a semmiben.
De a lehelleted itt játszik már arcom körül
s lehet, megérik rogyó térdeim,
hogy lovacskának még jók lesznek alád
s vén füleimbe beleharsan riadó csatakiáltásod:
Gyí, nagyapó!

Ha csak azért voltam, hogy te légy,
be is fejezhetném immár pályafutásomat.
Vannak engem is folytató pici palánták,
kik megnövekedvén, téged ringatnak majd
gyümölcshordozó ágaikon.
Én már mehetnék, de maradnom kell még,
ki tudja a titkot, miért?
Én már mehetnék, de itt tart még a lét napszámosnak
és úgy lehet
talán éppen most alapköveket rakok
tíz körömmel kivájt földbe a palotához, melybe te
ÚJ EMBER
királyi fénnyel, harsonaszó közt, beköltözöl.

El kell mondanom néked, hogy akik éltünk,
szorgalmas méhek voltunk ezekben az időkben.
Kicsiny kas ablakán zsibongtunk ki és be,
megvámoltuk a virágokat kora tavasztól kései őszig,
míg csak mézelő virágkehely nyílt.
A sárga békavirágot, az édes akácot, a fűszeres lóherét,
a rózsákat, a mályvát, az őszi bánatot,
a tányéros napraforgókat és a picike fűközi csengőket
mind, a levéltelen őszi kikericsig.
Gyűjtöttünk, kis unokám, de kevesen voltunk a gyűjtéshez,
Falánk vadméhek lepték el a kast,
ottnyüzsögtek jószagú lépünk mézén
s egymás elől falták el, amit mi hordtunk be a köpükbe.
És a mi mézünk méreggé változott bennük
és az ő mérgükért minket, jámbor gyűjtögetőket
okolni meg sohse szűntek.

Látom már, alólmaradunk ezen a harcon,
mert kevesen vagyunk s nem születtünk
fegyverforgatásra.
Ha ismét rajt ereszt a kas,
csupa vadméh követi majd egyetlen királynét
és a mi hulláink holtan hevernek el a kaptár fenekén.
Jövőtlen zümmögésünk azontúl ki se hallja
s ha elnyúlunk, csak az vigasztal, hogy mégis
mi adtunk a rajnak királynét.
Mert ők csak a másét tudják megölni,
de újat, de jobbat, de szebbet
világrahozni nem tudtak a mi
királyi anyánknál soha.

Melyik elhullt méhtársam nemzi majd méhek új
fejedelemasszonyát? Nem tudom,
nem kérdem, nem bánom.
Te, unokám, tudom, eljössz. Lehet, te leszel tán a királyné.
Akkor ne feledd:
én azért éltem, hogy te légy,
én azért haltam, hogy ürüljön a hely,
hogy következhess.
A harcot rég feladtam. Gyűjtök, gyűjtök.
Minden csöpp kincs már a mézből, minden csöpp
égi ajándék.
Ezek a kincsek már nem a miénkek. Ó, hátha
te tudsz venni majd ezek árán több napot,
több rétet, több virágot,
új embernek való új életet.

1929










 
 
0 komment , kategória:  Szentirmai Jenő  
Címkék: jelentéktelenebb, nándorfehérvárat, színháztörténész, visszaemlékezést, vándortarisznyád, megszámolatlanul, felvirágoztatták, színházigazgató, szárnyszegetten, összegörnyedünk, vértörvényszéke, káposztalevélen, gyümölcshordozó, deszkaroncsokat, társadalmunkban, végeszakadatlan, csatakiáltásod, pályafutásomat, világszabadság, kőhajitásnyira, szembeszálljon, nyavalyatörőst, földinduláskor, mestergerendás, fogcsikorgatva, semmiféleképen, királyválasztó, elérhetetlenül, feltámadásodat, mennyországból, bukócsillagról, elgondolkoztam, publicisztikát, vagdalkozásban, méltatlankodás, rendeltetésünk, helikoni közösségben, 1989-es romániai, erdélyi magyar, pipa füst, lelkész szemének, fehérjét látjuk, őrző katona, jeges égen, katolikus Jézus, veres Jézus, jászol szalmájára, fekete éjszakába, isteni gondolat, mozdulatlan éjszakában, templomok pitvara, szentély nehéz, Szentirmai Jenő, SZENTIRMAI JENŐ, ALIG VAGY KÖZTÜNK, Mert Te, ÁRPÁD FÖLDET SZEREZ NÉPÉNEK, Parancsolta Árpád, Szőke Tisza, Akkor Szvatopluk, ÁRPÁDOT VEZÉRRÉ VÁLASZTJÁK, BOTOND VITÉZ HISTÓRIÁJA, Aztán Bizánc, BÖLCSŐ ELŐTT, Fejedelem, DUGONICS TITUSZ FELÁLDOZZA MAGÁT, GELLÉRT PÜSPÖK VÉRTANÚ HALÁLT HAL, Hogy Jézus, HAJNALI SÉTA, HUNOR ÉS MAGYAR, Nagy Káspi, HUNYADI JÁNOS, Nagy Hunyadi Jánost, ESIK VISSZANÉZNI, KARAFFA GENERÁLIS VÉRTÖRVÉNYSZÉKE, Generál Karaffa, KINIZSI PÁL TÖRTÉNETE, Egyszer Mátyás, Kinizsi Pálnak, Kinizsi Mátyás, KARD TÖRTÉNETE, KUTYAFEJŰ TATÁROK DULÁSA, LEVÉL ELKÖLTÖZÖTT IFJÚ PÁLYATÁRSAM UTÁN, Derengő Léthe-réten, MAGYAROK PORTYÁZNI JÁRNAK, MÁTYÁST KIRÁLLYÁ VÁLASZTJÁK, Nagy Hunyadi, Ifju Lászlót, Egész Rákos, Szilágyi Mihály, Hollós Mátyást, ÖRÖK MAGÁNOSSÁG, SIRÁLYOK VIHARBAN, SZENT ERZSÉBET LEGENDÁJA, Szent Erzsébet, SZENT LÁSZLÓ PÉNZE, Mignem László, SZENT ISTVÁN KORONÁJA, Itthon István, TOLDI MIKLÓSRÓL, TORDAI HASADÉK TÖRTÉNETE, Szent László, Király Torda, Kinek Torda, THÖKÖLI IMRE KURUC FELKELÉSE, Thököli Imre, Zrínyi Ilonája, VALAMINEK TÖRTÉNNI KELL, VÁGTAT AZ ÉLET, Benedek Elek,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
11.18. 19:52 Megnyílt a Koreai Kulturális Központ új épülete Budapesten
11.18. 19:52 Jégkorong Erste Liga - Legyőzte a Vasast is a Csíkszereda
11.18. 19:32 Devizapiac - Gyengült a forint
11.18. 19:32 Nyolc magyar érem a szentpétervári kempo-világbajnokságon
11.18. 19:22 Krónika 9. rész (azonnali kérdések)
11.18. 19:22 Brit választások - Bíróság: nem kötelező meghívni a tévévitára a liberáliso...
11.18. 19:12 Tőzsde - London kivételével csökkenéssel zártak a főbb európai piacok
11.18. 18:42 Továbbra is kritikus a helyzet Stájerországban a rendkívüli időjárás miatt
11.18. 18:42 Atlétikai vb 2023 - MASZ: pozitív és előremutató találkozó a főpolgármester...
11.18. 18:42 Charlotte Brontë egy ifjúkori munkáját szerezte meg a Brontë múzeum
Tudjátok ?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
Káros az alkohol ? Ha igen akkor mennyire ?
még több kérdés
Blog Címkék
Facebookon kaptam  Jó reggelt , szép napot  Őszi kép  32. évközi hét szombat 11.16  Jó reggelt , szép napot  Gomba  Orchidea  Bánat  Almák zsákban  Van, kinek gyereket nem ad az ...  Romantikus szép estét  Kossuth kifli  Őszi csokor  Dáliák  Útravaló – 2019. novembe...  Boldog szülinapot a ma ünneplő...  Bánat  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Boldogság számomra a létezésed...  Szèp estét  Facebookon kaptam  Posertube  Ne aggodalmaskodj a holnap fel...  Puskás Stadionavató: 2019.11.1...  Szèp estét  Robbanó cukorka  Mikulás  Böjte Csaba OFM szentbeszéde ...  Őszi kép  Hit  Nem karcolhatom fel a szívet  Bálványimádás  Őszi levelek  Aranyosi Ervin: Mi a dolga az ...  Facebookon kaptam  Körlevele Árpád-házi Szent Erz...  Hitetlenség  Őszi kép  Tánc-versenyen  Hitetlenség  Megalázkodás  Posertube  Őszi kép  Romantikus párok  Facebookon kaptam  Ébresztő  Útravaló – 2019. novembe...  Jézus Krisztus  Végünk van? - Sebestyén atya g...  Őszi kép  Kandalló  Szentlélek  Keresztyénség  Facebookon kaptam  A feltámadott Krisztus  Bizalom Jézus Krisztusban  Őszi kép  Facebookon kaptam  Őszi este  Újjászületés  Őszi kép  Bizalom Jézus Krisztusban  Hitetlenség  Kellemes hétvégét  Őszi csendélet  Hit  Facebookon kaptam  Kossuth kifli  Őszi kép  Őszi kép  Gomba  Kossuth kifli  Romantikus párok  Puskás stadion telt ház fotó  Hitetlenség  Őszi kép  Jó éjszakát , szép álmokat  A kéz is fontos a táncnál  Újjászületés  Posertube  Böjte Csaba OFM szentbeszéde ...  Őszi kép  Van, kinek gyereket nem ad az ...  Őszi kép  Almák kosárban  Vidám, szép napot  Esőben  Árpád-házi Szent Erzsébet 11.1...  Romantikus párok  Útravaló – 2019. novembe...  Szép estét  Png kislány  Png virág  Őszi kép  Rád gondolok....  Virágos csendélet  Útravaló – 2019. novembe...  Bálványimádás  Őszi kép 
Bejegyzés Címkék
helikoni közösségben, 1989-es romániai, erdélyi magyar, pipa füst, lelkész szemének, fehérjét látjuk, őrző katona, jeges égen, katolikus Jézus, veres Jézus, jászol szalmájára, fekete éjszakába, isteni gondolat, mozdulatlan éjszakában, templomok pitvara, szentély nehéz, magasban Istennek, követ rája, földön párja, szivvel-lélekkel tehát, magyar vitézek, legbátrabb magyart, óriásnak rontott, szádat jártasd, roppant görögöt, csapással bárdja, várkaput megnyitotta, gyermek született, öntudatot fekszi, társadalmunkban szokásos, életnek sokkal, felkelő Napé, élőlény örömét, régi életből, nagy közösséget, nyugodt medret, végtelenség tengere, akaratból tett, csodából élet, életből csoda, feltisztult fény, szürkületi homályé, téres mezőben, magyar csak, egész temérdek, zászlós pogánnyal, holt ruhák, legszebb kerteket, pogányok között, buzgó papok, utcát jártam, éjjelt kimosta, táncos éjszakában, hajnalt üdvözölte, kiflivéget csakhamar, gúnyos szélroham, zsebkendőm után, mély tüzes, siető cselédek, hajnal szele, korcsmáros borában, szemem könnyekkel, hófehér szarvast, sötét erdőben, deli leventék, sarat megállja, országot dúló, magyar népnek, tenger hullámzik, távol parton, csókod ajkam, örök lángban, örök vágyba, tizenkét diák, vádlott rettenetes, nagy keserüség, szabadság vágya, gomblyukamba tűzöm, ritkaság varázsa, holnap újra, barna utcasár, közöny megölt, múlt sarába, betölt vágyak, molnár legénytől, pohár friss, roppant török, győztes csatára, magyarok bizony, szép napon, kardot ágya, koronát tartsd, kardot kérem, magyarok boldogan, kegyetlen horda, lábuk nyomába, alvilági árnyas, szőke kisfiúra, elibéd tolt, asztal sarkán, költő ajkán, , ,
2019.10 2019. November 2019.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 236 db bejegyzés
Összes: 3866 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1324
  • e Hét: 2734
  • e Hónap: 23329
  • e Év: 373760
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.